Rosalie & Armand

Nem tudom pontosan mi jött előbb nálam: a lovak szeretete, vagy az, hogy lássam, néhány embernek milyen jót tesz, ha a mindennapokból kiszakadva egy kicsit másra koncentrál. Történetesen arra gondolok, amikor a lovasközpontba érkező vendégek arcán a kezdeti izgalom és idegesség után a lovakkal való találkozás és foglalkozás után a negatív érzések helyét fokozaton átveszi az öröm és nyugalom. Persze csak azért, mert ezzel foglalkozom és mert körülbelül hat éves korom óta lovagolok, még nem jelenti azt, hogy ne lennék tisztában a sport veszélyeivel és azzal, hogy mire képes egy-egy ló, ha megijed, vagy szimplán olyan természete van, ami nem összehangolható azzal, hogy az órákon részt vegyenek. Nem is feltétlenül az én feladatom az, hogy a lovardában megküzdjek ezekkel a makacs állatokkal, vagy részt vegyek a betanításukban. Az én felelősségem az óraadás mellett az állatok ellátását is magában foglalja, amiről úgy érzem, kifejezetten testhez álló feladat nekem, hiszen az emberekkel szemben is kifejezetten gondoskodó vagyok, főleg, ha olyanokról van szó, akik közel állnak hozzám.
Nem volt hát kérdés, hogy ha épp egy kedves ismerősről van szó, akiről kiderül, hogy egy korábbi trauma miatt most fél lóra szállni, igyekszem meggyőzni afelől, hogy ezen túl lehet lépni és hogy még mindig van esélye annak, hogy a félelmek ellenére jól érezze magát lovak közelében. Őszintén hiszek abban, hogy akármilyen félelmünk is legyen, idővel és türelemmel, na meg egy nagy adag elhatározással bizony van lehetőség arra, hogy megküzdjünk velük és túllépjünk azokon az akadályokon, amelyeket legtöbbször csak mi alkotunk meg saját magunk részére fejben.
Jelen esetben persze sokat hozzátesz ahhoz, hogy ha minden jól megy, Armand ma lóra ül, hogy függője vagyok a kávézójának, így gyakorlatilag amikor szóba jött már legelőször, hogy mivel foglalkozom és hogy neki pontosan milyen élményei is vannak a lovakkal kapcsolatban, akkor ha finom is, de próbáljam meggyőzni arról, hogy ha bízik bennem, én bizony szívesen segítek a dologban. Jó lenne látni, hogy megküzd ezzel a félelmével, na meg tulajdonképpen kíváncsi vagyok az arcára, amivel ma be fog állítani hozzám. Tekintve, hogy legutóbb, amikor találkoztunk, már majdnem le akarta mondani a mai találkozót, én azonban nem engedtem belőle.
Nem tervezem rögtön az oroszlánok elé vetni, sőt, kifejezetten felelőtlen lenne tőlem, ha a korábbi rossz tapasztalataira alapozva egyszerűen csak belevetném őt a feladat közepébe. Armand ábrázatát megpillantva pedig, amikor megérkezik, csak még inkább úgy gondolom, hogy jó ötlet lenne kis lépésekben haladni. Mosolyogva fogadom, csak mert szerintem ő is jót nevetne rajta, ha látná most a saját ijedt arcát, amiből remélhetőleg sokkal mosolygósabb ábrázat kerekedik a mai alkalom végére. - Jó napot...? Ez az arc nem arról árulkodik, hogy kicsit is jó napnak ígérkezne a mai - kedves mosoly ül ki az arcomra, s akaratlanul is oldani igyekszem a hangulatot, ami a férfi részéről kifejezetten feszültnek tűnik.
- Arra gondoltam, hogy első körben megismerkedhetnénk a lovakkal. - Ez önmagában nem egy nagy feladat és valószínűleg segít majd abban, hogy a későbbiekben Armand is biztosabb legyen magában. Olyasmi ez, mint amit a kutyákkal kapcsolatban mondanak, ha az állat megérzi a félelmünket, akkor bizony ki is használja azt. Ha egy ló érzi, hogy a lovasa nyugtalan, vagy feszült, akkor átveszi tőle a viselkedést. - Kitapasztalod a természetét, aztán segítek a felnyergelésben és ha addig rendben lesz minden, aztán tehetünk pár kört bent. Megfelel?

Rosalie & Armand

A szüleim mindig arra tanítottak, hogy a félelmeinket le kell tudnunk győzni. Néha ez kifejezetten nehéz feladat, sokszor úgy tűnhet, hogy lehetetlen küldetés elé nézünk és egyszerűen csak szeretnénk magunknak is bemesélni, hogy nem vagyunk rá képesek. Sőt, azt hiszem mindenkire jellemző, hogy olykor még azzal is megpróbáljuk magunkat megnyugtatni, hogy mivel soha nem lettünk volna képesek elvégezni a feladatot, tulajdonképpen nem is olyan nagy baj, ha képesek vagyunk beismerni a saját határainkat és bedobni azt a bizonyos törölközőt.
Jelen esetben azonban nem arról van szó, hogy korábban soha nem tapasztalt dologról lenne szó, hiszen Armand maga már találkozott lóval is, sőt, ahogyan a szavaiból értettem, már ült is rajta. Egyszerűen csak azon kevés szerencsétlenül járt ember közé tartozik, akik megtapasztalták milyen az, ha ténylegesen átesünk a ló túloldalára. A mai napon viszont eszünkben sem lesz, hogy ilyesmit csináljunk! Sőt, kifejezetten azt szeretném elérni, hogy egyáltalán nyeregbe kerüljön és bizony ott is maradjon. Annak a jegyében, hogy néha egyszerűen bátornak kell lenni és le kell győzni a félelmeinket.
- Bízom benne, hogy mire végzünk, megváltozik majd a helyzet és a mostani arckifejezés helyén egy őszinte mosolyt látok majd. - Aprót bólintok, mikor befejezem a mondanivalóm, ezzel is már-már megpecsételve, hogy pontosan mit is várok a mai alkalomtól.
Persze, haladhatnánk éppenséggel apróbb lépésekben is, lehetne az elsődleges cél a megbarátkozás, és egy jövőbeli alkalomé az, hogy már nyeregbe is üljünk... De minden első alkalom jó kiindulópont az esetleges továbbiakhoz - van olyan is, aki soha nem jön vissza újabb órára, vagy csak jó sok kihagyás után -, s ha úgy érzékelem, hogy nagyon nem megy ez ma nekünk, akkor alakítunk a terven.
- Ha minden jól megy, igen. De nem muszáj ma. - S lám. Lehet, hogy nem is kell olyan sokat várni arra, hogy kiderüljön, kisebb lépéseket kell tennünk? - Szó sincs itt szerencsétlenségről, vagy áldozatról, Armand. - Halvány mosolyt villantok meg, mikor a férfira pillantok. - Tényleg nem kell aggódni. - Ráadásul azt hiszem, amíg megfelelő módon viselkedünk és közeledünk az állatokhoz, nem lehet probléma, nem eshet bajunk. Nyilvánvalóan történnek szerencsétlen balesetek, de a mi lovasközpontunkban ilyesmi még soha nem történt.
- Nos... - halkan felnevetve igyekszem hátra pillantani, hogy Armandra nézhessek, aki hiába követett engem a lóállások közé, testben, s talán lélekben sem érzi még igazán jelen magát. Az is lehet, hogy nem is akarja. - Amikor úgy sejtik, hogy érkezik hozzájuk valaki, igenis felfigyelnek rá. Mi pedig épp hozzájuk érkeztünk. - Csak barátkozunk. Vagy legalábbis jó lenne, ha azt tehetnénk.
- Most? Most kicsit beljebb kellene mennünk.. - teszek is néhány lépést, hátha az én eltökéltségem segít a helyzeten valamelyest. - És meg kellene ismerkednünk Azraellel, ő nagyon nyugodt típus. Fríz ló, nagyon szeretetre méltó. Szerintem tetszeni fog.

Rosalie & Armand

- Micsoda hozzáállás ez? - A kérdés akár lehetne számon kérő is, hangsúlyomból azonban kiderül, hogy mennyire nem neheztelek a hozzáállása miatt. Hangsúlyom kedves, a pillantásom pedig egészen játékos, ahogyan Armandra pislogok. Eszemben sincs túlzásokba esni. Hiszen mindannyiunknak vannak félelmei, amelyeket nem olyan egyszerű, csak úgy, csettintésre elfeledni. Sőt, van hogy az is előfordul, hogy többszöri próbálkozás esetén sem állunk úgy ezekkel a félelmekkel, hogy úgy nézzen ki, túlléphetünk rajta. - Rossz döntés lenne, ha olyasmit erőltetnénk, ami ma még nem megy. Szerintem már az is jó lépés a nyeregbe való felszállástól való félelem leküzdésére, hogy egyáltalán itt vagyunk. Ha kis lépésekben is kell haladnunk a célig, de a lényeg, hogy ne álljunk meg - magyarázom egészen beleélve magamat a helyzet felvázolásába. Kétség sem fér hozzá, hogy élvezem amit csinálok és ezt gyakran meg is osztom a környezetemmel.
Persze számomra is volt idő, amikor még nagyon bizonytalan voltam azt illetően, hogy mit szeretnék majd csinálni, mit válasszak hivatásomnak. Utólag belegondolva kifejezetten becsülöm azért a szüleimet, hogy akartak semmire rákényszeríteni, nem várták el, hogy utánuk én kövessem őket a lovasközpont élén. Hogy is csinálhatna bárki olyasmit, amit nem élvez igazán?
Ma viszont azon van a hangsúly, hogy valami olyat próbáljak meg történetesen élvezetessé tenni, amelyet a gyerekkori rossz emlékek félelmetessé változtatnak. - Ez tény, mondani mindig könnyebb. - Mosolyogva bólintok néhányat, ezzel is jelezve az egyetértésemet. - A súlyuk elsősorban természetesen a fajtájuktól is függ. Egy átlagos ló mondjuk... olyan négyszázötven kiló. - Grimaszolok, próbálom belőni azt a középértéket, ami valóban megfelel az igazságnak.
- Csak azért van, mert barátságosak. - Mosolyogva figyelem az ismerkedési folyamatot. Majd hirtelen uralkodik el rajtam az ijedtség, amikor Armand is megijedni látszik a lovaktól. - Nem bántanak, ismerkedni szeretnének. - mondom jókedvűen.
- Ő Kitkat. Valószínűleg a nevéből is kitalálod, hogy nagyon édes, mint a csoki. - halkan felnevetek. Még emlékszem rá, amikor Kitkat volt a lovasközpont legújabb jövevénye, nem is olyan régen. Azóta már nagyon a szívünkhöz nőtt és láthatóan ő is élvezi a helyzetet, mert barátkozna.
- De, az Azrael név egyes kultúrák szerint valóban a halál angyala. A név maga viszont azt jelenti, hogy Isten segítsége. A mi Az-unk viszont a színe miatt kapott ilyen nevet. Nézd csak... - Azzal a lendülettel megállok az emlegetett ló állása előtt, s már-már gyermeki várakozással számítok rá, hogy Armand is legalább annyira lelkesedni fog, mint én. Ahogyan sejtettem, Azrael önmagát meg nem hazudtolva, nyugodtan fogad minket, habár amikor érzékeli, hogy őt jöttünk meglátogatni, felemeli a fejét, valószínűleg abban reménykedik, hogy hoztunk neki valami finomságot. Amiben természetesen nem is téved nagyot, mert korábban a mellényem zsebébe rejtettem egy csomag lócsemegét, amit most elő is húzok. -  Beljebb is mehetünk és adhatunk neki ebből. Vagy menjek én előre?

Rosalie & Armand

Széles mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy megkapom a kérdésemre a választ. - Végül is, ezzel nem tudok vitába szállni - jelentem be jókedvűen. Nem mintha akarnék, vagy lenne értelme. Senki nem élvezi az olyan dolgokat, amiket kényszerből kell csinálni, én pedig hiszek abban, hogy egy-egy félelmünket is csak akkor győzhetjük le, ha mi magunk is úgy akarjuk. Lélekben dől el.
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza, amikor azt említi, hogy márpedig rossz döntés nem létezik. Én magam nem is tudom pontosan mennyire tudok ezzel egyetérteni, csak mert személy szerint úgy gondolom igenis vannak jó és rossz döntések is az életben, a különbség csak annyi, hogy nincsen semmi, ami teljes mértékben jó, vagy rossz lenne. Minden döntésnek megvan a maga járadéka és csak mert adott pillanatban valami jónak tűnik, valójában lehet rossz oldala is. Ugyanez a rossz döntésekkel, csak fordítva. A lényeg az egyensúly megtalálásában van. - De itt állva még a lovakat sem ismernéd meg. Ez a része pedig elkerülhetetlen. - Újabb mosollyal az arcomon jegyzem ezt meg. Néha tényleg egy kis noszogatásra van csak szükség. Nem arra, hogy lelökjünk valakit a szikláról, hátha aztán menni fog a repülés. Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetekben, amelyekben az a megoldás, hogy egyszerűen csak menjünk előre és ugorjunk a mélybe, mert különben soha nem érünk oda... De nálunk a lovasközpontban nem ez a helyzet.
- Esetleg mesélsz róla, hogyan történt, amikor az a negatív élményed volt a lovakkal? - Pillantásom, s arckifejezésem is érdeklődést fejez ki. - Nem muszáj persze erőltetni, csak gondoltam, ha akarod... - finoman megvonom a vállaimat.
- Óó, kifejezetten súlyosak! - nevetek fel jóízűen. Ilyen formában még soha nem beszélgettem senkivel a lovak súlyáról, de most egészen szórakoztatónak találom és furának, hogy sosem hallottam még ezt. - Bizony, hogy ismerkedni! - határozott bólintásokkal igyekszem alátámasztani, hogy igenis igazam van ebben az esetben. - Csak nekik sokkal nehezebb, mivel nincsenek szavaik, amelyeket megérthetnénk. Ezért valami mással kell próbálkozni, ami a viselkedésük, az, ahogyan egy-egy embert fogadnak. Nem véletlenül találták ki a lovasterápiát. Van akinek arra van szüksége, hogy ne szavakba öntve, egy terápián leljen segítségre. - Legalábbis én így látom. Más szakember, aki a jegyzetfüzetben és kanapén fekvésben, meg a klasszikus pszichológiában hisz talán teljesen másképp vélekedne ezzel kapcsolatban.
- Így van, Kitkat - jegyzem meg nevetve. Lovak kapcsán talán kicsivel másképp működik a névadás, mint amikor valaki a babájának választja ki azt a bizonyos "tökéleteset". - Ropogni nem szokott, csak ropogtatni. Répát. - Azt nagyon szereti, és sokszor
- Szerinted a név kötelez? - teszem fel a kérdést, megint csak kifejezetten kíváncsian. Vannak ugyanis bizonyos kultúrák, amelyek szerint a születéskor kapott név kifejezetten sokat számít, meghatározza egy ember, vagy lény egész életét.
- Rendben. Nem erőszak a disznótor! - mondom mosolyogva. Azt már persze nem teszem hozzá, hogy "kérdezd csak meg a disznótól", mert akkor magam ellen beszélnék. Habozás nélkül termek a karámon belül, s rutinosan igyekszem megjutalmazni néhány falattal Azraelt. - Visszatérve a korábbira... Miért szeretted a lovaglást? - Talán ha a pozitív oldalára koncentrálunk, visszatérnek a jó emlékek is, s nem csak a rosszakra fókuszálunk. - Nem akarod te is megetetni?

Rosalie & Armand

- Szerintem van jó és jobb, szóval ha az egyiket választjuk a másikkal szemben, valamit úgyis kihagyunk. De persze nem is kaphatunk meg mindent egyszerre, a rossz is ugyanolyan része az életünknek, mint a jó. De mindennek kell legyen egy pozitív oldala, még a rossznak is - magyarázom lelkesen. Úgy vélem sokkal több értelme van minden helyzetben annak, ha megpróbálunk valami pozitívra koncentrálni, vagy olyasmire, amiből a későbbiekben tanulhatunk. Ettől függetlenül persze nem szabad rózsaszín ködben élni az életünket, mert a naivitás könnyen bajba sodorhat. A mai világban pedig már olyan könnyedén csőbe lehet húzni bárkit. Jobb óvatosnak lenni.
Amit ebben a helyzetben annyira nem tekintek opciónak, hiszen jelen helyzetben pontosan azért vagyunk itt, hogy Armandnak segítsek túllépni azon a traumán, amit gyerekkorában szenvedett, hátha ugyanolyan lelkesedéssel tud viseltetni a lovak és lovaglás iránt, mint régen tette. Önmagában az elhatározása már beszédes, én pedig szeretném, ha ez a motiváltság meg is maradna.
- De mennyire, hogy az! - jegyzem meg jókedvűen. Nem mintha arra vágynék, hogy nekem legyen igazam, mert szeretném azt gondolni, hogy képes vagyok elismerni, amikor nincs így. De nehéz úgy újra elkezdeni lovagolni, ha nem megyünk a lovak közelébe sem. - Gondoljunk rá úgy, hogy ez az első nagy lépés - mondom gesztikulálva. Tekinthetjük ezt úgy is, mint a Holdra szállást. Talán most csak egy küszöb átlépésének tűnik az egész, de egy nagyobb folyamat részét képezve sokkal jelentősebb.
Ahhoz persze, hogy a jövőre nézve jó kilátásokkal kezdjünk bele ezekbe az alkalmakba, muszáj ismernem a múltat is, amelybe csak maga Armand tud beavatni. Ezért is kérdezek rá, hogy mi történt pontosan. Nem elég, hogy "itt egy ló, tessék", fontosak az egészen apró részletek is. Csendben hallgatom tehát a beszámolót, mert most jobbnak érzem nem közbeszólni és megzavarni az emlékekben. Elég, ha hallgatom.
Felszisszenek azonban, amikor kiderül a trauma. Senkinek nem kívánom, hogy hasonló történjen vele, sajnos ebben a sportban azonban megvan az esélye, hogy ilyesmi történik. Nem gyakran, és persze minden eset más, nem mindenki ragad be, de talán az, ami Armanddal történt, még rosszabb. Így teljesen érthető, ha megvannak benne bizonyos félelmeket. Bólogatva hallgatom végig, majd halkan sóhajtok. - Nagyon sajnálom. Biztosan nagyon ijesztő volt, különösen annyira fiatalon. - De azt hiszem akkor sem lenne sokkal szórakoztatóbb egy ilyen baleset, ha valaki nem gyerekként éli át. Mindenesetre elhiszem, hogy ez meghatározta az élményeit a lovaglással kapcsolatban. Olyan ez, mint autóbalesetet szenvedni, majd később megpróbálni újra autóba ülni. Az emlékek szinte maguktól kerülnek a felszínre és okoznak szorongást.
- Nagy szerencse, hogy olyan jól gyógyult a lábad. Szörnyű lett volna, ha annyi idősen még komolyabb baj történik. - óvatosat bólintok. - Nem is gondoltam volna, hogy olyan sérülés után még menni fognak a futóversenyek. - Sokaknak nincs akkora szerencséje. Ott van például a srác, aki olykor besegít a lovardában, és nem feltétlenül hasonlóan, ugyanis nem lóhoz köthetően, de sérülést szenvedett. Vannak, akiknek derékba töri az addigi karrierjét egy-egy baleset, és vannak, akiknek még van lehetősége visszatérni valamilyen formában.
- Nos, nem is tudom... - Finoman oldalra billentem a fejem, míg elgondolkodom a felvetésen. - Biztosan vannak, akik jobban megértik az állatok reakcióit. Egy gazdi is könnyebben megérti mit akar a macskája mondjuk, mint egy teljesen idegen. De hogy valaki Suttogó legyen, háát... - mosolyogva megvonom a vállaimat. Szerintem olyasmi ez, mint hinni a szellemekben, vagy tagadni a jelenséget.
- Kutyák is vannak ám, később bemutathatom őket is - magyarázom kedvesen. Nem szeretjük őket beengedni a lovak közé, mert a végén csak káosz lesz a vége, felzaklatják egymást, azt pedig senki nem szeretné. A kutyusok terepe mindaz, ahol lovakkal nem találkoznak.
- Nem is tudom. Sokszor nem mi nevezzük el őket, csak azokat a pacikat, akik itt születnek. Ha jól emlékszem Kitkat is ilyen. - Muszáj elgondolkodnom, ugyanis hiába a szüleim lovardája, hiába dolgozom itt jó ideje, nem minden részletet sikerül száz százalékig megjegyeznem.
- Nem is tudtam, hogy ezt jelenti. De ha meg hiszünk abban, hogy a név kötelez, akkor nem lehet, hogy épp azért csinálunk bizonyos dolgokat, mert azt hisszük, hogy a nevünk miatt van? - halkan felnevetek, s megrázom a fejem, miután feltettem a kérdést. Olyan nehéz dolog ez, mindenbe bele lehet magyarázni valamit és félre lehet érteni. - Az én nevem például rózsát jelent, de az hogyan határozhatná meg, hogy milyen ember vagyok? - kérdő pillantásom Armand felé fordítom.
- Óó! A musztángokkal való találkozás különleges élmény. És ritka. Irigyellek - jelentem ki mosolyogva. Még nekem magamnak sem volt lehetőségem hasonlóra, de szavai nyomán kezdem érteni, hogy miért is szerette a lovaglást. - Ezek az állatok nagyon különlegesek. Sőt, szerintem vannak megérzéseik, ezért is volt veled olyan barátságos akkor az a ló. - Ezt egészen határozottan így is gondolom.
Egy lépéssel tovább noszogatom hát én is Armandot, csak mert bízom benne, hogy a kellemes emlékek felidézése után most az is kellemes élmény lehet, ha ad egy kis jutalmat az általam kiszemelt lónak. A kezébe adom a rágcsát, miközben nem felejtem el Kitkat nyakát simogatni, ha esetleg szükség lenne arra, hogy meg kelljen nyugtatni. A répa evés reményében azonban nyugodtabb nem is lehetne, úgy fordul a férfihoz, mintha régi barátok lennének és tőle kapna jutalmat. Amikor befalatozza a répát pedig már-már elégedettnek hangzik a fújtatása. - Látod? - mosolyogva pillantok Armandra. - Nagyon tetszett neki! És nem is próbált megenni. Megpróbálod még egyszer? Vagy nem jössz esetleg beljebb? - Utóbbival kapcsolatban bevallom, már a határokat feszegetem a korábbi "apró lépések" elhatározás kapcsán, de hátha mégis. Ha nem, akkor majd a legközelebbi alkalommal.

Rosalie & Armand

- Nos... egyszerű. Én csináltam már ilyet, hogy valakinek abban kellett segítenem, hogy újra visszaszokjon a lovak közé, sőt fel is merjen ülni egyre, úgy, hogy korábban rossz élménye volt velük. De mi együtt... - Ezen a ponton a levegő emelem a kezemet, s a mutatóujjammal rá, majd magamra mutatok, többször is. - Mi még nem próbálkoztunk ezzel. Szóval ez most közösen egy nagy lépés. Nem igaz? - mosolyogva emelem rá a pillantásom, s közben azt vizslatom, vajon mennyire sikerült megmagyarázni a kusza gondolataimat, amelyeknek néha sokkal több értelme van a fejemben, mint miután kimondtam őket. De azt hiszem mindenki így van vele, amikor ezernyi dolog jár az eszében és meg kell próbálnia egyre koncentrálni.
- Ebben igazad van. Ők talán még nálunk is elveszettebbek. - Szomorkás mosoly jelenik meg az arcomon. Nem egy olyan emberrel találkoztam már itt, akiknek legalább annyira komoly gondok nyomták a vállát és foglalták el az emlékeiket, amelyeket csak azok érthetnek meg igazán, akik maguk is tapasztaltak hasonlót. Mindig igyekszem emlékeztetni magamat, hogy sokszor amikor nehéznek tűnik számomra valami, akkor biztosan vannak olyanok is, akik komolyabb problémákkal küzdenek, mégis sikerül kilépniük a szomorúságukból és megküzdenek azért, hogy a felszínen maradjanak. Nekünk embereknek legalább vannak szavaink, képesek vagyunk kifejezni, ha nyomja valami a vállunkat. - Néha sajnálom az állatokat, amiért nincsenek szavaik arra, hogy kifejezzék mit is éreznek pontosan. Nem tudjuk őket megérteni, így néha csak későn jövünk rá miben kellett volna segítenünk. Ők pedig akkor is örömet akarnak nyújtani, ha senki nem kéri tőlük. - Gondoljunk csak a kutyákra, vagy éppenséggel a macskákra, akikről ugyan keringenek pletykák, hogy nem kifejezetten hálás állatok, szerintem azonban nagyon is szeretetre méltóak. Csak nem kell erőltetni.
- A kutyák egyébként is kevésbé félelmetesek. - Tényleg van egy macskánk, aki nagyobb eséllyel néz csúnyán mindenkire, aki csak elhalad előtte, mint hogy bármelyik kutya komolyabban bántani tudjon egy látogatót. De nem is csoda, nem engedhetnénk meg magunknak, hogy a négylábú tappancsosok úgy járkáljanak a birtokon, hogy egyébként bárkit megharaphatnak. Az egyikük ahelyett, hogy a fejpaskolást élvezné, rendszeresen próbálja megrágcsálni mások kezét, de ő mindig a mi közelünkben van, így tudunk szólni azoknak, akik még nem tudnak ezen szokásáról. Jobb az elővigyázatosság.
- Én abban hiszek, hogy ez a mai alkalom sikeresek lesz - jegyzem meg mosolyogva. Nem gondolom, hogy bárkinek joga lenne ahhoz, hogy mások fölött ítélkezzen, pusztán amiatt, mert másban hisznek. Sőt, azt gondolom kifejezetten érdekes megismerni mások morális iránytűjét és azt, hogy egyesek mi minden motiválhat, mi az, amiben hisznek.
- Illatos? - mosolyogva kérdezek vissza, s hirtelenjében nem állom meg, hogy ne nevessem el magamat. Végül is a rózsáról teljesen érthető miért is ez jut eszébe. Emberként azonban már nehezen találnék valamit, amivel a virághoz hasonlíthatnám magamat. - Azért az megnyugtat, hogy nem rögtön az ugrott be, hogy a rózsának tüskéi vannak. El kellene gondolkoznom, ha a tüskékre asszociálnának rólam - magyarázom egészen jókedvűen. Mindenki saját magával szemben a legrosszabb kritikus, egyszerre várunk néha túl sokat magunktól, máskor meg egyszerűen képtelenek vagyunk meglátni a fától az erdőt.
- Nem is tudom... Szerintem nagyon is ők a szabadság jelképei. Nem furcsa, hogy az igazi vad musztángok ősei már olyan régóta... Az 1500-as évek óta itt vannak, hogy fel sem fogjuk igazán milyen rég is volt az? - Talán nem a mainstream történelem, na de mégiscsak a múlt része, amit kifejezetten érdekesnek tartok.
- A lovakról azt mondják nagyon okos állatok. Csak a kisebb házi kedvencekhez tudom őket hasonlítani. Tudod, vannak olyan kutyák, akikről azt mondják, ki tudják szagolni a rákos betegségeket, de ha már itt tartunk, nem véletlen, hogy kutyákat alkalmaznak a rendőrségnél is arra, hogy bizonyos dolgokat kiszagoljanak. - Lelkesen magyarázok, ha nem is lett belőlem állatorvos, attól még lenyűgözőnek tartom az állatvilágot, különösen mert a nagy városban pusztán csak a televízió képernyőjén van a legtöbb embernek lehetősége megismerkedni vele. Ahhoz képest mi már bőven túlléptünk ezen, s gyakorlati tapasztalatokat is szerzünk. - Szerintem a lovakban is megvan ez. Az érzéseink sokszor ezerszer jobban érzékelhetőek a környezetünkben lévőkre, mint ahogyan azt gondolnánk. Rajtad valószínűleg a kíváncsiságot érezte az a ló akkor, így ő is az lett. - Nem véletlenül mondják például azt, hogy egy pók is jobban fél tőlünk, mint mi tőle. Mit árthatna egy apró nyolclábú? Ha félelmet érzünk, a másik fél is táplálkozhat ebből, mint a kisgyerekek... Sokszor attól kezdenek el sírni, mert a szülők megijesztik a reakciójukkal, egyébként zavartalan lenne a játék, hiába mondjuk egy apró baleset.
- Ma még nem kapott mástól, szóval jól fog neki esni. - Aprókat bólintok, egyrészt bátorítva is, hogy ne féljen cselekedni, mivel egyszer már olyan jól sikerült. Mosolyogva figyelem, ahogyan végül újabb sikeres 'akción' esik túl Armand, s egészen büszke vagyok - főleg rá -, mert máris ilyen messze jutottunk. - Igazán? - halkan felnevetek. - Ugye nem is tűnik már olyan félelmetesnek? - kérdőn vonom fel a szemöldökeim, habár pillantásommal a lovat figyelem, s a nyakát lapogatom finoman, egyfajta simogatásképp. - Szeretnél még ismerkedni vele, vagy elég volt ez mára? - Mint ahogyan minden hasonló foglalkozás, most sem erőszak a disznótor, nem arról szól ez, hogy valami olyasmibe kényszerítsem, amit nem akar, vagy ami csak jobban elveszi a kedvét. Hanem az olyan élményekről, mint ez a nasi-osztogatás is.

Rosalie & Armand

- Talán megtehetted volna. De tudod, szokták mondani, hogy azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha, már nem érdemes. A lényeg, hogy most megtetted és itt vagy. - Magyarázatom határozott, s mellé mosoly is párosul. Velem is milliószor előfordul, hogy ha sokáig forgatok egy helyzetet magamban, vagy visszagondolok arra, hogy mit mondhattam volna másképp valakinek... Nos, rájövök, hogy egészen másképp is kezelhettem volna egy-egy helyzetet, fogalmazhattam volna másképp, vagy egyenesen mondhattam volna mást is. Eszembe jutnak néha olyan részletek, amelyeket kifelejtettem akkor és ott, vagy olyasmik, amikre csak utólag jövök rá. De persze talán épp ezért fontos megtanulni elengedni is a dolgokat, hogy ne kelljen utólag stresszelnem magamat olyan dolgokon, amelyek már nem történhetnek meg. Ami volt, elmúlt és érdemesebb a jelenre koncentrálni. - Ez a dolgom. - jelentem ki derűsen. Minden alkalommal jól esik a szívemnek, ha ténylegesen is érzékelem, hogy segítettem valakin, csak mert azt csinálom, amit. Ezért éri meg itt dolgozni.
- Szerintem többször is, mint gondolnánk. - bólogatok egyetértően. Nem egy emberrel találkoztam már itt, eddigi viszonylag rövid pályafutásom alatt - amit még csak nem is lovas terapeutaként töltök, szimplán csak figyeltem az erre kiképzett kollégáimat -, akik olyan jól szituáltak, vagy épp sikeresnek tűnnek, hogy az ember nem is gondolná valójában mennyire szükségük van például arra, hogy megtapasztalják milyen szabadon lovagolni, vagy csak kiszakadni néhány órára a nyüzsgő városból.
- Milyen igaz! - nevetek fel jókedvűen, majd elgondolkodva billentem oldalra a fejemet. - Szerinted ha a lovak beszélnének, miről hallanánk tőlük a legtöbbet? Vagyis... Ha már nekünk kellene megtanulnunk, akkor mit tudnánk meg a beszélgetésükből? - Igazán vicces feltevés, hiszen ilyesmi úgysem valósulhat meg soha. De mégiscsak legalább olyan szórakoztató elképzelni, mint amikor gyerekek fantáziájára vagyunk bízva.
- Szerintem igen. A macskák sokszor jóval aranyosabbnak tűnnek, aztán mégis jól megkarmolják az embert. - Elhúzom a számat. Nem is csak a karmolásukkal van baj, engem egyszer gyerekkoromban annyira megharapott egy, hogy a végén tetanuszt kaptam, mert a szüleim túlságosan izgultak a vérző kezem miatt. De persze elismerem, hogy az én hibám volt, evés közben akartam zargatni a cicát.
- Mert "nincsen rózsa tövis nélkül". Mi van, ha valakinek ez jut eszébe? Én pedig csak minden más emberhez hasonlóan önmagam legrosszabb bírálója vagyok. - Ebből az okból kifolyólag pedig szimplán csak nem veszem észre, ha mással szemben hibázok. De úgy érzem ez már hamarabb kiderült volna, hiszen senki nem él vakon. Jobb esetben pedig mindenki életében van legalább egy ember, aki felhívja a figyelmet a hibáira is.
- Hogy annak ellenére is megmaradnak ilyen különleges dolgok, hogy az emberek mennyi minden elvesznek és rombolnak. - Állításom határozott, az arcom pedig ezúttal komoly. Tényleg egészen meglepőnek tartom néha, hogy megérdemlünk olyan dolgokat is, mint hogy esetleg musztángokat nézhessünk meg.
- Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Inkább arra gondolok, hogy az ő orrukat nem lehet becsapni, legyen szó anyagról, vagy érzésről.  - Így újrafogalmazva talán én is elégedettebb vagyok a szavaimmal és azzal, hogy mennyire sikerült megmagyaráznom a saját gondolataimat.
- Nem szeretjük őket elhalmozni nasival, mert a napi etetésük mellé kicsit sok lenne. De a répa legalább olyan egészséges, mint nekünk embereknek. - Ezért van, hogy a széna mellett azért igyekszünk a változatos táplálást beiktatni. Halvány mosollyal az arcomon, várakozón figyelem Armand próbálkozását a lóval, s magamnak úgy könyvelem el ezt a mai találkozót, mint sikerült, minden szempontból. Talán a legkevésbé fontos jelenleg, hogy hirtelen ötlettől vezérelve még régebben felajánlottam neki, hogy segítek legyőzni ezt a félelmét. Sokkal szívmelengetőbb, hogy ő is akar próbálkozni, s meg is teszi, a siker pedig ott van, ő is látja. - Rendben. Örülök, hogy bevállaltad. - mosolyogva pillantok rá. Talán ez valóban egy lépés volt egy hosszabb folyamatban, a végén pedig Armand újra lóra ül majd.

Rosalie & Armand