Az elmúlt két hétben fenekestül felfordult az életem. Jamie utolsó mondatai azóta sem hagytak nyugodni, és bár szerettem volna visszacsinálni a hálaadást, és a karjai közé bújni, így decembernek az elején már nem éreztem késztetést rá, hogy meg is tegyem. Kiforgatta a szavaimat, a szívemet tépte ki, de sírni már nem tudtam. A hormonok tomboltak bennem, a hangulatingadozásom immár egész napra kiterjedt, és nem felelt meg senki. A családomnak sem mondtam el, hogy terhes vagyok, titkoltam a munkatársak előtt is, de a legjobban az aggasztott, hogy vajon meddig játszhatom még a kettős ügynököt. Az iskola, és a munka valahogyan kevésbé fért meg egymás mellett, mert a bennem növekvő Woodward ivadék a maradék energiát is elszívta előlem, mint egy vámpír. Nem ehettem kevesebbet, és ha valamit megkívántam, az elég hamar nézett tükörképet a toalett mélyével. A reggeli rosszullétek nem kerültek el. Bizonyos szagok csiklandozták a gyomorszájamat, nem beszélve arról, hogy megduplázódott a betegeimnek a száma. A kórházban én láttam el az orvosok ingyenes szolgáltatását is, ha az időm engedte. A tükör előtt állva feszítek, magam sem értem, hogy minek méregetem állandóan a csípőm méretét, és forgok körbe, mint egy díva. A testemen még nem látszik különösebben a változás, kivéve a két mellemet. Tejcsárdát is nyithatnék, mert úgy megduzzadtak, azonban ez sem tűnt fel még annyira. Nem figyeltem különösebben a férfikollégák árgus pillantásaira, de ha meg is tettem volna, egyik sem érdekelt. Nem kellett pasi, nem kellett gyerek, a régi életemet akartam visszakapni, ahol még nem éreztem, ahol nem volt ennyire nehéz a hétköznapokban létezni. A fekete ceruzaszoknya kiemeli az adottságaimat, ahogyan a mai hirtelen felindulásból magamra öltött krémszínű V kivágású felső. A fülemhez szorítom a telefonomat, és folytatom a megkezdett beszélgetést, de már féloldalasan, az egyik karommal felhúzva az ingemet méregetem a hasfalamat.
- Adrian…megértem, hogy ez szokatlan, nem is értem, hogy minek hívtalak fel utána. Nem mertem senkinek elmondani, hogy mi az igazság. Nem bízhatok már senkiben, de te egy olyan személy vagy, aki pártatlan, és hát valljuk be, de nem igazán kedveli Jamie-t. – a történetünk nem most kezdődött, nem is bonyolítanám, mert aki ismer bennünket az tudja, hogy sosem fogunk teljesen elszakadni egymástól. Cory és Jamie különleges viszonyban állnak, én meg csak csapódtam az utóbbi által ehhez a fura négyeshez. Adrian Cory-nak a párja, és most nekem a bizalmasom. Az egyetlen ember, aki tud a babáról, és a velejáró gondjaimról. Meglepően nyugodtan fogadta, és már egy kávét is elfogyasztottunk együtt, mert annyira kiborultam, hogy neki sírtam el a bánatomat. A városban nem sok barátra tettem szert, a lakásban nem éreztem jól magam, tudván, hogy egy ajtó választ el tőle. Nem akartam barátkozni, a közelében lenni, ha úgyis másfelé visznek az útjaink, akkor minden hidat fel kellene égetnünk. Az érzelmeim zavarosabbá váltak, nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen a gyerekkel. Az első gondolatom az volt, hogy elvetetem, de az nem ment olyan könnyen. A kardiológusom figyelmeztetett, hogy az elején még nem lesz annyira megterhelő az állapotom, de később újabb gondok adódhatnak, ha nem figyelünk eléggé. Sűrűn látogattam, ha tehettem, és nem akartam feltűnősködni, akkor munkaidőben osontam be. A nőgyógyászt nem szívleltem a hideg kezeivel, és a tárgyilagos hozzáállásával. Nem engedhettem meg egy drágábbat, ugyan jól kerestem, és a kutatásomat is hozott egy kis pénzt, de most vettem meg a lakást, fizetnem kellett a számlákat, és az a luxus már nem fért bele, hogy elkényeztessem a csemetét.
- Te vagy az első, aki megkérdezi, hogy vagyok, és nem engem okol a szakítás miatt. – hunyom le a szemhéjamat. Nem kerestem a Jamie féle társaságot, bármennyire is egy hullámhosszon voltunk, nem az én barátaim voltak. Egyedül az fordult meg a fejemben, hogy felkeressem Maddie-t, akit szintén dobott az a nagyágyú. Jake-ről hetek óta nem hallottam semmit, ahogyan Johnról sem. Mindenki felszívódott. – Fájnak a melleim, és elég gyakran eszek, ellenben az általában nem marad meg bennem. Mit csinálok? – körülnézek az irodában, és az aktáimra sandítok. – Felkészülök a következő betegemre. – még ki sem mondom, máris kopognak az ajtómon. Felszívom magam, és eltartom a fülemtől a telefont. – Egy pillanat, csak… - végig se nyögöm a mondatot, de már be is nyitnak. Nem más, mint az új üdvöske a kórház ranglétráján. – Dr. Wilson…most van időm jönni, mert ebédelni már elígérkeztem. – ki van virulva a nő, legszívesebben felképelném, de arra nem lesz lehetőségem. – Jöjjön csak. – hátat fordítok neki, és elbúcsúzom Adriantől. – Később nem lenne kedved összefutni? Az még jobb, akkor hatkor átmegyek hozzád. Cory nincs a városban, ezt nem is tudtam. – bontom a vonalat, és a doktornő felé fordulok. – Dr. Navarro, hogy mennyire üde ma. – vicsorogni támad kedvem, ahogyan behízelgi magát. A fél kórház már odavan érte, csak én látom őt úgy, ahogyan másnak is kellene. Egy megátalkodott kígyó, akinek mindig az kell, ami a másé. -  Miben segíthetek? – mutatom neki, hogy foglaljon helyet, én magam is megigazítom a felsőmet, és leülök a székemre, de kifelé irányítva a két lábamat. Még nem dagadnak a bokáim, de idő kérdése, hogy ez is bekövetkezzen. – Úgy hallottam maga segít, ha gondjai vannak az embernek. – neked aranyom még pénzért sem segítenék, de csak egy negédes mosollyal felelek. – Mi lenne az, ami nyomja a szívét? – hátradőlök, és a jegyzeteimért nyúlok. Direkt nem nyitom ki, mert olyasmit olvashatna el, ami nem rá tartozik. – Válságba kerültem. Van egy férfi, aki nagyon tetszik, de még csak most szakított…nem tudom, hogy mennyi lenne a normális várakozási idő…meg azt suttogják, hogy az exe is itt dolgozik. – megpróbál velem bizalmi kapcsolatot kiépíteni. Merem remélni, hogy nem a fejemben élő személyre céloz, de muszáj rákérdeznem. – Ki lenne az, ha nem titok? – tűröm a hajamat a fülem mögé. – Jamie Woodward. – szerintem még egy percre azt is elfelejtem, hogy ki vagyok. Szikrázó szemekkel pillantok rá, és a tollat az asztallapjába mélyesztem. – Azt hittem, hogy pszichológus vagyok, nem pedig párterapeuta. – közlöm vele szárazon a tényeket, mire leesik neki a tantusz. – Ön lenne az a nő? – ki sem kellene mondani, mert az arcomra van írva, hogy beletrafált. – Dr. Woodward szerelmi élete már nem érint. Ha úgy gondolja kolléga, hogy randevúra szeretné invitálni, akkor tegye meg, de ezért többet ne keressen fel engem. – lezártnak tekintem a beszélgetést, de ő még folytatja. – Nagyon sajnálom, nem tudtam…akkor én megyek is. – felpattan, hogy eliszkoljon. Menjen is, amíg nem tépem meg. Hirtelen nyílik ki az ajtó, és hát ki, ha nem a csodás gyermeksebészünk jön be rajta engedély nélkül, így Dr. Navarro szinte nekicsapódik. – Bocsáss meg Jamie…éppen szólni akartam, hogy akkor mehetünk ebédelni, ha neked is jó. – fagyosan mérem végig a kis románcot, aztán erőt veszek magamon. – De szuper, akkor én is csatlakozom, vagy gond? – nézek egyenesen a zöld íriszekbe. Mi a fenének jött be ide? Nem beszélünk, és ehhez szeretném, ha tartaná magát.

December van. Megint. Egy újabb.
Furcsa érzéssel a szívemben konstatálom eme tényt, amelynek gondolata visszatérő költözőmadárként újra meg újra bejelentkezik.
- December van - mondom ki hangosan is a fejemben felötlött gondolatot.
- Igen, Dr. Woodward. December. Ahogy tegnap is az volt, és azelőtt is - sóhajt fel sem pillantva a papírjaiból Berta Wilkinson, a pediátriai osztály főnővére, és tovább folytatja az írást. Berta az ötvenes évei elején járó dél-afrikai származású úri hölgy, félhold alakú ókuláréval, mindig kontyba fogott fekete hajjal, gyakran megvető pillantással és kiolthatatlan szerelemmel Mr. Wilkinson, a brazil szappanoperák és Jézus iránt.
Jobb tenyerembe támasztom államat és ábrándos tekintettel bámulok ki az ablakon néhány fülsüketítően csendes másodpercig.
- December van - sóhajtom újra, mintha ettől hirtelen az egész elmúlna, és váratlanul január huszadikát írhatnánk. De nem így van. Kellemetlen napok közelednek felém akár egy száguldó gyorsvonat, kikerülhetetlenül. Utálom.
- Dr. Woodward, még egy jó darabig december lesz. Nem kell figyelmeztetnie erre. Tudom magamtól is - válaszol Berta ismét, így figyelmeztetve arra, hogy rossz irányba ténfergek. Nem veszem a lapot természetesen. Újra sóhajtok, elhúzom a számat.
- Tudja mit utálok a decemberben? - kérdezem, de megelőz.
- Azt, hogy valamiért kényszeresen közlékennyé válik? - fintorog egyet, de megrázom a fejem.
- Haha, nagyon vicces. Nem. Azért utálom, mert ilyenkor sokkal jobban észreveszi az ember azt, hogy mennyire magányos.
Berta értetlenül bámul rám egy percig, majd kiül az arcára az a bizonyos jól felismerhető kifejezés, amiből már tudnom kellene, ha figyelnék, hogy baj közeleg. Nagy baj. De nem nézek rá, így az arckifejezés is titok marad előttem. A saját világom rabja vagyok.
- Ó, szegény, szegény Dr. Woodward. Brühühü! A megannyi diploma, a sok siker, elismerés, a díjak, na meg a vastag bankszámla nem elég magának? Majd ha egyszer ráérek, elkezdem sajnálni is, de jelenleg be vannak dagadva a bokáim, elfogyott otthon a sajt és a tej, a férjem dolgozik, és nekem kell műszak után boltba mennem. S ha ez nem lenne elég, fáj a fejem is, és bár még vár rám úgy nyolc órányi munkaidő, így is a hatodikat nyomom megállás nélkül. Szóval, ha nem bánja, hogy egyedül hagyom a szánalmas, sajnálatra és együttérzésre méltó életével, most inkább megyek és ellenőrzöm az osztályt a vizit előtt. Maga meg találjon rá Jézusra, kedvesem, így rájön majd, hogy jóval szerencsésebb, mint milliónyi ember magán kívül. Önző pojáca - vágja még oda, majd termetes testét döngő léptekkel vonultatja végig a folyosón, hogy kedves, meleg tekintetével ölelje meg a rá bízott csemetéket, akik a gyógyulásra várnak a kórház falain belül.
Meglepetten pislogok utána, és megvakarom a fejem. Nem sokan mernek ilyen hangot megütni velem szemben, de Berta kivívta már a tiszteletem, neki szabad.
Zavartan húzom el a számat, majd elosonok az ugyancsak meglepett csendes szemlélők tekintete elől a liftek felé. Lehet, hogy igaza van? Hálátlan lennék?
Még akkor is ez a gondolat környékez, amikor a műtőben vagyok.
- Önző lennék? - kérdezem a műtét közben, de sehonnan nem jön válasz.
Türelmetlenül sóhajtok. Simba ma szokatlanul csendes, talán mert egy hétig kínoztam különböző laborvizsgálatokkal, és már megszólalni sem mer, ha a közelében vagyok. De mások sem nagyon.
Válasz híján inkább a munkára koncentrálok csendesen, így elismerésre méltó precizitás és gyorsaság után gyorsan összegzem a tanulóimnak mit csináltunk, aztán az ebédlő felé veszem az irányt. Nem értem, ma valahogy senki nem figyel rám. Igaz, nem is harcolok annyira a figyelemért, de hogy a feltett metaforikus kérdésemre nem válaszol tényleg senki, az már azért feltűnik. Pedig egyszerű a kérdés. December van. Egyedül vagyok. Azért, mert önző vagyok? Hálátlan? Elégedetlen?
A nap csendesen folyik a medrében, de a gyomrom lassan jelzi, hogy ideje lenne a reggelinek, amit amúgy kihagytam. Mint a tegnapi vacsorát is. Nem szándékosan éheztetem magam, de valahogy nem érzem úgy, hogy ennem kéne. Tudni azt, hogy Tessa egy ajtónyira van távol tőlem, de nem fog átjönni és én nem mehetek át, ez...nehéz. Másként nehéz, mint eddig volt. Két éve nyúzzuk egymást ilyen vagy olyan formában. De ez...ezt bennem nem a harag szülte. Nem bántani akartam. Nem az volt a szándékom, hogy beletapossak a lelkébe az őszinteségemmel. De a legutolsó beszélgetésünk is csak arra volt bizonyíték, hogy mi egészen másként látjuk a világot. Neki én nem vagyok elég. Scottot szerette. Vele ki tudott teljesedni. Mellettem sosem. És persze ez az én hibám, mert én már eljutottam a karrieremben oda, ahová neki még rögös az útja. És a sikerre sajnos nincs garancia. Mi van, ha sosem jut el oda, ahová szeretne? Nem azért, mert nem képes rá, de az elismerés, a szakmai tisztelet pengeélen táncoló dolog, sosem tudni ki támad hátba. Háborúban állunk minden nap. Nálam jobban ezt senki nem tudja. Én is torkokat haraptam át egy-egy műtétért, bárkin átgyalogoltam, csak hogy enyém legyen a győzelem. Szó szerint feláldoztam a családomat azért, hogy ma itt legyek, és nem érte meg. Tessa mit áldozna fel azért, hogy a csúcsra jusson?
Keserű pirulaként érkezik zsigerből a válasz.  
Engem.
Engem áldozott fel. Csak remélni merem, hogy megérte számára. Azt kívánom, érje meg neki.
Elszomorít a gondolat, hogy megint a fejemben jár.
Ez a szakítás más. Ez végleges. És nincs bennem harag amiatt, amiket a fejemhez vágott. Megértem. Ő így látja. Bár azért az rosszul esett, hogy akaratomon kívül lettem bűnbak egy olyan dologban, amiről még csak nem is tudtam, de hát mit mondhatnék? A múltat nem tehetem nem megtörténtté. Az is fáj, hogy azt mondta, nem voltam vele őszinte, mikor nagyon is az voltam.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindent megbeszéljek vele, jeleztem számára ahogy csak erőmből telt. De Tessával sosem volt könnyű. Elbeszéltünk sokszor egymás mellett, és néha a bolhából csinált elefántot, vagy épp fordítva, arra nem fordított kellő figyelmet amire kellett volna.
A szívembe mar a hiánya. Mert bár voltak kegyetlen napjaink, mégis, amikor jó volt...az leírhatatlanul csodálatos volt. Imádtam azt, ahogy reggel rám mosolygott. Ahogy  csendesen elmerült a gondolataiban. Felidézem az utat a Harvardra menet, ahogy teljes átéléssel készült az előadására. Volt belőle balhé, nem mondom, de mérhetetlenül büszke voltam rá akkor, amikor végül kiállt a katerára és gördülékenyen, magabiztosan megtartotta az előadását. Alanya voltam a témának, de akkor és ott nem érdekelt, hogy épp rólam beszélt rengeteg idegen embernek. Csak annak láttam, aminek ő sosem látta önmagát. Csodálatosnak. És csak én tudom, hogy akkor és ott, halálra volt rémülve, hogy levegőt is alig mert venni. De aztán, amikor vége volt az előadásnak az én karjaimba rohant remegő tagokkal, és úgy sírt, olyan szívbemarkolóan zokogott, miközben csak nevetett és nevetett ezzel egyidőben...ezt senki nem láthatta.
Csak én. Csak nekem szólt.
És megannyi más apró emlék. Ahogy Sydneyben tanítottam a tenger szeszélyességére. Ahogy kézenfogva sétáltunk fagyizva a kikötőben egy szép, tavaszi délutánon megfeledkezve arról, mennyi minden van mögöttünk. Órákon át beszélgettünk a családjainkról, Mollyékról, Peterékről, Oliverékről, a bolondos nagybátyámról, gyerekkorról, mindenről a munkánkat kínosan kerülve. Akkor úgy döntöttünk, eleget dolgoztunk, kicsit pihennünk kell. De a kezét egy percre sem engedtem el, és ha valami vicceset meséltem, ő csillogó szemmel kacagott, vagy épp játékosan a vállamba boxolt. Elsirattuk a kutyusát is. Azóta sem barátkoztam össze Isten Átkával, a macskámmal, de akkor és ott döntöttem el, hogy kapni fog egy kutyát tőlem. Még nem találtam meg a tökéletest, mert úgy hittem, majd az égiek fogják küldeni számára és akkor tudni fogom. Egyszerűen az intuícióimra bíztam a dolgot. De az egy igazán szép nap volt. Este vacsorát főztem, Tessa volt a kukta, és a kanapén ettünk egy izgalmas sorozatot elkezdve, aminek aztán rabjai lettünk. Azóta sem tudom, hogy végül is Derek és Meredith kapcsolata hogy alakult.
Megannyi emlék, ami hozzá köt. És szerinte felületes vagyok, önző és szemét.
Mert feltűnt egy másik nő rajongó tekintete. Mert észrevettem, hogy egész héten tőle jószerével csak szemforgatást kaptam és ignorálást. Mert mindenkivel tudott kedves lenni, csak épp nekem jutottak a rideg félszavak, vagy a rám csapott telefonok. És persze tudom, hogy nagy nyomás alatt volt, én sokkal több szörnyűséget követtem el ellene, amikre nincs mentségem. Neki legalább van. Nekem? Nincs. Semmi nem lehet elég indok azokra a tettekre amiket tettem. Néha azt gondolom, arra sincs mentségem, hogy szakítottunk. De fáj, hogy azt gondolja, ez az egész annyiról szól, hogy nem feküdtünk le egymással egy ideje. Ha tudná, mennyivel többet is bírok ki testi érintkezés nélkül...
Mégis egyre visszatér a gondolat. December van. Közeleg a karácsony. A hálaadásnak vége.  És hálátlan vagyok? Önző?
Ez a gonosz kis gondolat, akár a viszketés a hátunk közepén, sehogy sem múlik el. Csak kaparássza az agyam belülről, míg addig hergel, hogy nem bírom tovább. Ugyan várnak ebédre, de úgy gondolom megérdemlem, hogy tudjam a választ. Persze, ha igazán őszinte akarok lenni, valójában csak valami indokot keresek arra, hogy beszélhessek vele. Nem láttam két hete. Vagyis látni láttam, csak épp nem beszél velem. Elsuhan a folyosón, én elbújok előle a sarkon, és csak ábrándozva tekintek utána, de szólni nem szólok hozzá.
Ugyanez a helyzet otthon is. Olykor átlopakodok az erkélyére, nem törődve a veszéllyel, hogy lezuhanhatok a két erkély között, de átmászok és az ablakon át lesem meg mit csinál otthon. Persze ez nem mindennapos, eddig kétszer csináltam, nagyjából öt percnyi időt vett igénybe. Aztán figyelmeztettem magam, hogy pont én voltam az, aki kimondtam, hogy végeztünk, szóval pofa be és húzzak haza.
De ez most más. Ma beszélni fogok vele. Mert tudnom kell, hogy tényleg önző vagyok-e, aki nem figyel másokra és hálátlan. Mert én nem érzem magam annak. Valójában nem hibáztatom magam azért, mert gyereket akarok. Eleget vártam.
És próbáltam megértőnek lenni vele, meg őszintén elmondani mire gondolok. Ez olyan nagy baj? Ettől már seggfej vagyok és bunkó? Nem kiabáltam, csak ő szidott, mint a bokrot. Kértem, hogy maradjon, beszéljük meg. De otthagyott.
Mint mindig, ha valami olyat mondtak neki ami nem tetszett. Fájt az igazság, azt hiszem erre ezt szokták mondani. Nem mondom, nekem is, de neki úgy tűnik különösen. De ma beszélni fogok vele.
Ezzel a tettre készséggel felvértezve nyitok be az irodájába, persze megint kopogtatás nélkül, ezzel majdnem fellökve Dr. Navarrot. Rebekah egyetemista társam volt egykor, nagyon jó barátok voltunk, de aztán elsodort bennünket az élet egymástól. Most ő a szülészet megbecsült tagja, míg én...én vagyok. Hogy Tessa irodájában találom, na ez viszont eléggé meglep.
- Öhm...oh...elnézést - intek magam mögé, jelezve, hogy nem akarok zavarni, de Rebekah megelőz. Mielőtt bármit mondhatnék, Tessa jelzi, hogy csatlakozni kíván, én pedig nem értem mégis mi a jó fene történik itt. Időközben a legjobb barátnők lettek a hátam mögött? És persze férfi vagyok, nem tagadhatom, hogy azonnal szembe tűnik Tessa egyáltalán nem diszkrét dekoltázsa amit szinte az arcomba tol. Oké, rendben, valójában nem tolja az arcomba, ellenben egy másodperc alatt képzelem én az ikrekhez nyomva a fejem, de akkor is. Minek kell így öltözködnie? A kórház összes hapsiját fel akarja hívni keringőre? A gondolatra, hogy Tessa másnak akar tetszeni egy pillanat alatt kissé felpaprikázódik a hangulatom, bár igyekszem úriembernek megmaradni, így csupán lopva vizslatom meg a tökéletes idomokat, aztán kedves-szelíden elmosolyodom. Visszatuszkolom magamba a zöldszemű szörnyeteget. Maradjon veszteg.
- Semmi akadálya, hogy velünk ebédelj. A kantinban ma állítólag különösen finom a választék. És van zselé - lépek beljebb, hogy előre engedjem a hölgyeket. Kifelé menet persze alaposan szemügyre veszem Tessa hátsóját, amitől meg a nadrágom kezd el kissé szűk lenni. Túl sok inger ér egyszerre. A pszichiátrián miért nem kötelező a kórházi viselet? Kék nadrág, kék póló, sportcipő...ehelyett mélyen kivágott blúz, feszes szoknya, ami kiemeli a tökéletes hátsó domborulatát, a csípő ívét, a vékony derekat, a hosszú, kívánatos combokat...
A szám szélébe harapok. Még szerencse, hogy hosszú a...köpenyem. Becsukom magam mögött az ajtót. Rebekah halad legelől, Tessa mögötte így mögé lépve hozzá hajolok, nem mintha amúgy értenie kéne miről is beszélek, de már felhúztam magam, úgyhogy nem érdekel.
- És vedd tudomásul, hogy nem is vagyok önző. A blúzod pedig...- azt akarom mondani, hogy túlságosan nyitott, de elég egy pillantás, hogy olvadni kezdjek, így valami más csúszik ki rajta - ...nagyon jól áll. Igazán csinos vagy benne.
Kimondom, bár nem akartam. Aztán persze szidom magam, hogy miért kellett ennyire idiótának lennem, most biztos azt hiszi újra akarom kezdeni. De nem akarom. Nem lehet. Nem egy irányba haladunk. Nem lehetek az akadálya a karrierjének, és ő nem lehet annak, hogy gyerekem legyen.
- Jamie, nagyon örülök, hogy most van egy kis szabadidőd - lép mellém Becky, és megrázza kissé hullámos tűzvörös hajzuhatagát. Szexi a nő, és amúgy igazán szórakoztató társaság is. Én csípem - Tényleg, beszéltél a gyámüggyel már? Azt mondtad, felhívod őket.
- Igen. Elméletileg jövő héten beszélek majd egy ügyintézővel. Egyelőre nem tudok többet.
Kissé sután vakarom meg a tarkómat. Nem akartam még világgá kürtölni a hírt, hogy örökbe akarok fogadni egy gyereket. Egyfelől megrémített a tudat, hogy mi van, ha elutasítanak. Másfelől Becky is csak azért tudja, mert véletlenül hallotta a telefonbeszélgetést amikor Johnnal beszéltem erről, és utána már kár volt tagadni.
A kantinba érve felkapok egy tálcát, automatikusan nyújtom Tessának az elsőt, és emelem fel a következőt, aztán leesik, hogy ezt nem kellett volna, így talán nem túl látványos a tétovázás, mielőtt átadom a második tálcát Bekahnak. Fülig pirulva megyek a sajátommal a kínálópulthoz.
- Egyél rendesen, mert megint fogytál. Aggódom érted - simogatja meg a hátam a vörös, és mit tagadjam, tényleg fogytam egy kicsit(sokat) az elmúlt pár hét idegeskedésének köszönhetően. Mosolygok, bár kicsit furán érint ez a közvetlen és bizalmas érintés, de nem tulajdonsítok különösebb jelentőséget.
Bekah mindig is ilyen volt, nem csak velem, általánosságban nem okoz neki gondot más emberek megérintése. Végül aztán úgy döntök, inkább Tessához fordulok. Végre van lehetőségem kicsit beszélni vele, nem fogom veszni hagyni a kapott opciót.
- Hogy megy a kutatás? Úgy hallottam a nagy sikerre való tekintettel újabb előadásra invitáltak több egyetemre is.
Bekah felé fordulok, és nem titkolt büszkeséggel mosolyodok el.
- Tudtad, hogy Tessát nevezték az idei év legnagyobb kutatásának díjvárományosává a pszichológia területén? - húzom ki magam, mintha az én érdemem lenne. Pedig közöm nem volt hozzá. Mégis büszke vagyok arra, amit elért. Normális ez a viselkedés részemről?

A decemberi hónapok mindig arról szólnak, hogyan készüljünk fel karácsonyra, hogyan búcsúztassuk az óévet. Ebben az időszakban születnek a legnagyobb csodák, nem érezzük úgy, hogy egyedül lennénk. Az advent a várakozás ideje, a város megtelik a reménykedő emberekkel, mindenki örömmel tér be egy-egy boltba, mártózik meg az ünnepi hangulatban egy-egy forralt bor, narancsos sütemény társaságában. Szakember szemléletben viszont az egyik legveszélyesebb periódus, a magányosak még jobban elanyátlanodnak, a család és barátok nélkül maradt lelkek elfáradnak, mert semmi örömüket nem lelik a változásban. A tél nemcsak az elmúlásról, hanem az újrakezdésről is szól. Nekem is most kellett szembesülnöm, hogy hazugságban éltem, egy olyan kapcsolat részese voltam, ahol egyáltalán nem ugyanazt akartuk. Áltattam a kis bensőmet, hogy működni fog Jamie-vel, és amikor kimondta, hogy legyen vége, már nem vezetett vissza út. A döntéseink határozzák meg a jelenünket, de kihatással van a jövőnkre is. Jamie-nek fogalma sem volt arról, hogy a szívem alatt hordom a gyermekét, és attól tartok már nem is fogja megtudni, mert nem vagyok az a személy, aki egy gyermek miatt marad valakivel. Nem akartam, ez most sem változott meg, még nem döntöttem el, hogy mi lesz a sors, a kritikus időszakon sem vagyok túl, így kár lenne tervezni. A későbbiekben eldől, hogy merre megyek, de addig be kell érnem azzal, hogy terhes vagyok, ez egy másik állapot, és egyedül osztozom ezeken a terheken. Nem igényeltem a társaságát, jobban begubóztam, szakkönyveket olvastam, készültem a januári vizsgaidőszakomra. Nem jártam el szórakozni, egyszerűen beértem most azzal, hogy rendbe hozzam az életemet, és összeegyeztessem a sulit, és a munkát. Megint ott tartunk, ahol most nem szívesen tartózkodom. Dr. Navarro felbukkanása csak olaj volt a tűzre.  A hölgy elkápráztatta az egész kórházi személyzetet, és még a második napját sem töltötte itt, amikor összefutott Jamie-vel a folyosón, és fültanúja lettem annak a beszélgetésnek, aminek nem akartam a részese lenni. A múlt az legyen múlt, én nem sok versenyképes férfiról tudok beszámolni, az egyik a volt férjem, de hát az, hogy iránta mit érzek…úgy a nullával vetekszik. Az exem fejében az él, hogy szeretem Scott-ot, és őt sosem tudtam úgy szeretni, ahogyan őt. Már attól kiráz a hideg, hogy ezekkel a tényekkel állt elő, nem értettem a gondolkodását. Scott megkeserítette az életemet, és pont őt szeretném még mindig? A legjobban a házasságunk emlékei elől szerettem volna elfutni, de mindig bekopogtattak az ajtón, mióta felbukkant az életemben Richard Harrington is. A drága testvér, aki szeretné megosztani velem az örökségemet. Nem tartottam igényt a Scott által kapott pénzre, nem tartottam velük a kapcsolatot. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg Emmát, az egyetlen jó dolgot abban a családban. Szomorú vagyok, és feldúlt, miközben a telefon a fülemen van, és egyfolytában csicsergek, de fejben máshol járok. Adrian puszta igazságszeretete, és az ámítás nélküli véleménynyilvánítása tette értékessé számomra. Nem köntörfalazott, nem ítélt el, hogy meséltem neki a baba létezéséről, sőt bátorított, hogy gondoljam át az abortuszt is. Benne vagyok a korban, az is csoda, hogy az örökletes betegségemmel idáig jutottam. Fel sem fogtam a veszélyt, hogy akár továbbadhatom a génjeimet, közöttük a szívproblémákat. Ezernyi kétely mételyezte meg a lelkemet, és akkor ott volt ez az idegesítő nő, aki egy kopogással egyetemben rontja el a kedvemet is. Magamhoz mérten kedves vagyok vele, de tárgyilagosan állok a bajaihoz. Nem csak én dolgozom ebben a nyamvadt épületben, fordulhatott volna máshoz is, de engem keresett fel. A szívügyekkel hadilábon állok, az övére kíváncsi sem vagyok, mégis fel kell vennem az álarcot, és végighallgatni a problémáját. Egészen ügyesen veszem az akadályokat, amíg el nem hangzik Jamie neve közöttünk, és a tél hamarabb jön el, mint a Trónok harcában. Anyukám remélem látod, hogy az arcomra van írva a válaszod! Összeszűkülnek a szemeim, amikor hirtelen felugrik, és a kényes helyzetből menekülne. Szedd is a lábaidat, mert nem akarlak itt látni, de miért ne most jöjjön Jamie is? Őrültek háza van, nem értem, hogy ma miért keres fel mindenki, de megpróbálok jó képet vágni a hármasunkhoz. A közösen eltöltött ebédjük hidegen hagyna, ha nem az előbb vallotta volna be a doktornő, hogy kire is feni a fogát. Feldúl, hogy még két hete sem mondtuk ki, hogy szakítottunk, de metaforikusan már keselyűk köröznek a kapcsolatunk teteme felett. Mit értem el azzal, hogy Jamie Woodward barátnője voltam? Igazából megismertek néha, nem kellett bemutatkoznom, de akkor sem miattam. Nem esik jól, hogy ezt látom, de felnőtt nő vagyok, és meg kell küzdenem a veszteség tényével. A számon azonban nem épeszű gondolta csúszik ki. Dehogy akarok csatlakozni, nem szabadna beleavatkoznom az életébe, ahogyan neki se az enyémbe. Megfontoltam, hogy elköltözöm, de nem állok úgy anyagilag, hogy ez kivitelezhető legyen, az meg milyen már, ha én kérem meg, hogy hagyja el a közös épületet? Nem vagyok hisztis picsa, de jobb lenne, ha semmilyen formában nem érintkeznénk egymással. Igazából vicces, mert nem várok engedélyt, hogy én is odaüljek melléjük, Jamie mégis megadja, és ez bosszant. Nem vártam tőle kedvességet, egyszerűbb lenne, ha nem szólna hozzám, de amint összeér a tekintetünk, valami furcsa bizsergés kerít a hatalmába. Az érzéseknek nem lehet parancsolni, ahogyan én sem tudok, ha meglátom. A szívverésem felgyorsul, és el is kapom róla a pillantásomat. Nekünk már nem lehetnek ilyen szekundumaink, mert nincs közös jövőnk. A pénztárcámat marom fel az asztallapjáról, és úgy teszek, mint aki őszintén örülne a társaságuknak. Elsőként Dr. Navarro hagyja el az irodámat, majd én követem. A seggemet kitolom, érezze, hogy én is vagyok annyira jó nő még, hogy megforduljanak utánam a folyosón. Nem nézek rá, de érzem, hogy bámul. Aprócska, de feltűnő mosoly költözik az ajkaimra, és még a hajamat is hátradobom. Telitalálat. Jamie halad hátul, én nem sietek, de utolér, és amint a szája közelebb kerül a fülemhez, tiszta lúdbőr leszek. Nem értem, hogy mire ez a nagy felhajtás a blúzom körül. – Köszönöm szépen, de nem te vagy ma az első, aki ezt mondja. – halványan hárítom a dicséretet. Nem az első, de az egyetlen, akinek adnék a véleményére. A folyosón hatalmas a zsibongás, sokan most mennek le ebédelni, a szakorvosok zöme jelen lesz, hiszen megtehetik, hogy addig más vigye az osztályokat. Nekem annyira nem kötött a munkaidőm, ha nincs betegem, akkor nyugodtan kóvályoghatok a kórházban, és nézelődhetek szabadon. Becky nem sok időt hagy kettőnknek, és már ott is van, mint egy idegesítő pattanás az orr hegyén. Nem tudod kinyomni, és mindenki látja. Nem idegesítem fel magam, mélyet szippantok a levegőből, de nagyon érzékeny vagyok a szagokra. A hallgatásommal egyetemben azért süket nem vagyok, és meglepődöm, hogy mennyi mindenről maradtam le az elmúlt időben.
- Gyámügy, de minek? – kezdem érezni, hogy kár volt rákérdeznem, mert ha kiderül, hogy gyermeket akar örökbe fogadni, akkor személyesen fogom kilökni az ablakon.
- Jamie örökbe fog fogadni. – miért nem lep meg, hogy Becky felel helyette? – Igazán jó döntés. – a gyermeked bennem van, de minek is ő…csak egy akadályozó tényező. A kantinban örülök, hogy nagyobb teret kapok, és megint nekem adja az első tálcát. – Köszi. – nyögöm ki, és a választékra fókuszálok, ha már így alakult, hogy meghívattam magam a közös ebédjükre. Melyik legyen a brokkoli, vagy a karfiol? Tanácstalanul állok mögöttük a sorban, de még itt sem áll le a hölgy. Fogdossa, és magához édesgeti. Reményvesztetten keresem a kiutat, ezért az italos pulthoz andalgok el. Jamie követ, és megint tőlem érdeklődik. Sosem fogom megérteni őt, egyszerűen összezavar a viselkedésével. – Sehogy, mert leálltam vele. A munka és az iskola mellett nem megy, az egyetemi előadásokat majd tavasszal folytatom, ha véget ért a vizsgaidőszak. – adom a tudtára, és egy kis narancslevet folyatok a poharamba. – Igazán? – nem kell velem dicsekednie, ez olyan gáz, mármint kedves a szívemnek a gesztus, de már nem vagyunk együtt, és nem is leszünk. – Igen, de nem olyan nagy dolog. – vonom meg a vállamat, és immár a brokkoli krémleves mellett teszem le a voksomat. – Talán beszélhetnénk majd valamikor. – Becky hozzáfűzése csöpög az iróniától, és Jamie észre sem veszi. – Kérnék még abból a krémesből, meg édesburgonyát. – folytatom a megkezdett rendelésemet a néninek, mikor feltűnik a semmiből mellettem Dr. Burke. – Dr. Wilson milyen csinos ma. – szemmel verne, tudom, hogy megdugna, csak nem volt még rá alkalma. – Dr. Burke…milyen ma az élet a plasztikán? – kérdezek vissza egy mosollyal, és átveszem a tányérokat a nénitől. – Köszönöm. – a férfi máris lecsap rám, és magától nyújtja felém a műanyag evőeszközöket. – Nem baj, ha csatlakozom, vagy már van társasága? – kérdez rá, aztán Jamie-re tekint. – Igazából hárman vagyunk, hely meg bőven van, ugye? – megerősítésért azért a többiek véleményére is kíváncsi vagyok.