Nyílik a liftajtó, és rögtön apám titkárnője fogad. Eddig is hányingerem volt a ma délelőtti tárgyalás és Arcyl Lowden kettőse okozta stressztől.. nem hallom mit mond, igazság szerint nincs is rá szükség, hogy a legjobb tudásom szerint befogadjam a szavait: itt áll, engem vár, ezek szerint a főnöke a jelenlétemet óhajtja díszkísérettel, nem mintha szokásom lenne meglógni David, vagy akár Charles Koch elől. Egy kukkot nem értek, csak annyit látok hogy mozog a szája, úgyhogy sürgősen nekiadom az aktatáskámat és az emeletünkhöz tartozó recepciós előtér díszére váló krómacél kukához sietek, hogy a hajamat fél mozdulattal a tarkómra tekerve kihányjak mindent, amit ma sikerült bevinni: semmi szilárdat, csupán a kávét és az ásványvizet amivel kínáltak minket az üzleti megbeszélésen.
Ez életem legfélelmetesebb napja.
Emiatt a nap miatt, emiatt a tárgyalás miatt olyan két órát ha sikerült aludnom, úton odafelé közel jártam már a hiperventilációhoz, a tárgyalóteremben olyan erővel vert a szívem, hogy a szomszédos államban is hallották.. Természetesen én egy Koch vagyok, és a történelem során egyetlen Kochot sem láttak rémültnek, félősnek vagy akár empatikusnak - ami azt illeti eddig született Kochot sem nőből, négy generáció óta én vagyok az első - így én sem engedhettem meg magamnak, hogy hírhedtségem alappillérei sérüljenek: "arrogáns, könyörtelen és bicskanyitogató" - így nyilatkozott rólam az egyszeri beszélgetőpartner, ráadásul egy jótékonysági gála után.
Egész életemben voltak bizonyos elvárások, melyeknek meg kellett felelnem, de a családom vagyoni helyzete ellenére sem játssza a kékvérűt - a dédapám nyomdászként kezdte az országban, néhány Central Park-i versenyen futtatot kutyának is előkelőbb a családfája az enyémnél; Apámat és fivérét rablóbáróként tartja számon a média, nagyapámat hazaárulóként... így a felém támasztott elvárások sem igazán azok, amelyeket a nagyanyám óhajtana hevesen, mert őszintén retteg attól, hogy vénlány maradok - nekem nem muszáj szépen beszélnem, megjátszanom az érdeklődést olyasmi iránt ami nem hajt nekem hasznot, a családnak profitot, és kurvára nem kell elviselnem magam körül az affektáló, megjátszós idiótákat.. munkaidőn kívül.
Az üzlet más, ott adott a lécmagasság én meg jobb, ha elsőre megugrom, vagy haza se menjek.
Egy hetet töltöttem az apám és nagybátyám társaságában a stratégia megbeszélésével, próbaszituációkkal - fogytam négy kilót - mert mi nem úgy működünk, hogy a felmenő az utódja társaságában jár megbeszélésekre, hogy a nevezett utód elleshesse, megtanulja a szülőtől hogyan is kell helytállni... Mélyvíz. Életem első üzleti tárgyalása, és nem elég, hogy mentőövet vagy legalább karúszót sem kaptam, rögtön egy cápát raktak a medencébe - Arcyl Lowden alkalmi squash-partnerként sem könnyű eset, hát még ha egymással szemközt foglalunk helyet az asztalnál. Per pillanat úgy érzem, hogy ami neki sétagalopp, az engem rövid úton a sírba fog vinni.

Az, hogy apám telefonál éppen nem jelent szemernyi megkönnyebbülést sem - mások nyilván még pár nyugodt pillanatnak, percnek fognák fel, ameddig még nem éri őket bántódás - én pillanatoknak, perceknek a kivégzés előtt amit a világért sem sürgetnék, csak esnénk már túl rajta! Tekintete rólam az asztala előtt fotelok egyikére vándorol, hangtalan parancs: ülj le.
Egyenes derék, nem görnyedek, a kezeimet is a térdemre fektetve pihentetem, mert így talán nem látszik hogy mindkettő remeg - azt hiszem a lábaim sem tartották volna tovább a súlyomat.. Próbálkozhatnék megjátsszással, álarccal, de inkább csak behunyom mindkét szememet, hogy apám pillantásának górcsöve alatt legalább az orrom vére ne eredjen el.
Hallom ahogy megnyomja a telefonkészülék ormótlan gombjainak valamelyikét, majd immár kihangosítva a hívó felet a helyére csúsztatja a kagylót - soha nem kellett külön elmondani, hogy néma csendben kell maradnom, amikor éppen telefonál valakivel.
Ismerős a dühös a hang a vonal túlfeléről, de nem sikerül azonosítani - szerintem a sztrókhoz közel senkinek sem menne - csak a kulcsszavakat fogom fel a főbb iránycsapáshoz. "Az a ribanc, David te sem gondolhatod komolyan, nehogy már egy gyerek, David üljünk le egymással te meg én és oldjuk meg" - kinyitom a szemem. Bizalmatlanul méregetem a telefont, a felismerés fénye a tekintetembe lopja magát: a hang a mai délelőtthöz tartozik, bár nem szereplője..
Az asztal másik végén apámnak csupán hűlt helyét találom, a jó minőségű szőnyeg elnyeli a léptek zaját - nem forgatom a fejemet, hogy megtaláljam, pontosabban nem kell forgatnom mert megjelenik magától is a perifériám szélén, látóterembe pedig roppant tenyere ér egy pohárral. A laikus megállapítaná, hogy remek szülő aki ad egy pohár vizet a gyerekének ha másért nem is, mert látta az irodája üvegfalain kereszül, hogy az teleásítja odakint a kukát - a laikus nyilván lemaradna arról, hogy az átlátszó folyadék nem csak víz lehet: David Koch nem kevesebb, mint egy deci vodkát diktál belém (Oroszországból szeretettel), amit kérés-kérdés nélkül hajtok fel, majd az immár felém nyújtott üres kézbe kapaszkodva felemelkedek a helyemről.
Mosolyba ütközik a pillantásom.
Nem széles, nem láttat fogakat, még csak igazi görbületnek sem mondanám a szája sarkában, de eléri a szemét, így nem kell a tüneteim mellé a hallucinációt is feljegyeznem óvatosan - aztán ez a mosolygó ember átölel, én pedig elsírom magam.

Az ilyen partik már egy ideje nem kapnak meg a családi csomag részeként - ha kellek, akkor csakis az én nevemre címzett meghívó nem landol felbontás nélkül a kukában - és ha igen, akkor sem vagyok hajlandó a céltalan smúzolásra, pózolásra. A pezsgővel rohangáló pincérek egyike már az ajtóban kapott egy ötvenest, hogy a buborékos szar helyett bourbon legyen a poharamban, ami kiváltott néhány rosszalló pillantást; és minden rosszalló tekintet válaszul kapott egy hasonlót, csak sértő célzattal: én vagyok Ella Koch, nehogy már ne csinálhassam azt, amit csak akarok..
Viszonzom Lowden köszöntő mozdulatát, megkapja ugyanazt a műmosolyt amit a többiek is, amely nem éri el a szemet - a pillantásom viszont másféleképpen válik elevenné alakja, arca láttán.
Arcyl Lowden ha nem is szó szoros értelmében, de elvette ma a szüzességemet, így amíg kitart az általánosságban három napos csodák hatása, olyan ő nekem, mint egyszerű halandónak az úthenger. Oké, tudtam hogy nem könnyű ellenfél, de..

Nem a felismerése ütközik akadályba, mert bár leszívott a ma délelőtt idegileg és szellemileg egyaránt, agylágyulást azért nem okozott. Az igazságnál persze bármilyen feltételezés jobb, tehát ha volna módom olvasni benne, akkor helyeselnék, - igen-igen, huszonöt- majd' huszonhat éves fejjel demens vagyok - és véletlenül sem azért pihen rajta hosszabban a tekintetem, mert hosszúra nyúló ismeretségünk során most először kell átértékelnem a róla alkotott képemet. Az az ember ott, egy kibaszott mészáros.
Amikor megindul felém kedvem lenne elbújni a legközelebbi asztal alá, mert nem, Lowden gecizős kedvéhez nem vagyok eléggé kipihent - és ha az asztal alatt lennék akkor aludnék is rögtön tizenkét órát egyhuzamban; Egy életre kinyírnám ugyan a rólam kialakított képet, de megérné - nekem, mert apámat nem tenném vele büszkévé, hisz nem erre és nem így nevelt. Úgyhogy megkapaszkodom a poharamban, egészen Arcyl felé fordulok.
- Mr Lowden.. - Elnyújtva ejtem ki az utolsó hangot, mintha ízlelgetném a nevét s nem nyúlok a felém kínált italért, helyette az alkarját érintem a pohár helyett ujjaimmal, hogy emelje azt magasabbra: beleszagolok előbb, mert a színe alapján..
- Uhh. Rumot nem, köszönöm. - Képtelen vagyok eldönteni, hogy az est házigazdája vajon karibi származását kívánja letolni a torkunkon, vagy kifogta egész Manhattan egyetlen, dilettáns partiszervezőjét, aki szerint a pezsgő mellé passzol a fehér rum.. A bourbonömet koccintom majd Arcyl poharához, egy nyeletre el is tüntetem azt az ujjnyit ami még az alján pihen az olvadozó jégkockák közt - az ellátásomért lefizetett pincér már érkezik is a következővel; Annyit mondok "köszönöm Lynus" és még véletlenül sem kérdezem meg, hogy sikerült az időzítés: eddig a szobor mögött bujkálva várta, hogy megdolgozhasson a pénzéért? Mindegy is, ami kérdő tekintetem akad azt mind Lowdenre pazarlom - ironizál?
- Miért? Nem sikerült megállapodni semmiben, cserében maratoni tárgyalások elé nézünk. - Mintha legalábbis untatna ennek lehetősége, mintha legalábbis 'adj uram de rögtön' típus lennék, mintha legalábbis nem tisztelném annyira a játékot, hogy időt áldozzak rá; Igazság szerint bármelyik verziót feltételezi is, még mindig jobb mintha tudná, sejtené, hogy tartok a dologtól, Neiderhaustól, tőle - együtt és külön-külön is. Apám szerint normális, hogy idegroncs vagyok, mert bár a tudás és a Koch családra jellemző, minden aljasságra való hajlam bennem van, ez már nem az egyetem, ez nem gyakorlat, ennek tétje van, élesben megy. Inkább veszteném el az igazit még százszor, mint még egy ilyen napot megéljek - gondolom idővel jobb lesz, az örökösökhöz hasonlóan én is belejövök majd, mint kutya az ugatásba..
- Sajnos lemaradtam róla. - Szomorkásra hangolt mosollyal viszonozom az övét. Nem teljesen igaz amit mondok, de az apám irodájában töltött zsibbadt percekből, a fickó hangjából csak annyira emlékszem, hogy ribanc - a jelzőt pedig úgy viselem, mint más a középső nevét.
- Te sem panaszkodhatsz. - Üres frázis ez valahol még ha őszinte is - akadnak páran a teremben akik már nem mernek klisékkel közelíteni felém, mert én nem az a lány vagyok aki energiát invesztálna egy udvarias hazugságba. "Csini vagy Ella" - "Neked pedig égető szükséged van egy új stylistra."
Kiváló rálátásom van a bejáratra, és így az érkezőkre is, ami azt jelenti, hogy a velem szemben álló Lowdennek mindez a háta mögé esik - szabad kezem a derekára siklik, és ha farkast is - pardon, szexuális zaklatást - kiáltana, gyengéd erővel forgásra, helycserére késztetem reményeim szerint ezért vádolnak azzal a rájuk kényszerített nemi szerepbe önként beletörődő rossznyelvek, hogy úgy bánok a férfiakkal, mint az állatokkal szokás, és nem hálószobai titkok szivárogtak ki.
- Bejárat. - Pozicionálom a tekintetét egyetlen szóval, felvezető körítés nélkül - találd ki ki van itt - mielőtt elvenném a kezemet. Neiderhaus.

- Egy pillanatig sem gondoltam az ellenkezőjét, Arcyl. Azt viszont még te sem vitathatod, hogy okkal nem szokás töményet, ráadásul ilyen alkoholszázalékkal felszolgálni hasonló eseményeken: néha a pezsgő is soknak bizonyul, egyeseket legalábbis képes egészen kivetkőztetni magából.. - Ezt a pillanatot találom alkalmasnak arra, hogy egy korttyal tegyem kevesebbé az italomat, ami szintén nem szörp - de én útravalóul kaptam a mértéktartó magatartást, mint kevesek által ismert-gyakorolt képességet... Ebből a perspektívából viszont egy zseni a fickó, ha nem is mindenkiről, de néhány nagy névről lesznek majd kínos partifotók...
Lowdenre villan a tekintetem - a mai nap után hajlamos vagyok azt is támadásnak venni, ha megkérdezi hogy érzem magam, a hangszíne viszont nem engedi eldönteni, hogy egyazon mondattal óhajtja bírálni a tárgyalástechnikámat, engem pedig savazni, vagy éppen meg vagyok dicsérve, az arcjátékáról már nem is beszélve. Pozitívnak tűnik, de miért lenne, miért tenné? Most szövetségesekként léptünk fel, holnapra ez megváltozhat. Ha nem lennék az apám lánya, visszakérdeznék, hogy mi kivetnivalót talál a technikában, vagy hogy most mire véljem a pellengérre állítást; Ha nem lennék Koch, fehér zászlót lengetve megkérném, hogy kussoljon és öleljen átvigasztalón - minden gonoszságát, bántó szavát tartogassa holnapra, amikor felkészülten, az egyetemi oktatásomra nem-hiábavalóan elköltött rengeteg pénzt jó befektetés-minőségét igazolandó, a létező legszofisztikáltabb módon úgy elküldöm a bús picsába, hogy alig várja majd az indulást. Addig viszont..
- Tudom, hogy meg fogom bánni, de őszinte leszek hozzád: ötletem sincs, hogy ennek az ügynek mi lesz a végkimenetele. - Felhúzom, majd leejtem keskeny vállaimat, egy pillanatra talán emberi lénynek is tűnök, hogy ennek a pillanatnak minden gyengesége egy mély sóhajjal tűnjön el, mintha soha nem létezett volna.
- Azt éppenséggel mondta David, - mert nem hívhatom apámat apának, nem, ha Ella Koch-ként akarok érvényesülni az életben, nem pedig David Koch kislányaként - csak hallani nem volt érkezésem.. Egyébként meg nem tud megkerülni, nem lehet megkerülni: ez nem a vadnyugat és nem a kártyaasztalnál üzletelgetünk. Tíz millióért vannak részvényei, de még egyszer ennyire lenne szüksége - ahhoz meg egy zsíros szerződésre, de amire pályázik az hogy-hogy nem a költségvetési bizottság asztalán van, és garantálom, hogy ott is marad. - Ez ugyan nem szerepelt a ma délelőttünkben, mert nem éreztem szükségét az információ megosztásának, de Niederhaus két napot kapott és aztán újra leülünk tárgyalni - ezalatt a két nap alatt nyilvánvalóan értesül mindazon falakról, amelyek a Koch Industries jóvoltából emeltettek az útjába.
Tessék, elég kicsit felszívnom magam és máris kapcsolok.
- Mit jelentett? - Nem invesztálok sokat a kérdésbe, mert nem számítok rá, hogy válaszolna - őt nem vette ki a mai nap, vagy rohadt jó az álarc amit visel. Verbális küzdelembe nincs értelme bocsátkoznom vele, mert - legalább magammal legyek őszinte - nem tudnék fölé kerekedni; A legtöbb amit a kárára elkövethetek az az, hogy a lábára lépek, de az meg talán gyermeteg lenne tőlem.
Könnyedebb témára vált, titkon hálás vagyok érte.
- Mert a kocsányon lógó szemek vajon engem látnak, ha rám néznek? Ugyan már, Arcyl. Nézz körül, tessék, ott van Gallo: tavaly kábé a Remény gyémánttal térdelt elém, olthatalan szerelméről biztosított amikor konkrétan fél éve nem szóltunk egymáshoz egy kurva szót sem.. - Kiábrándultan legyintek, nem kell válaszolni - ő ugyanígy lehet fonákjáról a dolgoknak. - De ott van Sackler, Brown, Du Pont vagy Ziff - utóbbinak látod a felső ajkán azt a heget? Lenyomta a nyelvét a torkomon, és négy öltéssel varrták aztán össze a száját.
Niederhaus megjelenése persze elvágja ezen hiábavaló társalgást, én meg tényleg csak egy leheletnyi értetlenséggel, inkább kíváncsian mozdítom a szemöldökömet, engedve Lowden akaratának - rövidebbre, de nem illetlenül rövidre zárom a távolságot köztünk, az ujjaim nem csak támasztanak az oldalán, de nyugodtan nézheti bárki a bensőséges ölelések szelíd fajtájának.
Vaku villan, mesés lesz a holnap.
- Meglátott minket. Tényleg jó lehet a rum, rögtön benyelt kettőt. - Nem kellene foglalkoznom vele, nem kellene hogy feszültté tegyen a jelenléte, de mégis így van - nem félek, mert nincs okom félni... Majd eldöntöm, hogy mit is érzek, addig viszont:
- Kérj fel táncolni, Lowden. - Pohártól, zakótól egyaránt megszabadulva a kezemet nyújtom neki.

- Anyátlanságomat kompenzálandó David olyasmire is megtanított, amire egy hölgynek - poharat tartó kezem visszafogott mozdulatával minden nőre rámutatok a teremben - ebben a miliőben egyáltalán nincs szüksége. Pókerezni, golfozni, fegyverrel lőni, két ujjal fütyülni és inni. Tudom mennyit bírok. - Testsúlyomhoz mérten nem sokat, így nálam a harmadik pohárral be is zárul a bazár és átnyergelek a vízre - pezsgőspohárban kérem mondjuk, de az ilyen eseményeken készült fotók ezt nem adják vissza, így lehetek én a közvélemény számára masszív alkoholista; A gátlástalanság az abszolút józan állapotom egyik alappillére, innom sem kell hozzá - az általam húzott határra viszont szükség van, mert ocsmány ha egy nő lerészegedik, de még ocsmányabb (másnap a család részéről a telefonhívás) ha egy Koch teszi: előnytelen képek és óvatlanul megeredő nyelv... Ezért is szeretem, ha mindenki más ellene van a mértékletességnek: előnytelen helyzetükön, kifecsegett titkaik halmán a magamfajta - bár most, hogy a mészáros Lowden is itt áll, legyen magunkfajta csúcsra, hatalomra és trónra törhet, hogy aztán már csak egymás orra alá törjünk borsot unaloműzési célzattal.
- Hasznot, Arcyl. - Mert nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy kivégezni óhajtom Niederhaust egyedül vagy segítséggel: a Koch Industriesnak nincs szüksége rá vagy akár az érdekeltségeire, de állatbarátok vagyunk; Mi jobb szeretjük inkább munkára fogjuk a kóbor kutyát - persze nem mindegyiket lehet.. Forgatom a szememet.
- Miért mániája minden faszinak a sporthasonlat? Annyira elcsépelt. - Költői kérdés, melynek megoldása persze nem talány a számomra, mi több egészen kevés mondatban le tudnám írni - persze ennyiért egyelőre nem írom le Lowdent szexista faszkalapnak, de nem lenne rossz ha kihúzná a fejét a seggéből és hallaná is azt amit mond: nem, nem az elcsépelt részt - hanem hogy az atyáskodása kibaszott lekezelő. A teremben persze bármelyik hölgy szívesen venné a segítőnek feltüntetett kezet, milyen kár, hogy én a legnagyobb jóindulattal sem vagyok hölgy - és nem is arra neveltek, hogy egyszer majd egy remek üzletember csini kis felesége legyek;
- Mert nem vagyok az egóm rabja, Lowden. Nem tudom, hogy felütötted-e egyáltalán a háttéradatokról szóló jelentések mappáját, de a pályázat ellehetetlenítésével még nem léptem - léptünk, bár nem feltétlenül helyes a többesszám használata - a nyakára. Nevezd intuíciónak és figurázz ki kedvedre, de az én szemem mások golyója, pardon labdája helyett inkább a nagyobb képet látja. - A végkövetkeztetéseit sejtető "jelentések" firtatását ezek után már nem nehéz elengednem, mondjuk miért is vártam csodát - a róla, családjáról de főként az apjával való viszonyáról szóló halvány, kósza pletykák és suttogások, illetve a pellengérre állított újságcikkek magától értetődően nem vehetőek készpénznek, de van az a mondás, hogy nem zörög a haraszt ha nem fújja a szél; Sejtelmesnek szánt, önmaga szórakoztatására való hajlama ellehetetleníti őt attól, hogy kellemes-, de ha felkúrja az agyamat akkor attól is, hogy diplomatikus beszélgetőpartnerei legyünk egymásnak, bár nincs azzal gond ha valaki durván szereti. Ide nekem az oroszlánt is.
A gondolatolvasás képességének hiányában azonban nem térdelem ágyékon, hanem táncolok vele - Niederhaus jelenléte csípi a szememet, de az még inkább ha nem látom: a parketten való keringésünk alatt minden feltűnést mellőzve szemmel tarthatom; Arcylról sok, tényleg tengersok mindent el lehet mondani különösebb túlzás nélkül, de azt nem, hogy szar táncos lenne - határozott, de nem erőszakos vezető, nem rángat, nem szorít... Tudni akarom, hogy Niederhaus kivel beszél ha beszél, mert a miénk igazán zárt közösség - pontosabban van az a milliomos és milliárdost elválasztó határvonal, de a mai estélyt az előbbi táborhoz tartozó rendezte a főként utóbbi képviselőinek - a mosolyra feszített arcok mögött gyilkos indulatok: ha esetleg messzebb lát a szemétől, amivel igazán nem szoktam megvádolni a férfiakat úgy általában, akkor pont a megfelelő időben találhat maga mellé szövetségest. Arcyl szociopata nyugalmából ítélve eleve öngyilkos küldetés lenne, én viszont holmi labdás sportok helyett inkább a sakk rajongójaként szeretem a valószínűségi vonalakat két-három-hat lépésre előre átlátni. David Koch nekem adta az életfilozófiáját az emberi kapcsolathoz - "Kezelj minden helyzetet úgy, mint egy kutya: amit nem tudsz megenni, megdugni vagy elásni, azt hugyozd le és hagyd ott." - illetve a meglátását az üzleti élethez - "A tárgyalás művészete abban rejlik, hogy többet tudsz az ellenfél titkaiból, mint ő a tieidből. Mindig hatalmi pozícióból tárgyalj." - és eddig még nem adott rá okot, hogy ne bízzak a szavában.
Könnyedén merülök el Lowden viszonozott tekintetében, mert a mi világunkban így szokás főként, mert itt semmi sem az aminek látszik: ám rajtunk kívül senki nem tudja, hogy a közös tánc harmóniája nem igényel koncentrációt vagy, hogy bármennyire is bensőséges a látvány amit nyújtunk, mintha semmi más nem létezne rajtunk kívül, tisztában vagyunk a saját környezetünkkel.
Egyszerre kedvelem és gyűlölöm őt, fantáziálok róla vagy épp a halálát kívánom, de összességében jobb szeretem őt "barátként" megnevezni - de csak mert nem kívánom ellenségemnek. Ami nem jelenti, hogy nem megyek neki ha egyszer majd a közeli-távoli jövőben azzá válik.
Niederhaus érzelmeivel kapcsolatosan viszont úgy érzem, hogy nem ennyire vegyesek sőt, egyértelműen a Minden Ami Rossz Az Életemben megtestesítője a kazah üzletember számára. Feltételezésemet persze csak a Lowdenre fogott automata fegyver támasztja alá, semmi egyéb.
A jelenlévők általános mentalitását jól jellemzi, hogy nincs sikítozó, telefon után kapkodó, egymást taposó embertömeg - észlelhető az ajtókhoz közel némi mozgás, aki tud az magától értetődően a biztonságot választja és távozik, de mi többiek akár az autó fényszórói elé dermedt őzek: még a zene sem hallgat el, bár ez az egyik előnye a DJ-nek egy zenekarral szemben, a laptopot ott lehet hagyni feltűnés nélkül.
- Arcyl kedvesem.. megtennéd, hogy ha Niederhaus belédereszti a tárat, akkor nem vérzed össze a cipőmet? - Tárgyalástechnika alapfokon: érd el, hogy figyeljenek. Halld a különbséget amikor és ha között.
Hősködök? Nem. Feminista sértődés, mert párosunkból a férfira irányul a pisztoly csöve, mint veszélyesebb célpontra? Nem. Ránézek egyáltalán Niederhausra? Nem, mert a pisztolyát nézem - és ha emlékszünk még a történet elejére akkor most azt is tudjuk, hogy miért: mert elég közel van ahhoz, hogy meg tudjam mondani - nincs kibiztosítva.

Úgy csinál, mintha ezt a játékot nem játszhatnánk ketten - bicskanyitogató ez tény, de nálam kevésbé fegyelmezett nőnél érhet el valós sikereket: én megérzem ha fogást keresnek éppen rajtam, és nem a szexi módokon; Ennél fogva be szoktam érni ilyen vagy olyan fantáziaképpel a delikvensről - hogy pozitív vagy éppen negatív oldalra billen-e ennek a fantáziának a túlsúlya az mindig a másikon múlik.. Ha erre járna egy indokolatlan busz, Lowdent biztosan alálökném.
- Kezdesz vakulni, Arcyl? - Állam vonalával éppen csak irányba intek, bizony amott nem üres pezsgőspoharak gyűlnek egy kisebb klikkesedés körül, akik a részegekre jellemző módon egyre hangosabbak, és egyensúlyuk is akadozik: világszép tűsarkairól csetlik az egyik korombéli leányzó, és tessék már ki is állította magáról a bizonyítványt - önnön méltóságától saját magát fosztotta meg, és közben-ezzel meggyalázta Jimmy Choo egyik remekművét...
Jó, hát egy kis alkoholmámornál élt már mindenki rosszabbat, bocsánatos bűn - csak nem ott, ahonnan én jövök.
- Hozhat, csak így feltételes módban, ha elég intelligens ahhoz, hogy felismerje és megragadja a lehetőségeit. Egyedül, mert nekem nem feladatom, de még csak érdekemben áll pancsolni előtte a kezemmel a vízben, hogy rájöjjön: megihatja. - Soron következő kérdésére mindössze ragyogó mosolyom felett derült fényű pillantásomat kapja válaszul: oké, hogy ebben az ügyben egyazon oldalon szereplünk, megkockáztatom szövetségest játsszunk, de ahhoz tényleg nem ittam eleget, hogy felelőtlenül kiadjam magam, vagy akár az elképzeléseimet.
Arcyl Lowden akkor is egy kibaszott mészáros, ha most éppen gyengéd is az irányomban. Szemeimet forgatom a magyarázatra, finoman csücsörítek a szívesen-jére és nem, nem mondom ki amit gondolok: baszd meg magadat, édesem.
- Intelligens ember vagy, biztosan kitalálod, hogy mit jelenthet. - Hunyorítok rá egy pillanatra, tessék fiam, a tükörképed: mondjuk én alulteljesítem az elvárásokat, és nincs a szám sarkában önelégült kis mosoly annak örömére, mert olyan kis sejtelmes vagyok. Koch vagyok - ha nem akarom, akkor nem kell válaszolnom, sőt.
A tánc vele amennyire eszköz, olyannyira szórakozás is - nincs szükségem arra, hogy megenyhítse a hangulatomat bármivel is, mert az egymáson köszörült nyelv a pillanatban létezik csupán, és már el is engedtük; Niederhaus jelenléte nélkül egész este ellennék a karján, a parketten, bár aligha akkora rajongója a táncnak (nem csak az ilyen jellegűnek, de az összesnek) mint én.

- Tekintve, hogy kettőnk közül nem én vagyok a vak... Az adrenalin hatására megnő a testedben keringő vér mennyisége, így egy két méterről leadott lövés okozott vérspricce tönkretenné a cipőmet, neked meg akkor jobb is, ha halott vagy. - Kellően arrogáns, és eléggé hangos a válasz ahhoz, hogy Niederhaus is hallja - ha már ribanc vagyok, tartson csak felszínes, cipőfetisiszta ribancnak - de Niederhaus nem látja a beszédes pillantást, amivel Arcyl tekintetét kutatom válaszért, árulkodó pupillatágulásért, bármiért. Magamat illetően nem kételkedem abban, hogy nem is látszik a pupillámtól az írisz, bár a sötétbarna szín miatt egy ilyen változás nem annyira látványos - az "üss vagy fuss" reakció viszont ősi szabály, génekbe és csontokba kódolt..
Megfordul. Úgy lép, hogy takarásban legyek, amivel eléri, hogy megütközött pillantásom lyukat égessen a tarkójába - adná magát, hogy hőskomplexussal könyveljem el, de ennél sajnos jobban ismerem Lowdent: ami azt jelenti, hogy halvány lila elképzelésem sincs miért csinálja amit csinál. Azt is csak halkan merem megjegyezni magamnak, hogy olyan mintha védeni próbálna, de mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas a nonszenszekre, a terv részleteit nem ismerem, és különben is...
Az élete tönkretételéről fröcsögő, hisztérikus Niederhaus jobb kezes - ez nekünk vele szemben ugye bal oldalra esik, tehát adja magát hogy ebbe az irányba, balra lépjek ki Arcyl mögül: mintha N ott sem lenne, futó pillantásom nem állapodik meg rajta egy tizedmásodpercre sem, és szavaimat is csak Lowdenhez intézem. Olcsó komédia, de hát az ember a saját túléléséért mit meg nem tesz.. Igyekszik magára vonni egy fegyveres férfi figyelmét, agresszivitását, pisztolycsövét bízván abban az egyetlen másodpercben amibe egy lőfegyver kibiztosítása kerül - ami alatt a közelebb álló, fizikumát és még pár tulajdonságát tekintve valóban veszélyesebbnek minősülő eredeti célpont léphet; Sokan félnek a lőfegyverektől, másokat pedig ezen félelemből fakadó hatalom mámorít meg, de az alapelv nem több, mint egyik a másiktól elvesz valami tárgyat. Ovi óta gyakoroljuk, el sem lehet rontani.
- Az eszem megáll tőled, Arcyl, képes vagy ilyenkor moralizálni? Nem mindegy neked, hogy mennyire gyáva? Mi ez a perverzió, hogy közben a szemedbe kell hogy nézzen? Ti férfiak, és az a kurva nagy egótok.. - Annyi undor és megvetés van a hangomban, hogy a nagyanyámat biztosan büszkévé tenném vele, de ami még fontosabb Niederhaus is az a fajta nőgyűlölő, aki egy hozzám hasonlóan alacsony, filigrán nőtől igazán nem veszi jó néven, hogy az két lábbal tiporja a golyóit - szívesen megkérdezném Lowdent, hogy meccslabdának számít-e a dolog, de jelenleg Niederhaus fröcsög, üzletről fröcsög, hozzám beszél és most először a szemébe nézek, nyugtázom a jelenlétét egy gúnymosollyal, és természetesen beléfojtom a szót. Moccan a fegyver csövének iránya Arcylról, gondolom előbb-utóbb csak kiprovokálom, hogy rám emelje.
- Elhallgass kisember! Parádézás ide vagy oda, köt az üzleti titoktartás Josef, ha ennek keresztbe fekszel elintézem, hogy felakasszanak és az már mindegy lesz, hogy melyik fára... - Vibrálni érzem a véremet, a bőrömet, hangom, erőm, mindenemet - úgy lehet később ezt azonosítom be halálfélelemként, de egyelőre közelebb érzem az eufóriához. Rám emeli a pisztolyt - végre - ami még mindig nincs kibiztosítva.
Labda, passz, valami, Lowden?

Azonnali válasz helyett csak lehunyom ráemelt tekintetemet, és szinte alig észrevehetően megrázom a fejemet - és most már kezdek élni a gyanúperrel, hogy Arcyl Lowden mellett mindig minden több jelentéssel bírhat; Félreértést elkerülendő, okkal nem mentem filozófia-szakra, nem lettem bölcsész és/vagy látnok, az én hideg logika alapjain nyugvó jellemem kifejezetten utálja az egyenes beszédet-, egyértelműen detektálható érzelmeket nélkülöző nagykörítéses romantikát, amit itt ugye több soron előadott nekem az úriember; Anyám temperamentumát örököltem, amit időpazarló feleslegességnek ítélek meg, azt nem lehet beállítani számomra izgalmas rejtélynek, vagy a nagypályások általános magatartásának. Az csak időpazarlás - szükségem van rá, hogy ne essek bizonyos történések mikromenedzselésének hibájába, hogy a nagyobb képre koncentráljak; Jó példa rá, miszerint ha megölsz egyet, gyilkos leszel - ha milliókat, akkor hódító.
Azonnali válasz helyett, ezer jelentés helyett így csak lehunyom a szemem, és nem nézek Arcylra kérdőn, mert vészhelyzetben higgadtnak maradni (vegyünk csak engem) nem tartozik az emberi természet furcsaságai közé; Tudom, hogy ez később bosszulja meg önmagát, utólag engem is utolér, mert a szervezetemnek ki kell adnia magából valamilyen módon mindazt az energiát, ami jégre teszi az 'üss vagy fuss' reakció 'fuss' felét - gondolom definiálhatom félelemként is - de nem nyomja el az életösztönt. Lowden ehhez képest... nem tágult a pupillája, nem mélyült a hangja a megélt feszültség súlya alatt - a zakója hajtókáján futnak végig az ujjaim szükségtelenül, kinyitom a szememet és ahelyett, hogy ebben az alkalmatlan időpontban megkérdezném: az utolsó orvosi vizsgálata nem tért-e ki véletlenül szociopátiára a kórtörténetében..
- Akarok egy új cipőt. - De ugye ahhoz, hogy cipőt vehessen nekem, túl kell élnie ezt a bulit - és amilyen megátalkodott, képes lesz nekem felemlegetni, hogy ebben a pillanatban féltettem őt. Ha jobban belegondolok, le kellene lövetni még most, mert az üzlet világában rajta kívül nincs senki, aki elintézhetné nekem idejekorán az ősz hajszálakat. Niederhaus mindebből csak annyit érzékel, hogy karakterének még a fegyverrel sem képes számottevő nyomatékot szerezni - nem gondolta ő ezt át.
Mialatt ő megfordul, eltakar, van időm újabb pillantással illetni a környezetemet: egyre kevesebben vannak a teremben, és a maradék is három csoportra oszlik. Legnagyobb létszámban azok vannak akik az ajtó felé haladnak lehetetlen csendben, mert megtehetik, mert élni akarnak; Legkisebb létszámban akik Niederhaus háta mögött álltak mikor az fegyvert rántott, és most közelítenek hozzá - mert nem igazi az a parti ahol nincs legalább egy patrióta; Háborút megjártak, katonai suliban végzettek, hőskomplexusosok - de jó hír, hogy egyik sem ugrik Niederhausra még, mert nem akarják lelövetni Lowdent.
Létszám szempontjából középmezőnyös a harmadik csoport: akik nem közelítenek, nem távolodnak csak állnak csendben a kamerás mobillal - tipikus Darwin-díjas, cselekedni nem vágyó szemtanúk, tragédiát szimatoló dögkeselyűk, akik még nem sejtik az önmaguknak okozott kárt; Mert nem csak minket, de önmagukat is megörökítik - ennél kevesebbért is el lehet veszíteni David Koch jóindulatát, hát még ha tétlenül nézik a kislányát egy fegyver csöve előtt..
- Aranyos, hogy veszélyesnek képzeled magad, kicsim. - A hangom dorombol felé, a gyűlöletem viszont már-már tapintható: Niederhaus arcán átsuhan némi hitetlenkedő zavar, mert tessék nála van fegyver, mi mégis csakis egymással törődünk. A helyében én már lőnék, pontosabban az ő helyében én már akkor elsütöttem volna a fegyvert amikor elérem táncoló kettősünket - a meglepetés ereje érvényes az élet minden területére; Gyomron lőni a férfit, szemen a nőt, aztán golyót ereszteni a saját fejembe - mert nincs az a börtönlétesítmény, ami biztonságos lenne számára még így sem, hogy egyáltalán nem lőtt sehová, senkire.
De tessék, helyben vagyunk végre rám figyel, de a testével nem fordul utánam, csak kinyújtott karját, fegyvert tartó kezét viszi a mozgásommal összhangban, testétől egyre távolabb, és közben hadarva ordít - ribanc vagyok, semmi változatosság, és jobban járnék ha kisebb lenne a pofám, az arcom és a merszem, mert csúnyán megüthetem a bokámat. Rákacsintok, amikor felé közeledve bevallom neki, hogy nem egyszerűen ribanc, de a ribancok királynője vagyok - ezen a ponton lendül Arcyl, bennem tajtékot ver az eddig takaréklángon tartott adrenalin, és a világ lelassul, elmosódik amint eléri a fülemet a hátrahúzott szán semmivel sem összetéveszthető, émelyítő hangja; Ámbátor nem kizárt, hogy csak a mozdulatot látom a megfagyott időben, a hangot csak odaképzeli az elmém - a torkolattűz már csak kóbor remény, hogy az elme játéka lenne csupán, az eldördülő lövés hangja pedig kiváltja a zsibbadt sokkot: már nem látom Lowdent, valahol ott kell legyen a Niederhaust leteperő férfiak, karok és lábak közt, mint valami nagyon elbaszott orgiában; Üvöltés, sikítozás, fejetlenség, a maga nemében tökéletes a káosz és akkor valaki mentőért kiált - kurva nagy kedvem lenne elájulni, úgy érzem.

A dördülés... Mindenkire másképp hat.
Sikoltozás, fejvesztett menekülés az egyik oldalról, a másikról a fegyvertől nem tartó, hőskomplexusukat kielégíteni vágyó, hazafi, akármi férfiak dulakodása Niederhaussal, hogy második lövésre már ne legyen alkalma. Én? Megdermedek.
Ha más nem filmekben látta már mindenki, hogy egy-egy lövöldözés helyén a ballisztikusok mágiája kell ahhoz, hogy minden golyót és becsapódási helyet felderítsenek, de az sem példa nélküli, hogy néhányat meg sem találnak... Mégis zsigeri szinten ér el a rossz érzés a dördülés pillanatában, hisz a gyomorra szorított kéz alatt a fehér ing szomjasan issza be a vért, bár aligha takargatni hivatott a mozdulat és ő maga nem is néz oda - az én tekintetem akárha tükör, a néma tanú, azonnal elárulja neki a választ, még ha kérdést nem is intézett egyáltalán;
Érintésére megrebben a tekintetem, végigszalad az egész testemen, mintha álomból riadnék éppen - nem nézem a kezet amely érint és a karomon feljebb simít, pillantásomat csak nehezen emelem fel az övébe, de ha már ott van viszonozom az érintést, arcára simítanak fel ujjaim.. Akárhogy igyekszem, nem tudok mosolyt erőltetni magamra. Hallom, hogy valaki orvosért kiált, de nem esik le rögtön hogy én vagyok az, hogy én ordítok azért fordul számos arc és kamerás mobil az irányunkba.
Szerencsére a New Yorki elithez orvosok is tartoznak szép számmal, a meghívottak közt is akad néhány: ujjbegyeimen érzem Arcyl bőrének melegét, pedig egy gondolattal ezelőtt lehúzták-fektették a földre, hogy valaki egy összetekert valamivel, damasztszalvéta talán nyomást fejtsen ki a sebre, amíg a mentők ide nem érnek. Attól félnek, hogy hisztériás leszek, esetleg összeomlok a katatón nyugalomba, így a táncot, ahogy Niederhaussal viselkedtünk, az iménti érintéseket félreértelmezve bevonnak, beszéljek hozzá, tartsam ébren...
Ha nem ittam volna meg azt a két-három pohár whiskeyt, most biztosan sírva fakadnék.