Késő éjjel értem a városba, az utolsó lehetséges fonalvégig, hogy aztán leparkoljam a kocsit az egyik háztömb parkolójában. Napok óta úton vagyok és minduntalan az van a fejemben, hogy későn érkezek. Volt, hogy már valóban későn érkeztem. Lakást béreltem ki, sokkal szabadabban mozoghattam így a lakáson belül, mintha csak egy szobát, vagy motelszobát béreltem volna ki. Senki sem kérdez, senki sem nyit rád ajtót kéretlenül. Pihenten jobb nyomozni, nyomokat keresni, így csak másnap hajnalban vettem a nyakamba a várost, megérzés és logika szerint Manhattan és Bronx negyedeiben fogok válaszokat kapni, vagy legalábbis szagot fogni. Nem egyszerű, ebben a városban, annak ellenére, hogy elég nagy, jóval gyorsabban terjednek az infók és a hírek. Az összes, szóba jöhető krimó és késdobáló a megfordulási listámon szerepel, ahol információt kaphatok. Még templomokba is elmentem, és olyan helyekre, ahol általában megfordulhatnak emberek. Hackelhetnék is, ám az elég hamar szemet szúr. A kérdezgetés, ami inkább beszélgetésben merül ki, alig észrevehető. Az egyik kávézó nagyméretű ablakában nézelődtem, egy csésze fekete mellett. Foncsorozott üvege miatt nem látni be, ellenben kifelé tökéletes rálátást adott. Összegeztem mindazt, ami információt kaptam eddig. Sietnem kell, ahogy mondani szokás, vérszagra gyűl az éji vad és pár fejvadászba már sikerült belefutnom, csak szerencse kérdése volt, hogy nem őt keresték. Meg akarom találni, minél előbb.
Mondhatnám, hogy minden rendben, és csodás az életem, de az igencsak túlzás lenne. A figyelmem nem lankadt, a paranoiám pedig hatalmas méreteket kezdett ölteni, pedig akár meg is nyugodhattam volna. Már napok teltek el eseménytelenül, nem éreztem úgy, hogy bárki is követne. Ennek ellenére nem lehettem elég óvatos továbbra sem, mert ha leeresztek, ha belesüppedek abba, hogy talán mégis megúsztam, és itt úgysem találnak meg, akkor a végén még pofára fogok esni. Azt pedig nem viseltem volna túl jól, kár lett volna a fitos kis orromért. Jobb híján próbáltam lazán, nem annyira feltűnően közlekedni, de időnként csak muszáj volt kimozdulnom a lakásból. Voltak dolgaim, amiket intézni kellett, és valahogy el kellett volna végre jutnom a munkahelyemre is, noha eddig messzire kerültem a biztonság kedvéért. Évek óta nem jártam ott a fenébe is, valami kis izgalom most ott ült a gyomrom mélyén. Ennek azonban nem ma volt itt az ideje, csak a közeljövőben. Ma főzni akartam, ehhez pedig be kellett szerezni néhány dolgot, ami nem terem csak úgy az ember erkélyén. Még az volt a szerencse, hogy a környéken sok volt a drogos, meg a kétes alak, így talán a bujkálásom mégsem volt annyira szemet szúró a többségnek. Itt sok olyan ember húzódott meg, akinek rejtegetni valója akadt. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy szinte csak ilyen akadt, meg persze a bandák. A kettő majdhogynem ugyanaz lehetne. Hihetetlennek tűnt, hogy valaha innen indultam el, ez volt az otthonom, most pedig ott tartottam, ahol. Egy kicsit azért mégis megnyugtatott ez a gondolat, még ha jelenleg kevés is volt ahhoz, hogy jobb kedvre derítsen. Míg ezen gondolkoztam, addig egy zacskóba kezdtem el zöldségeket, meg gyümölcsöket válogatni. Szerencsére nem kellett máshová mennem a beszerző körutamon, mert odabent más hasznos holmikhoz is hozzá lehetett jutni, mint minden kis közértben. Az is megfordult a fejemben, hogy a vásárlást követően majd átszaladok a szemben lévő oldalba, hiszen a kávé mindig életmentő tud lenni. Ugyan nem volt a legbizalomgerjesztőbb hely, de a célnak tökéletesen megfelelt. Gyakran tekintgettem hátra a vállam felett, még ha a kapucnit kicsit hátrébb is toltam a fejemen. Eddig jól el tudtam vegyülni, senki nem feltételezte volna rólam, hogy Rica Torres vagyok, azt meg pláne nem, hogy a menő újságíró, Reyna Callahan. A legtöbben azért mai napig nem tudtak arról, hogy hová születtem, ők már csak a keményen dolgozó nőt látták bennem, aki töretlenül halad előre az ismertség rögös útján. Néha már bántam, hogy belevágtam ebbe a sztoriba, ami talán életem utolsója is lehet, de akkor legalább szóljon nagyot. Talán még könyv is készül belőle, abból meg film… Kicsit talán sikerült elrugaszkodnom a valóságtól, ezzel együtt azonban befejeztem a zöldségek felhalmozását, és beléptem az üzletbe, hogy néhány apróságot még a kosaramba dobáljak.
Az arcom némiképp visszatükröződött az üvegen. Elgondolkodva figyeltem egy ideig. Ez az arc lenne az enyém? Hol van a mosolyra álló görbület a szám szélén? A kisimult homlok? A derűs tekintet? Senkinek sem nehezebb az életes és senkinek sem könnyebb. Mégis, egyre közeledek ahhoz a ponthoz, amikor tudom, hibázni fogok. És az egyenlő lesz a lebukásommal. Nem csak az addigi munkám java részét kukázhatom, hanem magamat is. Végigsimítok az arcomon. Az elbizakodottság is ad hibázára okot és az is, ahogy most gondolkodom. Vissza a startvonalra. Hirtelen az arcomról kintre fókuszál a tekintetem. Figyelem a szemben lévő zöldségesnél álló alakot. A mozdulatait. Aztán hátrapillant. Ösztönösen hátrébb húzom magam, noha tudom, innen sem látni már. Nem lehet ilyen szerencsém, hogy pont elém sétál! Annál jobb. A kocsimat keresem a tekintetemmel, mennyire lesz elég közel. Elég közel van. A belső kabátzsebembe nyúlok, kihúzom a tollnak tűnő tárgyat, ami valójában egy gyorsfecskendő, benne nagyon gyorsan ható altatóval. Van más lehetőség is, de mivel így sikerült egymásba bukkannunk, ez a legmegfelelőbb és hatékonyabb. A csészét ott hagyom, úgyis kifizettem, s mikor bemegy, kilépek, s átsétálok a zöldséges standhoz, s a fejemre húzom a baseball sapkát. Idétlennek lehet, idétlen, mégis, egy pillanatot ad. A kabátom is egyszerű, így azonnal felismerni sem lehet. Nem lépek be a boltba. Akkor köszönnöm kell, és félő, hogy felismer a hangomról. Sosem lehet tudni. Így a standnál úgy állok, hogy hajolok, s úgy válogatok pár gyümölcsöt, mintha vásárolnék. A másik kezemben elfér a toll, s még csak feltűnően sem kell tartanom a tenyeremben, működésre készen. Belesimul a tenyerembe. Nyugodtan válogatok, míg kilép, s ha elhalad mellettem, a szabad kezemmel a combjába szúrom az anyagot, remélve, nem ismert fel, s nem szaladt el. És hogy nem a másik irányba sétált. Úgy nehezebb dolgom lesz.
Talán éppen a paranoia lesz egyszer, ami majd megmenti az életem. Az, hogy folyamatosan hátra nézek, minden apró részletet megfigyelek, és ott is veszélyt sejtek, ahol valójában nincs. Mert akkor, amikor tényleg ott lapul majd az egyik sarok mögött az, aki elől annyira lelkesen futok már napok óta, akkor tudni fogom, és még időben tudok lépni. Legalábbis én szerettem volna ezt hinni, de az igazság az, hogy nem láthattam mindig mindent. Egyszerűen képtelenség lett volna, bármennyire legyen is sas szemem. Az éberség ugyanis időnként lankad, főleg olyankor, ha az ember nem alszik eleget már jó ideje. Míg folyamatosan járt az agyam, addig összeszedtem mindent, amire csak szükségem volt az üzletből. Úgy gondoltam, hogy eljött az ideje, hogy egyek valami normálist is, amit én magam főzök. Ugyan nem kell nagy dologra számítani, de még mindig jobb lesz, mint a gyorskaja. Mellé még egy bort is vettem, mert a lakásomon belül biztonságban éreztem magam általában, ott egy kicsit kiereszthettem a gőzt és lentebb tekerhettem a vészjelzőm képzeletbeli szenzorjait. Miután kiléptem az utcára, halványan érzékeltem a válogató férfit, láttam is az alakját a szemem sarkából, de nem különösebben figyeltem fel rá. Csak annyira, mint máskor, amikor van valaki a közvetlen környezetemben. Ettől függetlenül ösztönösen kerültem őt ki, és nem arra indultam, amerre ő állt. Akkor el kellett volna mellette haladnom, túl közel ahhoz, amit jelenlegi helyzetemben még kényelmesnek ítéltem volna. Pedig alapvetően nem volt problémám soha azzal, ha tömeg vett körül, de most figyeltem mindenre, ösztönösen. Nem tűntek fel az ismerős vonások, egyszerűen csak a megérzéseimet követve tettem pár lépést, eltávolodva tőle. Aztán megtorpantam egy pillanatra, mivel kávét terveztem venni a túloldalon, ahhoz pedig át kellett szaladnom a közlekedő kocsik között. Gyakorlott léptekkel kerültem ki egy-egy újabb gyalogost, majd léptem ki a járda mellett parkoló járművek közül, hogy megkíséreljek átszaladni. Az nyilvánvaló volt még számomra is, hogy nem lesz olyan egyszerű feladat a két zacskóval megpakolva, de ez legyen a legkisebb gond, nem igaz? Úgyhogy szedtem is a lábaimat, hogy azt a néhány métert magam mögött hagyva, megközelíthessem a kávézót. Mivel idő közben arrébb sétáltam, így nem közvetlenül elé érkeztem, visszább kellett sétálnom valamennyit, de ez nem zavart. Határozott meggyőződésem volt, hogy ma senki nem figyel, vagy legalábbis beleringattam magam kivételesen ebbe a gondolatba, akármekkora kockázattal járjon is számomra. Mert azzal járt, ez teljesen magától értetődő.
Válogatva a gyümölcsök között, látom, ahogy kilép, s ahogy inkább a másik irányba fordul. Nem mutatott semmit, amivel jelezte volna, hogy felismert, csupán csak annyit láttam, hogy érzekelte, van valaki kint a standnál. Ez megkönnyítette annyiban a helyzetemet, hogy nem kellett azonnal cselekednem. Hogy mennyire lettem volna feltűnő, annyira nem érdekelt, mivel itt mindennaposak a balhék, és inkább eltűnnek, némának és vaknak tetetve magukat, ha nem róluk van szó, mintsem közbelépénének. De talán mégis felismert, mert nagyon hirtelen torpant meg. Folytatom a mozdulatot, megtörés nélkül, viszont figyelem. Nem, nem ismert fel mégsem. Mintha át akarna menni. Azt nem engedhetem. Nagyon jó, hogy itt van kint az utcán és hogy a kocsimhoz is egészen közel vagyunk. Ott hagyom a gyümölcsöket. Átmentem a járda túloldalára, mintha én is át akarnék menni. Nyugodt, megszokott napi mozdulatok, a kezemben viszont ott volt, amit terveim szerint nem kell alkalmaznom, mégis tudtam, hogy elengedhetetlen. És pont elém került. Kíválóan kínálkozó alkalom, hogy az út felé fordul a tekintete, kezemmel a dereka felé nyúlok, remélve, nem éppen valamilyen védő felszerelést hord, így inkább a combja felé haladok a jobbommal, amennyiben azt látom, a nadrág anyaga nem annyira vastag és a kabátja is engedi, hogy könnyen használjam a hasznos kis eszközt, benne egy gyorsan ható altatóval. - Vigyázzon! - Figyelem elterelésként, amikor hozzáérek, balommal átkarolva a karjait, a jobbommal az előre megfigyelt helyet becélozva, belelövöm az anyagot. - Jó kezekben vagy - súgom a fülébe, tartva, míg a szer hat.
A pillanatnyi nyugalmam ellenére, amit nehezen magamra erőltettem, szent meggyőződésem volt, a figyelmem azért továbbra sem lankadt. Nem voltam egy nagy rejtőzködő, vagy járatos az ilyen dolgokban, de szerettem volna hinni, hogy ha eddig sikerült ezt a jelenlegi helyzetet túlélnem, akkor ezek után is menni fog. Nem lehet bajom, annyira nem lehettem mégsem béna, igaz? Ezen gondolattal felvértezve indultam vissza a lakásom felé, ahol főzni szerettem volna, és egy kis időt szánni végre magamra. Olyan régen volt már lehetőségem arra, hogy kikapcsolódjak, folyton figyeltem és a hátam mögé tekintgettem. És, még ezek után sem éreztem magam egy cseppet sem biztonságban, ez volt a legrosszabb az egészben. Nem tunyulhattam el egyetlen pillanatra sem, amikor kint jártam a városban. Nem tűnt fel egyetlen másodpercre sem, hogy valaki követne, hogy valaki éppen engem figyelne. Hosszú napok óta rettegtem attól, hogy be fog következni, hogy valami nem tűnik fel, de én is emberből vagyok, és hibázhatok. Most hibáztam, talán az utolsó alkalommal. Mire felfogtam, hogy egy kar a testem köré fonódott, már meg is éreztem a szúrást. Korábban még soha nem tapasztaltam hasonlót, így eltartott pár másodpercig, míg eljutott a tudatomig, hogy miféle orv támadás elszenvedője lettem. Szinte felháborodni sem maradt időm, ahogy próbáltam elkerülni az útjából. - Hé, mégis mit… - mire megfordultam, minden világos lett, épp az utolsó pillanatban. Felismertem az arcot, leesett, hogy mi volt a csípős érzés, a rettegés pedig elemi erővel csapott le minden egyes porcikámra. – Nem! Ez nem lehet, te nem… - megingott a világ, néhány pillanatra még sötét foltokat is láttam. Kitartóan igyekeztem, küzdöttem a mélybe húzó érzés ellen, de ennyire mégsem voltam erős, vagy csak a szer működött túl jól. Ugyan kellett néhány perc, és az imbolygó lépteimhez a támogatása, de végül a szemhéjaim elnehezültek, a világ kezdett megszűnni körülöttem. Utolsó gondolatom még az volt, hogy nem akarok meghalni, és mindent mennyire elcsesztem egy sztori miatt, de másra már nem volt erőm. Nekem annyi, ezt biztosan tudtam, mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet. A halál angyala eljött értem, végül csak utolért, és nekem esélyem sem maradt ellene. Túl kevés, túl gyenge voltam ehhez, hozzá. Előle menekültem már hetek óta, és most itt volt. Tudtam én valahol mélyen legbelül, hogy el fog jönni ez a pillanat, csak azt hittem még több időm van felkészülni rá. Naivak az emberek, mondtam már?
Nem érzékelt, s nem is ismert fel. Nagyon reméltem, hogy ez nem egy kandi kamerába illő helyzet, mert karón varjút láttam már. Nem csak most kell óvatosnak lennem. Mi van, ha ő a csali, hogy engem buktassanak le? Mi van, ha teljesen rosszul tudom az egészet? - De igen... - tekintek rá komolyan, s szavaim halkak. - Máris segítek, itt van a közelben a kocsim, jobb, ha orvoshoz viszem - műszavak, de így nem fog senkit sem érdekelni s én sem mondtam annyira feltűnően. Meg aztán, itt tényleg ki foglalkozna ezzel, ha nem a bandájába tartozó? Átvetem a karját a vállamon, s átkarolom a derekánál. Még menni fog tudni, s talán még a kocsiba is be tudom tenni, mielőtt rongybabaként omlik össze. Még éppen hogy sikerül. Mikor a lábait igazítom be, addigra már tehetetlen a teste, elernyedt, így meg kell tartanom, nehogy előre dőljön. Kényelmesen helyezem el, nem szeretném, ha baja esne útközben. Ahová megyünk, ott zaj sem fogja hagyni, hogy kihallatszon bármi, s én sem akartam, hogy mások meghallják. Viszont az ajtó, az nagyon jól kizárja a folyosóról érkező zajt. Karjaimba veszem, s úgy megyek lefelé a lépcsőn óvatosan. Az alagsor biztonságosabb, mintha motelbe mentünk volna. És itt kamerák sincsenek már, hogy azt is el kelljen simítani. Elég masszív és erős az a szék, ahová bilincselem. Elővigyázatosság, annyira elég lesz, hogy meggyőzzem, s ha nem sikerül elsőre, még akkor is kibírja, ha szabadulni akarna. Amit megértek, ha a bandában az a helyem és tisztem, ahogy ismer, én sem tennék mást. Nekem azonban másra van szükségem tőle. Sokat tud. Eleget ahhoz, hogy jó páran a hűvösre kerüljenek, jó hosszú ideig, nagy érvágást okozva ezzel. Egy pohár vizet készítek magam mellé, s várakozom, hogy magához térjen. Csak akkor szólalok meg, amikor már elkezdi nyitogatni a szemét és érzékeli, hol is van és ki van a vele szemközti fotelben, kellő távolságra. A nyakamba közben feltettem a jelvényem. Nem sokat jelent és számít, de innentől kezdve a bűnöldözés emberével beszél, s nekem is a szerint kell eljárnom. - Jó reggelt. Megvárom a reakcióját. - Természetesen, innen nem könnyű kijutni. Miből gondoltad, hogy megpattanhatsz? Várok még, hogy részleteiben is érzékelje a környezetét. - Még várunk egy keveset, tudom, hogy szomjas vagy. Ha most meginnád, visszaköszönne, ami benned van - a szert én készítettem, tisztában vagyok a biokémiai hatásaival, órák után is, hogy a hatása elmúlt. Nem kellemes, nem lesz tőle hamar fürge az ember, és pont ez volt a célom. Ez alatt szépen el tudom mondani, amiért együtt vagyunk.
Nem sokat fogtam fel a körülöttem zajló eseményekből egy bizonyos pont után. Talán jobb is, mert már magától a gondolattól is rosszul lettem volna, hogy egy pillanat alatt milyen kiszolgáltatottá váltam, és ez senkinek még csak fel sem tűnt. Nagy bajban voltam, annyi biztos, és most már senki nem volt, aki megmentsen. Csak és kizárólag magamra számíthattam volna, de eszméletlen állapotban ugyebár már magamra sem. A világ legrosszabb érzése, amikor nincs senki, akiért kiálthatnál, és nem tudsz semmit tenni. Csak a dermesztő félelem marad, semmi más. És pontosan ez az érzés volt az első akkor is, amikor végre magamhoz tértem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el, vagy egyáltalán mi történt velem. Csak azzal voltam tisztában, hogy elgémberedtek a tagjaim, valami ismeretlen, kissé nyirkos helyen lehetek, és ahogy finoman a tudatomra ébredtem és megmozdult alig láthatóan a kezem, még meg is bilincseltek. Pazar! Először nem mertem kinyitni a szemeimet, mert még így is éreztem a kábaságot, az enyhe fejfájást. Nem tudtam pontosan, hogy mit kaphattam, de az biztos, hogy jó időre kiüthetett vele. Halványan derengett még, hogy az utcán voltam, és az is, amikor felismertem, hogy kibe botlottam bele. Határozottan összeszorította a félelem ismét a gyomromat, és én utáltam ezt az érzést, pedig mostanában már ismerős vendégként köszönthettem. Aztán végül felrebbentek komótosan a szemhéjaim. Időbe telt, néhány pislogás kellett hozzá, hogy képes legyek fókuszálni. Grimaszoltam mellé, és megmozgattam a kezeimet, a bilincs pedig ismerős kongással jelezte, hogy bizony létezik, ott viselem a két csuklómon. Fenébe! Esélyem sem volt rá, hogy ebből kiszabaduljak. - Eressz el! – szűrtem a fogaim között, ahogy megrángattam a kezeimet. Azt hiszem, hogy ilyen helyzetben bárki más is így tenne, ez afféle önkéntelen reakció a fogvatartott részéről. – Mégis mi a francot adtál be nekem?! – szegeztem neki a kérdést, összeszűkülő szemekkel vizslatva. Természetesen első pillanatra – na jó, sokadikra – kiszúrtam a nyakában a jelvényt, de annyira oda nem illő, és összeegyeztethetetlen volt számomra, hogy szóvá sem tettem egyelőre, pedig nagyon is érdekelt volna. Normál esetben legalábbis, de itt most semmi nem volt az. - Azt én is látom, köszönöm az észrevételt. – nem gondoltam én egy pillanatig sem, hogy ebből a helyiségből ki fogok szabadulni. – Valószínűleg itt senki nem fogja megtalálni a hullámat, remek helyválasztás, gratulálok! – attól még, hogy a fejem zsongott, a szavak csak úgy dőltek belőlem a megszokott stílusban. A nyelvemet nem lassíthatta le holmi bódító szer, de hát a szavak embere lennék, vagy mi. Még ha ő ezzel nem is volt tisztában, én abból kerestem a kenyerem hosszú évek óta már. - Rohadj meg! – köptem a szavakat nem túl előkelően, de Rica Torres bizony nem is volt túl előkelő hölgyemény. – Mi a francnak játszadozol? Azért küldtek, hogy megölj, nem?! – kértem számon, mert rettegtem még a gondolatától is annak, hogy esetleg megkínoz. Azt nem bírnám ki, ennyire azért nem vagyok kemény, még ha elő adom is az ellenkezőjét. – Csak essünk túl rajta, és kész. – azért attól függetlenül, hogy nem hoztam szóba, továbbra is vissza-visszakalandozott a tekintetem a jelvényre. Mi a franc az ott?! Valószínűleg csak megtévesztésből volt a nyakában. - Rendőrnek adtad ki magad, hogy feltűnés nélkül elrabolhass?! – így már minden értelmet nyert egyszeriben. Az utolsó utcai árustól is be lehetett szerezni efféle hamisítványokat.
Nem ez az első alkalom, hogy így ülök valakivel szemben. Van, aki azóta már tanúvédelmi program alatt van, noha nem vallott, van, aki elmondta, amit tudott. Aki viszont itt ül előttem, az az eddigi legtöbb információval szolgálhat, a nélkül, hogy nekem kéne elmondanom, mi is történt. Még van a bandában dolgom, noha tudom, kezdem megütni azt az intervallumot, ahol a lebukás veszélye egyre nő. S éppen ezért nem kapkodhatok, nem siethetek. Különben az évek alatti végzett munkám mehet a kukába én meg a föld alá, mindhiába. - Sajnálom, még nem tehetem meg - azért megkönnyebbülök, hogy az ember a maszk mögött még nem tűnt el. Együtt érzek a félelmével, hiszen nap mint nap azzal kelek, s fekszek. Bármikor lebukhatok. - Saját keverék. Azonnal elaltat, lassan tisztul ki a szervezetből, kábán tartva, aki kapta. Ezekre a helyzetekre tartogatom - s éppen pont nem az, amire ő gondolhat ezek alapján. - A vegymérnöki szakon a drogokra szakosodtam - ezért is értettem annyira jól az anyagokhoz, még csak magamhoz venni sem kellett, hogy tudjam. - Nagyon szívesen - még mindig nem mozdultam, azt figyeltem, mikor jöhet a folyadék. Még egy kicsit hátra volt az. - Miből gondolod, hogy lesz itt hulla? - mert nem lesz, hacsak nem jönnek rá a bandából, ki is vagyok és éppen úton vannak, hogy engem is kiradírozzanak. - Most nincs kedvem - vonok enyhén vállat arra, hogy rohadjak meg. - Játszani? - Elnevetem magam. - Eddig is úgy néztem ki, mint aki játszadozik? - Azt a szerepet vettem fel, vagy mondhatni, álcát, aki, ha cselekszik, azt gyorsan és hatásosan teszi. Ezzel magamat akartam védeni. Tartottam attól, hogy a hezitálásom ablakot mutat arra a Lennyre, aki valójában vagyok. Nem, egyáltalán nem szerettem a bandában lenni. De ahhoz, hogy tegyem a feladatom, be kellett épülni. - Igen, azért küldtek - a mosoly lassan olvad le az arcomról, szigorúság helyett komolyságnak adva át a helyét. - Még elég jól a hat a szer. Ez nem rendőri jelvény. Lenny Hooks vagyok, az FBI-tól. Még előtted épültem be a bandába. Információt adni az Ügynökségnek, és... ha ezt más szolgáltatta, akkor tanúvédelmi programot a számára. Előre dőlök a térdemre támaszkodva, összekulcsolom a kezem, hagyva, hogy a jelvény is előre essen a nyakamban függve. - Elég jól csináltad a feljebb jutást. Kár, hogy a végén ilyen rosszul sült el. De én segíthetek. S nem kell többé a hátad mögé nézned. - csendben maradok, várva, mit reagál rá. S az a Lenny, akit ő ismer, fokozatosan omlik le, helyet hagyva az ügynöknek, az embernek.
Elég kótyagos volt a fejem, nem is éreztem túl jól magam, ráadásul akárhogy próbáltam is saját magam előtt tagadni, bizony rendesen be voltam rezelve. Ilyenkor pedig számomra a természetes védekezőmechanizmus az volt, hogy támadtam, és beszólogattam. Tudom, hogy nem a legnagyobb életbiztosítás, de én már csak ilyen vagyok. Túl nagy volt a szám, és általában a cinizmushoz nyúltam, mint remek eszközhöz. - Remek. Igazán biztató, hogy számtalan ilyen helyzetre már kifejlesztettél valami szart. Remélem, nem várod, hogy meg is dicsérjelek érte… - szűrtem a fogaim között, kissé még mindig akadozó nyelvvel. Ki volt száradva a szám, kapart a torkom, és úgy összességében kezdtem úgy érezni, mintha éppen homokot nyeltem volna. Rohadt egy halál ez, mi? Egy beteg elme rajtam akart kísérletezni, vagy a franc tudja mit csinálni. A lényeg, hogy a haláltusámmal szórakozást nyújthattam neki, én meg legszívesebben ordítottam volna, ha nem kell folyton megköszörülni a torkom. Amúgy sem hallotta volna senki ezek szerint, mert ennyire amatőr nem lehetett. - Ja, savval teli káddal is készültél, hogy még csak nyomom se maradjon?! – szájaltam vissza tovább, ezzel próbálva leplezni, hogy egyébként mennyire félek. Tőle is tartottam, meg magától a haláltól is. Nem akartam még, hogy vége legyen, ráadásul ilyen módon meg pláne nem. A családom meg sem tudná, hogy többé nem vagyok a földön. Senki nem keresne, hiszen két éve szó nélkül tűntem el, tökéletes volt ez a helyzet számára, én meg átkoztam magam, hogy ilyen ostoba voltam, és fontosabb volt a sztori. Még mindig fontos volt, ez a legrosszabb az egészben. - Fogalmam sincs, hogy néztél ki, de most határozottan élvezed ezt. – vágtam hozzá dacosan. Annyira azért nem ismertem, csak tudtam meg hallottam róla dolgokat. Ennyiben kimerült, de akcióban sohasem láttam, és nem is akartam. – Beteg vagy! – szűkültek össze a szemeim, egyrészt az indulattól, másrészt azért, mert próbáltam ráfókuszálni. Még nem volt tökéletes a látásom, de nagyon lassan azért alakult. Csak a fejem akart széthasadni kínjában. - Ó, persze! Nem most jöttem le a falvédőről, elhiheted. Igazából nem is értem, hogy miért fáradsz azzal, hogy hazugságokkal traktálj. Úgyis hamarosan elteszel láb alól, de gondolom élvezed ezt. Előadsz egy szerepet, vettél egy hamis jelvényt itt valamelyik sarkon, és majd jót röhögsz a markodba, amikor erre visszagondolsz a haveroknak ecsetelve, hogyan nyírtál ki. – én erről bizony szentül meg is voltam győződve, mert másképp nem lehetett. Ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak, márpedig másba nem tudtam kapaszkodni. Ha ez igaz lenne, akkor túlélném, de nem akartam feleslegesen reménykedni. Neki meg talán pont ez volt a célja, hogy kínozza a lelkemet is, nem csak a testem. - Azzal, hogy megölsz?! – kétkedően nevettem fel, reszelős hangon. – Ugyan kérlek, ilyesfajta segítségre nem vágyom, kösz! Elboldogulok magam is, nem leszek a kis védenced, vagy lekötelezetted, vagy a kurvád, vagy a franc tudja, hogy mit akarsz. – ellenséges voltam, de szerintem ez a történtek fényében egyáltalán nem meglepő, ahogyan a bizalmatlanságom sem. Hiszen megkötözött és elkábított, a fenébe is! – Azt se tudom, milyen feljebb jutásról beszélsz… ki a franc akar feljebb jutni. – megráztam a fejemet, ami nem esett jól, de a hatás kedvéért kellett. Még fel is nevettem újra, de az biztos volt, hogy a valódi kilétemről ő sem tudhatott, ergo ez csak egy egyszerű elszólás volt. Bizonyára azt hitte, hogy az a típusú nő vagyok, aki mindig a főnökökhöz próbál közel kerülni. Igazából ez is volt a célom, elhitetni ezt, Rica talán valóban ilyen is volt.
- Szart biztosan nem. Akkor már nem élnél - mosolyodom el. Jó vagyok abban, amit csinálok, de nem a legjobb és legtökéletesebb. Nem a szerek előállítása a feladatom, de ha már kéznél vannak az anyagok, akkor a tudásom is felhasználom ezekre. Amit az elejétől fogva érzékeltem, az az, hogy nem igazán tetszik a beépülésnek ezen része. S mikor végül megkaptam azt a pozíciót, amiben most vagyok, voltaképpen végképp nem rajongtam az egészért. Amiért kitartottam, és kitartok, az az, hogy minél többet tudjunk elkaszálni és ráverni a bandára. Ami jogosan tehető meg, csak azt. Mennyire maradtam önmagam? Tartok attól, hogy az lassanként el fog tűnni, ha tovább maradok a bandában, s ha nem bukok le, akkor elsüllyedek. Azt pedig nem akarom. - Sajnos, abban is maradnának nyomaid, ha arra akarnék esküt tenni, hogy teljesen eltüntetlek. Támad, acsarog, fél. Éppen ezért szavaim továbbra is éppen olyan nyugodtak, mint eddig voltak. Nem fogom bántani sem, mert nem az a célom. Éppen, hogy megmenteni akarom. Már ha akarja. Remélem, belemegy. S nem tehetem csak egy lapra az egész akciót, jelen esetben az előttem lévő lenne az a bizonyos lap. Egy lap könnyen tépődik. Kettő is. Ám ha többet fogunk össze, annál biztosabb. Mégis, ahová és ameddig eljutott, vele van a legnagyobb esélyem arra, hogy megkapjam mindazt, amiért eddig dolgoztam. - A dacosság, Miss, nem mindig jó tanácsadó. Elfedi azt, amit legbelül súgnak a szavak. - hogy élvezem? Cseppet sem, de nem ezen fogok leállni, vitatkozni. S egészen biztos vagyok abban, hogy hasonló helyzetben én is így tennék, amit most éppen ő tesz. Elvégre az életéről van szó, úgy véli. Honnan tudná, hogy éppen megmenteni akarom? Jogosak a reakciói és eléggé érthetőek is. - Kifejtenéd pontosabban, mit értesz, beteg alatt? - Húzom még az időt, kell ahhoz, hogy lenyugodjon. Vagy éppen annyira felhúzza magát, hogy robbanjon és aztán ne legyen energia, ami löki a belső gondolatait arra, ami felé pont nem akarom. - Ha meg akartalak volna ölni, nem azzal szórakoztatom magam, hogy elkábítalak, aztán idehozlak - azt terjesztettem el, hogy nem vagyok kíméletes, ugyanakkor gyors vagyok, mert az is a keménység jelzője a bandában. Hiszen ha egy szempillantás alatt képes vagy bárkivel végezni, nem lehet tudni, a te pillanatod mikor érkezik el. Kivéve, ha információt akarok kiszedni valakiből. Jó dolog az igazságszérum, ugyanakkor veszélyes is. Az elme védekezőmechanizmusát megtörni felér egy elmeháborodottsággal, így nem vetem be. - Hallottál te valaha arról bármit is, hogy mit tettem azokkal, akik a kezeim közé kerültek? - Kérdezem nyugalommal. - Hallottál te valaha jól a markomba röhögni? - Ezeket nem csak szándékosan teszem fel kérdésnek. A kialakított képhez ez is hozzátartozik: minél több marad homályban, minél kevésbé vagy kedélyes és jókedvű, annál biztosabb, hogy kemény is vagy. Ezzel mondjuk vitába szállnék, vannak olyan sorozatgyilkosok, akikről az életben nem gondolnád, hogy az: a kedvesség, segítőkészség és közvetlenség mintaképei. Báránybőrbe bújt farkasok. A következőkre azonban csak karba fonom a kezem, ahogy a hátamat a széknek támasztom. Nem, nem válaszolok. Csendben figyelem. Hiszen elmondtam, mit akarok. Semmilyen módon nem akarom bántani. S hogy feljebb jutásról nem akar tudni, abban erősen kételkedek. De mivel magánvélemény, erőteljesen a háttérbe rakom. Nem a saját véleményem a lényeges. A pohár víz azonban hamarosan eléggé kívánatossá válik. De nem vagyok szemét, hogy előtte igyak. De várni még várok.
Csak felhorkantam a roppant elmés megjegyzése hallatán. Mégis, mit várt? Nekem minden, ami tudatmódosításra alkalmas, csakis szar lehetett. Nem fogom megdicsérni azért, mert képes volt valami olyat összehozni, amitől ennyire ramatyul érzem magam, de mégsem haltam meg. Kezdtem igazából azt kívánni, hogy bár inkább tényleg ne élnék már. Nem voltam arra felkészülve, ami valószínűleg rám várt a túl közeli jövőben. Élni akartam még, de ha nem tudtam úgy, ahogyan én akartam, inkább estünk volna túl az egészen gyorsan. - Ha egy savval teli kádba dobsz, hidd el, nem sok nyomom marad valószínűleg… - adom itt a tippeket, de tényleg szerettem volna túlesni ezen. Nem akartam senki játékszere lenni, kiváltképp nem egy beteg elméé, aki rajtam kísérletezne ki ki tudja, hogy micsodát. Szadista áldozatának szerepére sem szívesen neveztem volna be, mert az túl lassú és túl fájdalmas halál lenne. Gyors véget akartam, ha már vége lesz. Az meg kiváltképpen kezdett kihozni a sodromból, hogy ennyire végtelenül nyugodtnak tűnt. Ebből is látszott, hogy valami nem stimmel nála én meg csak még idegesebb lettem, még inkább megrémített. Az ilyen ember nagyon veszélyes tud ám lenni, és én tartottam attól, hogy egy ilyen áldozata legyek. Tudom, hogy én vállaltam, és kezdettől fogva benne is volt a pakliban, de mégsem teljesen erre számítottam. Azt hittem, hogy meg tudom úszni. Úgy látszik, hogy mégsem voltam elég ügyes és körültekintő. - Nem hinném, hogy elfedek bármit is. – szűrtem a fogaim között, továbbra is elég ellenségesen. – Azt, hogy nem vagy normális! Mégis, mit értenék alatta szerinted?! – kerekedtek el a szemeim, most már a türelmetlenség miatt is. Oké, kezdtem teljesen pánikba esni, és félő volt, hogy elveszítem a talajt a lábam alól. Már, ha ez még nem történt meg, mert nem éreztem cseppet sem magabiztosnak magam. Ez volt a legrosszabb az egészben, hiszen máskor nem lehetett megingatni. Halálfélelmem volt, a fenébe is! - Sosem lehet tudni a hozzád hasonlóknál… - forgattam a szemeimet hitetlenkedve. – Van, akit ez indít be. Hidd el, sokféle embert láttam már. – ingattam a fejemet, közben folyamatosan próbálva kiszabadítani a kezemet. Természetesen hiábavaló volt, de meg kellett próbálnom. Ennek persze az lett az eredménye, hogy kezdett a csuklómon némi seb keletkezni, de már ez volt a legkevesebb azzal szemben, ami vélhetően rám várt. Nem lesz szép halálom, ezt már most világosan láttam. Nem fog senki megsiratni, mert azt sem fogják tudni, hogy mi van velem. Évekkel ezelőtt eltűntem, és senkinek nem tűnne fel semmi. - Hallottam, pontosan ezért nem szándékozom több időt tölteni a társaságodban. Ha elengedsz, már itt sem vagyok! – ráztam meg ismét a kezeimet, meddő próbálkozásnak bizonyult most is. – Nem sokat találkoztunk, ha ez feltűnt, és nem is nagyon akartam ezen változtatni. Már ne vedd sértésnek! – kezdtem azért olykor-olykor magamra találni, amíg nem hatalmasodott el újra a pánik az elmém felett. Már kezdett a paranoia mellett ismerős társam lenni az elmúlt pár hétben. - Csináld már, amit akarsz, essünk túl rajta! – jutottam végül a tűrőképességem határára, türelmetlenül fakadva ki. A szám kiszáradt, újra és újra meg kellett nedvesíteni az ajkaimat, hogy képes legyek beszélni. – Vagy engedj el, ha ennyire nem akarod… ne húzd az időt! – már tényleg csak azt akartam, hogy vége legyen, bármit jelentsen is.
Kezdőlap
