Néhol megtestesíti a britekről az amerikai lakosságban élő képet, néhol pedig egyenesen szembe megy vele. Nem is igazán szeret különösebben britként azonosulni; való igaz, hogy a lakcíme és az anyakönyve oda köti, de annyi különböző országban járt és töltötte egzisztenciájának kisebb-nagyobb szegletét, hogy nem kötődik jobban egyikhez, mint másikhoz. Az akcentusát mondjuk nem tudta avagy nem akarta letagadni vagy megmásítani, bár ha őt kérdezik arról (elég gyakran), honnan való ez az akcentus, nagyon szívesen, színesen és hosszan elmagyarázza, hogy valójában az "angol" nyelv "Angliából" származik (a gyökereit meg valahol a latinban kell keresni), tehát ha Neked, kedves Észak-Amerikai, az a véleményed, hogy nincs akcentusod, hadd javítson ki gyorsan: kettőtök közül inkább Neked van, mint neki.
Hajlamos ehhez hasonló, egyáltalán nem fontosnak tűnő eszmecserékbe kerülni, random "fun factekkel" dobálózni, de nem azért, mert okosabbnak akar látszódni a másiknál, vagy ki akarja javítani, csak hisz az információáramlásban, és hidd el, őszintén megköszöni, ha olyasmit tudsz mesélni neki, amiről még nem hallott.
Rendkívül jó csapatjátékos, elfogadható vezető (inkább csak szervezni szeret, nem magát a parancsolgatás részét), remek kommunikátor és hihetetlenül lelkes a munkája iránt, ezt pedig az egyetemen is érezteti a hallgatókkal, valamint otthon a családjával. Utóbbinak egyébként nagy szerepe van az életében, annak ellenére, hogy finoman szólva sem egyszerű a helyzetük, és néha nem úgy tűnik, mintha törődne velük. Karrierista, de mindig számíthatnak rá. Kedélyes társaság, jó hallgatóság és beszédpartner, néhányak szerint már-már gyanúsan jó ember.
Szó sincs arról, hogy ne lennének meg a maga démonai, rossz pillanatai, amikor nem lehet megmaradni vele egy szobában. Egyszerűen megtanulta mindezt elfojtani, jó brithez méltóan. Nem áll messze tőle a passzív-agresszivitás, a túlzott udvariaskodás (bár a munkájában néha egészen megdöbbentően érzéketlennek tűnik, legalábbis, nem feltétlenül veszi számításba mások határait), és bár dühösnek ritkán látni, a duzzogásra hajlamos, mint egy nagy gyerek.

Csak hogy ne legyünk ennyire tömörek:
Az öt kedvenc dolga az életben
– kávé
– ázsiai kaják
– történelem
– család
– vasárnapi újságolvasás

Az öt legkevésbé kedvenc dolga az életben:
– SuperBowl
– az obszesszív-kompulzív tendenciái
– média
– Yorkshire puding
– Idő. Nincs elég belőle.
– Jaxson. Ez hat, de ő nem érdemel külön helyet. Még csak nem is igazi név.

A Civilizáció Felemelkedése
Antropológia BsC diplomamunka
"A diplomamunkaként szolgáló tézis központi témája az ókor nagy kultúráinak összehasonlítása szociokulturális alapon. Mezopotámiától a Nok-kultúrán át, érintve a Shang-dinasztiát a Pre-Kolumbuszi Amerikáig, felfedve az emberi faj diaspórája ellenére fennálló tagadhatatlan hasonlóságokat és a különbségek evolúciós okait. A legújabb kutatások érdekes kérdéseket vetnek fel egy potenciálisan tudatalatti, globális méretű vallás létével kapcsolatban [...]"

Háború és Történelem a Balkánon
Antropológia mesterdiplomamunka
"A Balkán-térség történelme egészen a paleolitikumig nyúlik vissza, s az első korai kultúrák méltatlanul félresöpört tagja. A balkáni emberek identitását geográfiai hovatartozásuk határozza meg, nem csak különböző népcsoportok tudták magukénak a félszigetet (többek között görög, római, illírek, trákok és dalmátok), de a "világok kereszteződésének" is nevezett térség jelentette az ortodox és katolikus egyházak, valamint a keresztény és iszlám vallás találkozását is. Az igazi törések mégis a 20. században keletkeztek, ahogy lassan a korábbi nagy birodalmak bukásával autonóm országok emelkedtek elő – az igazi konfliktusokra pedig a két nagy világháborút követően került sor [...]"

Békefenntartás a tömegmészárlás után – Ruanda 20. századi történelme
Egyetemi mesterkurzus, szabadon választható, Brown University
"(...) Zavaró, valótlan s merész volna bárkinek azt állítania, megérti, mi történt Ruandában 1994. áprilisában. Ha a köztudatban ruandai mészárlásként elhíresült esetről van szó, általában ez az időpont kötődik hozzá, holott az alant fekvő problémája már jóval korábban magot vetett és mérgezni kezdte a földet, minden rajta élő emberrel együtt. Mi több: a tutszik és hutuk közti ellentét egészen az iskolai tananyagig ette magát.
Nem archeológusként jártam meg Ruandát, hanem katonaként. Mégis az ott látott és tapasztalt szociokulturális ellentétek, történelmi ferdítések és generációkban gyökeredző tudattalan gyűlölet volt, ami az antropológia felé (...)"

Erőszakos civilizálás, avagy hogy tette tönkre a fehér ember Afrikát
Könyv, HarperCollinsUK kiadásában (2009)
"Izgalmas és lebilincselő olvasmány, a regény és informatív értekezés tökéletes elegye!" – The New York Times
"Simon Burkhart, az író, a skóciai Perth-ben született legidősebb gyerekként. Az apja maga is katona volt, így nem lepte meg a döntés, mikor fia a középiskola elvégzése után belépett a brit hadseregbe. Simon története itt azonban nem ér véget, hadi mérnökként megjárta az Öböl-háborút, Boszniát, Koszovót és Ruandát is, mielőtt elbocsájtását kérte a seregtől. Az ott töltött időszak és a megismert emberek, seregen belül és kívül, nagy hatással voltak későbbi karrierjére; az antropológia iránti érdeklődése és saját hadi tapasztalatai keverednek ebben a könyvben, mely egyszerre részleges autobiográfia, társadalmi kritika és ismeretterjesztő regény, azoknak, akik a propagandán tovább kívánnak látni. A frontvonalak helyett a háborúk hátországokra gyakorolt hatását elemzi, s nem fél feltenni azt a kérdést sem, valójában mi keresnivalója akad a brit embereknek egy más kontinensen?"

Múzeumi antropológia – történelem és elmélet
Egyetemi kurzus, Columbia
"Gyakori kérdés a leendő témakörüket választó hallgatók között: mi a különbség az antropológia és az archeológia között? Nos, dióhéjban, nem sok. Az eszköztár legalábbis látszólag ugyanaz, évszázados vagy ezredes leletek alapos vizsgálata, történelmi tudásunk legjavának felhasználásával pedig potenciálisan nem csak szürke foltokat szüntetünk meg, de akár alapjaiban forgatjuk fel egy-egy korszakról vagy kultúráról alkotott általános képet. A cél azonban más: míg az archeológus főként helyszínekre fókuszál, felkeresi, feltárja, elemzi és adott esetben biztosítja őket az utókor számára, addig az antropológusok, mint jómagam, az embert vizsgálja a kulturális rendszerben. Finoman mondva: a lét formálásának kérdéseivel foglalkozunk. Miért és hogyan alakultunk olyanná, mint most vagyunk? Miféle, látszólag apró ráeszmélések, feltalálások befolyásolták adott helyzetben az adott népcsoportot, s hogyan hat ez ki a nagy egészre?
Ez adja a kurzus gerincének felét. A másikat pedig az a látszólag jóval nagyobb feladat, hogy mindezt miként tudjuk feldolgozni – s mi az, amit megmutatunk? [...]"


2010. márciusa, Exeter, Anglia
Mozdulatlanul állok az előtérben, tekintetem előrefordul, az ajtó felé, de valójában egyáltalán nem a bükkfa erezetét vizsgálom. Jóval messzebbre nyúlik a gondolatom; nem annyira, mint szokott, nem a múmiák és vallási rituálék és istenvilágok korába. Én valahol 1989-ben jártam, mikor újonc katonaként eltávon találkoztam a nővel, akivel tíz perc után közöltem, hogy feleségül fogom venni, mindezt egy vita hevében, amit főleg Ő hordott a hátán. Akkor kinevetett, úgyhogy muszáj voltam ezt az ominózus pillanatot belefoglalni az esküvői beszédembe is.
Most pedig itt vagyunk.
Nyílik az ajtó, én pedig vetek egy utolsó pillantást felfelé a lépcsőn, megbizonyosodva arról, hogy Soren ajtaja csukva van, és nem szűrődik ki fény. Még azelőtt visszafordulok, hogy Ava egyáltalán felfedezhetné, hogy ott állok. Alig tudja kivenni a kulcsát a zárból, láthatóan nehezen tartja meg az egyensúlyát. Ritkán látom úgy ittasan, hogy én nem vagyok az; ami mégis zavar, az nem ez, hanem a kócossága, a széttúrt ruházata, a duzzadt ajkai, és az az árulkodó, sötét folt a nyakán.
Mikor végre meglát, jószerivel megugrik. Tekintetébe egy pillanatra rémület ül, a szívéhez kap és lehunyja a szemeit. – Jézusom, Simon! A szívbajt hoztad rám! – Megnyugodva sóhajt, én viszont csak állok tovább összefont karokkal. Csörög a kulcsa, ahogy a bejárat mellett lévő asztalkára rakja, a tálba, ahol a "pizzapénzt" is tartjuk, ahogy Ginny szokta hívni. – Mit állsz itt a sötétben, mint egy bérgyilkos?
– Mi a neve?
– Kinek mi a neve?
Cseng a hangja, szinte énekel. Ritkán látni ilyen felszabadultnak, kettőnk közül én voltam a kevésbé merev. Most viszont jó kedve van.
– Láttalak, Julia.
Szinte csettintésre fagy meg a levegő, ő maga is belemerevedik a mozdulatba, amivel a falnak dőlve a cipőjét próbálta levenni. Nem néz rám, miért nem néz rám?!, pedig ennyivel tartozna, és nem érem be kevesebbel. Nem szoktam a teljes nevén szólítani, és főleg nem ütök meg ilyen rideg hangnemet. Most viszont csak a ridegségbe való kapaszkodás az, ami visszafog attól, hogy dühös legyek. Az apám rendkívül makacs ember volt, magának való, csendes; jó katona, de rettenetes családfő, akinek könnyen eljárt a keze. Megfogadtam, hogy én sosem leszek ilyen, s látszólag működött is; egyesek szerint birka türelmem van. Ami nem igaz. De nem másokra tartozik a mérgem, és főleg nem a családomra. Akkor sem, ha épp a családom egy tagja okozza a fájdalmat.
– Hogy érted, hogy...
– Csak ne tagadd!
Felegyenesedik, az egyik lábáról már lecsúszott a magassarkú, amitől megint imbolyogva áll, de megpróbál fél perc alatt kijózanodni. Szólni akarna, rám fókuszál, de végül inkább csendben marad. Nem tudna mit mondani, semmi olyat, amitől jobb lesz.
– Mi a neve?
Látszólag időtlen időkig néz a szemembe, az ismerős kék íriszek, tágan és ártatlanul, mint egy gyerek, akit a sütiből lopva kaptak el.
– Jaxson.
Magasba szalad a szemöldököm. – Jaxson?! – Hitetlenül ejtem ki ezt az ostoba nevet. Senkit sem hívnak így a mi korosztályunkból; de persze az az az öltönyös, aki a nyelvét ledugta a feleségem torkán, aki pedig ezt élvezte, nem is tűnt a mi korosztályunkból valónak. – Betűzd, kérlek!
Ingerülten sóhajt; mérges, hogy lebukott, és nem tudja hogy kezelni. – J-a-x...s-o-n.
Jaxson. Mint valami borzalmas rappernév, XS-es testtel XXL-es pulóverben, három sapkában és buggyos nadrágban. A helyzet abszurditása nevetésre késztet, a plafonra nézek, és elgondolkozom azon, vajon az ókori egyiptomiak is ennyire kicsinek érezték-e magukat, ha megcsalták őket.
Bár őket is ritkán hívták Jaxsonnak.
– Hülyeség – jelentem ki. Az egész név. Jackson, az még talán, de... Jaxson? A nevetés aztán elhal, és dühös grimasz ül az arcomra. Közelebb lépek hozzá, nem fenyegetni akarom, még így se. Csak nem akarok kiabálni. – Hülyeség!
A családunk sohasem volt... átlagos, vagy egyszerű. De ezzel olyan csavarkulcs került a fogaskerekek közé, amit nem tud csak úgy ledarálni. Ez az egész rendszert megakasztja; és nem is tudom, hogy lesz-e bármikor épeszű magyarázat arra, hogy szétszerelés helyett megpróbáljuk megjavítani. Dühösen horkantok, aztán sarkon fordulok, és a felőle felhangzó szipogással nem törődve sietek fel a lépcsőn.



2020. január 14, New York Presbiteriánus Kórház, Manhattan
Régen voltam ilyen izgatott, tekintetem ide-oda ugrál a képernyő meg az üvegfal mögötti eseményekre. Tanúja akarok lenni mindennek, meg akarom ismerni az eljárást, és lehetőleg elsőnek akarom megpillantani a felvételeket.
– Izgatottnak tűnik – jegyzi meg az újságíró kolléganő. A National Geographictól jöttek, és egyedüliként kaptak lehetőséget arra, hogy fényképezzenek és filmet forgassanak a múmia CT-zéséről. Az első információk a legértékesebbek; aki elsőként tud hírt adni valamiről, annak nőnek igazán az eladásai.
– Ne mondja el nekik, de még a gyerekeim születésénél se voltam ennyire izgatott – pillantok a szőke nőre, mire ő felnevet. Valahol emlékeztet Jules-ra, ezzel az átható, vesébe látó tekintettel, amiből csak úgy süt az elhivatottság. És lényegében a munkájuk sem sokkal másabb, bár a feleségem biztosan tarkón csapna, ha ezt közölném is vele.
– Szóval még maga se kukkantott bele?
– Mármint a gyolcsok alá? Nem, dehogy – rázom meg a fejem határozottan, és bár elbűvölve figyelem, ahogy a röntgen-technikus a géppel bíbelődik, az újságírónőre is figyelek, akinek hirtelen nem jut eszembe a neve. Talán Richardson? – Talán régebben akadtak régészek, akik hasonló mód próbáltak az igazság után járni, de ezzel általában szét is roncsolták a testet, ami nagyon törékeny. Ráadásul a külső borítás alatt méhviasszal vagy gyantával átitatott anyagot használtak valószínűleg, amit nagyon nehéz jelentős károkozás nélkül felnyitni. Sosem tennék ilyet. Nem is beszélve arról, hogy egyszerűen tiszteletlenségnek érezném. Ráadásul – mutatok az üvegfal mögé – Alaska meg is ölne.
– Dr. Joyce? Ő az egyiptológus szakértő, ugye?
– Igen. Én csak egy szerény kurátor vagyok, de ő az igazi menedzser, aki gondoskodik a MET összes egyiptomi műtárgyáról. És főleg a múmiákról. Tudja, ők a régészek világában olyanok, mint a rocksztárok – bólogatok, aztán felnevetek. Szinte hallom magamban Ginny lenéző szemforgatását az "apahumor" miatt.
Richardson újabb kérdést tenne fel, de a röntgen-technikus felém fordul. – Elnézést, de mit írjak be születési dátumnak? Nullát nem enged.
– Komolyan ezt is meg kell adni?
– Igen. Mindent ki kell töltenem az adatlapon, különben nem indul a gép.
– Nos, egy éve fedeztük fel a raktárban. Szóval, mondjuk írja be azt?
A férfi bólintott, és az utolsó rubrikákat is kitöltötte. Közben Alaska az utolsó csomagolóanyagot is eltávolította, ami lefedte a múmiát, hogy szállítás közben a lehető legkevésbé mozogjon a ládában, és gondosan becsukva maga mögött a vizsgálóterem ajtaját, csatlakozott hozzánk. Valahol mögöttem áll, érzem a parfümjét, de túlzottan érdekelnek az első képek ahhoz, hogy ennél jobban ráfigyeljek.
A CT-szkenner lassan elindul; a múmia a dobozában lassan, de biztosan csúszik egyre beljebb a masina kör alakú lyukjába. Az első képek nagyrészt ürességet mutatnak; a ládát, aztán a kitöltő anyagot, végül pedig belevág a gyolcsba is. A CT, lényegében, ugyanolyan röntgensugarakkal dolgozik, mint amilyeneket az ember törött csontjainak feltérképezésére is használnak, csak épp egy külsőleges kép helyett sokszor több sugárral dolgozik, amik apránként, emberi szem számára láthatatlan vékonyságban sorozzák meg a testes, háromdimenziós képet alkotva róla. Amit mi látunk, azok lényegében a test szeletei.
Az első, amit meglátunk, az a koponyacsont. Ösztönösen teszem a kezem Allie vállára, és összemosolygok vele. Nem lehettünk biztosak benne, hogy a gyolcsok között valóban lapul egy test; ez a fehér folt viszont kétséget kizáróan csont volt.
– Erre vártunk! – pillantok izgatottan az újságírónőre, aztán vissza Alaskára. – Van egy múmiánk. Végre befejezhetjük a kiállítását!
– Az már biztos, hogy van egy test a rongyok alatt.
A képek közben tovább haladtak, felfedve a koponya további részeit, az állkapcsot, benne olyan tökéletesnek tűnő fogakkal, amit egy fogorvos is megirigyelhetne.
– Tényleg igaz, hogy az orron át húzták ki az agyat? – fordul felém Richardson. Ez igazából Allie szakterülete, de ő túlzottan belemerül a képernyőbe, úgyhogy én válaszolok.
– Nos, azért nem egészen. Túl lágy az állománya, hogy ki lehessen húzni. Valószínűbb, hogy felnyúltak egy piszkával az orrlyukon át, és addig keverték, míg folyóssá nem vált. Aztán hasra fektették a halottat, és hagyták, hogy kicsöpögjön. Aztán vagy üresen hagyták a koponyát, vagy kitöltötték, vászoncsíkokkal, mint valószínűleg itt is, avagy tömjénnel.
– Undi – jegyzi meg a technikus, de le sem veszi a szemét a képernyőről, amely épp a mellkas magasságában jár.
– Nos, bizonyos szempontból. Ha viszont objektíven szemléljük, a saját társadalmunk dogmáitól mentesen, valójában semmivel sem megborzongatóbb, mint eloszlani egy faládában. Sokan kifejezetten hasonló céllal még most is felajánlják haláluk után a testüket, hogy kutatók mumifikálhassák őket.
– Úgy tűnik, nagyon érdekli magát ez a téma!
– Őszintén? – fordulok széles mosollyal a nő felé. – Imádnám, ha egyszer első kézből tanúja lehetnék egy mumifikálásnak!
– Azok ott micsodák?
– A szervek – válaszol Allie, a képernyőn körberajzolva az ürességnél kicsit tömörebb, halvány foltokat. – Ugyanúgy aszalták őket, mint a testet. Aztán visszatették a mellkasüregbe;csak a szívet hagyták a helyén, mert úgy tartották, az az intelligencia központja.
– Azt hittem, azokat ilyen... külön edényekbe tették, nem?
– Egy darabig – bólintok. – A XXI. dinasztiát követően viszont ez a megoldás volt látható. Ez összecseng azzal a feltételezéssel, hogy a múmia az újabbak közé tartozik, a hanyatlás korába. Perzsa uralom alatt.
– Feltételezés...?
– Elküldtünk szénizotópos vizsgálatra egy darabkát a külső burokból. Majd' az egész költségvetésünkbe került, de az eredmény végül kétséget kizáróan azt mutatja, hogy az időszámításunk előtti hatodik századból származik.
– Tudnak még mást is?
– Nos, a röntgenfelvételek alapján... A bölcsességfogai már megvannak, a koponyacsontok összeforrtak, nincs deformitás a gerincoszlopban, és a csontállomány is egészen sűrű. Fiatal felnőtt lehet, a húszas évei közepén-végén.
– A nemét tudják már?
– Nő – szólal meg Allie, a képernyőre mutatva, mely épp a medencecsontot mutatta. – Nincs elváltozás a szeméremízületben, tehát valószínűleg még nem szült.
Egyszerűen lenyűgöző. Vajon kihez tartozhatott ez a test, hogy ennyire költséges eljárással akarták megőrizni a testét? Egy elöljáró felesége? Talán írnok? Az ujjaim már-már zavaróan mélyednek a technikus forgószékének támlájába, de nem szól, hogy zavarná.
– Hé, és az ott mi?
Minden tekintet a képernyőre tapad, a kamerásé is, aki eddig a gépet vette. Egy teljesen tömör, viszonylag kicsi, kerek tárgy az, ami felsértette a combcsontot.
– Valamiféle fém...
– Talán egy dárda hegye?
– Lehetséges.
Aztán tovább metszi a gép a felvételeket. És olyan képet fest elénk, amit először egyikünk sem mer szóvá tenni. Nem nehéz azonosítani, számtalan ilyet láttam már; igaz, nem röntgenfelvételen, hanem a kezembe fogtam. De az nem lehet. Az időszámításunk előtti hatodik századi Egyiptomban nem voltak lövedékek.
Richardson eddig is élénk volt, most viszont szenzációs szimatot fogott. – Ez az, aminek látszik?
Allie a fejét rázta. – Nem. Ez posztmortem sérülés. A sírrablások gyakoriak voltak a 19-20. században, fillérekért lehetett múmiákat kapni, de hozzájuk jutni sem volt nehéz. Valószínűleg ezt is kincsvadászok találták meg, így kerülhetett oda...
– Nem, ez halál előtti sérülés – rázza meg a fejét a radiológus, aki eddig csendben állt mögöttünk. Kicsit odébb tessékel, hogy rámutathasson a képernyőre, a feltételezett lövedék okozta sérülésre a csonton. – Látják? Már elkezdett gyógyulni. Legalább néhány hetet élt még a sérülés után.
Ez már majdnem olyan szürreális élmény volt, mint évekkel ezelőtt rajtakapni Jules-t azzal a kölyökkel. Itt vagyok, érzékelem a külvilágot, de nem fogom fel, hogy ez valóban megtörténik, nem pedig valami lidérces álom.
Elszakítom a tekintetem a képernyőről, és befelé nézek, a CT-gép felé, amelyben már nagyrészt eltűnt a múmia. Ilyen nincs. Ilyen egyszerűen nincs. Mégis van. Semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy a szemem le sem véve az üvegről, mintha a múmia megbabonázott volna, intek a kamerás felé. – Kapcsolja ki. Kapcsolja ki, hallja?
A telefonom után nyúltam, igazából ösztönösen; észre sem vettem, hogy a fülemhez emelem, míg Allie mellém nem lépett. – Mit csinálsz, Burke?
– Átszállíttatom a kórboncnoki terembe. Innentől kezdve igazságügyi orvos szakértői feladat a feltárása.




2020. január 15., Metropolitan Museum of Art
Az alkohol égeti a torkom és a gyomrom, mikor leért, egy húzásra. Még alig hagyta abba a gyomrom a háborgást, már az üveg után nyúlok, hogy új, sokadik adagot töltsek a whisky-s pohárba.
Már órák teltek el azóta, hogy visszaértünk a kórboncnoktól, aki végrehajtotta a feltárást; azóta gond nélkül intéztem az Egyiptom Kiállítás átszervezését, most, hogy nem számíthattunk a titokzatos, alagsorban talált múmiára, és mással kellett megtöltenünk az új termet. Szerencsére nemrég értek vissza a művészettörténészek közül néhányan; az ISIS által elpusztított egyik templom romjaiból mentették azt, amit lehetett, a rekonstrukció ugyanis már lehetetlen volt. Az egyiptomi kormány engedélyezte, hogy fél éven át kiállítsunk néhány szobrocskát, kegytárgyat, az oszlopcsarnokokból fenn maradt, nagyrészt rekonstruálandó oszlopfőt. A vezetőség kívánalmára külön figyelmet kell majd szentelnem rá, ugyanis nem csak az egyiptomi kultúrát akarják bemutatni vele, hanem a terrorcsoportok és háborúik által okozott sokadlagos veszteségeket.
Mégis, amint lejárt a munkaidő, és az utolsó doktoranduszok is elhagyták a rekonstrukciós helyiséget, bezárkóztam az irodámba, csak én, meg a jó barátom, Jack.
Az íróasztalomra könyöklöm és az arcomat gyűröm, képtelen vagyok felfogni az elmúlt 24 óra eseményeit. Hogy lett az izgatottságból... ez?
Valószínűleg elbóbiskolhattam a tenyerembe borulva, mert arra rezzenek ismét éberré, hogy kopognak az ajtómon, és Allie sétál be rajta.
– Allie! Ugye nincs már holnap? – Kétségbeesetten próbálom kisilabizálni az órám állását, de túl kevés a fény, odakint egészen szurokfeketeség uralkodik.
– Dehogy. Nyolc óra van. Este. Csak láttam, hogy még ég a fény az irodádban, és... Gondoltam megnézem, hogy vagy.
Hogy hogy vagyok? Ez egy nagyon jó kérdés. Tíz éve nem éreztem magam ennyire tehetetlennek és zavarodottnak. Hátradőlök a gurulós székemben, a párnázott bőrbe süppedek, és tanácstalanul ingatom a fejem. – Ez az egész túl... sok volt. Mármint, tegnapelőtt még alig vártuk, miféle eredményeket tudhatunk meg a CT alapján, most pedig... egy gyilkosság gyanúsítottjai vagyunk? Hogy van ez?
Allie lágyan becsukta maga mögött az ajtót, és odasétált az asztalomhoz, aztán leült a szélére. – Nem vagyunk gyanúsítottak. Vagyis, nem jobban, mint a múzeum összes többi alkalmazottja, és az a pár millió ember, aki az elmúlt évben itt járt. Vagy években. Elvégre, nem tudhatjuk, hogy mióta feküdt az alagsorban...
Én találtam meg, egy jelöletlen dobozban, és még csak eszembe sem jutott gyanakodni – ami egyébként Jules első kérdése volt, és bár nem mondta ki, de éreztem rajta, hogy ostobának tart. Miért nem voltam gyanakvó, amiért egy iratok nélküli múmiát találok leltározás közben? Nem tudtam elmagyarázni neki, mennyire hatalmas is ez a hely, és mennyi, sokszor egyébként utólag kiderülve illegális, adatok nélküli tárgy jön velünk szembe. Múmiát ráadásul rengeteget lehetett találni, a viktoriánus korban kifejezetten "izgalmas" mulatságnak tartották, hogy előkelő partikon a vendégek szeme láttára nyitották fel a múmiákat, amiknek gyolcsai és takarói közé gyakran talizmánokat, amuletteket, ékszereket rejtettek a temetéskor, így egyfajta házi kincskeresésnek élték meg. Aztán a hullát elégettették, de a gyolcsot magát gyakran megtartották. Még az eBayen is lehet kapni időszámításunk előtti darabokat, a megfelelő árért, a feketepiacot nem is említve.
Valószínűleg az is így jutott hozzá a valóban hatodik századból származó anyaghoz, aki aztán meggyilkolt valakit, és modern mumifikációt hajtott végre.
Jules ebből semmit sem értett. Allie viszont igen.
Megrázom a fejem, és felállok, hogy neki is hozzak egy poharat a vitrinből.
– Káosz az egész. Ki fog újulni a migrénem.
– Nem a feleséged nyomoz az ügyben?
– De, ő. Pont azért fog kiújulni – vigyorodom el, ahogy mindkét pohárba öntök két-két ujjnyi Danielst, és az egyiket felé nyújtom. Koccintásra emelem a poharamat. – Nos. Remélem, ezt a gyilkosságot megússzuk!
– Hát, ha valakinek menni fog, az mi vagyunk. – Ért egyet velem Allie csilingelő neveléssel, amit aztán a pohara koccanásának csilingelése követ. Most alig egy kortyot sikerül innom belőle, mikor az ajkam már más miatt kezd bizseregni; Allie a sajátját tapasztja rá, az elán, amivel nekem dől, majdnem kibillent az egyensúlyomból, de gyorsan összeszedem magam, és viszonozom a csókját.
Mint mindig.