Egy hét eltávot kértem, tudtam, hogy semmi hasznomat nem veszik, s bezárkóztam. Megszállottan dolgozni kezdtem azon a terven, amivel foglalkozom már egy ideje. Nem válaszoltam hívásokra, feléltem a hűtőt és ki sem mozdultam a házból. Nem érdekelt, hogy gyerekes, s nem is jutott eszembe. Nem akartam tudni a külvilágról. Legalábbis egy ideig.
Egy hét múlva mégis a gépen ültem, tök mindegy alapon. Az őrnagy jött személyesen a paranccsal, miután nem ért el. Már ezért is elkaszáltam magam ismét előtte, de most semmi kedvem nem volt poénokkal ellőni. A másik helyen hivatalos betegszabi helyett kiküldetést kaptam, így aztán tényleg nem fog érdeklődni senki utánam. Nem bírtam megmaradni a városban, ha már ki kellett lépnem az épületből.
Jót tett. Nem engedett gondolkodni azon, ami történt, és amin pörgött az agyam. Elviselhetőnek lenni és tenni a dolgokat, ami zajlott, csúcssebességgel, kirázta a fásultságot és lassan kifelé is tudtam figyelni.
Mégsem hazamentem egyből, hogy lejárt az idő. Johnsonék érdeklődtek, valóban számíthatnak-e rám. Kedveltem őket, és már korábban elfogadtam az elhívást. Az eltelt hét év óta rendszeresen találkozunk, meghívnak, mintha meg sem történt volna a szakítás. A közös téma a fegyverek, a katonaság és minden olyan dolog, ami ott megszokott, mint ahogy nekem is. A közös vadászat meg elengedethetlen tartozékává vált a kis csapatnak, ahogy Johnson jellemzett bennünket. Megerősítettem az ígéretemet. Pedig talán most először volt egy olyan gondolatom, hogy lemondom. Holott ők nem tehetnek semmiről. Én annál inkább.
Már a harmadik napon voltunk, s túl pár űzésen és lövésen, mikor Johnson bejelentette, hogy egy kis családi összejövetelt tervezett, annak örömére, hogy ... majdnem kiesett a pohár a kezemből, inkább letettem az asztalra. Nem lesz jó ötlet, ha itt maradok.
Pakolás közben nyitott rám a nej és leült az ágyamra. Végül maradtam, elvégre ez a meghívás nekem szólt. Mégis, a gombóc gyűlt a torkomban, ahogy közeledett az idő. A vendégek érkeztek, én meg az egyik padra ültem le, magamhoz markolva egy méretes mennyiségű rövidet tartalmazó italt.

Mostanra már teljesen természetes lett, hogy ha ilyen rendezvényen jelen vagyok, akkor maguk közé tartozónak tekintenek. Ennek eredményeként csatlakozom a zenéléshez, beszélgetéshez és iszogatáshoz is. Fejberugó whisky jut, de jól is esik. Lara néni, már másodjára fordul egy-egy kört a süteményekkel, néha hosszasabban megállva előttem, s váltunk pár szót. Jó a hangulat és rám is pozitívan hat. Eldobom a gondjaim részeit. A zenélésből később végleg visszavonulok, a dobos fülemet azért már kezdi sérteni, de ettől még nagyon élvezem az egészet. Kár lett volna kihagyni.
Figyelem őt, ahogy a nagyapja beszél róla. Egészen más itt, mint ott és a nagyszülei nagyon szeretik. Aztán eltűnik, s hirtelenjében kisebb tánc kerekedik, s hol Lara nénit forgatom meg, hol a kisebb gyerekek jutnak nekem, hol pedig pirulós tinilányok. Egészen más világ ez, mint otthon. Ez az az otthon, mint ami akkor fogadott, mikor apám szüleihez utaztam haza. És ez az ismerős érzés itt bukkant rám újra.
Keresem tekintetemmel Ellát, de nem fogom magam rám erőltetni. John bácsival beszélgetek éppen, mikor érzek egy ing rángatást, lenézek, az egyik kislány az. Egy szalagját ráfújta a szél az egyik fára és nem éri el, hogy leszedje. Megfogja a kezem, s már húz is a fához, a ház háta mögé. Csacsogásával elmeséli, bújócskázás közben fújta el a szél, s én elhiszem neki. Felkapom a vállamra, talpaival a vállamon áll, miután a kalapot az egyik ágra tettem, s megfogom a kislányt a derekánál, hogy elérje. Kell neki a büszkeség és öröm, hogy ő volt az ügyes, aki leszedte. Persze, egy adag száraz fadarabbal együtt, ami a szemembe hull. Megállom, hogy azonnal kiszedjem, először a kislányt engedem le a földre, s máris szalad tovább, én meg a kalapom után nyúlok, félvakon, hogy aztán elkezdjem kidörzsölni a kéregdarabokat, aztán inkább kipislogom. Ahogy jobban tisztul a kép, meglátom Ellát a tornácon, a lépcsőn ülve. Mosollyal integetek neki, teljes természetességgel érkezik tőlem, majd a fejem a hang irányába kapom, John bácsi kurjant megint egyet. Tánc? Az nem később szokott lenni? Igaz, többször szokták, emlékeim szerint.

Tisztul a látásom, nem érzem, hogy felkarcolta volna, ami belement. Visszainteget és ami látok, jó látni, így még szélesebbé válik a mosolyom. Nem vágyom vissza se a jelentet, se a hangulatot, ami jó egy hónapja volt, sőt, több. Az elmúlt időszak, közötte, arról szólt, hogy végre felismertem, elismertem és dolgoztam rajta gőzerővel, hogy végleg oda kerüljön, ahová eddig is gondoltam.
Hogy ez mennyire nyertes dolog, még nem tudom. Azt tudom, hogy elhívtak, meghívtak, s itt vagyok.
A jelzés után hallom a nevemet is, pár nélkül maradt valaki, akkor mégis páros táncot terveztek. Ellára pillantok, megpöckölöm a kalapom elejét, s a tömeg felé indulok, akik lassanként sorba rendeződnek. Megkedveltem ezt a táncot, és még csak bonyolultnak sem mondhatnám.
Egy szőke, kellemes alkatú és igencsak életvidám Mona jut páromul, s csak később kerülünk össze, így a férfiak csoportjába állok, hogy a tánc közben végül egymáshoz kerülhessünk.
A tánc elkezdődik és örülök, hogy nem felejtettem el, melyik lépés után mi jön. Táncoltuk eleget.
Első találkozási körben csak fél perc talán, amit egymás mellett töltünk, de meg kell állapítanom, érti és érzi a ritmust. Ismét elválunk, és jönnek a csoportos szólók. Itt nagyon élvezem ezt a csoportos megmozdulást. Végül a csapat összeolvad és mindenki a párjához lépve, együtt kezd bele a csoportos táncba. Kifejezetten jól érzem magam.
A táncokban kifáradva, a történetek mesélése kerül sorra, én sem úszom meg, s kimaradni sem akarok belőle, így olyan történetekből mesélek az életemből, amelyekből lehet. Némelyek még közösek is Johnnal, így egy idő után sikerül átadnom a fonalvezetést. Sosem szerettem a központban lenni.
A létszám egy idő múlva lassanként csökkenni kezd, amikor én is érzem, hogy elég volt a mai nap öröme és történése és a búcsúzás után kiválok a csoportból, akik még bírják szuflával, fogyatkozó intenzitással.
Egy pohár whisky és egy szivar, mint a nap zárása, jól esne, így poharat indulok keresni a konyhába, majd szivart, hoztam magammal a legjobból, ha már John mindig megkínál a saját készletéből, legalább ezzel viszonozzam. Szivarozni csak náluk szoktam, szinte kívánom ilyenkor.

John kap az alkalmon, s a sztorik kosaraból belőlem, belőlünk is vesz, amit értékelek, hiszen ezzel jelzi, valóban van itt helyem. A történet kifejezetten a fájdalmasan viccesek közé tartozik, nem bánom. Jót nevetek én is, s tekintetem összeakad Elláéval, s ott is marad hosszabb ideig. A kellemes emlék van bennem, s ezt is tükrözi tekintetem is. Visszapattan a tekintetem Johnra a kérdésen, s már viccesen dörzsölöm is a két kezem, gondolkodva valami történeten, ami megesett velünk. A múltban, hét éve, feledve a nem olyan régen történt fiaskót. Szavak helyett dallam csendül fel, s a hang irányába pillantok. Meglepve csukom vissza szám, s zavartan elhallgatok, halvány mosollyal. Elhallgattat, s hagyom, megtegye. Zavaromat leplezve, nevetve kérek egy gitárt, s kapcsolódom a zenéhez. Nem akarok zavartan hallgatni, inkább elfedem ezzel, s fel akarom csavarni a hangulatom. Egy pillanatra ott marad a tekintetem rajta, ahogy a dallamnal rám tekint. Mit kéne meghallanom?
Megvan a pohár, megvan az ital is, egy ujjnyi bőven elég, holnapra ígértem segítséget is, s tűzgyújtót felmarkolva, a távolabbi hely felé haladok, házon kívül akarom elszívni a szivart.
Leteszem a poharat, s a gyújtót akarom helyzetbe fordítani, mikor megérzem, van valaki a közelemben. Addigra már a szivar meggyújtásával foglalkozom, s meg is hallom, aki itt van rajtam kívül, jelzést ad.
- Úgy látom, nem csak én szeretem nézni a csillagokat - halvány mosoly van a hangomban is, az arcomon is. Nincs kedvem elrontani ezt a szép napot a múlt árnyaival. Csak itt akarok lenni. Így.
Vele.

Elmosolyodom a válaszra, somolyogva a szivar meggyújtása közben, a gyújtó viszont nem akar működni. Hallom közeledni, majd hogy a gyújtója a szivarom előtt, végre lángot ad.
- Köszönöm - fújom a füstöt el úgy, hogy rá ne menjen. Torkomban dobog a szívem,  s egyszerre vagyok nyugodt is. Most más, most egészen más. A szivart élvezni szokás, így a válasz előtt ízlelgetem annak is az ízét. Közben figyelek kifelé, a táj felé. Megszokás, ha éppen őrségben voltam. Elég jó a hallásom.
- Éppen ezért jó itt - hunyom be a szemeim, hogy még jobban tudjak fókuszálni a csendre, a természet hangjaira, éjszakai neszeire. Meg kellett tanulnom erre is figyelni és itt mindig elmerültem benne.
A kérdésénél éppen kifelé fújom a füstöt és fojtottan kuncogok egyet.
- Nem is. Most sem. A cigi más. Ennek aromája van. És... itt szoktam rá. John jókat tud sztorizni közben - egy kis adag whisky társaságában. Apám más típus és itt kifejezetten jó elmerülni John stílusában.
Elsétál tőlem, hallom, ahogy leül, majd egy furcsa hangot hallok, oldalra fordítom a fejem, hogy jobban halljam és lássak is valamit a természetes éjszakai fényben. De már a zajok alapján tudom, hogy ki is szegődött társnak, így visszafordulok, tovább szemlélem az éjjeli tájat és eget.
-  Négy napja - kortyolok az italba, majd visszarakom, ahonnan elvettem. S nem mesélhetek arról, mi is történt. Jim nincs. Fogyóeszközök vagyunk.
- Meghívott vadászatra még nyáron. Ha láttad volna - mosolyodom el megint. - teljesen elemében volt - John és a fegyverek használata. Teljesen felélénkült.
A szivar kitart még egy ideig, az egyik tartógerendának döntöm a vállam, keresztbe teszem a lábam a bokámnál. Nem sietek sehova, nem kell állandó készenlétben lennem, s azokkal vagyok, akiket felettébb kedvelem. Távolodni akarok attól, ami egy hónapja történt. Sóhajtok egyet.

- Nem gondolom. És nem is mondom - ez az ő háza, azt tesz, amit akar. - De ha szeretnéd, keresek másik helyet - értem meg a szavait. Éppenséggel élvezem a társaságát, akár csendben, akár csendmentesen. De ha nem akarja, hogy itt legyek, akkor eltűnök. Nincs bennem szomorúság, mégis, a korábbi közvetlen mosoly elhalványul. Aztán vissza, ahogy a szivarra és a whiskyre reagál. Fojtottan elnevetem magam a történetre.
- Szerintem a mai napig boldogan mesélgeti - vagyis igen, nekem is elmesélte, képek kíséretében.
Ahogy Ella lefesti Johnt, nem is tudok mást elképzelni róla. Nem is nagyon hív meg lányokat, nőket a vadászatra, s most is csak férfiak voltak. Vele együtt nevetek, mert láttam már párszor rajtuk, hogy mennyire tudják félteni Ellát, annak ellenére, hogy itt nem lehetnek puhányok.
- Nem is gondoltam, hogy másként teszel - emelem fel a poharamat, elismerésem jeleként és belekortyolok.
A csendben neszt hallok, majd villanást. Nem egyenesen oda nézek, hanem oldalt, hogy a mozgást jobban kiszúrjam. Csak a testtartásom árulkodik arról, hogy figyelek, észrevettem valamit.
- Igen.
Sokféle elképzelésem lehet, mi lehet a forrása, de mire mozdulok, addigra Ella is megteszi, amit én is gondoltam.
- Rendben. Megyek a másik irányból - nem féltem, vagyis de, féltem, ugyanakkor tudom, tapaszalatból, mire is képes akár Ella, akár a nővérem, akár a felettesem. És akkor is féltem.
Emlékeim szerint kell még pár puskának lenni a háznál, nem véletlenül, itt ez a szokás. Belépek egyért, majd a másik irányba haladok, elemelve egy elemlámpát is, de még nem kapcsolom be.
Hangtalanul haladok, a csizma sokat segít benne, a kalapot letettem a tornác asztalára, míg a szivart inkább, akármilyen borzalom is megtenni, eloltottam.
Jóval távolabb lépek be az erdőbe, szoktatva a szemem a megváltozott sötétséghez. Többször megállok, hallgatózok, figyelek, s tájolom magam, merre is voltak a jelenségek, s ha haladnak, merre haladnak. Az, hogy mik lehetnek, volna elképzelésem, de jobb, ha nem erre építek. S közben figyelem, látom-e Ellát. Ha igen, akkor távolabb haladok, hogy be tudjuk keríteni, akit, vagy amit keresünk.

Lassan veszek egy nagyobb levegő adagot és engedem ki az után. Kerülni akarom az olyat, mint ami a múltkor történt.
Elnevetem magam arra a revansra, hogy milyen képet vághat a másik nagyanyja.  A két nagyszülő egészen más, számomra is hamar nyilvánvalóvá vált. És ha már lehet választani, Johnsonékra szavazok. Arra meg valahogy nem lettem kíváncsi, mit is gondolhat rólam a másik nagyszülő.
- Ezt azért sajnálom - gondolkodom el, korántsem megrovásként vagy hibaként jegyezve meg. John bácsi ilyen, és már nem fog változni.
Haladok, a legkisebb zajjal, mégis gyorsan, ahogy csak tudok és a terep engedi. Megszokott tartás és mozdulat. Ezt sem gondoltam volna még úgy tizenöt éve sem. Vagyis mégis, hiszen már akkor rágtam nővérem fülét, be tudna-e juttatni.
Ami feltűnik, hogy a jelenség nem mozdul, egy helyben van. Most azért  nem örülök, hogy pár perce már a szivar társaságában voltam, s hogy ittam. A szagok árulkodóak, ezt nagyon megtanultam. Most már nem lehet vele mit tenni, úgy oldom meg, ahogy a legjobban lehet.
A kisebb tisztás szélére akkor érek, amikor Ella is kiér. Már leengedtem a fegyvert, látva, teljesen felesleges.
A felém nyújtott fegyverre nézek, majd Ellára.
- Tartsd csak a kezedben, jól áll - halványan mosolygok, annak ellenére, hogy hirtelenjében jóval láthatóbb lett a ház.
Amikor rám néznek a tinik, én csak felemelem a szabad kezem, jelezve, én itt sem vagyok, ne engem kérdezzenek. Nem tudom, miben sántikál Ella.
Volna egy ötletem, de azt inkább elvetem, éppen a múltkori okán. Pedig talán még hihető is lenne. Vagy pont nem.
A kérdés az, hogy elengedi-e a kölköet.

Ismét a fegyverére nézek, majd rá.
- Ennyi idő alatt már ki is vehetted volna - a fegyveréért mindig az felelős, akinél van, így nem nyúlok a fegyvere felé. Nem sérült és beszámítható állapotban van.
Hoppá. Értenem kéne, hogy a tinik éppen tilosban hancúroznak. És itt nem csak szimpla dádá jár érte, minimum tele söréttel hátsó és még nagyon keveset kaptak. Jól megnézem őket magamnak, még csak véletlenül se ejtsek semminemű utalást majdan a jövőre nézve, s kiszúrom az árnyakat is, a ház fényéből fakadóan. Egyszerre nézünk egymásra Ellával.
Sóhajtok egyet, szétnyitom a puskámat, az alkaromon pihentetve.
- Ha legközelebb légyottra vágytok, legalább a reflektort hagyjátok otthon...
Biztosítom a puskát, s leteszem, majd érdeklődéssel nézek Ellára.
- Bocsesz - lépek hozzá, kihúzva a melltartót a kabátzsebből, átnyújtva a tinilánynak, a mutatóujjamon pihentetve az egyik pántját. - De sem a kalibered, sem a stílusod.
Ella kimondja a végszót, s ketten maradunk. Ahogy a tűzbe tekintek, felelevenedik bennem az a jó pár este, éjszaka, amit itt töltöttünk. Itt aztán nem prűdek az emberek, hát én sem voltam az.
- Dehogynem - mosolyodom el, majd érzékelve, hogy már tenni is kéne valamit, inkább leülök a farönkre, s magammal vonom Ellát is, az ölembe.
- Ha már úgy néz ki, mintha, legyen valami alibi is hozzá.
Kívánom, hogyne kívánnám, ám tanulva a múltkori esetből, most csak átkarolom a derekát, hogy messziről is úgy tűnjön, mintha már régóta így ülnénk.
- Azt hiszem, akkor volt, hogy Bond bekúszott közénk... - az egyik lelkes és végletekig Ellát őrző négylábú, aki annyira féltékeny volt, hogy ki nem hagyta volna, hogy utánunk jöjjön, s bemásszon közénk.
- Egy kis bor?
A hangokat is hallani már, ahogy érkeznek, így csak Ella szemeibe tekintek.
- Hát ti meg? - John hangját hallani, ahogy végül megérkeznek.

Megütközöm ezen a kijelentésen, majd szétnyitom az enyémet és megmutatom, hogyan tegye. Nem fogok az övéhez nyúlni. A töltényeket beteszem a kabátom zsebébe.
- Holnap gyakoroljuk - ebben nem ismerek kibújást, ha már van fegyverviselési és használati engedélye, akkor ezt kutyakötelessége tudni. Majd begyakoroljuk.
Megint meglep a mozdulatával, ahogy elmarja tőlem a melltartót, mintha valami drága holmi lenne. Csak felemelem a kezem, hogy tessék, tegye, ő az ismerősebb itt.
A morgására egyik szemöldökömet felhúzva, tekintek rá érdeklődéssel. Ha az nem tetszik  neki, hogy az ölembe vontam, derekáról levett kezem jelzi, tegyen, ahogy jónak látja, nekem ez a megoldás jutott eszembe.
- Ezt eddig nem tudtam, észben tartom - majd ahogy helyezkedik az ölemben, először eltartom mind a két kezem, s csak akkor karolom át, hogy minden stimmeljen, ha már kényelmesen elfészkelődött az ölemben. Azt nem mondom, hogy párszor nem áll el a lélegzetem, de semmi olyat nem akarok, mint a múltkor. - Az apai ösztönökről tudnék beszélni - nővérem három kölke engem is apának nevez. Semmi Greg, Greg bácsi vagy keresztapa. Apa. Csoda, ha nem így hívnának, mert a legtöbbször rajtam lógnak, ha nem otthon nyüstölik a nővérem.
A tüzet bámulom, mert le akarom nyugtatni magam, ahogy a szívem olyan taktusba kapcsol át, hogy azt várom, mikor köpöm ki.
- Hogy? - Zavartan pislogok rá, majd elmosolyodom. - Mióta az Egyesített Terrorelhárításhoz kerültem a rendőrségnél - ez apám cégének is jót tett, fedezve lett a hátsója. Kénytelenek voltunk már korábban csatlakozni, cég szinten, de ezzel a lépéssel sokkal nagyobb bizalmat kapott meg a cég.
- Annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani - kuncogok fel halkan. - Nekem is - mert attól függetlenül rajongtam az eszéért.
A borral már én sem tudok foglalkozni, mert megérkezik a nagy kérdés. Isten ments, hogy erre én válaszoljak, meghagyom ezt Ellának. Még csak meg sem rezdülök, ahhoz már régen kinőttünk abból az ifjú korból, hogy rajtakapott tiniként ugráljunk. Mint tették volna az imént itt ülő kettő.
Figyelem a tépelődését Johnnak és cseppet sem irigylem. Magamat sem, hiszen külső szemlélő számára én voltam az, aki kilépett a kapcsolatból. Sosem mondtam el senkinek az okát.
Hogy mérges vagy aggódó volt-e John, mikor közölte, reggel vár az irodájában, fogalmam sincs. Azt viszont érzem, hogy nagyon próbára tettem most. Sóhajtok egyet, ahogy eltűnnek, miután ígéretet tettem, ott leszek.
Várok még egy kicsit, még tartanám ugyan az ölemben jó ideig Ellát, de nagyon is ott van a fejemben, mit vágott hozzám a városban, így a kezeim azonnal eltűnnek róla és inkább a fatörzsre nyújtom ki, kétoldalt.
- Mázlija van az unokahúgodnak, hogy ilyen nénje van - döntöm hátra  fejem a fatörzsön, nézve a csillagokat. Van egy olyan gondolatom, hogy nem igazán fogom innen nézni többet.

A mai nap a meglepetéseké, így csak figyelem, ahogy leteszi a fegyvert. Hát... inkább hagyom a kérdés eloszolni a fejemben, a fegyver így némileg jó helyen van.
- Oké - Eddig az volt a félelmem, hogy jön, Lara néni sejti, vagyis tudja, mi is az alapja mindennek, s hogy miért akartam inkább elmenni. Most viszont... nem örülök, hogy holnap már utazik el. Magamban lemondóan sóhajtok egyet és próbálok annak örülni, hogy most egyáltalán tudunk így egymás mellett lenni.
- A bolti eladóra is ezt mondanád? És a rend őrére is, aki szintén menteni próbálja a helyzetet? - Nézek Ellára, de azért hagyom elmarni a kezemből a holmit, majd megoldja akkor ő, hiszen jobban ismeri az itteni szokásokat, mint én valaha is ismerni fogom.
- Felkoppintottam? - Behunyom a szemeim, annyira jólesik, ahogy nekem dől. Karommal ösztönösen úgy ölelem át, mintha az a hét év el sem telt volna. - A nővérem gyerekeiről beszélek. Évek óta nem vagyok senkivel - nem takarózom, időm sincs rá, és akivel együtt akarok lenni, az éppen itt van a karjaimban. Még akkor is, ha sose ki nem mondta volna, hogy szeret. Inkább lapozok a kérdésen és azt akarom kiélvezni, míg a karjaimban van.
- Nem is tudtam, hogy ismered. - állapítom meg az egyenruhára vonatkozóan, meglepődés nélkül. Többre nem is jut idő válasznak, és kívánkozó bor, ami nem is kívánkozik, sokkal kényelmesebb átkarolni Ellát.
Ha akarnék, se tudnék megszólalni, ahogy érzékelem ujjait a kabátom ujjánál. Legszívesebben összekulcsolnám a kezünket. Aztán inkább elveszem a karom az ölelésből, ahogy ismét kettesben maradunk látszólag. De fel nem állnék, meg nem mozdulnék. Hihetetlenül tökéletes pillanat és addig akarom élvezni, míg véget nem ér.
- Tehát te nem tartod magadat felelősnek? - Sandítok rá, meg nem mozdulnék. - Kérd majd meg az ifjakat, legyen kire fogni - aztán kicsúszik a számon, az, amit bent akarnék tartani. - Nem is lenne rossz - aztán kapcsolok, még a levegő is bennreked. Miért van az, hogy simán marhát tudok csinálni magamból, de csakis és kizárólag Ella jelenlétében? - Ha a Koch család szerint nem házasodnál ezzel rangon alul - teszem hozzá. Nem voltam a szívük csücske. Ha lehetne, élve megettek volna, vagy legalább váltam volna levegővé.
Gondolatban elhúzom a szám. Még várhatott volna egy kicsit a lány, vagy csak simán beosonhatott volna a házba. Nem szólok semmit, ez Ella reszortja, s közben a kezem tudattalanul landol vissza Ella derekára. Most legalább megtudom, mi is itt a szokás, mert ilyen helyzetben szerintem még nem kaptam senkit.
- Akármit is terveztek, majd elpakolok. Még a töltényt is kiveszem a fegyverből - sóhajtok fel, sejtve, annyi a kettős légyottnak. - De nekem így is jó, ahogy most vagyunk - mosolyodom el.

Csak felfelé fújom a homlokomból a hajam válaszul arra, hogy kiforgatom a szavait. Nem is tudom, ki mondja kire, hogy kicsoda is. Éppen ezért csak elnevetem magam utána.
Az a kellemes érzet, ami teljesen átjár, amivel Ella fészkelődése és közelsége jár és okoz, egy pillanatra egy fagycsepp hull a homlokomra. Aztán el is olvad.
- Sokkal korábbról keresném az okot - felelem halkan. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az az érzés korántsem fogható ahhoz, ami akkor jár át, mikor Ellával vagyok. Elé bármikor letérdelnék, gyűrűvel a kezemben. Sóhajtok egyet halkan és inkább arra koncentrálok, ami most van. Nem az, ami lehetett volna.
- Tééényleg - elnevetem magam röviden. Szeretem őket, csak kicsit túl sok nekem mindez együtt.
- Nem vágylak megölni, sőt. De azért jó tudni, hogy nem csak mi voltunk olyan dinkák - mosolyodom el. - A madarak voltak azt hiszem a téma - igazából nem emlékszem, mert valamelyik marha beledobott valamit az italomba és kiütött. Fénykép azért van róla, ahogy éppen kiterülve fekszem a jelmezben.
Mélyeket és lassan lélegzem illatából. Megnyugszom. Csak mellette tudok ennyire nyugodt és ennyire kiborult lenni. Mindenemre hat, még most. Ennyire nem jelenteni semmit az a hét év? A  liftes alkotásom után két választ kaptam: igen, a hét év nekem meg sem volt. És igen, Ella eltolt magától.
De most jó. Nagyon jó így. Élvezem.
- Annyit azért csak tudsz, itt mi a szokás - hiszen itt nőtt fel, és látja, miként foglalkoznak a többiek a gyerekekkel, fiatalokkal. Vagy nem. Nem tudom.
Zavartan vakarnám meg a szám szélét, inkább maradok úgy, ahogy vagyok.
- Koch nagyid meg szórja eléd a virágokat - mosolyodom el.
Már megint kötekedik. Csak mosolygok tovább, nézve az eget.
- Szőrszálhasogatás. A lényegen nem változtat. Nem tartozom a körötökbe, szerintük. Így nem vagyok való hozzád.  - És.... hát azért nehéz volt válaszolni, ahogy meghallottam, kimondja a nevem. Utána önkéntelenül finoman megsimítom a hüvelykujjammal a derekát, észre sem veszem.
- Menjetek - csak intek. Nem, most nem akarok felállni, megmozdulni sem. Azt sem akartam igazán, hogy Ella kimásszon az ölemből, de nem tartottam vissza, nem gátoltam, nem akarom és nem akartam uralni sosem. Még a liftben sem. Csak az a vágy...
Nézek utánuk, míg eltűnnek, aztán visszamerengek a csillagokra. Már nem olyan kellemesen langyos az idő, hogy Ella nincs az ölemben, mégsem akaródzik mozdulni. Mintha őrizni akarnám azt, hogy itt volt. Aztán elhúzom a szám szélét, felállva a földről, összepakolom a holmikat, kiveszem a töltényeket a puskából, vagy a puskákból, ha Ella itthagyta az övét és eloltom a tüzet is. A pokrócba elfér minden, a fegyvereket a másik kezembe veszem, a szobámban szándékozom eltenni, majd elrendezem.
Csak akkor jut eszembe, hogy reggel jelenésem lesz, amikor már ledőlök az ágyra, mindaddig Ella járt a fejemben. Az lesz még egy szép beszélgetés....