Hazel néninek nagyon szép a hangja. Sokat énekel nekünk. Mindenfélét. Tudod, nem minden nap van itt, de amikor itt van, akkor az olyan jó. Apa azt mondta, hogy nagyon csinos, barna haja van és szép a keze. Azt hiszem, ha felnőtt leszek, őt fogom feleségül venni. (Kaleb; 7 éves)

Hazel néninek finom az illata. Nem tudom pontosan milyen, de finom. Olyasmi, mint a Cini Minis, mikor belerakod a tejbe. Talán fahép illatú. Vagy fahéj, igen, fahéjnak mondják.  És vicces. Nagyooooon vicces. (Jessica; 5 éves)

Hazel néni nagyon szép. Láttam a saját szememmel. Én még láthatom, de azt mondják, nem sokáig. Azt szeretem benne, hogy mindig megölel. Nem baj, ha épp koszos vagyok, akkor is. Pedig sokszor vagyok piszkos, szeretek az udvaron játszani. Én is feleségül akarom venni. (John David; 7 éves)

Hazel egy földre szállt angyal. Jobb embert nem is kívánhatnék a gyerekek közé. Kedves, jószívű és vicces, érti a humort és könnyen kezeli a problémás helyzeteket. Valahogy mindig sikerül megnyugtatni még a leghisztisebb gyereket is és képes másodpercek alatt felismerni egy helyzet súlyosságát. Ugyanakkor rendkívül makacs és ez a tulajdonsága gyakran sodorja bajba.
Szívesen hallgatja meg bárki gondját, mindig azt mondja, neki igazából semmi baja az élettel, nincs miért idegeskednie.
Szeretném, ha boldog lenne, ha találna valakit, aki meglátná benne, hogy mennyire cuki. (Miriam; 47 éves; Hazel főnöke)
Születésem pillanatában még senki nem tudta, miféle különös élet vár rám. Amiben az álomvilág és a valóság mezsgyéjén egyensúlyozva igyekszem az lenni, akire büszkék lehetnek szülei. Akinek születése napján valami rendkívül szokatlan dolog történt. Valami… szinte csodával határos.
Havazni kezdett a kaliforniai sonoma city-ben. A kisvárosban, ahol több évtized is eltelik anélkül, hogy érezhetnéd a talpad alatt a friss, ropogós havat.
Nem egyedül érkeztem a világra, azt mesélik, a húgom és én egymás kezét fogva sírtunk fel. Az orvos – aki sürgősségi császármetszést hajtott végre – szentimentális állapotba került és zokogva adott minket apánk kezébe. Talán a közelgő ünnep, vagy a tudat, hogy még létezik tiszta, önzetlen szeretet a világon lehetett az oka különös viselkedésének.
Akkor még senki sem sejtette, hogy az örömkönnyeket hamarosan felváltja a bánat és a kétségbeesés. A húgom születésünk után néhány órával elengedte kezemet és már nem szorította akkora erővel, mint mikor megismertük új lakhelyünket. Magamra hagyott, egyedül, mint a kisujjamat. Gyenge volt és aprócska, én voltam a fejlettebb, nagyobb, én ragaszkodtam annyira az élethez és ezáltal, elvettem az övét.
A gyermekkorom nagy része azzal telt, hogy a széltől is óvtak a szüleim. Burokban nevelkedtem, beteges féltéssel figyelték minden lépésem, aminek meg is lett a következménye. Hiába volt nyaralónk a francia Riviérán, hiába kaptam meg mindent, amit szerettem volna, nem érdekelt. A túlzásba vitt aggódás miatt a szervezetem legyengült, szinte minden betegséget elkaptam, óvodás koromra már otthon, magántanulóként tengettem mindennapjaimat. Alig múltam négy éves, az első tünetek hirtelen jelentkeztek, halálra rémítve az addig is aggódó szüleimet. Magas lázzal vittek kórházba, fertőzések okát vélték felfedezni és ágypihenőre fogtak. Gyógyszerekkel próbálták megfékezni a vírust, mely belülről kezdte felemészteni apró testem. Nem értettem, mi folyik körülöttem, rettegtem, ha anyám csak egy pillanatra is elhagyta a szobám. Azt hittem, velem is az fog történni, mint a húgommal. Itt hagyom őket és tudtam – pedig alig múltam 4 éves -, hogy abba beleroppannának.
A betegség továbbra sem csitult, sőt, erősödött. Heteket töltöttem a kórházban, csövek lógtak ki belőlem, miközben a látásom kezdett megszűnni. Olyan, mint mikor távcsővel a kezedben állsz és igyekszel beállítani azt a fókuszpontot, ami neked a tökéletes. Az elején még arcokat ismertem fel, képeket párosítottam össze, a végére már csak foltokat láttam és nem ismertem fel apámat. Akinek meleg, barna szemeinél nincs nyugtatóbb a világon.
Kicsi voltam és nem értettem a körülöttem felgyorsuló események moraját. A szüleim dühöngtek, Amerika legismertebb gyógyszergyártó cégének fejeként, tehetetlenek voltak. Hiába vállalta magára az egész költséget az Windtree Válallat – élén apámmal -, falakba ütköztek. Én pedig csak azt akartam, hogy szeressenek. Semmi mást nem akartam, csak hazamenni végre, újra a saját ágyamban aludhassak és magamhoz ölelhessem a húgom maciját, amit születésünkkor kaptunk.
Kezelések sorozata várt még rám, legtöbbjük fájdalommal járt, de a remény, hogy újra láthassak, mindent megért a szüleimnek. Elveszítették már egy gyermeküket, nem hagyhatták, hogy ez megtörténjen még egyszer. Így olykor – még ha visítottam is a fájdalomtól – összeszorított állkapoccsal fogtak le az orvos akaratára. Nem haragszom rájuk, a legjobbat akarták nekem.
Az azóta eltelt évek során beletörődtem abba, hogy a látásom nem fog visszatérni. Ismerem a színeket, ismerem a napszítta sárga színét, a tenger kékjét. Ezeket senki sem veheti el tőlem. Piszkosul hiányzik, hogy nem láthatom apám kedves, barna szemeit vagy anyám pisze orrát.
Ellenben, megtanultam értékelni azokat a dolgokat, amik eddig rejtve maradtak előlem. Reggelente egy kávé mellett élvezem a madarak hangos csicsergését, meleg nyári napokon a homokba dugni meztelen lábaim. Nagyokat enni és bort kóstolni. Teljes életet próbálok élni, bár olykor akadályokba ütközöm. Legtöbbször lepereg rólam az emberek gúnyos, bántó megjegyzéseinek tömkelege, de érző lény vagyok, szoktam én is sötét szobában, sírásra adni a fejemet.
Itt születtem az államokban, mást nem is nagyon ismerek. Sonoma City aprócska város, onnan indult hódító útjára apám cége is, ami aztán akkorára nőtte magát, hogy világszerte ismert lett. A sors fura fintora, hogy pont egy gyógyszergyártó lánya tengeti napjait látássérültként. Megbarátkoztam a helyzettel, nem hagyom, hogy a fogyatékosságom bármiben akadályozzon és szerencsére a szüleim is ráébredtek arra, hogy egyedül is boldogulok a világban. Ehhez azonban véres verejtékkel megvívott csatákra volt szükség, de megérte és bármikor újra megtenném. Elköltöztem tőlük és minden nap bebizonyítom nekik, hogy az aggodalmuk felesleges. Az élet egyedül is megy.
Gyerekek között dolgozom, amolyan óvónőként, de mégsem teljes állásban. A legtöbben hasonló cipőben járnak, mint én. Valaki születésétől fogva vak, valaki baleset vagy megbetegedés következtében vesztette el látását. Egy a lényeg, nem tesznek egymás közt különbséget, nem mutogatnak ujjal egymásra és nem sértegetik egymást, ahogy sokan teszik a normális világban.
Fogalmam sincs, mi lesz velem holnap, vagy azután, esetleg néhány hét múlva. Sosem gondolkodtam arról, hány évesen halok meg és egyáltalán, lesz e valaki mellettem, aki majd a kezemet fogja.
A mának élek…