-Ez egy hülye ötlet és nem akarok elmenni. Ami azt jelenti, hogy nyilvánvalóan nincs más választásom, mint belemenni. Ha kiposztolnám ezt valahova, talán kommentelők százai lepnék el a szüleim, hogy milyen borzalmas szülők, amiért olyat akarnak rám kényszeríteni, amit valójában nem is akarok. Ennyire azonban nem vagyok gonosz, és nem is magával a vezetéssel van bajom, hanem inkább azzal, hogy … apámmal kell vezessek. Nem igazán beszéltem vele azóta, hogy a rendőrségre eljött értem. Amiért egyébként nyilvánvalóan megkaptam a magamét anyától is. Őszintén szólva, már nem is tudom, hogy mi volt az, ami miatt egyáltalán nem voltam kíváncsi apára. Átjött párszor, de én olyankor leginkább ignoráltam őt, vagy felmentem a szobámba azzal, hogy ”leckét kell írnom”. Szomorú, de ezen kívül semmit se tudok csinálni, ugyanis anya bevezette otthon a ”börtön szabályokat”. Azonban úgy látszik, hogy anyával összebeszéltek, mert a végtelenségig nem tudtam ezt folytatni. Pedig a tervem szinte majdnem tökéletes volt. Így végül kelletlenül, de kicsoszogtam az ajtón, hogy beszálljak apa kocsijába. Egy halk köszönésre még futotta tőlem, de aztán csak akkor szólaltam meg, ha valamilyen eldöntendő választ várt tőlem, nem igazán erőltettem a társalgást. Elkerültem, amíg csak tudtam. Anyával se sikerülnek valami jól ezek a privát beszélgetések, a történtek után volt egy olyan sejtésem, hogy az apámmal sem fognak majd jobban alakulni. Ők azonban ebben nem értettek velem egyet, mert szinte folyton erőltették az egészet. Vagy csak szeretnek bosszantani. - A kötelező óraszámot így is, úgy is le kell majd vezessem, felesleges gyakorolni – jegyeztem meg, mikor apa lassított, és feltételeztem, hogy megérkeztünk oda, ahol anélkül vezethettem, hogy a világ leghosszabb forgalmi dugója alakulna ki miattam. Ilyen könnyen azonban tudom, hogy nem úszhatom meg. – Oké, de én előre megmondtam – sóhajtottam fel végül, kiszállva az autóból, hogy helyet tudjak cserélni apával. A méretbeli különbségeink elég hamar kiütköztek, mert hiába nyújtottam a kezemet, nemhogy a kormányt nem értem el, de még csak az ablakon se láttam ki. Nem épp a legszebb kezdet. Az ülést előrébb húztam, majd némi töprengés után a középső visszapillantó tükör felé nyúltam. – Hogy kéne… beállítani? – kérdeztem, ahogy pásztáztam benne a mögöttünk lévő teret. Biztos van ennek valami technikája, nem? Vagy annyira egyszerű, hogy elég csak … látni benne? – Kell egyáltalán használni? Nicole sose szokta – jegyzem meg, de rögtön meg is bánom, visszaszívni azonban már nem tudom. Végül is, jobb mintha azt mondtam volna, hogy egyik tükröt se használja. Ez is megállná ugyanis a helyét. Nicole-tól egyébként is jogerősen el vagyok tiltva, anya a múltkor kis híján a karomnál fogva ráncigált el mellőle a suliból, mikor kicsit megvárattam, mert beszélgettünk. - Láttam a kocsit, amit vezetnem kell majd. Csoda, ha el fog indulni – sóhajtottam fel, és közben a tükör beállításából áttértem arra, hogy saját magamat néztem benne. Egyszerűbb volt, és ezt legalább tudtam hogyan kell. – Tényleg muszáj ezt? Mi van, ha … szét fogom törni az autód? – csak nemrég kapta meg az áhított új autót, igaz? Ami egyébként minden bizonnyal az egyik leggyakrabban előforduló kocsi lehet a világon, de a városban mindenképp, mert fél percenként lehetett látni egyet. Én azonban mindent megtettem volna, hogy ne csak a vezetést ússzam meg, hanem a vezetést apával. – Vagy, ha elütök egy hajléktalant? – kérdezem, ahogy egy újabb elég lehetetlen kimenetel jut az eszembe, és bár a biztonság kedvéért kipillantok az ablakon, de sehol se láttam egyetlen hajléktalant sem, akinek az életét fenyegethette volna a vezetni nem tudásom. Akkor sose tűnnek fel kéregetni, mikor az embernek szüksége lenne egyre.
A nővérem szerint mindig fájdalmasan egyértelmű, hogy éppen melyik hullámot élem, a magaslatot vagy a mélypontot, ami az alkoholizálást illeti; állítólag annál szarabbul nézek ki, minél régebb óta nem ittam, ha pedig megtörik az akaratom, szinte nevetségesen oda figyelek a külsőmre. Szerinte. Én meg elhiszem neki. Nem egészen tudom, mi a logikám ilyenkor; talán némi szégyen, de az is csak az elején. Többször fürdöm le, minden reggel borotválkozom, arcszeszt használok… Annak idején naponta fogyasztottam el a rágót, mikor Lilia megpróbált rávenni, hogy szokjak le a dohányzásról. Az sem járt túl nagy sikerrel. Most ahogy megdörzsölöm az állam a kormány mögött ülve, a lehúzott ablakon átkönyökölve, már nem is borosta, hanem kész szakáll fedi az arcom. Ami nehezen eldönthető, mit jelent. A visszapillantóban még azt is megjegyzem magamban, hogy lassan ideje lenne fodrászhoz menni – régen mindig Lilia vágta, és felötlik a gondolat, vajon lenne-e kedve megint belemenni –, aztán már hallom is a bejárati ajtó csapódását. Bae túl messze van még ahhoz, hogy lássam az arcára kiült érzelmeket, de elég a testtartását látnom, hogy tudjam: bárhol máshol szívesebben lenne. Még mindig haragszik rám, amiért „beárultam” az anyjánál. Pedig tudhatta, hogy nem fog nyom nélkül eltűnni a dolog. A hivatalos irataiban nem lesz nyoma, azt lebeszéltük a rendőrökkel, akik elkapták, és a nevét is kihúzták Healy ügyiratai közül; ami a rendszert illette, a srác aznap egyedül furikázott, mikor elkapták a lopott kocsiban, illegális tudatmódosítószerrel. És ez így volt rendjén. Amennyire Liliától tudtam, azóta nem is találkozhattak, mert még Nicole is csak felügyelettel jöhetett át; úgy értve, ők tanulhattak a nappaliban, míg Lilia az étkezőben ült az asztalnál és a laptopja felett figyelte őket. Nem mondom, hogy ne értettem volna meg; ha a szüleim éltek volna tizenhat éves koromban, minden bizonnyal hasonlóan reagáltam volna, mint Bailey. Felnőtt fejjel viszont már más perspektívából látja az ember, és elfogadja, hogy ha a lánya biztonságának az a feltétele, hogy cserébe a tinédzser éveit néha az ő utálatával töltse, hát legyen. Szokatlan csendben autóztunk el Brooklyn másik felére, a keletihez, ahová remélem, nem gyakran jár, és sokan mások sem. Kívülről (és belülről is) gettós negyedek, nem feltétlen pisztollyal állnak minden sarkon (azt azért nem vállalnám be), de jelentősen lepukkantabb, mint a belvárosiasabb részek, és a forgalom is gyérebb. – Sosem felesleges gyakorolni, bármiről legyen is szó – felelem az ellenkezésére félszívvel. Ha tényleg, őszintén nem lett volna hajlandó rá, akkor el sem jön velem. Elvégre, senki sem kényszerítette rá fizikailag; bár a felőle érkező érzelmi impulzusok alapján valószínűleg eszébe sem jutott volna eljönni, ha lenne bármi jobb dolga. Ha jól tudom, a tévét és a telefonját is lekorlátozta az anyja. Amit egy kicsit már soknak érzek, de erről egy szót sem szóltam. Elvégre, milyen jogalapon szólnék bele Lilia nevelésébe? – Ha nem mész át elsőre a vizsgán, akkor csak csak két hét múlva próbálkozhatsz, aztán ha azon sem, hat hónap. Jobb, ha mielőbb több gyakorlatot szerzel. Sosem tudni, mikor lesz vészhelyzet. Hogy miféle vészhelyzet? Nos, például anyádra időpont előtt jönnek rá a szülési görcsök. Nem azt mondom, hogy feltétlen Bailey-nek kellene elszáguldania vele a kórházba, de… Még az is megeshet. Csak ezt nem közölhetem, mivel Lilia még mindig nem mondta el. A jó helyzetet keresi, azt mondta; ami értelemszerűen nehezen jön el, ha az egyik lányod úgy érzi, elhanyagolják, a másikat pedig a rendőrségről kell összeszedni az éjszaka közepén. Pedig már lassan a negyedik hónapban járt, és nem lehetett örökké odázni. Hamarosan tagadhatatlanul látszódni fog. Bailey pedig jogosan érzi majd úgy, hogy megint kihagyták valamiből, amiről joga lenne tudni. – A tükrök csak észlelésre valók, nem arra, hogy részletes dolgokat láss. Az a lényeg, hogy ha vezetsz, csak a szemedet kelljen mozgatni, a fejedet ne, és lásd az egész hátsó ablakot. Egy kicsit lejjebb kell biccentened, mert magasan van a tükröződési pont neked… Most jó? – Segítek neki egy kicsit billenteni, mert nehezen adja magát a műanyag. Nem én vagyok a kocsi első tulaja, tekintve, hogy már tíz éves, de fogalmam sincs, mit csinálhattak, ami miatt ragad a tükör. – A melletted lévő tükröt pedig tudod ezzel a kapcsolóval irányítani – mutatok egy gombra az ajtón, ami majdnem úgy néz ki, mint amivel le és fel lehet húzni az ablakot. – Döntsd a fejed az ablaknak… Ne nézz így, csak csináld. Szóval addig állítsd, míg már alig látod az autó oldalát a tükör jobb felén. Az anyósülés felőli tükörnél pedig csináld ugyanezt, csak a váltó fölé hajolva, és a bal felét nézd. Az a lényeg, hogy ha balról halad melletted egy jármű, előbb a hátsó tükörben kell látnod, aztán a bal oldaliban, aztán a perifériádon. A vakfoltok miatt pedig sose próbálj hirtelen sávot váltani, akkor sem, ha üresnek tűnik. Nem sokat tudok tanítani Baileynek, ez elég egyértelmű; a legtöbb dolgot már most jobban tudja nálam, vagy az iskolában tanulja meg, vagy Liliától, vagy ne adj’isten a nagyanyjától. Esetleg fizikában tudnék segíteni neki, az mindig jól ment, de alighanem nem rakétatudósnak készül (nem azért, mert buta lenne hozzá, hanem nem mutatott iránta túl sok érdeklődést), a lőtérhez pedig még elég fiatal. Pedig ott ki lehet adni magadból az indulatokat. Úgyhogy maradt a vezetés, amit még jobban tudok, mint az anyja, és ami még hasznára is válhat. Annak ellenére, hogy most nem így látja. – Nicole össze is törte az autót, amit kapott, nem? – vonom fel a szemöldökömet megrovóan. Lilia mondta ezt is, de valószínűleg nem beszélgetés alapján szűrte le, hacsak nem kihallgatta őket, vagy esetleg Charlie mondta el neki. Bailey húga nem spicliskedni akart, csak imádott mindent tudni, és nehezen tartotta meg a titkokat, mint a legtöbb korabeli. – Persze hogy kell. Tolatásnál mindenképp, és azt is innét tudod, ha valaki túl közel jön hozzád és óvatosnak kell lenned. A legfontosabb mindig az, hogy tisztában legyél a környezeteddel. Csak halványan vigyorgom magamban, mikor elkezdi saját magát nézegetni és kitöröl egy elmaszatolódott szempillaspirál-foltot a szeme alól. Nem mondom, hogy tipikus nő, de az. És ettől egy kicsit megint öregebbnek érzem magam, mint amennyi egyébként vagyok. – Legalább nem kell majd sokat fizetnünk, ha összetöröd a jogsi utáni hajszában – jegyzem meg, de igazából nem tudom, Bailey milyen sofőr, még sosem láttam vezetni. Elég óvatosnak tűnik, ami jó, de nem szabad túlzásba vinni sem. – Nem fogod széttörni, mert nem száz mérfölddel száguldunk, csak harminccal. És azért vagyok melletted, hogy figyeljek. Az első alkalom mindig nagyon megterhelő, egy csomó új inger, a még nem leülepedett tudás, sok ez egyszerre; azt hiszem, gyakorlópályán volt már, csak a forgalomban keveset. Ha egyáltalán. Igazából Lilia javasolta, hogy hozzam el, miután Bailey sokadjára is ott hagyott engem a folyosón azzal, hogy tanulnia kell, én pedig megjegyeztem, hogy ha így halad, mindenből kitűnő lesz. A hajléktalanos megjegyzésére már nem is mondok semmit, csak rápillantok, aztán megrázom a fejem és visszafordulok előre. – Csak nyomd le a középső gombot a váltón és tedd drive-ba. Mikor még én tanultam vezetni, nem egészen legálisan, úgy tizenkét évesen a Bronxban, a sok bevándorló végett rengeteg nem automata váltós autó akadt, ahol még a kuplunggal is bajlódni kezdett. Az elején, mikor először vezettem félautomata teherautót (valamit dolgoznom kellett, míg nem mehettem az akadémiára), ahol még kuplungozni kellett induláskor, ösztönösen lassítottam be a kanyarokban is, és nem is értettem, miért vált ilyen hangtalanul. Azóta mondjuk sokat fejlődött az autóipar, és már nekem is más osztályú autókra van lehetőségem. Mondjuk ezt a 2010-es Civicet aligha vehettem volna meg, ha a rendőrségnek nincs külön hitelstruktúrája a rendőri munkához alkalmazott, de nem járőrkocsiként funkcionáló járművek korszerűsítésére. Elvégre, a rendőrség az állam ökle, és ha látod, hogy csupa kosz meg rozsda, jócskán csökken a megítélés. – Várj, még ne hajts ki – mondom, megvárva, hogy egy aprócska Suzuki elsuhanjon mellettünk a már nem használt buszmegállóban állva. – Most sorolj be. A sofőr öreg és sapkát hord. Nem egzakt tudomány, de hidd el nekem, ők a legveszélyesebbek a sportkocsisok mellett. Utóbbi egészen biztosan meg fog előzni téged, amint lehet, vagy bevág eléd. Az öregek viszont hajlamosak elfelejteni indexelni. És mindig indokolatlanul lassúak. Szóval pont tökéletes arra, hogy Bailey szépen lassan utána hajtson a maga tanulójogosítványos tempójában, és figyelnie kelljen, Ruth mikor dönt úgy, hogy megtalálta az utcát, amit keresett, és szó meg index nélkül kifordul előle. – Ha azt hiszed, a helyi metrókon vannak őrültek, még nem vezettél az utcákon. Jó tanács: ha egy spandexes parókás alak elég ugrik a pirosnál és megpróbálja lemosni a szélvédőd, spricceld le ablakmosóval. Azt nem szeretik. Észreveszek egy kávéfoltot a pólómon – életem nagyjából egyetlen, de legjobb Pink Floyd koncertjének emléke –, és szórakozottan kapargatom meg. – All in all, you're just another brick in the wall... Ismered ezt a számot? Hülye kérdés. Pedig szerintem tetszene. Mint a Twisted Sister. We're not gonna take it, no, we ain't gonna take it... Meséltem, hogy egyszer beszöktünk egy koncertjükre?
But in the end, my time will come
Like a bullet in a gun, blood, sweat and tears to be the one
Sosem felesleges gyakorolni. Csak hümmögök apa szavaira, jobb híján. Anyánál már nem igazán válik be az, hogy a süketet játszom, mert addig és olyan hangosan ismétli magát, míg kénytelen vagyok tudomást venni arról, amit hallani sem akarok. Nem én találtam fel, de ezért vettem át a „hümmögve válaszolj mindenre, amire nem tudnál jót mondani” szokást. Nem működik ez sem hibátlanul, de apa szerencsére kevésbé vehemens, mint anya. - Ez New York, bárhova és gyorsabban eljutok tömegközlekedve, mint autóval – vonom meg a vállamat, de ez már anyánál sem igen jött be. Őszintén szólva, nem tudom, hogy miért akarják mindketten, hogy már most megszerezzem a jogsit. Úgyse használnám, amíg nem lesz saját autóm és egy ideig nem lesz. Persze, jó, ha van, de … szerintem azért még ráérne. Ahogy azonban anya is fogalmazott, ideje valami hasznossal tölteni az időmet. Erre is csak hosszan tudtam hümmögni. - Azt hiszem – felelem kissé bizonytalanul, ahogy a tükörbe pillantok, amit apa beállított. Végül aztán kicsit határozottabban bólintok. Így látom az egész hátsó ablakot. Azt már meg se jegyzem inkább, hogy rögtön az elején mennyire bonyolultnak tűnik ez, pedig még csak egy tükörnél tartunk. Apát, vagy épp anyát elnézve olyannak tűnt a vezetés, mint a világ legegyszerűbb dolga. Emlékszem mikor kis híján nekünk jöttek, mikor apával utaztam együtt. Olyan dühös volt, hogy majdnem kiráncigálta a másik férfit az autójából. Azután egy ideig csak beimádkozni lehetett az autóba. Úgy teszek, ahogy apa mond, bár elég lassan és darabosan hajtom végre az utasításokat, de végül sikerül minden tükröt beállítanom. Úgy nagyjából, azt hiszem. Ez az egész már most sokkal bonyolultabb, mint bármikor is képzeltem volna. – Meghúzta – pontosítok. – Csak meghúzta. De örülök, hogy anyával ilyen sokat beszélgettek újabban – jegyzem meg kissé talán túlzottan is pofátlanul, de … biztos, hogy ő mondta el neki. Valamiért pedig nincs jobb témájuk annál, minthogy ki milyen rossz hatással van rám. Az a meglepő, hogy Nicole még nincs anya jóvoltából valami intézetben, amíg belőlem rendes lányt nem farag majd. Mert ő jobban tudja. Mint mindig mindent. - A környezetemmel … kicsit sok mindenre kell egyszerre figyelni – jegyzem meg, bár ez nem neki, inkább az egész vezetés dolognak szól. Persze, New York, ha szerencsém van, akkor mindig dugóban fogok állni és a környezetem állandó lesz: egy autó tenger. Valahogy kétlem, hogy pont én kerülnék majd bele valami filmszerű autóüldözésbe. - És, hogy ne Nicole-lal, vagy más pokolra jutó barátommal legyek, tudom – bólintok, sóhajtva egy aprót. Anya minden alkalmat megragad, hogy ezt elintézze. Ennek az egyik eszköze most apa is. Anya a bábmester, aki mindent irányít a háttérből. Apa pedig, ha fel is tűnik ez neki, nem igazán bánja, azt hiszem. - Kezdem úgy érezni, hogy azzal járok a legjobban, ha taxizom – jegyzem meg felsóhajtva. Apa biztatása célt ért, csak nem feltétlen úgy, ahogy akarta. Egy tankban talán biztonságban érezném magam az utcán haladva. Hátul, vagy épp az anyós ülésen ülve más, de mikor a kormány mögül neked kell mindenre figyelned… baromi ijesztő. – Sok spandexes parókás alak akarta eddig lemosni a szélvédődet? – kissé szürreálisan hangzik, ennek ellenére is készen álltam, hogy az első gyanús alak felbukkanásakor rászabadítsam a szerencsétlenre a világ összes ablakmosóját. Eléggé feszülten koncentrálok vezetés közben, habár nem haladunk gyorsan, csupán csak annyira … kellemetlen, szokatlan, hogy még a légzésemre is oda kell figyeljek. – Nem félsz, hogy ilyen sztorik miatt tartóztatnak majd le legközelebb? – kérdeztem, miközben óvatosan kanyarodtam, valamiért nem csak a kormánnyal, de a törzsemmel is. Mint mondtam, kényelmetlen. Kicsit sem érzem úgy, mintha teljesen én irányítanám ezt a hatalmas fémdobozt. – Anya biztos nem értékelné, ha megtudná, hogy betörésről mesélsz nekem – teszem hozzá, miután újra egyenesbe volt az autó. Legalábbis azt hiszem, hogy abban volt már. – De szerencsére én nem mondom el neki – ahhoz ugyanis beszélgetnünk kéne. Plusz, nem vagyok spicli. Kissé erős célzás, tudom, nem is feltétlen igazságos, de … hadd haragudjak már az apámra. Elvégre, spicli volt. - Remélem azért nem az a történet vége, hogy egy Twisted Sister szám alatt fogantam meg – jegyeztem meg kicsivel később. A sztori érdekel, csak tudatni akartam apával, hogy… nem is tudom. Tizenhat évesen a szavakon kívül nem sok mindent tudok tenni ellenük. – Az a veszély mondjuk nem fenyeget, hogy ne tudnék több Twisted Sistert hallgatni – nevettem fel, majdnem a nullára lassítva, hogy elég időt adjak az előttünk kempingezni készülő galambnak, aki az utolsó pillanatig kivárt azzal, hogy félrerepüljön előlünk. – De gondolom nem anyával szöktél be. Markkal? Ja várj, száz éve még biztos nem ismertétek egymást – mosolyogtam kissé önelégülten, de nem mertem apára nézni az útról. – Oké, abbahagytam! – állítom le magam, miután kiszórakoztam magamat. Ennyi nekem is jár, miután az elmúlt időszak másból sem áll, minthogy különböző módokon szívatnak. – Nem, még nem mesélted. De jól gondold meg, hogy mit mondasz! – figyelmeztettem, még mindig szórakozva, semmint komolyan beszélve. Nehéz komolyan venni azt, mikor úgy kezelnek, mintha megint nyolcéves lennék. – Anya szerint rossz hatással lehetnek az ilyenek a fejlődésemre. Követendő példának hiszem majd, aztán az első után jön a második, majd a harmadik, aztán drogozni kezdek … durva, hogy néhány történet választ csak el ezektől – sóhajtok fel, hagyva, hogy minden szavam áthassa az irónia. Valamiért senki se hiszi el, hogy eltudom dönteni mi a jó és mi a rossz. Oké, az utóbbi időben a dolgok nem pont ezt támasztották alá, de … pechem volt. Nem úgy, mint apának, akit valószínűleg nem kaptak el, mikor beszökött a koncertre. Így pedig lett egy jó sztorija. Az enyémeket már megszületni se engedik.
Nem kételkedem benne, hogy Bailey jobban preferálta azt, amikor még nem… hogy is fogalmazott az a tanár? „Egyesített frontot” alkottunk az anyjával. Amikor még nem mondtam el neki mindent. És hazudnék, ha azt mondanám, nem értem meg a miértjeit; tinédzserként az egész világ olyan… Kicsi és gyanús és senki nem ért meg igazán, főleg a felnőttek. Utólag persze nem érti magát az ember, visszagondol a tetteire és arra, mi járt a fejében, de egyszerűen marhaságnak tűnik az egész. Ezért olyan nehéz ezután megértően fordulni a kölykök felé. Úgyhogy tudom, hogy ezt most egyfajta árulásnak könyvelte el. És ezért kaptam meg tőle ezt a silent treatmentet, amit most erőszakkal törtem meg. Magamban azért megkönnyebbülten sóhajtok, hogy hagyta is magát; ha erre is nemet mondott volna, nem tudom, mi lett volna még lehetőség azon kívül, hogy békén hagyom. Mondanám, hogy előbb-utóbb meg kellett volna bocsájtania, de igazából nem kell. Csak örülök, ha majd így lesz, addig pedig némán elfogadom a megjegyzéseit. – Hát, statisztikailag valószínűbb, hogy egy taxis nem fog fizikailag bántalmazni, mint más. De nem hivatalosan azt mondanám, a pénztárcádat mégis nagyobb eséllyel fosztja ki – felelem, valószínűleg nem túl bíztatóan. Tudom, hogy New York nem a jogosítvány legjobb kihasználási lehetősége. Mondhatnám, hogy azért lenne jó megtanulnia, mert talán nem itt akar majd lakni, nem milliós nagyvárosban, máshol pedig kivétel nélkül hasznos, de alighanem átlátna rajtam. – Több, mint amennyi kellett volna – ami egyébként egészen pontosan nulla lenne. New York furcsa hely. Van, aki szerint a furcsaságában rejlik a szépsége, de szerintem egyszerűen az ember feje fájdul bele, és egy idő után vagy idegbeteg lesz, vagy kötelező jelleggel nyúl a drogja után. Csak mondom. Még nem láttam más variációt; nem véletlenül menekül innen, aki tud. Az egyébként minden bizonnyal szemtelenségi szándékkal felém intézett kérdésére felnevetek. – Nem. Csak akkor, ha majd te is megpróbálod. – Azt nem kell tudnia, hogy én nem feltétlenül azért lógtam be a koncertre, mert nem akartak elengedni oda a szüleim a testi épségemet féltve; onnantól kezdve, hogy járni tudtam, már semmitől sem igen féltettek. Mármint, az apám már előtte sem, az anyámnak meg nem volt ideje. Mikor ez az ominózus eset történt, hivatalosan már a nagynéném gondozott engem és Lotte-t, de igazából jóval többet voltunk kint, mint náluk. Nem, nekünk csak pénzünk nem volt. Igazából semmire sem, bár ekkor már részmunkaidőben dolgoztam egy autószerelőnél, de azzal a seggemet törölhettem ki. Nem véletlen, hogy az NYPD egészen jó toborzási rátával bír a Bronxban; ők, meg a katonaság. Ha utcai bandák közszemlére tennének valami statisztikát, minden bizonnyal mindegyiket túlnőnék. – Nem tudom, hogy mennyi idősnek gondolod anyádat, de vele kapcsolatban legfeljebb egy U2 koncert jöhetne szóba. Vagy Red Hot Chili Peppers – somolygok. Bár Bailey alighanem tisztában van azzal, hogy nem egészen tervezett gyerek volt (biztos vagyok benne, hogy az a boszorkány nagyanyja nem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy úgy állítsa be, mintha többek közt ez is az én hibám lett volna), de annyit még tudok segíteni a lelkiismeretén, hogy egyébként semmi köze nem volt koncertekhez. A vigyorom azért némileg visszafogottabb lesz Mark említésére. – Nem, nem ő volt. Őt csak az akadémián ismertem meg. – Ha ismertem volna akkoriban, talán több eszem lett volna, és több jutott volna mostanra is. Néha egészen furcsa belegondolni, ahhoz képest, Mark milyen fundamentális része lett az életemnek, valójában csak a töredékében ismertem. – Mateo volt ott, meg Santiago és Derek. De őket nem ismerheted – rázom meg a fejem. Ennek fő oka, hogy Mateo és Santiago, a Velasquez testvérek, még 1997-ben lövöldözésbe kerültek egy bandaháborúval kapcsolatosan. Azt hiszem, talán a Trinitarios nevű dominikai ganggel kerültek összetűzésbe egy sarok miatt. Derek pedig olyan hamar olyan messze költözött innen, amennyire csak tudott ezek után, lévén ő is a Latin Kings egyik mellékszálában volt, bár inkább amolyan kifutófiúként, hogy úgy mondjam. Már vagy húsz éve nem beszéltem vele. Elszakítom az útról a tekintetem, hogy ránézzek; jó azt látni, hogy mosolyog. Akkor talán mégsem temette el véglegesen az öregapját. Némi megkönnyebbüléssel kezdem vizslatni a járdát mellettünk, azon morfondírozva, hogy vajon mikor dönt úgy a meglehetősen ferde járású tag, hogy feltétlen át kell mennie az úton, zebra ide vagy oda. – Milyenek? – kapom vissza a pillantásom. Egy kicsit kiestem a beszélgetésből, de hamar visszarázódom; olyan mosollyal az arcomon figyelem, miközben kifejti, amit elég nehezen lehetne egy adott kategóriába sorolni. A legmegfelelőbb szó talán a lenyűgözött lenne, némi életiróniával fűszerezve. Mint akkor mosolyogni, ha látod, hogy pont azon a gépen pont az utánad lévő ember nyerte meg a jackpotot, amit épp otthagytál. – Hmm. A költői túlzásokat félretéve, tudod, hogy anyád sem erre gondolt. Kicsit talán túlfélt, de jó okkal. Tudom, hogy ez nem fog tetszeni neki. Szerencsére most nem tud csak úgy itt hagyni. – Le fog lépni eléd – mutatok a valami anyagon magasan szárnyaló fickóra, aki ötszáz méternyi ellenkezés után megadja az irányítást oldalra dőlő fejének, és vészesen a járdaszegélyhez közel képzeli el leendő útvonalát. A legegyszerűbb, ha nem csak lelassít, hanem meg is áll; bár igazából a jelenlegi tempóból tovább lassítani egyébként is egyet jelent a megállással. – Haragszol, ugye? – kérdezem, miközben Snoop Dogg kevésbé híres unokaöccse átküzdi magát átlósan az úton. – Amiért… beárultalak. – Ez igazából annyira nem is kérdés, és bár furán hangzik kimondani ezt a szót, valószínűleg Bailey tényleg így érezte magát; mintha a cinkostársa vádalku kedvéért kiadta volna a titkaikat. És igazából majdnem így is történt. – Állítólag az első gyerekét mindenki elrontja. Rajta kísérletez, mi működik és mi nem, és a többinél már okosabb lesz – vigyorodom el. Igaz, hogy Bailey-re sokkal többet vigyáztam kiskorában, mint Charlie-ra, mert akkoriban még nem az IU-nál dolgoztam, Lilia pedig a diplomája megszerzésének közepén volt. Ezt neki sosem mondanám meg, de az anyja nélkül fogalmam sincs, hogy csináltuk volna végig; nekem egyedül a nagynéném volt, de neki is megvoltak a maga bajai. – De ha engem kérdezel, fogalmam sincs, mi működik és mi nem. Úgyhogy csak remélem, hogy jók lesznek a dolgok. Az anyád viszont nem szeret a reményekben bízni, és valószínűleg neki van igaza. Sajnálom, hogy most bűnhődnöd kell valamiért, amit nem direkt csináltál. Remélem, nem alaptalan a bizadalmam, hogy ha tudtad volna, milyen kocsiba ülsz és mi van a hátsó ülésen, akkor máshogy döntesz. Hogy képes vagyok-e minden csepp felelőséget a Healy-kölyökre hárítani Bailey-vel szemben? Kérdés nélkül. Ennyi elfogultságot bárki megad a saját gyereke felé, azt hiszem; jobb esetben. – Sokszor nem mi döntünk a dolgokról. És mikor már bekövetkezett a baj, nem számít, hogy szándékos volt-e vagy sem. Szerinted miért nem is nagyon hallottál tőlem Santiagóékról? Több, mint húsz éve elvéreztek egy bodega előtt a Bronxban. Vagy ott van Heckler, aki betöréses lopás miatt kapott három évet a Rikersben, de aztán kapott még tizenöt évet emberölésért, bent. Kapott volna többet is, ha közben nem őt öli meg valaki. Életem első barátnőjét úgy megverte az apja, mert nem adott pénzt drogra, hogy kómába került. Azóta sem tudom, hogy felépült-e belőle, de feltételezem, hogy nem. A húgomat pedig egy sikátorban találták meg, túladagolta magát. – Fogalmam sincs, említettem-e ezt már neki. Mármint, azt tudta, hogy volt egy húgom, és fiatalon meghalt; de szerintem kicsi volt, és Lilia szerint jobb nem elmondai az ilyesmit egy gyereknek. Én meg, mint mindig, egyetértettem vele; amikor én voltam gyerek, senki sem titkolta el ezeket előlünk. Láthatjuk is, hova vezetett. – Életem egyik legjobb érzése volt végre magam mögött hagyni Mott Havent, és az egész Bronxot. Úgyhogy azt látni, hogy ez a Healy-kölyök elkezdett belerángatni téged a saját hülyeségeibe… Ráébresztett, mennyire nem akarom, hogy bármelyikőtöknek is bármi köze legyen hozzá. És hogy az eddigi… Hozzáállásom ennek nem volt megfelelő. Sajnálom, hogy ehhez ez a helyzet kellett.
But in the end, my time will come
Like a bullet in a gun, blood, sweat and tears to be the one
Profitáltam abból, hogy a szüleim elváltak. Azt hiszem részben ezért is viseltem többnyire jól. Tudom, elég csúnyán hangzik, de … apa ajánlotta fel, hogy falaz nekem anyánál. Őszintén fogalmam sincs, hogy miért. Persze, bízott bennem. Ennek örülök, de azután, hogy most már minden további nélkül kvázi jelent rólam anyának, ez nem olyan hihető. Talán csak ő akart lenni a laza, jó fej apa, aki bár nem igazán van ott, de mikor igen, elengedi a kezed. Nem mondom, hogy ez nem esett jól, hogy nem élveztem volna. Főleg azok után, hogy anyát csak néhány nemzetközi egyezmény tartja vissza attól, hogy chipet tegyen belém, vagy olyan házi őrizetes bokapántot. De mindez már csak múlt idő. Oké, tudom, hogy az én hibám is, de akkor is… baromi igazságtalan. U2. Red Hot Chili Peppers. – Nagyon öreg vagy, apa – sóhajtottam fel, vigyorogva vetve felé egy pillantást. Ha apának nem lenne tele a lakása kőkorszaki bandák albumaival, szinte biztos, hogy egyet se ismernék, így is csak névről és néhány ismerős dallam. - Nem ismerősek. De kevés barátodat ismerem – vonom meg a vállamat. Őszintén szólva, nem tudom, hogy apának vannak-e egyáltalán barátai. Kollégái, azok vannak, meg emberek, akik nem akarják megverni, olyanból is kell legyen néhány. A többséget viszont egész biztos azok teszik ki, szétcsapnának egy széket a hátán. - Mintha megjósolták volna, hogy én robbantanám ki a következő világháborút, ha nem ellenőrzi, hogy mit beszélek a barátaimmal – feleltem apának, újabb költői túlzással, de ebben nem tudtam megérteni sem őt, sem anyát. Egyszerűen… nincs igazuk és kész. – Inkább esni. Nem kéne… tudod, megnézni, hogy jól van-e? – kérdeztem, ahogy kissé előrébb dőltem, hogy jobban kilássak. Lassítottam, és bár mentünk, az eddigi tempó mellett ez olyan volt, mintha megálltunk volna. De legalább a férfi átért a túloldalra anélkül, hogy előttünk esett volna össze. Kicsit meglepve fordultam apa felé, mikor rákérdezett. Nem kéne így meglepjen, de …valamiért mégis hirtelen ér. – Hát… igen – feleltem, újra a gázba taposva, elszakítva a tekintetem apámról. – Ha ez így van, akkor végképp semmi értelme megvonni tőlem… úgy nagyjából mindent – csak lopva pillantottam felé, kisebb ívben kanyarodva közben. – Nem alaptalan, csak … semmit nem érek vele – mondom kissé duzzogva, de nem őt akarom megbántani. – Gabe-t egyébként kirúgták. Állítólag javítóba került. Úgyhogy egy gonddal kevesebb, igaz? – ezt viszont már érezhetően nehezményezve kérdezem, de nemcsak neki címzem, hanem anyának is. Majd úgyis elmondja neki. Mostanában mindent megbeszélnek. Mondanám, hogy mint a régi szép időkben, de ebben semmi szép nincs. Nem valami könnyű azt hallgatni, ahogy apa felsorolja a halott barátait. Legalábbis gondolom, hogy azok voltak, mert sose hallottam még róluk. Hát, itt van a miért a kérdésre. Úgy fél percig nem szóltam, még csak apára se néztem, miután befejezte. – Ez… nem valami igazságos így – böktem aztán ki. Mit mondhatnék így erre? A barátaira, a … húgára? – Sose meséltetek a húgodról. Azt hittem, hogy balesete volt, vagy… valami ilyesmi – végül is, ez annak számít, nem? Apa már mesélt pár sztorit Bronxról, ahogy anya is és van internet is, szóval tudom, hogy nem épp oda a legjobb ötlet éjszakánként elsétálni, de … így azért más. - Gabe… rendes volt, tudod? A maga módján – tettem hozzá. Már nem beszélek vele, és kétlem, hogy fogok valaha is. Kétlem, hogy ezek után hallani akarna rólam. Én pedig nem érzem, hogy keresnem kéne. Csak… lógtunk, ennyi, semmi több. - Tudhatnád, hogy csak mert rossz helyen született, nem lesz ő is rossz. Hülye volt, tudom. De … te is mesélted, hogy milyen voltál. Nem csoda, hogy a nagyi utált téged, ő se akarta, hogy anyának köze legyen hozzád – ezt csak figyelmességből teszem múlt időbe, mert a nagyi még most is utálja apát. Ha tudná, hogy mindazt, amit mond, elmesélem apának, tuti csúnyábbakat is mondana. - Mindegy, úgyse találkozom többet vele. Meg másokkal se, anya csak egy óra látogatási időt engedélyez hetente – igyekszem közömbösnek tűnni, mert már kidühöngtem magam emiatt magam a szobámban és neki is. Apának semmi értelme, úgy is neki ad igazat. – Na és akkor most mi lesz? Bármit mondok, vagy csinálok, te azt elmondod anyának? Szóval nem mondok inkább semmit se. Anya úgy is kideríti, mikor ellenőrzi a cuccaimat. Aztán majd mikor már egy barátom se marad, elengednétek csak hát … - széttárnám a kezemet, ha nem a volán mögött ülnék, így ugyanis nem merem. Így marad az okoskodva grimaszolás. – Besegítesz majd neki a felügyeletembe? Hozol-viszel, nehogy eltudjak lógni. Vagy már megkért, hogy szerez egy olyan nyomkövetős bokapántot, ugye? Az rávallana – húztam el a szám, már húsz méterrel előbb lassítva, mikor megláttam egy gyalogost, aki átvágni készült. Ilyen sebesség mellett valószínűleg amúgy is azután értem volna oda, hogy átment, de … fő a biztonság. - Azt akarod, hogy visszafogadjon? – néztem aztán hirtelen apa felé, ezúttal felé is fordulva, ami miatt kicsit kimozdultunk az egyenesből, de még időben korrigáltam a kormánnyal. – Mármint… mindig mindent anyára bíztál, neki adtál igazat. Amit ő mond, az úgy van jól, neki van igaza, akármi van. Most pedig segítesz neki mindenben, mint egy jó… - papucs. – férj. Vagy olyasmi – már nem azok, de igazából azok maradtak. Vagy valami olyasmik. Bonyolult. – Szóval csak rájöttél arra, hogy az a jó nekem, ha mostantól megfigyelés alatt élek, vagy … próbálsz visszajutni is? – fura erről kérdeznem az apámat, de … most még csak azt se mondhatja, hogy nincs közöm hozzá. Anya találhatna mást magának, ha akarna, de nem akar, bármit mond. Apa pedig nem is tudna, de valószínűleg ő sem akar. – A zavaros családi helyzet is hozzájárulhat ahhoz, ha bűnöző lesz belőlem, csakhogy tudd – teszem hozzá mosolyogva, ezzel is próbálva mindenáron válaszadásra kényszeríteni őt. Apa ért ahhoz, hogyan nem válaszoljon, míg máskor meg se próbál trükközni, csak simán kijelenti, hogy erről nem akar beszélni. Azonban erről most muszáj.
– Nincs jól, de nem tudsz segíteni rajta – jegyzem meg különösebb érdeklődés nélkül. Szerencsére Bailey szemének az efféle látvány újdonság, a rosszabbik fajtából, úgyhogy érthető a döbbenete és értékelendő az is, hogy egyáltalán eszébe jut segíteni. Én eleget foglalkoztam hasonlókkal – körülöttük nőttem fel –, hogy tudjam, ez a fickó nem ma kezdte. Látszik a beesett arcán, a hamuszürke színén, és a fogai állapotán. Lát valamit, de biztos nem ezt a világot. Gondolom csúnya dolog ezt mondani, de jobban járna, ha elütné valaki. Ha már ilyen messzire sodródtak a cracken, képtelenség, hogy valaha normálisak legyenek; a vége az lesz, hogy vagy túladagolja magát és a saját hányásába fullad, vagy hogy aközben hal meg, hogy illegálisan pénzt akar szerezni az anyagra. Az iskolákban gyakori meggyőzési formulaként használják az elrettentő példákról készült fotókat, legyen szó az óvatlan szexről – ide értve a tiniterhességeket és a szexuális úton terjedő betegségeket –, droghasználatról vagy bűnözésről. Lehet, hogy ezt kéne alkalmazni az elvonóban is, képen szemléltetni, amit szóban akarnak elmondani: ez lesz belőled. Bár az igazság az, hogy akit elvonóra kényszerítenek, annak általában már teljesen mindegy, nem lehet elérni az agyáig. Állítólag egyébként sem lehet kigyógyulni a függésből. Nem azt számolod, hány napja vagy tiszta, hanem hogy meddig bírod visszaesés előtt. – Ugye tudod, hogy most lényegében a büntetés-végrehajtási intézetek alapjait próbálod megrengetni? – kérdezem, de nem teljesen komolyan. A rendszer nem működik tökéletesen, ez biztos. De egyelőre nincs jobb alternatíva. És szerintem ha megkérdezném róla, a helyünkben mit csinált volna, ő sem tudna mit mondani, ami igazán hatásos lenne. – Egyelőre igen – bólintok, ami Healyt illeti. A szemem sarkából azért az arcát figyelem, vajon Ő miként éli ezt meg. Fogalmam sincs, mennyire álltak közel egymáshoz. – Nézd a jó oldalát: ezek után anyád hálát ad Nicole-ért. Ami még egyelőre továbbra is azt jelenti, hogy az iskolán kívül nem beszélhet vele és nem mehet el sehová, de ezek nem örökérvényű szabályok. Lilia majd megenyhül, ahogy mindig. Azt nem mondom, hogy ne érezné majd Bailey sokáig a visszarúgást, de… Az izomlázzal is lehet élni, még ha kellemetlen is helyenként. – Nem, egyáltalán nem az – értek egyet vele, több értelemben is értve a válaszom. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mintha eddig titkoltam volna előle, aztán olyan döntés miatt korholnám, amihez nem is tudhatta a tényeket, de nem azért mondtam most ezt el, hogy legyen alapom haragudni rá, vagy ukázt adni. Csak gondoltam, elég idős ahhoz, hogy elmondjam neki, és talán jobban megértse a miérteket. A jövőre nézve; nem azért, hogy utólag lecsesszem. – Hát, bizonyos értelemben az volt. Baleset. Biztos vagyok benne, hogy ha más körülmények között növünk fel, ha máshova születünk, akkor még élne, és sikeres lenne. Nagyon szépen rajzolt, tudod? Gyerekként művész akart lenni. – És nem ő lett volna az első ismert kortárs művész, aki a kegyetlen múltjából merítene. Gazdagokból ritkán lesznek kreatív emberek; pusztán azért, mert mindent el tudnak érni egyetlen csettintéssel és megcsinálják helyettük, nem kell megoldásokon gondolkodniuk. Azt hittem, már túlléptünk Gabriel Healy témáján, de úgy tűnik, tévedtem. A költői kérdésére kérdőn felé pillantok és kissé oldalra fordulva figyelek. Azért közben előre is pillantok, az útra, habár elég gyér a forgalom. – A nagyanyád akkor is utált volna, ha Kennedy vagyok. Senki sem elég jó az egyetlen kislányának. Egy férfi soha. – Amit valahol értettem, mint motivációt, a saját válását elnézve, mégsem éreztem igazságosnak. Lehet, hogy régen, finoman szólva, egy idióta balfasz voltam, aki csak a csodával határos módon menekült meg a süllyesztőtől, de mikor megismertem Liliát, már rég Brooklynban éltem, biztos állásom volt, előléptettek nyomozóvá… Még öltönyben is jártam, és nem voltak problémáim. De Eleanor Mainville számára nem lehetett eleget tenni. Az, hogy később beigazolódtak előzetes feltételezései, csak őt igazolták, a körülmények pedig nem számítottak neki. – Nem. Be vagyok drótozva, és csak odaadom neki a felvételt. – Mondom mindezt fapofával előre meredve, de végül vigyorogva ingatom meg a fejem. – Szerintem túl keményen ítélkezel, Bailey. Sosem azért beszélünk, hogy beárulhassalak. De mindkettőnk lánya vagy, mindkettőnk felelőssége. Tudom, hogy ezt még nem egészen érted, de… A döntéseid még nem a sajátjaid. Nem csak arról van szó, hogy szerintünk jobban látjuk a jövődet, mint te, hanem az oda-visszaságról. Amit csinálsz, az kihat az egész családra, és fordítva. Tiszteletben kell tartanod, hogy anyád a felnőtt, ő gondoskodik rólatok, a biztonságotokról még egy jó darabig. Ha szabályt hoz, azt nem azért csinálja, mert mániákusan irányítani akar. Ne érts félre: irányítani akar. De azért, mert szeret. És segíteni akar. Azt hiszem, egymásban generáljátok az egyre radikálisabb reakciót; bármit tesz egyikőtök, a másik rátesz egy lapáttal az ellentétére – hunyorgok. Néhány másodpercnyi gondolkodás után még hozzáteszem: – Megpróbálok beszélni majd vele, hogy enyhítsen a börtönfogságon, jó? De cserébe szeretném, ha te sem lennél ilyen ellenséges vele. Most nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor. Biztos vagyok benne, hogy még az anyjának sem mondta el a dolgot; ha így lenne, a vén csoroszlya már rég szívrohamot kapott volna, hogy aztán éjszakánként kísértsen. Bailey kérdése váratlanul ér. Akarom-e? Igen. Jó lenne? Neki hosszútávon nem hiszem. Meg fog-e történni? Fogalmam sincs. Ahogy arról sem, hogyan válaszoljak neki anélkül, hogy egyértelmű lenne az oka, amiért nem ellenszegülök Liliával. – Szerinted fura, hogy nem vitatkozom vele? A legtöbben örülnének neki, ha a szüleik jóban lennének. – Azt inkább nem akarom még csak körülbelül sem megfogalmazni, hogy mennyire nem járna jól azzal, ha valóban ott lennék velük. Nem azért élek egyedül, mert szeretem; de sosem tenném ki annak a lányokat, hogy látniuk kelljen a folyamatos versenyfutásom az idővel, legyen szó az ügyekről vagy az alkoholról. Bailey okos lány; azt hiszem, tudja, mi a helyzet. De úgy tűnik, mégsem érti egészen a mellékszálait. – A diszfunkcionális családi háttér a gond, nem a zavaros – jegyzem meg, az ő nem egészen biztos mosolyát tükrözve. – A szélsőséges esetek, mint a szegénység, vallási radikalitás, szeretethiány vagy erőszakos függőség azok a faktorok, amik számítanak. Az, hogy nem chatelhetsz a barátnőddel, mert házit kell írnod… Az nem. Nem akarom előadni neki az egész „becsüld meg, amid van, mert másnak fele ennyi sincs” dolgot, mert nagyon hipokrata hozzáállás, és egyébként sem túl hatásos. Az segít az afrikai éhező gyerekeken, ha nem dobom ki a pizza szélét? Nem igazán. Tudom viszont, hogy nem bírok kibújni a válaszadás elől. Úgyhogy nagyot sóhajtva ütögetem végig a zsebeimet, mire megtalálom a cigarettásdobozom az egyikben – talán rá kéne szoknom, hogy az egyikbe rakjam fixen, de mindig elfelejtem –, és rágyújtok, teljesen letekerve az ablakot. – Ne aggódj, a füst kifelé megy. – Bár így is könnyen megvádolhatnának másodlagos dohányzás rákényszerítésével a kiskorú gyerekemre, de ez még a legszebb dolog, amivel jogosan vádolhatnának. Szívok egyet, kettőt, mielőtt kikönyökölnék az ablakon és a kezemet kinyújtva valahol a kerék felett pöcögtetném le a hamut. – A válások azért történnek, mert rájönnek, hogy a rossz emberhez mentek hozzá, nagyrészt. A kisebbik rész, akik a jó emberhez mentek hozzá, de idő közben más lett belőle. Azt hiszem, mi ebbe a kategóriába esünk. Nem azért váltunk el, mert nem akarok az életetek része lenni, vagy mert anyád ne akarná. Annak… más oka volt. Nem akarok más életet kezdeni, és valami érthetetlen oknál fogva az anyád sem. Így viszont még ennyi év alatt sem tudtuk kitapasztalni, hogy hogyan kéne működnie a dolognak. – Sokáig nem is próbáltuk. Az elején még ott volt Mensch, aztán pedig… Nem tudom. Azt hittük, hogy tényleg elválunk. Azt hittem, Lilia talál magának valaki mást, hosszú távra. De nem történt meg. A mai napig nem egészen tudom, miért. – A mindennapokban nem összeegyeztethető a családi élet a munkámmal. Erre Mark ébresztett rá – összeráncolt szemöldökkel bámulok előre, de nem egészen az utat figyelem. – És azt hiszem, anyádat is. A kettőt nem lehet egyszerre, túl nagy rizikó. Úgyhogy választottam. Ezek után viszont nem hiszem, hogy túl sok beleszólásom lenne abba, amiről lemondtam. Azt hiszem, ez az a pont, ahol ki kéne dobnom a pszichológiai diplomámat az ablakon – bár inkább a kriminogia felé specializálódtam a felvett órákat nézve, azért annyi gyerekpszichológiát még én is ismerek, hogy tudjam, nem hogy nem ajánlott közölni a gyerekeddel, hogy lemondtál róla, szinte tiltott. De azt hiszem, azt is tiltják, hogy autósüldözésbe kezdj velük a hátsóülésen. – Az anyád egyébként is sokkal érettebb nálam. Ha hülyeséget csinál is, abba általában én viszem bele. Lehet, hogy mégis igaza van a nagyanyádnak – nevetek magamban, beleszívva a cigarettába. – Minden rosszat én viszek az életébe, cserébe pedig arról sincs fogalmam, hogyan oldjuk meg őket. Lényegében egyedül maradt; ezért lenne szüksége arra, hogy mellette legyél, nem pedig ellene, akkor is, ha úgy tűnik, direkt állít pellengérre. Főleg most. El kell mondanom neki. Tudom. Lilia teljesen maga alatt van, és fogalma sincs, hogy mondja el, de érzem, hogy ha most tovább titkoljuk Bailey előtt, akkor tényleg veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy elveszítsük a teljes bizalmát. Egyébként sem lesz jó idő, amikor elmondhatjuk, vagy jó helyzet, és hamarosan már nem fogjuk tudni titkolni. Ezzel Liliának is szívességet teszek. Remélem. – Szeretném, ha bíznál abban, hogy jót akarunk, csak… sokszor kevésbé vagyunk megfontoltak, mint ti. Bár ez sem helyén való. A megfontoltság a helyén volt, csak épp a 99%-os hatékonyságban is ott van a hibalehetőség, bármilyen csábítóan biztosnak tűnik is… – Fogalma sincs, hogy miről beszélek, nyilván. És nem is lesz; az ilyesmit nem tippeli meg az ember. Nagyot sóhajtok és szívok még egyet a cigarettába, várva, hogy a mentolos íz majd feloldja az agyamra ereszkedő fásultságot. – Előre nézz, jó? Az útra. Biztosan fogod a kormányt? Jó. Nincs mellettünk senki, ugye? Anyád terhes.
But in the end, my time will come
Like a bullet in a gun, blood, sweat and tears to be the one
Felvont szemöldökkel tekintettem arra a bizonyos jó oldalra. Persze, anya is azt mondta, hogy csak addig nem találkozhatok és beszélhetek Nicole-lal, amíg… na épp ez a gond. Nem mondott semmit. Nehéz így a jó oldalát nézni. Ahonnan ők állnak, talán úgy tűnik van is ilyen, de innen nézve elég borús az idő. - Akkor te se rendőr lennél – kérdezni szerettem volna, de annyira egyértelműnek tűnt a válasz. Biztos voltam benne, hogy úgy az ő élete is másképp alakul. Elvégre, azt mesélte, hogyha nem kapják el, mikor megpróbál feltörni egy autót, talán még most is így próbálna pénzt keresni. – Miért drogozott? – kérdeztem hirtelen, de nem voltam benne biztos, hogy kapok rá választ. Nem sokat tudtam a nagynénémről, azon kívül, hogy már nem él. - Szóval… ha rajtatok múlik, magányosan halok majd meg, de azért ti szeretni fogtok – sarkítottam, mosolyogva pillantva apára. Fura, de azt hiszem anya lenne a kritikusabb kettőjük közül. Apa csak egyetértene vele, ahogy szokott. - Oké – sóhajtottam beleegyezően. – Én hajlok a fegyverszünetre, ha ő is. Mondd majd el neki, hogy egyből belementem, ha beszélsz vele – tettem hozzá, kicsit odalépve a gázra. Felesleges lenne szócsatázni apával, mert, ahogy anyánál se érek el vele semmit, úgy itt sem jutnék előre. - Örülök, hogy nem vitatkoztok – ráztam meg a fejem. Nem arra vágytam, hogy folyton marják egymást, ahogy arra sem, hogy minden újra a régi legyen. Nem igazán emlékeztem a régi idők szép pillanataira, inkább csak a vége van meg, de azok nem voltak túl szépek. – Az a fura, hogy így … egyetértesz vele, mindenben. De nem minden rossz, ami fura – tettem hozzá váll vonva. Ahhoz képest, nincs borzasztó családi hátterem. Apa talán alkoholista, de nem láttam soha, hogy megütné anyát, vagy erőszakoskodna bármilyen módon is vele. Ezzel pedig már most szerencsésebb vagyok, mint azoknak a gyerekeknek a kilencvenkilenc százaléka, akiknek alkoholista az egyik szülőjük. Nem tökéletes, de nem is rossz a helyzetünk. Közel sem rossz. Ami azt illeti, mostanra egész hozzászoktam a cigarettafüsthöz, de nagyon rég nem gyújtottam rá. Elég egyszerű az oka: anya. Nehéz, ha folyton ellenőriz és úgy szagol a levegőbe, mint a drogkereső kutyák. Néha segített, de továbbra se éreztem úgy, hogy tövig rágnám az ujjaim, ha nem gyújthatok rá. - Akár utálhatnálak is – csúszott ki a számon, mikor egy pillanatra elhallgatott. – Mármint, nem utállak. De nem minket választottál – ezt az előbb ő is kimondta, úgyhogy nem csak találgatok. Ami azt illeti, apa piszok nagy mázlista, hogy egyáltalán szóba állnak vele. A legtöbb ember, aki a családját hátrébb sorolja, ritkán kap második esélyt. Ő pedig néha még annál is többet kap. – Na és így jobb? – kérdeztem, ahogy felé pillantottam. Könnyebben eltudtam szakítani a tekintetem pár másodpercre az úttestre, elmondhatatlanul könnyebb volt a kormány mögött ülni, hogy eltelt az az első időszak. - Oké, talán mégis utállak – húztam el a szám, de komolytalanok voltak a szavaim. – Tudod, nem túl elegáns, hogy a felelősséged egy tizenhat évesre hárítod át magadról. Feladod mielőtt bármit is csinálhatnál és inkább azt mondod, hogy nélkülem jobb, oldjátok meg! – talán kicsit túl őszintén beszélek vele, és közben megelőzve az előttünk haladó autót, nem épp a szabálykönyvekbe illően, de nem éreztem, hogy elveszteném a kontrollt a kocsi felett, ez pedig… nagyon jó érzés volt. Szinte felszabadító. Mivel totál értelmetlen amiről apa beszél, nem is igazán figyeltem oda, csak az ajkamba harapva koncentrálok, túl lépve a sebességkorlátozást, ami arra a rozsdás táblára volt kiírva, amit magunk mögött hagytunk – Biztosan fogom, és tudom, hogy az útra kell nézni, nem fogok elütni senkit se, az előbb is simán megelőz… nem fejezem be a mondatot. Az utolsó mondat csak megkésve jut el a tudatomig, de olyan erővel érkezik meg, hogy szinte minden mást kiszorít. Úgy tapostam bele ösztönösen a fékbe, hogy kis híján a padló is kilyukadt. Be voltam ugyan kötve, de a kormányt markolva kellett így is megtartanom magam, hogy ne vigyen a lendület előre. Borzalmas hangot adott ki a fék, ahogy több méteren át csúszott előre az autó, míg végül megálltunk, de ekkor mögöttünk fülsértően hangosan szólalt meg a másik autó dudája, akiket nem olyan rég még lehagytunk. – HOGY MI? – fakadtam ki, újra elismételve a kérdést, ezúttal apára nézve, nem a műszerfalra. – Te … te… - csak dadogtam, mert bár tudtam volna mit mondani apára, de annyira zavarosak voltak a gondolataim, hogy egyiket se tudtam szavakba önteni. – Mégis… miért? – kérdezem inkább az égtől, semmint apától, ahogy oldalra könyököltem, a kezembe temetve az arcom. Nem pont a legjobb kérdés, tudom. De mégsem kérhetek cigit és tüzet az apámtól, pedig most aztán határozottan úgy éreztem, hogy segítene, ha rágyújtanék. Ez… biztos? – hátha csak rosszul hallottam. De nem, sajnos… ez pont olyan, ami nagyon is elképzelhető, hogy megtörténik. Talán ugrálnom kéne örömömben, vagy mosolyogni, de … valahogy nem tudtam. Szerettem Charliet, de nem vágytam még egy testvérre. Főleg nem… most. Vagy később. Szinte hozzáütöttem a tarkóm a fejtámlához, olyan erővel dőltem hátra. – Most épp… utállak – böktem ki, és az ajkamba harapva próbáltam valami kedveset is kihozni magamból, de … basszus. Basszus! – Hát ez…- remek, és ki is mondanám, ha kitudnám, de egyelőre még azzal birkózom, hogy helyre rakjam magamban is a dolgot. Ez… nem tudom lehetne-e ennél rosszabbul időzíteni. Mióta? – kipillantottam az ablakon, hogy ne kelljen apára néznem. Biztos, hogy tudják már egy ideje és erről is elfelejtettek szólni. Várták a megfelelő alkalmat, nem tudták, hogy mondják el… basszus! – Az önkritikád… értékelendő – szólaltam meg újra, mert így már kicsit több értelme volt annak, mikor arról beszélt, hogy minden rossznak az okozója ő. Amit egy ilyen helyzetben elég gonosz dolog mondani, de … ez nem lehet jó, vagy rossz, ennél összetettebb, még én is tudom! – De … így már nem ártana jól választanod, ezúttal. Nem mondhatsz le, vagy húzhatod ki magadat alóla, ugye tudod? – fordultam ezúttal felé, és igazából magam sem tudom, hogy mit éreztem pontosan. Mert nem rám lesz szüksége leginkább anyának, hanem rád – ami lássuk be, elcseszett egy helyzet, ismerve a múltat. – Meg … neki is apa fog kelleni. Jobb, mint amilyen nekünk volt – teszem hozzá, elég kritikusan, de … ez rohadtul nem vicc, nagyon is komoly és nagyon félek is tőle. Pedig nem nekem kéne, de ismerve apát… lehet, hogy nekem kell, helyette. Minden más lesz. Nemcsak anyának, bár leginkább neki, de nekem, Charlienak és amúgy is minden a feje tetejére áll majd. - Ha ti ketten majd megint… előtte legyen vazektómiád. Majd én elviszlek és el is megyek érted, de csináld meg, mert… elég volt a meglepetésekből – egy életre, ezek után. – Egyáltalán… most mi lesz? – jutott eszembe aztán a kérdés. Velük, velünk és úgy alapvetően mindennel. Mert ez mindenre ki fog hatni. Ők pedig hiába idősebbek, felnőttek. De, ha felnőttként viselkedtek volna, most nem erről beszélnénk.
Akár utálhatnálak is, ez a mondat elég érdekesen csengett. Tudom, hogy nem utál. Haragszik, legfeljebb, azt is csak néha, és olyankor, ha megérdemlem. Igazából kevesebbszer, mint megérdemlem. Talán nem olyan apa voltam, aki azt ígéri, eljön karácsonyozni, aztán csak hűlt helyét találják hetekig, de… Attól, hogy nem vagyok olyan, mint valaki, aki kifejezetten csapnivaló, jó sem leszek. Sokszor álltam már fel a családi vacsoránál azért, mert a munkahelyről hívtak. És egy idő után nem volt kérdés, hová megyek. A nagynéném szerint ez a baj a férfiakkal: biztosnak veszik a családjukat. Igaza volt, bár ezen a válás sem segített. Ha még házasok lennénk, akkor sem mentem volna hamarabb haza az irodából, és akkor sem kapcsoltam volna ki a mobilomat, hiába panaszolta Lilia, hogy hajnali háromkor hívnak el otthonról. Így csak tudom, hogy nem várnak rám hiába; mert már nem is várják el tőlem, hogy ott legyek. Bailey-ék esetében ez… Valahogy egészen más volt. Fogalmam sincs, az új babával mi lesz. Ha már eleve sem vagyunk házasok, mi történik? Milyen szabályokat fektetünk majd le? Egyáltalán az én nevemet kapja majd…? Ötletem sem volt és szerintem Liliának sem. De ha nekünk nem, akkor kinek? Majd ezt is Bailey-re hagyom, hangzik a keserű gondolat. Nagyon jól összefoglalja a nevelési stílusom lényegét: egy tizenhat évesre bízom a dolgokat, mintha kötelessége lenne gondoskodni mindenről. Igaza van, ez kétségtelen. Tudom, de valahogy mégis meglepődök rajta. Pont, mint a fékezésen, pedig igazán láthattam előre a jövetelét. Akkor se jutna eszembe rászólni, ha még egy bronxit is megszégyenítő káromkodás-sorozat hagyná el a száját. Megérdemli, hogy dühös legyen a döbbenet mellé. Engem pedig kicsit megszorít a biztonságiöv és pont rosszul vettem a levegőt, ami így fájdalmasan bent rekedt. De én meg ezt érdemlem. A hirtelen megálló után kikapcsolom az övet, hogy meg tudjam masszírozni a mellkasomat. – Véletlenül – ismerem el a „miért?” kérdésre. Gondolom, nem arra kíváncsi, biológiai szempontból miként történhet meg ilyen. – Anyád épp migrénes volt, szedett elég erős fájdalomcsillapítót… Az kiütheti a tablettát. – De igazából ez csak tipp, mert már eleve a tabletta sem épp száz százalékos megoldás. Meg semmi más sem, már a cölibátuson kívül. Mikor Lilia megtudta a hírt, gondolom azt kívánta, bárcsak inkább az öröké szexmentes életet választotta volna. A kérdésére alighanem egy „nem” lenne a legkedvezőbb válasz neki. Amivel viszont nem szolgálhatok. – Három különböző teszt és egy nőgyógyász szerint… eléggé. – Elég sok és elég intenzív emberi érzelemmel találkoztam már a munkám során, de Bailey kétségtelenül az egyik legkétségbeesettebb, mintha azt tudta volna meg, Neki lesz gyereke. Vagy csak azért mondom ezt, mert fiatal, és az ő érzéseik mindig erősebbek. Vagy én érzek felé erősebben, mert a lányom. Mindegyik igaz lehet. Bűntudatom van, de ez nem sokat segít a tényen, hogy hülye döntéseket hozok. Ez nem mentség; tudom, hogy tennem vagy mondanom kéne valamit, hogy Bailey ne érezze magát ilyen rosszul, de fogalmam sincs, mit, és az énem egy makacsabb fele azt is gondolja, hogy talán nem kell. Talán hagynom kell, hogy kiadja magából. Hogy végiggondolja. Mert okos lány. Mintha ez jelentene bármit. – Két hónapja tudom – felelem, remélve, hogy erre gondol. – Csak én, senki más. Anyátok nem akart… Mondani valamit, míg nincsenek válaszai. – Olyan válaszai, amik talán nem is léteznek, és majd a szituáció szükségessége hozza magával. Olyanok, amik most nekem sincsenek lényegében. Legszívesebben visszaszívnám, ugyanakkor pedig a reakciója sejteti, mennyivel rosszabb lett volna, ha még tovább húzzuk; erre már nem lehet ráhúzni a „nem hazugság, ha csak nem mondod el” mondást. Ez már titkolózás volt. Savanyúan felnevetek a megjegyzésén. „Értékelendő”, ez a legszebb lesz, amit mondanak nekem az emberek, mikor megtudják a dolgot. – Tudom – sóhajtok nehezen, az orrnyergemet masszírozva. Tudom, hogy ez a helyzet, de nem tudom, mit mondjak, anélül, hogy hazudnék.– Minden tőlem telhetőt megteszek. Mióta megtudtam, próbálkozom. – Nem ittam semmi töményet, csak sört, amitől előbb rohanok a vécére, minthogy berúgjak. Nem mintha a berúgott énem nagyban különbözne a másiktól; legfeljebb kevesebbet beszélek. Nem arra használom, hogy jobban érezzem magam, hanem hogy el tudjak aludni. Azóta nem is igen borotválkoztam, így a már-már szakállá növő borostám serceg az ujjaim alatt, ahogy megdörzsölöm az állam. Az arc birizgálása a kényelmetlenség jele. Határozottan kényelmetlenül érzem magam, de hogy máshogy kéne, mikor a saját tizenhat éves lányod oktat ki arról, hogy a leendő gyerekednek jobb apjának kell lenned, mint neki voltál, és tudod, hogy igaza van? – Még nem tudom, anyád mennyire akar engem az életében. Szerintem Ő se. Lehet, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, és meglépi azt, a mit már rég kellett volna – vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne. Igazából már azóta arra készülök, mikor veszítem el végleg, mióta szóba került a válás. Minél közelebb van hozzám, annál jobban. – De nem rajtam fog múlni. Megígérem – nézek rá a tekintetét keresve. Nem Bailey-nek kellene rávennie, hogy ígéreteket tegyek, ennek ösztönből kéne jönnie, és valahol onnan is jön, de… Mégis benne van az ő unszolása. Nem akarom, hogy haragudjon rám, hogy őszintén tegye. Márpedig ha ezt az ígéretemet is megszegem, az lesz. Vagy akkor erőszakkal visz el a vazektómiára. – Nem mondom, már őszintén időpontot kéne foglalnom. De azt hiszem, anyád jó ideig a két méteres körzetébe sem enged. – Ez alighanem hazugság. A terhesség alatt a hormonok meghülyülnek, de bizonyos tekintetben nagyon is felkorbácsolódnak, ha az előző kettőt alapul lehet venni. Ezen túl is, viszont, volt valami határozottan szívmelengető abban, amilyen kontrasztot alkotott Lilia általános, határozott személyisége, akár a tárgyalóteremben, akár otthon, és az, ahogy a babákkal viselkedett. Olyankor egészen elpuhult. – Nem tudom. Anyád dolgozni fog, amíg tud; ha minden jól megy, csak az utolsó trimeszterben kell szigorúan papírmunkát végeznie a tárgyalótermi megjelenés helyett. Gondolkoztam rajta, hogy felajánlom neki, visszaköltözöm pár hétre a szülés után. Hogy ne egyedül kelljen kelnie éjjel. De nem tudom, mennyire lesz vevő rá – ráztam meg a fejem. Tényleg itt volt a lehetősége annak, hogy ráeszmél, jobb, ha távolságot tart tőlem, immár végleg. – Azon is gondolkoztam… Hogy elkezdek kevesebb ügyet vállalni. Egyrészt, hogy tudjak jönni, ha kell. Másrészt pedig… Nem tudom. Talán ideje megkísérelni ott hagyni a rendőrséget. Az újoncok többsége nem is élt még, mikor én már ott dolgoztam. És lássuk be, hogy az őrmesteri rangnál előrébb nem is fogom vinni. – Az én koromban pedig ha nem mész előre, akkor előbb-utóbb csak lefelé. Carlosnak talán működik, hogy járőr legyen, képes ellátni a feladatot, és lehet, hogy talán én is az lennék, de nem akarok. Nem azért vagyok a rendőrségnél, hogy dolgozzak és fizetni tudjam a számláimat. Ez is inkább egy függőség, amiről nem tudom, le tudok-e mondani. De meg kell próbálnom. – Te mit szeretnél, hogy legyen? – teszem fel aztán a kérdést. Tudom, hogy ez olyan dolog, amiben nekünk kéne dönteni, de tekintve, mennyi felelőséget és súlyt helyezünk Bailey vállára, a legkevesebb, hogy meghallgatjuk a véleményét. Én legalábbis kész vagyok rá.
But in the end, my time will come
Like a bullet in a gun, blood, sweat and tears to be the one
Csak meredten nézek magam elé, a kormányt szorítva még mindig. Örülnöm kéne. Mindkettőnknek örülni kéne, mégsem megy. Mondani akarnék valamit, de első neki futásra nem jön ki hang a torkomon. Nagyon nehezen látom csak magam előtt, hogyan fog ez az egész működni. Az pedig, hogy egészen eddig vártak vele – mert ha nem így lenne, akkor anya mondta volna el -, nem pont arról árulkodik, hogy ők majd tudni fogják. - Úgy értem… miért szexeltek? – helyesbítek, de erre aztán végképp nem várok választ. A kormányra hajtom a fejemet, de így sem könnyebb emészteni az előbb hallottakat. Lesz egy testvérem. Egy… tizenhat évvel fiatalabb testvérem. A szüleim nem rossz emberek, de lássuk be: egy ponton túl már az embereknek nem fér csak úgy be egy gyerek. Főleg nem egyedül, márpedig apát ismerve nem olyan elhanyagolható a félelem, hogy nem lesz sehol, mikor szükség lenne rá. És lesz, nagyon is. Felsóhajtok. Szóval többszörösen is ellenőrizték és… ha ezt megtudja a nagyi. A legkisebb testvérem egészen biztos apa nélkül fog felnőni. Ha nem apa, akkor majd a nagyi tesz róla. - És tudta, hogy elfogod mondani? – néztem rá, bár úgy tippeltem, hogy igen. Ennek fényében azért kicsit érthetőbb, hogy apa miért emlékeztetett az utóbbi időben egy papucsra. Anya tényleg nagyon kétségbe lehet esve, ha ennek a hírnek a közlését inkább ráhagyta, és nem saját maga mondta el nekünk. Az pedig, hogy ő kétségbe van esve, pont elég ok, hogy én is így tegyek. - De most még többet kell. Egy baba… más. Nem olyan, mint mi – nem elég elvinni reggelente a suliba, vagy épp elmenni érte. Áthívni őket a hétvégén, a kedvenc sorozatukat nézni velük, vagy együtt ugrálni a trambulinon, ez… egy babával nem működik. Sőt, szerintem egyenesen törvényellenes. Most nem csak próbálkoznia kell, hanem … túltennie saját magán. És nemcsak neki. Azt hiszem most megértettem, hogy miért minden filmben a férfiakat veszik elő, a váratlan terhességeknél. - Még nem kiabálta le a fejed? – kissé meglepve fordultam felé. Valahogy úgy képzeltem, hogy anya a második teszt pozitív eredményét látva hozzávágott néhány tányért. – Nem engedem majd neki. Egyedül nem fog menni neki se. Az új kanapé egyébként is egész kényelmes – vontam meg a vállam, felsóhajtva. Ha nem is akarja majd apát a pár méteres közelében, ott a kanapé. Nem hittem volna az utóbbi időben, hogy majd pont én leszek az, aki együtt akarja őket látni, de … fogalmam sincsen, hogyan lehetne máshogy. Ha úgy nem is lesznek együtt, valahogy muszáj lesz. - A válás után is pont ezt mondta a barátnőinek – húztam el a szám, kipillantva az ablakon. Emlékszem, hogy csak nevettek rajta. A lépcső aljánál hallgatóztam, mert nem tudtam aludni. – Majd segítek foglalni – tettem hozzá, ahogy ránéztem. Ez ügyben nem bízom benne, és ezért most még csak egy szava sem lehet. - Ez jó ötlet. Majd … beszélek vele, ha nem akarja – ígértem, idegesen dobolva az ujjaimmal a kormányon. Elég szürreális ez az egész. Hát még, hogy apa a rendőrséggel való szakítást is szóba hozza. Párszor már pedzegette, de mindig is úgy gondoltam, hogy csak muszájból, és nem gondolja komolyan. – Nyugdíjba mennél? – kérdeztem kissé szkeptikusan. Csak mert azt nem igazán tudnám támogatni. Pár éve olvastam, hogy a nyugdíj az alkoholisták igen kevés százalékának tesz jót. – Lehetnél oktató. Az nem terep munka, igaz? – amit eléggé utálna, de a mostani munkája is lényegében főként az asztalánál való ülés és telefonálgatás, nem? Én legalábbis főleg ezt láttam belőle. Ha mondjuk az akadémián lenne oktató, az talán jobban érintené őt, mint a nyugdíj. Meglepve fordulok felé, mikor a véleményemet kérdezi. Az utóbbi idő nem éppen arról szólt, hogy én mit gondolok, vagyok akarok. Már szinte egész beletörődtem, hogy folyton ellenkeznem kell. – Máshogy. Mint előtte, velünk – ami nem túl nagy segítség, tudom, de eléggé magától értetődő. – Jársz még azokra a gyűlésekre? – néztem rá kérdőn. Talán újra elkezdhetné. Akkoriban, mintha jobban nézett volna ki, mint egyébként. Nem használt, de … sokaknak működik, ugye? Talán újabb nekifutásra neki is. - Meg kéne oldanod ezt anyával. Ha nem is akar látni… segítened kell majd. Hamarosan meglesz a jogsim, majd tudok én is segíteni. Vehetnél majd te is ki szabadságot – vonom meg a vállam. Fogalmam sincs hogy mennyi van még neki, de nem olyannak ismerem apát, aki egy hétig malmozik, ha dolgozhat is. A rendőrség kicsit olyan neki, mint az alkohol. – Na és a pénz? Egy gyerek sokba kerül – ezzel végképp nem nekem kéne foglalkozni, de egy újabb probléma, ami az eszembe jut. Anya jól keres, apa pedig… fogjuk rá, azt hiszem, de Charlie épp most került magánsuliba, ha nem kapok ösztöndíjat, és egyetemre megyek… de ez még távol van. De nem távolabb, mint a kistestvérem.
– Azt mondanám, inkább sejtette – vonom meg lassan a vállam. Amikor ilyen kitérő választ adok, akkor igazából egyértelmű a valós válasz. Hogy tudta-e, pont most, pont ma, pont vezetésoktatás közben fogom elmondani Bailey-nek? Nem. Tudta-e, hogy nem tarthatjuk örökké titokban? Igen. Szándékozott akár ma, akár a közeljövőben elmondani? Nem. Haragudni fog rám, amiért én megtettem? Egészen biztosan. De nem olyan harag lesz, ami valós. Inkább csak abba menekül majd a tények elől. Nem hiszem, hogy Bailey tőle jobban vette volna a bejelentést, de utólag már egyébként is teljesen mindegy. – Ez… igaz – bólintok egyetértően. – De nem egészen tudom, hogy mit… – Nem találom a jó szót, így inkább csak sóhajtva leengedem a kezem. Nem tudom, mit várnak pontosan, hogy mit tudnék tenni, és a legfontosabb, hogy mit tudok betartani. Nem akarok üres ígéretekkel takarózni, megint, de az a nagy helyzet, hogy soha nem szánom őket üresnek. Egy apró, vékony hang az elmém mélyén általában azt súgja, hogy ne ígérjek semmit; de nem tudom, ez a tudatalattim biztos üzenete-e, vagy inkább a bizonytalanságom visszatartó ereje. Egyáltalán melyik feljebbvaló a másiknál? Bailey-nek viszont igaza van. Az, hogy mellettük most nem vagyok ott, hogy az anyjuknak egyedül kell iskolába, programokra, orvoshoz vinnie őket, egészen más, mint egy csecsemő. Egy kisbaba mellett nincs idő senki és semmi másra jóformán, még akkor sem, ha van segítséged. Ráadásul… Már Charlie is olyan viszonyban nőtt fel, ahol csak képlékeny része voltam az életének. Egy kicsit tartok attól, hogy az új gyerek már egészen nem is gondol a részének majd. De talán még jobban attól, hogy újabb olyan élet születik, aki feleslegesen számít rám. – Nem dühös volt. Inkább kétségbeesett… Azt hiszem, ez rosszabb. – Szívesebben vettem, ha Lilia kiabált velem, mintha sírt. Bármit, csak ne sírjon. A kanapés megjegyzésre felnevetek. – color=#A885D6]Honnan tudod? Sok időt töltöttél már rajta?[/color] – Lehet, hogy majd kelleni fog, jut eszembe. Ha a baba megszületik, kell egy gyerekszoba; márpedig nincs több üres szoba a házban, úgyhogy alighanem a lányoknak kell majd összeköltöznie egybe. Nem hiszem, hogy örülni fognak neki, bár ki tudja. Igazából nincsenek rosszban. – A nagyanyád nem fog egyetérteni veled ebben – vigyorodom el. Eleanor Mainville az anyósok összes haragjával fog nekem vágódni, amikor megtudja, ebben biztos vagyok. Imádja az unokáit, és tudom, hogy alapvetően Lilia tényleg nem tudott volna olyat találni maga mellé, akivel az anyja egyetértett volna, de nem könnyítem meg a helyzetet. A „nyugdíj” szó, bevallom, egy egészen kicsit rosszul esik, pedig tudom, hogy én is arról beszéltem. A legtöbb rendőr már negyven évesen itthagyja a testületet, mert húsz év után már megkaphatod a teljes nyugdíjjárulékodat. Minek maradnál? Minek, de tényleg? – Nem. De azért megnézném a főnökeim arcát, mikor közlöm, hogy a jövő rendőrtársadalmát szeretném kinevelni. – Az első döbbenet után szerintem jót nevetnének rajta, aztán rájönnének, hogy komolyan gondolom. Persze, mondják, hogy aki nem tudja, tanítja;a gond velem az, hogy én legtöbbször tudom, csak nem érdekel. Ezzel én is tisztában vagyok. És persze az ivás. Nem mondom, hogy ne számíthattam volna ilyesmi kérdésre; nem csak a témához kapcsolódóan, de úgy összességében. Bailey sok olyan dologról tud, amiről nem kellene. A saját érdekében. Még megfeszülök kicsit, és kinézek az ablakon inkább. – Nem hiszem, hogy azok mindenkinek működnek – fújom ki a füstöt megrázva a fejem. Ebből tudhatja a választ. Nem hiszem, hogy valaha le tudnék szokni végleg. Jobb nem ebbe a hitbe ringatni bárkit. Vagy lehet, hogy pont ez a gondolat az, ami visszatart, fogalmam sincs. Baileyre nézek, és egy pillanatra eltűnődöm azon, vajon mennyire is szúrtuk el szegényt. Tizenhat évesen az embernek nem kellene ilyesmikkel törődnie; teljes igaza van abban, hogy ez gyáva húzás. Mondhatnánk, hogy jobb, mintha buborékban nevelkedett volna édes tudatlanságban, de már rég nem vagyok meggyőzve arról, hogy az embernek feltétlenül tudnia kell mindenről. Miben jobb, ha tudod, ha félsz, és nem tehetsz semmit? – Ki fogok – ígérem. – Az irodában is biztos örülnek majd, hogy megszabadulnak tőlem egy kicsit. – Legalábbis remélem, hogy ki fogok; azt nem tudom, milyen hosszan. Azt hiszem, bár tényleg segíteni akarok, rövid úton Lilia agyára mennék azzal, ha mindig ott lennék. Valami köztes megoldást kell találni. – Van egy kevés félretett pénzem… Vagyis, a ti pénzetek. A gyerektartási díj, amit anyád sosem vett fel. Külön számlán tartom, és még mindig érintetlen. De azt hiszem, így is lesz néhány dolog, amiről le kell mondani. Például, azt hiszem, nem mostanában fogsz saját kocsit kapni. – Tudom, hogy ennél komolyabb dolgok aggasztják. Vagyis, feltételezem. Én már elég kevésszer aggódom, de az inkább a kor végett van. Már nincs miért. – Megpróbálok beszélni majd a kapitánnyal, hogy adjon emelést. Utoljára talán tíz éve kaptam, már ideje lenne. Bár hozzáteszem, a nyugdíj-járulékot lehet egy összegben is kérni. Ezzel most már csak viccelek, és hogy jól értse is, oldalra nyúlok, hogy összeborzoljam a haját. Nem könnyű, tekintve, hogy elég hosszú. – Ilyen miatt ne te aggódj. Megoldjuk. Csak legyél jó gyerek, rendben? És ne menj át ezen a piroson.
But in the end, my time will come
Like a bullet in a gun, blood, sweat and tears to be the one
Már elképzelni is furcsa volt azt, hogy apa majd mennyivel több időt fog tölteni nálunk. Remélhetőleg. Mert nem tudtam elképzelni, hogyan működhetne-e ez másként. Igazából még így is nehéz volt, ami nem éppen a legjobb előjel. Az életünk nem pont olyan szakaszában van, amibe egy baba csak úgy beleilleszthető. ‑ Anya szereti, ha szem előtt vagyok, kitudja mit csinálok a zárt ajtók mögött. Még az is lehet, hogy meth labort rejtegetek a szekrényemben – vontam meg a vállamat mosolyogva. Ez inkább utóbbira vonatkozik, semmint előbbire. Attól ugyanis a falra mászom. ‑ Talán mégse kell a vazektómia. A nagyi személyesen fog kiherélni – vontam meg a vállam vigyorogva. Amúgy sem éppen apa a kedvence, ezek után pedig egészen biztos, hogy ez nem fog már pozitív irányba változni. ‑ Tudod, ilyenkor nem árt, ha … kedvelik az embert – jegyzem meg, amolyan kéretlen tanácsként is adva ezt. Tudom, hogy ez pont fordítva kéne legyen, de … nos, ez nem éppen az a helyzet, ahol tanácsokat kéne nekem adnia. Amiben tanácsot tud adni, arra még finoman szólva sem állok készen. És ő sem, ami elég ironikus két gyerek után. Sejtettem, hogy ez lesz a válasz. Jobban néz ki még ennek ellenére is, mint régen, de megnyugtatóbb lett volna az a válasz, hogy még látogatja azokat a gyűléseket. Akkor is ha nincs sok értelme. A legtöbb dolog egyébként sem elsőre megy, talán ez is ilyen. Vagy nincs rá megoldás, és aki egyszer ebbe a körbe került, soha többet nem szabadul onnan. Szerencsés vagyok, mert bár az egyik szülőm alkoholista, de sosem kellett arra riadnom esténként, hogy épp szétver valamit, vagy valakit. ‑ Kaptam volna egy saját kocsit? – pillantottam rá meglepve, majd csak megráztam a fejem és elmosolyodtam. Túlélem saját kocsi nélkül is, igaza van. De amilyen viszonyban voltam anyával és vele is, hát nem számítottam rá, hogy a saját kocsi ötlete nem egy a távoli jövő rejtegette ötlet. A nem tetszésemet kifejezve húztam össze magam a székben, de azért fintorszerű mosollyal viseltem a felém nyúló kezet, ami még mindig összetévesztett a nyolcéves énemmel. Kétlem, hogy ez valaha is változna, ismerve apát. – Valakinek muszáj. Láthatóan nem vagyok a helyzet magaslatán – jegyeztem cinikusan, de mosolyogva pillantva apára, az utolsó pillanatban fékezve le a lámpa előtt. – Én is láttam– hazudtam váll vonva, majd kissé előre dőltem, hogy jobban kilássak az üvegen. Hogy kerültünk ide? – Egyébként…fogalmam sincsen, hogyan jutunk innen haza.
Kezdőlap
• 575
hónapban járt, és nem lehetett örökké odázni. Hamarosan tagadhatatlanul látszódni fog. Bailey pedig jogosan érzi majd úgy, hogy megint kihagyták valamiből, amiről joga lenne tudni.
//