Kelly & Armand

Gyerekkorában sem voltak túl sokan bizalmas kapcsolatban vele, és ezt felnőtt korára sem változtatta meg Kelly. Ha meg is bízott valakiben, sorra eljátszották a bizalmát csip-csup ügyekkel, de csak egyszer kellett ezt megtennie valakinek, onnantól kezdve a kis fekete életében kegyvesztettekké váltak. Nem nézte őket levegőnek, továbbra is elbeszélgetett ezekkel az emberekkel, ugyanakkor az életének apró, ám annál fontosabb mozzanatai már nem kerültek napvilágra.
Libby George ilyen "barátnő" volt. Olyan, akivel bármennyiszer is tervezték a találkozás örömét, már negyedik hete mondta vissza a lány az időpontot, a lányos randit. Kelly most talán még kevésbé volt lelkes, mint ezidáig, és már nem is törte nagyon, hogy megfelelően csípje ki magát, mert Libby amellett, hogy modellkedett és kifutókra járt, hogy a neves dizájnerek ruháit öltse magára, elvárta, hogy az ismerősei mellett se kelljen szégyenkeznie. Ezért hát Miss Dankworth előkaparta a szekrénye mélyéről első alkalommal a magas sarkú csizmáját egy fekete minivel, fekete szövetkabáttal. A második alkalommal egy krémszínű térdig érő, A vonalú szoknya volt rajta és harmadik alkalommal pedig egy mélyzöld kötött ruha került a testére. Minden egyes héten már a kávézóba tartva kapta a telefont, hogy Libby nem ér rá. Hogy összeveszett a párjával és most nagyon szomorú, inkább felzabál három tábla csokoládét, hogy aztán meg jól kihányja azt a bűntudat miatt.
Kelly a télikabát alá egyszerű öltözéket választott, egy kényelmes és nem kevésbé meleg csizmával, azon hezitálva, hogy ezen a héten ő legyen-e az, aki visszamondja a találkozást Libbyvel. Még egy utolsó esélyt akart volna adni a lánynak, még egy utolsó lehetőséget, abban reménykedve, hogy az emberek képesek változni, változtatni legalább egy kicsit a szokásaikon. Megérni? Felnőtté válni? Nem volt biztos a helyes kifejezésben Libby esetén.
Futó mosollyal nézett rá a helyből kilépő párra, akik nyitva hagyták neki az ajtót, Kelly pedig megköszönve a kedvességüket húzta be maga mögött az ajtót, hogy a meleg ki ne, a hideg pedig be ne szökjön. A sálját azonnal bontotta, csak lazán tartva meg a markába gyűrve az anyagot, hogy aztán a kabát gombjait is sorra kiengedje a lyukakból, hogy a kellemes meleg meg ne izzassza, amiért túlságosan is sok réteg volt rajta. Alig, hogy a pulthoz lépett, a tulajdonos alakjával találta szemben magát.
- Jó napot - az arcán megjelenő ösztönös mosolygás meglágyította az arcát, és a szemei is szinte mosolygással teltek meg. - Igen, sajnos nem úgy alakultak az utóbbi heteim, hogy ide vezessen az utam, bocsánat - udvariasság. Ha már évek óta New York utcáinak kövezetét is koptatták a léptei, még mindig nem volt képes teljes mértékben átvenni a megyek és bárkit képes vagyok menet közben felborítani mentalitást. Legtöbbször megköszönte a kedvességet, még ha ő nem is mindig tudta azt biztosítani a maga részéről. - Köszönöm, azt hiszem, meglesz. Egy caffe lattét kérnék, nagyot, laktózmentes tejjel - mindig, mindig ezt kérte. A barna cukorra esett minden esetben a választása, csupán kétszer megdöntve a tartót, és csak azután keverte fel a forró italban a cukrot, miután a habot lassan lekanalazta róla. Fontossági sorrend, és megszokások. Eszerint élt.
Anélkül, hogy a kávéja elkészült volna, Mr. Hughes nevét kiáltották hátulról, így Kelly csak egy biccentés kíséretében engedte útjára az urat, hogy a már szabadon maradó, sarokban elhelyezett asztalra essen a választása. A táskáját, és sálját az egyik szék ülőkéjére pakolta, hogy a válláról lecsúsztatva a kabátot elfedje a kíváncsi pillantások elől mindazt, és csak azután ült le a szabadon hagyott székre, mély levegőt véve közben. A karján feltűrte a pulcsiját, ám csak rövid ideig tudta azt élvezni, mert lúdbőrőzni kezdett, ezért vissza is engedte rá az anyagot.

Kelly! Szia drágám! Képzeld, irtó nagy dugó van! Szerintem késni fogok.. egy kicsit! Addig rendelj magadnak nyugodtan! Puszi
xoxo

Ez az üzenet fogadta, amikor majdnem a frászt hozta rá a telefon csipogása. Elég volt csak egyetlen pillantást vetnie Libby üzenetére. Egyetlen sóhajt engedett meg csupán magának, és talán érződött is a másik oldalon, hogy már megint nem tervezett komplikáció hatására visszafogottan ugyan, de csalódott. A válasz egy egyszerű ok volt. Nem oké, nem okés, nem.. rendben. OK.. Hülye liba!
Úgy mozdult, hogy a táskájának cipzárját könnyedén elérje, a fülében skandáló zenét kikapcsolva pedig váltott a könyvre, ami jelenleg Stephen King-től a Tortúra volt. Nem kedvelte túlságosan a szerző stílusát, de ha már elkezdett egy könyvet, akkor azt szerette is befejezni.

Kelly & Armand

New York egy olyan megapolisz, ahol nem minden esetben az egyén a fontos, hanem az eredmények és az, hogy az emberek fel tudják-e venni azt a rohanó ritmust, amit a város lüktető artériája diktál. A folyamatos városhatár növekedéssel az agglomerációba tartozó területek olvasztótégelyévé vált, és ha nem is volt relatíve egy idős város, talán a világ egyik leghíresebbje. Pontosan ezért Kelly nem is várta el, hogy felismerjék őt bárhol arcról, névről, mert az emberek többségéből kiveszett már a tényleges odafigyelés, mert a nyomás alulról és felülről is elérte őket és a megfelelési kényszer csak rontott ezeken a memória-játékokon. Mivel nem volt híve a színészkedésnek és képtelen volt megjátszani is magát, a meglepettsége kiült az arcára egy röpke pillanatra, ám ahelyett, hogy belelovalta volna magát a sűrű bocsánatkérésekbe ismét - ami nem volt egyáltalán kötelező, inkább csak lepillantott a kávézó pultjának felületére. Hajlamos volt lyukat beszélni mások hasába, ha úgy ítélte meg, hogy az szükséges, ám voltak olyan napjai, amikor egyáltalán senkivel nem akart vagy kívánt volna beszélni. Azokon a napokon csak és kizárólag a gondolataiban létezett, és próbálta megfejteni az ok-okozati tényezőket a problémáival. Legtöbbször az apja miatti idegeskedés tett erről, ám a megtörtént telefonhívás óta nem volt teljes mértékben nyugodt, viszont próbált nem azzal foglalkozni mindig.
- Köszönöm. És azt is, ha majd esetleg kihozzák oda - rándult apró mosolyba a szája sarka, és ahogy Armand hátra lépett a kiszűrődő hangok irányába, úgy Miss Dankworth megközelítette a szabadon hagyott asztalt, hogy elhelyezkedjen kényelmesen. Nem csalódott már Libby sms-ét olvasva. Túlságosan is kiszámítható volt ez a lépése, és már nem bántotta az, hogy ignorálták. Nem is igen akart volna csajos napot tartani, mert az állandó hisztiktől a elment még az életkedve is, és ha őszinték akartunk volna lenni, Kellynek semmi köze nem volt ahhoz, hogy Libby van is-nincs is pasijának mekkora férfiassága volt és hogy hányszor élvezett el tőle. Mindennek megvolt a maga helye, és Kelly szerint ez a téma nem tartozott sem egy étterembe, sem pedig egy kávézó négy fala közé. Nem mintha a kis fekete ne a szabadelvűség híve lett volna, mert a legtöbb esetben nyíltan kimondta a véleményét, de a közönségességtől igen is távol állt.
A legtöbbször a könyvek segítették, egy olyan világba kalauzolták, ahol vizuális énje lubickolhatott a gyönyörben. Szerette Diderot Apácáját, Salinger Holdenjét, de King könyve megizzasztotta, és ez volt a negyedik alkalom, hogy újra nekiesett, mert nem hagyta nyugodni Annie makacssága, még ha a falra is mászott az író stílusától. Két olvasott oldalnyi idő után érkezett az asztalához egy árnyék, amire Kelly felnézett, mosolyogva üdvözölve nem csak a kávét, de a tulajdonost is - ismét.
- Köszönöm - húzta el az útból a dolgait, hogy a kávét a férfi az asztalra helyezhesse könnyedén. A könyvet addig letette az asztal lapjára, és csak akkor nézett vissza a fedlapra, amikor Mr. Hughes említést tett róla.
Sóhaj - sóhaj volt a válasza, mert felkészült némi objektivitást belecsempészni a mondandójába, de ha egyszer beleélte valamibe magát, nem mindig tudta szemellenzővel nézni azt.
- Sokan kedvelik Kinget, most az IT filmekkel megint rengeteg rajongót szerzett magának, sláger lett ez a kiadóknál - nézett fel a férfire. - Alapvetően nem lenne rossz, de számomra túl egyszerűen fogalmaz az író és képtelen vagyok túltenni magam ezen. Persze Anne Rice-szal össze sem vethető, akinek meg van akár hat soros körmondata is és háromszor kell nekimenni sokszor az írásának, hogy képesek legyünk mindent, de tényleg felfogni mindent belőle. Nem mintha a kettő író összehasonlítható lenne, mert teljesen másik stílusban írnak, de - a tekintete a borítót pásztázta. - Szóval.. King. Egy barátom azt mondta, hogy a fiának jobb a stílusa. Ha szereti a lassú lefolyású cselekményszálakat és az emberi szenvedést, akkor mindenképp ajánlom. Nekem néha túl sok, nem szeretem, ha mások szenvednek, akár fizikálisan vagy mentálisan is - vett végre levegőt, ahogy egy szuszra sikerült szinte mindent kiadnia magából. Óvatosan felnézett a férfire, mert kíváncsi volt, hogy 1 - ott volt-e még és 2 - felfogott-e bármit is abból, amit itt nagy hirtelen a férfi tudtára adott. Hajlamos volt sokat beszélni és sok információt megosztani, de inkább ez, mint az örökös hallgatás. Azt többen gyűlölték.
- De ez csak egy vélemény, az enyém. Ha úgy gondolja, szeretne nekiállni, ne tartsa az vissza, amit most hallott tőlem, Mr. Hughes - mosolyodott el végül a lány, maga elé húzva a kávéját, az isteni mannát, de még nem kortyolt bele. - Lehet, hogy élete könyvévé válik és képes lesz megkedvelni Annie-t - tette még ezt hozzá, és ha a férfinek nem lett volna már belőle egy példánya, bizonyára megszabadulva tőle szívesen átadta volna neki. Örökre. Vissza nem térítendő ajándékként. - Szereti a borzongást? - kérdezte inkább ezt kíváncsian. Kelly a maga részéről imádott horror filmekre beülni moziba, főleg akkor, amikor már kevesebben ültek a nézőtéren. Sokkal félelmetesebb volt úgy.

Kelly & Armand

Olykor a csendet választotta társául. Előfordult, hogy napokig elvolt anélkül, hogy bármit, bárkivel megosszon és úgy teljes mértékben csak a munkájára koncentrált. Köszönt, megköszönt és elköszönt, de nem zavartatta magát, még akkor sem, ha hallotta, hogy a munkatársai ezt nehezményezték. És voltak azok a napok, amikor nem tudta abbahagyni a csicsergést, azt, hogy elmondja a véleményét, hogy tanácsot adjon, hogy meghallgasson másokat és akkor képes volt még éppen csak időre be is esni munkába, csak mert átsegített a zebrán egy idős nénit, vagy épp fánkot vett egy rendőrnek és bekopogva a kocsija ajtaján nyomja az egyenruhás kezébe azt, nem kis meglepetést okozva ezzel általában nekik. Nem szerette az állandó és csak rutin eseményeket, megszokásokat, mindig igyekezett valami szokatlant alakítani a napjaiba, ami igazán emlékezetessé tette azokat. Most pedig? Nem fogta vissza a kifejtését, a véleményt, Mr. Hughes kérdésére pedig csak biccentett.
- Természetesen, az ön kávézója, bárhova ülhet - mosolygott rá a férfire, miközben a könyvet az asztal lapján hagyta, ugyanakkor a kávéját az ölébe húzva a tenyerei közt hagyva melegítette azzal a bőrét. Szeretett tárgyakat az ujjai közt fogni, megtartani, mert úgy érezte azok felületét, az anyagukat. Szeretett érinteni is - végtére is.
- Olvastam tőle, inkább ezt mondanám. Nincs kedvencem, mert minden stílusban megtalálom azt, amit képes vagyok végigpörgetni és érdekel is - mosolyodott el ismételten, kíváncsian hallgatva végig azt utána, amit mondott a férfi. Ezért is javasolta korábban, hogy ha már Mr. Hughes birtokában volt a könyv, ne fogja magát vissza és vegye a kezébe azt, mert mindenki másként értelmezi az olvasottakat, mindenkinek mást jelent az - annyi hangulat, annyi jellem él az emberekben.
- Lehet, hogy nem teljesen fogja lefedni a film a könyvet, vagy a jobb eladhatóság végett változtattak rajta. Szokásuk - vonta meg a vállait könnyedén, és megvolt a véleménye a filmiparról is. Nem volt hajlandó minden filmre beülni moziba, mert ha valami nem kötötte le, ha valami nem varázsolta el már csak a trailerek során is, akkor maximum otthon nézte meg azokat, miután már kijöttek korong formájában. Mégis, ha már feltett egy kérdést korábban, akkor a választ is könnyedén emésztette meg, miközben az ajka mosolyra húzódott, ám aztán a fejét is megrázva sóhajtott fel. Nos.. van, amit a barátok sem együtt csináltak és ez teljesen rendben is volt. Mindettől függetlenül nem tudta, hogy Mr. Hughes mennyire élvezte az egyedüllétet, de nem is volt érkezése ezen rágódnia.
- A legtöbbször egyedül, otthon. Horrort nem jó nézni moziban, szerintem, de otthon sosem mondok rá nemet, és azért egyedül, mert úgy mások nem fognak tudni megijeszteni - nevette el magát. Csak egyetlen egyszer ült le a legjobb barátjával megnézni egy félelmetes filmet. A legriasztóbb jelenetnél megijesztették, mire Kelly morcos pillantását követően csak a párnával vágta fejbe a barátját, át sem gondolva azt, hogy esetleg fájdalmat okozott-e vele. De nem, mert amiatt is kinevették, nem csak azon, ahogy a majdnem sikoltástól megrezzent. - Szerintem nincs olyan ember, aki szereti, ha a szíve majd' kiugrik a helyéről és azon gondolkodik, hova is bújhatna... - tette hozzá ezt, miközben a telefonja ismételten rezegni kezdett.

Sietek, Kelly! Ne add fel, még.. tíz perc és ott vagyok. Úristen, de éhes is vagyok! Ugye megyünk utána enni?! Sushi? Thai? Mihez van kedved?

Kelly csak egyetlen pillantást vetett Libby üzenetére. Inkább ivott egy korty kávét, mintsem az ételekre gondoljon, amitől amúgy elment a kedve, teljesen. A legszívesebben egy tál spagettit a lány fejére borított volna, de nem volt bunkó a legtöbb esetben. Ignorálta a telefonját egy időre, a pillantását visszavezette Armandra.
- Na és a romantikával hogy áll? Mennyire megy tőle a falnak férfiként? - érdeklődött kíváncsian a teljes figyelmét a férfinek szentelve. Nem is ismert olyan férfit, aki romantikusnak vallotta volna magát. Soha, semmilyen körülmények közt sem.

Kelly & Armand

Felnőtt létének útvesztőit képező könyvekben mindig talált valami különlegeset, és mindben volt valami, ami egészen a szívéhez nőtt, sőt olyan is, ami napokig hatással volt rá. Olyan, amin muszáj volt gondolkodnia és hiába, hogy hosszú órák álltak mögötte, az alvás is elkerülte, ha éppen egy-egy könyv lapjain és végszóján gondolkodott. Mert szeretett a végére járni, megfejteni az író motivációját, ám sajnos - merthogy Kelly nem volt az - soha nem jutott igazán el addig, hogy tudja, mit miért tettek a karakterek. Volt egy sejtése, ám biztosan soha nem tudott semmit.
- Csak azzal foglalkozzon, ami érdekli is - mosolyodott el, mert a kényszerűségnek nem volt soha értelme. Nem lehetett megerőszakolni sem az ember kedvét, sem pedig a lelkesedését egy-egy témát illetően. - Egyetlen adaptáció előtt hajtok fejet csak - na jó, lehet, hogy kettő is volt, mert a Zefirelli-féle Rómeó és Júliát nagyon eltalálta az olasz rendező.- .. az pedig nem más, mint a Gyűrűk ura világa. Határozottan jobb megnézni tíz percben a hobbitok életvitelét, mintsem ötven oldalon keresztül olvasni róluk.. a pipadohány, a megye, az öregek, a Tukok - eleinte csak mosolyba fordult az ajka, de a végén elnevette magát. - És ha az entek tanácsát vesszük, a flmben is felgyorsították az eseményeket és nem kellett végignézni a hosszú napokig tartó tanácskozást, ami a könyvben megint csak legalább harminc oldal - lehet, hogy túlzott. Már nem emlékezett a pontos statisztikára és oldalszámokra, de Kelly csak háromszor állt neki a könyveknek, mire képes volt annyira összeszednie magát, hogy végül sikeres legyen a projekt. - Tippelhetek? - döntötte oldalra a fejét, mint a kíváncsi kiskutyák, ha érdekes hangokat hallanak. - Önnek Harry Potter világa jön be.. ugye?! - nem volt azzal se problémája. Csak inkább Tolkien világa kötötte őt le a pszichológiájával együtt.
- A vérben úszó horrorokat szokta nézni moziban? Vagy a pszichológiai jellegűeket inkább? - mert ha egyik sem, akkor Kelly nem tudta, miért is megy a férfi moziba. Popcornt enni, vagy perecet? Mindkettőt otthon is el lehetett készíteni, úgyhogy az annyira nagy motiváció nem lehetett.
Libby újabb üzenetére megint csak nem reagált Kelly. Mindig is úgy gondolta, ha valakinek valamire van ideje, akkor onnan nem késik, onnan nem fogja magát kivonni, mert az emberben legyen már annyi gerinc, hogy a másik elé áll. Nem volt Kellynek fontos az, hogy minél több emberrel tartsa a kapcsolatot, mert a legtöbb esetben csakis a kihasználáson alapultak azok, Kelly maga pedig nem olyan nő volt, aki képes lett volna megjátszania magát. Néha túlságosan is messzire ment az igazmondásával, és bármennyire is finoman akart közölni bizonyos véleményt, olykor kicsúszott némi bántó él is a szavaival. És ha őszinte akart volna lenni magával, akkor belefáradt abba, hogy mindenre igent mondott, hogy mindig ott volt, ha másoknak szüksége volt a segítségére. Néha magától vonta meg azt az időt, amit magára kellett volna szánnia.
Talán ezért is kérdezett egy újabbat Mr. Hughes-tól, ignorálva Libby megkeresését, helyzetjelentését, bárminek is nevezzük ezt az újabb sms-t. Láthatóan meglepte vele a férfit, ezért türelmes ember lévén még egyszer elismételte a kérdést, megvárva, hogy Armand eljusson a válaszadásig. Addig is kósza érintéssel melegítette a tenyerét, ujjaival lassan simítva végig az üveg külső felületén.
- Nem szeretem a virágokat. Vagyis maximum csak a tulipán és a gyöngyvirág, amiket kedvelek - habár nem erre volt kíváncsi a vele szemben ülő. - De alapvetően nem, nem vagyok odáig a romantikáért, a nyálért, a habcsókos dolgokért és ha egy férfi nálam romantikusabb. Mindenkinek megvan a maga szerepe egy kapcsolatban is - pillantott el a férfiről valamerre az asztalok irányába, a bejárati ajtó felé, a pultot is megnézte magának, ami igazából jelzés volt arra, hogy előfordulhat, hogy nem akart magáról, a magánéletéről többet elárulni.
- Mondja! Mi a kedvenc süteménye a saját kínálatából? - kíváncsiskodott. Eszébe jutott valami, amiből valószínűleg nem fog engedni, és ha egyszer eldöntött Kelly valamit, akkor az úgy is volt. Vagy nem. De legalább megpróbálkozott a lehetetlennel.

Kelly & Armand

Ha első körben végig is szenvedte a legelső kötet pár oldalát, másodjára már nem volt megállás és hiába, hogy megvolt a maga véleménye azokról a hosszan elnyújtott részekről, képtelen lett volna azzal vitába szállni, hogy Tolkien valami zseniálisat tett le az asztalra. Olyan nyelvezetet használt, amit talán előtte senki más nem és olyan történetvezetése volt, hogy a mai forgatókönyv írók és rendezők elképzelni sem tudtak volna annál jobbat. Szerette a megálmodott világot minden egyes szereplőjével, mert mindegyikük egy külön embert szimbolizált az életében. A megismert kultúrák lenyűgözték, és hiába is gondolta úgy, hogy borzalmasan vontatott volt néhol, a mai napig a szeretett olvasmányok legjobb választásának bizonyult ez az alkotás.
Érdeklődve figyelte és hallgatta mindazt, amit Mr. Hughes osztott meg róla, kíváncsian nézve az arcának izmai rándulását, ami nevetésben bontakozott ki. Kellemes, könnyed volt a beszélgetés, és nem volt érdekében az, hogy érvényesítse a szavait, Libby hiába is próbálta meg akaratán kívül is feldühíteni, a legtöbb esetben azért Kelly képes volt megőrizni a nyugalmát.
- Még soha nem asztali szerepjátékoztam - ingatta meg a fejét, csupán ennyit közbeékelve. Valahogy.. nem vonzotta az a világ, és ha látta is Sheldonékat a sorozatban, ahogy D&D-t játszottak, vagy éppen a Stranger Things gyerkőcei, nem kapta el a lázas tudatlanság, hogy azt neki feltétlenül ki kellene próbálnia. Túl öregnek gondolta magát ehhez, és minden bizonnyal sok órát emésztett fel egy-egy kaland teljes végigvitele, neki pedig nem feltétlenül volt mindenre energiája. Egyébként is, legszívesebben aludni vágyott - egy jót, hosszú órákon át tartót, de ahhoz már időtlen idők óta nem volt köze sajnos.
Gondolatai közt kutatott, ahogy az újabb címet meghallotta, de nem járt sikerrel. Lassan rázta meg a fejét. - Nem emlékszem, hogy láttam volna. Sajnálom - az emlékképei csalóka pillanatokat vetítettek elé. Már nem emlékezett az anyja illatára sem, de arra igen, hogy amikor pici korában engedte, akkor minden alkalommal előbb a bal tincset húzta át a fonatoknál. A hangja még mindig élénken élt benne és vágyódott is utána.
- Van annál rosszabb is. Ha esetleg úgy gondolja, hogy Eric Bana filmjét, a Choppert kívánná megnézni, ne tegye, és azt borítékolom, hogy annál ocsmányabbat és szenvedősebbet még nem látott - eszében sem volt hagyni, hogy az agya hátsó szegletéből sikítozzanak az undorító horrorfilm kategória győztesei, amikről az egyik kollégája állandóan áradozott. Mindig kirázta a hideg tőle. Mr. Hughes kérdésére elmosolyodva vonta meg a vállát. - Igen, eltalálta. Szeretek gondolkodni és morfondírozni a miérteken.. De egy jó drámával bármikor le lehet venni a lábamról - mindig volt, amit meg akart nézni, amit meg is nézett és amiről lemaradt. Az emberek is ugyanilyenek voltak, és ha Libby nem is volt még jelen, legalább egy kávéval gazdagodott, amiért nem lehetett elég hálás a tulajdonosnak, a beszélgetés pedig egy olyan plusz volt csak, amiért nem kellett volna fáradoznia, mégis itt volt, mégis őt szórakoztatta. Kelly függetlenebb volt, mint sokan körülötte, de ezek szerint mégis csak látszott rajta, hogy szüksége lehetett a társaságra. Igen, olykor gyűlölt egyedül lenni. Armand gyerekkori emlékét mosolyogva hallgatta végig, de úgy tűnt, hogy az a memoár nem volt kihatással a jelen életvitelére, mert a kávézó berendezése ízléses volt, olyan, amilyen egy férfi tulajdonos a vendégei elé tárhat, nem csak a nőket hangsúlyozva. - Sajnálom, Armand - csúszott ki a férfi keresztneve a száján, most először a felületes ismertségük során, viszont bocsánatot nem kért érte. A folyamatos kontroll alatt tartott szavak nem feltétlenül voltak szívmelengetőek. A sütiket illető kérdésre kapott válaszon jót mosolygott, a férfi alakjáról a belépő csoport felé nézett el, végigpillantva a mai trendet követő fiatalokon. Nyitott kabát, feltűrt nadrágszár és némi haspóló is befigyelt. Ha ő anya lenne... ha valaha is anya lehetne, biztosan nem engedné, hogy a szerelemszülte életek ennyire ne figyelnének magukra. A morajlást magukkal rántották be, a pici helyiségbe, és habár Mr. Hughes hangja közelebbről érkezett Kelly felé, mégis csak a felfordulás adott otthont a következő gyorsan elrobogó másodperceknek.
- Nem tudok dönteni, hogy a sárgarépa tortát vagy a pekándiós pitét szeretem-e jobban - vallotta be, ismét ránézve a férfire jókedvű mosollyal, amikor az ajtó megint kitárult, kintről pedig berobbant egy zilált külsejű - a fenéket - szőke ciklon.
A haja lágy loknikban, ruganyos tincsekben omlott alá hátközépig, a Chanel ruhája pedig milliónyi szikrát szórt a padlóra a beltéri lámpák fényeitől. Tűsarkú csizmája ocsmány volt, de legalább drága, olyan, amiből ha Kelly eladta volna, négy havi lakbérét képes lett volna letenni az asztalra. Vonzó volt és felettébb mű. Nem, nem a plasztikai műtétek rontották meg, hanem a kifutók világa, olyannyira elfoglalt volt, hogy csoda, egyáltalán emlékezett még Kellyre.
- Drágám! - cincogó, buja hangú megszólítás volt ez, a kis fekete pedig egy pillanatnyinál csak hosszabb ideig hunyta le a szemeit, ám mire a megérkező nőre nézett, már nyoma sem volt a lemondásnak az arcán. Nem kelt fel, hogy üdvözölje a szöszit, csak hagyta, hogy hurrikánkánt tarolják le és öleljék meg, bocsánatkérően pillantva el Armand felé. - Úristen! Meg se találtam ezt a helyet, hát mi a picsa van itt? De most őszintén! - szúrta ki Kelly kezében a kávét, és minden előzetes kérés/kérdés nélkül kikapta a kezéből azt, hogy beleigyon a folyadékba. - Teljesen kivagyok! Hát mennyit utaztam már... - a panasz erőteljes volt, és felettébb hisztire emlékeztetett. Libby levágódott az üres székre, és csak akkor nézett el Armand felé.
- Szia! Hát te meg? Szórakoztatod a barátnőmet? - kuncogott fel, úgy tartva a kezét a férfi felé, mintha épp döglött halasat játszana. Semmi erő, csak alázat - a másik fél részéről.
- Ő itt Mr. Hughes, a kávézó tulajdonosa. Az előbb az általa készített kávémat kóstoltad meg, Libs - inkább Kelly szólalt meg, hogy jelezze - nem is annyira finoman Libbynek, túllőtt a célon. Nem kicsit.
- Á, értem. Egész jó volt - vont vállat, Kelly pedig visszatartott dühvel sóhajtott fel.
- Elnézést kérek a hölgy nevében is, Mr. Hughes. Úgy tűnik, hogy a Majmok bolygójának egy újabb részét kezdték el folytatni - célzott Libbyre, remélve, hogy a tulajdonos megérti, mit is szeretett volna. - Köszönöm az idejét, és a kávét. A beszélgetést is - mosolyodott el, mert tényleg így gondolta, ám ahelyett, hogy Libby fölényeskedését hagyta volna terjengeni a kicsi kávézóban, felkelt, a táskájából a tárcáját keresve elő pedig a tényleges áron felüli papírpénzt tett az asztalra, hiszen a jatt mindenkinek megjárt. - Gyere, Libby, úgyis éhes voltál - nézett le a lányra, összeszedve minden dolgát - könyvet, sálat, kabátot, hogy a lányra várjon csak, aki azon is képes volt hisztizni, hogy éppen most jött, de már mennek is. Kelly egészen halkan, ám gyors vitában eldöntötte, hogy nem ő volt az, aki késett, nem ő volt az, aki inkább evett volna, szóval kapja magát össze Libby és akkor álljanak tovább.
Az ajtóból még hátranézett egyszer Armand felé, bocsánatkérő pillantással, de aztán Libby után kilépve az utcára maga után behúzta az ajtót. Megesküdött volna arra, hogy Libs Lucifer ágyasa lehet, mert ennyire kibírhatatlan nővel kevés alkalommal volt dolga.


// Köszönöm a játékot   //

Kelly & Armand