Greg and Jared

.

- Stanton? – hangomat hallva, felvont szemöldökkel lesek hátra a vállam felett, előzetesen elmormolva magamban néhány miatyánkot, amiért napok óta mást se hallok a kapitány szájából, mint a nevemet, s nagy általánosságban nem délutáni bájcsevegésre szokott invitálni. Mikor lettem én ennyire népszerű nála?
- Tudna jönni egy kicsit? – csak azért nem merészelek neki visszaszólni valami epéset, hangosan legalábbis biztosan nem, mert sikerül elkapnom a gondterhelt arckifejezését, ami azon túl, hogy semmi jóról nem árulkodik, még el is rettent a gondolattól, hogy most nekiálljak pimaszkodni. Pedig már egészen megedzettem őt a nagy szájhuszárkodásommal. A legutóbb már ő volt az, aki hiányolta egy kifejezetten bal lábas reggelemen a hülyeségeimet.
Ám én se vagyok teljesen őrült vagy bolond, tudom jól, hogy mikor lépném át a határt nála a helytelen viselkedéssel, így némi hezitálást követően felvont szemöldökkel emelkedek meg a székről, menet közben kapva ki az egyik újonc kezéből a frissen lefőtt, még érintetlen kávét.
- De hát… az…
- A tiéd? Már nem. Főzz újat, azt hiszem, hogy a kapitánynak szüksége van most rá. Remélem, nem vágysz úgy hatszáz oldalnyi papírmunkára, ami a rossz napjára való tekintettel a te asztalodon landolna? Újonc… – paskolom meg az arcát, mialatt ő két hápogás között, nyakamat tenném rá, hogy vizesedő szemmel pislog néhányat. Szegény már itt van néhány hónapja, de még mindig képtelen arra, hogy felvegye velünk – főleg velem – a ritmust. Ezért is eshet meg az, hogy napi rendszerességgel űzök viccet a töketlenkedéséből, ezzel koronázva meg minden egyes itt töltött órámat. Többek szóltak már rám, hogy hagyjam békén szerencsétlent, mielőtt elsírja magát vagy világgá megy, esetlegesen, ha arra szorulnánk, hogy együtt kell terepre mennünk, – Isten őrizzen meg attól, hogy ez megtörténjen - akkor az még nagyon-nagyon csúnya dolgokat eredményezhet. De most mit tehetnék, ha egyszer nevetséges szegény? Már maga az egész megjelenése azzal a zacskós levesekben lévő tésztára emlékeztető hajkölteményével. És akkor még nem beszéltünk a hangjáról, ami akárcsak egy mutálás közben lévő kisfiúé, hol mélyebb, hol pedig egészen cincogósra vékonyodik. És akkor ne röhögjem őt körbe? Túl sokat várnak tőlem, pedig én is emberből vagyok! Komolyan, előbányászok én a föld alól bárkit, messzi-messzi méterekről leszedek akárkit sőt, két álló napon át elszöszmötölök a papírmunkával. Mit az nekem? De azt, hogy én ne nevessek rajta minden nap legalább egyszer? Én?! Lehetetlen küldetés.
- Parancsoljon, kapitány – teszem le elé az imént bezsebelt kávét, ám az arra kapott pillantásán egy pillanatra megütközök.
- Most mit cigánykodik, Stanton?
- Hát… csak gondoltam kedveskedek egy kicsit, rég csináltam már hasonlót. Egészen elkényelmesedtem itt. Na meg – biccentek felé – elég feszültnek tűnik.
- Mielőtt azt gondolja, nem, nem maga volt.
- Hjaj de jó – fülemig kerekedő vigyorral dobom le magam vele szembe, sokkal kényelmesebb testhelyzetben, mintha ezt az iménti kis udvariassági köröket nem rendeztük volna le.
- Zabszem volt a seggében, mi? Na mondja csak, fiam!? Hányadán áll a számítógépekkel?
- Parancsol?
- Tudja, van az a spanyol barátocskája, aki besegített az elrabolt kislány ügyében még az év elején.
- Ííígen. Mi?! Nem!
- Mi nem?
- Nem fogok még egyszer segítséget kérni tőle, uram! Már megbocsásson, de a legutóbbi alkalommal is az én tökeimet akarták letépni a felettesei, amiért a kedvenc kis IT zsenijüket elraboltam tőlük. Nemmm egyszerű melóban utazik mostanában, szóval… ja… a válaszom: nem.
- Jól van, jól van, nem kell izgulni! Csak azt akartam kérdezni, hogy róla nyilván ragadt magára is valami technikai kütyükre irányuló kis zsenialitás. Ugye?
- Nem ugye. Nem igazán vagyok otthon semmiféle kibertechnológiai meg ehhez hasonló nyavalyában. Kiismerem magam a számítógépek világában, előszedek ezt-azt bizonyos mélységekből, de abszolúte felhasználói szinten tolom az ipart. Gyorsabban pötyögök mint a nagyanyám. De amúgy is miről lenne szó?
- Nézze meg ezt a felvételt – fordítja felém a monitort, amelyen két rögzített kamera felvétele mutat be nekem egy igen csak kérdésesnek vélt emberrablást. Szemöldökeim a hajam tövébe emelkednek, s közelebb hajolva csapok rá a karnyújtásnyira lévő space billentyűre, hogy megállítsam. Ide-oda tekergetve figyelem az illető és a többi személy mozdulatát, testtartását.
- A másik irodától jött át a felvétel és maga az ügy is, mondván itt talán többet fogunk tudni kezdeni vele.
- Milyen jó fejek. De mi a különlegesség a felvételben vagy az esetben, ami miatt mi, pontosabban én kellek hozzá? Elvégre mégis csak nekem mutatja. Más nem állapította volna meg, hogy ez csak egy színjáték? – dőlök hátra, mellkasom előtt keresztezve a karjaimat.
- Nem. A háttéranyag és történet ennél kicsit bonyolultabb, és titkosabb. Kaptunk egy kapcsolatot, akivel együtt kellene dolgoznia Stanton. Ő fog alaposabb ismertetővel szolgálni a számodra az emberünkről, ő egy kicsit… kicsit mélyebbre tud nyúlni a dolgokban. Lehet, hogy semmi se az, aminek látszik.
- Mi van?! Ez valami idétlen kódfejtés?
- Nem tudjuk. Ezt kellene kideríteni, mielőtt nemzetbiztonsági, vagy nagyobb ügy lenne a dologból. Elvileg az emberünk olyan információknak van a birtokában, amik nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe.
- Hol van ilyenkor a CIA? NSA?
- Magukon a világ szeme, Stanton.

És ezzel le is rázott az öreg, hogy mást se csináljak mint hosszú percekig nézegessem a kapott telefonszámot. Akkor most... nekem kellene felkeresnem a ki tudja, hogy kicsodát? Hát legyen így. Gyorsan bepötyögve az illetékes elérhetőséget, már élesítem is a vonalat.

Greg and Jared

.

Nem kevesebb, mint két órája ücsörgök egymagamban, mire egyáltalán képes vagyok rávenni magam arra, hogy elővegyem a kapott telefont. Mert persze nem használhatom a sajátomat, amennyiben a parancsba adott telefonszámról van szó. Mi ez a nagy titkolózás és lenyomozhatatlan telefonok mögé rejtőzés? Miért olyan titkos ez a szám? Mi történik egyáltalán? És miért érzem azt, hogy baromira nem lenne szabad ebbe most belemennem? Alig ért véget az előző meló, még azt se tudtam megkísérelni, hogy egyáltalán hazamenjek és pihenjek néhány órácskát, máris leveri rajtam a kapitány a következő ügyet, ami az elmondásai szerint nem tűr halasztást. Persze, megszokhattuk már, hogy bármiről is legyen szó ami külső szervezetektől jön, az mindig elsőbbséget élvez… tök mindegy, hogy éppen milyen gyilkosnak vagyunk a nyomában, kit keresünk, azt abban a pillanatban félbe kell hagyni. Az, hogy esetleg jó úton járunk, hogy kiderítsük, miféle szatír rohangál mostanában a Central Park környékén, na nem. Az őket egyáltalán nem érdekli, amennyiben az ő problémájuk nem kerül megoldásra. Csak tudnám, hogy miért mindig én kerülök képbe, mikor valami „nagyról” van szó?
Számos alkalommal merült fel bennem a lehetősége annak, hogy az apámra való tekintettel elvárják tőlem, hogy teperjek és bebizonyítsam, nem „pénz beszél, kutya ugat” alapján vagyok itt. Vagy éppen nem az apám által kitaposott úton, vagy az ő farvizén felevezve akarom elérni a célomat. Most akkor nekem tényleg bizonyítanom kellene a rátermettségemet, hogy bármiről is legyen szó, én képes vagyok azt elvállalni, maximumot nyújtani a nyomozás ideje alatt, hogy aztán célul lefektessem eléjük a jelentést egy sikeres „hadműveletről”? Azt azért hozzátenném, hogy nem azért jöttem át a LAPD-től, hogy itt mindenest játsszak, és erőmön túlteljesítve vegyem le mindenki más válláról a nyomozókat illető terhet.
Ám legyen így! Most még egyszer szó nélkül elvállalom. Jó, az, hogy szó nélkül egy kicsit erős túlzás, mert azért csak volt pofám az imént rángatni egy kicsit a kapitány hernyóbajszát, csakugyan mondja már el, hogy nekem ehhez az egészhez mi közöm? Miért én? Miért nem a sokadik nyomozót tünteti ki így a figyelmével? Vajon észre venné, ha hazamennék?
Ujjaim fáradt, mégis ideges táncot lejtenek az ezer éves, nyomógombos telefon műanyag felületén, két másodpercenként vetve egy pillantást a kijelzőn virító otromba számokra. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent tudni fogok úgy tálalni ahogy szükséges, mint ahogy abban sem, hogy egyáltalán bárkivel beszélni akarnék most.
De aztán mintha csak a „faszomat az egészbe essünk túl rajta” életérzés eluralkodna rajtam, dühödt tekintettel dőlök hátra a forgószékben, s élesítem a vonalat melynek túloldalán némi várakoztatást követően felcsendül az idegen hang. A hozzáfűzött ízes káromkodásról inkább nem is ejtek szót, csak elmosolyodva rázom meg a fejem. Ez valami komédia? Végülis úgy teszek, ahogy mondja… várok egy pillanatot, lábamat beakasztva a szék lábába, ide-oda lökve magam.
- Stanford. Igazából abban reménykedtem, hogy majd magától fogom megtudni. Tudja, két órája nyomott a kezembe egy nem túl vaskos aktát a főnököm, miszerint valakit elraboltak, valakik. Tudomásom szerint maga is tisztában van a témával, és majd ön lesz az akitől pontosabb infót fogok kapni erről az egészről. Az emberekről és számos miértről – néhánc másodpercig elhallgatok, s kagylózva a túloldali csendet, felvonom a szemöldökömet – ugye így van? – de ha ez valami idióta vicc a főnökömtől, egy fricska a múltkori baleset miatt, komolyan nem állok jót magamért! Nem szép dolog az ember drága idejével játszadozni, főleg nem akkor, ha rólam van szó. Mert ha valamire, hát erre aztán nagyon ugrok. Ritkán vagyok otthon, ráadásul az utóbbi néhány hétben a szabadnapjaimról is lemondtam. Első részben Cara miatt. Jobban esik ha tartjuk a békés és tisztes távolságot, ha nem kell minden egyes nap azt a kétségbeesett, kicsit talán világfájdalmas arckifejezését néznem, amiért nem érzi jól magát a bőrében, vagy éppen megmerek említeni neki egy olyan témát, ami miatt nem repes az örömtől. Másrészt, és ami az iménti problémámnak az eredménye, jobban szeretek beletemetkezni a munkába. Eltereli a figyelmemet a csapnivaló magánéletemről,  és tényleg azt csinálhatom amit szeretek. Ilyen módon talán nincs is jogom azon morogni, hogy nincs szabadidőm és nem akarom ezt csinálni… de most tényleg igaz, hogy elviseltem volna egy kis pihenést.
- Mit gondol, tudnánk találkozni a nap folyamán?

Greg and Jared

.

Felvont szemöldökkel hallgatom végig, amit a túlsó vonalon lévő személy nagy küszködések árán kitud csikarni magából. Mind az amit hallok, leginkább egy csatatérre emlékeztető képet idéz meg a lelki szemeim előtt, mind ezt kismilliónyi építőkockával, legóval, kisautóval és egyéb mütyűrrel, ami képes nagyobb fájdalmat okozni annál is, mint, hogy bekapnál egy golyót a válladba. Nem kifejezetten vagyok hozzászokva ehhez a forgatókönyvhöz. Amennyi pasassal vagyok körülvéve, bevett szokás természetesen – mert az annyira normális, ugyebár – akkor is felvenni a telefont, ha éppen az asszonyt, vagy valamelyik aktuális numerát döngetik. Ennek révén vagyok képes lassan minden létező hangeffektet megkülönböztetni, ami éppen vár rám egy-egy telefonálás alkalmával. A jelenlegi pedig erőteljesen emlékeztet Weston nyomozó hanghordozására, mikor az iker fiait igyekszik a létező legeltökéltebb apai szigorral megzabolázni, amiért azok minden kacatot széthagynak a lakásban. Az ő kölykeit látva és ismerve döntöttem el annak idején, hogy nekem nem lesznek gyerekeim, amennyiben hajlamosak arra, hogy ennyire elkanászodjanak. Pedig határozottan kemény nevelésben vannak részesítve az apjuk nyomozói, anyjuk bírói hivatására hivatkozva. Egyszer… egyetlen egyszer volt szerencsém találkozni velük, de az a két kisfiú egymagában megidézte előttem az ördögöt, a sátánt és minden alvilági teremtés legrosszabikát.
- Én már haptákba vágtam magam, indulásra készen – enyhe túlzás, és még a kávémból is van jó néhány korty hátra. Sebaj, a maradék fél óra tökéletesen elegendő lesz arra, hogy az életben tartó – csak és kizárólag az íze miatt iszom, természetesen – koffeinnel a szervezetemet is sokkolni tudjam. Nem sokkal a telefon letétele után csörren meg a saját használatra is alkalmas készülék, kijelzőjén Cara arcképével. Nevetséges, ha magától a tulajdon menyasszonyomtól jobban félek, mint egy-egy nyakamba varrt ügytől? Ezerszer szívesebben állok szemtől szemben egy pisztoly csövével, mint Caraval. Az utóbbi pár hétben elég csúnyán elmérgesedett közöttünk a dolog, és bár Isten a tanúm, hogy mindent megtettem azért, hogy ez változzon, minden erőmmel azon vagyok, hogy képesek legyünk végre valahára közös nevezőre jutni, ő mindig tesz azért, hogy ne üljünk le beszélgetni. Márpedig enélkül aztán ragaszkodjunk egymáshoz bármennyire is, a nézeteltérések csak még inkább haragosodni fognak, a másiknak adományozott bizalom pedig időről időre elvész. Tök mindegy, hogy hány év, milyen kötelék tart bennünket össze, ha már arra is képtelenek vagyunk, hogy elindítsunk egy változást, vagy… fájdalmas kimondani, de eleresszük egymás kezét.
Addig tökölök a csörgő telefon felett, annak kijelzőjét bámulva, mígnem elhallgat. Arra pedig nem is veszem a fáradtságot, hogy hívást kezdeményezzek. Egyrészről nincs rá időm. Másrészt pedig mi a francért hívjam vissza, ha minden bizonnyal ugyan azt hallgatnám, mint minden egyes alkalommal mikor hív. Vegyek ezt-azt a boltból, tegyek be egy mosást ha hazaértem, takarítsak ki… ja és elvitte a kocsit. Mert ugyebár egészen biztos arra lesz nekem ma időm, hogy eldöcögjek nagy bevásárlást tartani, mondván az elmúlt alkalommal is neki kellett ezt megtennie. Minden beszélgetésünk a felhánytorgatásokról szól, arról, hogy mit csináltam meg és mit nem amire kért, vagy éppen magamtól kellett volna rájönnöm. Másrészt pedig idő van, így már tápászkodok is fel az asztaltól, telefonomat jó mélyre rejtve a bőrdzsekim belső zsebében
Ha a megérzéseim nem csalnak, pont akkor fut be ő is a négykerekűjével, mikor én magam is megvetem a lábamat a járdán. Kék íriszeim néhányszor körbefutják a környéket, mintha csak „zavaró, gyanús alakokat” keresnék akik esetlegesen már kiszimatolhatták, hogy mire készülünk. De mire is készülünk valójában?
Minden felesleges kört mellőzve nyitom ki az anyós felőli ajtót, és már esek is be a járgányba, szimplán két pillantásra méltatva a mellettem lévőt, amíg ő felvilágosít a jelenlegi szituról… vagy mégsem?
- Nem azt mondom, hogy időnk, mint a tenger, de jelenleg nincs más választásom – nem ellenkezek – ohh. Biztosíthatlak, hogy nem ez lesz az a szitu, amikor kipukkadok a kíváncsiságtól. Inkább élvezem a kényelmes ülést a seggem alatt, és, hogy nincs mit csinálnom. Végre valahára. Ha csak tíz percig is – az a tízperc nincs öt sem, de addig is jó érzés csak és kizárólag a semmivel foglalkozni. A mellettünk elsuhanó fákkal és házakkal, a kocsi műszerfalával magam előtt, vagy éppen azzal, hogy ténylegesen kényelmesen ücsöröghetek itt. Amíg le nem parkol, a laptop pedig az ölemben köt ki.
- Az oldalam jól van kösz. Figyelek – jelentem ki határozottan, tekintetemet le se véve a képernyőről, amin megjelenik az a videó is, amit már ötvenhatszor láttam az elmúlt két és fél órában.
- Tehát akkor egy szabadlábon lévő, ketyegő bomba az emberünk – gondolkozok el egy pillanatra, tekintetemet a szélvédőre emelve – volt már hasonló ügyem annó, persze nem ilyen „nagyban” játszott az illető, még csak véletlenül se kémkedésről volt szó, de az egész sztori nagyon hasonló volt. Ott is erőteljesen volt a felvételre fogható az, hogy „megjátszott”, megrendezett. Túlságosan precízen, egyszerre mozgott mindenki, már az első pillanatban felkapta a fejét az emberünk – állítom le, tekerem kicsit vissza a felvételt, hogy az adott pillanatban felé mutassam – erre gondolok. Látod? Semmi meglepetés, semmi pánik nincs a testtartásában, védekezés is szinte alig, ami van az is olyan mint egy pocsék színpadi alakítás. Szinte látom a feje körül a kérdőjeleket, ahogy ugrálnak a matek képletek és egyenletek, hogy hova lépjen, merre nézzen, és miként lépjen jobbra vagy balra? Nem úgy néz ki, mint aki az életéért küzd. Aztán javíts ki, ha tévedek.

Greg and Jared

.

Nem hazudok, ha azt mondom, nem szeretek úgy együttdolgozni másokkal, hogy arról az illetőről nem tudok semmit, vagy alapjaiban véve nem vagyunk ismerősök, ellenben a "Kedvesdrága" kapitányom úgy döntött, hogy na majd mi együtt kéz a kézben fogjuk megváltani a világot. Lehet valaki nagyon jó nyomozó, rendőr vagy bármi más, ha egyszer képtelenség a kis rezdüléseinket és energiáinkat összeegyeztetni.
Az esetek jelentős részében úgy szelektálok és szortírozok, mint divatpicsa az elhordott ruháit. Megválogatom nem csak a társaimat és azokat, akiket a barátaimnak tartok, de még azokat is, akikkel egy-két akció erejéig együtt kell dolgoznom. Soha nem bízok semmit se a véletlenre, nem akarok kockára tenni egy megmentésre váró életet sem, mint ahogy arra sincs affinitásom, hogy hagyjak kicsúszni néhány bűnözőt a kezem közül csak, mert nem vagyunk képesek egyet fújni a mellém pakolt emberrel. Vannak olyan természetű egyének, olyan jellemvonásokkal bíró karakterek, akikkel képtelen vagyok egy közegben tartózkodni, de úgy alapjaiban véve egy levegőt szívni. Ahhoz pedig, hogy egy akciót, egy ügyet sikerrel zárhassunk le, szükségesnek érzem azt, hogy valamilyen szinten és téren képesek legyünk együtt működni, hasonlóképpen gondolkozni.
Na most, hogy mit várok a jelenlegi ügytől? Én azt már elképzelni se tudom, révén a kapitánynak már nem ez az első húzása, hogy önfejűen ültet be mellém egy másik nyomozót, „hátha együtt menni fog…!” felkiáltással. Folyamatosan tesztel és próbálgat. Ezer különböző személyiségű férfi és nő dolgozott már mellettem, a legtöbb hasonló kompetenciával bírt, mint én, de olyanok is akadtak szép számmal, akiket leginkább egy-egy UFO-hoz tudtam volna hasonlítani. Két mázsás, bűzösen izzadó fánkzabáló, aki esetében a legnagyobb félelmem nem is az volt, hogy nem leszünk képesek együtt dolgozni, sokkal inkább maga a tény, hogy két lépést követően szívinfarktust fog kapni. Egy valaminél pedig nem utálok jobban semmit: ha nyugvó helyzetben ül mellettem valaki és úgy kapkodja a levegőt meg szuszog és fújtat, mint egy gőzgép.
Szerencsére ez az idegtépő helyzet most nem veszélyeztet, mint ahogy az se jelent kihívást, hogy elhallgattassam a mellettem ülőt. Mert ahogy én nem vagyok még csevegős hangulatomban, úgy ő se kezdi el rázni a pofonfát, mert teszem azt, kényelmetlenül érzi magát a csendben. Nem akar szóval tartani, nem piszkál, nem beszéltet. Ez már egy plusz pont. Ennek ellenére mégis elmosolyodok, mikor a kocsiját dicséri.
- Hát, ha ilyenek az űrhajók, akkor ezer örömmel ücsörögnék bennük ha kell, napokon keresztül – mert ugyebár mi marad nekünk? Irodában ücsörögve a szar, olcsó forgószékek, amik tönkreteszik a hátunkat, vállunkat, nyakunkat. Egy dolog van, ami már ülőalkalmatosság címen futtatva megnyugvást jelent, a kocsik ülése. Elvégre a kényelem elsődleges szempont szokott lenni egy-egy drágább járgány megteremtésekor.
Mikor csakhamar rátérünk a sztori lényegi részére, miért is gyűltünk itt össze ilyen szépen, első sorból nézhetem végig újra azt a felvételt, amit egész álló nap tanulmányozgattam.
- Pontosan – biccentek – már csak az a kérdés, hogy ha megrendezett, ha nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi fog történni, miért árulta el magát ennyire nyilvánvalóan? Ez az egy dolog van ami jelen esetben zavar, mert ha kém… ha tisztában van azzal, hogy számítani fog más szervezeteknek ez az eset, akkor nem lenne szabad ennyire a kezünkre játszania – lehet ez csak az én fantáziámat piszkálja, főként az emberi „lények” tetteinek analizálása, a  viselkedésük adott helyzetekben. Talán tényleg nem is számít, nem kellene ennyire belemenni. De azért nem árt erre is némi időt szánni.
Komoly tekintettel térképezem fel a látott tervrajzokat, mint ahogy a hallottakat is szépen lassan igyekszek megemészteni.
- Ha csak lehetőség van benne, az már nagy veszélyt jelent. Elég egy olyan embert találni vagy szervezetet, ami kihozhat belőle valami ördögi kütyüt – elhúzva a számat dörzsölöm meg a tarkómat, hogy aztán – mintha legalábbis a föld nyílna meg alattam – drámai sóhajjal ingassam ide-oda a fejemet.
- Mexikó… mi a faszomért vezet minden út Mexikóba? Amióta New Yorkban vagyok, minden második ügyem valami mexikói drogbáróhoz, droghálózathoz, pénzmosáshoz, fegyverkereskedelemhez köthető. Kezdem azt hinni, hogy a kapitány nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen ügyekre állít rá. Ebben az esetben viszont talán van egy ötletem – biccentek határozottan, majd előhúzom a telefonomat.
- Nem azt mondom, hogy ezer százalékban biztos vagyok abban, hogy most ide is kötni lehet őket, de néhány hónapja dolgozok egy sorozatos emberrablással egybekapcsolt ügyön – adom át neki a telefont, melyen egy titkosított dokumentum részleteit láthatja – eleinte eszünkbe se jutott, hogy esetleg Mexikó fele kel szimatolnunk, annyira a keleti partra összpontosultak az elrablások. Azt hittük, illetve úgy gondoltuk, hogy egy egyszerű emberrabló esetleg szervkereskedő lehet, mire összeállt a kép. Fiatal csinos lányok, nagyon hasonló kaliberű, modell alkatú kis cicababák. Ártatlanok, legtöbb anyuci-apuci eltartásával éldegélő iskolás. A legidősebb talán huszonöt éves lehetett. Eleinte terelték a gyanút az emberkereskedelemről azzal, hogy időközönként előkerültek más-más holttestek. Férfiak, idősebb nők. Gyakorlatilag azokat iktatták ki, akik szemtanúk voltak, akiket kikérdezhettünk volna – fejemet ingatva fejezem ki elégedetlenségemet, amiért teljesen kitudták játszani a hatóságokat – pont emiatt kerültem át a keleti partra, hogy segítsem a nyomozást a profilom miatt. Három egymás mellett, egy időben futó esetet derítettem fel. Kettőt teljesen kizártuk a képből, az... azok más esetek. De a harmadik kérdéseket vet fel. Van egy mexikói kartell – térek rá a lényegre, ami jelen esetben is fontos lehet.
- Drogok, kurvák, fegyverek… pénz… a szokásos, semmi új nincs a nap alatt. Van egy régi jó barátom, sokat dolgozunk együtt, ő is kis technikai zseni, elemző csak egy másik szervezetnél – nyilván nem fogom kiadni még azt, hogy kik is vannak benne ebben a mexikói buliban – de az ő jóvoltából jutottunk el végül ehhez a kartellhez, akik egyre inkább pörgetik a fegyverkezési bázisukat Mexikó határvidékein. Tipikus esete annak, hogy ha szem előtt vannak, akkor tudnak a leginkább érvényesülni, mert nem gondolnánk arra, hogy az orrunk előtt képesek lennének bármire. Vakmerőek ez tény, de pont ez lett most a vesztük. Ha már fegyverdömping… kérdéses kísérletek… Mexikó környéke. Talán lehet közük hozzá, de legalábbis elvezethetnek a kémünkhöz.

Greg and Jared

.

Szemöldököm jóllehet, néhány centiméterrel feljebb költözik a homlokom irányába, hol gyanakvó ráncokban fut össze a bőr. Igyekszek legjobb tudásom szerint értelmezni a srácot, ha már profiljaim egyike az emberi természet és annak milyenségének kiismerése. De jelen esetben nem sok információ adatik a számomra azon kívül, amit az elmúlt jó néhány percből sikerült leszűrnöm.
Szeretem a magabiztos, határozott embereket. Azokat, akik tisztában vannak tudásukkal és képességükkel, esetlegesen még azt is tudják, hogy mi az a pont ahol meg kell húzni a saját határaikat. A túlzott magabiztossággal viszont már nem vagyok kibékülve. Valahol nem tudom elképzelni, hogy nincs olyan pontja az adott szakmai tudásnak, ahol kicsit döcögne a dolog, esetleg segítségre lenne szüksége az embernek. Jómagam ugyan még bébi korúnak számítok számos nyomozó munkában töltött éveihez mérten, és bár más kiképzést kaptam, mint sok „nagy öreg”, más tudástáram – is – van, mint nekik, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs szükségem segítségre. Vannak olyan esetek, mikor én segítem ki a „nagyokat”, hiszen speciális esetekre szakosodtam. De olyan is volt már szép számmal, mikor tapasztalatra volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek haladni és olyan részleteket is megoldani, ami talán elkerülte a figyelmemet. Hiszen hihetetlen vagy sem, de van, amikor a legegyszerűbb, leginkább magával értetődő dologban van a lényeg, de én azt nem feltétlenül veszem már észre. És könnyen meglehet az is, hogy jelen állás szerint is hasonló dologgal nézünk szembe. Talán le kell „butítani” az agyamat, talán a legegyszerűbb forgatókönyv szerint kell eljárni ahhoz, hogy megkapjuk a válaszokat.    
- Nem kell, hogy a család legyen a mozgatóerő ahhoz, hogy az ember megtegyen valamit, vagy éppen ne tegyen – teszem hozzá vállvonással, hiszen erre is volt már példa. Csak azért nem beszélt az emberünk, mert arra utasították, másként a családja bánta volna. Ezzel pedig a nyomozást hátráltatják természetesen. Ez talán pont ellentéte annak, amikor a családdal fenyegetőzve akarják olyan tettre bírni, ami szembe megy az ő elveivel. Jelen esetben akár szó lehetne erről is, nem zárja ki egymást a kettő – de attól függetlenül, hogy nincs erről információja senkinek, még simán lehet, hogy bevetették ezt a klisét is. Már amennyiben van egyáltalán olyanja, hogy „család” – utalok az utóbbi mondatára, hiszen ő sem biztos abban, hogy van neki olyanja. Én pedig tudom jól, hogy a hozzá hasonló emberek nem sűrűn kötik az életüket másokéhoz sőt, megkockáztatom, hogy a szülőkkel, testvérekkel is meg tud romlani a kapcsolat egy ilyen hivatás mellett. Plusz a magány nagyon sok hülyeséget képes művelni az emberi elmével, például belecsavarodik valaminek a tervezésébe.
- Szerintem? – vetek rá egy pillantást, s fejemet ide-oda rázva fordulok vissza a szélvédő irányába – szerintem kismilliárd dolgot kell mérlegelni. Bármi lehet, és mondanám, hogy még a legbonyolultabb forgatókönyvet is számításba kell venni, de ez már tényleg egy elszállt eset lenne. Mi van, ha nem is a túloldalon – kocogtatom meg a maszkos fazonokat a képernyőn – hanem nála kell keresni a miérteket? Mi van ha elraboltatta magát, mert van valamije? Mi van, ha ilyen módon akar pénzhez jutni? „Fegyvert” ajánl, pénzért cserébe. Onnan pedig, hogy kikerül a munkája a keze közül, már nem bír akkora felelősséggel, mint azok, akik aztán használják. És tudom ez csak fals, elferdített képe a valóságnak, mert az igazi felelősség mindig azokat terheli, akik elkészítették azt a valamit. Gondolj csak vissza az atombombákra. De tényleg bármi lehet és félek, hogy nem is ezekben a percekben szükségeltetik megválaszolni ezt a kérdést – mert ez a kép csak akkor fog tisztulni előttünk, ha egyről a kettőre jutunk, ha elkezdünk szépen haladni a nyomok mentén és tisztul majd a kép. Addig csak egy videó felvételünk van néhány furcsán viselkedő alakkal, megrendezettnek tűnő esettel. Neki pedig olyan információi, amik megerősítik bennem a gyanút, fegyverkezési hacacáré áll a dolgok hátterében.
- Mint mondtam, ez egy megrendezett emberrablás, amiben nyakig benne van az emberünk is. Mi van, ha mi, értem itt Amerikára, visszadobtuk az ő terveit? Mi van, ha bennünk már nem látta lehetőségét annak, hogy a sokévnyi munkája megtérüljön? Tehát miért is csalogatták volna el Mexikóba, már amennyiben tényleg ők vannak az ügy mögött? Bár nem lenne meglepő, nem kis summát remélhet az ember ilyen tervekért cserébe. És ki rabol és sikkaszt annyi pénzt, amiből bőségesen meglehet fizetni valakit? Hát ők. Már amennyiben az a „summa” nem golyó lesz a fejbe… És gondolj bele, még takarózhatnak is vele, hogy nem az ő fejlesztésük az, amit a kezükbe adtak. Valamit akarnak ezek az emberek. Elismerést? Megfélemlítést? Amerikai kormány elleni támadás? Pénzt? Ténylegesen hatalom és erőfitogtatás ez? Azért gondoljunk bele, hogy az elmúlt időszakban mennyi, de mennyi ellentét volt Mexikó és az USA között. Ők most elvisznek egy amerikai állampolgárt, lehetőségük van fogolyként feltüntetni, miközben nem kis zsebbevalót követelnek érte. Vagy mást, mert ez a valaki önmagában egy két lábon járó fegyver. Ezek fényében még mindig azt mondom, hogy itt inkább összeesküvés elméleteket kell gyártani, sem mint emberrablás lehetőségében nyomozni – első alkalommal nézek rá ijesztő határozottsággal – talán ez a két fél összejátszik, akkor pedig sokkal komolyabb dologgal állunk szemben, mint előtte gondoltuk mi, vagy bárki más. Ha pedig egy másik, egy helyi kartell a ludas – tárom szét a karjaimat amennyire lehetséges a kocsi belterében – állok elébe. Sokkal inkább bármi más, mint a mexikóiak – igaz az olaszokat is szeretném elkerülni, amennyiben lehetőségem van rá, de az már megint egy másik forgatókönyv.
Szemeimet vékony réssé szűkítve hajolok közelebb a képernyőhöz, hogy szemrevételezhessem a bejelölteket.
- Nem, itt a szervkereskedelem az kizárt. Itt másként fognak emberi életekről dönteni, mintsem egyénenként, szervek formájában. Ha már „játszani kell”, azt nagyban fogják tenni. Erre pedig csak és kizárólag a fegyverkereskedelem nyújt lehetőséget, amennyiben a virológiát nem vesszük figyelembe. Hatalom kell az embereknek. Az ilyeneknek pedig főleg. Hatalom, pénz, megfélemlítés. Amondó vagyok, hogy a kedves kis barátocskánkból kell kiindulni. Rajta keresztül leszünk képesek megtalálni a pontos válaszokat. Szükség lesz az elmúlt hetek, talán hónapok telefonhívásaira, üzenetekre, e-mailekre. Gondolom számodra nem okoz gondot az, hogy esetleg feltörd a rendszerét, titkosítások mögé less. Már amennyiben nem semmisítette meg, még a „rablás” előtt a nyomokat. Igaz, ha már ezt ennyire nyilvánvalóan csinálták, talán más is lapul nekünk a színfalak mögött – szokták mondani, hogy az ördög a részletekben rejlik. Ezt pedig megfejtettük már akkor, mikor megkaptuk a felvételeket. Nem kellettem hozzá se én, se pedig még nagyobb viselkedéskutatók, hogy megfejtsük azokat a kritikus lépéseket, mozdulatokat. Viszont ezután nagyobb összefogásra lesz szükségünk ahhoz, hogy pontot tegyünk az ügy végére.  

Greg and Jared

.

- Vagy más? – ugrik egyet a szemöldököm, miközben egy apró rojtot kezdek el birizgálni a farmerom oldalánál – mi más? Pénz, hatalom, tudás… ha mélyebbre megyünk drogok, nők és miegymás, de nem hinném, hogy jelen állás szerint bennünket most érint az utóbbi kettő. Persze ha van is közük ehhez, mert ha valóban maffiáról van szó akkor miért is ne lenne, akkor ezt is felvehetjük profilba a bűnlajstromok közé, de ezek már aligha fognak valamit jelenteni. Ha az említett háromért nyakon lehet őket csípni és képesek is leszünk rá, akkor minden ez utóbbi csak dobna az „értékükön”. Plusz X év dutyi, nem kevés kiperkált summa és társaik – legyintek egyet, mintha legalábbis olyan egyszerű és magával értetődő lenne az, hogy ha esetlegesen az imént említett bűnbandák egyikéről van szó, akkor majd képesek leszünk számos profiljukban büntetni őket. Ilyen esetekben semmi sem egyszerű, és félek, eljutni is sokkal nehezebb lesz hozzájuk annál, mint azt most elöljáróban kitaláljuk. Szép álmok ezek, és jön is belőlük még jó néhány, de az út nincs kikövezve előttünk és valószínűleg megesik majd az is, hogy ha lépten-nyomon nem is, de egy-két helyen elfogunk hasalni. Mert miért ne lenne így? Ha olyan nagy hatalommal bírnánk felettük, ha annyira tisztában lennénk azzal, hogy miként működnek és éppen mely másik bűnbandával keverik a szart, már rég sitten ülne mind, vagy alulról szagolná az ibolyát. A mi nevünk pedig aranyba lenne foglalva. Persze, számos emberünk bent ténykedik náluk, legyen szó a világ bármely pontjáról, de ezek a beépülések hosszú-hosszú éveket vesznek igénybe, sokszor évtizedek munkáját jelentik. Jórészt felőrlik az embert, a saját életüket, de nélkülük nem tudnánk semmit, még a lábnyomukat se szimatolgatnánk. Mintegy mellékesen megjegyzem, hogy az egyik ügyemet pont egy ilyen munkatárs segítségével tudtuk lezárni, aki csak azért szabadult el Mexikóból a saját álcáját kockára téve, hogy nekünk segíthessen. Természetesen mi magunk kezeskedtünk később a távolmaradásáért, és ahogy ő segít minket onnan bentről, mi ugyan ezt megtesszük neki kintről. Így hát nem csak remélni merjük, de biztosak vagyunk abban, hogy nem esett csorba az általa „alakított” karakter személyén, és minden megy tovább a helyes úton. Csak épp egy temetést kellett megszerveznünk neki, kitalálni egy számára fontos személyt, akiről két nap alatt mindent meg kellett tanulnia, és dalolva mesélni az együtt eltöltött, amúgy nem létező gyönyörű évekről. Aztán persze mély depresszióba zuhanni a nemlétező emberünk halála miatt. Úgy hiszem, hogy a tégláink jobb színészek, mint amilyenek a Brodway-n valaha megfordultak.
Igyekszek legjobb tudásom szerint kapaszkodni abba a bizonyos fonálba, amit elkezd nekem ragozni chipekről, szonárokról és más egyéb, káromkodásra hajazó dolgokról. Soha nem voltam egy technikai zseni, az internet és technikai kütyük felhasználószintű tudásánál nem rúgok messzebb. No persze Lloyd megtanított nekem egy-két csodás billentyűkombinációt meg lehetőséget, mutatott bizarrul könnyen kezelhető, de amúgy bonyolultnak tűnő alkalmazásokat, rendszereket, szóóóval mondhatjuk, faszább csávó vagyok sokaknál. De a nyakamat tenném rá, hogy egy otthonülő, pizzán és konzerveken élő kockafejű, IT-s takony messze kenterbe verne és körbe is röhögne, amiért ómódi tata vagyok. Én pedig soha nem tagadtam, hogy nem épp a kibervilág az én terepem. Nem véletlen, hogy nem is a chippel vagy éppen a fegyverekkel vagyok elfoglalva, sokkal inkább annak emberi felhasználásával. Miben látnak több fantáziát? Miben rejlik több lehetőség? Mi az, amivel bármit is tudnának kezdeni ezek az emberek, és ha eljutok a megannyi „mi, miben” kezdődő kérdés végére, akkor jöhetnek a plusszok. Amúgy meg maga a lehetséges fegyver már árulkodhat arról, hogy kivel is van dolgunk.
- Az attól függ. Ez a chip és a közös kísérlet inkább csak egy rendszert ad a kezükbe, amivel ők maguk tudnak majd a jövőben boldogulni. Ez pedig nem hinném, hogy egy olyan valami, amit szívesen kiadnának a kezükből. A kapzsiság itt mindig befigyel. Természetesen a jövőre nézve sok lehetőség rejlik benne, ha már a gyorsaságról, pontosságról, számításokról van szó. Információ, hááát én még mindig azt mondom, hogy inkább a maguk malmára hajtanák a vizet ezzel, nem hinném, hogy kérkednének azzal, amijük van. Ami nekik előny, az maradjon csak titokban. Ezt kifejleszthetik nekik, aztán jól meg is tartják, tehát az emberünk megy a levesbe, mert onnantól kezdve nem lesz rá szükség. Megtanítja nekik a használatát és minden egyebet. Kihasználják azt, hogy ő maga azt gondolja, hogy kihasználhatja őket. Ami viszont a szonár fegyvert illeti, elképesztő hatalmat kapnak a kezükbe, függetlenül attól, hogy mire fejlesztik ki. Az utóbbi években nagyon elvadult a vízalatti fegyverek tervezése, gyártása, ha valami olyat sikerül így alkotni, az nagyot szólhat, ergo nemzeteket lehet megvesztegetni vele. Oroszok… legutóbb a svédekről is hallottam, hogy ők is új generációs tengeralattjárókat terveznek. Márpedig ha az oroszokat vesszük alapul, ők az elmúlt két-három évben erőteljesen ráfeküdtek erre a témára nem? – fordulok felé kérdőn. Nem azt mondom, hogy tökéletesen kiműveltem magam korábban a témáról, de volt lehetőségem hallani egyet s mást a többiektől, de főként az apámtól, aki egész életét a haditengerészetnél töltötte. Nem meglepő, hogy hozzá hamarabb jutnak el bizonyos információk, mint, hogy azokat bármiféle felület hírül adná, vagy pletykák keringenének róla.
Végezetül előkerül a híváslista, emailek és üzenetek.
- Szerintem a szonár esetében kell most első körben gondolkoznunk, de nem vetném el a chipet se. Ne feledd, hogy ha az ember a kezükben van, minden más is, tehát ha a szonárt akarják megvalósítani elsők között, ugyan úgy hozzájuk kerülhet a chip, amivel saját magukat tudják „tápolni”. Tehát – köszörülöm meg a torkom – az emberünk már hosszú ideje forralta azt az X-ként megjelölt személyekkel, hogy a kezükbe adja ezt a még nem létező, de alakulófélben lévő fegyvert. Most elrabolták, látványosan megszervezett módon. Tele vagyunk híváslistával, emaillel, én ezeket azért továbbítanám egy elemzőnek, hátha jobban tud olvasni a sorok között, mint mi. Vissza kell vezetni ezeket a hívásokat és üzenetváltásokat, hogy egyáltalán mik a koordináták, milyen IP címekről lettek küldve, honnan eredeztethetőek. Én per pill azt mondom, hogy két helyszínünk is lesz, hiszen valahol a biztonságuk a legfontosabb amit így könnyebben tudnak garantálni. Nagyon sokszor volt szerencsém fantom telefonhoz is, ez most valamiért nagyon elterjedt lett a bűnözők körében, pont ezért is szoktunk belesétálni a csapdákba. Azt hisszük, hogy magától értetődő, közben mi magunk komplikáljuk túl – először jelenik meg egy szórakozottnak tűnő vigyor a képemen – két egységet állítanék fel ez esetre. És persze lefuttatnék minden létező és már ismert szonár fegyvereket készítő nemzeteken egy-egy gyorstesztet, hogy volt-e közük ehhez a projekthez, érkezett e hozzájuk hívás, email, bármi, aminek nyoma van – és ezzel most beküldöm őt a pokolba, hiszen burkoltam adtam neki célzást arra, hogy „igen öcsike, talán be kellene kukkantani az oroszokhoz is, mert ebben ők a nagylegények” – azt mondták nagy kutya vagy ebben. Nem tudom, mennyire tudnál feltűnésmentesen kotorászni a számok után, hogy bárhol a világon megfordult-e már?  

Greg and Jared

.

Bár érezzem úgy, hogy nagyon magától értetődőnek tűnik az ügy számos pontja – pont, ahogy korábban is fejtegettem már különböző esetek menetét - valami azt súgja, hogy bonyolultabb ez annál, mint mi elképzeljük. Minden az, aminek látszik, de semmi sem az, aminek mi gondoljuk… Vannak furcsa, hiányzó információk. Leginkább egy eltört, ripityára zúzott kaspóhoz tudom hasonlítani, amelynek ugyan megőrizzük a szétszóródott darabkáit és össze is tudjuk tenni, de nem lesz teljesen sima, hibátlan a felülete. És mindemellett soha nem is lesz már ugyan az a kaspó, mint előtte. Ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez egy egyszerű „nyomozósdi” lesz. Márpedig ha a sejtéseim nem csalnak, ha a katonaságot nem is, de talán az FBI-t, rosszabb esetben a CIA-t is értesíteni kell majd a szimatolásunkat követően. Ha pedig határon túl esik a dolog, az ottani szövetségeseket kell majd felpiszkálni.
Ha túltesz ez a képességünkön, azt hiszem, nem szeretnék az élvonalban lenni, mikor beüt a krach.
- Persze. Ezért mondtam, hogy addig nem fogják őt veszni hagyni, vagy cápaeleséggé tenni, amíg nincs meg az az információ amire szükségük van. És itt most igen lehet azt mondani, hogy többre mennek vele élve, mint halva, de nem egy túszejtésnek láttam már én a kimenetelét, mikor azt gondoltuk, hogy élve kell nekik az ember, de legalábbis kitudjuk húzni addig, ameddig rá nem találunk. Sajnos túl összetett ez az egész, márpedig ha szánt szándékkal, akarva dolgozik valami fekete bandának, nem csak azok, de ő is tenni fog azért, hogy ne találjuk meg. Legalábbis így kellene lennie, mert mi érdekük származik nekik abból, ha egész amerikai egység rájuk száll? Mert ezeket a nyomokat nem csak mi, de bárki más megtudná fejteni… addig legalábbis, ameddig most eljutottunk. Hátráltatni fognak bennünket, ha esetleg tényleg nekik dolgozik és szándékában is áll ott maradni, bárki is legyen ez a „nekik” – vakarom meg a fejem, s elnézést kérően pillantok Gregre – ne haragudj, de most az emberi tényezők engem jobban zavarnak mint ezek a koordináták, IP címek meg chipek és egyebek – nyelek egy jókorát.
- Korábban ugye említettem, hogy zavaros az, ami történt azon a videón, még ha magával értetődő is az, amit látunk. De valójában más is aggaszt igazán… - dörzsölöm át borostás államat - valahol nagyon zavar, hogy mégis olyan nyíltan hagyott el nekünk nyomravezető jeleket a későbbiekben – ingatom a fejemet ide-oda – végig felületes volt, pedig tudhatta, hogy minden át lesz nézve, ami nyom csak elvezetheti hozzá. Telefon, gép és mi egyéb. Nem védte le a hozzá vezető utakat, se az emailt, se más beszélgetéseket. Márpedig ezt gondolom ő is megtudta volna tenni úgy, hogy ne két gombnyomással lelj a nyomára egy kocsiban ücsörögve. Pont olyan, mintha azt üvöltenék az üzenetváltások, ha burkoltan is, hogy „találjatok meg!” – pillantok rá kíváncsian, mert hiszem, hogy ha ekkora agy az az elrabolt személy, akkor erre is gondolnia kellett volna hetekkel, hónapokkal ez előtt, amennyiben tényleg nem lenne terve az állammal a jövőben és eligazolna más nemzetek felé.
- Itt-ott nagyon nem akar összeállni a kép, és már sokkal inkább azt érzem, hogy ha megszervezett is volt ez az egész, valahol mégis nekünk, de legalábbis azoknak akart üzenni valahogy az emberünk, akiktől majd várja a megoldást, a megmentést. Mert ezt a lehetőséget még nem vetettük fel. Mi van, hogy ha tudta, mi fog történni és tudta jól, hogy hiába áll ellen, mert vagy megölik, vagy erőnek erejével viszik magukkal? De addig is próbál kommunikálni a külvilággal? – és persze mondhatnánk, hogy minél többet rágjuk magunkat a témán, minél több lehetőség jut eszünkbe, annál inkább bele fogunk gabalyodni, mint kiscica a gombolyagba. Talán az első meglátás lesz a helyes, talán nem. Lehet, hogy magával értetődő lenne egy ilyen összeesküvés, de az is lehet, hogy nem az. Nem ihatunk előre a medve bőrére, meg kell tanulni várni, türelmesnek lenni és minden lehetőséget figyelembe venni. Amit persze mondani könnyű, főleg úgy, ha a lábadban van a boogie és mennél dolgozni.
- És mint minden új dolog, annak ugyan úgy lehetnek olyan hibái, amit nem lehet csak úgy és azonnal kijavítani. Mint a legújabb kocsiknál, a legújabb piacra dobott szériáknál. Sokan hisznek abban, hogy nem ajánlott az első piacra kikerülő járműveket megvenni, mert nagyobb esély van a visszahívásra, ha valami olyan hiba üti fel a fejét, ráadásul azok kijavítása méregdrága lehet… nem kifejezetten a prototípusra gondolok most, de már csak ezért is jó üzlet lehet nekik az emberünk. Fejlesztésekben. Mi van, ha nem is egy új valamin dolgoznak vagy legalábbis nem egy darab valamin? Mi van, ha most ezekkel az infókkal teljesen lekorlátoztuk magunkat? A szonárral a chipekkel és minden mással? Mi van New Yorknak, mi van Mexikónak és mi van Texasnak? Azt tudjuk, hogy az USA és Mexikó kapcsolata soha nem volt fényes, főleg most a migrációs problémák miatt. Én Texast a magam véleménye szerint csak azért tartanám lényegesnek, mert ott van a mexikói határ mellett, több ezer kilométernyi illegális és nyilvántartott határátkelővel. El Paso jó is lehet, ott legálisan haladhatnak át és a legforgalmasabb is, talán nem keltenének feltűnést – próbálgatok. Találgatok, mert mást jelen állás szerint nem tudunk csinálni. Az biztos, hogy a szonárnak és a chipnek is köze van ehhez az egész balhéhoz, de mi van, ha sokkal nagyobb dolog van folyamatban, mint amire mi most gondolunk és számítunk?
- Most egyelőre úgyis fel kell állítani a taktikai egységeket, még átpörgetni bizonyos infókat, addig bőven lesz időd neked is keresgélni, kutakodni – apró bólogatásokkal jelzem, hogy amennyire szüksége van, egyelőre az a biztos, hogy az emberünket életben fogják tartani mert szükség van a tudására és a hozzáféréseire.
- A városban lehet, de számolnék a másik véglettel is. Ha mázlijuk van, már rég Mexikóban vannak. 1550-80 mérföld Dallas, amit megtudnak tenni cirka huszonhárom-négy óra alatt, attól függ, hogy melyik autóúton mennek. Én megmerem kockáztatni, hogy bevállalnak plusz egy órát csak, hogy ne kelljen útdíjat fizetni, ezzel lenyomozhatóbbá válni. Márpedig az I-81S-es úton perkálni kell. Dallastól pedig a határ további kilenc, tíz óra. Összességében nagyon max 35 órát kell kocsikázniuk, hogy átlépjék a határt. Két nap előnyük van, legjobb tudomásom szerint. Ami szóba jöhet még, az nyilván a repülő, de ez attól is függ, hogy milyen szervezet van most az eset mögött. Minden esetre én most jó ideig figyelném még a rendszerét, és azt, hogy mikor nyúl hozzá ő maga is a belépéséhez, hozzáféréséhez. Talán valamiféle koordinátát kaphatunk akkor, ha előveszi a terveit, bár ezt te tudod, hogyan működik…

Greg and Jared

.

Azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy utálom a technikát… de főleg a munkával elegyedő technikai faszomságokat, amikor én, egyszerű, mezei felhasználó pont olyan tudatlan vagyok, mint az a kisiskolás, aki elé letesznek egy három oldal hosszú matek egyenletet. „Oldd meg, cula!” Aztán ne akarjon kiugrani a szemem az üregéből. Asszem’ ha mondani kellene egy valamit, amiben jelentős hátrányban indulok – de úgy alapjában véve bárkivel szemben, nem csak munkán belül - az nem más, mint ez. Nem véletlenül nem kerültem közelebb az IT szektorhoz, és ezért is függök javarészt a munkatársaktól, mikor arról van szó. Jelen esetben pedig Gregtől, és csak remélni tudom – mert basszikuli kurvára remélem! – hogy teljesen tisztában van mindennel, amivel tisztában kell lenni, mert, hogy rám ilyen téren nem számíthat, az is fix. Én leszek mellette a brokkoli meg a szobanövény, aki csak fotoszintetizálásra képes, másra nem.
Utálom a számítógépeket, főleg azt az erőt és hatalmat, amivel felruházza a legdilinyósabb balfékeket is. Az emberek, még a legelhagyatottabb világrészekben, begubózódva a kis koszfészkükbe is képesek zsenivé válni csak azért, mert olyan hatalmat kapnak a kezükbe, amit számítógépnek és internetnek nevezünk. Elkezdik a legelején, leülnek kártyázni meg sakkozni, aknakeresőzni, alig fél év elteltével már saját maga telepíti nem csak a programot, de az egész operációs rendszert, mire pedig hármat pislogunk, ők maguk írják azokat mi több, olyan bináris meg tököm tudja, hogy miféle kódokat, amit aztán ember legyen a talpán, aki képes megfejteni, vagy összességében megérteni. Szomorú, de rohadt sok Steve Jobs meg térdem  tudja, hogy miféle technikai zseni él még a világon akik komoly veszélyt jelentenek a világra. És rám! Mert szégyenszemre papucsállattá módosulok mellettük. És teszem azt, itt vagyok én, egyszerű hétköznapi felhasználó – aki amúgy tök jól használja a netet meg a különböző, ma már primitív programokat, szóval nem ám, hogy olyan kretén lennék - csak ülök és pislákolok, mikor IT szakszavakkal dobálóznak körülöttem, noha soha nem tartottam hülyegyereknek magam. És biztos vagyok abban is, ha leültetnének egy nagy köteg papír- és a számítógép elé ahol lenne valaki, aki tisztességesen a számba adja a dolgokat, megtanítja nekem a kötelezőket, nekem se lenne vele hosszú távon problémám. Tévedés ne essék, én soha nem írnék programokat vagy törnék fel mit tudom én hány lépcsős védelmeket egy csettintésre… de talán tisztában lennék egy s mással, ahelyett, hogy most is csak kacsintgatnék tikkelő szemekkel kifelé a napsütötte parkolóra, miközben Greg úgy szónokol itt mellettem, mintha kötelező lenne tudnom bármiről is. Amúgy meg igen, kötelező lenne, csak éppen mindketten analfabétái vagyunk egy-egy területnek, szóval kösziszépen főnök meg nagyobb hatalmak, akik kitalálták, hogy a tökéletes munka eredménye az együttműködésen alapszik.  
Lényeg a lényeg, hogy rühellem ezt a sok kockafejű köcsögöt – és nem, nem azért mert féltékeny lennék, amiért nekem hiányom van ezen a területen! -  akik úgy válnak technikai zsenikké, hogy nincs életük. Nem csinálnak mást csak bent ragadva a rohadt számítógép mögött bütykölgetnek, okoskodnak, és egyre inkább válnak világhatalmat irányító sötét alakokká, ahelyett, hogy társas életet élnének, és úgy működnének, ahogy a normális, világi emberek. De ezek se nem dolgoznak, se nem tudják, miként kell normálisan kommunikálni. Ha pedig dolgoznak, az is nyilván azon alapul, ami a technika rejtelmeihez köti. Nem dühítő?! Háde! Jesszuskám hány olyan esettel találkoztam már, mikor ismert hackereket fogadtak fel csak azért – jó vaskos summáért természetesen – hogy oldjanak meg valamit. Aztán ki tudja, hogy ez idő alatt mit adunk a kezükbe? Jó, akkor itt meg is állhatnánk, mert igen, igen… mindenki tudja, ha nem léteznének ezek a nyomorúságos zsenik, ezek a naplopó szerencsétlenek, akkor nem tartana ott a világ, ahol…
… ott, hogy a technika irányítja a világot. A számítógépek, uralják az életünket, s mint az látható, jelen esetben is egy ilyen csapdában ücsörögve kucorgunk és totózgatással, ötletelgetéssel töltjük el a drága jó időnket.
- Jól van, értem én. Ja, nem, kurvára nem vágom, sorry… de azért megnyugtató, hogy ez nem úgy működik, mint az NCIS meg tököm tudja, hogy miféle krimikben, mikor két kattintással azt is meglehet tudni a világ túl végén élő arabról, hogy a hét melyik napján vágja az orrszőrét. De hiába papolod itt nekem, hogy az emberi tényezők érintenek csak engem, mikor nincsenek emberi tényezők. Csak tapogatni tudunk, mert jelen esetben bármiről is legyen szó, az nem fizikális. Ami történt, ami beszélgetés, levelezés meg egyéb franckarika lezajlott, az se engem érint, mert nem fizikai, kézzel fogható. Ami az enyém, az összességében a kamerafelvétel, innentől pedig már csak találgatni tudok én is addig, amíg nem adnak nekem ide a kezembe valakit, akiből kilehet bármit is sajtolni… valakit aki látta ezt az egészet ott helyben… valakit, aki többet tud erről az emberről. Rokonok, barátok és családok, akik talán többet tudnak arról, hogy mivel ügyködött, kikkel találkozott – gesztikulálok nagy vadul, mert ezen a szinten én már tényleg nem tudok mit csinálni - Okoskodhatunk, fejtegethetünk. Feltehetjük milliomodszor is a kérdést, hogy „mert mi van, ha…?” De mi van akkor, hmm? Ha elindulunk A-ba, egészen biztos, hogy a B vagy az F pontban fogjuk magunkat találni. Jelen állás szerint csak abban lehetünk biztosak még mindig, hogy így vagy úgy, ilyen vagy olyan módon és bizonyos célokkal, de elraboltak egy embert, aki vagy segédkezett nekik ebben és tökéletesen tisztában volt mindennel, vagy szimplán kurva jól megvezetnek bennünket és emiatt vakargatjuk a tökeinket még most is – dörzsölöm végig a combjaimat a térdemig, majd végigropogtatva a gerincemet, az ablaküvegnek támasztott karommal tartom meg súlyos fejemet.
- Akkor javaslom, keress olyan embereket, akik tökéletesen módon előkutatják neked majd azt, amit te nem találsz. Keress hackereket, minden bizonnyal kismillióan vannak a környéken, szerintem az a kölyök is egy lehet ott – biccentek egy tizenéves gyerekre, aki nyalókával a szájában, telefonjába teljesen belefeledkezve megy át az úttesten anélkül, hogy körülnézne – vagy ha már vannak, akkor ássanak még mélyebbre, mert mint azt tudjuk, én ezzel a sok infóval nem tudok mit csinálni. Mondhatjuk itt, hogy szonár meg chip és egyebek, de azt jelen esetben csak olyan hadászati dolgokhoz tudom kötni, ami Amerika területi, ráadásul a nyakamat tenném rá, hogy semmi közük ehhez. De majd az öregemet meginterjúvoltatom, hátha okosabbak leszünk utána. Ami meg a többi féltekét illeti, sokkal inkább furcsának tartom, hogy derült égből villámcsapás, nekiállnának ilyen-olyan atomfegyverekben meg szonárokban és egyebekben gondolkozni. Minek kellene példának okáért Mexikónak egy ilyen? – ezzel az üggyel bevezettek bennünket azokra a területekre, ahonnan jobb szeretnék már most kikerülni.
- Fogalmam sincs. Most már tényleg nem tudom, nem látok az emberünk fejében. Mit mondtam, egyedül csak abban vagyunk biztosak, hogy vannak valakik és vannak ő. Közben pedig ha vannak is, akkor sincsenek sehol. Tudod még követni? Mert én nem – nem vagyok ingerült, inkább csak bizonytalan, mert nem tudom mi a francnak vagyok itt? Nem tudnak semmi kézzelfoghatót a kezembe adni. Miért nem akkor szóltak, hogy kelleni fogok ,mikor már menni kell? És ha ennyire elnyúlik, vagy nagyobb területeket és más-más nemzeteket ölel fel a dolog, miért nem a CIA-nak szóltak vagy az NSA-nek? Mi a pöcsömért én ülök itt?  Kelletlenül, ugyan de átveszem tőle a felém nyújtott ketyerét.
- Jól van, ezzel akkor majd elleszek unalmas óráimban, és ha valamit megfejtek akkor szólok – vágom zsebre – fogalmam sincs, hogy meddig nyúlik ez a dolog. Viszont egyre inkább látom, hogy egyelőre nem is tudok itt mit csinálni. Nincs kiindulási alap, nincs nyom, amin eltudnánk indulni. Ha te azt mondod, hogy még mindig itt vannak, akkor miért kérdezted az én véleményemet? Inkább azt találjuk ki akkor elsődlegesen, hogy hol lehetnek? És addig viszont van egy ötletem, mielőtt még ténylegesen csomót kötnénk erre az egészre, és a végén már Burmánál járnánk New York vagy Mexikó helyett. Kutakodjatok… gondolkozzatok többen, vagy egyedül, ahogy neked kényelmes. Ami a rendelkezésetekre áll, azt kutassátok át, én pedig őrlődök egy ideig a kapott anyagok felett, hátha valamit látni fogok, ami most még zavaros – gondterhelten dörzsölöm meg a tarkómat, s egy drámai sóhajjal, fejemet rázva húzom el a számat.
- Ma már mindenki képes megváltani vagy megrengetni a világot. Tök mindegy, hogy autó, repülő vagy pénz, ami van nekik, de nem egyszerű csapatról van szó az biztos – és kapok egy újabb adag technológiai blablát.
- Ez mind szép és jó. De intézd magad oké? Te dolgozz ezen a területen, ehhez értesz… én fontoskodok a többi körül. Osszuk le így. Amint találunk valamit, szólunk a másiknak. A számomat tudod már, én is tudom a tiédet. A mai napomat felszabadítottam, szóval megyek és körülnézek helyeken, amik eddig szóba jöhetnének. Megnézem a helyszínt is, ahol az emberünket nyakon csípték, hátha látok valamit, amit a felvételről nem. Talán a lakására is bejutok, de ezt még el kell intézni, igaz oda lehet te is kellenél. Beszélek néhány emberrel. Ha valamire jutok, vagy ha nem, akkor is szólni fogok. Így megfelel?