Ha most józan lennék biztos verném a fejemet a szépen festett falra, mert ilyet csinálni még az én egészen speciálisan szar értékrendem szerint sem illene. De nem vagyok józan és azt hiszem, hogy erre már a pultos lány is rájött, lehet, hogy nem ez a szakszerű megnevezés, de igazából rohadtul fogalmam sincs, hogy kell azokat magamban hívni, akik ilyen helyen dolgozik. Aki a pékségben áll az pultos, aki a kávézóban, az barista, aki a gyorsétteremben, az szerencsenélküli, de itt, na itt meg vagyok lőve. Mondjuk ha már legalább literálisan meg lennék lőve, akkor kicsit jogosabb lenne, hogy becsámpáztam ide, hiszen simán lehetnék halálközeli állapotban és kérhetném, hogy csak hajítsanak be egy szép lakkozott felületű koporsóba, ha úgy jön ki a lépés.
Szóval a lány, aki ebben a temetkezési vállalat irodájához, vagy ki tudja mihez egészen kellemes helységben fogad biztosan rájött már, hogy nem én leszek élete ügyfele, vagy éppen de, attól függ honnan akarjuk nézni, mert én bizony nem jöttem zavarba. A hülye ötletem ügyesen a fejemben maradt, nem hagyta, hogy kilökje a hat közben képződött másik, például, hogy milyen lenne zsiráfon lovagolni és vajon van e olyan szó, hogy zsiráfogolni, illetve olyasmik hogy milyen íze lehet a szakénak, ha beleborítod a sörbe. Utóbbin amúgy sem agyalnék sokat, biztos elég szar. Amúgy meg totál vaníliaillat van, amit nem nagyon tudok hová tenni, mondjuk lehet, hogy pékség van a szomszédban, tudja bánat, de egészen megéheztem. Van rá esély, hogy vaníliaillatúra balzsamozzák a hullákat, hogy a nyitott koporsós temetéseken kevesebb szerencsés rokon hányja el magát? Azért jó, hogy ezek a gondolatok maradnak a kis fejemben, mert ha kimondanám a csaj valószínűleg először fejberúgna, aztán fejvesztve menekülne a közelemből. Fordítva is lehetne, de akkor ugye vissza kellene jönnie, hogy megrugdosson és az logikátlan meg felesleges is volna egyszerre.
Lényegtelen is hogyan lambadáznak a retardált kis elméleteim a fejemben, végre lekeveredtem egy ülőalkalmatosságra és még vizet is kaptam, amit azonnal fel is hajtok. Hihetetlen jól esik, már alaposan kiszáradtam a piától, csodálom, hogy nem köptem homokot, mert a nyelvem pont olyan volt, mintha előzőleg a sivatagot nyalogattam volna. Legalább a sivatagnak jó lett volna, ha már nekem nem.
-Köszönöm-válaszolok egyszerre arra, hogy tegezni kezdett és arra, hogy kaptam vizet és elégedetten leteszem a poharat az asztalra. Most mondanám, hogy alaposan végig gondolom, amit mondani akarok, közben pedig a leányzó érdeklődve pislog rám, de csak jön a két perc adásszünet az agyamban és hirtelen azt sem tudnám megmondani hogy hívnak. Ami nekem adásszünet az a velem szembenülőnek lehet, hogy éppen hatásszünetnek tűnik, mert amit a mélységesen mély csönd után mondok az enyhén szólva is durva. Tudom, hogy sokkoltam, igazából nem ez volt a cél, de visszaszívni már úgysem tudom, amit mondtam, szóval a reakcióiból majd kilesem, hogy miből is élünk.
-Hát igen-foglalom össze egy megnyugtatónak szánt mosollyal azt, amit mondtam hátha ettől kicsit kevésbé tart majd olyan típusú hülyének, aki most szökött a helyi elmegyógyból. Most hogy mondjam el neki, hogy miért is jött egyáltalán ez a kurva értelmes ötlet. Talán azt kellene mondanom, hogy igazából tök jó srác vagyok és ez az egész agymenés csak annak eredménye, ahogy apám rútul kicseszett velem. Ja, valahogy így, mint szart szokás a palánkon úgy dobott át szemrebbenés nélkül. Mondhatnám ezt is,de ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell hagyjam, hogy kurvára nem vagyok jó srác, kicsit sem, pont olyan ember vagyok, aki itt rabolja másik idejét fényes délután a munkaidejük közepén.
-Nézd, pontosan tudom, hogy már most félcédulásnak nézel és kicsit igazad is van-kezdem a zavart magyarázkodásom, hátha az majd dob egy kicsit dolgokon, vagy éppen nem és hív valami biztansági őrt, ha van itt olyan egyáltalán és kidobat innen villámgyorsan, mint macskát szokás szarni.
Már a mozdulataiból tudtam, hogy be fog olvasni, csak még nem tudtam, hogy hogyan várjam az áldást, nem tűnt kiabálósnak vagy hisztizősnek, de azt nem sejthetem, amit itt kapok, mert az kőkemény őszinteség. Esküszöm nem volt ehhez hasonlóban részem, mióta Remy börtönbe került és én egyedül maradtam, mint utolsó rohadó, nyomorult kis alma a fán. Ha valaha meghalnék biztos az szerepelne a fejfámon, hogy „Altair Colliver, egy darab szar”. Szörnyű ember vagyok, hogy tényleg itt szórakoztatom a csajt, miközben emberek tényleg meghalnak a szegény hozzátartozóik, meg kénytelenek nekik temetést rendezni, mert ilyen ez a kurva világ.
-Tudom, hogy azt hiszed, hogy én kibaszott…pardon, kegyetlen humorosnak találom magam ezzel az egésszel, de hidd el, hogy valami teljesen más van a háttérben-mondom és most már nem csak úgy érzem magam, hanem tényleg rendesen magyarázom itt a bizonyítványom, mert a leányzó kis monológjától rendesen rámjött a hányinger és mégcsak nem is a sietve elfogyasztott mélyhűtött rövidital végett, kizárólag csak önmagam miatt. A darab szar ide nem is lenne elég, inkább arra javítanám azt a bizonyos feladatot, hogy „egy nagy darab szar.”
-Nagyon is elvesztettem valakit-fűzöm hozzá a kóválygó kis fejemmel, ahogy a poharat bámulom az asztalon, mintha csak az életem múlna rajta, hogy minden apró részletét megjegyezzem-csak nem így, nem úgy ahogy gondolod.
Na ennek a mondatnak sem volt semmi értelme, de esküszöm, ha még legalább két egészséges levegőt sikerül vennem elmesélem neki, hogy miért is akarok itt ennyire temetést rendezni magamnak.

A csütörtök mindig Guy napja az ügyféltérben és nem az enyém.Ma azonban én vagyok itt. Ennek nem az az oka, hogy a bátyám rám akarná testálni ezt a feladatot, hogy így pár nappal több jusson, hanem mert lebetegedett. Két napja szenved magas lázzal, és nem nagyon akar gyógyulni. Tegnap este anya kérte, hogy jöjjön haza, mégis egyszerűbb így ápolni mint jó pár háztömbről, ahol nem tud enni anya verhetetlen zöldséges leveséből, amibe egy kevés csirkehúst is tesz, hogy gyógyítóbb és ízletesebb legyen. Tréfából meg is jegyeztem a bátyámnak, hogy szándékosan betegszik le minden évben szinte már rutniszerűen ilyenkor, mert anya szinte csak ekkor készíti el ezt a fajta levest.Amiből persze nekem is lopnom kell egy keveset. Szigorúan kóstolás céljából. Emiatt persze zárás utánra marad annak a két halottnak az előkészítése, aki reggel óta vár arra, hogy a végső tisztességhez méltó külsőt megkapja tőlem. A hozzátartozók már meghoztak mindent amit fontosnak tartottak a nyitott koporsós temetéshez. Az a fajta halál volt ez amihez hasonlót talán mindenki szeretne. A két idős ember a fotelben halt meg, éppen a négyes csatornát nézték, legalábbis ezt állapította meg a kiérkező halottkém, meg azt, hogy egyszerűen nem definiálható melyik halt meg előbb. Szinte egyszerre omlott össze a keringés. Hogy ezt hívnák holtig tartó szerelemnek? Valami ilyesmi lehet. Valami, ahogyan az ember elmenni vágyna. Csendesen, olyan kezét fogva akiét egész életében fogta. Fiatalon boldogan, aztán egy vagy két gyermekkel maguk között, aztán belekarolva, középkorának delén, végül idősen, reszketegen, kihűlőn.
Ma napközben azonban nem szentelhetem nekik a figyelmem, pedig szívesebben vagyok hátul, a hűtőkamrában, semmint itt elől. Az élőkkel nehezebben találom meg a hangot, tulajdonképpen megszoktam már, hogy több időt töltök halottak között mint itt. Igaz apa nemrégiben meg is jegyezte, hogy fel fognak venni valakit, aki meg időnként vált engem a kamrában, ne ott töltsem az időm nagy részét, mert nem tesz nekem jót. Többet kellene emberek között lennem, ezáltal többet lehetnék az ügyféltérben is. A gyásszal nem tudok mit kezdeni. Mert számomra nem ugyanazt jelenti amit a legtöbb embernek. Ugyanakkor elég gyorsan ráérzek ki az akinek a fájdalma őszinte, és ki az aki csupán azért próbál könnyeket fakasztani - félig sikertelenül- mert ezt várja tőle a világ. Sokszor minél több a pénz, minél nagyobb a pompa amiben a halottat eltemetni kívánják, annál több az őszinteséget nélkülöző arc az ügyintézések során. A gyerekek reakciója a legijesztőbb és legtisztább. Érthetetlenség. Kutatás. Reménykedés. Lemondás. Sokan óvni akarják a gyerekeket ettől, pedig nagyon régen ez nem így volt. A hobbijaim egyike a viktoriánus kor halottfotóinak felkutatása és gyűjtése. Bár a szüleim között komoly aggodalmat váltott ki, hogy mik után is kutatok én olyan elszántan csekély szabadidőmben,de aztán elmagyaráztam nekik, hogy ez abszolút nem nevezhető nagyobb bolondériának, mint az, ha valaki egyetlen gumikötélen ugrik ki a magasból nagyjából a semmibe.Számomra meg ez tűnik abszurdnak. Régen a halál gyorsabb volt mint manapság, hirtelen jött a semmiből. Betegségek, járványok. Sokszor….nagyon gyakran... gyerekeket is elvitt. Nem maradt róluk a családban fotó ami az emléküket őrizte, így erre szakosodott fotográfusok járták a vidéket, hogy beállítsák a megfelelő jelenetet, amelyben a halottal együtt az élőket is fényképezik, mintha mindenki élne. Még speciális székeket, támlákat is építettek, ami megtartotta a halottat. Lassan három éve kutatok a témában, de még mindig rengeteg újdonsággal találkozom, vagy olyan fotóval, amit nem láttam azelőtt. Eleinte szakmai szempontok vonzottak, mostanra már inkább a misztériuma az ami felkelti az érdeklődésem. Hogyan mossák össze az élők világát a holtakéval.
Miután bevittem Guy levesét és meggyőződtem róla, hogy megfelelően kiszellőztették a szobát,akkor nyitottam ki az üzletet. Nem számítottam megbeszélt időpontra senkire, így nagy volt az esélye, hogy ma nyugodt napnak nézek elébe, ezért a laptopon folytathatom a kutatásaimat. Volt pár cikk amit el akartam olvasni és futott három licitem is mindenféle weboldalon, ritka és különleges fényképekre. Anya hívott csak fel úgy fél órája, hogy elintézte a virágokat és a koszorúkat, még átugranak apával egy koporsókészítőhöz, akivel függőben volt néhány szállítmány, csak mert menet közben, az eredeti elképzeléssel ellentétben árat emelt. Nem ebben állapodtunk meg, szóval mindenképpen személyesen akarnak vele beszélni, miért emelt ilyen váratlanul és hirtelen árat.
Nyugalmasnak volt nevezhető a délelőtt. A nap pont úgy sütött be az ablakon, hogy arany csíkokat festett a tojáshéj színű falakra. Alul és felül fekete vastag csíkok futottak körbe, a bútorok is elsősorban tojáshéj és fekete színűek voltak. Óarany vázákban fekete-fehér tollvirágok díszelegtek, noha magának az egész helyiségnek volt valami nyugalmat árasztó atmoszférája a színtelenségéhez képest is. A falakon absztrakt szénrajzok függtek arany vagy ezüst keretben, volt még egy kis tálaló komód is, amelyen tálcán kancsóban ásványvíz, pár steril műanyag pohár. Papírzsebkendő két fekete dobozban. A pult mögötti falon a cégérünk festménye lógott és büszkén hirdette, hogy már százötven esztendeje gondoskodunk arról, hogy a new yorkiak megfelelő végtisztességgel búcsúztassák halottaikat.
Tizenhat éves korom óta dolgozom az ügyféltérben, ez idő alatt nagyon sok mindennel és nagyon sok mindenkivel találkoztam. Sokféle emberrel, sokféle reakcióval. De ami pár percen belül bekövetkezett, bizton állítom, hogy még csak hasonló sem esett meg velem.
Éppen a laptopom mögött merültem el, és csak akkor emeltem fel a fejem, amikor az elektromos harangocska pár mélyebb taktust játszott a Ballada Adalaide-nak című klasszikusból.Az ajtó nyitását volt hivatott jelezni. Anya pár éve rendelte a netről, noha minden bizonnyal más helyre tervezték volna, úgy gondolta, hogy illik ide. Az édesanyám kislány kora óta szenvedélyes Clayderman rajongó volt.
Az érkező ázsiairól nem tudtam volna először megmondani, hogy eltévedt vagy másnapos. Vagy mindkettő egyszerre. A mosolyából ítélve valószínűsíthetően és jóhiszeműen az elsőre tippeltem volna. Érdeklődve figyeltem, ahogyan kissé instabilan és a helyiség két oldala között lavírozva közelíti meg a pultot, felkészülve arra, hogy ha szükséges kilépek és elkapom. Sokan nem tudják, hogy a törékeny test bizony rejt erőt is. Különben hogyan tudnám mozgatni egyedül az élettelen testeket amikor öltöztetem őket?
- Hello….hopp hopp. Jól van?- kérdeztem vissza amikor végül ha nagy nehezen is de eltalált a pultig, így továbbra is onnan figyeltem őt kitartóan. Válasz ugyan nem érkezett a kérdésre, bár innen közelről még inkább látható, hogy cseppet sincs jól. Bevallom töredelmesen, hogy a kérdés hallatán egy pillanatra lefagytam. Elképedve néztem a férfira a pult másik oldalán, aki továbbra is lelkesen vigyorgott, és nagyjából úgy jelentette be a temetés megrendelését, mintha egy kiló húst kérne a hentesnél. Apámtól azonban azt tanultam, hogy bárki és bármilyen kéréssel is lép be az ajtón, soha egy pillanatra sem lehetünk udvariatlanok, fellengzősek vagy éppen lekezelőek. Minden ügyfelet egyformán kezelünk, egyformán biztosítunk mindent a számára teljesen mindegy milyen állapotban van. Bár azt hiszem apám nem éppen arra gondolt, ami engem itt most fogadott: hogy részeg a fickó az biztos. Jobb esetben csak részeg.Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a gyász okozza nála ezt az illuminált állapotot, vagy egyszerűen tréfálkozik velem? Jó emberismerő vagyok, de ennyire azért nem. Némán nyúltam a pult alatti apró kis rekeszek egyikébe és vettem onnan ki néhány papírt, meg két fekete tollat és azzal együtt léptem ki a pult mögül, miközben még mindig kissé bizonytalanul kérdeztem meg.
- Mivel egy temetkezési vállalat vagyunk, természetesen tudok segíteni. Néhány papírt kell kitöltenünk, illetve a részleteket is megbeszélni. Hopp, a határidőnaplóm itt maradt.- léptem vissza a kék bársonykötésű könyvecskéért, ami, tekintettel az új vére még szinte érintetlen volt, de mire a végére érünk számtalan apróságot fog rejteni a beírások mellett. Mindig lenyomata egy-egy évnek és én mindegyiket őrzöm amióta csak használom őket, úgy tíz éve.
Diszkréten nyújtottam a kezem, hogy ha akar akkor nyugodtan támaszkodjon rám, amíg a két fotelig illetve a kanapéig eljutunk, amik közrefognak egy közepes üvegasztalt. Oda szándékoztam vele elmenni, legalábbis ha marad rá lehetőség és nem csuklik nekem össze mint valami rongybaba. Addigra már azt hiszem világossá vált, hogy nem szimplán részeg, hanem valami mást is fogyasztott. De továbbra sem tisztem megítélni ki és hogyan dolgozza fel a halált, így most sem teszem.
- Jöjjön, segítek leülni! Egy pohár vizet öntsek majd esetleg? Ha kell kinyithatom az ablakot, ha túl melegnek találja idebent a levegőt. - ha elfogadta a kezem akkor segítettem neki a kanapéig eljutni, ha nem, akkor ott maradtunk, de a kérdés akkor is elhangzott, ami amúgy mindig szokott. Ezzel szoktuk kezdeni.
- Közeli hozzátartozója az elhunytnak? Mikor halálozott el?
Még akkor nem tudhattam, hogy ami ezután következik, az minden képzeletet felülmúl. Még naívan, kedvesen és ártatlanul tekintettem a helyzet elé.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Ez egy tipikusan olyan nap, mikor már lehet azért is elnézést kellene kérnem, mert létezem, nem hogy még azért, hogy ilyen lepusztult aggyal az utcán kóválygok és ijesztgetem a normális embereket. Egy anyuka, gyermeke kezét fogva egyenesen úgy bámul rám, mintha maga a sátán lennék fekete farmerdzsekiben és kizárólag azért járkálnék idekint, hogy elragadjam az ártatlan, de egyébként meg kegyetlen randa és kövér gyermekét. Oh nem, ha már egyszer emberáldozathoz keresnék delikvenst valaki sokkal jobbat választanék, még véletlenül sem ezt a pufinyulat rántanám le magammal a pokolba. Magamban azon röhögök, hogy apám biztosan azt hiszi, hogy megint túlórázom vagy bejött egy plusz diák, pedig sehol semmi, csak itt beállva korzózom és várom a nagy büdös ihletet, ami lásd meg is jön.
Nem tudom csillant már-e fel ember szeme úgy temetkezési vállalat láttán, mint az enyém, de nekem most megérkezett a fejemben lévő pályaudvarra az idei év vadiúj korszakos ötlete és semmi kedvem addig jönni-menni, míg el nem felejtem, pedig ebben az állapotomban biztos sikerülne pár óra alatt. Néhány percig azért gondolkodom, mérlegelek meg minden végül is, amit össze akarok hozni az elég morbid és közben kicsit nevetséges is, már annak, aki éli az ilyen humort, másoknak maximum rohadt ijesztő lehet. Nekem meg az okoz kisebb szívbajt, mikor belépek az ajtón és a mindenhol máshol megszokott semmi helyett megszólal valami ezen a helyen végtelenül parának ható túlvilági muzsika, csak pislogok, mint húzottszemű hal a szatyorban aztán úgy döntök, ha már ilyen ügyesen betaláltam ide, beljebb is haladok. Mikor ilyen izgalmasan vagyok nem nagyon jut eszembe, hogy a körülöttem lévő emberek vajon éppen mennyire látnak kritikus esetnek, ezért nem is aggódom különösebben szegény pultos lány miatt, akire bizonyára rohadt kemény percek várnak, de ő ezt még nem is sejti. Vagy talán tudja, csak nem sejti, még nem döntöttem el. Szóval én most az gondolom, hogy simán haladok, mint Vettel a ki az isten tudja, hogy milyen nagy díjon, de azért még számomra is sejthető, hogy a mozgáskultúrám nagyon egyedi, pedig én esküszöm igyekszem tartani magam és nem röhögő drogos-részeg állatnak tűnni, mert az kurva megalázó volna.
Az ügyfeles lány már azzal nyit, hogy jól vagyok-e, azt hiszem nem adom a lehető legjobban a normálist, ha ez jutott először eszébe és nem az, hogy miben segíthet, de hát na…azt szokták mondani, hogy innen szép a győzelem.
-Teljesen jól-legyintek-majdnem a lehető legjobban.
Ennél jobban már csak akkor lehetnék, ha vagy csak a vodkát vagy csak a xanaxot vettem volna magamhoz, szinte már vallásos áhítatban, mint a vadkatolikus vénasszonyok szokták ezt tenni a Krisztus testének nevezett száraz izédarabkával, de én nem voltam ehhez elég intelligens. Vagy, ha nagyon akarom simogatni a saját egomat, akkor tálalhatom úgy is, hogy nem hülye voltam, hanem indokolatlanul bátor. Hozzám képest Herkules lófasz! Szegény lány, az arca alapján nem hiszem, hogy különösebben osztja a véleményemet, de azért tökre bírom értékelni, ahogy disztingvál, mert nekem fix, hogy nem menne ilyen jól a dolog. Igazából látom, hogy marhára meg van rökönyödve, de azt is, hogy küzd vele, szóval sodródom az árral és elfogadom a karját, ahogyan felém nyújtja azt. Tényleg rendes kis nő lehet, végül is, ha a helyébe lennék én nem nagyon kísérgetném a csúnya részegeket sehova, maximum az ajtóig, ahonnan aztán kivágnám őket, mint macskát szarni, legyen ez bármennyire is paraszt dolog.
-Papírok…-hümmögöm elgondolkodva, mert nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy most kellene hivatalos papírokat töltögetnem, mikor a lábamat nem látom tisztán, ha lenézek, bár legalább a padló nem hullámzik. Ha azt látnám már kezdhetnék is rettegni, hogy mikor fogok itt belehányni ebbe az ízlésesen haláli környezetbe. Nem is tudom hogyan képzeltem el egy ilyen helyet, de biztos, hogy nem így.
Lendületesen leteszem a valagam a fotelbe, megmutatom, hogy tudok én majdnem ember módjára mozogni, ha nagyon muszáj, de azért mikor felajánlja azt a pohár vizet,erősen bólogatni kezdek, mert teljesen kiszáradt a szám, a nyelvem maga a Góbi-sivatag kéne már egy kis folyadék, ami nem tömény pia.
-Ja, nem-vonok vállat- a levegő az szerintem okés.
Nincs hullaszag meg semmi egyéb furaság és ez kezdetnek nekem pont elég. Ahogy elhangzik a kérdés azt illetően, hogy kim is pusztult el pontosan, majdnem elröhögöm magam, de aztán ügyesen csak úgy csinálok, mintha köhögnék. Mármint, szerintem ügyesen, mert van egy olyan gyanúm, hogy szegény lány észrevette, hogy csak nem akarok vihogni, mint egy furcsa mélyhangú hiéna.
-Hát ööö…először is lehet, hogy tegeződünk?-pislogok rá ártatlan kiskutya módjára, mint aki nem is közveszélyesen részeg egyébként- De ha elmondom…
Megvárom, hogy mit válaszol, de ha nem akar tegeződni, én akkor is áttérek, mert már, mikor oktatok sem vagyok oda ezért a kényszeres udvariaskodásért, a legjobb ha a diákjaim is tegeznek, akkor legalább nem érzem magam úgy, mint a gyerekkori zongoratanárom, aki végül öregségére tüdőrákos lett.
-Igazából én haltam meg-ismerem be lazábban, mint egy ilyen tényt illene- de még nem most, hanem csak majd később és csak egy egészen kicsi időre.

Már tényleg rengeteg féle ember megfordult nálunk, de azért még nekem is lehet meglepetést okozni. Egy időben szó volt arról, kivált azóta a karácsonyi eset óta, amikor kis híjján megverték a bátyámat egy eltévesztett sírfelirat miatt, hogy apa felvesz egy állandó biztonsági őrt. De mindannyian feleslegesnek tartottuk, noha az tény és való, hogy egy emberként megijedtünk, amikor Guy összeverve, vérző orral sétált vissza az üzlet mögötti házunkba.Állítólag a vita azon robbant ki két delikvens között, hogy az egyikük az elhunyt nő sírjára az új asszonynevét akarta felvésetni, amíg a másik szerette volna ha a közös gyerekeikre való tekintettel az egykori név is szerepel rajta. A rendelést én vettem fel, és a problémát úgy igyekeztem megoldani, hogy gyakorlatilag összeolvasztottam a nő keresztnevét mindkét vezetéknévvel. Ezen persze felháborodtak a hozzátartozók és a bátyámon vezették le a haragjukat, aki megpróbálta csitítani őket. Hasztalan. Őszintén szólva akkor rettentő lelkiismeretfurdalásom is volt, hiszen én okoztam a galibát, és bár Guy nevetett amikor meglátta a kétségbeesett arcomat, én nem tudtam nevetni, amikor a monoklit megláttam a szeme alatt. Sokan azt hiszik, hogy temetkezési szakma veszélytelen, hogy tulajdonképpen a halottakkal nincs semmi gond, nem beszélnek, nem fognak vitába szállni velünk, még azért sem reklamálnak, hogy milyen ruha kerül rájuk. Ez tény. A hozzátartozókkal, az ittmaradókkal vannak a gondok. Időnként azt veszem észre, hogy nincsenek tekintettel az utolsó kívánságokra. Azokra az apróságokra, amik szerintem mindenkit megilletnének a végső útja során. Hosszú listákkal érkeznek, nem ritkán a halott keze írásával készült lapokkal és olyan könnyedén húzzák át egyik vagy másik pontot, amihez az illető ragaszkodott volna. Én ilyenkor csendben hallgatok, nem teszem szóvá, nem véleményezem, legalábbis hallható formában, de ettől még megvan róla a véleményem. Aztán persze amikor öltöztetem vagy előkészítem utolsó útjára az elhunytat “elbeszélgetek” vele. Én kérek elnézést, hogy nem úgy történik majd minden ahogyan ő szerette volna, ellenben megígérem, hogy a lehető legszebb lesz, hogy ha már itthagyja ezt a világot - ilyen rokonokkal egy cseppet se sajnálja, biztosan szebb helyre fog majd érkezni - azt elegánsan, vagy éppen csinosan fogja megtenni. Mindenkit megillet az a fajta végtisztesség amire vágyik, amit szeretne, persze az is igaz, hogy ezt nem mindenki tudja megfizetni. Persze vannak alkalmak, amikor mi is kivételt teszünk, én talán kicsit gyakrabban, amit apa szóvá is tesz időnként, hogy ez nem jótékonysági intézmény.
~Halálkufárok~
Vetette oda egy alkalommal egy dühös hozzátartozó, szemeiből patakzottak a könnyek, és reszketett a tehetetlen haragtól, mikor kiderült amit szeretne az számára túl drága, és anya nem engedett az árból. Én ritkán szoktam….pedig tudom, hogy ez üzlet, de akkor is. Ha nem vagyunk emberségesek, ha nem tudjuk meghúzni azt a határt, amit néha át lehet lépni, néha lehet egy kicsit engedni, akkor mi sem vagyunk azoknál jobbak, akik bár megtehetnék, mégis szinte csak elkapartatják a halottat.
Én ezért szeretek inkább hátul lenni. A csendben, a furcsa, mások számára talán az elmúlást jelképező szagokkal, a hűtőkamra sistergésével, a saját mozdulataim lágy visszhangjával. Ott senki nem kérdez, senkinek nem tartozom magyarázattal, senki nem lesz rám dühös ha öt perccel tovább fésülöm a hűvös tincseket, ha tíz perccel tovább időzöm a keményített kézelőn.
Talán ennek is köszönhető, hogy én sokkal nyugodtabban tudom fogadni az olyanokat is, mint ez a különös, és minden bizonnyal sokféle minden hatása alatt álló férfi, aki az ajtó feletti trillát követően bebotorkált. A részeg embereknek megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy oly erősen igyekeznek mozdulataikat megregulázva józanságukat bizonygatni a velük egy légtérben tartózkodóknak, hogy ennek éppen egy groteszk ellenhatását váltják ki. Egy darabig csak figyelem hogyan jön befelé, valóban szent meggyőződéssel, hogy ő tökéletesen jól van, de aztán úgy érzem meg kell próbálnom valamilyen módon segíteni neki. Azon gondolkodom közben, hogy vajon kit veszíthetett el, hogy a gyász ennyire mélyre taszította? Nem ő az első részeg az irodában, de talán az első olyan részeg, aki felől mégis valami furcsa, megmagyarázhatatlan derültséget is érzek, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Bár az is lehet, hogy csupán én képzelődöm.
Kicsit nagyobb lendülettel érkezik a fotelbe, mint ahogyan arra én számítottam, így még nem engedve őt el, majdnem sikerül engem is magával rántani. Az utolsó pillanatban szerzem vissza az egyensúlyom, engedem őt el, és egyenesedem ki, felajánlva, hogy esetleg öntök neki egy pohár vizet, vagy kinyitom az ablakot. Noha itt nem lehet érezni a hátsó szekcióra jellemző erőteljes klórszagot, ami alapvető egy olyan környezetben ahol dolgozom, de a hűtőkamrák felől áradó szárazjég kissé édeskés vaníliás szaga mégis belopakodik időnként a szellőzőkön át. Egy alkalommal valaki megjegyezte, hogy milyen kelleme édes illata van ennek a légfrissítőnek, én pedig csak somolyogva bólogattam. Nem szerettem volna eloszlatni az illúzióját, hogy ez nem légfrissítő, hanem a halottakat konzerváló berendezés tartályának mellékterméke. Tulajdonképpen nem is olyan lényeges információ. Ha biztonságban láttam ülni a férfit, a komódhoz mentem, és az egyik műanyag pohárba vizet töltöttem, majd az asztalhoz vittem és elé tettem. Nem adtam a kezébe, majd elveszi amikor szükségét érzi.
- Persze, hogyne. Ha így szeretné….így szeretnéd.- pontosítok, hiszen ennek semmi akadálya. Nyilvánvalóan én nem ajánlhatom fel, még akkor sem ha én vagyok a nő, de ő az ügyfél és azt tanította az édesapám, hogy ez illem része. Nem bizalmaskodunk az ügyféllel, ellenben ha neki ez könnyebb, akkor egyértelműen elfogadjuk, ahogyan én is tettem. Közben leültem vele szemben, az ölembe vettem a határidő naplómat, készen arra, hogy először, a hivatalos iratok előtt feljegyzek mindent amit fontosnak gondolok. Várom az első gondolatait, időnként felpislogok a könyvből, biztatón nézem, hogy nyugodtan kezdjen beszélni, mert bármi fontos amit az elhunytról meg akar osztani.
Majdnem kiesik a toll a kezemből, mikor az első mondat elhangzik. Láthatóan elsápadok, az ajkaim döbbenten nyílnak el egymástól és egy vékonyka hang távozik, mely a döbbenetet hivatott még jobban alátámasztani.
- Oh….- csupán ennyi tellik tőlem első reakcióként, de azt hiszem még ez is sok ahhoz képest, hogy a kijelentés hatására kis híjján megkukkultam.
Mert odáig értettem, hogy talán ebből a zagyvaságból azt akarta kihozni, hogy a saját temetésére akar előre gondoskodni, noha ilyen fiatalon nem nagyon emlékszem, hogy történt volna….mondjuk de! Az a lány, aki mindössze tizenkilenc volt, és komoly gerincvelői daganatot állapítottak meg nála….ő azt szerette volna, ha minden tökéletes lesz az utolsó útján, ha már férjhez nem mehetett. Bőgtem. Iszonyatosan bőgtem, amikor pár hónap múlva én készítettem őt elő erre az útra, és a hófehér menyasszonyi ruhába bújtattam az alig negyven kilós csontsovány testet.
Most azonban nem hiszem, hogy ilyesmiről van szó, bár lehet nem is igazán értem, hogy miről is pontosan…
- Mármint….ha jól értelek előre szeretnéd megrendelni a temetésedet. De mi az, hogy egy egészen kis időre halsz meg?- ez az a mondatrész azt hiszem ami komoly fejtörést okozott nekem, és ami miatt a határidő naplóm mai napjához az első bejegyzésem ennyi volt: “részeg bolond- saját temetés (?) “ egy zárójelbe tett kérdőjellel ami a fejemben is volt a kijelentése után.
Persze ha Guy lenne itt valószínű ennél a mondatnál egyszerűen kizavarta volna, lehet, hogy már korábban is. Neki eléggé más a felfogása ezen a téren, szóval lehet, hogy jobb is, hogy most én vagyok itt és nem ő. Engem viszont kíváncsivá tett. Miért ivott ennyit? Mit fogyasztott még? Mert a tág pupillákat az ital nem magyarázza meg. És miért pont ide botorkált be ebben a bódult állapotban?
Becsuktam a határidő naplót, és magam elé helyeztem az asztalra. Összesimítottam a két tenyeremet és szépen összezárt combjaimra helyeztem az alkaromat, majd előre dőltem.
- Jól van. Akkor azt hiszem itt az ideje tisztázni valamit: attól a pillanattól kedves voltam veled, hogy beléptél az üzletbe. Más helyeken már egyszerűen kifordítottak volna. Én azt gondoltam a gyász tört össze ennyire, de úgy tűnik nem erről van szó. Akkor miről? Tréfálkozol velem? Mert az olyan jó móka szerinted? Én tréfálkoztam veled egy pillanatig is? Pedig nem vagyok vak, látom hogy nézel ki. De nem számít. Szóval kezdjük előlről. Miért vagy itt? Ha viccből, tréfából, akkor magyarázd el mi olyan vicces neked a halálban? Soha nem veszítettél még el senkit?- kérdezem tőle, mert lehet, hogy roppant humorosnak gondolja, de ez akkor sem az. Nagyon nem, és én szeretném ezt vele megértetni, noha azt hiszem nem lesz egyszerű, tekintettel az állapotára. Bár ha józan lenne….abban sem vagyok biztos, hogy akkor sikerrel járnék.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~