- Jess nem teheted. Matt teljesen ki fog akadni, ha rájön. - nyavalygott Brooke a mellettem lévő bárszéken, miközben a kezében tartotta a poharát.
- Ha rájön. Meg egyébként is nem ígértem neki örök hűséget. Csupán egy laza kapcsolatot, semmi többet. - vigyorogtam rá izgatottan a legjobb barátnőmre, majd egy húzásra megittam a poharam tartalmát.
Az alkohol kellemes melegséggel töltötte el az egész testemet. Emellett olyan szabadságot nyújtott amire más nem volt képes. A szombat esték mindig arra voltak hivatottak, hogy kiengedjük magunkból a fáradt gőzt. A holland felmenőimtől örökölt vérmérsékletem pedig csak még inkább előtérbe került ilyenkor. Talán ezért is fordult már elő többször is, hogy a szombati éjszakákból több emlékfoszlányom arról szól, hogy a pult tetején táncolok és vadidegen srácokkal flörtölök.
- Most kell kiélvezni az életet szívem. Addig ameddig nem kötöd le magad valaki olyan mellett, aki többet érdemel. – vetettem oda elmerengőn, majd egy pillanattal később felpattantam a székemről és egy csábos vigyorral megindultam a pulzáló embertömeg közepe felé, ahol jó pár ígéretesnek tűnő srác méregetett ahogy táncolni kezdtem a parányi fekete és arany színű ruhámban.



- Jess csomagod jött! - kiabált be a szobám ajtaján a lakótársam miközben egy hatalmas nagy dobozzal egyensúlyozott végig a parányi folyosón.
- Ki a fene küldött nekem csomagot? - néztem ki gyanakvóan az ajtón, miközben a kezemben tartottam az újonnan vásárolt fényképezőgépemet.
Nem gondoltam volna, hogy bárki is csomagot küldene nekem, végtére is az apukám visszaköltözött Hollandiába, anyával azóta nem beszéltem, hogy elhagyott minket azért a pasasért. Annak meg van már vagy tíz éve is. Hirtelenjében senki nem jutott az eszembe aki meglephetne bármivel is. A születésnapomat nem nagyon szoktam megünnepelni, aki ismer az nagyon jól tudja, hogy amióta az ikertestvérem meghalt, azóta nem rajongom a szülinapomért. Akkor meg mégis mi a fene ez?
Sietősen raktam le a gépemet a folyosói kisszekrényre, miközben fürge léptekkel követtem Sophie-t az Ő szobájába, ami egy kicsivel nagyobb volt, mint az enyém és így kényelmesen elférhettünk benne mind a ketten és még nagy doboz is.
- Nincs ráírva, hogy kitől jött? – kíváncsiskodtam, miközben leültem a padlóra és méregetni kezdtem a dobozt.
Egészen addig nem is gyanakodtam a turpisságra ameddig egy furcsa nyüszkölésre emlékeztető hangot meg nem hallottam a dobozból és Sophie el nem kezdett sandán vigyorogni.
- Boldog szülinapot szöszi! – ahogy ezt kimondta már le is emelte a doboz tetejét és megpillantottam egy édes piros masnis kiskutyát. Akit találóan később masninak neveztem el és aki a mai napig boldogítja az életemet.



- Ne nézz így rám. Ez csak egy ötlet volt. Végtére is mindenki szeret a családjával lenni ilyenkor. És ha már amúgy is itt van most ez a munka akkor miért ne hozhatnánk össze a kellemest a hasznossal? – néztem rá ártatlanul Ren-re.
Nem vagyunk még olyan régóta együtt, hogy mindenképpen átutaztam volna a fél országot azért, hogy megismerkedjem a családjával. Főleg azután, hogy a testvérével olyan csúfosan végződött az előző találkozásunk. De ha már amúgy is itt van dolgom és a karácsony a szeretet ünnepe akkor miért is ne tehetnénk egy próbát.
- Amúgy is muszáj valahogy kijavítanom a csorbát a hírnevemen a szüleid előtt. Mert gyanítom Des nem állított be valami fényes szemszögből. – fújtam ki egy kicsit morcosan a tüdőmben ragadt levegőt, miközben ellőttem az első itteni fotómat a téli Central park-ban.



Egy szelíd, kedves mosoly jelent meg az arcomon, miközben a kezem lassan a hasamra csúsztattam. Már azelőtt biztos voltam benne, hogy babát várok mielőtt elmentem volna az orvosomhoz. Valahogy éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Tudom hülyén hangzik, de akkor is így van. Egy nő megérzi az ilyesmit, legalább is a nagyok ezt mondják. Viszont most már arra kell rájönnöm hogyan is mondjam el Ren-nek. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Ő nem fogja ennyire jól kezelni a helyzetet. Gyanítom azzal fog érvelni, hogy még nem áll készen az apaságra. Amit valljuk be őszintén teljes mértékig elhiszek neki, és ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nem tudom valaha készen fog e állni rá. Minden esetre én bízom benne, hogy megfogjuk tudni oldani ezt a helyzetet is ha igazán szeretnénk.
Márpedig, én igazán szeretném, hogyha ez az egész működne. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de képesek leszünk rá. Ebben legalább annyira biztos vagyok, mint ahogyan abban is biztos voltam a megismerkedésünk estéjén, hogy amennyire különbözünk egymástól pontosan ugyanannyira vonzódunk is egymáshoz.
Aztán mi lett annak is a vége? Egy heves és igazán izgalmas kaland, egy közös lakás és ez a mostani helyzet. Az, hogy itt állok a lakásunkban és azt tervezgetem hogyan is mondjam el neki, hogy babát várok tőle. Nem lesz egy egyszerű menet az egyszer biztos. Elvégre már elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam le fogja sokkolni a dolog.



Ren és én már egy ideje nem láttuk egymást. Messze van tőlem és a bizonytalanság miatt, amit hátrahagyott, csak még inkább érezem iszonyatosan hiányzik. Persze tisztában vagyok vele, hogy én küldtem el, de ha szeretsz valakit akkor az nem fog eltűnni egy varázsütésre ez az érzés. Főleg akkor ha nem ha balga módon abban reménykedsz, hogy egyszer csak megjelenik az ajtótok előtt és visszajön hozzád. Márpedig én igen is reménykedem ebben, nevezzen bárki ezért naivnak.
Bízom a szerelmemben annyira, hogy tudjam helyesen fog cselekedni. Annak ellenére is, hogy néha elég nagy tuskó tud lenni, ami valamiféle családi tulajdonság lehet nála meg a testvérénél. De ameddig Ren részéről ez eléggé meg tud viselni, addig a testvére részéről igazán hidegen hagy. Nem véletlenül, hiszen Desiree és én már az első pillanattól kezdve visszavonhatatlan ellenszenvet érzünk egymás iránt. Úgyhogy abban is biztos vagyok, hogy ha már Desiree tud a piciről akkor minden voltam csak úri nő nem.  Viszont ennek ellenére sem érdekel az amit mond vagy tesz, ugyanis már kiskoromban megtanultam, hogy csak azzal éri meg foglalkozni ami fontos az életünkben és nekem most csak is egy dolog fontos az pedig a születendő kisbabám.



Éppen a régi lakásomban ücsörögtem a régi lakótársammal amikor elkezdtem bepötyögni a telefonomba a Laurennek szánt üzenetet.
"Holnapra van időpontom az orvoshoz. Ha érdekel, hogy mit mondott, akkor majd hívj fel."
Nem akartam túlcifrázni a dolgot, csak szerettem volna, hogyha tudja, hogy velünk minden rendben eddig és ma megyek a dokihoz. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni akkor legszívesebben azt is hozzátenném, hogy iszonyatosan hiányzik, mindennél jobban vágyom arra, hogy itt legyen velem, velünk. De túlságosan is makacs vagyok, és amúgy sem szeretném ha azt érezné, hogy befolyásolni akarom. Csupán nem szeretném, ha lemaradna a picivel kapcsolatban bármiről is. Végtére is csak Ő az apja még akkor is ha esetleg úgy dönt, nem akarja azt a csinos kis csomagot amit mi jelentünk.
- Nem mintha zavarna a dolog, de ha így folytatod az édesség evészetet akkor kieszed a pasidat a vagyonából. – cukkolt játékosan Sophie amire én önkénytelenül is elmosolyodtam.
- Ez undok volt, de ma nem érdekel. – vágtam vissza vigyorogva, majd látványosan a számba tömtem egy újabb kocka csokoládét.
Sophie még nem sejt semmit. Honnan is tudhatna bármit, végtére is még nem mondtam el csak Ren-nek és a legjobb barátnőmnek. De ma úgy gondolom ideje lesz felfedni a kártyáimat, hiszen túl sokáig amúgy sem titkolhatnám már a nyilvánvalót. Úgyhogy letettem az asztalra a maradék édes falatot és színt vallottam.
- Tudod az a helyzet, hogy be kell neked vallanom valamit. Nagyon valószínű, hogy az elkövetkezendő időben csúfosan el fogok hízni. Ami nem a csokoládéhoz fűződő egészségtelen, és már-már beteges rajongásomnak köszönhető, hanem annak, hogy babát várok. – mondtam lelkesen és mosolygósan.



Ha nekem valaki azt mondja két évvel ezelőtt, hogy egy nap majd itt fogok ülni egy nőgyógyász flancos magánrendelőjének várótermében arra várva, hogy mikor pillanthatom meg az ultrahangos képen a születendő kisbabámat, akkor tutira a képébe nevetek. Világ életemben úgy éreztem, hogy nekem nincs szükségem gyerekre és amikor anya elhagyott minket és megszakított velünk minden kapcsolatot akkor még inkább ezt gondoltam. Erre most tessék, itt dekkolok és tűkön ülve várom, hogy végre rám kerülhessen a sor.
- Jessica van der Woodsen!? - szólt ki egy kedves és barátságos hang a résnyire nyílt ajtón, majd nem sokkal később a hanghoz egy szüleimmel közel egykorú duci hölgy is kipenderült a folyosóra.
- Igen! Megyek. – feleltem egy kedves mosollyal az arcomon, miközben magamhoz vettem a táskám és az eddig kapott papírjaimat.
- A doktor úr már várja önt. – mosolygott rám az imént még az ajtóban ácsorgó hölgy, aki most serényen próbált beterelni egy tejüveg kétszárnyú ajtón.
Amint beléptem, egy pillanatra elakadt a szavam, ami nem sűrűn fordul elő velem. Mindenfelé csodaszép modern berendezés fogadott és egy öltönyös, igazán jóképű, tőlem nem sokkal idősebb srác. Aki minden bizonnyal a doki lehet, lévén, hogy rajtunk kívül más nem volt a helységben.
- Miss van der Woodsen? Üdvözlöm. Foglaljon helyet, és máris elkezdjünk. – köszöntött a doki, aki így jobban szemügyre véve nem is nézett ki rosszul.
Gyorsan letettem a táskám és a kabátomat a paciensek számára fent tartott öltözőfülke kis székére és pár pillanattal később már az ultrahangos vizsgálóágyon feküdtem. Olyan mérhetetlen izgalom volt bennem, hogy alig bírtam féken tartani magam. A hetek óta tartó izgalmam és feszültségem most még inkább előtérbe került és így szinte semmit nem hallottam abból amit az orvos mondott. Csupán a monitort figyeltem és a gépből áradó hangokat hallgattam míg végre sikerült felfognom mit is mondott az orvos.
- Továbbra is két szívhangot hallani. Két igazán erőteljes szívhang. Ahogy elnézem a piciket és az eddigi leleteit, nem hinném, hogy bármi probléma lesz. - magyarázta az orvos, de nekem egy pillanatra sem sikerült ezalatt levenni a tekintetem a mellettem lévő monitorról.
Ikrek? Ikrek. Ikrek!
Ezt mégis, hogy mondom el Ren-nek? Ez aztán biztos kiveri nála azt a bizonyos biztosítékot és akkor mihez kezdünk.  Hogy az a kénköves macska rúgná meg.