5 dolog, amivel az őrületbe lehet kergetni:
• ha a mosogatógép helyett, a mosdótálcába helyezed a piszkos tányért
• ha küszöbünk átlépte után, még eszedbe se jut levenni a cipődet
• ha üvöltve énekelsz a zuhany alatt (ez leginkább a szomszédnak szól)
• ha tegnap megbeszéltünk valamit és te mára már nem emlékszel rá
• és ez egy percig sem Tristan-ról szól, mielőtt az hinnéd

5 dolog, amivel megmelengeted a szívemet:
• ha elviszel egy tárlatra valamelyik múzeumba
• ha megajándékozol egy új ecsetkészlettel
• ha te is ugyan úgy rajongsz a cicákért, mint én (Consuela Banánhinta hercegnő igazi előkelőség, szereti, ha imádod)
• ha elfogadod az ötleteimet (főként a főnökömnek címezném, remélem olvasod te #@&Đ{ )
• ha nem akarod rám erőszakolni az igazadat

5 dolog, amit nem vagyok hajlandó megenni:
• sóska
• banán
• mazsola
• zsíros húsok
• tengeri herkentyűk

5 dolog, amit tényleg szeretek:
• végignézni a naplementét
• tengerpart homokjába dugni a lábujjam
• sétálni az esőben
• festeni (bárkit, bármit, a nap bármely szakában)
• azért a munkámat is
• a vőlegényemet, illetve férjemet, de igazából mindegy, minek hívom, akkor is szeretem




-Hé Szépségem, hozz nekem egy kávét! – A háta mögé nézek. Rajtam kívül senki nem áll a tárgyalóban. Felszalad a szemöldököm, kínomban megrándul az ajkam és elmosolyodom. Nem, nem mosolygok, inkább vicsorgok.
-Tessék? – Kicsit előrébb hajolok, hátha rosszul hallottam és csak a fülem csengett az előbb.
-Egy kávét kértem Cicám, feketén. – Ismétli meg az imént mondottat, csupán egy szösszenetnyi információval megtoldva. Tényleg arra kér, hogy hozzak neki egy kicseszett kávét. Nem asszisztens vagyok és még csak nem is gyakornok. Fél éve vagyok itt, tulajdonképpen kidolgozom a belem, hogy ne kezdőként legyek számon tartva és erre leküld az elsőre, hogy pótoljam a koffeinhiányát?! Na neeeem…
-Nos, szóval… - Félve kezdek bele, a kezdeti bátorság hamar elillant. Nem ismerem a fickót, de úgy terpeszkedik a karosszékében, mintha a FOX vezérigazgatója lenne. – A kávéautomata az elsőn van, de néhány ajtóval arrébb, a főnökök irodája mellett… - Váll ütközik a lapockámnak, éles, visító hang csapja meg a fülem, az a fajta, amit képtelen vagy elviselni pár másodpercnél tovább. A kávés fiú kiesik a bőr székből, beletelik néhány lélegzetvételnyi időbe, mire feltápászkodik a földről.
-Kellie, én csak… – Beletúr fekete üstökébe, elvörösödik a feje és egy pillanatra sem néz rám. Hamar leesik a tantusz és ráébredek, hogy az imént oly hevesen belém ütköző személy nem lehet más, mint a tévétársaság vezérigazgatójának egyetlen gyermeke, az imént a szemével levetkőztető, majd kávét kuncsorgó srác pedig az asszisztense.
-Bradley édesem, hívd fel Samantha-t és mond meg neki, hogy az egész csapatot várom egy délutáni meetingre. Nem kapok szikrát, Meghan és Harry Kanadába költöznek. A közelükbe kell férkőznünk… - Bradley – most már a nevét is tudjuk – gyors léptekkel suhan el mellettem, én pedig a követem őt, amilyen gyorsan csak tudom. Nem szívesen tartózkodom Kellie-vel egy légtérben, miután volt merszem bedobni az „ötlet dobozba” az egyik kreálmányom és az apja lehetőséget adott, hogy megvalósítsam. Ezt még el sem meséltem Tristan-nak, annyira szürreális az egész.


A telefon másodpercek óta búg a fülemen. A nappaliban fekszem, esteledik, a város fényei átszűrődnek a behúzott sötétítő függönyön.  Várok még pár csöngést, aztán lenyomom, nyilván nem ér rá, azért nem vesz fel.
-Nehogy le tedd! – Szól bele anya lágy, mély hangján. Szeretem hallgatni, ahogy beszél, ahogy artikulál, ahogy beleéli magát egy történet mesélésébe, és ahogy képes apát percek alatt lecsillapítani. Élénken él emlékeimben a vacsora, melynek alkalmával bemutattam Tristan-t, mint vőlegényemet. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, szeretném az egészet semmissé tenni és tiszta lappal kezdeni. Hetek teltek el azóta, nekem pedig az a hülye ötletem támadt, hogy ismételjük meg. Nem szóltam róla Tristan-nak, egyelőre csak anyának vetettem fel az ötletet és adtam neki pár napot, hogy beadagolja apának. Ma telt le a határidő, nekem meg remeg a kezem és titkon azt reméltem, nem kapok választ a vonal túlsó végén. - Itt vagyok, csak apád nyaggatott a macskával.
-Mi baj van Mrs Potts-al? – Eddig feküdtem, most hirtelen ülök fel, kicsit bele is szédülök.
-Ne aggódj, semmi komoly. Csak megcsípte egy méhecske, feldagadt az orra. Nagyon mókásan néz ki, majd küldök róla képet. – Kuncog a telefonba, nekem meg konkrétan megállt a szívem egy pillanatra. Mrs Potts akkor lett a családunk tagja, mikor befejeztem a gimnáziumot. Azon a nyáron találtam a szakadó esőben, egy kuka mellett gömbölyödött. Ne bírtam ott hagyni.
-Remek, megint tilosban járt. – Állapítom meg hamar, de térjünk a lényegre, nem ezért telefonáltam. - Megbeszéltétek apával a vacsorát? Hétre foglaltam asztalt, a város egyik legjobb étterme. Rákérdeztem az étlapjukra, tengeri herkentyűik is vannak, apa biztos talál magának valami finomat. – Mély hallgatás következik, egy percre azt hiszem, valamelyikük rosszul lett.
-Szívecském, próbáltam apáddal beszélni, hogy cserélje el a műszakját, de sajnos nem tudta. – Nem kell több magyarázat, nem kell a mázas körítés, ebből is sejti az ember lánya - még ha féleszű is - hogy szüneteltessük a közös időtöltések tervét.


Próbálom kinyitni a szemeim. Először csak az egyiket, szoktatom a vakító fényhez. Aztán a másikat, mikor már az első felfogta, hogy felkelt a nap. A plafont bámulom, a vastag takaró alól eszem ágában sincs kimozdulni. Az oldalamra fordulok, megvakarom a gyűrűsujjam. Nem bírom, szinte a húsig mélyesztem bele körmeimet. Szabályos kör alakú folt éktelenkedik rajta, zöld színű, mintha beütöttem volna. De cseppet sem fáj, csak viszket. A fémallergiám előjött. Biztos a szoba kulcsa, láncon csüngő kártya, melybe könnyedén belefér az ujjam. Nyilván szórakoztam vele az éjjel a bárban, másra nem tudok gondolni.
Szokásomhoz híven, heves mozdulatokkal, szinte hullámozva fordulok át a másik oldalamra. Oké, jó, szóval a rengeteg anyag mögül egy szőke haj kandikál ki. Horkol és hozzám képest elég ramaty állapotban lehet. Elmúlt tizenegy óra és még mindig az igazak álmát alussza.  
Kutatok az emlékeim között, hátha sikerül valamit felidéznem. Annyira nem rakhattam el magamat vízszintesbe, hogy ne derengene valami a tegnap estéről.
És bumm; derült égből villámcsapás. Felemelem a bal kezem, még mindig ott a folt a gyűrűsujjamon. Kirántom a takaró alól a másik kezem, azon meg ott csücsül egy gyűrű.
-Tristan. Tristan, hallod, ébredj fel. - Egész közel hajolok a füléhez, úgy motyogok a hallójáratába, de semmi reakció. - Legalábbis így hívnak, azt hiszem. - Lehúzom a fejéről a takarót és megkönnyebbülök, hogy az ismerős névhez, ismerős arc is társul.
Oltári nagy szarban vagyok... de legalább jóképű.