Az autóban a fények és az árnyékok megállás nélkül váltakoztak. Az anyósülésen ülve kifelé bámultam az ablakon, és próbáltam feloldódni a zenével, amelyet Walt kitartóan hallgatott, ujjával püfölve a ritmust a kormányon. Alapszabály, hogy aki a sofőr az választ zenét, a másik pedig elviseli. Az ízlésünk meglehetősen különbözött, de sosem tettük szóvá a másiknak, hogy miért éppen azt hallgat amit. Öt hónapja egyikünk sem volt otthon, nem látta a szeretteit, nem beszéltünk telefonon senkivel, azt sem tudták, hogy melyik államban vagyunk, vagy melyik országban...úgy egyáltalán melyik bolygón. Ez egyszerűbb volt mindenkinek, hiszen éppen elég volt arra vigyázni, akinek később tanúskodnia kellett, semmint még a sajátjainkat félteni. Egy ilyen helyzetben akár végzetes is lehet egy telefon, vagy üzenet az otthoniaknak. Nem egyszer előfordult már másoknál. Én viszont a kezdetektől óvatos vagyok. Én túlságosan féltem az enyéimet. Még akkor is ha a szüleimet mostanság ritkábban látom, és még akkor is ha kizárólag Tim az egyetlen, aki jóval többször meglátogat, vagy csinál éppen velem közös programokat, amikor üresben futok. Üresben futni….így hívjuk azokat az időket, amikor egy-egy bevetés után hosszabb eltávot kapunk. Los Angelesből tartunk éppen hazafelé, és meglehetősen eltörődve és fáradtan nagyjából ötödször váltva egymást a vezetésben. Választhattuk volna a repülőt, de mindketten elég paranoiásak vagyunk, meg kissé talán hóbortosak is, szeretünk biztosra menni, és majdhogynem kerülőúttal, de biztonságban hazatérni.
Walt, akivel a legtöbb eseten együtt dolgozom régi motoros a szakmában, és öt éven belül talán végre hajlandó lesz elvonszolni a fánktól kikerekedett hátsóját nyugdíjba, ahogyan mindig is kérem tőle. Nem való már neki a terepmunka, de azt mondja az aktatologatás sem.Megértem, én sem csinálnám. Képtelen lennék egy asztal mögött ülni, és az unalomtól szín szerint szétválogatni a gemkapcsokat. Némi túlzással. Vannak akik ezt szeretik, merthogy szükség van a pult mögötti logisztikusokra is, akik segítenek nekünk.
Walt huszonöt éve nős, huszonöt éve ugyanazzal az asszonnyal él, aki szült neki két lányt, ugyanabban a házban lakik, ugyanazt az újságot járatja, ugyanazon a napon nyír füvet ha éppen otthon van. Alapvetően a megszokások rabja, és nehezen enged ebből a hétköznapokon. Azt szokta mondani, hogy éppen elég sok a változó a munkánkban, legalább ennyi stabilitása legyen. Huszonöt éve boldog. Soha egy percig nem bánt meg semmit, és soha egy percig nem csinálna semmit másképp. Talán annyit, ahogyan egyszer egy bevetés utáni utolsó, indulás előtti este részegen megfogalmazta :” Egy dolgot másképp csinálnék Mia. A szalagavatón meghúznám a takarító szertárban Rosaly-t. Mostanra akkora lett mint az ólajtó, de akkor...istenemre mondom, hogy orbitális barom vagyok, hogy kihagytam. Csak mert a nyomorult Steven Grise-ot istápoltam, aki beverette az orrát valami elsős miatt. Szóval Rosaly...őt megdöngetném.”
Mindenkinek vannak ilyen dogai azt hiszem. Amiket megtenne, ha újra kezdhetné. Nekem is vannak….nekem talán több is mint Walt-nak, noha azért jó pár évet rámver. Amikor azt kérdezte, hogy nekem van ilyenem, csak a fejem csóváltam. Azt mondtam neki, hogy nekem csak olyan van amit ezerszer is ugyanúgy csinálnék. Újra Reece-t választanám. És persze én nem akarnám meghúzni Rosaly-t. Ezen mindketten röhögtünk, azt hiszem már nekem is húzott akkor rendesen a fejem.
Csendben voltunk most is egy darabig, már lassan egy órája mentünk, de nem szóltunk egymáshoz. Az út nagy része amúgy is így telt. Néha beszéltünk, néha nagyokat hallgattunk, néha megbeszéltük az egész ügyet, amit magunk mögött hagytunk….pont azért, hogy ne vigyük haza. Minden ami bennünk volt kiadtuk a hazafelé úton. Talán még ezért is szerettünk autóval menni...az országút elnyeli az elmúlt hónapok feszültségeit, amit azt hiszem jobb itt lerakni. Walt valami rettenet szexi bordó selyemfehérneműt vásárolt a feleségének, és a legnagyobb megrökönyödésemre Schwarzenegger-t idézte
- Lehet, hogy öreg vagyok, de még vagyok.
- A részletektől kímélj meg, Walt!
- Félsz, hogy tanulnátok valamit az öreg rókától, miiiii?- vonogatta meg a szemöldökét vidáman és vigyorogva, majd előre nyúlt és átkapcsolt rádióra. Én meg csak nevettem. A beszólogatások nem álltak messze tőlünk, és az igazság az, hogy meg sem tudom mondani, valaha úgy igazán magánemberként vesztünk e össze. A munka során rengetegszer. Mindig más elképzeléseink voltak, másképp láttuk a helyzetet, másképp oldottuk volna meg a védelmet. Olyankor nem egyszer hangos veszekedésbe torkollt a korábban aprónak indult vita. Ám ha vége volt a melónak ezt is magunk mögött hagytuk.
- És te mit viszel haza a zsenipalántádnak?
-Egy legókészletet.
-És mit lehet belőle összerakni?
-Mit tudom én! Nem nekem kell valamit kihozni belőle, én csak megvettem. Meg egy üveg 2014-es évjáratú hamisítatlan Dominust.
Mindig vásároltunk, de mindig csak egy valakinek. Ő mindig a feleségének én mindig a férjemnek. Ez is a megszokott dolgok közé tartozott, így legalább megvolt az az illúziónk, hogy csupán egy üzleti úton voltunk, ami sikerrel zárult. Nem volt mindig így. A kettővel ezelőtti kiküldetésen nem tudtuk kellő biztonságban tartani a tanút és három hét után végeztek vele. Akkor lőtték meg Walt lábát is, amire a mai napig sántít.Én pedig csak centikkel úsztam meg, hogy a koponyámon sétáljon át egy golyó. Reece-nek ezekről sosem mesélek, ettől függetlenül nagyon jól tudom, hogy magától is kikövetkezteti, hogy nem nyaralni vagyok, és lehet, hogy az életemért küzdök éppen. Ő pedig erről sem tudna. Már csak arról, ha nem én térek haza hanem az egyenruhás kollégák hozzák neki a zászlót. Így fogadta el a dolgot, a munkámat, a vele járó bizonytalanságot. De bennünket a távolság, vagy éppen az efféle dolgok nem elválasztanak, hanem még szorosabbá fűznek. Ettől tanuljuk meg értékelni az együtt töltött időt. A házasságunk a kölcsönös szabadságon alapszik, és azon a múlhatatlan szerelmen, amit az idő nem tompított, hanem mindig is mindig újabb szintre emel. Bízom benne. Mindig is bíztam és ez soha nem fog megszűnni. Ha nem így lenne, akkor nem adtam volna fel érte majdnem mindent. Nem mentem volna szembe a családommal, egy ígéretesnek tűnő, de annál laposabb kapcsolatot feladva, odavetve mindent, hogy vele legyek. A legokosabb férfi volt, akivel valaha találkoztam, és egyben a legszenvedélyesebb. Azt hiszem ez az a kombináció, amiért világ életemben megvesztem és aminek nem igazán lehetett ellenállni sosem. Megvolt a maga kis világa, amit rajtam kívül más nem ismert, és én büszkén boldogan, nevetve és önfeledten zártam magunkra ennek a kis világnak az ajtaját, képzeletben a melltartóm közepébe csusszantva a kulcsokat.
Minden alkalommal, amikor hazajövök, a bizonytalanság fogad. Sosem tudom, hogy ki vár otthon rám, hogy üres éppen a lakás, vagy otthon van, esetleg őt is elszólítja a kötelesség. Az életünk így zajlik mióta csak összekötöttük az életünket. Mert mi nem csak ágyhoz és asztalhoz tartoztunk össze, hanem lélekben is.
Walt lassított majd megállt a brooklyni ház előtt, és hanyagul hátradőlt az ülésen. Fáradt volt. Látszott rajta, hogy ez az egész most jobban megviselte...ami azt illeti engem is. Ha csak magát a tanút kell védeni azzal könnyű dolgunk van. De ha a család, ha gyerekek is a képbe kerülnek, akkor a helyzet fokozódik. A mostani emberünknek, akit egy hete adtunk át a DEA ügynökeinek a tárgyalás előtt, két gyermeke is volt, a legkisebb mindössze hat hónapos. Ez ránk is sokkal nagyobb terhet rótt és nem is annyira fizikálisan, semmint lelkileg. Most tényleg szükségem volt arra, hogy kikapcsoljam kicsit az agyam. Kiszálltam az autóból, a hátsó ülésről kivettem a kék rommá viselt táskámat, meg a kis papírtáskát, benne az ajándékokkal. Még behajoltam az anyósülés felőli ablakon.
- Szarul nézel ki, Walt.
- Kösz. Te sem különbül.
-Nem akarod, hogy eldobjalak, aztán visszahozom a kocsit hozzám és holnap leadom.
- Múltkor te intézted a papírmunkát, most az enyém. Pihend ki magad, Mia.
Visszahúztam a fejem és megpaskoltam a kocsi tetejét, hagyva, hogy elhajtson. Még néztem egy darabig utána, aztán felcihelődtem a lakásunkba. Csend volt. Tapintható, érzékelhető, több hónapos csend. A nappalit lágyan leomló mézaranyba burkolta az apró, zuhatagként leomló kövekkel kirakott ledfal, mikor felkattintottam a központi kapcsolót. Lepakoltam mindent, kibújtam a cipőből a kabátból és elrendeztem mindent szépen. Reece érzékeny volt maga körül a rendre, és bár a lakás többi pontján nem szoktam annyira ügyelni arra ha éppen ott hagyok egy takarót, az előszoba olyan felségterület volt, ahol ebben kompromisszumot kötöttünk. Ott rend a lelke mindennek. Én pedig tartom magam ehhez. Mélyet sóhajtottam. Kissé el voltam kenődve, azt hiszem arra számítottam, hogy valami csoda folytán itthon lesz. Persze felhívhattam volna….most is felhívhatnám, de hajnal kettőkor nem akartam. Vagy még nem alszik és akkor még jobban felébresztem, vagy már alszik és akkor is. Egyik sem jó opció. Lehámoztam magamról a ruhát amit a szennyesbe dobtam és belebújtam a fürdőben a fogason lógó hófehér selyempongyolába. Már nem tudom melyik születésnapomra kaptam, és az volt az érdekessége, hogy totálisan átlátszó volt. Nagyjából volt is meg nem is. Vicces. A konyha felé elhaladva felmartam a távirányítót és a saját zenei listámat kerestem elő. Nagyjából négyféle válogatás volt jelenleg betöltve, ebből kettő az enyém….jellemző….egy Reece válogatása, egy pedig közös a közös estékre...egy darabig játszadozott az ujjam azon, hogy a közösre váltok, legalább a gondolata legyen itt, felidézve megannyi apró pillanatot kettőnkkel...de aztán megmaradtam a sajátnál. Enrique mindig energiával tölt fel, szóval jöjjön akkor a spanyol csődör. Pár perccel később a kezemben egy talpas pohárral táncikáltam be a nappaliba és énekeltem a számot. Valószínű fél oktávot lejjebb mehettem, de lehet, hogy köze nem volt az eredeti dalhoz, fogalmam sincs még sosem hallottam magam kívülről de meggyőződésem volt, hogy fantasztikusan énekelek.
- Bailandooooooo!- fejem hátravetve a hajam a hátamra omolva énekeltem majdhogynem tele torokból, a poharat a fejem fölé emelve. Még jó, hogy hangszigeteltek a falak, különben a szomszédok már rám hívnák a kollégákat, meg egy füst alatt a pszichiátriát is. Pedig csak a maradék feszültséget engedem ki magamból. Még mindig így énekeltem, jobb híjján a poharat használva táncpartnernek, amikor az előszobában megzörrent a zár. És ha nem lettem volna olyan piszkosul jó duettpartnere Enrique-nek, akkor valószínű hallottam is volna.

Hangzavar. Tisztában vagyok vele, hogy ez a város sohasem alszik, de azért néhány részén akadnak gócpontok, melyek néha elcsendesednek. Nem szeretem Manhattant túlságosan elszaporodott az újgazdagok köre, mindenki azt hiszi, hogy itt valóra válthatja az álmát. Jómagam a csendesebb helységek híve vagyok, és szeretem a változatosságot is, de ez valami förtelem. Alig múlt éjfél, de a fiatalabb korosztály már most a föld alá itta magát, az öltönyös réteg pedig kiveti a hálóját az ehhez hasonló hölgyeményekre. Bizony sztereotípiák mindenhol vannak, és lehetséges, hogy tévedek, mert fordítva is mesélhetném a történetet. Már régen otthon kellene lennem, holnap délelőtt lesz még egy előadásom az egyetemen, és szeretném átfutni a vázlataimat. Nem könnyű közel kétszáz diák figyelmét lekötni, nem rajonganak úgy a fizikáért, mint én, de azért vannak bevált módszereim, hogy magamra tereljem az eltévedő tekinteteket. Kimérten várok a sörömre, mindig csak egy fajtát iszok, és abból is csak a barnát. A velem szemben ülő bátyám azonban bármit megiszik, melynek az alkoholtartalma nagyobb, mint az évjárata, emiatt beszél már félre, és kéri ismételten a segítségemet. A régi köröket futjuk, sosem fog megváltozni a felállás, hogy én adom az észt, ő meg tündököl helyettem is, büszkévé téve az apánkat. Megtámasztom az asztal tetején a könyökömet, és a testvérem szemébe meredek.
- Miért éppen itt találkoztunk? Nem lett volna egyszerűbb, ha felhívsz, vagy bejössz az egyetemre? – állandóan ismétlődő érdeklődés, pedig én is tudom rá a választ, csak nehezen fogadom el, hogy ennyire lenéz, és kihasznál a tulajdon vérem.
– Tudod, hogy apa nem szereti, ha öt előtt megyek el a cégtől, mindig is elvárta, hogy tovább maradjak bent, mint ő. – felmerül bennem a kérdés, hogy apa nem adta-e már át Seth-nek a vezetést, de úgy tűnik, hogy még nem győzte meg teljesen az öreget, hogy boldogulna vele.
– Anya múlt héten azt mondta, hogy elutaznak egy hónapra, de akkor le kellett mondani a nyaralást? – tolom feljebb az okulárémat az orrom mentén, mire a kis
hölgy megérkezik a rendelésemmel, és elém rakja.
– Köszönöm. – egy mosollyal konstatálom az igyekezetét, majd szépen a táskámból előveszek egy alátétet, és középre helyezve igazítom rá a poharat is. A hab és a sör aránya messze áll a tökéletestől, emiatt kénytelen vagyok beleavatkozni. Seth utálja a szokásaimat, de meg kell várnia, ha valóban rám van kényszerülve. A habot egy szintbe hozom a pohár peremével, végül pedig egy szalvétával törlöm körbe a szélét.
– Minek ez a nyavalyás szeánsz, nem tudod meginni egyszerűen? – förmed rám, de rá sem hederítek, csak belekóstolok, és ismét várok rá, hogy folytassa a megkezdett meséjét.
– Akadt egy kis probléma Vegasban az egyik kaszinóval. – innentől válik érdekessé a történet, mert ki gondolta volna, hogy még anyáék levesébe is beleköp.
– A könyvelő…hogy is mondjam, de sikkasztott némi pénzt, és hát…nem tudom, hol lehet. Apának nem mondtam el az egészet, nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjen, de az egyik embere kiszagolta…és most őrjöng. Azt várja tőlem, hogy hozzam helyre…és kerítsem elő a csalót. – a pohár egy negyedéig iszom csak le az erjesztett italomat, utána hátradőlök, és háromszor koppantok a faasztalon.
– Mennyiről van szó? – a részletek érdekelnek a legjobban, nem számít a bátyám baklövése, mert tudom, hogyha meglesz a pénz, akkor mindenki megnyugszik, és anya is elmehet a karibi útra, melyre karácsony óta készül. El akart csábítani, mondván Mia már hónapok óta nem volt itthon, de elutasítottam. Annyiszor kérdezi meg, hogyan bírom, de mindig azt felelem: egyszerűen. Bízom a feleségemben, a munkája az élete, akárcsak nekem. Miért kellene meggátolnom abban, ha egyszer az egyik legjobb a szakmájában, és nem mellesleg élvezi is? Mindenesetre már hiányzik, nem hallottam felőle egy jó ideje, a gombóc nem múlik el, a szívem fájón lüktet, de közben tárgyilagos is vagyok. Az idő mindenkinek másképpen telik, mi nem hánytorgatjuk fel a külön töltött veszteséget, mert arra koncentrálunk, amit közösen élhetünk meg. Ebben is különbözünk az átlagos pároktól, de én sosem szerettem átlagos lenni, arra ott van Seth és a neje.
– Két millió. – ez bizony nem kevés pénz, úgy hiszem, hogy a tolvajunk már valahol egy másik régióban süteti a hasát, de ezt most nem kötöm a testvérem orrára.
– Nekem mondod. – idegesen vakarja meg az orrát, és legurítja a torkán a maradék tequilát is.
– Itt vannak az utolsó kimutatások, vagy az előző hónapok könyvelése? – itt az ideje, hogy megigyam a második felét a sörömnek, én élvezem is, amit fogyasztok, nem úgy, mint egyesek.
– Nem, de át tudom neked küldeni ma este. Figyelj, én megértem, ha nem csípsz, mert én kaptam a családi üzletet, de gondolj anyára… - kezdem unni, hogy állandóan a tyúkszememen lépked, mert anyáért mindent megtennék, de mégsem ez késztet teljes mértékben arra, hogy az adósommá tegyem Seth-et.
– Fejezd be, nem miatta csinálom. Apa élve fog eltemetni, ha ezt most elbukod, és te is tudod. Mennyit veszítettél a tavalyi évben? Négy milliót…nem hogy nem fogod megkapni az üzletet a halála után, hanem fel fogja számolni, és akkor miből élnél meg? Mindketten tudjuk, hogy a számolás sem megy olyan jól. – sokan mondják, hogy az igazság felszabadít, de a kettőnk viszonyában csak elmélyíti a szakadékot.
– Kussolj már…mit gondolsz te magadról? – a pia a fejébe szállt, kezd kellemetlen társaság lenni, ezért felhajtom a sajátomat, és a belső zsebemből halászom elő a megfelelő bankókat, melyek mindkettőnk rendelését fedezik.
– Idd meg a másikat is, küldd át az e-mailt, és holnapra foglalok repjegyet Vegasba. Anyának üzenem, hogy csomagoljon. Tudod…gáz, hogy képes voltál emiatt New Yorkba jönni. Jó éjt Seth. – emelkedem fel a székemről, és amint az asztalon lendülnek a friss zöldhasúak, már fel is kapom az aktatáskámat, és lelécelek. A hűs levegő jót tesz nekem, szerencsére csillagos az égbolt, szeretek alatta sétálni, és elmélkedni. Megint takaríthatok a testvérem után, hogy ne valljon szégyent, de közben tudom, hogy a családomnak valóban jót fogok tenni vele. Két megállót sétálok a legközelebbi metróig, aztán felpattanok a szerelvényre, és meg sem állok hazáig.
Kisebb döcögős átszállásokkal, de hazaértem. Az utcában csak a lámpák adnak némi fényt, későre jár, holnap ezer dolgom lesz, de most mindenképpen veszek egy forró zuhanyt, és átfutom azokat a vázlatokat. Minden órára ugyanannyi időt készültem, nem mehettem úgy oktatni, hogy ne nyálaztam volna át az elméletet, de a száraz tények senkit sem érdekeltek, hát feldobtam a tananyagot. Ezen morfondírozok, és a pityegést várom, hogy a testvéremtől megérkezzen az e-mail, de amint elfordítom a kulcsot a zárban…érdekes hangulat fog el. Nem a megszokott csend vár, hanem egy ismerős hangos duett. Meglódul a szívverésem, csendesen pakolok le az előtérben, és zárom be a bejáratot is, hogy ne zavarjam meg a szomszédok álmát, de engem egyre jobban vonz a nappali felől bekúszó latin dal, és a hozzátársuló női hang. Ugye nemcsak képzelődöm? Az ajtóban állok meg, és onnan vezetem a pillantásomat a régen áhított személyre. Az elevenembe mar a jelenség, a hús-vér nej, aki most közelebb van, mint néhány írott sor. Elmosolyodom az előadásán, de a világért sem zavarnám meg. Az ajtófélfának dőlve fűzöm össze a mellkasom előtt a két karomat, és fürkészem őt hátulról. A teste még mindig egy húszévesével vetekszik, sosem fogom megunni. Mennyien irigykednek rám, de mi az enyém, ahhoz más nem érhet. A csípője egy kört ír le, olyan felszabadult, mint amikor az első este táncoltunk együtt. Már akkor megigézett a személyiségével, annyira spontán, és mégis határozott. Tele van élettel, és vidámsággal. Kell egy kis idő, hogy a következő szám szólaljon fel, és végre körülnézzen. Megvárom, hogy maga fedezzen fel, és pillantson rám. Egy aprócska rezdülés a szám szegletében, ahogyan egymás lelkének kivetülésében veszünk el. – Jó estét senorita. – kisfiús vigyorral mérem végig őt, falnám már most, de azzal is beérem, hogy nézhetem.

Az embernek ebben a szakmában nem egy társa van. Úgy dolgozunk mint a vetésforgó, pontosan azért, hogy erős kötődés egymás felé ne alakuljon ki. Nem azért, mert érzéketlenek lennénk, vagy mert ne vágynánk valamiféle állandóságra, hanem azért, hogy ne viseljen meg túlságosan ha valami balul sül el. Márpedig a nagyszámok törvénye alapján, minél több bevetésen veszel részt, minél többször viszed vásárra a bőröd, előbb vagy utóbb megtörténik a baj. Mégis, talán a különös az egészben, hogy az egységünk 89 %-a nős vagy férjnél van. A maradék 11% vagy meleg és nincs párkapcsolata, vagy egyszerűen fél elköteleződni. Én nem vagyok sem meleg, sem elköteleződni nem félek...én egyszerűen hagytam, hogy az érzelmek maguk alá gyűrjenek, meg az a bizsergető éjszaka, amikor citrom nélkül ittam a tequilát(vállalhatatlanul sokat) és odakint az eső kopogott az ablakon amikor felébredtem, rohadtul kegyetlen fejfájással, meg egy csomó édes kunkori fürt társaságában a másik párnán. Mai napig mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy ez akkor mennyire egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. Pedig akkor még javában arra készültem, hogy más valakivel kötöm össze az életem.
Akkoriban egyik baromságot csináltam a másik után a munkában, így aztán a főnököm úgy döntött, hogy a tapasztalt és már sok mindent látott Walter mellé fog beosztani, hátha lehiggadok mellette. Csakhogy a helyzet az, hogy az öreg róka megkedvelt, és nemhogy lecsillapodtam volna mellette, hanem egyik meredek helyzetből rántottam magammal a másikba. Zsinórban ez volt a harmadik esetünk együtt, évek óta ismerem, sokszor többet alszom vele egy szobában mint a saját férjemmel, mégis a családjaink sosem találkoztak. Aranyszabály: lehet, hogy együtt dolgozunk, de felesleges kitenni a családot annak, hogy a veszteséggel kötelezően érezzenek bűntudatot is, ha úgy alakul. Én nem ismerem a feleségét, sosem voltunk náluk július 4-én grillkolbászt sütögetni, nem néztük együtt a tüzijátékot. Ő sem volt ott az esküvőnkön, és ha úgy alakult, hogy éppen ő fuvarozott haza, csak megállt, kiszálltam és elbúcsúztunk. Nekünk ez így volt természetes. Mikor vicces akart lenni, ami neki jobban ment mint nekem, azt mondta, hogy ha meghívna magukhoz, akkor úgy érezné, mintha egy kötegelt akta sétálna be az ajtón….az ember meg ugye nem viszi haza a melót. Én sem teszem. Nem beszélek róla, ahogyan Waltról is ritkán.
Túl kevés időt töltök a férjemmel, legalábbis anya szerint, ami nem egészséges dolog. Amikor azt kérdeztem, hogy ha minden napot együtt töltünk, mégis egy idő után kimerül abban a társalgás, hogy mennyire legyen reggelire lágy a tojás, és kinek a feladata ezen a héten a fűnyírás...szóval ez mennyire nevezhető jobbnak annál, ha ritkán de akkor igazán a másikra figyelve vagyunk együtt, az anyám nem nagyon tudott mit mondani. Alapvetően a konzervatív családunk nem tudott megbékélni azzal, hogy a bátyám meleg, ahogyan azzal sem, hogy én egy fiatalabb és kissé különc férfival kötöttem össze az életemet. Egy idő után már nekem volt kínos a féllábú vasárnapi ebédek alkalmával nézni a bátyám üres székét, így sokszor mindenfélére hivatkozva lemondtam ezeket. Nyíltan nem lehetett, anyám valamiért jobb szerette a diszkrét kimagyarázást.Sosem hívtam fel őket ha hazajöttem egy-egy bevetésről. A lelki nyugalmam érdekében mindig vártam minimálisan három napot, mielőtt bekapcsoltam azt a mobilt, amin az üres időszakokban bonyolítottam a hívásokat. Merthogy telefonból is volt legalább öt darab, ahogyan iratokból sem volt soha csak egy. De amikor hazajöttem, amikor a bejárati ajtón belépve leraktam a viharvert táskámat, és mélyet szippantottam az ismerős lakás illatából, akkor Mianna voltam. Mianna Hawkins, aki mindig visszatér, mint a bumeráng amit tök mindegy milyen messzire dobnak. Hogy volt e bennem félelem, amikor elmentem? Mindig van. Mindig visszanézek az ajtóból és megállapodik a tekintetem a kanapén, ahol előző éjjel együtt bújtunk össze, lábszagú sajtos popcornt tömködve addig a másik szájába, amikor már röhögve tiltakozott….és valami brutálisan régi fekete-fehér filmet néztünk, vagy agyament vígjátékot, amit én imádok. Minél inkább érthetetlenül blőd annál inkább. Aztán az éjszakára, ahol nem tudom mikor kezdődött, hogy melyik csók volt az első hosszabb, melyik érintés volt ami már nem csiklandozás, hanem valami más. Amikor az ujjbegyekben érzem, hogy mit akar….szavak nélkül is. Ez egy világ, amit nem ismer senki, amit mi teremtettünk, kódoltunk, zártuk magunkra. Magam mögött hagyom, abban a reményben, hogy egyszer visszatérek, hogy egyszer ő is visszatér. Találkozunk mindig mint két partot kereső folyam a végtelenben.
Mintha nem hónapokkal ezelőtt, hanem tegnap mentem volna el. Minden majdhogynem úgy van még ahogyan hagytam. Reece nem csupán arra fordít figyelmet, hogy a ő holmija gondos pontossággal legyenek elhelyezve a lakásban, hanem arra is, hogy a sajátjaim is. A papucsom éppen olyan csálén ás hányavetin, ahogyan levettem magamról, a törölközőt, bár az illatából ítélve kimosta, de pontosan a visszájával rakta vissza, ahogyan én szoktam a virágokkal a csempe felé. A piperepolcomon ugyanaz a kaotikus rendetlenség, ahogyan hagytam. Minden ugyanúgy vár, csak ő nem. Sosem jelzek előre mikor jövök, a váratlanság nem a meglepetés vagy az öröm fokozása, sokkal inkább elővigyázatosság.
Itt mégis biztonságban vagyok. Felszabadulok, mint egy őrült kamasz, aki megszerezte élete első CD lemezét és azt hiszi máris betéve tudja a számokat róla. A latin zenének megvan az a sajátossága, hogy az ember összes izmát megmozgatja, még azt is amiről addig nem is tudott, hogy létezik. Tudtam magamról, hogy jól táncolok, és ezt nem a nagyképű önhittség mondatja velem, hanem a bátyám, aki megtanított mindenféle táncra. Még arra is, amire lehet nem kellett volna, merthogy szerintem már senki nem ropja ilyesmire. Reece pedig, bár nem sűrűn dicsekedett vele, de szintén remekül mozgott a parketten. Jó persze a magasságából adódóan volt némi kilengése….okés, csak tréfálok, jól táncolt, maradjunk annyiban. Pokoli jól.
Mindenfelé felkapcsolgattam a lámpákat, de  a legtöbbje finom arany fényű volt, diszkrét, és rásimult az emberre. Ki nem állhattam a sötétséget. Hogy ez munkaártalom vagy sem nem tudom. Volt benne elégszer részem. Fény párti voltam. Mindig. Igen, még szex közben is.
A zenére teljesen elfeledkezem magamról, és tulajdonképpen még arról is, hogy bár táncolni tényleg jól tudok, még egy borospohárral is, énekelni változatlanul nem, sőt mi több azt hiszem tökéletes vallató eszközként funkcionálna a hangom. Ettől függetlenül szeretem űzni.
Nem hallom a kulcsot a zárban zörrenni, nem hallom, hogy valaki megáll az ajtóban, karba fonja a kezét és engem néz. Nem látom, mert annyira eltelítődtem az előbb éppen legurított, majd gyorsan lenyelt borral, meg Enrique bevadulásával a dal végén. Még egy fél fordulat, és majdnem telibeküldöm a pohárral, meg a lábammal a kanapét, amikor megpillantom ott őt. Ide-oda riszálok még mint valami csábító senorita, a szemeim összeszűkülnek, ahogyan megközelítem, magam előtt mozgatva a poharat. A hangom szándékosan tangó füstösre mélyítem, mikor megszólalok.
-Buenas tardes señor. - majd a szám elé emelem a mutatóujjam, pohárral együtt és a vállam felett a hálószoba felé pillantok, majd újra vissza Reece-re.
- Cssss...csendesen próbáljon elcsábítani, ha a férjem meghallja, szörnyű bosszúja utoléri.- nevetgélve lépek közelebb, és pohárral együtt karolom át a nyakát, fúrom a fejem a nyaka és a válla közötti találkozásba. Forró, lüktető, pokolian hiányzott. Hónapok óta csak felidézni tudtam ezt a pillanatot.
- Hiányoztál.- egyetlen szó, amely helyettesíti, hogy szeretem, hogy boldoggá tesz, hogy most ő is itt, van, hogy én is éppen csak egy fél órája értem haza.
Közben új számra vált a lejátszó, én pedig elhúzódva mérem végig, majd megállapodok a szemüvegén és félrebillenő fejjel, lábujjhegyre állok, hogy ráleheljek egymás után mindkét felére, majd a párába rajzolok két apró szivecskét.
- Jól van, Superman, leveheted a szemüveged. Piros bugyogó nélkül is tudom, hogy te vagy az. Na moss kezet aztán várlak a konyhába!- kacsintok, majd eltolom magam tőle, és ha még visszatart egy apró ölelésre is, akkor is kicsusszanok mint az olajos hal a kezei közül.
Nem kérdezem merre volt, miért van itthon, ahogyan én sem mondok még semmit arról, hogy hol voltam. Ez annyira lényegtelen jelenleg. Még ki akarom élvezni a jelenlétét, hogy annyi idő után láthatom. Egyedül téblábolok el a konyhába, teszem le a poharat, és még mindig riszálva a zene ütemére, amit továbbra is Enrique szolgáltat, szedem elő a bort. Az évjárat az esküvőnk éve. Nincs házassági évfordulónk, de ki bánja? Az ajándék lényege a spontaneitás, nem? Kis kék fényes papírba csomagolva egy tégla méretű dobozka, a tetején ezüst szín szalag, rajta egy kis kártya az én macskakaparásommal.”Hiányzol a tárgyakból,amelyeket megérintek,hiányzik a tükrömből az arcod.” Ritkán szedek elő ilyeneket, mert kettőnk közül ő az okosabb a bölcsebb, én spontán és bolond. De ugyebár a felhők mögé mindig kell az égbolt is. Azt hiszem ez vagyok én neki. Ahogyan nekem ő minden, állandóan változó felhő.
A pultnál állok, rákönyökölök és úgy nézem végig ahogyan visszatér, nevetve, mosolyogva a hátsómat riszálva a zene ütemére, és egy nagy sóhajjal konstatálom, amikor közelebb ér.
- Köszönöm a rendet itthon. Sajnálom, hogy amikor elmentem olyan kuplerájt hagytam magam után….csak sietni kellett.- a behívó mindig hirtelen jön, és legtöbbször tényleg csak pár órám van indulásig. Ha szerencsém van akkor vele tudom tölteni, de ha nincs akkor csak az ajtóból visszanézve az emlékeinket viszem magammal, mint legutóbb.
- Remélem minden csinos barátnőtől megszabadultál, mert ma este nem adlak senkinek...esteeee!- forgatom meg a szemeimet ajkamat beharapva.
- Már javában éjszaka van! De a lényeg, hogy hoztam neked valamit. Illetve két valamit, de ebből az egyik közös.- a dobozkát toltam először közelebb, a bele csomagolt legóval. Tényleg lövésem sincs mit lehet belőle kirakni, annyira nem értek hozzá. Azt tudom, hogy ha rálépek fáj.
- Ez viszont a tiéd.- kíváncsian figyeltem mit szól majd hozzá.

A magánynak, mint fogalomnak megannyi jelentéstartalma van, de igazából mikor is válik valaki a társadalom kitaszítottjává, a társas légkör Antikrisztusává? Én nem vettem észre, ha a környezetemben élők elszigetelődtek, befelé fordulva léteztek, és csinálták végig a hétköznapjaikat. Az anyámat és az apámat is egységként láttam működni, olykor megesett, hogy rajtakaptam a szülőanyámat a síráson, de végső soron az okot sosem tudtam meg. Elengedte a szomorúságát, ha minket látott, ha a gyermekeivel tölthette az idejét. Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések? Mert a bátyámon is a megszokott viselkedés mintát érzékelem. Egyetlen sejtje sem változott meg az évek múlásával, sosem tanul a hibáiból, mégis ma este az orra alatt motyogva szólta el magát, hogy egyedül van. Ott a családja, a gyermekei, ahogyan a szüleinknek is. A munkahelyemen is folyton témába szökő értekezlet ez. Az emberek elélnek egymás mellett, de igazán sosem osztják meg magukat? Az agyam az átlagostól messzemenően funkcionál, ha például hónapokon át vagyok egyedül a lakásban, mert Miát elszólította a kötelessége, még akkor sem érzem, hogy magányos lennék. A hiánya olykor felüti a fejét, de ez természetes reakció, ha kötődünk valakihez. A szerelem nem múlik el, ez baromság, vannak periódusok, ahol jobban lángol, igénylik a sok együttlétet az élőlények, de akkor is kibírják, ha a párjuk nincs mellettük. Az édesanyám is el szeretett volna rángatni valami hajóútra, pedig tudja, hogy nem szeretem a tömeget, a hisztis, és értelmetlen megmozdulásokat, azonban az első helyen álló indok a feleségem hazavárása volt. Igen, ez morbid, mert mindenkinek fura, és meg nem értett frigy a miénk. Miért tartok ki mellette, ha az év legnagyobb szakaszában nem is találkozunk? Pontosan azért, mert nekem rá van szükségem, és nem másra. Az egyetem alatt is ismerkedtem, nem egy nővel hozott össze a sors, de csak nála éreztem, hogy hosszabb távon a társammá tudnám fogadni. A természetünk merően eltérő, Mia az érzéki testamentum, a szenvedély egy olyan lángja, ami soha nem alszik ki. Vidám, és szeretetteljes, megosztja az utolsó darab kenyerét is a világgal, de nem elégszik meg ennyivel. A munkája az élete, még soha nem mondtam ki neki, de tisztelem az elhivatottsága miatt. Hányan áldozzák fel magukat, de mégsem látják benne az igazi kihívást? Szomorú statisztika, de mi szívvel tesszük a dolgunkat, nem fosztjuk meg egymást az elapadhatatlan forrásainktól, mert tudjuk, hogy így is működőképes egy házasság. Gyerekkorom óta nem érdekelt, hogy mit mondanak rólam mások, hát felnőttkoromra ez szinte a nullára redukálódott. A jegyességünk bejelentése egy kisebb viharral ért fel, mely végigsöpört mindkét családon, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ez hátráltató tény lenne, csak megerősített bennünket abban, hogy jól cselekedünk. A kedélyek azóta sem csillapodtak le, de már nem másokért, hanem egymásért élünk. Öt hónap igen hosszú annak, aki méri az idő múlását, de nekem csak egy átmeneti szakasz, amíg viszontláthatom őt. Megcsókolhatom, és a karjaimba zárhatom.
Hazafelé a metrón csak az egyik kapaszkodóba mélyesztem bele az ujjaimat, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Holnap délelőtt még van egy előadásom, és ha mindent jól szervezek össze, akkor már az esti géppel indulhatok Vegasba, hogy helyrehozzam, amit a testvérem elrontott. Kényszeresen meg akar felelni az apánknak, nem elégszik meg annyival, hogy ő a vállalat örököse, miközben minden áldott alkalommal nekem kell kihúznom a seggét a szarból. A régi felállás sosem fog megszűnni, de ma gátat szabok az ártó gondolatoknak, és csak arra koncentrálok, hogy minél hamarabb a négy fal közé kerüljek a jól megérdemelt teámmal, és a holnapi óravázlatommal. A tekintetem a lassuló járműre siklik, ahogyan megközelíti a peront, végül sikerül is lelépnem anélkül, hogy megbotlanék. Magasnak születtem, a lábaim olyan ruganyosak, hogy akár a tudás helyett a sportkarriert is választhattam volna. A megállótól csak néhány perc, és a jól megszokott környékre érkezem. Minden ház az emlékezetem szerinti sorrend alapján következik, a szomszédok nem sokat változtatnak a megjelenésen, pedig néha üdítő, ha nem poshadnak bele a saját rendszerükbe. Két perc, és otthon is vagyok. A zsebemből keresem elő a kulcsomat, hogy még azzal se kelljen időt rabolnom magamtól. A kis eszközt a helyére illesztem, ahogyan felérek az ajtóhoz, de ekkor különös hangok szűrődnek ki odabentről. Két opció lehetséges, az egyik, hogy a húgom erre tévedt, ő az egyetlen kivétel, akinek kulcsot biztosítottam a Miával közös otthonunkhoz, vagy ő maga, akit immár öt hónapja nem láttam, csak néha egy-egy telefonbeszélgetés alkalmával hallottam. Gyorsan fordítom el a zárban a belépőmet, és halkan tárom ki a bejáratot. Bármennyire is izgatott legyek, előbb a megszokás uralkodik el rajtam. Egyesével szedem le a lábikrámról a cipőket, és helyezem pontos mércével a helyükre. Nem szeretem, ha rendetlenségek van körülöttem, ez alól maximum a feleségem tulajdonai képeznek kivételt. A jól bejáratott mozdulatokkal követem a latin zene akkordjait, hogy aztán a nappali közepén átszökkenő nejemet lessem meg táncolás közben. Nem kívánom megzavarni, hadd élvezze ki, hogy szabad, egy kis nyugalom, és feltöltődés mindenkinek jár a kemény munka után. A tekintetem issza magába a látványt, nem tudok betelni a szépségével, a mézszőke hajával, és a csípője ringásával. A hormonoknak hála azonnal beindul a fantáziám, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy elcsípjem, majd a magaménak követeljem őt, de türelmesen várakozom karba font kézzel a szám végéig. A borospohár kellék, amolyan kiegészítője a lényének, de másképpen el sem tudnám képzelni őt. Finom, ámbár ravasz mosoly költözik az ajkaimra, mikor észrevesz, és felém fordítja a törzsét. A risza nem áll meg, nekem mutogat, a műsor nekem dukál mostantól. Felforr a véremtől a közelségétől, ahogyan más hanglejtésben, más nyelven szól hozzám. Hosszasan bámulom meg az arcát, és annak minden ismerős vonását. A tekintetem a háló felé vezetem, mikor ő is, de arra nem felelek egyből, ahogyan évődni kezd velem. Megvárom, hogy a hálójába vonjon, és a nyakam köré csavart csápjaival az áldozatává avanzsálódjak.
- A férje miatt ma este ne fájjon a feje, szerintem éppen a legújabb szerzeményével van elfoglalva. – öltöm ki rá a nyelvemet, de amint megérzem a testének a melegét a kelleténél jobban szorítom magamhoz. Az orrom hegyét nekibököm a bársonyos bőrének, és aprót szippantok belőle. Ez a valóság, most itt van, nem kell vágyakoznom utána. Micsoda ajándék ma estére.
- Te is nekem. – suttogom vissza a magamba fojtott vallomást, már egy ideje nem hangoztattam senkinek sem. A szemüvegemért nyúlik, nem sejtem, hogy mire készül, de mikor rálehel a látásom is homályossá lesz egyetlen másodperc alatt. – Ez igen. – két szívecskét kapok ajándékba mellé, egyszerűen megnevelhetetlen gyermek. A használati tárgyat le is veszem, de ő már libben is el, nehogy a karjaim között tudjam tartani. – Most miért kellett lebuktatnod? – biggyesztem le játékosan az ajkaimat, és ha már úgy alakult, akkor a szemüvegemet a pultra helyezem, mintegy megtámaszkodva rajta. Eléldegéltem, főzni is tudtam, de nem szerettem. Mia a konyhában is verhetetlen, nem mindenben ugyan, de azokat meg nem is várom el tőle, amit nem tud megcsinálni. A pillantásom a kis csomagolásra siklanak. – Ez? – kérdeznék rá, de hasztalan, mert állandóan jár a lepénylesője, nekem meg nem marad érvényesülésem mellette. – Nem kell bocsánatot kérned, ahogyan mentegetőznöd sem. – rázom meg a fejemet tagadólag, és a két tárgyra összpontosítok. – Ó, ma nem fog senki lecsapni rám, tudod holnap jelenésem van az egyetemen, nem lenne jó, ha a barátnőimet csábítanám ide, meg aztán mit szólna a nejem, hacsak úgy megjelenne, és valaki az ágyunkban aludna? – kacérkodom vele, de aztán izgatottság lesz úrrá rajtam. – Ezt nekem? – a kisebb ajándékot veszem magamhoz, és ha lenne bennem annyi erő, hogy szépen olvasszam le róla a csomagolóanyagot, akkor megtenném, de türelmetlenül esek neki. Két részen el is szakad a történet, de amit meglátom a dobozt, nagyot dobban a szívem. – Ezt nem hiszem el…hogy jutottál hozzá? – öröm csillog a szemeim mélyén, el is távolodom a pulttól, és az egyik székre eresztem le a hátsómat. Innentől nem sietek, elolvasom a tartalmát, de még mindig úgy érzem, hogy ezt nem érdemeltem meg. – Tudod ez limitált darab, alig 8000 darabot dobtak a piacra belőle. Mia… - hatódom meg, és felpillantok, háta követett ide. Művészi pontossággal tárom fel a tetejét a doboznak, majd lesek bele a kis zacskós kiegészítőkre. – Nem tesszük össze? – kérdezem csintalan hangon, mert immár azt is elfelejtem, hogy mi volt az eredeti tervem. Mia még az eszemet is uralja néha, és ez veszélyes.

A mi családunk ahhoz a fajta konzervatív réteghez tartozott, akik szerint az első lépés a hanyatlás felé az volt, amikor a feketéket felszabadították a rabszolgaság alól egykor. A szüleim kitartó konoksággal hittek a család szentségében, a házasság megszokott formájában, a gyereknevelés következetességében, és abban, hogy a gyermekeiktől is hasonlókat várjanak el. Ezzel szemben Timothy úgy tíz éve bejelentette, hogy a férfiakhoz vonzódik, és akkor már egy hároméves stabil párkapcsolatban élt. Én pedig felbontottam egy szerintük ígéretesnek tűnő, a jövőm szempontjából gyümölcsöző jegyességet, hogy egy nálam évekkel fiatalabb,általuk kissé bogarasnak titulált férfival kössem össze az életem. Azt hiszem a bátyám és én minden szempontból felrúgtuk a szüleink tökéletes életről alkotott elképzeléseit, és ez bennünket egy cseppet sem érdekelt. Azt vallottam és vallom a mai napig, hogy én magam nem kívánkoztam erre a világra, nem az én döntésem volt a születésem, de az, hogy ezt az életet, amit nem is én választottam miképpen élem, abba senkinek nem engedek beleszólást. A hivatásom veszélyeivel tisztában vagyok, ahogyan azzal is, hogy minden bevetés magában hordozza egyszersmind annak a lehetőségét, hogy nem térek vissza. Éppen ezért az utolsó perceket, órákat, napokat, heteket vagy jobb esetben hónapokat ajándékként kezelem, és igyekszem kiélvezni maximálisan. Optimizmusom, a vidámságom, az élethez való teljes ragaszkodásom töretlen, és ez nem fog változni akkor sem, amikor már a pohárban áztatom a protézisem, és éjszaka többször ébredek fel a hőhullámokra mintha egy szaunában aludnék. Futnak velem az évek, már a negyedik ikszet is magam mögött hagytam, mégsem érzem, hogy fogyna a lendületem. A boldogság, a házasság teljessé tesz, és nem elvesz hanem feltölt energiával.Egy dolog hiányzik csupán az életemből….az életünkből, amiről valahogyan nem teszünk említést. Vagy ha szóba is kerül, valamiképpen mindig elterelődik róla a figyelem. Én vagyok aki eltereli, bevallom. Nem azért mert nem szeretném, hanem egyszerűen fogalmam sincs, hogy miképpen lenne kivitelezhető. A gyermek kérdése, ami többször hangzott már el otthon is családi összejöveteleken, és amely kérdést én kínos magyarázkodásokkal karöltve kerültem ki. Nem mondom, hogy sosem jut eszembe, ahogyan azt sem, hogy nem akarom. Egyszerűen egy önző dög vagyok, aki tisztában van vele, hogy mit veszíthetünk el azzal, ha gyereket vállalunk. Ezt a fajta furcsa kapcsolatot….a hiányt, ami mindig visszahoz, hazahoz. A spontaneitást, egy időre a munkámat, és utána sem mehetek már el úgy, hogy ne érezzem: valakivel szemben óriási felelősséggel tartozom. Nem vagyok egy karrierista picsa, ezt azért tegyük hozzá, de azt sem hiszem, hogy olyan könnyen fel tudnám, vagy fel akarnám adni ezt az egészet. Több motiváció kellene talán, semmint az egyszerű vágy egy apró kis puha kezecskére, mi átkarol. Tim szerint az éveket amiket a hezitálással magam mögött hagyok, azt már senki nem fogja nekem visszaadni, később pedig azt veszem majd észre, hogy minden elfogy körülöttem, amíg nem marad más csak én meg az elvesztegetett idő.Persze nem hiszem, hogy ebbe ilyen mélyen kellene belegondolni, vagy egyszerűen csak félek tőle, nem tudom. Jelenleg azonban a legutolsó gondolatom az, hogy változtassak bármin. Örülök, ahogyan mindig, hogy épségben és életben térek haza.
Az otthon. Az otthon ami normál esetben csak négy fal és egy tető. Élettel azok töltik meg akik mindig visszatérnek.Mindig tesznek hozzá valamit, mindig ott hagynak magukból egy darabot, és sosem veszik vissza. Az otthon az ahol nem számít hogy merre jártál, hogy mit csináltál mindig lesz valaki aki átölel és azt mondja, hogy mocsok módon hiányoztál. Pokoli feszültség van bennem mikor megérkezem, de elég csak zenét kapcsolnom, kibontanom egy üveg bort, hagyni, hogy a táncban ringatózzam kicsit, hogy máris kiszuszogjam, kifújjam magamból az elmúlt hónapok minden nehézségét. A jó dolgokat akarom idevonzani, és éppen ezért, még ha tudom, hogy pokolian hamis, még ha tudom, hogy a közelében sem járok annak ahogyan a dalt énekelni kellene, akkor is kiengedem a hangom. A testem engedelmesen ringatózik az ütemre. Abban legalább hibátlan vagyok, mert ritmusérzékem az van. Pillanatok alatt felszippantom a jókedvet mint egy csík jóminőségű drogot, és pontosan olyan állapotba is kerülök. A jut eszembe, hogy a teljességhez mégis hiányzik még valaki...talán mégis fel kellene hívnom, talán elég lenne csak belesuttogni a telefonba, olyan idétlenül ahogyan szoktam ha hallom a hangján, hogy fáradt, hogy egy kis pozitív energia hiányzik neki is...és hallani akarom a nevetését a túloldalról. Tiltakozik… azt mondja sok a dolga, ne hülyéskedjek, de én mégis folytatom, mert nem győz meg az ellenállása. Néha el kell engedni ha valami rossz, néha egyszerűen csak élvezni kell a pillanatot. Mint ezt most, amikor felfedezem, hogy itt áll és azzal a lehengerlő, kisfiús alig-mosolyával figyel.
Aztán már perdülök is, játékos csínytevésbe rántom magammal, meg a karjaimmal, amivel átfonom a nyakát.
- Ahhhhhh akkor magáé az egész éjszakám!- vetem hátra a fejem, és csak nevetek a kiöltött nyelvén, meg az egész hangulaton, ami másodpercek alatt elragad mindkettőnket. A hiány mintha nem is lett volna, olyan gyorsan elúszik, marad a helyében ez a könnyedség, ez a kapaszkodás. Tovább incselkedek vele, és látom, hogy egyre jobban élvezi.
- Nem én buktattalak le, hanem a piros alsónadrág, aminek kilátszik a széle a nadrágodból.- mutogatok még hátra, és amikor elfordulok csak nevetek. Reece mindig ügyel a külsejére is, sosem engedné, hogy trehány legyen, vagy akármilyen módon csorba essen a megjelenésén.
- Fogadjunk,hogy odanéztél! Látod, tudtam, hogy te vagy az!- kiabálom jókedvűen a konyhából, miközben várom az ajándékokkal együtt, hogy visszatérjen.
Tudom, hogy nem szüksége mentegetőzni….mégis időnként pokoli lelkiismeret furdalást okoz, hogy itt hagyok magam után egy fenekestől felforgatott lakást. Merthogy másnap akartam mosni adott esetben, másnap akartam hűtőt takarítani, másnap összeszedni az üvegeket, másnap….másnap egy csomó tervem volt, amit rendszerint felülírt egy hívás. Néha nem volt egy egész napom és menni kellett, mert volt, hogy perceken múlt ki tudunk egy családot menekíteni adott helyről vagy sem. Sosem kérdeztem vissza amikor jött  a telefon, egyszerűen tudomásul vettem és mentem.
- Hogy mit szólna a nejed ha egy napon ez a kép fogadná? Minden bizonnyal bevetné az összes harci tudását, és úgy kipenderítené innen a kis hölgyet, úgy ahogyan van ruha nélkül. Mert a nejed elég önző, féltékeny és kisajátító alkat.- kerültem meg a pultot, és közel lépkedtem hozzá, minden egyes szavamnál egyre közelebb. Noha komoly voltam, azért a szám sarkában ott bújkált  a hetyke, játékos mosoly, ami arról árulkodott, hogy az egész megint egy elvetemült bohóckodás, aminek egy része még a visszamaradt stressz utáni pezsgés, a másik része meg az alaptermészetem része.
- Szóval a helyedben…- hajoltam közel, ajkam az alsó ajkát súrolta. Veszedelmes módon meg akartam csókolni, de az efféle bolondságot komolyan tudtam venni, nem beszélve arról, hogy a várakozás edzettebbé tett, ahogya őt is. Szép hosszú keringő, a perzselő tangó előtt.
-...nem nagyon tenném próbára a tűrőképességét!- elmosolyodtam, végül egy apró csókot mégis leheltem az ajkára, majd hátrébb húzódtam.
- Ne kacérkodj itt velem, mert felhívom a figyelmed, hogy öt hónap önkéntesen vállalt női cölibátus egy majdnem hatvanas, állandóan horkoló és éjjel legalább ezerszer felkelő, masszív prosztata gondokkal küzdő pasas mellett, több mint lehangoló. Jelen pillanatban még egy pohár borban is szexuális tartalmat látok.- nevetek vidáman majd visszalépek a pulthoz, hogy a két ajándék közül a tégla alakút, ami csak az övé, azt közelebb toljam, és izgatottan várjam, hogy kibontsa. Amennyire alapvetően pedáns, jelen pillanatban annyira nem foglalkozik a csomagolás megóvásával. Mondjuk nem meglepő, mert ha megpróbálkozna vele, nem sok siker koronázná a próbálkozását, tekintettel arra, hogy változatlanul nem tudok normálisan csomagolni. Nagyon nyújtogatom a nyakam, mintha most látnám először mit is vettem, pedig alaposan megnéztem magamnak. Mosolyogva biggyed le az ajkam és megvonom a vállam amúgy hetykén.
- Hogy jutottam hozzá? Hát az eladó eleinte nagyon tiltakozott, de miután a halántékához nyomtam egy 9 mm-es S&W Shildet valahogyan megenyhülni látszott….ótejóég, dehogy! Mondjuk úgy, hogy ajánlották, hogy ezt érdemes. De bevallom, hogy semmit nem tudok róla, azon kívül, hogy kis bizbaszok és össze kell őket pakolni, aztán lesz belőle egy csillagromboló vagy ilyesmi….tényleg mi lesz ebből?- magyarázom, miközben ő már elmélyülten vonul el a kis szerzeményével, én pedig magától értetődően követem. Az igazság az, hogy a tipp egy kilenc éves kisfiútól jött, akivel egy fél éjszakát átbeszélgettem, miközben végigvezettem több mint hat órát, menekülve, többször kocsit váltva.
Csak Reece tudja így kiejteni a nevem. Van benne nem kevés lágyság, nem kevés szerelem, nem kevés tűz, nem kevés ragaszkodás, nem kevés hűség, nem kevés ígéret...és most hála. Pedig nekem mindennél többet ér ezt a boldogságot látni az arcán.
A kérdését hallva először pislogok, majd fejcsóválva nevetem el magam.
- Felőlem összerakhatjuk, de a legóval mi lesz?- kérdezek vissza emelgetve pajkosan a szemöldököm, aztán odalépek és kiveszem a kezéből a dobozkát, majd a kis asztalkára helyezem, őt pedig kézen ragadom. A nappaliban a lejátszóban újra latin zene csendül fel, egy ősrégi klasszikus, megunhatatlan. Én meg táncikálva riszálok vissza vele a konyha felé.
-Mindjárt szórakozhatunk a kis színes kockáiddal, de van itt még valami….- léptem újra a pulthoz, majd ragadtam meg a boros táskában pihenő holmit és lassan húzni kezdtem kifelé, de még nem látszott, hogy mi is rejtőzik benne.
- Mondja Mr Hawkins...emlékszik még arra melyik év melyik napján vette feleségül azt a szőke ciklont, aki időnként eltűnik a ködben és hónapokkal később vetődik partra mint a palackposta?- húztam még jobban elő az üveget a tasakból, hogy immáron láthatóvá vált az évjárat is és a cimke: Dominus, 2014. Szentimentális hangulat kapott el az idők alatt, és talán ezért is volt, hogy nyilvános fülkéből számtalanszor felhívtam a férjemet. Sokszor volt rossz előérzetem, ami szerencsére megmaradt előérzetnek, de nem lett belőle semmi. Ettől még pokolian rossz volt.
- Arra gondoltam, hogy a kis legócskáid összepakolása közben megiszogathatnánk….vagy esetleg legó sem kell...még...vagy majd...feltéve, ha a dolgozatok, a holnapi előadás anyaga, a szupermen jelmez még megvár.- magyaráztam derülten, mélyülőn csalogató hangon, az üveg pedig egy halk koppanással a pulton végezte.Én ma bármire vevő voltam. Még a legóra is. Bár az csak második volt a listán...  

Hat évvel ezelőtt Dubai tengerpartján

Megbotránkoztató a tudat, hogy ellenszegültem a szüleim kérésének, és perceken belül egy olyan nőt kívánok elvenni, aki merően eltér az elképzeléseiktől. Két hete tombolnak a családjaink, egy megkomponált Shakespeare művet viszünk színpadra, ahol ugyan a hősök nem halnak meg, de hűen tükrözik a lázadó természet mivoltát. Cseppet sem bántam meg, hogy befizettem erre az útra, a munka utáni édes pihenést egybekötöttük a nászúttal, nem akartunk tudni a világ létezéséről, csak egy másikról, ahol mi ketten szerepelünk. Kikapcsoltuk a telefonjainkat, és hivatalosan is szabadságra mentünk. Nem szerettük volna, ha valaki a nyomunkra akad, élvezni a jelent, ez volt a mottónk. Mia most sem veszített semmit a lelkesedéséből, mikor szó szerint rátörtem a hotelajtaját, és bejelentettem, hogy ma délután a vörösen izzó napkorong utolsó fényében fogom elvenni nőül. Mások szerint ez már émelyítően romantikus, de akik ismertek bennünket, tudták, hogy a munkánk mellett szükség volt a hétköznapi érzelmi kitörésekre, különben nem éltük volna meg ezt sem. Nem jártunk sok ideje, nem is akartam sokat várni, mert azon a napon, amikor megláttam az egyetem udvarán a kis műanyagpoharával, és a kék esernyővel a koktélban, akkor rájöttem, hogy nekem ő kell. Nem volt bennem félsz, hogy megszólítsam, határozottan sétáltam oda hozzá, és kérdeztem rá, hogy mit iszik ennyire jóízűen. A szaktársaim kinevettek, aztán meg csodálattal vegyes áhítattal tapsoltak meg, mikor sikerült megszereznem a telefonszámát. Idősebb volt, feltűnő, és baromian jó nő. A randi randit követett, és azon kaptam magam, hogy magától értetődik, hogy vele éljem le az életemet. A másik fél, aki átmenetileg a párját testesítette meg, nos nem nagyon érdekelt. Nem lehet elrontani egy jól működő kapcsolatot, hacsak már valami nincs rendben, és náluk határozottan nem funkcionált a szenvedély. A kölcsönös ugratások, a szívből jövő kacajok kovácsoltak eggyé, a szex szinte csak hab volt a tortán, hogy ott is passzoltunk. Nem rendelkeztem előtte nagy tapasztalattal, még az is lehet, hogy több mindent tanultam tőle, mint az elődjeitől, de hát sosem arról voltam híres, hogy faltam volna a nőket. Nomi volt az egyetlen kivétel, de a gimnázium után a mi útjaink is szétváltak, és megtalálta a magának megfelelő társat. Néha még levelezek vele, de Miát cseppet sem zavarja, tud a létezéséről, ahogyan én is az exeiről. Sosem léteztek közöttünk tabuk, nem is értem azokat az embereket, akik titkolóznak a párjuk előtt. Mi értelme akkor kapcsolatban lenni, ha nincs meg a legfontosabb tényező? Idegesen túrok a szanaszét fújt üstökömbe. Az itteni szél meleg, és kellemesen borzolja fel a párás légmozgást, nem érzem, hogy leizzadom magamról az öltönyt, hiszen ebben is eltértünk. Ki akarna a szabályok szerint esküdni? Egy fehér ing van rajtam, a felső gombokat már be se mertem gombolni, a homokszínű vászonnadrág kényelmes, meg az a fura nagypapás papucs a talpam alatt. Homokos partszakaszon vagyunk, nem sikerült egy papot szereznem, de a helyiek ajánlottak egy sámánra hajazó egyedet. A modern világ sűrűjében jólesik még, ha az ember rálel egy igazi tradicionális öregre. A virágfüzér a nyakban, a kis ösvényünket jelző fáklyás fényáradat. Minden tökéletes, egyszerű, nem hivalkodó. A pillantásom felsiklik az érkező kocsira. Direkt hamarabb jöttem ki, hogy megteremtsem neki a meglepetést, megérdemelte, hogy a kislányos vágyak többé már ne csak a fejében létezzenek. A sofőr kisegíti. Nem csalódom, mert a távolból is lélegzetelállító. Egy lenge fehér ruha van rajta, a hajába egy lilás színű virág van tűzve, és a kezében is egy hasonló csokor díszeleg. A mosolyát megszínezi a fiatalság, az életöröm, az a fajta boldogság, mellyel csak azok rendelkeznek, akik beérik a tulajdonukkal, és megpróbálják elfogadni, hogy ez a legtöbb, és a legfontosabb, amit kaphattak a sorstól. Meg kellene lepődnöm azon, hogy mezítláb van? Csak megrázom a fejemet, és egy kisfiús mosollyal invitálom a kékjeimmel, hogy jöjjön közelebb. A nap éppen most megy le mögöttünk, a tenger morajlása adja a nászindulót. Tudom, hogy másoknak kell a felhajtás, de a legfontosabb tényező itt van ahhoz, hogy valami működjön, csak ő kellett.

Az ajtófélfának dőlve, keresztbe font karral is csak remélni merem, hogy nem álmodok, és öt keservesen hosszú hónap után a feleségemet látom viszont, és nem egy jelenést. A latin dallamok visszarepítettek az esküvőnk emlékeibe, ahol minden annyira tökéletes volt. Az elmúlt hat évben nem sokat változott a viszonyunk, a szüleink a mai napig nem békéltek meg a választásainkkal, nem tajtékzanak már, és néha egészen kellemes időt tudunk együtt tölteni, ha nem jön rájuk a húsz perc. A tánc nem tart sokáig, észreveszi, hogy hazaértem. A cicázós viselkedése imponál, már mozdulnék is, de gyorsabb, mint én. A nyakam köré fonja a karjait, a nyakam peremére fekteti, érzem a belőle áradó hőt, a testének puha tapintását az enyémen.
- Ez tetszik, nem is engedném el, ha nem muszáj. – nem bírok ellenállni neki, rám ragad a könnyed magatartása, ki is töltöm rá a nyelvemet, ezzel pedig olyan hangokat csalok ki belőle, amit régen hallottam. Hiányzott a nevetése, a csilingelő kacaja, mely élettel tölti meg a teret. Szinte azon nyomban odakapom a tekintetem a nadrágromra, hogy kitüremkedik-e az alsó, de hogyan is hihettem volna el neki. Megrázom a fejemet, mert igaza van, a mai napig képes megvezetni.
- Még szép, hogy odanéztem. – helyeselek, és amint eltűnik a látóteremből, a hiánya emészt fel. A tekintetem minduntalan kutatja, nem sokkal később meg is lelem, és szépnek ugyan nem mondható csomagolásba bújtatott ajándékokkal tér vissza.
- A nejem roppantul kényesen ügyel a férjére. Attól tartok, ha most meglátna, akkor nem úsznád meg annyival, hogy megleckéztet. A szende külső kemény belsőt takar. – játszadozom vele, ez adja a házasságunk pikantériáját.
- Igen… - pillantok le a vadra, ahogyan becserkész. Régen volt már, hogy forrón öleltem magamhoz, nem panaszkodtam, de férfinak születtem, és az igényeim kielégítése öt hónap alatt…hát hogy is mondjam, de kemény kézimunkát igényelt. Aljas módon súrolja az ajkamat, már nyitnám a számat, hogy a nyelvemmel húzzam be, de pőrén hagy, és csak egy kis puszival engesztel ki.
- Te mondod nekem? Kérlek, csak nézz rám. A két lábon járó szexuális töltet vagyok, aki a párnáján hagyott illatokkal egyetemben álmodozott öt hosszú hónapon keresztül. – biggyesztem le a szirmaimat, hogy érzékeltessem vele, hogy mekkora kísértésnek voltam kitéve, arról nem is beszélve, hogy nekem nagyobb fájdalmat okozott a távolléte. A nekem szánt ajándék kerül porondra, a téglatest formából még következtetni sem tudok. Mit rejt a csomagolás? Kisfiús lelkesedéssel vetem rá magam, és szabadítom ki a szerzeményemet, de abban a minutumban le is esik az állam. Állandóan meglep, hogy tudja, mi a gyengém. Tüzetesen forgatom meg a legót a kezeim között, és olvasom el a tartalmát leíró szöveget. – Nem kell a fél világot rettegésben tartanod. – ingatom a fejemet, és előtör belőlem a szakszerű építő. – Ezek legódarabok, és nem bizbaszok, és egy csillagromboló lesz belőle, ez a Star Wars sorozat egyik legnagyobb kereslete. Nekem pedig megvan. – hirtelen elfeledkezem még róla is, és automatikusan bontanám meg a doboz tetejét, mert ki akarom tenni. Hiába van hajnali két óra, a reggel még messze van. A nappali közepére hátrálok, de ő utánam jön, és kikapja a kezemből. Bosszankodva pillantok rá, nem tart egészen sokáig ez a nézés, mert amint kiejti a legót, igen…rájövök az még ráér. A kezemet fogva térünk vissza a konyhába a pulton felejtett másik ajándékhoz. A háttérben ismerős dallamok csendülnek fel, nem bírja ki, hogy ne járjon rá a lába, vagy a csípője. – Hogyne emlékeznék…2014. június nyolcadika volt, Dubai…a tengerpart. – nyalom meg az ajkaimat, és a tekintetem az üvegre vetül. – Ezt nem hiszem el, komolyan? – mosolyra húzódik a szám, eszméletlen, hogy még erre is gondolt. Az ötlet felvetése lenne a legjobb párosítás, de nem vagyok olyan önző, hogy a legót tegyem első helyre. – Nehéz döntés. – vakarom meg az államat, és megkerülve a pultot az egyik fiókból veszem ki a bornyitót, és veszem át a helyemet a bontásban. A díszszalagot a megfelelő helyen bontom ki, és húzom végig, hogy aztán leszedjem a tetejéről, és a parafába dugjam a nyitót is. – A legó ráér, majd egy másik alkalommal, tudod a feleségem csak ma este nem lesz itthon, és ki kell használnom minden kínálkozó lehetőséget. – vonom fel játékosan a szemöldökömet, és ha megadja magát a dugó, akkor a felső szekrényből halászok elő még egy poharat magamnak, és töltök egy keveset, de még nem nyúlok hozzá, csak arrébb tolom a pulton, és a kezemet nyújtom Mia felé. – Mi lenne, ha adnánk a hagyományoknak, mint aznap a tengerparton, hmm? – döntöm oldalra a fejemet várakozóan, és ha a tenyerét az enyémbe helyezi, akkor rászorítok gyengéden, és kivezetve a konyhából egy kis andalgásba vonom bele. A csípőjére támasztom a jobbomat, és egészen közel hajolva az ajkaihoz nézek a szemébe. – Hiányzott Mrs. Hawkins. – a körbe való forgás még nekem is megy a latin dallamokra, a festőtestéhez simulok, és csak élvezem, hogy itthon van velem.

2014. június 8.  Dubai, Hotel Azár Hafszáne

Ideges vagyok. Vagy egy fél órája fel és alá járkálok a hotelszobában, és tudom, hogy lassan indulnom kellene. Még a szandálomat sem vettem fel, pedig fél óra mire azokat a hosszú madzagokat végigtekerem a lábaimon. Most még arra sem tudok figyelni. Azt hiszem utoljára akkor voltam ennyire veszettül ideges, amikor Norton meghívott az érettségi bankettre. Csokorral, szép ruhával, minden csinnadrattával, pedig szent meggyőződésem volt, hogy négy évig még arról sem tudott, hogy a világon vagyok. Aztán egy hónappal a bankett előtt odajött az étkezdébe. Majdnem szerencsétlenül belefulladtam az éppen falatozgatott narancsgerezdbe, amikor feltette azt a bizonyos kérdés, hogy esetleg lennék -e a partnere a bálon. Rém idétlen fejet vághattam, a narancs megakadt valahol félúton, úgyhogy némi fáziskéséssel nyögtem csak ki, hogy igen, persze. Nyilván akkor még nem gondolhattam arra, hogy éjfél magasságában, minden erőmet latba vetve támogatom majd el a totál részeg fiút a haverja kocsijához, hogy hazavigyék. Nem tudtam eldönteni, hogy a tüdőszín ruhám volt olyan ronda, vagy benne én, esetleg csak nem voltam szórakoztató társaság, kivált a kétballábasságommal, amit tánc címszóval produkáltam. A gimiben nem én voltam a legnépszerűbb lány, hacsak nem arról volt szó, hogy ki szerezzen cigit, piát esetleg mást a bulikra, mert abban verhetetlen voltam. Ezért lehetett, hogy bár nem voltam benne a csillivilli csajcsapatba, valahogyan mégis mindig minden bulin ott voltam. Ez volt a belépőm, én pedig éltem is vele. Na nem azért, hogy feltétlenül kiüssem magam, hanem, hogy kapcsolatokat építsek. Merthogy ez meg az élethez volt a belépőm. Azóta sokat változtam, de az idegességem, a nagyobb horderejű dolgok előtt mégis megmaradt.
Anyáéknak nem mondtam semmit, ahogyan Tim sem tudta hol vagyok. Nem volt ez újdonság, tekintve a munkámat, mégis valahol bántott a tudat, hogy legalább a bátyámat nem avattam be, hogy mégis mire készülök.Hirtelen döntés volt. Reece megkérdezte, én meg gondolkodás nélkül és megakadó narancsgerezd nélkül igent mondtam.Csak reménykedtem, hogy nem fogom ezt is elbaltázni, mint szokásom alapvetően annyi minden mást. A kis asztalon három telefon hevert. Alaphelyzetben ennyi telefonnal mászkáltam, és ez nem volt meglepő azoknak akik ismertek és akik tudták, hogy mivel foglalkozom. Hosszú ideig csak figyeltem a készülékeket, aztán hirtelen felindulásból döntöttem és a privát, apróbb méretű felpattintós készülék mellett döntöttem, melynek hármas gyorshívóján a bátyám száma szerepelt. Talán sokat elárul a szüleimmel való kapcsolatomról, hogy ilyenkor is inkább Tim volt akit kerestem semmint őket. Sok dolog összekötött vele azon kívül, hogy a testvérem volt. Például az, hogy tisztában volt milyen az amikor nem csupán gondolatban, hanem tettekkel is szembe megyünk a szülői akaratnak. Nem voltam már gyerek, én akarom járni a saját utamat, és ha ehhez egy olyan embert választok, akivel ők nincsenek kibékülve, akkor sajnálom. Én a férjemet választom. Pontosabban azt a férfit, akihez pár órán belül feleségül fogok menni. Miközben kicsengett a készülék a hatalmas teraszajtóhoz sétáltam. Az organza függönyökbe belekapott a langyos sivatagi szél, és a halványfehér ruhámat is megborzolta. Már majdnem letettem, mire végül a bátyám álmos hangon szólt bele a másik oldalon.
- Felébresztettelek? Ne haragudj...csak beszélnem kellett valakivel….
- Mia, imádlak, de nem vagyok lelkisegélyszolgálat….és….nem vagyok egyedül. Szóval saját felelősségre, erősen ajánlom, hogy fontos legyen amiért felhívtál.
- Tim….én...Dubaiban vagyok.
- Remek. Emlékszel a fél perccel ezelőtt mondottakra, amikor azt sugalmaztam, hogy erősen ajánlom, hogy….
- Férjhez megyek.
Belefojtottam a szót. Legalább fél percen keresztül hallgatott a túloldalon, én meg idegesen rágcsálni kezdtem a szám szélét.
- Hallo….ott  vagy?
-Igen itt. Csak...phu...nem tudom mit mondjak. Én veled vagyok. Még akkor is veled, ha nem feltétlen barátkoztam még meg a kis IQ bajnok választottaddal. Mondjuk egy fokkal jobb mint Ron. Jó okés, két fokkal. De...nem lennék a helyedben amikor ezt majd bejelented anyáéknak. Ugyanakkor tudd, hogy én boldog vagyok akkor ha te boldog vagy, és ha te akkor vagy boldog ha éppen összekötöd az életed ott...ah hol is vagy? Szóval Dubaiban az istenháta mögött, akkor vedd úgy, hogy gondolatban átölellek, boldogságot kívánok, elkapom a virágcsokrodat, rizst szórok rátok…..szóval Mia, szeretlek, és tedd azt amit szeretnél, ami neked jó. De azt is tudd, hogy ennek következményei lesznek, amit szintén neked kell majd elviselni. Tudom miről beszélek.
Pontosan tudtam miről beszél, ahogyan tudtam órákkal később is, amikor végül elindultam a szállodából. Még a szandálomat sem vettem fel, érezni akartam a lábam alatt a homokot, a melegséget, a pillanatot a maga gyönyörűségében akartam megélni. A hajamba lila fréziát tűztem, aminek semmi jelentősége nem volt, egyszerűen csak szépnek találtam, és ugyanolyan apró csokrom is volt. Amikor megpillantottam végül a távolban Reece-t, egyre közeledve hozzá hirtelen jelentőségét veszítette az, hogy milyen következményei lesznek ennek az egésznek. Hogyan lehetne neki nemet mondani? Világítóan fehér ing, a tengerpart homokjába beleolvadó vászonnadrág, virágfüzér a nyakában. Minden olyan lehetetlenül és édesen romantikus volt, és csak a kettőnkké. Varázslat. Ez jutott eszembe, amikor hozzábújtam később, és a mellkasára hajtottam a fejem. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de a szavakat jelentékteleneknek ítéltem ebben a pillanatban.
- Örökké. Ugye tudod, hogy ez azt jelenti, hogy még a sírból is visszajövök kísérteni? Sosem szabadulsz már tőlem Reece Hawkins.- felpillantottam rá, még az utolsó apró kis nevetőráncom is látszott, és ittam a látványát. Mindent meg akartam jegyezni. Még azt is ahogyan a levegőt vette azon a napon. Egyetlen fotó őrzi az emlékét az egésznek, amit az a furcsa öltözetű fickó készített, aki összeadott bennünket, egy pár dolláros eldobható fényképezőgéppel.Aznap éjjel, a tengerparton, egy ott talált kis tákolmányban volt a nászéjszakánk és a szívének dobogása közé kúszó tengermoraj ringatott álomba a csillagos tintaszín égbolt alatt.

Valahogyan magától értetődik ez a kis játék, amely az életünk része lett. Amikor hazatérek semmi másra nem tudok gondolni csak rá.Meg egy kiadós fürdőre, a saját holmijaim között, de maradjunk abban, hogy most elsősorban ő tölti ki a gondolataimat. Mint egy nagyra nőtt gyerek, akit nem lehet elcibálni attól ami fontos neki. Először tőlem, aztán az ajándékától. Tudtam, hogy a legó az a lehető legjobb választás, ezzel mindig le lehet venni a lábáról, meg azzal, ha időnként viccesen húzom le az orráról a szemüveget, hogy megtörölgessem. Időnként úgy bele tud merülni a munkába, hogy észre sem veszi az apró maszatfoltokat rajta. Kínosan ügyel a rendre, de ez valahogyan mindig kimarad.
Szeretném megcsókolni, szeretnék mindent félreseperni, és nem foglalkozni sem a borral, sem a zenével, semmi mással csak vele. Néha csak a letisztult nyers vágy marad, de végül győz a játék. Mert ez mindig kell, ez korbácsolja tovább az amúgy is megfeszített vágyakat. Ajkam visszahúzom még akkor is amikor kap utánam, és nevetve csóválom a fejem.
- Igazán sajnálom, hogy csupán az illatok voltak...de még mindig jobban jártál mint én a horkolós prosztatással. Walt volt most a társam.- tettem hozzá röviden, és nem részletezve a továbbiakat. Néha jó lenne beszélni róla, és nem csak az esetek után két hétre elrendelt pszichológusnak. Elmondani mit élek át minden alkalommal, hogy milyen frusztrációt ébreszt bennem pusztán a tudat, hogy távol vagyok tőle, és nem tudom, hogy lesz e viszontlátás. Talán ez a legrosszabb. Mégis amikor itt van, amikor végre átölel, amikor végre elmondhatom mennyire hiányzott, valahogyan eltűnnek az elmúlt hónapok aggodalmai, már nem gondolok rájuk. A percnek élek, amelyben végre ő is benne van. Megint.
Mosolyogva figyelem, ahogyan mohón elvonul a dobozkával és szépen elszöszöl a tasakokkal, meg a bennük található apró alkatrészekkel. Nekem a mai napig egy rejtély ez az egész, és leginkább csak színes kockákat látok bennük, amik mágikus módon a végén majd kiadnak valami konstellációt.
- Ahha. Legóbizbaszok. Értem én. Csillagromboló….és mondja Mr Hawkins, melyik csillagot óhajtja ezzel megsemmisíteni? Melegen ajánlom, hogy az esthajnalcsillag még eszébe se jusson. Tudja, a férjem és én a nászéjszakán a kis hangulatvilágítást ennek az égitestnek köszönhetjük. Jó persze még közreműködött a kerek, ezüst mosolyú hold is.- magyarázok apró kis görbülő mosollyal a szám szegletében, de végül kiveszem a kezéből a holmit és magammal húzom a konyhába. Persze egy bornak alapvetően nincs komoly jelentősége, van most is a hűtőben, de ez különleges. Egyrészt az évszám miatt, másrészt, meg az egyik legdrágább fajta amit az államban kapni lehet, de itt északon mindenképpen. A meglepett kérdést hallva csak serényen, hasonló gyerekes lelkesedéssel bólogatok.
- Komoly bizony. Komolytalanul nem vásárolgatnék ilyet.- csak könyökölök a pulton és figyelem miképpen kerül elő a dugóhúzó, hogy egy halk szisszenéssel megszabaduljon záró parafától. Miközben kikerül az egyik pohár a pultra őt nézem, hozzá hasonlóan kíváncsian vonom fel a szemöldököm a kijelentésére.
- Ó valóban? Mr Hawkins, nem tartja magát túlságosan könnyűvérűnek? Vagy talán a bor illata máris a fejébe szállt, hogy ilyen ajánlatot tesz nekem finoman célozva arra, hogy esetleg kettesben töltsük az estét? Hm...nem is finoman, hanem eléggé határozottan.- újabb pohár kerül elő, majd abba is csobban a rubintszín lágy bor, és a férjem keze felém nyúl. Nyitott tenyerét figyelem egy darabig, aztán nekem is félrebillen a fejem.
- Melyik hagyományra gondolsz? Arra, hogy a végén a sámán kapta el a virágcsokromat, jobb híjján, vagy arra amikor megtaláltuk azt a napozós tákolmányt a parton és úgy döntöttünk nekünk aznap éjjel az lesz a Ritz hotel….vagy arra amikor hm…- teszem a kezem a kezébe és hagyom, hogy közelebb húzzon. Az orromba szökik az illata, szinte már bor sem kell, a puszta közelsége részegít meg. Hogy lehet valakit még mindig ilyen hévvel szeretni ennyi idő után is?
Közel húzódom, a ritmus szinte önkéntelenül is a bőröm alá kúszik, ő pedig finoman kezd velem forogni a zene ütemére. Nyitott tenyerem a mellkasára simítom, és finoman vezetem fel a nyakáig, hogy aztán átöleljem. Egy fél fejjel magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony alapvetően.
- Nekem jobban hiányzott Mr Hawkins….de ha őszinte akarok lenni, akkor mi ketten együtt hiányoztunk. Amikor együtt vagyunk, akkor vagyok egész. Veled.- mindig ezt érzem. Pokoli bűntudattal vegyes ragaszkodás. Visszajövök, mindig vissza akarok jönni, talán ez tart még életben, mert alapvetően elég meggondolatlan és bevállalós vagyok a munkában. Óvatosan kezdem cirógatni a nyakszirtjét, miközben egy kósza ötlet vetődik fel bennem.
- Emlékszel? Meséltem neked a connecticuti házról a hegyekben, amit időnként mi is használni szoktunk. Bár mostanság már csak arra, hogy a kollégák oda járjanak pihenni. Mit gondol Mr Hawkins el tud szakadni pár napra a katedrától, a tudományos disszertációktól, a tanítványaitól, meg úgy mindentől ami a hétköznapokon jellemzi? - a hangom játékos, és picit lábujjhegyre emelkedem, hogy apró kis csókot leheljek az álla csúcsára.
- Ígérem én is itthon hagyom a teljes fegyverarzenálom...csak egyet viszek a biztonság kedvéért, de...szóval mit gondolsz, hajlandó lennél megszökni velem a hegyek közé pár napra?- újabb finom csók a kérlelés jeleként, és aztán lehajtom a fejem és nevetve fúrom a mellkasába az arcom, oda motyogom kuncogva.
-  Mit is mondtál azokról a hagyományokról?
Na igen...mert nálunk semmi sem ugyanolyan. Nincs kétszer ugyanolyan alkalom. Mégis amikor együtt vagyunk az egész világot kizárjuk.Ahogyan most is.

Nem vagyok az a fajta ember, aki kiteregeti a magánéletét, vagy megosztja másokkal az otthon történő dolgokat. A munkatársaim háromnegyede panaszkodik a szünetekben, ebéd közben, de akad olyan is, aki az előadások alatt küldözget üzenetet. Roppantul kényes vagyok rá, nem szeretem, ha mások házastársi problémáiról, a gyerektémáról hallok. Nekünk is megvoltak a magunk bajai, de egyszer sem fordultam segítségért, vagy beszéltem ki a felmerülő gondokat. A szüleimet nem érdekelte, hogy milyen frigyben létezem, apámat elvesztettem, amikor titokban nőül vettem Miát, és nem értesítettem róla. Anya megbékélt, talán érezte, hogy apa keze van ebben is, hogy nem családi körben ünnepeltük a számunkra legfontosabb napot. Természetesen a közös ebéd nem maradhatott el, mindenki málészájjal üdvözölt bennünket, még nászajándékokat is kaptunk utólag, de egyik sem ért fel azzal, hogy végül hivatalosan is az enyém volt a világ legszebb nője. A tárgyakkal nem lehetett megkísérteni, kivéve, ha azok valamilyen legóformát öltöttek, esetleg társasjátékügyben sem maradtam pártatlan. A többit megteremtettük magunknak, egyikünk sem keresett rosszul, sőt az ellenkezője volt igaz. Nem jelentett gondot, hogy elutazzunk Dubaiba, és ott töltsünk két hetet. A szükségleteink nem nyúltak túl a takarónkon, és nem is arról voltunk híresek, akik ne készültek volna fel a jövőjükre. Miának, és nekem is volt külön lekötött pénzünk, életbiztosítást, és lakásbiztosítást is kötöttünk, mellesleg egy magánnyugdíjpénztárba törlesztettünk hónapról hónapra, hogyha megéljük az öregkort, akkor ne kelljen az anyagi jólét miatt aggódnunk. Hírből sem ismertük az adósságokat, az inkább a testvéremre volt jellemző. A spontaneitás a közösen megélt hétköznapokra koncentrálódott, ahol nem láttunk messzebb, mint a reggel, vagy a másnap. Nem mehettem bele a naptározásba, a munkája nem engedte, hogy hosszabb időre előre jósoljak, ahogyan nekem is sokáig ingáznom kellett Washington és New York között. A távolság nem okozott nehézséget, beleszoktam a saját kis életformánkba, nekem megfelelt, ha évente csak néhány hétig birtokolhattam, de akkor az összes figyelmét magamnak követeltem. Az elmúlt pár hónapban azonban szöget ütött a fejemben, hogy mi lenne, ha komolyabban elbeszélgetnénk a gyermekről. Nem háborgattam vele, mindig higgadtan kezeltem, ha mégis szóba került, de lassan be kell látnom nekem is, hogy elszalad felettünk az idő. Mia kicsattan az egészségtől, figyel a vonalaira is, de a fogantatás már korántsem biztos, hogy annyira könnyen menne, mint mondjuk hat évvel ezelőtt. Negyven felett kockázatosabb bevállalni egy terhességet, és számolnunk kellett a következményekkel is. Egyikünk családjában sem értesültünk súlyosabb betegségekről, de ez nem zárhatta ki, hogy az utódunk esetleg mégis abba a kis százalékba esik bele. Nem ringattam magunkat álomvilágba, de fel kellett tennem a kérdést. Mikor, ha nem most? Meddig várjunk a próbákkal? Semmi sem garantálja, hogy elsőre összejönne, és szeretném tisztán látni a lehetőségeket is, hogy mikor zárul be a kör. Azt gondolom, hogy negyvenöt felett már nem fogja kitenni magát ekkora változásnak, talán már most is késő, de sosem titkoltam előle, hogy a képzeletben felállított terveim között szerepelt a családalapítás. Néhány hónapja konstans a lakóhelyem is, a projektem lezárult, és nem hívtak egy újabb üggyel egyelőre, de ki tudja, hogy mikor jön a nagy fogás. Az ideális körülmények adódtak voltak, a kérdés az, hogy Mia készen áll-e arra, hogy anya legyen, és ne a karrierje rovására menően élje meg a várandósságát? Nem olvashattam a fejéből, de bíztam benne, ha újra láthatom, akkor erre is sort kerítünk.
Öt hónap hosszú várakozása beérett ma este. El is feledkezem róla, hogy mivel húzott fel a testvérem. A szeretett nő látványa minden bút kiűz a lakásból, és a meghittséget hinti el a levegőben. A közös otthon falai felmelegszenek, mindenhonnan a lenyomata köszön vissza, és a hús-vér valója. Nem álmodom, kicsit bohókásabb vagyok a kései órák ellenére is, felpezsdíti a véremet, hogy nemcsak telefonon hallom a hangját, hanem meg is érinthetem. Játszadozik velem, a tüzet élesztgeti, bár nagyon is birtokában van ama tudásnak, hogy bárhol és bármikor megkívánom. A szokatlan helyszínek listáját mi vezetjük, nem állok ellen, ha az erdőben, a repülőn, vagy éppen a bevásárlóközpontban esünk egymásnak. A kevés idő a kreatív oldalunkat erősíti, és én még akkor is egy kisfiú maradok, ha húsz év múlva kell ugyanezeket végigcsinálnom vele.
- Addig nem leszek féltékeny, még hasonlókat mondasz. A horkolás akkora baj? – tátom el a számat, velem is előfordul, ha nagyon fáradt vagyok, hogy behorkantok, és a világot kiűzöm a hálószobából, de igyekszem az orrsövényferdülésemre fogni, amit nem vagyok hajlandó kezeltetni. A tökéletesség messze áll tőlem, de a hibáimmal együtt szeressen a kis asszonykám. Az ajándékkal lekenyerez, megint ott tartunk, hogy nekem karácsony, ha hazalátogat, de neki csak egy szimpla szabadság. Nem készültem virágcsokorral, vagy csokival, magamat adhattam, de azt örökre. A halálcsillag elvonja a figyelmemet, a távollétében is órákat böngésztem, hogy ráakadjak, de már sehol sem lehetett kapni. Hazajön, és beállít azzal, amire a legjobban vágytam. Mikor fog rám unni? Nem hiszek a szememnek, még azzal sem bíbelődöm, hogy óvatosan bontsam ki a csomagot, nekiesek úgy, ahogy van.
- Ezek nem azok. – fortyogok, és belemerülten forgatom a kézikönyvet, de kikapja a kezemből. – Biztosan nem fogom elpusztítani a Vénuszt. Mekkora ökör lennék. – vigyorogva engedek a kérésének, és visszasétálok vele a konyhába, hogy megszemléljem a második meglepetést is. A bor a házasságkötésünk évében lett beüvegezve, hogyan is felejthetném el azt a napot. Valami különleges kapocs közöttünk a nedű, elmerülhetek azokban a gyönyörű emlékekben is. Szakszerűen nyitom fel a borunkat, és az egyik pohárba töltök kétujjnyit.
- Szívesen villogtatom meg a laza oldalamat is, eddig raktároztam. Nem kíváncsi rá kegyed? – kacsintva töltök neki is, és nyújtom át a poharat.
- Milyen kérdés ez? – vonom fel az egyik szemöldökömet, és félretéve a bort, most a kezemmel húzom el. A spanyol dallamok felébresztik a macho részemet, és muszáj egy kicsit átmozgatnom a testemet, ha már egész nap úgy álltam, mint a cövek. Közelebb vonom, átfogom a derekát, és a zene ütemére andalgok vele. Nem éppen egy versenytánc, de megfelel a hajnali óráknak, és amúgy sem szívesen venném, ha ránk hívnák a rendőrséget, mert dáridózunk a felkelő nap első sugaraival…hamarosan. A nyakam peremére fekteti a két karját, és úgy fonódik körém. A pillantása éget, és szeretetet sugároz, a szerelem még most sem múlt el, valahogyan erősebb lett a kötődés, a tudat, hogy az enyém.
- Versenyezzünk, hogy ki hiányzott kinek? – nyalom meg az ajkam szélét, és fordulok vele egyet, miközben már a nyakamat cirógatja. Egy-két akkord után szólal csak meg, nem sejtem, hogy mi jár a kis fejében, de azt hiszem ezekre rövid időn belül választ kapok. A szívem szakad bele, ahogyan rám néz, nem szeretnék nemet mondani.
- Hallottam már róla, és nagyon csábító az ajánlat. – kezdek bele a felvezetőbe, de tartok tőle, hogy nem fog tetszeni a folytatás. – El tudnék szakadni, ha megtehetném. A holnapi órára mindenképpen be kell mennem, mert nincs, aki helyettesítsen, de… - itt megállunk, és kezdeményezve a lapockájára simítom a tenyeremet, picit puhítom, és aztán bedöntöm, hogy előrehajolva milliméterekre válasszanak el a szirmaitól. – Más ötlettel kell előállnom. Seth ma megkeresett, gondja akadt Vegasban. Az egyik könyvelő kisebb vagyont tulajdonított el a cégünktől…oda kellene utaznom holnap. Arra gondoltam, hogy velem tarthatnál…még nem foglaltam le a jegyeket, de tudod, hogy nem hagyhatom cserben, különben… - ki se kell mondanom, hiszen tisztában van vele, hogy az apám tajtékzani fog, ha elúszik a kaszinónk bevétele. – Mit mond rá Mrs. Hawkins, kisegít a bajból, és velem tart? – most már megelégeltem, hogy csak játszunk, nem várom meg, hogy feleljen, simán rászorítom az ajkamat, eleinte csak finoman kóstolgatom, élesztem fel a szája két szegletét. Puszikkal nyitom meg az utat, és érintem össze a nyelvünk hegyét. Bizsereg a bőröm, lehunyom a szemhéjamat, amikor elmélyítem a csókot, és felfelé zongoráztatom az ujjaimat a gerince mentén.

Noha az anyám előszeretettel hangoztatta, hogy mi átlagos amerikai család vagyunk, valójában soha nem voltunk azok. Ez csak az ő fejében létezett. Ennek oka többnyire bennem és a fivéremben keresendő, mivel mindenféle módon szembementünk a hagyományokkal. Anya és apa révén számtalan unokatestvérrel rendelkeztünk, akik követték azt a bevett szokást, hogy huszonéves koruk elején vagy közepén férjhez mentek, megházasodtak, aztán szültek minimum két gyereket, és ezzel tovább is vitték a családi hagyományokat. Miután Tim bejelentette, hogy a nőket tiszteli ugyan de alapvető vágyakat nem táplál irányukba, én kerültem célkeresztbe annak tekintetében, hogy valóra váltsam a szüleink nagy családról szövögetett álmait. Ron ideális férfi volt. Szerintük. Éppen ezért egy ideig én is elhittem, hogy az. Meg őszintén szólva nem hittem, hogy létezik még egy olyan ember a világon, aki el tudná viselni a munkámmal járó állandó bizonytalanságot, vagy éppen azt, hogy tervezni a napokkal esetemben nem úgy lehet mint másokkal. Ron életvitele azonban pontosan passzolt az enyémhez, így aztán már kicsit magam is elhittem, hogy ez majd a későbbiekben működhet. Aztán majd jönnek úgyis a lurkók - hangoztatta oly sokszor és olyan nagy hévvel az anyám - én pedig fel fogom adni a karrierem és minden mást azért, hogy velük legyek. Tulajdonképp ez így is volt. Mármint úgy képzeltem, hogy ha egyszer családot akarok, akkor lassan el kell jutni arra a pontra, hogy át kell priorizálni a dolgokat. A bajok ott kezdődtek, amikor sok év együtt járás után sem éreztem azt, hogy éppen Ron lenne az a férfi akiért ezt meglépném. Egyszerűen elmaradt a szikra, az a tűz, ami magával ragad és beledöglök is de akkor is kell nekem, nem tudnám nélküle elképzelni az életem, és úgy érezném egy idő után, hogy annyira jók vagyunk, hogy belőlünk kell még minimum egy...vagy kettő….vagy több. Nem ő volt az. Az első ilyen istenes érzelmi maflást Reece hozta el, és már az első alkalommal, ahogyan lazán odasétált az egyetem udvarán éreztem, hogy van benne elég erő és tűz amit talán mások nem látnak. Benne megvolt minden. Merészség, kellő őrület, hiszen ki lenne az a bátor, aki teljesen ismeretlenül kérdezné meg egy vadidegen nőtől, hogy mi van a műanyag poharában...majd alig tíz percen belül egyszerűen és minden köntörfalazás nélkül kérné el a telefonszámát? Én pedig nevetve adtam meg neki, hozzátűzve azt a kék kis esernyőt, ami a koktélomban volt. Őszintén szólva Reece Hawkins attól a naptól kezdve, és randevúról randevúra jött és tarolt. Az érzéseimet, a jókedvemet és minden mást lopva magának, amíg egyszer már azon kaptam magam, hogy ha nem hív fel mert dolga van akkor hiányzik. Persze nem volt egyszerű már az elejétől sem….de azt is tudtam, hogy ha valaha én valakiért feladom az addigi életemet, az ő lesz. Persze nem kérte soha….és ezért végtelenül hálás voltam neki. Sosem hangoztattam sűrűn, de tudta.
Félszavak. Közhelyes talán de ez nálunk hatványozottan működött. A hűtőn hagyott apró üzenetekben, dekódolt összekevert betűk sokaságában elrejtett vallomások. Imádta a rejtvényeket, és gyakorta játszottam vele, hogy mindenféle nyomot hagytam neki a lakás számtalan pontján, amíg végül valahol az ezredik helyen rálelt a búcsúajándékomra, amit azért hagytam, hogy mindig eszébe jussak. Persze csak ha volt ilyesmire időm, és nem pár órán belül már a Marshall hivatal irodájában kellett raportra jelentkeznem. Nem voltak ezek nagy dolgok, inkább személyesek. Egy rúzsnyomokkal telepettyezett fehér ing, vagy a parfümömmel átitatott kispárna, esetleg egy pendrive, ami néhány dalt tartalmazott azokból, amikre előszeretettel szeretkeztünk, akár spontán is. Mert ez volt az ami sosem veszett ki a házasságunkból és azt hiszem ez az ami a mai napig is életben tartja. Hogy nincs két egyforma nap, és mert igazán egyikünk sem képes megtervezni a holnapot, hát annak élünk amit az adott pillanat tartogat. Ezért nem veszekszünk. Illetve, ez ebben a formában nem igaz, hiszen hazudik az aki azt állítja, hogy éveken át minden tökéletes és idilli egy kapcsolatban. Nekünk is megvannak a magunk mélységei, nekünk is megvannak a féltésből az aggodalomból vagy esetleg a fáradtságból adódó összezörrenéseink. Talán az különböztet meg bennünket másoktól, hogy sosem fekszünk el úgy, hogy ne mondanánk a másiknak, hogy szeretjük, hogy ne haragudjon. Mert a másnap mindig bizonytalan. Tudni kell engedni időnként. Tudni kell a másiknak teret hagyni az élethez, és tudni kell mégis ott lenni amikor szüksége van ránk. És tudni kell kiélvezni azokat az időket amikor hazatérve olyan nagyon hiányzik a másik, hogy a puszta közelsége szédítő.
- Neeeeeem a horkolás önmagában nem baj. De van az a horkolás tudod...az a röfögős, démoni hörgős...krafffffffaaaaaaaa...kraff krafff- kicsit bandzsalítva, idétlen fejet vágva, grimaszolva próbáltam előadni, hogy Walt mit tud produkálni éjjelenete a közös szálláson. A jobb eset amikor legalább az ágyunk két egyszemélyes. De volt olyan eset amikor nagyon kedvesen a nászutas lakosztályt kaptuk meg. Nem tudom melyik vicces kedvű kolléga intézte így. De ha legközelebb látom….tartós tejet már ne spajzoljon. És persze volt olyan is amikor a védett családdal osztoztunk egy közös átmeneti lakáson, ahonnan egy hét után tovább is álltunk. Nem mindig töltöttük az időt egyetlen helyen, volt olyan, hogy a hónapok alatt számtalan államban és városban megfordultunk. Nem mondom, hogy az állandóság hiánya nem őrli fel az ember idegeit, és ilyenkor volt, hogy felhívtam Reece-t. Néha az éjszaka közepén. Egyszerűen csak hallani akartam a hangját, tudni, hogy visszavár, hogy van valahol valaki, aki stabilitást és biztos támaszt jelent a számomra. Szerettem a munkám, de néha rengeteget kivett belőlem. Lelkileg. És amikor hazajöttem, kellettek az ilyenek, amit most csinálunk. A játékok, a bolondozások, amikor ebben ő is partner.
Tudtam, hogy az ajándékaim betalálnak majd, de az igazság az, hogy nem csak ennyivel készültem. Volt még egy harmadik is, amit időzíteni kellett és amire Walt beszélt rá, amikor egy este billiárdozni voltunk valahol észak-Oregonban és majd befagyott a hátsón, olyan hideg volt.Akkor kavarogtunk be egy plázába, eredetileg azzal a céllal, hogy forralt bort igyunk. Aztán más lett belőle, amelynek az eredményét hazahoztam és amely még ott lapult a viharvert kék táskában. Eljön majd annak is az ideje.
Valahogyan mindig van abban valami vonzó, ha egy férfi bort bont fel. Nem tudom ezt megmagyarázni, azt hiszem ez valami velem született kettyó, ahogyan rettentő erotikusnak találom ha egy pasas sebességet vált, ha mondjuk elmélyülten olvas valamit a telefonján, vagy simán csak megteríti az asztalt. Tim a fivérem szerint ez nálam nem rendellenesség, hanem a több hónapos önkéntes cölibátus eredménye, ami már az agyamra is rátelepszik.
- Óóóó kiskegyem mindenre kíváncsi amit őurasága meg akar mutatni...miiiiindenreeeee.- nyekergem nevetgélve, és hagyom, hogy magához húzzon, majd lassan lötyögni kezdünk a zenére. Táncnak most ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném, ez inkább valami furcsa és nagyon bizsergető előjáték, amit tagadhatatlanul élvezek.
- Nem kell versenyezni, egyértelmű, hogy te hiányoztál jobban nekem.- állok lábujjhegyre, és pimaszkodva lopok megint csókot az álláról...jelenleg ez az amit elérek, meg amit elbírok ebben a felfokozott állapotban. A közelségétől úgy érzem, hogy kocsonyássá válnak a végtagjaim, és azt hiszem hamarosan feladni kényszerülök ezt a játékot, mert nem nagyon fogom tudni megállni, hogy ne simuljak rá még inkább. Ettől függetlenül még megpróbálom felvetni az ötletemet az utazásról a hétvégi házról, bár már ez is erőteljes koncentrációt követel, amikor megérzem az ujjait a gerincem vonalán zongorázni. Édeskrisztus! Őrület, hogy mit tud még mindig művelni velem. Ugyanakkor leplezni sem tudom elnyúló arcom látványával, hogy a visszautasítás kicsit szíven üt. A továbbiak pedig szintén. Nem így terveztem, és Seth említésére kicsit fintorba is fut a szám, motyogva, fújtatva nem tetszésem jeleként.
- Óigen! Seth a mintafiú….akit persze mindig neked kell kihúzni a bajból...és ahhhwww ….Reece te még morogni sem engedsz….- persze a kezdeti puffogásomat nagyon jól tudja hogyan csillapítsa, amikor ajkait az enyémre tapasztja, én meg szinte belerágcsálom az utolsó szavakat, apró nevetgélések közepette. Nyelve egyre határozottabban és egyre erőteljesebben keres utat magának, míg aztán rájövök, hogy ellenállni nem csak képtelenség, hanem hülyeség is.Karjaimat a nyaka köré fonom, és hagyom, hogy kicsit megdöntve, majdhogynem a padlóra érkezve csókolja magát belém. De ebben a szögben kényelmetlen, így aztán egy gyors mozdulattal rántom őt magammal le végül a földre. A súlya a tehetetlenség hatására érkezik rám, amit egy nyögéssel vegyes nevetéssel fogadok. Kezemmel a tarkóján át beletúrok a hajába, és szinte szuszogva én vagyok most az aki nem akarja és nem is tudja visszafogni magát. A pokolba Seth-el meg Vegassal meg a kaszinókkal….komolyan….öt hónapja nem láttam a férjemet, nem ezen akarok kattogni.
- Mrs Hawkins önnel tart a bajba is...ha a pokolra szállunk alá akkor is...márpedig Vegas a pénz pokla….de azt már most mondom, hogy kifosztom az összes félkarú rablót apád kaszinóiban.- nevetve csókolom meg a szeme alatti részt, jó pár apró puszi, ajkának marása közepette motyogom a szavakat, miközben kezem levezetem és az inge alá csúsztatom a hátán, hogy ujjbegyeimmel finoman simítsak végig a bőrén.
- Blue Helenát fogok szürcsölni a tetőkertben….és hajnalig fogok táncolni….ja igen és a legfontosabban kihagytam...a szálloda összes liftjét meg fogjuk szentségteleníteni. Ezt arra a bizbaszokból kirakható Csillagos rombolósodra esküszöm!- kicsit ívben feszítem meg a hátamat ahogyan felnevetek, majd kezem, most lejjebb vezetem a nadrágja derék részéig, ahol alá csúsztatom a mancsaimat.
-Mit mondd Mr Hawkins elfogadja az üzletet ezekkel a feltételekkel, vagy megspékeljem valami extra ajánlattal még az egészet?- emelem meg kicsit alatta a fejem, hogy aprót harapjak kívánatosan húsos alsó ajkába.

+16

A társadalom egy kevés rétegét képezzük mi, akik másképpen működnek, mint az átlagos amerikai család. Nem vállaltunk gyereket, nem vertük magunkat hitelbe, és mindketten kenyérkeresők vagyunk. A szüleink ugyan konzervatívak, de mi egyáltalán nem viseljük eme nézeteket, és nem is igazán érdekel bennünket, hogy mit gondolnak rólunk. Miával saját szabályokat alkottunk, nem dőltünk be az elvárásoknak, nem nyomódtunk össze a súly alatt, melyet ránk terheltek. Egyikünk sem hétköznapi hivatást választott. A sajátom szinte ki volt taposva, mióta az eszemet tudom. Sosem találtam a helyemet a kortársaim között, nekem nem kellett az, hogy bulikkal, és ivászattal töltsem ki az unalmas óráimat, ha nem éppen az egyetemen ültem. Nekem kiváltság volt, hogy lekötötték a figyelmemet, hogy ideje előtt kóstolhattam bele a komolyabb oktatási rendszerbe. Számtalan érvet tudnék felsorolni amellett, hogy mennyire eltérően vélekedem a mostani generációkról, de csak szájtépés lenne. Ma este lényegesen fontosabb dolgok zajlanak, mert amint átlépem a küszöböt a légüres tér megtelik egy kis zenével, és annak a nőnek a jelenlétével, aki a mindenséget jelenti. A munkája...ugye említettem előbb, hogy mindenkinek volt egy választása? Az övé veszélyesebb, mint az enyém, nem kell laboratóriumba vonulnia, sem pedig petricsészékben méregetni alapanyagokat, hogy valami nagyszabásút tegyen le az asztalra. A feleségem az életét tette kockára minden egyes bevetéssel, távolmaradással. Mások fizikai biztonságát helyezte előtérbe. Sosem beszélt konkrétan arról, hogy miket csinál, vagy éppen merre járt, de éreztem a belőle áradó feszültség utolsó hullámait, és a megkönnyebbülés első légvételeit, ha a karomba zártam. Nem mindig mondtuk ki, de tudtuk, hogy miken megy keresztül a másik. Elfogadtuk, hogy ez teszi teljessé, hogy nem otthon ül, és mondjuk könyvet fordít. A kölcsönös tisztelet csak az egyik fele volt a frigyünknek, a másik a türelem. Hiába magyaráznám el egy földi halandónak, hogy mit jelent a távolság...mert nem ugyanazt értjük alatta. Én bíztam benne, egyetlen percig sem kételkedtem, hogy megszegné a nekem tett esküjét, vagy belebolondulna másba, és ne szólna róla. Vakon hittem benne, hogy csakis nekem él, hogy nem akar jót, és ha éppen ezer mérföld választott el a porhüvelyétől is, akkor is úgy feküdtem le, hogy éreztem...nekem csakis ő létezik. Nem igazán érzékeltem már egy idő után, ha elment, a hiánya mindig ott lebegett körülöttem, de megszoktam, hogy egyedül vagyok. Ezekben az ínséges időkben jobban figyeltem a munkámra, vagy a családomnak nevezett közösségre, melynek jó részét a bátyám ostobaságai tették ki. Néha felhívtam Miának a testvérét, de hozzá szorosabb viszony nem fűzött. Akkor látogattuk meg, vagy jött át hozzánk, ha éppen ketten voltunk itthon. Nélküle nem mentem, nem is érdekeltek a szülei, hiszen nem csíptek. Egyetlen alkalommal beszélgettem el komolyabban az édesapjával, és akkor azt mondta nekem, hogy mi nem illünk össze, és a lánya jobban járt volna a másik férfival, akit ők választottak neki. A tisztelet járt az idősebb generációnak, elvégre felneveltek két gyermeket, de azt senki nem várhatta el tőlem, hogy jó pofát vágjak egy ekkora hazugsághoz. Nehézségek vannak, és lesznek is, de ha ezekre koncentrálnék, akkor már régen beadtam volna a válókeresetet, vagy be sem vállalom a nejemmel járó terheket.  

A hátam mögött hagyom a holnapi órám jegyzetének gondolatát, a testvérem generálta bajokat, amint a karjaimban tudhatom a saját szőkeségemet. Lágyan ringatózunk a zene dallamára, nem is igazán ez számít, hanem a távolság leküzdése. Nem a telefonomat szorongatom, hogy a hangját hallva aludjak el, nem a párnáját ölelgetem, hogy könnyebb legyen a másnap. A puszta valója vértez fel energiával. Szükségem van rá, mint levegőre, egy kis felüdülésre a száraz és hideg periódus után. A karján szántok végig lassan, és élvezem, hogy mekkora hatást gyakorlok rá hat év elteltével is. Az első együttlét maga volt a tökély. A helyszín azt hiszem az egyetemi kampusz egyik melléképülete lehetett. Beosontunk oda az eső elől, és nevetve fogtuk a hasunkat. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a humor tárgya, de nagyon élveztem a társaságát. A harmadik randink lehetett, egy művészfilmre vittem el, bízva a saját megítélésemben, hogy szereti a régi klasszikusokat. A filmből nem sokat láttam, mert arra koncentráltam, hogy érintkezhetem vele. A kezét simogatva ereszkedtem a kezemmel egyre lejjebb, és bontakoztattam ki azt a kevéske tapasztalatomat, amit tudtam. Magabiztosan meneteltem előre, aztán rám nézett, és felégtem. Nem kellettek szavak, ott volt minden...kívántam, ahogyan ő is engem, aztán véletlenül rám öntötte a kólát, és ki kellett jönnünk a teremből. A kampuszig futottunk, és voálá az emlék is a helyére kerül. Lehunyt szemhéjakkal adózom a jelennek, hogy megadta nekem a legnagyobb ajándékot. Épségben tért haza, nem mondom ki, mert elrontanám az egyezségünket, de féltettem. Álmatlanul forgolódtam, ha hetekig nem jelentkezett valamilyen formában. A postát figyeltem, a házunk előtt elsuhanó autókat, nehogy rossz hírt hozzanak. Lelkiekben fel kellett volna készülnöm erre az eshetőségre is, de nem tudtam. Mélyen legbelül tudtam, ha elveszítem őt, akkor a saját síromat is megáshatom. A hátán cirógatom, a lapockája két találkozásába fúrom bele az ujjamat, miközben felvázol egy tökéletes hétvégét. Szeretném, de nem mondhatok igent rá. A legnagyobb sajnálatomra egyszerűen a derekára fonom a karomat, és beavatom a legfrissebb hírekbe idehaza. A szívem őrült tempóban ketyeg, a mellkasom feszít, hogy megízleljem őt, és elfelejtsem a bajainkat. Határozottan tartom meg, ahogyan előre döntöm a törzsét, megyek én is vele, hiszen a szirmai az enyémekre olvadnak. A zanzás égbolt, meg úgy minden összemosódik, és csak őt érzem, a meleg bőrét, a csókolnivaló ajkait. Nem akarom, hogy véget érjen a pillanat, szívesen vetődőm vele akár a föld alá is. Lehúz az apró kéz, a padló sokkal kényelmesebb, mint bármi más. A jobbommal fel sem tudom fogni az esést, hiszen váratlanul ért, de azért megpróbálom, azonban így is ránehezedem, mint egy medve. A tekintetünk összekapcsolódik, és szinte egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Már régen éreztem a végtagjaim jelenlétét, meg a térdembe nyilalló sajgást. Könnyedén válik a nevetés sóhajjá, a pillanat kéjjé. A hajamba túrva csak őt figyelem, és a válaszára várok.
- A pokol nem a legjobb szó rá, de hidd el, hogy nem állunk meg a félkarú rablónál. Tudom, hogy tudsz pókerezni, vétek lenne nem élni a tehetségeddel. - észrevétlen siklik be a keze az ingem alá, és késztet némi lúdbőrös élményre az alattam terpeszkedő.
- A liftben akarja csinálni Mrs. Hawkins...és a tetőkert. - nem bírok betelni vele, a csilingelő hangjával. A közelsége felébreszti a déli vidéket, az éhezés mostanra elérte a kínos határokat, és lakmározni vágyom a húsból.  
- Hmm...az ördöggel játszol, és nem elég az ajánlat, nincs jobb? - a tekintetem leszökik szeme világáról, egészen más tájékra. Nem sokat rejt az anyag, ezért a kezemmel a derekára simítok, onnan időzve egyre beljebb, hogy aztán az ujjbegyeimmel kitapintva a két kebel közötti völgyet, szépen elsimítsam a ruha gyűrődését.  
- Akarom a nappalokat veled...egy kis játékot a repülőn... - felelem az általam szabott feltételeket, miközben két fogam közé csippentem az alsó ajkát, és szemtelenül csúszok be a kezemmel a kis ruhácskája alá. Az érintésem hideg, de ahogyan megrázkódik...kellő morajlást vált ki belőlem.
- Saját lakosztályt bérlek...pezsgőfürdővel, akár egy nászutas kéjlak is lehetne... - a mutatóujjam a köldökét csiklandozva barangol felfelé, az ajkaimmal a nyaka peremére hajolok, és beszívva permetes bőrfelszínét, rá is harapok.  

Kopogott az eső azon az októberi délelőttön, amikor életemben nem először és nem utoljára miattad megszöktem a kötelezettségeim elől. Lőtéri gyakorlatra kellett volna mennem, aztán személyiségelemzés előadásom lett volna az egyetemen, a nap végén meg két oldalnyi jelentés tisztázása várt a laptopomon. Helyette mit csináltam? Bőrig ázva fűztem ujjaim az ujjaid közé, és kapualjról kapualjra csókoltam ajkaid közé a vágyaimat. Olyan voltam mint egy megbolondult kamasz akit a hormonok tartanak pórázon, pedig csak annyi volt a bűnöm, hogy végtelenül szerelmes voltam. Beléd. Akkor már hónapok óta nem próbáltam magam győzködni arról, hogy normális keretek között kellene tartani a kapcsolatunkat. Nem próbáltam bocsánatot kérni a szüleimtől mert téged választottalak. Úgysem értették volna meg, ahogyan azt hiszem ma sem értik. Már feladtam, hogy meg akarjak felelni nekik, vagy meg akarjam feleltetni a mi házasságunkat. Meghallgatom anya fojtott hangú kritikáit, vagy apa dörgedelmeit arról, hogy mekkora csalódást okoztam azzal, hogy hozzád mentem. Én újra és újra akartam veled élni minden ilyen esős októberi napot. A kopott, kissé viseletes, nagyjából három közepesebb kávéfoltot viselő püspöklila kanapéra esni veled, érezni ahogyan rám borulsz. Megnyugtató hallani az apró nyögést, amit a fülem mellett a nyakamba fojtasz. Érezni a tincseidet az arcom körül, az illatod a bőröm alá szökik. Nevetni kifulladásig, mezítláb kiállni az erkélyre, beleszagolni az avarillatú őszbe, hallgatni az elhalkuló világot, a város fényei közé szédülni, ölelni és vágyakat beteljesíteni. Tudod, hogy sosem akartam többet, csak ezt az apró boldogságot veled? Nem voltak nagyszabású terveim, nem akartam világmegváltó lenni, nem akartam megfordítani a földet a tengelye körül a másik irányba, nem akartam senki életében kerékkötő lenni, de meghajtó erő a sajátunkban mindenképpen.
Mindent megadtál amire egy nő csak vágyhat és cserébe oly keveset vártál. Te voltál az életemben az ellensúly, ami két lábbal tartott a földön, a racionális én, a minden szempontból tökéletes gravitációs tér, a világmindenség, a saját tejútrendszerem, te voltál minden és még mindig az vagy. Nem hiszem, hogy ez múlandó. Ilyen csak egyszer történik az életben, csak egyszer van az örökké. Múlhatatlan szerelemmel.

Azt hiszem a mi boldogságunk első és legfontosabb alapja, hogy csupán a legszükségesebb időre engedtük be az életünkbe a családunkat. Egy ideje a legszükségesebb és legudvariasabb időkre szorítottuk velük a találkozásokat, és nem azért mert ne lettek volna fontosak, hanem mert egyikünk sem volt kíváncsi a kritikákra vagy a még ennyi ideje is feddő pillantásokra. Noha egy ideje azt hiszem ez már inkább annak szólt, hogy még mindig nem született gyerekünk. Kimondatlanul is tudtam, hogy bár az édesanyám és az anyósom világlátása, alaptermészete alapvetően és mindenben különbözik egymástól, abban mindketten egyetértettek, hogy a biológiai órám már nem csupán ketyeg, hanem hovatovább fel fog robbanni és késő lesz. Szerintük.
Reece-t jobban kötötte a családja,mint engem. Én a fivéremhez kötődtem már szinte csak igazán, és nem én, nem mi akartuk, hogy ez így legyen. Minden alkalommal, amikor hazajövök, mindig abban reménykedem, hogy egyetlen alkalommal sem kell hallanom azt, hogy a Hawkins famíliában éppen milyen gondok vannak. Persze valami mindig van, ami lerombolja azt a csöppnyi illúziómat, hogy mi ketten majd beburkolózunk a saját kis világunkba.
Alig egy hete még azt ecsetelgettem Walt-nak egy jó minőségű, kissé talán húgymeleg, de mindenképpen ízletes scotch-ot szopogatva a szállodai szobánk nyolcadik emeletének erkélyén, hogy az én életem noha nem tökéletes, attól még az enyém. Én választottam, még úgy is, hogy tudtam mi minden jár még vele együtt.
- Naív vagy te nagyseggű!- jelentette ki röhögve, és még egy jó nagyot szívott abba a borzalmasan büdös szivarba, ami szerinte minőségi. Leginkább lótrágyával kevert szárított falevélre hasonlított. Játszi sértettséggel boxoltam meg a felkarját.
- Taníts az életre mester!
Aztán csend ült közénk, és ott is maradt. Aznap valahogyan egyikünknek sem volt kedve beszélgetni, mert negyvennyolc óra leforgása alatt háromszor kellett nem csak lakhelyet, de várost és megyét is váltani. Nehezen viseltem ezt, egyre nehezebben. És ha belegondolok van abban valami, hogy az a bizonyos biológiai óra már tényleg az utolsókat rúgja….azt hiszem itt lenne az ideje komolyan fontolóra venni a családalapítást. Vessem fel én, vagy keressek alkalmat erre? Nem kedvez a lehetőségnek mindaz amit Reece felvet, mely szerint nem lesznek nyugodt napjaink. Nem mintha amúgy lennének, csak ezek….ezek az eltávozások, amikor biztos lehetek abban, hogy az elkövetkező harminc napban nem fognak vezényelni sehova másról kellene szóljanak. Mint ahogyan mást is terveztem. Öt hónapja nem öleltem magamhoz a férjemet, és ez nem csupán szexuálisan de lelkileg is alaposan helybenhagyott. Az ölelések, az esti apró, szinte már szertartásszerű apró csókok hiányoztak a legjobban. Homlok-orr-áll szentháromságban oda és vissza. Imádtam.
Egy percig sem rejtem véka alá, még ha ezt egy kicsit elviccelt formában is teszem, hogy nem tetszik az a gondolat, hogy egy istenháta mögötti faházat, ahol csak ketten lehetünk, meg néhány kóbor mókus, és az esti szél felcseréljük a zajos és nyüzsgő Vegasra. Csendre vágytam. Volt elég szar mostanság a mindennapjaimban, és igen….túl sok volt a zaj benne, túl sok a felesleges zaj. Most nyugalom kellett volna, és nem egy ilyen út.
Én azonban nem csak azt fogadtam meg egykor, hogy minden jóban….hanem azt is, hogy őt semmiféle bajában el nem….igen, ezt is megfogadtam. Mindent.
A földre rántva magammal a perlekedésem lassan alábbhagy, és tudja jól, hogy bármit is mondok, úgyis menni fogok vele. Még akkor is, ha nekem más terveim voltak.
- Ohóóóó! Csak nem arra a két évvel ezelőtti vegasi görbe éjszakára gondolsz, amikor már szinte lincshangulat alakult ki az asztalnál, mert zsinórban vittem el a harmadik kört? - a szemeim is nevetnek, ujjaim még mindig mohón nyomakszanak a bőrére, simogató ujjbegyeim követelik az utolsó kis forró felületet rajta. Lúdbőrt hagy maga után a mozdulatom, és ez hasonlóan jó érzéssel tölt el engem is. Hatás-ellenhatás.
- A liftben is….a tetőkertben is….a kaszinó személyzeti öltözőjében is….mindenhol is…- emelkedem meg minden egyes apró kis moondatom alatt, hogy finom, de egyre követelőzőbb csókokat vegyek el, vagy harapjak le ajkairól.
Nevetve nyaklok vissza a szőnyegre, a fejem halkan koppan is.
- Hogy te micsoda telhetetlen dög vagy!A nappalokat nem adom, akkor amúgy is távol leszel, intézed azokat aaaaaaa rettentően fontos ügyeket a bátyád helyett.- emelem meg az egyik kezem és ide-oda hadonászok vele a levegőben, aztán a tarkójára vezetem, és ujjaimmal lágyan masszírozni kezdem, hogy aztán előre vezessem, és szépen komótosan gombolgatni kezdjem az ingét, már ameddig engedi.
- De azt azért tegyük hozzá, hogy legyen kéznél a telefonod, hogy a te kis szőke boszorkányod nagyjából tíz perces intervallumokban mindenféle mocskos és perverz üzenettel vonja el a figyelmed nehezítésként.- ujjaim kitartóan matattak a gombokkal, egymás után pattintottam le őket fél kézzel, miközben a másikkal a hátát simogattam hol óvatosan, hol begörbített ujjakkal szántottam végig, igyekezve azért még így is kicsit visszafogni magam.Egyre nehezebb volt, kivált, hogy az ostrom tőle is érkezett.
- Nászutas kéjlak…- nyögöm bele nevetve a mellkasába, és kicsit tolva feljebb őt, hogy az ing utolsó gombjait is megoldva, felesleges szárnyként terítsem szét rajta a ruhadarabot, majd húzzam róla lefelé, hogy félredobhassam.
-...mandulatejes habfürdővel, narancsos illatgyertyával és gitáros latin zenével...ahhhh gondolod ezek után képes leszek téged kiengedni onnan? Az ágyhoz bilincsellek Reece Hawkins, nem szabadulsz tőlem.- magyaráztam, miközben kicsit megemeltem a kezeimet, hogy megszabadíthasson a felsőmtől ő is.
Szusszanva és nyögve emelkedtem meg, hogy élvezettel fürdőzzem az ajkai által a nyakamon hagyott nyomok keltette bizsergető érzésbe.
-....utána pedig, olvasztott csokoládét akarok falatozni a hasadról és epret….töménytelen mennyiségű epret, az ajkaid közül akarok pezsgőt kortyolni….istenem!- erőtlenül hanyatlottam hátra és engedtem, hogy a csókjaival még inkább beborítson. Van az a pillanat amikor a fantázia összeölelkezik a valósággal, az érzésekkel. Ez most az a pillanat volt.
Hovatovább az sem tűnt fel istenigazán, hogy még mindig a szőnyegen fekszünk, a ruhák amelyek eddig lekerültek valahol mellettünk, körülöttünk hevernek. A borospoharak félig üresen árválkodnak a pulton a kibontott legó, az üveg a konyha felől, ahol még a kis jelzőfények világítottak. A nappalit beborító szűrt narancs fényben úgy borultam össze a férjemmel, olyan szenvedéllyel melyet öt hónap érlelt ilyen forróvá, és fogalmam sem volt róla, hogy mikor ér véget  a mai este, de úgy éreztem az örökkévalóságig tudnám őt még szeretni.

+16


2015. Január

Odakint még fagyott, az utak alig voltak járhatóak, én meg bent rohadtam a lakásunk mélyén. Egy kis időre eljöhettem Washingtonból, már szinte sóvárogtam, hogy lássam a nejemet. Mia sem tartózkodott sokat itthon, de a házasságunk elején jártunk, és igyekeztünk minden egyes pillanatot megragadni, ha lehetséges volt az együttlétre. Nem múltak el a mézeshetek, nálunk ez hónapok óta tartó állapot volt, és én élveztem, ha a közelében lehettem. Furán hatott rám az üres lakás ténye, hiszen abban a hitben léteztem, hogy ezen a hétvégén ő is itthon lesz, és együtt fészkelődhetünk be az ágy mélyére, és vasárnap estig nem is terveztem, hogy onnan kiszabadulnék. A repülőre való felszállás előtt még egyeztettem is vele, eleinte meglepetésnek szántam, de ha nem lett volna az Államokban, akkor maximum az üres falak vártak volna. Nem kockáztattam volna meg, hogy ennyit utazzak, de érte még újabb öt órát is a seggemen töltöttem volna. A gatyámban állt a zászló, és az egyik chipes-es zacskót is elpusztítottam várakozás közben. A frigyünk alatt mindig én voltam a türelmesebb, ő meg a kedvesebb. A mérlegnyelve sosem bukott ki, egyszerűen tökéletesen kiegészítettük egymást. A takarót a lábamra terítettem, és az egyik régi tetrisszel játszottam, mire kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent az imádott nőm. Szólnom sem kellett volna, a fizikai törvények helyettem beszéltek, meg az árulkodó jel is a paplan alatt, amikor felálltam, és elé mentem köszönteni. Egyetlen fehér táska volt a kezében, nem is akartam nagyobb figyelmet fordítani rá, hiszen azért jöttem haza, hogy a karjaimba zárjam, és birtokolhassam. Sajnos addig már nem jutottam el, hogy megérintsem, mert a tekintete késztetett megállásra. Mia végtelenül vidám természet, nem jellemző rá a fásult, és riadt tekintet. Egyből éreztem, hogy baj van. A torkomban gombóc képződött, és felkészültem a legrosszabbra. Megbánta, hogy hozzám jött, már nem szeret, és vissza akar menni az előző barátjához, esetleg mindvégig csalt. Nem feltételeztem róla alapvetően semmilyen negatívat, de sosem nézett azelőtt így rám. A szívem nekilódult, és az üres levegőt markoltam. Kérdezni szerettem volna, de még mindig ott lógott a jobbján a nejlon, és nem mozdult az előtérből. Az izgatottságomat hamar fújta el a jeges szél, ki kellett mondania a bajt, amiről én nem is tudtam. Hol ronthattam el?
-Mia mondj már valamit. Légy szíves...azért repültem haza, hogy veled legyek, de ha már nem akarod, akkor visszamehetek... - mentegetőztem, mint valami hülye. Csak állt ott, a kis plüssös kabátjában, a kék, hófedte melegséggel, de nem áradt belőle semmilyen érzelem, vagyis most az egyszer nem sikerült olvasnom a fejéből. Sosem tűnt fel, hogy mennyire függök tőle, hogy mennyire képes befolyásolni a hangulatomat, de most arcul csapott a valóság. Perceknek tűnő másodpercekig farkasszemet néztünk, aztán felemelte a táskát, és kivett belőle egy dobozt. Ebből a távolságból nem ment az olvasás, a szemüvegemet az asztalon hagytam, és nem is terveztem felvenni. Elég bután tudok reagálni, ha fontos események bejelentéséről van szó. A türelmem elfogyott, és közelebb léptem hozzá, látni szerettem volna, hogy mi vonta el a figyelmét, hogy miért nem várt rám a repülőtéren, hogy miért nem volt itthon, amikor átléptem a küszöböt. Szinte belém fagyott a szó a kis tasak láttán. Nem voltam ostoba, már láttam ilyet, de még sosem kellett használnom, vagyis nem nekem. Minden megállt, és akkor értettem meg, hogy mitől rémült meg. A házasságunkkal együtt járt az is, hogy a fogadalmat majd követi egy gyermekvállalási procedúra, de a munkánk mellett még nem ültünk le megbeszélni, hogy mi lenne, ha most neki állnánk gyártani egy kis Reece-t, vagy egy kis Miát. Az állam leesett, ahogyan az ujjaim közé fogtam a tesztet, és elolvastam rajta a használati útmutatót. Más férfiak ölbe kapták volna a feleségüket, vagy világgá menekülnek, de én a két part között evickéltem. Alig pár hete voltunk együtt utoljára, igaz néha elfeledkeztünk a védekezésről, de azt hittem, hogy gyógyszert szed, vagyis lehet kiment a fejemből az ellenkezője. Karácsonykor több ízben estünk egymásnak, még december elején is akadtak pikánsabb momentumaink, de ez itt más...egy új élet lehetősége. - Szóval lehet...hogy az vagy? - tettem fel félénken a kérdést, de úgy látszott, hogy nem csak engem sokkolt le a hirtelen jött meglepetés, hanem őt is. - Tudod volt az az este... - nem tudom melyikre gondolt, de nem is számított igazán. Odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét, hogy beljebb húzzam. - Együtt csináljuk, rendben? - valakinek lépnie kellett kettőnk közül, így a kezembe vettem az irányítást. Elsőként lesegítettem róla a kabátot, és felgyújtottam a villanyt a fürdőben. Most először képzeltem el magam apukaként. Már nem tartottam tőle, hogy el fog hagyni, inkább abban bíztam, hogy két csík lesz a végeredmény. Másoknak zavaró lett volna, de bementem vele a fürdőbe, és a tükörnek dőlve vártam meg, hogy végezzen. Nem mertünk egymáshoz szólni, mindenki a maga gondolataiba merült bele. Mi lesz, ha valóban terhes? Akkor itthon marad? New Yorkban kell munkát keresnem? Tényleg apa leszek? Megannyi érdekes foszlány bontakozott ki a fejemben, de mindvégig ott is maradtak. A nappaliba vonultunk át, és a szemüvegem mellé helyeztük a tesztet. A kezét az enyémbe zártam, és számoltunk. Éreznie kellett, hogy nincs egyedül, vele leszek mindenben....és ha igen. Az ujjainkat összefűztem, és ráemeltem a tekintetemet. - Tudod, hogy szeretlek...és ezt is megoldjuk. - lassan emeltem fel a két kart, és csókoltam meg a dolgos bütykeit. Micsoda ajándék lenne mindkettőnknek. Végre a családunk is megbékélne, de én lennék a világon a legboldogabb férj, ha megajándékozna egy kicsivel. Két perccel később minden szertefoszlott. Nem bántam, csak jó lett volna.


Vegas nem a legjobbkor jön, de ha velem tart Mia, akkor könnyebben veszem az újabb szívességet a bátyám részére. Sosem fogja megköszönni nekem, ahogyan az apám se, de már nem érdekelt a véleményük. Anya és a húgom számítottak a legjobban, ha valakit ki kellett volna emelnem, de legfőképpen az a nő, akit most látok öt hónap után először.  
-Sosem fogom elfelejteni az ellenfelek arcát. Le sem tagadhatod, hogy a véredben van a nyerés. - incselkedem vele, már jobban vágynék arra, hogy ne a szavak beszéljenek, hanem a tettek. Megvonás ide vagy oda, de férfi vagyok, és vannak szükségleteim.  
-Hmm nincs is ennyi hely a városban, vagy a szállodában. - világosítom fel a dolgokról, de túlságosan is elvonja a figyelmemet a lopott csókokkal, és a követelőző énjével. Mia sosem volt prűd, megmutatta, hogy mire képes egy idősebb, és érettebb nő. Már akkor éreztem, hogy jól választottam, amikor megláttam. Mindenki irigyel, de senki sem tudja, hogy mit jelent állandóan a nyomában lenni, és a jelenben tartani.
-Nem gondolod, hogy egész nap számolni fogok? Azt ígértem, hogy megoldom, de azt nem, hogy hogyan. - pillantok le a szemeibe, amikor a tarkómra vezeti a karját, és a szabad kezével már az ingemtől szabadítana meg, de az utolsó két gombot nem engedem még neki. Valahogyan elveszek a félmondatok között, és a nyaka illatába merítve az orrom hegyét egy kicsit megmártózom az otthonban, annak a nőnek a parfümjében, aki az életemet birtokolja. Lágyan rángatom le róla a kis ruhát, eddig sem takart sokat, de így a puszta kezemmel érintve csak zongorázok ezen a tökéletes hangszeren. Nem kellettek már jelek, sem mondatok, hogy ráérezzek a kívánságaira. Úgy bújtam a két combja közé, mint egy éhes kisfiú, és repítettem el valahová, ahova eddig nem volt bejutása...nélkülem. A testem minden porcikája üvöltött, hogy egyesülhessen az övével, hogy a heves érintéseket, a lelkünk tánca váltsa fel. A fejemben ekkor nem születtek gondolatok, csak kényeztettem őt, kihúztam a lába alól a talajt. Az idegvégződések polipként marták szét a bensőnket, és robbantam szét benne, tudatva a világgal, hogy az enyém, és nem adnám semmiért őt.  



Pihegve fekszem a szőnyegen hanyatt, a karomon pihegő szőkeséggel. A lábaink összegabalyodva, a ruhák valahol az ötméteres sugárkörünkben, de mindenképpen elég távol. A tekintetem a plafont elemzi, még hullámzik a mellkasom, mikor odafordulok hozzá, és a füle mögé tűrök egy hajtincset. - Szeretlek Mia...és azt hiszem készen állok, hogy apa legyek. - suttogom a hallójáratába, amin már egy ideje agyaltam.