Számba vett sült krumpli darabbal túrkálok köröket a ketchupban. Dugig vagyok, fogalmam sincs hány darab dupla burgert toltam be. Vagy triplát? Mindenesetre a cukordopping megvolt mára. A poharamból kifogyott a kóla, de ha bármiből is ennem kell még egy falatot, az vissza fog köszönni. Így inkább elterülök az asztalon, és korántsem érdekel, ki szólna meg. Tényleg, megszólálnak? Nem igazán foglalkoztat, ilyen mértékű emésztés közben. Vége a félévnek, tegnapelőtt oltári nagy banzájt rúgtunk és a tegnapról... az létezett? Ma fejkiszellőztetést rendeltem ennek örömére, gördeszkával. Az arcomon éktelenkedő, vagyis inkább liluló volt jelzi, hogy kevés sikerrel. Korántsem a pofára esés miatt. Estem, valakinek az öklébe, aki úgy döntött, hogy neki akkor is útban vagyok, ha kikerülöm. Szétvertem rajta a gördeszkámat, majd elrohantam. Lehet venni egy újat. Anyámnak meg simán beadom, hogy taknyolás volt, és sikerrel össze is törtem. Luckyhoz szaladtam be, de nem ám a lakásra. Munkahelyére. De nem jöttek be, elhúztak, nem látták, hogy ide jöttem be. Van pár hely, ahová be lehet ülni, én meg éppen nem voltam látható. És itt ragadtam, a gyorskajálda mennyországban. Olyan hambijaik vannak, de olyan! Felkönyökölök az asztalon, megnézem az időt. De megpörgetném már ezt az órát! - Nincs itt senki, húzzunk már innen a rétesbe - nyöszörgök. - Neked is elég volt a munkádból. Az egy szál krumplit csak betolom.
Egy röpke pillanatig komolyan elgondolkozom azon, hogy megnézem a pulzusát, csak úgy a biztonság kedvéért. Vagy mondjuk a saját lelki nyugalmam megtartása érdekében, bár igazából mindegy, hogy Isaac a kajakóma vagy egy esetleges belsővérzés miatt hever-e az asztalon, egyik lehetőség esetén sem tudnám, mit kezdjek vele, szóval inkább csak hagyom csendben létezni. Vagyis hát én hagynám, éppen csak Ő dönt úgy, hogy nem kívánja kihasználni a lehetőséget. - Óránként kilenc dollárért és hat centért soha nem elég, hová sietnék? – küldök az irányába egy iróniával átitatott vigyort, habár nem vagyok benne biztos, hogy célt ér, de mostanra már legalább könyököl, szóval van remény arra, hogy nem viszi el a transzzsírsav vagy a nátrium-nitrát, amit megetettem vele. – Főleg, hogy nincs itt senki! Tudod, hogy ez milyen ritka? Lényegében minden egyes nap előfordul, mikor bezárunk, de ne akadjunk fenn holmi részleteken. Megragadva a kékszínű boholytollamat és a kasszazárós, műszakelszámolós mappát, egy könnyed mozdulattal felmászok a pult tetejére, majd duplatalpas ugrással érkezem a vendégtérbe. Éppenséggel akár meg is kerülhettem volna – ahogy azt kéne –, annak érdekében, hogy ne koszoljam össze a kiszolgálófelületet, de nem vagyok már tizennyolc éves, nincs felesleges negyvenhét másodpercem ilyenekre. Meg aztán, tudván, hogy a két vendégtéri kamera már négy napja nem működik, az ember könnyedén lesz ilyen felelőtlenül magabiztos. Az irattartó sarkával óvatosan arrébb tolom a fekete műanyagtálcát és vele együtt annak a pusztításnak a papírmaradékát is, amit Isaac végzett, majd mit sem törődve az asztallap állapotával lerakom a mappám, és leülök vele szembe a boxba. - Azt tudod, hogy ennek nyoma marad, ugye? – kérdezem oldalra billentett fejjel, a tollam színes-bolyhos végével közben óvatosan megbököm az arcán liluló folt alatti ép részt, figyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá a zúzódáshoz. Nem, mintha az a színes pamacs, amibe az íróeszközöm végződött, komoly károkat tudott volna okozni bármiben is, de épp elégszer volt már monoklim ahhoz, hogy tudjam: az akkor is képes fájni, ha csak néznek rá. – Olyan maszkos leszel, mint egy kis Tanuki.
Felkönyökölt kezemmel támasztom meg a fejem, úgy nézek rá, de így meg oltárira elkezdett fájni a képem, így a másikra teszem, és lám, jobban is látom Luckyt. - Mennyi? Annyiért én sem sietnék - még a gyakorlati fizum is több ennél, órabérre számolva. Pofátlanság, komolyan! - Ha itt vagyok, akkor menten kiürül a tér - főleg, ha táncolok! De most nem tettem, sőt, minél inkább ne vegyen észre senki. Nem akartam szimmetrikus mintázatot a képemre. Ferdeszemű énem az asszimmetriáért rajong. De legjobban az ürességért. Nem a fejemben, vagy a pénztárcámban. A dobbanásra lustán odatekintek, majd mikor rendezkedni kezd, eltolom a tálcát, s kikapom utána a kólás poharat. Reflex, mert megérzem, egy korty sincs benne. Kihúzom magam, ahogy bökdösni kezdené az arcom, még be is kancsalítok, ahogy közelít azzal a bolyhos izével. - Tényleg? - Estem már, az egészen más, mint egy öklös. Jobban is fáj, főleg az egómnak. A deszkámnak már nem, három részbe tört szét, annyira felpaprikázódtam, hogy valaki meg mer ütni (egy frászt. Úgy be voltam tojva, hogy legszívesebben csak csapkodtam volna eszeveszett rémültemben). - Tanukiknak kettő van - mutatok a másik arcrészemre. - Nem gyűjtöm be, köcce. Miért pont tanuki? - Esik le. Gyorsan előkapom a mobilt és a selfie kamerát benyomom. Kezd sötétedni a folt. Elég... nagy. - Óbaszki, ezt nem fogom tudni eltüntetni holnapra púderral! - Anyám megöl! Á, majd előadom az elestemet, jó lesz az. - Pedig menni akartam karaokera. Jössz? - Még nyitni tudom a szám és ma énekelni akarok. Valami egészen sajátos hangorgánumom van, de általában inkább elferdítem. Úgy sokkal bulibb. - Lécciii!!! - Nézek rá nagy szemekkel.
Megfejelve még negyven centtel, a fizetésem elérhetné a szomszédos Starbucks kínálta átlag órabér magasságait, de azért a negyven centért sokkal több rendelésvariációt kéne megtanulni, én meg még azt a tizenkilenc formulát sem voltam hajlandó tisztességesen megjegyezni, ami állandó kínálatnak minősült az étteremben, úgyhogy ja. Nem leszek trónforsztó a hónap dolgozója címért. - Azért az is elég hatásos, ha bezárunk. – jegyzem meg vigyorogva, és végül még csak véletlen sem teszek megjegyzést arra, hogy a monoklis arcának és szuperizgága jellemének jelenléte még csak meg sem közelíti a furcsaságok dobogóját, ha East Harlem ezen részéről beszélünk, mert a pozitív felhang ellenére a szövegkörnyezet könnyen tévútra viheti a bókvonatot, és anyukám szerint inkább meg se próbálkozzak olyan dolgokkal, mint a kommunikáció, mert úgyis csak magam alatt ásom mélyebbre a gödröt. Jó dolog, ha az embert támogatják. - Valószínűleg. – biccentek diplomatikusan a monoklija maradandóságát tárgyaló kérdéskörre, mert én ugyan biztos vagyok benne, hogy nyoma marad, de most mit jajveszékeljek, ez csak egy véraláfutás. A hemoglobin, ami az elszíneződést okozza, legrosszabb esetben is két-három hét alatt lebomlik, a lilaságát meg már jóval előbb elveszíti. Ha bármi tört volna, azt meg úgyis érezné, mert hát azt azért nehéz nem észrevenni. - Ja, mintha opció lenne, hogy csinálok neked egy másikat. – grimaszolok rá, közben addig piszkálom a bolyhos pamaccsal, amíg el nem húzódik, hogy Ő is szemügyre vegye a telefonja képernyőjén. Egész új dimenziókat nyithatna a kutyafejes snapchat filterek világában, de gyanítom, nem óhajtja teleposztolni az internet világát az új sminkjével, szóval mindegy is. – Mosómedvére gondoltam, de ahhoz nem elég nagy, a Tanukik foltja kisebb, nem? Nem volt még szerencsém hozzájuk a google keresőjét leszámítva, arra meg azért nem alapoznék komolyabb biológiai tudást, még akkor sem, ha amúgy lehet, hogy órákat töltöttem azzal, hogy kiderítsem, honnan és hogyan tudnék örökbe fogadni egy olyan bolyhos kis dögöt, és vajon terrorban tartaná-e a lakóközösséget. Kiderült, hogy nem hangosabb, mint Silasék egy emelettel feljebb, szóval már elég sok pluszpont van a neve mellett. - Azért annyira nem gáz, megy a szemed színéhez. – vonom meg a vállam, közben hozzálátok a kassza elszámolós papír kitöltéséhez, mert az hasznosabbnak tűnik, mint Healthline orvosi betegtájékoztató cikkeinek szó szerinti idézése a témában. Ha az embernek nincs biztosítása, gyorsan megtanulja diagnosztizálni magát, főleg, ha az említett ember anyja régebben nővérként dolgozott és nyakon vágja, ha elhiszi az internetnek, hogy dengue-láza van. - Mármint, hogy most? – pillantok rá bambán a papírjaim mögül, mert hát hülye kérdés, persze, hogy most, csak hogy így… most? Jó, engem sem viselt meg túlságosan, hogyha valaki úgy gondolta, hogy az arcomnak feltétlenül szüksége van egy ökölre, mert hát legtöbbször tényleg, de Isaac sokkal kevésbé volt balhés. Mondjuk, mit tudok én a megfelelő helyzetkezelésről, lehet, hogy a karaoke, mint post-verekedéses feszültséglevezetés, társadalmilag bevett szokás. - Nem is tudom… - az asztallapra könyökölve hajolok közelebb, és tűnődve hümmögök párat, mint akit amúgy valaha is kérlelni kellene arra, hogy hallassam a hangomat. – Úgy nézel ki, mint aki azt tervezi, hogy lenyúlja a kedvenc számaimat, aztán kiállít a színpadra valami olyannal, aminek a dalszövegét hieroglifákkal írták. Ez valójában inkább Sierra hobbija volt, de nem állt szándékomban Isaac orrára kötni, hogy videófelvételem van róla, ahogy hibátlanul utánzom a What Does The Fox Say? hangutánzószavainak összesét, szóval már nem annyira tud meglepetést okozni. Meg aztán, úgysem volt igazán kérdés, hogy beadom-e a derekam, mert úgyis tudtuk, hogy igen. – Hová akarsz menni?
- Igaz - bólintom rá mutatóujjam. - Annál hatásosabb nincs! Szerencsére itt nem kell senkit sem kitessékelni. Én meg nem megyek! - Adom a makacst. Luckyhoz jöttem, ő meg még itt van. És ha már itt vagyok, akkor élvezni akarom a társaságát. Persze, amikor sokan vannak, akkor csak elütöm az időt az egyik asztalnál, mert ha dolgozni kell, nem fogom feltartani. Azt én sem szeretem. Egy úúú képet vágok, mert ha ennyire látni a foltot, akkor az nem fog elmúlni egyhamar! Pedig nem törte le a fogam az a marha, de azért istenesen behúzott egyet. Azért azt is be kell vallanom, hogy a rémületem mellett egy elfojtott röhögés is bekúszik. Elég vicces látvány. - Naaa! Nem kérek, köszönöm! - hessegetem végül a kezemmel el azt a bolyhos izét, mert ráadául csikizi az orrom! És tüsszenteni nyilvánosan még mindig nem szeretek. De most bekövetkezik, kapom is magam elé az egyik használat nélküli szalvétát, kis híján lebukva az asztal alá. - Hja. Kisebb. De ugyanolyan vérmesek tudnak lenni, ha felhúzod az agyukat - ennél gázabb szerintem a görénytartás. Mind a kettő a vadonba való, nem emberek mellé! A rókákat szeretem, szeretem a bundájuk vörösségét. Talán ezért is szeretem a vörös mókust is. Mind a kettő nagyon szeretnivaló népség. Persze, a vadonban, nem otthon tartani. Aztán előveszem a mobilom és szörnyedve meredek rá a lekapott képemre. - Hogy? - Nézek először Luckyra, majd újfent a fotóra, kinagyítom. Tény és való, előnyös színezetet kapott így a szemem, de azért nem így szeretnék szebb írisszel rendelkezni. - Inkább kihagyom az előnyösebb kinézetet - eltüntetem a fotót. Nekiveselkedik a zárásnak, így a mobilt is elteszem. - Segítsek? Úgy hamarabb megvagy - vagy nem. Sajátos logikai rendszerrel bírok, és ha hozzáteszem a megszállott perfekcionizmusomat, az általában kiveri a rezet mindenhol. - Igen! Nem akarsz? - Bennem van a boogie, de talán azért, mert nem akarok ezzel a képpel hazamenni. Azt azért nem hinném. Régen karaokeztam már, és nagyon hiányzik. Otthon sokszor megyünk el, heti rendszerességgel. Szintén ráfekszek az asztalra, vagyis én inkább ráfekszek az asztalra és úgy nézek rá. Hátha a szuggerálás bejön. - Miért, mi a kedvenc számod? - Kérdem ártatlanul. A hieroglifre viszont amennyire tudom, felfújom a képem, aztán inkább nem, mert így aztán tényleg fáj! Meg is érintem a kezemmel, mert az hiszem, mindjárt kipukkad. - Kanji dayou, kannnnnji! - még hogy hieroglif! Azokat én sem tudom, meg nem is akarom kiolvasni! Még puffogok is hozzá egyet. Szeretem azt az írást, és melóban is jól jön, nem kell külön fószert megkérnem, hogy vigye fel a szöveget, vagy fordítsa le nekem. Szerintem ezért is vagyok inkább ott. Nem, nem hiszem. Elég sok projektbe bevontak, ami nem a nyelvről szól. - Pedig tök jó zenék! - durcáskodok. - Majd énekelek neked belőle én! Aztán meg majd együtt! Mit szólsz? Na, ezen nem gondolkodtam el. Végiggondolom az eddigi bárokat, ahol karaokeztam. - A Karakoke Duet 35. Igaz, huszonegy alatt nem lehet bemenni, de ... - előhúzom a fake kártyámat. - Nekem van, amivel beengednek - nem akarom tudni, ha lebukok, mennyi ideig állhatok a szőnyeg szélén. De már nem sok van hátra a huszonegyig.
Isaac jó vendég volt. Nem akart bemászni a pult mögé, nem táncolt az asztalokon és nem csinált Flúgos Futam versenyt a gyerekmenü játékaiból az étterem közepén ülve, mint a barátaim legtöbbje, mikor bedugták az orrukat a műszakjaimba némi ingyen kajáért és cukros-szirupos üdítőért. Nem, mintha egy zárós műszakba ne fért volna bele némi hülyéskedés, vagy kamerafelvételek híján különösebben izgatott volna, hogy azok a bolondok hogyan fekszenek az újratöltős üdítőautómata alá, de azért hálás voltam, hogy Isaac képes volt békében kajakómáig enni magát és ezzel megspórolt nekem úgy fél órát, negyvenöt percet. Ennyit számít, ha az embert hagyják dolgozni. Vagy legalábbis engedik, hogy békében elcsalja a takarítós feladatokat, amiket úgyis megcsinálnak a reggelesek. Remélhetőleg. - Bocsi. Mármint egészségedre, csak hogy így… bocsi. – bocsánatkérő vigyorral húzom vissza a tollamat az arcából. Hajlamos voltam elsiklani a kulturális különbségek felett, főként, mert az én fura szokásaim főként abban gyökereztek, hogy hangos voltam, genetikailag képtelen a sorban állásra és állandóan beszédbe elegyedtem idegenekkel. Ezutóbbi apám szerint az Ő brazil kultúrájának hagyatéka, anyám szerint meg a legrosszabb szokásom. Én személy szerint hajlandó voltam mindkettőt elhinni. – De olyan kis bolyhosak! – a hangom pont olyan színt vesz fel, mint egy kisgyereké, akinek épp most mondták meg, hogy nem tarthat egy vadállatot a szobájában. Nyilván tisztában voltam vele, hogy nem költöztethetek be egy tanukit vagy mosómedvét se a harmadik emeletre, habár lényegében senki nem mondta ki szavakkal, hogy nem lehet. Anyám is csak a hüllőket tiltotta ki a házból, mert szerinte az iguána úgy néz ki, mint egy Bukavac és nem akart miatta fulladásos szörnyhalált halni. Tanuki ügyben egyelőre még nem foglalt állást. A lapomra firkálok, amíg Isaac az új külsejét veszi jobban szemügyre a telefonja kijelzőjén, és miután úgy dönt, nem óhajtja kihasználni a helyzet adta lehetőségeket, én sem adok sminktanácsokat. Egy adag jégen elgondolkozom azért, de aztán végül elvetem az ötletet. Egyrészt azért, mert az egyetlen, ahonnan jeget szerezhetnék, az az üdítős automata, az meg nem túl higiénikus, másrészt azért, mert mostanra már nagyjából annyit érne, mint halottnak a csók. A jég főként a duzzanatokra és rándulásokra hasznos, a véraláfutással csak akkor boldogul, ha egyből az érintett területre kerül és van esélye összehúzni a hajszálereket, amik repedése a foltot okozza. Utólag már csak annyit érnénk el vele, hogy neki két perc alatt lefagy az arca, aztán az egész elolvad, szétcsöpög én meg moshatok fel. - Ha akarsz. – kihúzok egy lapot a kupacból és az orra elé tolom, majd a pamacsos tollammal mutogatni kezdek, ezúttal nem az arcába, hanem a papíron. – Az első oszlopban vannak a bankjegy címletek, a másodikban az, hogy mennyi van belőlük a kasszában. Annyi a feladat, hogy összeszorzod őket, és az üres rubrikába írod a végeredményt. Ennyi. Látod, ezért nem fizetnek nekünk sokat. Szórakozottan grimaszolva térek vissza a saját kupacomhoz számolgatni, majd mikor minden bevétel fel lett tüntetve, és a költségek levonásra kerültek, elégedetten dőlök hátra, és megtámasztom a fejem a boksz szegélyén. Éppen csak egy pillanatra, mert mikor megint megszólal, automatikusan rászegeződik a tekintetem. - Nem, mondtam, hogy nem, csak nem gondoltam, hogy egy ilyen nap után van kedved énekelni. – tekintetem az övét keresi, mert mostanra már annyira megszokottá vált, hogy a reakciókeresés szerves részét képezi az életemnek, hogy az, aki nem volt hajlandó állni a tekintetem, automatikusan gyanúsnak tűnt. – Ami meg a kedvenc számomat illeti, van egy top 100-as listám, bármit is választanál róla, biztos, hogy azt akartam volna én is. A homlokom tompán koppan az asztallapon, mikor a kanjikat a hieroglifákhoz kapcsolja, majd durcásan puffogni kezd miatta, mert bár tök aranyos, abszolút felesleges is. Igazán láthattam volna ezt az asszociációs vonalat, de mondjuk, hogy túl fáradt voltam ahhoz, hogy komolyabb gondolkodási láncreakciót préseljek ki magamból. - Ааа, јеботе! – mormogom arccal lefelé sokkal inkább az asztallapnak, mint neki. – Tudom, hogy kanji, de én ténylegesen a hieroglif írásra gondoltam, te majom. Van az a Katy Perry szám, az egyiptomos klippel, annak van olyan paródia verziója, ami hieroglifákkal van feliratozva végig. Nem, mintha bármelyiket tudtam volna olvasni, a Dark Horse is csak azért ment, mert rádiósláger révén naponta harminc alkalommal játszották, mikor divat volt, lehetetlen volt elkerülni, én meg akarva-akaratlanul megtanultam a dalszövegét. Meg hát volt némi fétisem az szólókarrieres női popelőadók felé, de ez becses titokként őriztem, és csak az tudhatta, aki hallott már a zuhany alatt énekelni. - És cserébe megpróbálkozol a cirill ábécével vagy a spanyol hadarással? – pillantok fel rá pimasz mosollyal az arcomon, államat az asztallapon tartva. Csak akkor mozdulok és emelkedem fel, mikor előkerül a hamis személyije, mert hát az ilyen dolgok mindig felkeltik az érdeklődésem. – Nem ér, ez sokkal jobb, mint az enyém. Érte nyúlok, és ha engedi, elveszem tőle, hogy megnézzem rajta a fényképet. Nem tűnik hamisnak, valószínűleg nem lehetett olcsó, már ha abból indulok ki, hogy a lakásunk melletti tömbben a dominikai fickó vagyonokat kért el a tintasugaras nyomtatóval és laminálógéppel gyártott cuccaiért. Én a szerb személyimet használtam ilyen esetekre, mert azt könnyebb volt hamisítani. Aztán meg, ha az ember meglengette mellé a Student Visát is, általában mindenkinek megszűntek a kérdései. - Viszont a Karaoke Duet 35 van vagy húsz perc metróval, szóval elpakolok, aztán induljunk. – felállok és összeszedem a papírjaimat, hogy aztán a mappát az irodába, magamat pedig a személyzeti részlegbe száműzzem. A cuccaim nagy részét bent hagyom a szekrényben, a bmx-em is lelakatolva marad hátul, mert kizárt dolog, hogy magammal cipeljem Manhattan aljába, aztán meg haza a tetejébe. - Mehetünk? – bukkanok fel ismét az asztala mellett, hozzávetőlegesen négy perc múlva, remélve, hogy már Ő is összeszedte magát és indulásra kész.
Meg sem fordul a fejemben, hogy segítsek. No, nem azért, mert szeretek én bárkit szivatni. S még csak azért sem, mert ne tudnám, merre van a felmosó vagy bármi más. Ó, igen-igen, territoriális vagyok! Ami az enyém, ha megosztom, megosztom, különben hess, el a kezekkel! Még feladatban is, amire nagyon ügyelek, mert előszeretettel dobálni kezdtek rám feladatokat, csak mert hörcsög módon be akartam zsebelni azt-is-azt-is-azt-is. A tüsszentésre az asztal alár ugrottam, hajoltam, a szinte szó kihagyandó. Annak ellenére, hogy voltam már megbeszéléseken a többiekkel és undorral keltem fel azonnal az asztal mellől. Inkább lebukok az asztal alá, köszi és használom a.. szalvétát, mert a zsepiért nyúlni már késő lett volna. - Demmaj - szólok ki a szalvéta mögül, mert orrot is kell fújni éééés fááááájjj! Az arcom. Ahhhmár! Pedig ma énekelni akarok! KImászok az asztal alól, helyére igazítva az amúgy is helyén lévő szemüvegem. - Hallottad már őket? Szerintem krípi, ahogy éppen ... nyivákolnak? Nyígnak? - keresem a szót. - Cincognak - fogalmam sincs, mivel lehetne leutánozni az a hangot, amit kiadnak, és az összes szőr feláll tőle a hátamon, annyira... furi. - Aha - különben nem mondanám. Figyelem, ahogy magyaráz, bár néha random módon csak a lebegő bolyhot nézem, ahogy magyaráz. Nekem nagyon rövid ideig éltek a bolyhok, mert szétszedtem őket. - Bankjegy, számszerűsítve, szorzat. Oké, értve. Pite. Ez még fejben is megy, akármennyire is lehetetlennek tűnik. - Van még egy bolyhod... izé, tollad? Sajnos az ujjamba még nem tudok tintát tölteni, de jó megoldás lenne - nézek az ujjaimra. Ha az arcom lehet kék, miért .... inkább nem folytatom. Belemerülve firkantgatom fel az összegeket, néha önkéntelenül az arcom szépülő felére simítva tenyerem vagy az ujjam, általában elfintorodva, ha megérzem, nem kéne. A számok jobban lekötnek és hogy segíthetek. Annál hamarabb végzünk és jöhet a mai terv, mert akkor is megteszem, ha kell, egyedül caplatok el odáig, bár az nem olyan buli. Ezt ténylegesen jobban szeretem csoportban vagy kettesben űzni. - Óóó, yeeee, óóó yeee! - Kezdem el ingatni a fejem örömömben. Mégis lesz páros karaoke! - Dehogynem, most van igazán! Tök muris lesz bedagadt képpel énekelni! - nevetem el magam, és ez már megint annyira nem jó, de kit érdekel. - Jpop is? - Pillantok rá, ám a neveltetésemből még mindig nem tudtam kikoptatni, hogy az emberek itt elvárják, hogy a szemükbe nézz. Otthon ezt tenném, még anyám is leordítaná a fejem, csak hogy mentse az arcom. Most a tollamra fordítom a tekintetem, feltolva az amúgy is a helyén lévő szemüvegem. Még mindig a puffogás van bennem, ahogy lekoccolja az asztalt és csak nézem, mert a kanji igenis nem hieroglif! Oké, hogy ott is három írásrendszer volt, de nem használták olyan csodásan mint mm... a japánok. Vagy...mi? Az már az őrület jele, hogy amcsiban a japánokat minek hívom? Ahhhh, nem ez lesz a nap, mikor ezen akarok agyalni, amikor lehet karaokezni is! - Jеботе? - utánzom a szót, többször kimondva a j és az o betűt. Ez a két betű nagyon ... nem megy kiejteni - Az mi? - Pislogok rá érdeklődéssel, majd megint felfújom az arcom. - Akkor is! Keverni egy hireglifet egy kanjival! Még ha hieratikus írás lenne.... - vagy hiaterikus? - Hogy is mondta a tanár? - Á, mindegy - legyintek. - Azt ismerem, annyira nem voltam tőle hanyattesve. Még lenne folytatásom erre, a kinyitott számon azonban egy hang nem jut ki a kérdést meghallva. Becsukom a szám, megvakarva pajeszom. - Azok a betűk... furik. Ha megtanulod legalább a hiraganát, akkor megtanulom - húzódik cinkos mosolyra a szám széle, amelyik nem kapott pandaplecsnit, s felé nyújtom a kezem. Elégedett vigyorral hümmentek a dicséretre, csak nehogy valaki jobban megnézze azt a fake kártyát, amit átnyújtottam Luckynak. Nagyon be akartam jutni az egyik bárba, mert általában jó műsoraik vannak, aztán elkapott a hév, hogy máshová is bejutok ezzel, ahová alapban nem. Belekerült pár zöldhasúba, de nem bánom. A tenyerem tartom a képemre, mert húz. Vagyis kemény. - Miért a tiéd milyen? Muti! - nyújtom ki a kezem felé, remélve, itt is van nála. - Nagyjából. De a legjobb, megéri! - bólogatok, s ahogy pakol, úgy rakom felé a papírokat, ami még elém kóricált a számolások közepette. Míg eltűnik a háttérben, addig felveszem a kabátom, de mivel melegem van így, fel nem húznám a cipzárt, a sapi is a kezemben marad, és a sál-kesztyű is. Anyának muszáj vagyok dobni egy üzit, hogy estére offoltam magam, mert képes és lenyomoztatja a telómat. Á, nem, nem ilyen. Cserébe holnap reggel hallgathatom a szentbeszédet. Furcsa időszaka van, mert a múltkor meg azt sem kérdezte meg, merre jártam három órát délután. Mindegy, inkább küldök, az a biztosabb. - Aha - tekerem máris körbe sállal a nyakam, a fejemre húzva a sapit. Nem szeretem, egyenesen ki nem állhatom a hideget, erről Oli tudna órákat zengeni, röhögések közepette. Meg megváratni. A hideg nagyon jól esik az arcomnak, boldogabb is leszek, a legnagyobb része viszont annak köszönhető, hogy Lucky karaokézik velem ma! Még a lépcsőn is leugrálok az utolsó fokoknál, ahogy tartunk az állomás felé. És persze, hogy először a rossz irányba fordulok. Ahogy a föld alá kerülök, minden tájékozodásom elveszik. A nem létező tömegen bámulódok, inkább leülve a székre, mintsem kapaszodva, és a fél oldalammal vigyorgok, érjünk már végre a Bárhoz. Jaj! Előkapom a mobilt és gyorsan lefoglalom az egyik szobát, nehogy feleslegesen menjünk. - Ezt majdnem elfelejtettem - korábban is eszembe juthatott volna, ahogy várakoztam rá, de mázlinkra van szabad helyiség. - Megvan, miket szeretnél énekelni? - Fogalmam sincs, mit szeretnék énekelni, szerintem át fogom nyálazni a listát és random hangulatra választok. Mondjuk nagy tátogás ne legyen benne... bár... az milyen muris!
Tollat keresni Isaacnek sokkal több időbe telt, mint amennyit egyébként a műszakzárás adminisztrációja igénybe vett, bár lehet, hogy csak azért, mert nem akartam megkerülni a pultot, szóval a tetején heverve nyújtóztam be a kassza alatti kis polcig a tartalék tollakért. A kiszolgálópultot úgy találták ki, hogy ne lehessen csak úgy átnyúlni a tetején és kiszedni mindenféle nagy értéket – mint a kasszaszalag vagy a bélyegző –, szóval időben mindenképp jobban jártam volna, ha csak szimplán megkerülöm, és nem nyöszörögve kalimpálok a semmibe, de abban meg hol a kihívás? Ezután a tényleges papírmunka már gyerekjáték, a dalpreferenciákkal, szerb és japán nyelvleckékkel, és a személyazonosító okmányok tüzetes szemügyrevételezésével együtt is megvagyunk úgy negyed óra-húsz perc alatt, és onnan már tényleg csak percek kérdése, hogy indulásra kész harcidíszbe vágjuk magunkat. Bepötyörészem a riasztó kódját, majd kimenekülve a vendégtérből, kétszer is ráforgatom a zárat a bejárati ajtóra, ahogy azt hónapokkal ezelőtt az eligazításon tanították, szótagolva, mintha teljes értelmi fogyatékosok lennénk, pedig nyilvánvalóan csak félig voltunk hülyék. Míg az egyik kezemmel fojtócsomót kötök a nyakam köré a sálammal, a másikkal belekapaszkodom Isaac kabátjába, és a zöldhatos irányába terelem, mielőtt még másik szerelvényre száll, aztán végül Bronxban kötünk ki. Az, hogy helyet foglaljunk, nekem egész odáig eszembe sem jut, amíg Isaac elő nem halássza a telefonját, és készségesen meg nem teszi ezt nekünk. Annyira nagyon idegen számomra az asztalfoglalás – esetünkben ráadásul egy komplett szoba! – intézménye, hogy néha meg is feledkezem arról, hogy aki nem olyan mocskosul csóró, mint én, szokott ilyen úri dolgok oltárán áldozni. A legtöbb helyen ez persze már ingyenes volt, sőt, sokszor már italfogyasztáshoz sem kötötték, az én életemből valahogy mégis kimaradt, mert hát a Spanyol Harlem késdobálósabb részein nem lefoglalni szokták az asztalokat, hanem örülni neki, hogy egyáltalán van. - Akarsz játszani? Elkérhetnénk a Best Of listát, és kidobhatnánk dobókockával, hogy ki-mit énekeljen. – kérdezem némi gondolkodás után, közben nagyon ügyelek arra, hogy ne felejtsünk el leszállni a harmincharmadiknál. A peronra lépve célirányosan megragadom – ismét – Isaac karját, és úgy húzom felfelé a felszín felé. Vagyis hát nem a szó szoros értelmében húzom, mondjuk úgy, hogy jelentőségteljesen vezetem, és remélem, hogy hagyja magát, de legalábbis nem próbál kiszabadulni az ujjaim szorításából és elveszni az aluljáróban. Ebben az időpontban mondjuk már közel sincs csúcsforgalom, de attól még magabiztosan el tudna keveredni, ha egy kicsit megerőltetné magát. Csak akkor engedem el az alkarját, mikor belépünk a bárba, és szükségem van a kezeimre ahhoz, hogy már azelőtt tudjak személyit lobogtatni, hogy az ajtó mellett szobrozó biztibácsi egyáltalán megjegyzést tehetne a létezésünkre. Átlibbenve a küszöbön egyből arcba is vág a meleg, aminek hatására automatikusan multitaskingra kapcsolok, és elkezdek levedleni magamról minden téli holmit, miközben életkort igazolok, mindezt úgy, hogy közben célirányosan masírozok a pult felé, ahol egy kedves hangú lányka köszönt minket azonnal, fáradt mosollyal az arcán. - Sziaaaaa! – tegezem le kapásból nagylelkesen, mert leszámítva a 6+, már ledolgozott munkaóra nyomait az arcán, majdnem biztos vagyok benne, hogy 25 alatt van, és mondjon bárki-bármit, magázódni lényegében egyet jelent azzal, mintha azt mondanám: öreg vagy. – Ha minden igaz van egy foglalásunk… őőőő… milyen névre is? Körülnézek magam körül, tekintetemmel Isaacet keresve, elvégre mégiscsak ő intézte ezeket a fontosember dolgokat, és ezen a ponton már egész biztos, hogy jobb is így, mert én biztos Inigo Montoya névre rezerváltam volna.
Elnézem, ahogy a lehető legéletveszélyesebben szerez nekem tollat. - Hááát, ezért a mutatványért legközelebb is otthonhagyom a tollamat - vigyorodtam el, majd elfintorítom az arcom, mert már megint. elfeledkeztem. róla. - Nagyon köszönöm! - Veszem el tőle hálásan, s neki is esek a számolásnak. Még ha gépen pötyögném be, akkor is lassabban leszek kész. De senki ne kérdezze meg, miként adom meg szorzom össze a számokat (ötös számrendszer, szeretlek!). Még jó párszor elismételgetem a szót, amit mond, egyszerűen ez a j és utána a magánhangzó és az az o-akármi hang! Míg pötyörészi a kódot, addig még jobban a fejemre húzom a sapkát, de még látok. Ahogy érzékelem a rántást a kabátomon, ívben fordulok meg, mert különben az orra bukás egyik nagyon szép következménye a szimmetria lesz. Az arcomon. - Ja, hogy arra - Tokyoban hamarabb tájékozódom, és kifejezetten idegesítenek az utcanevek. A turistákat meg a hiánya, de a fenéért akarnak csatangolni tömegben? Nem elég nekik az Alma? Itt is vannak milliónyian. Itt azért most melegem van, de akkor sem kezdek neki vetkőzni, főleg, hogy eszembe jut, nagyon is elfelejtettem foglalni helyet magunknak, márpedig potyára nem akarom utaztatni Luckyt. - Ú, a dobokockás nagyon jó ötlet! - Oké, szeretek karaokéban kihívást adni másoknak, kigondolva, mit is énekeljen a másik, s tudom, vissza is kapom, de a dobókockás sokkal jobb. - A lista is tuti hozzá! - egyezek bele, most már egyre csillogóbb és izgatottabb szemekkel. Azzal nem törődöm, hogy némelyik megbámul. Amúgy sem tartom magam világszépének. Csak anyám ne bámuljon így rám. Hát nem igaz, hogy megint a másik irányba mennék! Amikor nem akarok a másik irányba menni, mert tudom, hogy trükkös, akkor is eltévedek. Biztos nem vakond volt a felmenőm, ha már medúzáról van szó. Igyekszek vele lépést tartani, annyira idiótának ne tűnjek, bár hol zavar? Születésem óta annak érzem magam, vagy mert kilógok a tömegből, vagy mert... kilógok. Ilyen már nem oszt, nem szoroz. A sapkát azonnal lekapom, ahogy belépünk, mert le kell szenvednem magamról a szemüvegem, ahogy belépve, hiába flancos kence meg spricni az üvegre: bepárásodik. Előhalászom a személyimet, s mivel tudom, melyiket hova tettem, a megfelelő ál személyit mutatom be, majd süllyesztem vissza a helyére. Kesztyűket a sapiba dobálva, caplatok Lucky után, aki hamar feltalálta magát, én még csak kódorgok szemüveg nélkül, mert a kendőt lilám nincs, hova tettem. Közben azért jó is, hogy nem láttam a személyit kérő arcát, mit is jelzett vissza az arcommal kapcsolatban. Rohadt lépcső! Elfelejtettem, hogy van egy és kis híján felbotlok benne, de nem hasalok el. Felnevetek az idegtől, aztán a pulthoz megyek. - Szia! Brighton névre kértem egy helyiséget - elővadászom a személyimet és megint bemutatom. Az ál személyimet. Míg keresi a helyet, addig előhalászom a belső zsebemből a kendőt és megtörlöm az üvegeket és látok! Sima liba, van helyünk! A hely viszonylag nagy, kényelmesen elférünk, egyből ledobálok magamról mindent, és a tableten beütöm az italválasztékot is. - Kérsz valamit inni? Enni? - Aztán a karaoke listára meredek. - Hűű, akkor az elsőt rád bízom - görgetem a számokat. - Hogy kell ezt a kockadobálósat csinálni? - Nézek rá érdeklődve. Mit ne mondjak, ahogy rendelgetem a frissítőket, már taktusra jár gondolatban az agyam és a lábam is. Pedig be is kéne melegíteni a hangomat, különben csak vércsevisítás lesz!
Kezdőlap
