Nyugodt napnak indult. Viszonylag későn ébredtem fel, ami nálam azt jelenti, hogy délben levánszorogtam a konyhába egy pohár kávéért, ahol anya valami női magazint lapozgatott. A húgom már reggel elment a suliba, nekem meg elvileg vizsgaidőszakom volt, de valójában csak a szüleimnek nem jelentettem be, hogy otthagytam az egyetemet. A pultra könyökölve szürcsölök bele a fekete mámorba, amit kizárólag egy kockacukorral iszom tej nélkül. Anya kérdéseire, hogy mikor vizsgázom, csak félszavakkal ködösítve válaszolgatok. Nem kérdőjelezi meg a kijelentéseim hitelességét, csak lapoz egyet, és valamit mormol egy gombás receptről, amit el akar készíteni. Ekkor könyvelem el, hogy egészen elvesztettem a jelenlétét az én édesanyukámnak, úgyhogy a kávéscsészét a mosogatóban rakva vissza is sétálok a szobámba. Egy szál alsónadrágban és pólóban ülök le az asztalom mellé, hogy a digitális rajztáblámon varázsoljak valamit, és a cégem életét kicsit fellendítsem, mert amilyen fiatal még, épp olyan kevés időm jutott eddig rá. A háttérben a Dire Straits-től a Sultans of Swing szól, aminek szövegét csendesen dúdolom. Nem voltam sose valami nagy énekes, a hangom is leginkább egy repedt fazékéra hasonlít, de szeretek a zenével kikapcsolni. Segít a koncentrálásban, most is a dalnak hála édes hármasban tudtunk maradni: csak ő a rajztáblám meg én. Már legalább egy órája elmerülten alkotok, mikor csengetnek. Szinte fel se figyelek rá, mert ilyenkor legtöbbször anya barátnői jönnek át, hogy megvitassák a napi szívfájdalmukat. Tovább húzogatom a vonalakat ritmusra rázva a fejem, mikor anya hangos üvöltése csapja meg a fülem. A zene miatt csak artikulálatlan ordibálásnak hatnak szavai, úgyhogy magamra kapok egy macinacit, hogy mégse alsóban mutatkozzak a barátai előtt, és letrappolok a lépcsőn. Egészen megfagy bennem a vér, mikor találkozik a tekintetem a bejártai ajtónkban álló rendőrével. - Téged keresnek – közli anya. A hangja egészen távolinak hat, érezni lehet belőle a csalódottságot, hogy erre még tőlem se számított volna. Egy pillanat alatt lepereg a szemem előtt minden lehetőség, ami miatt kereshetnek a rendőrök. Kezdetben a drogos ügyeim jutnak eszembe. Talán valaki feljelentett mert éppen az ő erkélye alatt szívtam el egy szál füvescigit. Vagy kereshettek bármi más illegális szar miatt, amit már kipróbáltam az életben. Dermedten nézek szembe a járőrrel, akinek ajkai épp szóra nyílnak. - Oliver Easton, letartóztatjuk – egy olyan hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, amiből az élet egész terhe süt – Lolita Romarov eltűnésének ügyében. Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet kérni, és joga van ahhoz, hogy ügyvédje jelen legyen minden kihallgatásán. Ha nincs pénze ügyvédre, állami költségen kirendelnek maga mellé egyet – felém nyújtja a kicsit se kényelmesnek kinéző bilincset, de annyira zavarodott vagyok, hogy az izmaim nem reagálnak az akaratomra. A szememben látom, hogy anya a könnyeivel küzd. Nem lehet neki könnyű végig nézni, ahogy bilincset tesznek a legkisebb fia kezére. Ugyanis mivel én nem mozdultam, a rendőr lép hozzám közelebb, hogy ernyedt kezeimet összekösse. Sok minden zavart a mondatában, de leginkább Lolly neve, és azzal kapcsolatos összefüggés, miszerint nyoma veszett. Valóban írtam neki néhány üzenetet az elmúlt napokban, és nem válaszolt, de gondoltam biztos a szigorú szülei elkobozták tőle vagy valami hasonló. Az sokkal jobb lett volna, de ő mégis fizikailag eltűnt, nem csak az online térben szívódott fel. A szívem hevesebben kezd dobogni. Lassan realizálódik bennem, hogy nem elég, hogy nyoma veszett, úgy tűnik, engem is belekavarnak az ügybe. Betuszkolnak a rendőrautó hátsó ülésére, és mielőtt elindulna az autó anyám kétségbeesett tekintete az utolsó, amit látok. Az út szinte teljesen kiesik, kissé magamba fordulva ülök a hátsó ülésen. Próbálok megbirkózni a hallottakkal. Egészen abszurdnak tűnik a jelenet, mintha csak álmodnám. Az őrsön egy szobába visznek, ami tökéletesen tükrözi a filmek kihallgatói helyiségét. Egyre inkább kezd úgy tűnni, hogy valóban szükségem lesz a jogaimra, amik előírják az ügyvéd kirendelését, habár teljesen ártatlan vagyok. Mégis hogyan lehetne közöm valaki olyan eltűnésében, akiről egy negyedórája még azt hittem, hogy a szobájában görnyedhet a tankönyvei felett. Leülök az asztal egyik felén lévő székre, és a kedves rendőrurak a bilincstől is megszabadítanak, aminek a súlya meglepően nagy. Felkönyökölök, és zavartan a hajamba túrok. Nem sokkal a járőrök távozása után egy ijesztően magabiztos kiállású nő lép be az ajtón. - Csak nem maga fog érdeklődni a hogylétem felől? – érdeklődöm némi cinizmussal a hangomban. Nem tudom milyen infantilis miatt kell ezen a kihallgatáson a gyanúsítottat játszanom, de valószínűsíthető, hogy Lolly kedves szüleinek benne van a keze. – Sajnálom, hogy nem öltöztem ki az alkalomra, hirtelen jött a meghívás – mutatok végig magamon. Még mindig a kinyúlót fehér póló van rajtam a szürke macinacimmal, amit épp csak magamra kaptam, és továbbra is az otthoni papucsom virít meztelen lábamon.
Tisztában voltam vele, hogy a roppant rossz szokásaim egyike, hogy a végkimerülésig képes vagyok dolgozni. Inkább élek koffeinen egész napokon át, semmint aludjak néhány órát. Aztán egy idő után fel szokta adni a szervezetem, és háborút indít ellenem elalvás formájában. Azt mondjuk nem mondanám, hogy az ügy megszállottja lettem, de mindennel szemben prioritást élvezett, mert sürgető lett volna megállítani a sorozatgyilkosunkat. Sajnos nem ő volt az egyetlen, akinek elmentek otthonról, és ámokfutóként tombolt a városban. Ami még rosszabb, hogy az én városomban. Mivel az egyik üggyel egyelőre nem sikerült áttörést elérnünk, és úgy tűnt, hogy nem bukkant fel már napok óta több áldozat, ezért jobbnak láttam, ha addig lekötöm magam valami mással. Nem a nekem üzeneteket hagyó gyilkos volt az egyetlen gazember, akit rács mögé kellett juttatni. Tegnap este még úgy gondoltam, hogy a biztonság kedvéért megírom a jelentésem a Kapitánynak, és csak azután megyek haza. Ennek lett az a már emlegetett lázadás a vége, hogy az irományt sem fejeztem be, és haza sem jutottam. Amikor megcsörrent a telefon, akkor az asztalomra borulva tértem magamhoz, valószínűleg már órák óta aludtam ebben a nem túl kényelmes pózban. Úgy riadtam fel, mint akit éppen most locsoltak fel egy vödör jéghideg vízzel, de szerencsére elég gyorsan éber lettem ahhoz, hogy eljusson a tudatomig a következő teendő. Felvenni a telefont. - Bishop! – kicsit talán rekedtesebb volt a szokottnál a hangom, de ez volt most a legkisebb problémám. Ezt valószínűleg a vonal túlsó végén lévő is érzékelhette, mert tartott egy pillanatnyi csendet, mielőtt megszólalt volna. - Hadnagy, értesítést kért, ha jelentenek 18 és 25 év közötti elrablási eseteket. Befutott még egy az éjjel, és a szülők elmondása alapján máris van gyanúsított. – darálta el gyorsan a járőr – vagy legalábbis sejtettem, hogy az lehet -, én meg bólogattam serényen. Szerencsére gyorsan rádöbbentem, hogy ezt ő természetesen nem láthatja. - Rendben, köszönöm! Hozzák be a gyanúsítottat, majd én foglalkozom az üggyel. – azzal kótyagosan bontottam is a vonalat. Nagyjából talán volt egy órám, hogy összekaparjam magam, befejezzem az adminisztrációt, és felkészüljek a kihallgatásra. Az is lehet, hogy köze sem volt a gyilkossági ügyhöz, aminek már két áldozata volt, de beleillett a gyilkos által kedvelt típusba, és én mindent ellenőrizni akartam. A körzet, ahonnan a lány eltűnt, egybevágott a többiekével. Csak remélni tudtam, hogy még életben van. Ha semmi köze nem volt az én ügyemhez, csupán egy véletlen egybeesésről volt szó, az is hamar ki fog derülni úgyis. Miután e-mailben elküldtem a jelentésem a másik nyomozás kapcsán, amiről a Kapitány külön tájékoztatást kért tőlem, átböngésztem az újdonsült gyanúsítottunk anyagát, már amit lehetett tudni róla a rendszerből. Mire behozták, és leültették az egyes kihallgatóban, már magamba döntöttem két erős feketét, és éppen a harmadikkal szerelkeztem fel, hónom alatt az aktákkal. - Abszolút hidegen hagy a hogyléte, Mr. Easton! Bishop hadnagy vagyok! – árultam el a nevemet és a rangomat, ahogyan azt szabály szerint illik. Mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, a mappát az asztalra dobtam, és egyetlen pillantással felmértem magamnak a fiatal srácot. Hozzá hasonlókat szoktam reggelire enni, és azt gyanítottam, hogy a viselkedése inkább a zavarából, vagy netán az ijedtségéből fakadt. - A járőrök ismertették a jogait? – közben kihúztam a széket vele szemben, majd kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Már amennyire ez lehetséges volt egy ilyen kényelmetlen ülőalkalmatosság esetében, de a kihallgatók már csak ilyenek. Mégsem húzhattam be magam után egy fotelt. – Gondolom maga a társaság mókamestere általában. – jegyeztem meg epésen a megnyilvánulását követően. Pillantásom kemény volt, éles akár az acél. Tökéletesen sikerült felébrednem, pedig alig másfél órával ezelőtt még a világomat nem tudtam a kimerültségtől. – Jobb lesz, ha visszavesz ebből a stílusból, és csak akkor beszél, ha kérdezem, arra válaszol, amit kérdezek. – pechje volt, mert jelenleg nem volt mellettem Cooper, hogy eljátszhassa a jó zsarut, nekem meg sosem ment igazán a dolog. Legalábbis most semmi kedvem nem volt hozzá. - Van ügyvédje, akire várnunk kellene, vagy elkezdhetjük? – érdeklődtem afelől, hogy lemondott-e az ügyvédhez való jogáról. Ha nem, akkor sajnos meg kellett várnunk vagy a sajátját, vagy a hivatal által kirendelt idiótát. Nem túl meglepő módon cseppet sem rajongtam az ügyvédekért.
Őszintén szólva, eléggé megviselt mind az, amit a járőrök szavaiból ki tudtam venni. Lolita eltűnt, és ennek hatására most az én agyam azon kattog, hogy mi lehet pontosan vele. Elszökött mert megelégelte az otthoni légkört? A helyében én biztos ezt tettem volna, de mivel ő nem én vagyok, így igen csekély esélye van annak, hogy elmenekült. Talán tényleg elrabolták, de ki tudja milyen emberek, és mit művelnek vele. Ennek gondolatától is szorongani kezdek, nem szeretek tétlen lenni, és azt végképp nem szeretem, ha hamisan vádolnak meg valamivel. Márpedig, ha indokolatlanul bilincset tesznek a kezemre, az kizárólag annak a jele, hogy valami félreértés történt. Sóhaj szökik ki ajkaim között, és mocorogni kezdek a kényelmetlen fém széken. És mi van, ha valami ennél is rosszabb történ? Ha valahol holtan fekszik, vagy ha valaki megtámadta fényes nappal? Idegesen morzsolom a kezemet, és próbálok megnyugodni, már amennyire ez ebben a szituációban lehetséges. Az ajtón belépő nőre pillantok. Már a kiállásából gyanús, hogy nem lesz sétagalopp ez a kellemes januári délután. Körbepillantok a helyiségben, és az egyik sarokban kiszúrok egy kamerát. Szóval még fel is veszik minden mozdulatom és szavam, hogy meglegyen az örökkévalóságnak a kép, miközben szépen lassan az idegeim felemésztenek. Két hang váltogatja egymást a fejemben: a „Nem csináltam semmit!” és „Mi történt Lolitával?” felkiáltások. Próbálok nyugodtan válaszolni, de végül mégis csak a cinikus hangvételűre sikerül a mondatom. - Örvendek a találkozásnak. Úgy tűnik engem már ismer, úgyhogy felesleges lenne bemutatkoznom – vonok vállat. Gondolom van valami központi szervere az államnak, ahol mindenféle adatokat tartanak nyilván az olyan minta állampolgárokról, mint amilyen én is vagyok. Minden bizonnyal már tud mindent rólam, hogy hol születtem, mi az anyám neve, hova jártam iskolába, de talán még arról is vannak információi annak a halom papírnak a lapjain, amit az asztalra dobott, hogy önként távoztam az egyetemről véglegesen. - Igen, bár nem részletezték túl, úgyhogy érdekelne az ön verziója, hogy miért vagyok most itt - tudni akarok minden apró szaftos részletet, amit a rendőrség kiderített, csak nem merik a képembe mondani. Képes vagyok megemészteni a legrosszabbat is. Szükségem van az igazságra, nem bírom a tétlenséget, az csak még jobban kikészít. A gondolatim teljesen szétzilálnak, nem bírok egy pontra figyelni, a légzésem felgyorsul. Még el se kezdtük, és már a torkomban érzem a szívverésem. – Rendben – bólintok a kijelentésére, hogy csak akkor beszélhetek, mikor ő engedélyt ad rá. -, bár most nem vagyok túl mókás kedvemben – morgom az orrom alatt, és a kezemet kissé morcosan keresztbe fonom a mellkasom előtt. Képtelen vagyok tiszta képet alkotni a helyzetről. Ha nőből lennék, és nem érezném a testemben lévő tesztoszteron gyilkosságának a sírást, akkor már minden bizonnyal zokognék a hirtelen bennem felgyűlt feszültség és aggódalom miatt. Ahelyett, hogy könnyek kezdnének csordogálni arcomon, idegességemben önkénytelen mozdulatokat teszek. Ujjaimmal a pólóm anyagát gyűrőm, mintha már csak az kötne a valósághoz. - Nem, ártatlan vagyok, nincs szükségem ügyvédre – közlöm egyenesen a szemébe nézve. Hirtelen abbahagyom a ruhám gyúrmázását, mikor beugrik a detektív sorozatok azon mélyen szántó gondolata, hogy a matatás, tapogatás, rángatózás abszolút a bűnösség jele. - Hogy minél gyorsabban végezzünk, és maguknak se kelljen túl sokat tekerni a felvételeken – biccentek a kamera irányába. –, már az elején leszögezném: nem, hogy közöm nincs az ügyhöz, még az se tudom miért hoztak be – mélyen belenézek Bishop szemébe, de egy pillanatra kiráz tőle a hideg. Olyan elszántnak tűnik, mintha már előre eldöntötte volna, hogy ma megtalálja a tettest. Sajnos belőlem nehezen tudna bármit is kihúzni, mert jelen pillanatban a saját nevemet is kezdem elfelejteni.
Nem voltam soha az a típus, aki félvállról vett volna bármilyen apróságnak tűnő részletet is egy ügy kapcsán. Ha majdnem mindenki számára egyértelműnek tűnt is, hogy egy gyanúsítottnak valójában semmi köze az ügyhöz, én akkor is úgy kezeltem, mintha lenne, és végigvittem az egész kihallgatást. Csak amikor már teljesen bizonyos voltam abban, hogy a megérzés helyes volt, akkor engedtem el az illetőt, és varrtam el az adott szálat. Most ez a srác sikeresen elérte a kezdettől tenyérbe mászó stílusával, hogy ne akarjam olyan könnyen elengedni a tökeit. És különben is, még nem tudtam biztosan semmit, mivel akár lehetett tényleg ő a tettes. Még akkor is, ha nem tűnt éppen sorozatgyilkos típusnak. Sokszor pont abban lapult meg a kegyetlenség ekkora mértékben, akiről az ember álmában sem feltételezte volna. Semmit nem zárhattam ki egyelőre. Nem is akartam, hogy ezzel kövessek el hibát. - Nem sokáig lesz ekkora a szája, Mr. Easton, ezt megígérhetem. – olyan jeges higgadtsággal közöltem, amitől rendszerint meg szokott fagyni a velem szemben ülő rohadékok ereiben a vér. Igazából sokszor nem tudtam eldönteni, hogy mi a célravezetőbb, de talán a nyugalom egy feszült helyzetben olyan dolog, amivel alaposan ki lehet zökkenteni a másikat, és akár rá is hozni a frászt. Úgyhogy alapvetően hiába álltam heves vérmérsékletű nőszemély hírében, ilyenkor tökéletesen fel tudtam ölteni a pókerarcomat. - Egyelőre pontosan annyi tudással rendelkezik, amennyit én szükségesnek ítéltem, és továbbra is én vagyok, aki információkat vár magától, nem pedig fordítva. Csak, hogy maga is tisztán lássa a helyzetet… - kinyitottam az aktát magam előtt, de még nem kezdtem el képeket szemezgetni belőle, egyszerűen csak összekulcsoltam az ujjaimat rajtuk. – Ez igazán megnyugtató hír, már csak a saját érdekében is. Nem venném a lelkemre, ha annyira felbosszantana, hogy véletlenül közelebbi ismeretséget kötne az asztal lapjával, egy véletlen megcsúszás miatt. – bájosan rámosolyogtam, vonásaim már-már ellágyultak, csak a tekintetem maradt ugyanolyan acélos, mint amilyen eddig is volt. - Tehát lemond az ügyvédhez való jogáról. Rendben, ezt jegyzőkönyvbe vesszük. – bólintottam. Aztán szépen elmondtam a dátumot, a nevemet és a jelvényszámomat, valamint a srác nevét, amikor megkezdtem a kihallgatást. – Emiatt ne fájjon a feje, pontosan annyi időt fogunk eltölteni egymás társaságában, amennyit kell ahhoz, hogy megtudjam, amit akarok. – válaszoltam nemes egyszerűséggel, már-már félvállról. – Játszhatjuk így is, ha nehezíteni akarja a saját helyzetét… - közben kényelmesen hátradőltem a széken, mintha lazára akarnám venni a figurát. - Hol tartózkodott tegnapelőtt este nyolc és másnap reggel hét óra között? – két karomat a mellkasom előtt fontam össze, úgy álltam tökéletesen szilárdan a pillantását. Kevés volt ő ahhoz, hogy bármit is kiváltson belőlem ezzel, akárhogy bámult is felém azokkal a kiskutya szemekkel, amikben végre láttam némi félelmet. Valószínűnek tartottam, hogy a nagy szájával csak kompenzálni igyekezett azt, hogy valójában mennyire maga alá csinált már magától a rendőrőrstől is. Csak az fél annyira, akinek titkolnivalója van, és én minden tőlem telhetőt meg akartam tenni ahhoz, hogy kiderítsem ezeket a titkokat.
Ha fogadásokat kötöttünk volna a családban arra, hogy ki a legesélyesebb arra, hogy egyszer börtönben végzi, egészen biztosan a szavazatok túlnyomó többsége rám esett volna. Egyetlen egy voks irányult volna valaki teljesen másra, az enyém, amit Courtre raktam volna. Ugyanis engem követően a sorban egészen biztosan ő éli a legalantasabb életet. Bármennyire is ő a kishúgunk, és szeretjük, és megvédjük a túlméretezett seggfejektől, de ettől függetlenül ő se szent, ahogy jómagam se. Ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondtam volna, azért fognak egyszer letartóztatni, mert illegálisan birtokoltam drogot, vagy mert közöm volt valami terjesztőhöz. De arra soha se gondoltam, hogy emberrablás ügyében ülök majd a vallatószékben. A gondolattól is összeszorul a gyomrom. Nem bírom a stresszhelyzeteket. Teljesen kikészít, ha nyomást gyakorolnak rám. A cinizmus nálam automatikus védekezés, de talán nem a legjobb választás a rendőrséggel szemben. Játszhatnám a szófogadó jófiút, aki illedelmesen, lábat összeszorítva, karót nyelten egyenes gerinccel válaszolgathatnék Bishop kérdéseire, ám képtelen vagyok ilyen mértékben elnyomni a valós reakcióim. Ernyedt izmokkal, összeesett vállakkal nézek szemtől szembe a nyomozóval. Utálom az érzést, hogy kiszolgáltatott vagyok. - Jobb lenne, ha egyáltalán nem beszélnék? – kérdezem egy illedelmes vigyorral arcomon. Ha tehetném valóban inkább csendben végig ülném a kérdéseit. Persze mindketten tudjuk, hogy ezzel hosszúra nyúlna délután, én pedig még ma mással is akartam foglalatoskodni. Segíthetnék mondjuk ehelyett anyának, hogy kiengeszteljem a látványért, ahogy bilincset tesznek a kezemre. Jó körülmények között neveltek minket, a szüleim feladtak rengeteg impozáns lehetőséget azért, hogy felneveljenek minket, cserébe most ezt kapták. A tudatukba égő képet, ahogy a rendőrségi autó hátsó ülésére betuszkolnak. Őszintén, ezt én se fogom már soha elfelejteni. - Ha maga szerint a semmi megfelelő információ mennyiség, akkor valóban, én minden lényeges dolgot tudok az ügyről. Ha ismerném a helyzetet, talán többet is tudnék mondai a semminél – villantok egy elbűvölő mosolyt. Kár, hogy a látszólag harmincas éveiben járó nőnél nem lesz olyan imponáló a kisgyermekes sármom, mint a korombeli lányoknál, kivéve, ha épp egy toyboyt keres magának. – Nem illegális testi fenyítéssel riogatni valaki olyat, aki még alkoholt se vehet a törvény szerint? – nem mintha nem szoktam volna megvenni, amire szükségem van, de ezt a drága Bishopnak nem kell tudnia. Az csak még egy ok lenne rá, hogy valamilyen téren bűnösnek találhassanak. Az ujjaimmal az asztalt kopogtatom, mintha egy zongora billentyűi lennének alatta. A stressz egyre inkább úrrá lesz rajtam, és nem bírom ki, hogy nyugodtan maradjak. Bishop szavait is csak tompán hallom, mert a szívem dobogása eltompít minden külső zajt. Olyan gyorsan ver a mellkasomban, hogy valami turbinát is meghajthatna, ami energiát termel. - Nem tudom mit akar pontosan megtudni, de ha így állunk, akkor ne számoljon az ebéd szünetével… még holnap se – nehéz lesz valaki olyanból előkaparni bármi információt, akinek tényleg semmi köze az egészhez. Ezt próbálom érzékeltetni minden egyes szavammal, de mintha süket fülekre találnának gondolataim. Miért pont egy ilyen diktátort kellett még itt is kifognom? Első kérdését alaposan megízlelem. Hosszan átgondolom minden egyes szavát. Kérdéses, hogy egyáltalán akarok-e egy ilyen felesleges kommunikáció része lenni. Sóhajtok egy nagyot. Mégse szegülhetek ellen a rend büszke őrének. - Tegnap este otthon voltam, mint általában. A húgom valamelyik barátnőjénél aludt, a szüleim pedig egy vacsorára voltak hivatalosak, szóval egyedül voltam otthon. Kajáltam, megnéztem egy filmet, és elmentem aludni. Ennyi. Ma délnél előbb fel se keltem. Gyakorlatilag még pizsamában vagyok – mutatok magamra, a ráncos, egérrágta fehér pólómra, amit csak alvásra szoktam használni. Csak a józan ítélőképességemnek köszönhetem, hogy nem alsónadrágban vonultam le a szobámból. Különben a nyomozó előtt is egy szál boxerben mutatkoznék, ami talán kissé kínos lenne.
Nem éreztem túl nehéz feladatnak, vagy éppen kihívásnak a jelenlegi vallomás kicsikarását, inkább unott és fáradt voltam. Mondjuk úgy, hogy csak túl akartam lenni rajta, és ha kicsit is kapcsolódott az én ügyemhez, akkor nem akartam elszalasztani a lehetőségét annak, hogy számításba vegyem ezt is. Ilyesfajta hibákat rég nem ejtettem, akkor sem, ha nem éreztem igazán odapasszolónak a részleteket. Mi van, ha pont ezen múlik, és én elsiklottak? Ugyan nem gondoltam komolyan, hogy ennek a srácnak köze lenne az emberrabláshoz, de sohasem lehet tudni. Az is lehet, hogy csak segíthetett felgöngyölíteni egy szálat, vagy részemről lezárni, és átadni azoknak, akikhez tartozni fog az ügy. Ettől függetlenül annak azért örültem, hogy én élveztem elsőbbséget a többiekkel szemben, és én kaptam a kezeim közé elsőnek. Még ha roppantul bosszantott is a nyegle stílus, amit kaptam. Komolyan kellett vennem, nincs mese! - Ez csak magán múlik, meg azon, hogy milyen szavak hagyják el a száját. – vontam meg a vállaimat. Ha csak kötekedni akart, meg keménykedni, akkor valóban jobban járt volna, ha nem beszél. Ha pedig volt mondanivalója számomra, akkor csupa fül voltam, dalolhatott nyugodtan. Tényleg rajta múlt csupán, hogy mi lesz ennek a végkimenetele. – Egyébként történetesen ráérek egész nap, öné minden időm. – ez nem volt igaz, szerettem volna minél előbb szabadulni innen, de ezt nem terveztem az orrára kötni. - Igen, így gondolom. – biccentettem kurtán, mert tényleg semmi részletet nem akartam megosztani vele, amíg ő maga nem kezd el csicseregni. – Ismeri a helyzetet annyira, amennyire ismernie kell. Ha válaszol a kérdéseimre, én majd kihámozom belőle a lényeget, és talán még a segítségemre is lesz vele. – vontam meg a vállaimat könnyedén, közben hátra dőlve a roppant kényelmetlen széken. Ezeket nem hosszú távú használatra találták ki, az is biztos, pedig nem egyszer töltöttem itt el túlontúl sok időt. - Amíg nem fajul a riogatás tettlegességig, nem hinném, hogy bármi oka lenne az illegalitás fogalmával dobálózni. – ez persze nem jelentette azt, hogy ne lenne benne a pakliban. – Ne feledje, hogy most nálam vendégeskedik, az én házamban. Az is illegális, ha elraboljuk a barátunkat, és még csak alkohol sem szükséges hozzá. - vontam fel félig a szemöldökömet, szigorúan pislogva felé. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy valóban ki akarja-e húzni a gyufát, vagy tényleg ennyire ostoba és nemtörődöm. A mai fiatalokat már tényleg nem rettenti el a rendőrség, és egy közelgő börtönbüntetés kilátásba helyezése? Szörnyű világot élünk… - Mi lenne, ha nem fenyegetőzne azzal, hogy mi mennyi időbe fog kerülni, hanem egyszerűen csak válaszolna a kérdéseimre, és már le is zárhatnánk ezt a kis diskurzust? – összefontam a két karomat a melleim előtt, lábaimat pedig kereszteztem az asztal alatt. Én aztán tényleg ráértem, ha ezt szerette volna. Izzasztottam már meg nála százszor nehezebb eseteket is, és ott valóban be is bizonyosodott, hogy rácsok mögé valók az illetők. Erről a srácról nem feltételeztem ezt, de tudnom kellett, amit tudhat. - Tehát az égvilágon senki nem tudja igazolni az alibijét, jól értem? – az ujjaim között kezdtem forgatni a tollat jobb híján. – Ez nem túl jó hír az ön számára, Mr. Easton. – szögeztem le szenvtelenül. – Milyen kapcsolatban áll ön, Miss Romarovval, és mikor beszélt vele utoljára? – tettem fel a következő engem érdeklő kérdéseimet.
Kezdőlap
