A középiskolában:
Az első nap az iskolában. Ilyenkor általában a jó fiúk kivasaltatják anyukájukkal az ingüket, és rendezett hajjal jelennek meg a buzgó, folyton intézkedő tanárok színe előtt. Nos, én ennek éppen az ellentéte vagyok. Nem csinálok ebből nagy ügyet. Lazán kezelem az ilyen dolgokat, és az sem érdekel, hogy mit szólnak hozzá a tanárok. Néhányan nem teszik szóvá, mert ettől a laza hanyagságtól eltekintve sokat tanulok. Az osztály egyik nagy agyasának számítok, pedig ugyan úgy, mint a többi korombeli, én is elmegyek minden héten a buliba, és összeülök a haverokkal meginni egy pohár sört. Nem tartom magam strébernek, és mások sem néznek rám akképp.
A tükör elé lépek, és azonnal szembe tűnik, mennyire hasonlítok a húgomra, Nicole-ra. Bronzos színű bőröm sokak számára irigylésre méltó. Hajam többnyire úgy áll, ahogy szeretne. Nem sokszor fordítok rá kellő figyelmet, kivéve most.
Ugyan az öltözékem csak lazán lóg rajtam, szőke tincseimet most mégis hátra zselézem, így szigorúan a fejemhez simul. Nagyon kevés alkalmak egyike, hogy így láthatnak, mégis tekintélyt parancsoló az osztályban ez a megjelenés. Barna, már-már ében fekete szemeimet édesanyámtól örököltem. Neki is pont ilyen szemei vannak. Talán túlságosan is ügyelek arra, hogy minden nap sima arcom legyen, amely a lányoknak sokkal inkább tetszik, mint a borosta.
Sosem voltam puhány. Mindig meg tudtam védeni magam, ha úgy hozta a sors, és az idő múlásával csak egyre nagyobb izmaim lesznek a sok edzésnek köszönhetően, melyet a saját magam szórakoztatására űzök, de persze a lányok szimpátiája sem mellékes ezen a téren. A magasságom átlagos, körülbelül 180 cm magas lehetek. Miután befújom magam kedvenc dezodorommal, amely még véletlenül sem citrom illatú, mert azt egyáltalán nem szeretem, felveszem a fekete, széthasznált torna cipőmet, és a fekete, egyszerű táskámat a vállamra véve, elindulok az iskola felé. A legtöbb esetben kedvenc bőrkabátomat veszem fel egy farmer nadrággal, és egy trikóval.
Általában elmondható rólam, hogy felelősség tudó ember vagyok, de ez csak részben igaz. A kisebb részletekkel nem igazán törődök, mert azok szerintem nem érdekesek. De ami igazán lényeges, azt felelősségteljesen megteszem.
Hamar felkapom a vizet, és sokszor előbb ütök, és csak azután kérdezek. Ez a tulajdonságom egyáltalán nem válik előnyömre, még sem tudom magam visszafogni. Sokszor kerülnek előtérbe az érzelmeim, amelyeket sokszor talán túl intenzíven élek meg. Ilyenkor sohasem a józan eszem vezet, hanem az, amit éppen érzek a másik ember iránt. Önfejű, és makacs vagyok, akivel éppen emiatt nem könnyű bírni.

Néhány érdekesség:
-Szinte most is ugyan ugyanilyen.
-Egy sztriptízbárban pultos, ami miatt Andrew, a legjobb barátja kicsit irigykedik. Sokszor meg is szokta látogatni.
-Andrew-val általános iskolában is osztálytársak voltak.
-Imádja a női nemet, és ezt nem fél kimutatni.
-Minden-féle hülyeségben benne van, sőt a legtöbbször ő találja ki őket.
-Imádja a gyorskajákat, de emellett sokat sportol, így meg sem látszik rajta.


Örömmel figyelem, hogy az eddig színtiszta, csillagos égen most sebesen gyűlnek a felhők. Vihar közeleg, méghozzá, úgy tűnik, nagyon hamar. Elvigyorodva nézek Andrew-ra, akinek szintén fülig ér a szája, amint megfigyeli, amit én már kiszúrtam. Ugyan arra gondolunk, de a húgomnak, Nicole-nak, egy haverjának, a szemüveges David-nek, és Vicki-nek nem szólunk. Nem akarom, hogy részt vegyen ebben a húgom és a legjobb barátnője, Vicki. David-et nem igazán ismerem, de éppen ezért nem kell, hogy velünk jöjjön. Nem látszik olyan adrenalin függőnek, mint amilyenek mi vagyunk.
Néha azt mondják, túlzottan féltem Nicole-t, de ebben az esetben sem hallgatok senki másra, csakis a saját megérzéseimre. Sietve felszállunk Andrew-val a vitorlás fedélzetére, és egyenesen a vihar felé megyünk a hajóval. A vitorlás szinte repül a vízen, és mire észreveszik a többiek, hogy eltűntünk, mi már a tengerrel küzdünk…
Ezek a gondolatok mosolyogtatnak meg, miközben Nicki valamit karattyol arról, hogy milyen felelőtlenek vagyunk. Nem is figyelve rá, fejemre teszem a törölközőt, és megtörlöm csurom vizes tincseimet.
-Ugyan…jövő héten már itt a suli. Mikor van a legjobb pillanat arra, hogy kiéljem magam? –csitítgatom húgomat, majd leveszem a teljesen átázott pólót, ami eddig rajtam volt. A szemem sarkából látom, hogy Vicki, aki eddig csak csendben figyelt minket, most felkel a székről, és meredten néz felsőtestemre.
-Azzal éled ki magad, hogy megölöd magad a tengerbe?!
Vicki felháborodására Andrew felé nézek, és megforgatom a szemem, aki teljes fogsorral vigyorog. A lány úgy beszél, mintha attól tartott volna, hogy eltűnök.
-De hiszen itt vagyok…. –nézek rá idegesen, és széttárom a karjaimat. –Nincs akkora szerencsétek, hogy vízbe fulladjak… -mondtam gúnyosan, és faképnél hagyva őket, elmegyek zuhanyozni, de észreveszem, hogy valami nincs rendben Vicki-vel. Azt láttam utoljára az arcán, mintha majdnem elkezdett volna könnyezni. Persze kifelé azért azt mutattam, mintha nem is érdekelne, és észre sem vettem volna, de azért ekkor már én is visszavettem haragomból, és nagyképű, beképzelt monológomból.
A vihar, amilyen gyorsan jött, úgy el is illant, és az ég pár órán belül ismét csillagos lett. Nem tudtam aludni. Nem is értettem, hogy ilyen meleg időbe hogyan lehet aludni egyáltalán. A hűtőhöz mentem, és kivettem egy doboz sört. A teteje hangos szisszenéssel nyílt fel, amely után kisétáltam a teraszra, és leültem az egyik napozó ágyra. Órák óta ültem már kint, és gondolataim Vicki körül cikáztak…
Egész nyáron olyan fura volt, mint amilyennek előtte nem láttam. Most is ez a fájdalmas arc, amelyet láttatni engedett…mi lehet vele?