« only human »

A karórám szerint fél órám van még vissza az ebédszünetemből, úgyhogy újra megnyomom a lift hívógombját. Türelmetlenül pillantok a panelra, ami viszont nem jelez semmit; világít, de meg sem mozdul. Az emeletesház bejárati ajtaja kinyílik, ösztönösen odapillantok, és egy tipikus városi nagymama képe fogad. Nem az otthonkás típus, hanem aki a legjobb fülbevalóját veszi fel a farmer’s marketre menet. Rám mosolyog a kis bagettjével a kosárban, én pedig kelletlenül viszonzom. Sosem értettem, miért szokás köszönni olyanoknak, akiket nem ismersz, csak azért, mert épp egy légtérben tartózkodtok. Régen, mikor Philadelphiában laktunk Tonyval és Emmával, néha direkt a babakocsival az ajtó mögé bújva vártam meg, hogy a szomszéd végre ne szerencsétlenkedjen a kulcsaival és becsukódjon mögötte az ajtó, aztán elszámoltam tízig, és csak akkor léptem ki a lakásból. Gyűlölöm a bájcsevejt. Többek közt ezért szeretem New Yorkot; a sok tapló nagyvárosi még beléd rúgni is lusta.
– A liftet várja, drága? – hallom a recsegős hangot. Meglepő, mert elég összeszedettnek tűnik a néni, de egyébként a hangjából legalább negyven év láncdohányzás hallatszik ki. Szinte már nincs is kedvem megforgatni a szemem, mármint, mi mást várnék a lift előtt? A Billy Ray Cyrus koncert kezdetét?
– Igen. Elég lassú.
– Mert nem működik – legyint, a postaládájából rámolva ki a leveleket. – Minden másnap elromlik, ez a mai technológia…! – És itt rázendít egy fél órásnak ígérkező kiselőadásba a régi szép időkről (rohadt baby boomer), de ebből nem sokat hallok, mert előveszem a telefonomat, és újabb felháborodott üzenettel dobom meg az öcsémet.
Remélem, legalább halott vagy, mert ha nem, én öllek meg!
– Hova megy, drága? – pillant rám kérdőn, mire visszacsúsztatom a telefont a kabátom zsebébe.
– Fel. – Rendben. Azt még én is tudom, hogy ennél több válaszra számított. – Az ötödikre. Az öcsémhez.
– Milyen remek! Én meg a negyedikre megyek!
És ezzel tulajdonképpen eldőlt, hogy négy emeleten át cipelhetem egy vadidegen öregasszony félhavi bevásárlását, amit valahogy sikerült betuszkolnia abba az egy kosárba. Nem azt mondom, hogy feltétlenül rossz kondiban lennék, hetente egyszer járok edzeni, egyszer pedig jógára, de csessze meg az oktató, hogy az én „csonterőm” nem nőtt, ellenben óránként ötven dolcsitól kopaszt meg, az biztos!
Mire a negyediken könnyes búcsút veszek az egyébként Ethel nevű hölgytől, akinek mindössze tíz perc alatt sikerült lediktálnia nem csak az ő, de a halott férje, a két fia, a lánya, meg a hat unokája teljes biográfiáját. Sőt, ha lett volna még egy fordulónyi ideje, megpróbál összehozni Matthew-val, a szomszédjában lakó könyvelővel, aki zsidó, de legalább pont ezért nem alkoholista, az pedig nagy faktor, állítólag.
Eleve sem voltam jó hangulatban, amiért az ebédszünetemet kellett felhasználnom arra, hogy elkocsikázzak Brooklynba, mert Bobby nem hajlandó felvenni a telefonját. Megesik, hogy néha csak hetek múltán lép kapcsolatba velem, mert épp valami vadonatúj bizniszt indított be, a telefonját megette egy albatrosz, és 2002 óta nem emlékszik egy telefonszámra sem, de most messzire ment. Nem velem; nem ment be dolgozni. Én szereztem neki azt a munkát, nem nagy dolog, délután és este takarított egy moziban, én pedig csoporttársa voltam a tulajnak. Azt hittem, ezt végre képes lesz megtartani, mert a menedzser, Jerry, most éli megkésett „flower child” korszakát, azaz a nap nagy részében teljesen be van állva. De ha még neki is feltűnt, hogy Bobby nem jött be, ott komoly gondok vannak.
Most ráadásul idegen öreggel kellett bájcsevegnem, amely mondatrésznek minden szavát megvetem, ráadásul meg is izzadtam, miután öt emeletet sétáltam felfelé magassarkúban. Így, mindent egybevéve, talán nem olyan meglepő, hogy mikor megálltam Bobby lakása előtt, finom, nőies kopogás helyett egyből dörömbölni kezdtem.
– Bobby! Tudom, hogy bent vagy, te mihaszna dög! – Nem a legerélyesebb káromkodás, de mégiscsak az öcsémről van szó, én pedig jól nevelt vagyok. Majd azután kurva anyázok, ha bent vagyok.
Megpróbálok benyitni, de az ajtó természetesen zárva van. Ha nem jó ruhában lennék, akkor letérdelnék, hogy felnyissam a levélbedobó nyílást, de így is látom a halvány fényből, ami kiszűrődik az ajtó alatt, hogy fel van húzva a redőny. Mármint, ki hagyja felhúzva a redőnyt New Yorkban, ha nincs otthon?
Úgyhogy rátenyerelek a csengőre.
– Bobby, nem megyek el, amíg ki nem nyitod, hallod? Nem mentél be dolgozni, te istenátka, úgyhogy ebédidőben kellett kijönnöm ide… Éhes vagyok, hallod? – A csengő hirtelen elhal. Nem azért, mert elengedem, hanem azt hiszem… Hogy túlterheltem. A francba. Szóval visszatérek a kopogáshoz. Bocsánat: dörömböléshez. Az öklöm ritmikusan, bár nem túl hangosan ütődik a fának, és ha nem magassarkúban lennék, a végén elgondolkodnék rajta, hogy berúgjam.
Nekidöntöm a fejem az ajtónak. Nem hiszem el, hogy még mindig itt vagyunk, ennyi idősen is. Kiskorában újságkihordós melót vállalt, de nem volt képes felkelni, mindig én indítottam útnak, előtte meg összehajtogattam az újságokat is. Akkor még kicsi volt, de most már azért elvárnám, hogy legalább ha másért nem, hát azért benőjön a feje lágya, hogy fizetni tudja a hülye ötleteit.
Aztán hirtelen kulcszörgést hallok. Nem az ajtó mögül; pontosabban, nem ezen ajtó mögül. A szomszéd lakás ajtaja kinyílik, és egy nem túl lelkes szomszéddal találom szembe magam. Ellököm magam az ajtótól, és megigazítom a felsőm. – Helló! Nem betörő vagyok. Bár jól áll a fekete. Nem tudja, hol találom a házmestert?
Beadom neki, hogy gáz szagot érzek bentről. Akkor muszáj lesz kinyitni az ajtót.

« only human »

Bobby soha nem volt egyszerű eset. Az ikertestvérem, de néha egészen olyan, mintha abszolút semmi közünk nem lenne egymáshoz; egy idegennek biztos nem úgy tűnik, mintha ugyanabban a háztartásban nevelkedtünk volna bármeddig is, nemhogy egész gyerekkorunkban. Néha elgondolkozom azon, vajon ez mennyire az én hibám; miután apa elment, anya pedig szinte sosem volt otthon, rám maradt minden. Bobby egyidős volt velem, az igaz, de mindenki tudja, hogy a lányok kábé öt évvel érettebbek a fiúknál; tehát Ő akkoriban kábé addig jutott el, hogy ne egye meg a bogarakat a kertben. June pedig kicsi volt; mindent megoldottam egyedül, Ő néha segített, de Bobby… Hát, ő is ajánlkozott, de olyan béna volt mindenben, hogy inkább elkergettem.
Lehet, hogy ez sem tett jót a felelőségtudatának. Vagy az, hogy ahányszor került bajba, mindig segítettem neki; elküldtem a fenébe, de aztán összeszedtem a pénzt, ha arról volt szó. Hogy mondhattam volna nemet neki?
A teljes felelőséget azért nem vállalom, de mindig volt egy kiadós felelőségérzetem irányába. Ez nem azt jelenti, hogy különösebben babusgatnám; esetében inkább a leteremtésben és szitkozódásban hiszek. Mégsem hat éves már.
– Esküszöm, hogy berúgom ezt az ajtót! – fenyegetem, bár inkább csak magamban morogva. Lelki szemeim előtt millió különböző kép táncolt, rosszabbnál rosszabb, nehéz eldönteni, hogy a paranoia vagy a realitás festette-e elém őket. Tudom, hogy szokott bevenni… dolgokat. Nem olyan durvákat, nem heroinozott, de egyszer majdnem túladagolt valami utcai szart, és a kórházban kötött ki; akkor megígérte nekem, hogy soha nem vesz semmi ilyesmit. Mármint, „utcai szart”. Azt tudom, hogy mást még használ; nem hiába van annyi tartozása.
Mi van, ha megint túlnyomott valamit? Vagy ha egyszerűen elesett a fürdőszobában? Az otthoni halálesetek második leggyakoribb helyszíne a fürdőszoba; a konyha után. Jó ég, mi van, ha ez a szerencsétlen elcsúszott a konyhában hagymavágás közben, és nem csak bevágta a fejét a pultba, de még magába állította a kést is?! Ha meghalt, én megölöm.
Ebbe az érzelemkavalkádba érkezett meg a szomszéd, nem túl lelkesen. Én is szoktam elég szarul festeni, de ő egészen úgy tette mindezt, mintha most kelt volna fel. Pedig már elmúlt tizenegy. Nem akarok én ítélkezni; akarás nélkül megy. Amúgy sem túl segítőkész.
Lépteket hallok a lépcsőház felől, és egy pillanatra megijedek, hogy talán Ethel küldte fel a zsidó szomszédját, hátha még időben elkap, de aztán mikor rájövök, hogy csak pizzatranzakcióról van szó, visszafordulok a saját dolgomhoz. Megint előkapom a telefonomat, mint egy idegbeteg technomániás, pedig tudom, hogy úgyse válaszolt; még csak el sem olvasta az üzeneteimet.
Először nem is regisztrálom, hogy hozzám szól. De itt az az érzés, amikor valaki rád néz, és felállnak a kis szőrök a nyakadon. – Mármint…? – Hol nincs? Ki vagy te? Hozzám beszélsz? Úgy tűnik, igen. Nem számítottam rá, hogy magától hozzám szól, de ez a december nem hangzik túl jól. Én november eleje óta nem beszéltem vele, Karácsonyra pedig nem jött el, pedig megígérte; és Ő mindig hív, ha máshogy alakulnak a dolgai. Logikátlannak tűnik, de eszembe jut megkérdezni tőle, hogy miért nem szólt senkinek? Pedig csak a szomszédja; irreális, hogy mérges legyek rá.
– Igen, őt keresem – bólintok bizonytalanul, megigazítva a táskám pántját a vállamon. Nem olyannak tűnt, mint aki csak úgy szóba elegyedik másokkal a folyosón. Nem hogy még számon is kérje őket. – Ő az öcsém. És nem csak az ünnepekkor nem jött el, de november óta nem is hallottam felőle. – Az, hogy ő ezek szerint decemberben látta, tulajdonképpen jó jel, ugye? Akkor már nem két hónap esett ki, csak egy.
– Biztos benne, hogy decemberben látta utoljára? – kérdezek vissza. Nincs más nyomom Bobby életképtelen segge után, csak a szomszédja. Mi mást tehetnék? Egy másik kérdés is kijönne a számon, de végül inkább visszaszívom, megrázom a fejem, és az ajtaját figyelve teszek egy lépést hátra. Azt tudom, hogy a welcome matraca alatt nem tart kulcsot, és az ajtó félfa sem elég vastag ahhoz, hogy oda bármit el lehessen dugni. De csak kell legyen egy pótkulcsa, ugye? Hajlamos elhagyni dolgokat, de ezt tudja is magáról; és otthonról azért csak nem kockáztantá, hogy kizárja magát. – Teljesen véletlenül nincsenek elég jóban ahhoz, hogy magánál legyen egy pótkulcs, ugye? – nevetek fel humortalanul, igazából abban sem vagyok biztos, hogy még itt van és figyel rám. – Nem, olyan csak a Jóbarátokban van…

« only human »

December közepe. Az egy hónap. A filmek mindenkiben elültették azt a tévhitet, hogy csak 24-48 óra után lehet bejelenteni egy eltűnést, ami nagy adag lószar, már jogi értelemben; még csak egy városban sem kell lenned az illetővel, ahhoz, hogy ilyesféle bejelentést tegyél, ha úgy érzel, valami nem stimmel, a járőröknek pedig kötelező felvenniük a jegyzőkönyvet. Van, hogy csak simán ellátogatnak a helyszínre és megtalálják az illetőt – idősek esetében, de máskor is, sokszor megesett, hogy ezzel életet mentettek, mert az illetőt baleset érte az otthonában –, de kötelesek fogadni a hívást. Ettől függetlenül persze van olyan, hogy megpróbálják kijátszani a dolgot, főleg, ha „csak” sima elszökésnek nézik, tinédzserek esetében. Egyszer a szomszédom unokája, akit ő nevelt, eltűnt, a rendőrség pedig alig akarta kivizsgálni az ügyet, mondván, látták már rossz társaságban, és épp csak tizenhat, valószínűleg az utcán kódorog valahol. Közbe kellett lépnem és a konkrét törvényt és szabályozást sorolnom nekik paragrafus szerint, különben egyetlen pillantást vetettek volna a bőrszínükre és a bronxi lakcímre, aztán elsuvasztották volna. Szerencsére még időben megtalálták, majdnem túladagolta magát; a sztorinak mondjuk túl szép vége egyelőre nincs, mert már másodjára van elvonón, pedig még csak 19.
Úgyhogy törvényileg megtehetném, hogy bejelentem Bobby eltűnését. Az esetében viszont tényleg fennáll annak a veszélye, hogy csak túlreagálom; nem ez lenne az első, ugye? Nem akarok megint a farkast kiáltó fiú lenni, akihez pont akkor nem jön a segítség, mikor kellene. Úgyhogy előbb én vizsgálom ki a dolgot. És ha majd nem marad kétség… Nos, reméljük, az nem következik be.
– Ezt miért kérdezi? – emelkedik meg a szemöldököm a kérdésére. Sokszor hallom ezt a kérdést, de inkább akkor, mikor a kihallgatószoba melletti, trükkös tükör túloldaláról figyelem az eseményeket. Meglepően sokszor ez a reakció. Csinált valamit? Meghalt. Ó, hogy úgy… Mindenesetre, egy érdektelen szomszédi viszony mellett nem tudod, hogy általában mit szokott csinálni az illető – míg lakásban laktam, abban sem voltam biztos, hányan laknak a szomszédban –, úgyhogy azt sem tudhatod, mi az, ami meglepő lenne. Ebből úgy tűnik, hogy a nő ismerheti Bobbyt… Bár az sem lepne meg, ha az a fafejű öcsém egyszerűen csak lyukat próbált volna beszélni az ő hasába is. Hajlamos rá, sokkal jobb beszélőkével áldották meg, mint engem, bármilyen helyzetből kidumálja magát… Nagyrészt. Én meg mindig úgy festek, mint aki meg akarja ölni a másikat a puszta létezéséért is. Úgyhogy a kérdésen is finomítok: – Mármint… Úgy volt, hogy eljön hozzánk Karácsonyra, de nem jött. És azóta sem hívott. Gondoltam, most seggbe rúgom érte.
Ezzel lehet, hogy épp nem jó képet festek le; egy hónap után csak most jöttem el hozzá, pedig nem tudom elérni? Nem tudom, mennyire ismeri Bobbyt, de aki csak egy kicsit is, annak nem lehet meglepő. Talán.
Márpedig ha van kulcsa, talán valamennyire ismeri.
Kissé talán ridegen figyelem, ahogy visszalép a saját lakásába, de nem szó nélkül ott hagyni akar, csak valami után kutat; a ridegség viszont nem ellene szól. Nem tudom elhinni, hogy Bobby van olyan hülye, kulcsot adjon egy szomszédjának. Az ő ügyleteivel – amikről én hivatalosan semmit sem tudok, gyakorlatilag viszont… Maradjunk annyiban, sok rendőrségen dolgozónak van fele kolléga, fele bűnöző családja.
– Szóval magának van kulcsa. Hát persze – rázom meg a fejem magamban motyogva. Egy kicsit zavar, mert nekem meg sosem akart adni. Olyan is volt, hogy anélkül költözött el, hogy elmondta volna, csak lekerestettem a rendszerben. Utólag azt mondta, elfelejtett szólni… Hogy felejtesz el szólni arról, hogy elköltöztél?!
Bobby egy egészen… furcsa szerzet. Finoman szólva. Kicsit olyan, mint azok a több anyagból foltozott takarók, mindenből egy kicsi, és egészen össze nem illő dolgokat is pakolnak belé, valahogy mégis alkot egyfajta szürreális egészet. – Macsája? – grimaszolok értetlenül. – Allergiás a macskákra…! – Ezzel, meg a hangsúllyal, egyáltalán nem azt akartam érzékeltetni, hogy szerintem hazudik a kedves szomszéd, inkább Bobby teljes idiotizmusán képedek el, már megint. Arról már nem is szólok, hogy annak idején a hörcsögét is megölte. Mind a hatot. Nem direkt, csak olyan apróságokat felejtett el, mint etetés, itatás, hogy lélegezniük is kéne… Nem lep meg, hogy a macskáját, amire allergiás volt, sem ő gondozta.
Legszívesebben a kezembe temetném a fejem, ekkor azonban nyílik a lakás ajtaja, úgyhogy inkább arra koncentrálok. Meg az elképedésre.
Bobby sosem volt túlzottan… rendszerető. Jó, kifejezetten mocskosan élt, a szó szerint vett értelemben, egyszer olyan kínai kaját találtam a hűtőjében, amin már a penészből nőtt a gomba. Persze a sajátos szagok is megvoltak, a fű minden pórust átitatott, és már attól rajtad ragadt, ha beléptél. Az, hogy most kórházi mértékű fertőtlenítőszer szaga csapja meg az orrom, teljesen váratlanul ér. Ahogy az is, milyen fényes rend van bent; a szokásos félsötétítés helyett minden redőny fel van húzva, az egyik ablak résnyire nyitva, és egy darabig elkalandoznak a gondolataim afelé, talán felújított mindent, amikor rájövök, hogy nem, csak fel van mosva a padló, azért tűnik teljesen más színűnek.
És rend van. Olyan borzasztó rend, hogy elgondolkozom, nem-e rossz lakásban járok. De ugyanezt a döbbenetet veszem észre újdonsült ismerősöm arcán is. Aki, ezek szerint, már járt itt. – Akkor ezt nem csak én látom, ugye? – lépek beljebb óvatosan, körülmutatva a nappalival egybekötött étkező-konyha részen, ahonnét csak két ajtó nyílt, egy a fürdőbe, a másik a szobába. Csukva voltak, de éreztem, hogy ott is bizonyára hasonló rend van. Természetellenes. Ez a legjobb szó. – Mennyire ismeri az öcsémet? – szegezem neki a kérdést, bár tekintve, hogy közben ide-oda jár a tekintetem a lakáson, körbefordulok, végighúzom a kezem a pulton, mintha az anyagát akarnám feltérképezni, olyan hatása van, mintha tőle akarnék lakást vásárolni. – Nem… tolakodásból. Csak tudja… Megegyezhetnénk a tegezésben? – rávezetem a tekintetem. Szerintem egy idősek lehetünk. – Szóval nekem nem szokott beszélni a… dolgairól. A rendőrségen dolgozom, jobb így. Nem említette, hogy van valami csodálatos ötlete, amiért elmegy? Esetleg?
Tényleg nem tudom, mennyire állna közel, vagy hogy tudja-e egyáltalán, mivel foglalkozik. Na nem azért, mintha az életművészeten kívül bármilyen más foglalkozást rá lehetne húzni Bobbyra. De amilyen tökfilkó, képes mindezt bárkinek elárulni, ha eléggé kedveli. Vagy mellei vannak. A kettőből legalább egy biztosan igaz a szomszédra. – April vagyok, egyébként – jut eszembe bemutatkozni, de csak mellékesen. Túlzottan lefoglal, hogy megpróbáljak rájönni, mi a fene folyik itt.
A komódhoz lépek, és kihúzom az egyik fiókot. Ott is rend van; pedig kacatos fióknak tűnik, szétszórt elemek, azonosíthatatlan műanyag alkatrészek, ragasztószalag, egy fesztiváljegy még két évvel ezelőttről… Egyszerűen nem értem.
– Mit mondtál, mikor hallottál itt utoljára mozgást? – fordulok felé. Ez az a helyzet, amire azt is mondhatnánk, túl nagy a csend, csak épp… Túl nagy a rend. Ez kényelmetlen gombócot formál a mellkasomban, ami aggódó dobbanásokkal szorul össze. Valami nincs rendjén. Lehet, hogy Bobby lelépett, nem ez lenne az első, de ezt a rendet nem tudom hová tenni.

« only human »

Bobby és én finoman szólva sem hasonlítunk túl sokban. Igazándiból elég csak ránk nézni; nem egyszer történt meg, hogy a kapitányságon beszéltem vele (mert behozták valami hülyeség végett), és több rendőr is megkérdezte, zaklat-e engem ez a fickó, és egyikünk sem igazán tudja felróni a megdöbbenést, mikor nem csak azt közlöm, hogy ismerem, de azt is, hogy az ikertestvérem. A testvérek nem mindig hasonlítanak egymásra, ezt már azzal jelentősen alátámasztjuk, hogy míg én, hármunk közül egyedüliként, apára hasonlítok, addig June és Bobby inkább… Anya színezetét kapta, hogy úgy mondjam. Bobby erre persze még rátett egy lapáttal a képtelen öltözködési stílusával és a hajnak nevezett madárfészkével, meg úgy minden egyéb belső tulajdonságával is.
Képtelen logikusan végiggondolni a döntéseit, nem látja, hogy miből lehet baj, vagy miként fog még lecsapódni rajta, csak megy és csinálja, amihez kedve van. Nem mondom, hogy néha nem irigyeltem a magabiztos hülyeségéért, mert ez is valami, de legtöbbször egyszerűen elképedtem rajta. És nem is olyan ritkán, szégyelltem.
De szeretem azt a hülye fejét, ezt senki sem vitathatja. Úgyhogy így látni a lakását egy egészen kicsit olyan, mintha a hullaházba hívtak volna azonosítani. Ösztönösen érzem, hogy baj van, és félek. Most megint mibe keveredett?!
– Egyébként sincs túl sok legjobb barátja – jegyzem meg óvatoskodó magyarázatára. – Akkor lenne, aki visszafogja, ha baromságot akar csinálni – teszem még hozzá. Bobby fura személyiség volt ilyen szempontból; senki sem nevezte volna kellemetlen társaságnak, igazából szinte bárkivel gyorsan és jól kijött, megtalálta a közös hangot, ami szintén olyasmi volt, amit sokáig (és egy kicsit még most is) irigyeltem tőle. De mióta végzett az iskolában (vagy hát inkább az iskola végzett vele és kiköpte, mint valami rágós falatot), valahogy minden ismertsége… Felszínes. A régiekkel pedig nem nagyon tartja a kapcsolatot, amennyire tudom. Bár bevallom, én sem.
A lebarnulós magyarázatára összevonom a szemöldököm. Délre? Fogalmam sincs, mit kereshetett ott, bár abban igaza van, hogy nem valószínű, hogy szoláriumbérletre költött volna, és az sem, hogy a New York-i időjárásban szerzett volna magának színt. De mi a fenét csinálhatott délen? Biztos vagyok benne, hogy nem a nagyszüleinket látogatta meg Floridában. Mert hogy ők már hívtak karácsonykor azzal, hogy senki sem látogatja őket.
Azért jöttem ide, hogy válaszokat kapjak, de igazából ez az elmúlt rövid időszak több kérdést vetett fel, mint bármi mást, a szomszéddal – Millie-vel – együtt.
Kezd megfájdulni a fejem, valahol a szemeim mögött, úgyhogy az arcomat dörzsölve ülök le a kanapéra, ami valószínűleg még akkor sem volt ilyen tiszta, mikor Bobby valahogy megszerezte. Az sem lepett volna meg, ha az utcáról hozta volna be.
– Hát…! – Szinte nevetve mondom, annyira hihetetlen. Itt ülök az öcsém lakásában, aki talán azért nem válaszolt nekem az üzenetekre, mert rég a halakkal alszik. Vagy Tahitira menekült, nem tudom. Én meg a szomszédjával beszélgetek, aki valahogy többet tud róla, mint én. Ez nemhogy sok jót nem jelent, de inkább azt a kérdést feszegeti, hogy mennyire rossz.
Kezdek émelyegni. Előre dőlök, bár ezt a szépen kitakarított szőnyeget vétek volna lehányni; néhány másodperc csöndes szenvedés után felállok és a nappali légterével összekötött konyha felé lépek. – Kell egy kis víz. Te kérsz? – Igazából ő otthonról jött, szóval gondolom, hogy nem, és valószínűleg inkább otthon érzi itt magát, mint én, de valamit csinálnom kell. A csapból szerencsére hideg víz folyik, ami egy kicsit megnyugtatja a gyomromat. Miközben a meglepően tiszta poharat nézem (ami a csepegtetőn állt – nem is tudtam, hogy Bobby tudja, mi az a csepegtető), fél szemmel az órámra pillantottam. Nem volt már túl sok időm.
– Nem tudom, mi történt – mondom aztán a poharat vizslatva; vajon ki ivott belőle, ami végett elmosta? – , de valami biztosan. Nem reagál semmire, telefonra, emailre, üzenetre, dolgozni sem ment be… Más esetben ez egyértelmű eltűnési ügy lenne. Nála viszont… – Lassan megvonom a vállam. Fogalmam sincs, mi történt. Aztán visszarakom a poharat a pultra, élesen koppan a műanyag borításon. – Milyen minőségben ismerted Bobbyt? – jut aztán eszembe. Tudom, azt mondta, nem nagyon, de… Nos. Kinek mi a nem nagyon? – Nem akarlak bajba keverni vagy vádolni semmivel. De ha esetleg… Szóval véletlen olyan körből ismernéd, ahová járni szokott… Mármint. A barátnője vagy? Dugópajtija? Anyagot adott neked? – sorolom fapofával. – Ne értsd félre, de én nem adok a szomszédaimnak csak úgy kulcsot a lakásomhoz…

« only human »

Nézem a rendet, tisztaságot, és valamiért egyszerre kívánom, bárcsak lenne nálam luminol és örülök, hogy nincs. Ha lenne, mindenképp összefújnám vele a lakást, és igencsak aggódom, mit találnék. Pár hónappal ezelőtt alighanem undorodva szemléltem volna az eredményt, tele különböző foltokkal, de most…
Nem. Ez csak a munka réme; meg egy kicsit a személyiségemé. Mindig a legrosszabbat feltételezem a szituációkról, hogy vagy igazam legyen, vagy kellemesen csalódjak. Sajnos általában az első helyzet igaz, de szerencsére szeretem, ha igazam van.
Most például teljesen biztos vagyok benne, hogy nem találnék vérfoltokat. Na jó, Bobby elég béna, szóval talán elvágta a kezét a papírral, amivel sodorni akart egy jointot, vagy rácsapta a kezére a hűtőajtót, de semmi komoly. Muszáj ezt hinnem, különben beleőrülök a gondolatba, hogy az a szerencsétlen épp hol lehet.
Él. Ebben biztos vagyok. És nem is akarok több gondolatot pazarolni rá; szívesebben ötletelek azon, miként fogom majd ÉN eltussolni a gyilkosságot, amiben halálát leli, miután megtalálom. Mert azzal, hogy ilyen szívrohamot okoz nekem, ez a legkevesebb bírság, amit kaphat!
– Nem nyomozó vagyok – jegyzem meg, magam sem tudom, hogy védekező vagy sértődött hangnemben. Kicsit talán mindkettő. Bár még büszke is lehetnék, hogy kihallgatási technikát vélt észrevenni a megveszett kérdezősködésemben, de nem vagyok. Túl sokszor hagytak már ki a nyomozások ezen részéből csak azért, mert civil alkalmazott vagyok, hogy ne érezzem valahol sértőnek, ha azt hiszik, azért mert értek valamihez, már muszáj nyomozónak lennem. Millie alighanem nem így értette, de az évek tapasztalatát nehéz kitörölni.
– Csak civil alkalmazott – teszem hozzá. – Úgyhogy bármiről beszélünk is, akkor se lehetne büntetőjogi súlya, ha akarnám. – De még csak nem is akarom, bár nem tudom, ezt elégnek érzi-e ahhoz, hogy ígéretnek vegye és elmondja az igazat.
Szeretném azt hinni, hogy a gyerekek ösztönös és sorozatos füllentései miatt elég jó orrom van ahhoz, hogy megtudjam állapítani, ha valaki valótlant mond, de ez hazugság volna a részemről is. A gyerekeimet ismerem, vagy szeretném ezt hinni; Millie viszont számomra idegen, mindegy, hogy tulajdonképp többet beszélte vele az öcsém lakásában, mint Bobbyval összesen az elmúlt fél év alatt. Úgyhogy ha nem is mondja el a teljes igazságot, fogalmam sem lehet erről.
– Az nem lep meg – vonom meg a vállam. Ismerem az öcsém, meg azt, hogy hogy fest a legjobb napjain. Nem az a barátnős típus; Millie meg ő valahonnan nyilván ismerik egymást a szomszédi viszonyon túl, de alighanem nem vitte haza bemutatni a családjának. Igazából kétlem, hogy a középiskola óta bármikor is családbemutatásra alkalmas állapotban lett volna, mind külsőleg, mind belsőleg.
Valószínűleg a középiskola volt az utolsó alkalom is, mikor fésűhöz nyúlt.
A vallomására bólintok. Nem különösebben érdekel, hogy mit csinál a szabadidejében, már Millie; az, hogy Bobby képes gyógyszerhamisításba folyni, csak erősíti bennem a testvérgyilkolási vágyat. Hogy lehet ennyire ostoba?! – A pénz és ő sosem jó párosítás – dörzsölöm meg a halántékom. A rosszullét helyét immár a fejfájás veszi át, és ha most megmérnénk a pulzusom, alighanem kiderülne, hogy a vérnyomásom az egekben van. Esküszöm, egyszer a saját öcsém fog a sírba vinni!
– Valószínűleg kölcsönt szerzett valahonnan, már megint… A fickók, akiket itt hallott, talán valami értékesíthetőt kerestek. – Csak hangosan gondolkodom, de igazából ez még nem lenne szokatlan, egészen átlagos eltűnés.. Ha nem lenne itt a takarítás ténye. Vajon csak azért takarítottak, nehogy a nyomukra akadjunk? Elvégre, a betörés is bűncselekmény, de… Nem tudom. Valahogy mégsem áll össze.
Ez viszont már nem Millie dolga. És mára nem is az enyém. Szívesen idecsődítenék egy helyszínelő csapatot, de nem hiszem, hogy bármi érdekeset találnánk. Attól viszont nem tartanám távol magam, hogy esetleg egyedül jöjjek ide munka után. A karórámra pillantva szentségelve állapítom meg, hogy már az ebédszünetem nagyja eltelt, és nem csak, hogy enni nem jutott időm, de még az öcsémet illetően is két lépést tettem hátra.
– Lehetne egy kérésem? Vagy inkább kettő – fordulok a nő felé, megpróbálva valamiféle barátságos mosolyt erőltetni magamra. – Egyrészt, ha megengeded, akkor megtartanám ezt a kulcsot. Később visszajönnék, hátha mégis maradt itt valami nyom, szövetszál vagy hasonló, és inkább nem zavarnálak megint. Gondolom, ennél minden teendőd fontosabb, hiszen… nem vagy a barátnője. – Talán már most sincs kedve itt lenni, legalábbis a tekintete alapján eléggé így jön le, és nem hibáztatom. A pulthoz lépek, hogy előhúzzak a táskámból egy post-it lapot meg egy tollat, és gyorsan ráfirkantsak két számsort. – Ez pedig itt… a számom. A felső a mobilom, az alsó pedig a belső vonal a részlegünkhöz. Ha esetleg megtennéd, hogy felhívsz, ha bármikor látnál vagy hallanál valamit ezzel a lakással kapcsolatban, azért nagyon hálás lennék.
Nem igazán van olyasmim, amit fel tudok ajánlani cserébe, de… Talán ha hajlandó volt átjönni ide, még ha Bobby csak lényegében a dílere is, hajlandó lesz felhívni is. Talán. Amúgy sem erre az egy lehetőségre építem a nyomozásom az öcsém után.
A vállamra kapom a táskám, és megigazítom a blúzomat. – Sajnálom, hogy zavartlak, de… Hálás vagyok, hogy segítettél. Köszönöm. Viszont vissza kellene érnem az őrsre még a szünet vége előtt.
Már ha ő nem kíván inkább ebben a lakásban élni mostantól, amit valahol egyébként egészen megértenék. Még nekem se szokott sikerülni ilyen makulátlanra suvickolni a padlómat.