Alice     Jonah

Hihetetlen, hogy az embernek sosincs nyugta. Még alig tért vissza az államokba, már egyből dolga akadt. Vagy kismillió üzenet és hívás várta a bátyjától. El sem tudta képzelni, hogy mi ennyire sürgős, hogy több értesítés van tőle, mint az anyjától. Ráadásul az időeltolódás sincs előnyére, de megkockáztatott egy hívást, amit szinte egyből fel is vett a másik. Ennyire még sosem hallotta kétségbeesettnek a hangját. Hamar ki is derült az aggodalom oka, ami után már minden világos volt neki. Alice magánakcióba kezdett és minden szó nélkül lelépett. Jó, Jonah is híres ezekről a tetteiről –nem is tudja, kiről vehette a példát a kölyök -, de egészen más ezt felnőtt férfiként művelni és más ezt egy tapasztalatlan, meggondolatlan és fiatal lányként. Valószínűleg nem is tudja, mennyi veszély leselkedhet rá. Egyáltalán mi az, hogy megszökött otthonról? Ez így nagyon nem lesz jó! De már meg, hogy kéne a keresésére indulni? Körözést csak nem adhat ki rá. De gondolja a telefont se hajlandó felvenni, hogy maga induljon neki a dolognak.
Hogy repül az idő? Az ő emlékezetében még mindig egy édes kis gyerekként van meg, nem pedig egy bajos kamaszként. Bár tény, hogy elég régen látták egymást. Talán Alice tizenötödik születésnapján, pedig az se most volt. Ráfog még ismerni? Egyáltalán még épségben van? Van elegendő pénze, vagy fedél a feje fölött? Hogy indulhatott neki csak így, a semmiből? Nem hiába mondta ő az apjának anno, hogy jobb lenne nyomkövetőt tenni rá, míg hagyja magát hozzá. Megvannak ezek bolondulva, mikor kamaszok. Főleg a párzási időszakban, annál nincs is rosszabb, olyankor szót se lehet velük érteni, mert biztos, hogy a felnőtt nem ért ehhez, tehát ne szóljon bele! De valahogy csak előkeríti valahonnan, aztán szépen hazaviszi. Mert hát simán felültethetné egy gépre, csak félő, hogy idő előtt megpattanna. Szeretné szemmel is nyomon követni, hogy célba ér e csomag. De előbb nem ártana a saját csomagját ledobni, hogy legalább azok ne akadályozzák a munkálatban, így előbb az otthonát rohamozza le. Persze otthon már arra is ráeszmélt, hogy üres a hűtő, mert nem szólt előre a bejárónőnek, hogy hamarabb érkezik, de sebaj, mert útközben látott itt egy betérőt, ott még csak talál valami ehetőt, lehetőleg nem több napos kaját. Egy gyors zuhany után pedig már indul is megkeresni a legközelebb eső éttermet, vagy falatozót. Szerencsére még talál is egyet az utca sarkán, így miután megbizonyosodott arról, hogy a sapkája kellően a fejére van húzva és a fülesét sem hagyta otthon megrohamozza az egyik asztalt és tanulmányozni is kezdi az étlapot. Aztán miután leadta a rendelését tüzetesen megvizsgálja a tartókat, a felül elhelyezkedő csillárokat, majd az egész helyet. Furcsa, már egy jó ideje itt él Brooklyn ezen részén –már mikor nem oda van a világ másik oldalán -, de még most először jár itt.
Takaros kis hely, szó se róla, csak furcsa, hogy eddig észre sem vette, hogy ez itt van. Bár eddig gondja sem volt az étkezésre, hiszen a bejárónőnek hála, sosem kellett azon agyalnia, hogy melyik helyet kéne kipróbálnia. Na, nem kell őt mindjárt gazdagnak gondolni, csupán jól bánik a pénzzel és hát a munkája is eléggé kifizetődő.
Ajkát harapdálva és nézegetve tölti el azt a kevés időt, míg elkészül a rendelése. Meglepetésére elég hamar meg is érkezik, de ami jobban meglepi, az az, hogy az egyik pincérnő, kiköpött Alice. Sőt, ő maga Alice! Kell egy kis idő mire az agya fel is fogja a látottakat. De hát mit keres itt? Mármint, örül, mert úgy tűnik épségben van és sokáig nem is kellett kutatni utána, de mit keres egy étteremben pincérnőként?! Nem is tudja, hogy most mi lenne a legokosabb, így inkább leszegi a fejét, hogy még csak véletlenül se ismerje meg a másik. Reméli, hogy nem látta bejönni, mert inkább a zárásnál szeretné letámadni a kérdéseivel. Gyorsan meg is eszi a spagettijét, aztán a pénzt az asztalon hagyva távozik is, hogy aztán zárás után újra nyakon csíphesse a csavargót, immár kintről. –Nocsak, csak nem az elveszett kisbárány az? Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy Alice megint rossz nyulat követett Csodaországba? – felvont szemöldökkel és karba tett kezekkel áll is meg mögötte, most nem menekül! Legszívesebben megölelgetné, mert ár rég látta és aggódott érte, de most muszáj felelősségteljes felnőtett játszania, így nem kerülhetik el a szidást sem.

"Funcle: like a dad, only cooler."

Felelőtlenségnek is lehetne nevezni, hogy egyik pillanatról a másikra úgy döntöttem, hogy követem Layt az Államokba. Vagyis apa ténylegesen annak is nevezte, mégsem érdekelt túlságosan a véleménye, csak mert ő képtelen volt megérteni, hogy nekem ez miért fontos. Hiába mondtam el neki, hogy mi a problémám és bizonygattam az is, hogy márpedig ez nem csak egy hamarosan elmúló buta szenvedély, ez nem fog elmúlni, ő egyáltalán nem tolerálta ezt, főleg nem azzal együtt, hogy még a gimit sem sikerült befejeznem mellette. Éreztem, hogy nem fog megpuhulni, de még arra sem lesz hajlandó, hogy együtt utazzunk New Yorkba és keressük meg Layt - pedig tudhatná már, hogy milyen fontos nekem az a fiú, legalább ovis korunk óta legeslegjobb barátok vagyunk! Ezért is voltam tulajdonképpen rákényszerítve, hogy a saját kezembe vegyem az ügyet.
Azt hittem ugyan, hogy Lay nagymamáját sokkal könnyebb lesz megpuhítani és kiszedni belőle, hogy mégis hová tűnt az unokája. Különösen annak tudatában, hogy gyakorlatilag mi ketten szinte együtt nőttünk fel - mármint nem a nagyi meg én, hanem Lay és én. Érveltem azzal, hogy mindig ettem a főztjéből, amikor nem is voltam éhes, meg azzal is, hogy Laynek szüksége van rám, mert egyedül nagyon könnyen bajba keveredik. De csak azt kaptam, hogy nincs egyedül és hogy ne aggódjak miatta, majd jelentkezik. A fenéket! Lehet, hogy kicsit túlzásba ejtettem, amikor túszul ejtettem a macskáját, de lényegében az információt mégis sikerült megkapnom tőle.
Mindezek után tulajdonképpen már csak a vízum része volt hátra, amiről ötletem sincs, hogy akiknek ez a munkája, mégis hogy látják át a rendszert, mert nekem nem nagyon sikerült. Az is biztos, hogy sem jogász, sem a közigazgatásban dolgozó bármilyen személy nem szeretnék lenni. Ellenben miután megérkeztem New Yorkba, valamilyen állást csak kénytelen voltam magamnak szerezni, mert ötletem sem volt, hogy mennyi ideig maradok itt, egyelőre még ahhoz sem volt merszem, hogy a motel környékéről elmászkáljak, ahol megszálltam. Nem hogy a nyakamba vegyem a várost és bekopogtassak oda, ahol Lay jelenleg tartózkodik.
Iszonyatosan jól jött hát, hogy egyik nap gyakorlatilag csak belebotlottam abba a kis vendéglőbe, ahol jelenleg dolgozom és ahol körülbelül két héttel ezelőttig épp felszolgálót kerestek. Mindig is ki voltam békülve a főzéssel, meg azzal, hogy másokat kell kiszolgálnom, ha nem akartam állandóan ugyanazt enni odahaza, amit apa sebtében rendelt, nekem kellett a tettek mezejére lépni és ellátni őt is.
Ez a munka sem jelent hát különösebb kihívást, oda kell figyelni, amikor visszaadok, szélesen kell mosolyogni, hogy kapjak borravalót és ügyelni kell, hogy ne ejtsek el semmit. Nagyon új nekem az, hogy New Yorkban vagyok, de mindig is szerettem társaságban, emberek között lenni. Így most is kifejezetten vérpezsdítően hatott rám a mai műszak.
Zárás után sietősen, szinte ugrándozó léptekkel hagyom el a vendéglőt, amikor azonban meghallom valakinek a hangját a hátam mögött, szinte megfagy az ereimben a vér. Lassan fordulok hátra, amikor meghallom a nevem, mintha csak a következő pillanatban akár egy fegyver csövével is szembe találhatnám magam, helyette azonban a nagybátyám arca fogad.
- Jonah bácsi! - Az arcom a másodperc törtrésze alatt derül fel, olyan széles vigyor terül el az arcomon, hogy szinte az összes fogam látni. Néhány lépéssel odatoppanok elé, vékony kis karjaim a nyaka köré fonom, úgy ölelem át. - Hát te meg mit keresel itt? Olyan régen láttalak utoljára! - Nem mintha nem lennék tisztában vele, hogy itt él, vagy ne hallottam volna a szavait és érezném, hogy most épp nem örül nekem annyira. De talán valami rögtönzött fordított pszichológiával elfeledtetem vele, hogy nekem most otthon kellene lennem, Ausztráliában.

ruha | 572 | ne küldj haza, kérlek  | ✿

Alice     Jonah

Sosem volt kibékülve a nőkkel. Valahogy nem keltették fel az érdeklődését, mindet egy nyafogós, haszontalan valaminek tartotta, ami egyik pillanatban még ölel, a másikba meg már hátba is szúr. Persze, lehet, hogy ezek a gondolatok mind azután születtek, miután csúnyán szakítottak vele még a gimiben. Azóta az volt az első és egyben utolsó kapcsolata. Olyan csúnyán még senki sem tiporta el, mint az a lány akkor. Nincs szüksége angyalnak álcázott ördögre! Mert igen, szerinte minden nő az. Persze ezek alapján általánosítja az összes nőt, hisz úgy tartja, hogy mind egyforma. Sose gondolnak semmit sem komolyan, csak játszanak az emberrel. Mondjuk eddig azt hitte, hogy van egy kivétel, de csak egyetlen egy. Alicet, mindig is egy igazi kisangyalnak tartotta. A mosolya, a nevetése… most mutassanak neki még egy ilyen elbűvölő kismanót ezen a világon! Legalábbis, eddig ezt gondolta róla, egészen addig, míg meg nem hallotta, hogy mostanában mi újság van felé.

Talán túlságosan elhanyagolta az unokahúgát, azért lett ilyen. Pedig reménykedett, hogy örökre, olyan tündéri marad, mint kiskorában. Ám, most rá kellett arra ébrednie, hogy bizony, Alice felnőtt és elő is kerültek az ördög szarvak. Túl hamar telik az idő, szinte lemaradt arról, ahogy felnő. Persze, ez a saját hülyesége miatt van, ő távolodik el mindig mindenkitől, még ha a barátokról, vagy a családról is van szó. De most nem hagyja annyiban, haza küldi a kis semmire kellőt!
Meglepetésére elég könnyen rá is talált a szökevényre. Igazából elég volt a gyomrát követnie. Még jó, hogy üres volt otthon a hűtő, így legalább elmászott idáig, amúgy kitudja mennyi idő kellett volna, hogy rájöjjön, a drága közelebb van, mint gondolná. Nem is hagyja meglógni, zárás előtt pár perccel el is látogat oda, hogy aztán lessből letámadhassa. Gyorsak a mai fiatalok, időben kell cselekednie. Igyekszik is magára ölteni a legkomolyabb arcát, mielőtt a másik felé fordulhatna. Nem lesz kegyelem, egy csepp sem, érezze csak, hogy milyen felelőtlen és értelmetlen dologba keveredett. Az apja helyében ő már aludni se tudna a félelemtől, hogy vajon él e még a lánya, egyben van-e, egyáltalán van mit ennie, van fedél a feje felett? Szóval, ha meg is utálja érte, most nem lesz jó fej nagybácsi. Bár ezt a keménységet eléggé gyengíti az a semmiből jött ölelés. Mi? Nem venné komolyan? Vagy azt hiszi, hogy ilyen könnyen puhítható? Na, még mit nem… Vagyis, inkább most nem! – Ne terelj kölyök! Apád hívott, mindent tudok. – néz rá mérgesen és igyekszik erőt venni magán, ahhoz, hogy ne ölelje át, vagy kapja mindjárt a nyakába, mert legszívesebben ezt tenné most, ha nem ilyen körülmények között találkoznának újra. – Inkább téged szeretnélek meginterjúvolni arról, hogy mégis, mit keresel ilyen távol Ausztráliától, hm? Nem hiszem, hogy az étterem keltette volna fel az érdeklődésedet annyira, hogy repülőre szállj… - vonja fel a szemöldökét, mert őszintén, tényleg kíváncsi, hogy mi hozta ennyire messzire, hiszen afelől egy szót sem hallott, csak arról, hogy ide szökött. Gondolja, hogy akkor van valami komolyabb indoka is, hiszen, az ember nem tesz meg szó nélkül egy ekkora távot csak úgy. – Hol laksz most? Oda kísérlek. Nem kéne egyedül járkálnod már ilyenkor. Tudod, te mennyi őrült mászkál ilyekor az utcán? Még a végén bajod eshet. – habár az arca még mindig szigorú, a hangján le sem tudja tagadni, hogy mennyire aggódik az ő kis ördögfiókájáért. Nagyon reméli, hogy nem került nagy bajba, nem szeretne csalódni benne.

"Funcle: like a dad, only cooler."

Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor tulajdonképpen megállapíthatjuk, hogy nem igazán gondoltam át ezt az egészet. Addig oké, hogy muszáj voltam megtalálni a legjobb barátomat, mert ha már pelenkás korunk óta össze vagyunk nőve, mint a borsó, meg a héja, tulajdonképpen... Nem engedhetem, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen csak eltűnjön nekem! Legalább annyival tartozik nekem a piszok, hogy megmagyarázza miért nem érem el sehol. Még az űrbe küldött asztronautáknak is több a kapcsolata a bázissal, mint nekem az elmúlt hetekben a legeslegjobb barátommal. Meg sem érdemelné, hogy így nevezzem! Persze várható volt, hogy ha egy idő után nem jelentkezik, akkor majd piszkosul mérges leszek rá, de azt hiszem minden dühömet sikerült kiélnem addig, amíg gyakorlatilag az aputól érkező minimálisnál is kevesebb segítséggel a reptéren nem találtam magam, szépen mosolyogva a kedves légiutas kísérőre, aki egyébként megdicsérte a levendula lila hátizsákom a rajta lógó macskafüles-pomponos kulcstartóval együtt - tényleg nagyon kedves volt.
Egészen onnantól kezdve viszont nagyon be voltam tojva. Lehet, hogy senkinek nem tudtam ezt bevallani, mert gyakorlatilag alig ismertem valakit a városban a motel dolgozóin kívül, ahol megszálltam, na meg a hiperszuper új munkahelyem csapatán kívül. De még ahhoz sem volt bátorságom, hogy ténylegesen Lay nyomába eredjek, habár a nagyijától megkapott cím ott lapult gondosan felróva egy cetlire, a táskámban. Mióta itt vagyok New Yorkban, minden nap nálam volt a papír a címmel együtt, de nyuszi voltam hozzá, hogy beteljesítsem, amiért jöttem. Főleg mert nem volt tervem azzal kapcsolatban, hogy mit is tennék, ha megtalálom Lay-t és sikerül beszélnem is vele. Sőt, abban sem voltam teljesen biztos, hogy nem néz totál őrültnek, amiért egyszerűen csak itt termek a Nagy Almában, mindenféle bejelentés, vagy meghívás nélkül. Akkor mi van, ha látni sem akar? Miért jött volna el a világ másik végére minden szó nélkül, ha...
De nem is akarok ilyesmire gondolni, amikor közelében sem vagyok annak, hogy ott álljak az ajtaja előtt. Vagyis valaki másnak az ajtaja előtt, ahol Lay is van. Helyette van épp elég dolgom a munkával, ami számomra azt hiszem megunhatatlan lenne, ha életem végéig is csinálnám. Minden nap teljesen más, mert mindig más emberek tévednek be. A szakáccsal már egy olyan játékot is elkezdtünk játszani, hogy megtippeljük ki mit fog rendelni, mielőtt még kiszolgálnánk őket. Zárás előtt már kifejezetten jól szoktunk ezen szórakozni, mert vadabbnál vadabb kombinációkat találunk ki, aminek a fele nincs is a menünk, így különben sem találjuk el a tippjeinkkel a dolgot.
Mondhatni olyan agymenés ez, mint amikor a sötét utcán hazafelé a különböző rémisztő filmekre és történetekre gondolunk és rögtön gyorsabban kezdjük szedni a lábainkat, mert attól félünk, hogy valaki kilép a sötétből. Most viszont még csak el sem igen kellett indulnom hazafelé, amikor máris úgy megijedtem, hogy szinte nyuszi módjára ugrasztottak ki a bokorból. Még jó, hogy ezúttal nem is sorozatgyilkosról, hanem a nagybátyámról van szó... Az igen komor ábrázatú nagybácsimról. - Ó! - Nagyot nyelek, amikor felfogom a szavait és az alsóajkamat rágcsálva lépek hátrébb. Nem is merek a szemeibe nézni, mert elég egyértelmű, hogy haragszik rám.
- Nem, tényleg nem csak amiatt vagyok itt. - Összefonom a hátam mögött az ujjaim, közben pedig óvatosan pislogok fel rá. - Tudom, hogy butaságnak tűnik, de a legjobb barátom eltűnt otthonról. Mármint nem eltűnt, csak nem lehet elérni, sem üzenetben, sem sehogy. Szóval kiderült, hogy itt van New Yorkban valamiért, de én nagyon-nagyon-NAGYON aggódom érte és muszáj tudnom, hogy jól van... - Teljesen zavaros a történet, a felét ki is hagytam, az információ megszerzésének módját pedig nem is vagyok hajlandó elmondani, de... Legalább elmondtam.
- Itt nem messze, egy mm..hotelben. - Nem merem bevallani, hogy szó sincs nyelvbotlásról és csak remélni merem, hogy nem kapok még többet a fejemre, amikor meglátja majd a helyet. A lényeg, hogy még nem raboltak ki és a szerveim is megvannak, nem? - Meg tudnám védeni magam! - Feleselek durcásan, mert eszemben sincs elismerni, hogy akár csak kicsit is igaza lehet. Ha eddig nem történt baj, majd pont most fog, mi? - Veled amúgy sem eshet semmi bajom!

ruha | 658 | ne küldj haza, kérlek  | ✿

Alice     Jonah

Kicsit megnyugszik, mikor meghallja a valódi indokot, ami miatt most itt összefutottak, viszont felelőtlennek is tartja. Csak úgy szó nélkül lelépni otthonról minden nélkül egy idegen és veszélyes országba, mindenféle tapasztalat nélkül, nem éppen a legjobb megoldás. Főleg, hogy iskola időben mászkál éppen a világellenkező pontján, mint ahol igazából kéne lennie. – Tényleg annak tűnik. – pillant a picurra, de valahol azért büszke rá, hogy ilyen harcias, kitartó és aggódó a barátaiért. Persze erről nem kell tudnia, még a végén félre értené, és azt hinné, hogy pártolja az ötletét és a tetteit. –Fiatal vagy még FBI-osnak, nem? Na meg először a gimit kéne letudnod hozzá. – vonja fel a szemöldökét miközben zsebre dugja a kezét. – Értem én, hogy aggódsz érte, de… Tudod, vannak olyan dolgok az ember életében, amit még egy barátnak se szívesen oszt meg az ember. Van, hogy kicsit elakar menekülni a világ elől és ezért még a barátaitól is elvágja az összes szálat. Szóval, lehet nem kéne háborgatni a barátodat, biztos megvan a maga oka, amiért egy kisidőre eltűnt. –vonja meg a vállát. Habár nem ismeri azt a barátot, könnyen lehet, hogy hasonló kaliberű, mint ő. Márpedig neki is vannak olyan pillanatai mikor csak úgy eltűnik mindenki szeme elől. Aztán bármennyire is aggódnak érte, akkor sem hajlandó felvenni velük a kapcsolatot. Olyankor csakis a magányra van szüksége, nem mások hülyeségér, könnyen előfordulhat, hogy az a srác is így volt ezzel. Ki tudja? Ha nagy bajban lenne, csak tudna róla a családja. - Okosabb lenne inkább haza menni, apád is halálra aggódja magát miattad. Tudod jól, hogy te vagy neki a mindene, ne törd össze, ha egy mód van rá. Azért élje meg a nagyapaságot is, ne kelljen fiatalon temetnünk. – borzolja meg Alice haját, miközben enyhülnek a vonásai is. Sosem tud elég erős lenni mellette, hiába próbálná eljátszani a kemény és szigorú felnőttet, valahogy sosem jön össze a számára. Talán a lány bájossága az, ami mindig megpuhítja.
Mivel éjszaka nem éppen a legbiztonságosabb egy nő számára, ezért szeretné legalább a szállására kísérni, ha tetszik, ha nem. Legalább addig is feltudja mérni a terepet és látja, hogy mennyire szükséges lépnie, vagy, hogy mit adjon le a telefonba az aggódó apukának. – Nem is tudtam, hogy ezen a környéken vannak hotelek… pedig itt élek már egy ideje…már amikor, de azért ismerem a környéket. Hacsak nem az utóbbi 3 hónapban nyitottak meg itt valami hotelnek nevezhető helyet végre. – pillant rá gyanakvóan, mert elég érdekesen kezdte azt a helymeghatározást. – Gyalog milyen messze van? – ki tudja, hogy egy nőnél mit jelent a nem messze és mivel mérve számít annak. Nem veti meg sem a sétát, sem a tömegközlekedést, de ha már van kocsija, akkor az sokkal kényelmesebb megoldás lenne mindkettejük számára. –Persze Hercegnőm, álmaidban talán. – nevet fel az aranyos elképzelésein. Még ha értene is valami harcművészethez, akkor se hagyná egyedül mászkálni és akkor is ez lenne a véleménye, mert hát amilyen őrült és nagydarab –sokszor fegyveres – állatok lézengenek itt… Még ő se szeret nagyon későn mászkálni, mert hiába férfi, tudja, hogy semmi esélye sem lenne egy esetleges támadásnál. Reméli azért Alice is tisztában van ezzel és rájön arra, hogy Amerika közel sem olyan fényes, mint amilyennek mondják. –Azért én sem vagyok penge vagy golyóálló sajnos, de igyekszem. – mosolyodik el a hízelgésére, és átkarolva húzza magához közelebb. Kicsit úgy érzi most magát, mint régen, mikor még Alice az asztalt sem érte fel magától. Akkor is élvezte, hogy ő lehet mellette a nagy és erős nagybácsi, aki mindenben segíti és mindentől megvédheti, ami veszélyes egy ilyen apróságnak. Persze, lehet csak azért érzi így, mert így egymás mellett állva, megint óriásnak érezheti magát. Mennyivel könnyebb is volt vele akkoriban. Ha megindult elég volt csak felkapni, most meg nem győz utána futni az ember, egészen a világ másik feléig, hogy megállíthassa. Bár ő mindig is mondta az apjának, hogy milyen hasznosak azok a mostanában divatos gyerek hámok, vagy a kevésbé cikibb, de hatékonyabb nyömkövetős alkalmazások vagy chipek, amik egészen láthatatlanok a gyerek szeme előtt, kivéve, ha nem valami infó zseni az illető.  –Egyébként, ha már itt vagy, neki is láttál a nyomozásnak a barátod után? Tudod már hol van pontosan vagy, hogy mi van vele?

"Funcle: like a dad, only cooler."

Nem olyan veszélyes ám ez a helyzet, ötletem sincs miért haragszik rám ennyire mindenki. Csak eljöttem Layért, megkeresem és hazaviszem. Ennyire egyszerű a terv. Az a része persze már teljesen mellékes, hogy nem fejeztem be a gimit, na meg apának sem igazán részleteztem, hogy hova megyek és mit csinálok, egyszerűen csak... Jöttem. De hát mi bajom eshetne, ha Jonah bácsi is ilyen hamar megtalál? Biztos vagyok benne, hogy apa küldte rám, már csak azt nem tudom, hogy pontosan hogyan sikerült megtalálnia. Elmehetne nyomozónak is...
- Pedig nem az! Apa se értett meg. - Egyszerre közlöm ezt az utóbbi információt szomorúan, s durcásan. Miért nem elfogadható az a felnőttek számára, ha én szeretném tudni, hogy jól van a legjobb barátom? Oké, normál esetben nem igényel több órás repülőutat, de ha nem válaszolt semmilyen üzenetre, vagy megkeresésre és még csak suliba sem jött, de a nagyszüleinél sem találtam...? Az olyanok is mint apa, túl könnyen feladják az ilyen dolgokat. Nekik nincsenek olyan barátaik, akikért mindent képesek lennének megtenni? Még azt is, hogy akárhol is legyenek a világban, de felkutassák őket? - Nem tudom, sosem néztem még utána mi kell ahhoz, hogy FBI-os legyen valaki. - Nagy, kíváncsi szemekkel pislogok fel a férfira, mert ez eddig még meg sem fordult a fejemben. De a macska elrablós.. mármint megtalálós eset után igazából lehet benne valami. - Tudom, a gimi... - nagyot sóhajtok, mintha csak a világ legtöbb fájdalma az én vállamat nyomná. - Szóval szerinted már nem is kedvel engem és nem fog örülni neki, hogy utána jöttem? - Érzem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, de nagyon próbálok harcolni az ellen, hogy ki is csorduljanak onnan. Nem az utca közepén kellene sírnom és legfőképpen nem olyasmin, amiben nem is lehetek biztos. Miért akart volna Lay megszabadulni tőlem? - Amúgy is, ha baja van velem, inkább meg kellene mondania. Úgy nem jó, hogy én azt sem tudom miért tűnt el és egyszerűen csak nem válaszol semmire. Ha elmondja, hogy miért nem akar már velem barátkozni, akkor elfogadom... - Na persze. Elfogadni, hogy Lay már nem akar a legjobb barátom lenni? Na még mit nem!
- Sosem csinált korábban ilyet, ezért is izgultam. - Megrántom a vállaimat, azok viszont immár úgy esnek vissza, hogy szinte bele is görnyedek. Nem számítottam rá, hogy esetlegesen feleslegesen tettem meg az utat idáig, most pedig nehéz is ezzel szembesülni.
- De ha már eljöttem idáig - nyafogom kislány módjára, holott a komoly és felelősségteljes döntéseket hozó felnőttek között én tényleg csak az vagyok. - Tényleg nagyon aggódik? Én nem mertem neki felvenni a telefont... De nem is terveztem ám itt maradni, csak haza akarom vinni Layt. Apának is mondtam, hogy jöjjön velem és keressük meg együtt, de hát mégis nekem kellett egyedül jönnöm. Miért nem segített? Akkor már otthon is lehetnénk. - És pont. Itt semmi nem az én hibám, nem én okoztam az igazi problémát... Hanem apa, amikor nem volt hajlandó segíteni. Ugye? Ugye?!
- Hát izé... Szerintem csak nem sétálgattál eleget itt a környéken. - Aha, meg a következő sarkon igazából a Buckingham palota fog várni bennünket, az ablakból integető királynővel együtt. - Miért, hol voltál az elmúlt három hónapban? Mmm, olyan tíz perc, maximum - adom meg a választ készségesen, s közben csak remélni merem, hogy inkább lefoglalja a gondolatait a feltett kérdésem, legalább annyira, hogy ne lássa majd a hatalmas betűkkel kiírt motel feliratot világítani az épületen. Esélytelen, hogy ezt megúszom...
- Akkor meg hangosan sikítanék - vonom meg a vállaimat mosolyogva, miközben a helyére igazgatom a korábban felborzolt hajamat. - Pedig én úgy emlékszem. Gyerekkoromban mindig az voltál. - Folytatom ám a hízelgést, hogy ne tenném. Mégis jól esik, amikor átkarol, mert legalább olyan biztonságban érzem magam, mint amikor kicsi koromban hozzá rohantam sírva, a megnyugtatásért. Csak akkor is ilyen nyugodt legyen és védelmező, amikor meglátja, hogy a hotel nem is hotel.
- Igazából már otthon megkezdtem a nyomozást! Tudod Lay nagyija ott él a környéken, szóval tőle érdeklődtem. - A szóban forgó nagymama macskájának fogva tartását és túszdrámáját inkább nem is említem. Úgyis perceken belül kiderül a turpisságom egy másik része. - Szóval van egy nevem, meg egy brooklyni címem, ahol kereshetem. - Egyre kisebbre próbálom összehúzni magam Jonah bácsi karja alatt, ahogyan közeledünk az emlegetett szállásomhoz, s amikor már ott állunk a parkolója előtt és látni is az épületet, megtorpanok, a torkomat kezdem köszörülni. - Itt vagyunk - olyan cincogva nyögöm ki, hogy nem is biztos, hogy meghallotta. Mert ő égi meszelő, én meg a földből is alig nőttem ki. Főleg most, hogy a szemébe sem merek igazán nézni.

ruha | 750 | ne küldj haza, kérlek  | ✿

Alice & Jonah

Mindig is nagyra becsülte a bátyját, amiért egyedülálló apaként képes volt egy gyermek felnevelésére, távol a családjától, bár őszintén sosem értette, hogy miért nem költözött közelebb valamelyik fél egymáshoz. Persze, az talán egyszerűbb lett volna, hogy Jonh költözzön vissza Amerikába, hiszen mégis csak ők vannak kevesebben és az állatvilág szempontjából Ausztrália nem a legveszélytelenebb hely. Tény, hogy békésebb és az emberek is kevésbé agresszívak ott. Talán pont emiatt nem is tudja Alice felmérni a helyzetet, hogy milyen veszélyes országba is jött. Pedig tudhatná, hogy errefelé milyen magas számba mennek a bűnözések. – Nézd, értem én, hogy ez elméletben jó ötletnek tűnt, de gyakorlatban egyáltalán nem az. – sóhajtva dörzsöli meg a halántékát és igyekszik a lehető legfelnőttesebben viselkedni, anélkül, hogy nagyon összetörné. Nem lehet teljesen nyers az unokahúgával, de azért ő is lehetne már kellően felnőtt ahhoz, hogy feltudja mérni a helyzetet. – Egy érettségi biztosan nem árt, ahogy a megfontoltság sem. Ott nem lehet csak úgy az érzelmekre hagyatkozni. – vonja meg a vállát, és igyekszik finoman érzékeltetni vele, hogy neki sem ártott volna jobban átrágni a következményeket. Bár, ez igaz Jonahra is, hiszen ő sem gondolta végig a szavait, aminek következtében a könnyek is előkerülnek. Jaj, csak ez ne! Ő most ehhez fáradt és amúgy sem volt tervében megríkatni a másikat. Ideje valahogy korrigálnia, de ezen már csak rontani lehet, nem? – Jaj, Picurim… Tudod, hogy nem így értettem! Nem azt mondtam, hogy utál téged és előled szökött meg, csak… - tanácstalanul vakarja meg a tarkóját, majd jobbnak látja, ha kicsit lejjebb megy a dologba és máshogy rugaszkodik neki. – Lehet jobb az elején kezdeni. Szóval, ugye a fiúk sokszor érthetetlennek tűnnek, de mindenre meg van a maguk oka. Tudod, Jonah bácsi is néha csak úgy gondol egyet és elvágja mindenkitől magát, miközben máshova repül. Nem szép dolog, de olyankor szüksége van magányra. Tudja, hogy aggódnak érte, de nem lehet utolérni, mert akkor nem tud kikapcsolódni, ha mindig csak azt hallja, hogy más keresi. Nem azért nem szól senkinek a hollétéről, mert utálja a barátait és mindenki mást, csupán néha szeret elvonulni a világ elől, ahol senki nem várja el tőle, hogy erős legyen és ahol egy kicsit kifújhatja magát. A fiúk nem szeretik gyengének mutatni magukat és néha több időre van szükségük, mint egy nőnek. Biztosan szeretne még a barátod lenni, de lehet van valami olyan dolog a szívében, amit jobb szeretne egyedül kiadni magából. – simít először az arcára, majd egy halvány mosollyal mindkét kezét a vállaira teszi reménykedve abba, hogy ezt a változatott már jobban feltudja dolgozni mindenféle túlgondolás nélkül. Jonah sem tudhatja biztosra, hogy mi lehet a háttérben, ő csak a saját helyzetéből tud kiindulni. Nyom nélkül senki sem tűnik el egyik napról a másikra, ha lenne vele valami, akkor az illetékes hozzátartozók tudnának róla. – Értem én, hogy szeretnéd tudni, hogy mi van vele, de néha nem árt megvárni, míg magától ad választ. Az erőszakoskodás semmire nem jó, adj neki időt. – valószínűleg ő is meglepődne, ha valaki csak úgy beállítana hozzá a semmiből és agyon bombázná a kérdéseivel, hogy miért kell ilyennek lennie? Néha a legjobb barátok sem tudhatnak teljesen mindent.
- Nagyon, az én fejemet is leszedte, azért amiért nem vettem fel egyből a telefont, de pont repülőn voltam, így nehéz is lett volna. Ő mondta, hogy nézzek utánad, mert hátha itt bóklászol a környéken és igaza volt. Tudod, apukád keményen dolgozik azért, hogy mindent megadhasson neked. Csak úgy és akkor mikor gondolja, nem tud szabadságot kivenni azért, hogy utazgasson. Ráadásul, azért nem a legolcsóbb a jegy sem, főleg két főre… Tényleg, neked honnan is volt annyi pénzed? – vonja fel a szemöldökét, mert ebbe eddig bele sem gondolt. Hát egy ilyen fiatal lánynak hogy lehet pénze drága utakra és azon felül még szállásra és ételre? New York amúgy sem az olcsóságáról híres. Reméli nem valami másik butasággal szerezte azt is, mert nem szeretné, hogy már ilyen fiatalon elrontsa az életét a meggondolatlansága miatt.
Azért észreveszi ám ő a feltűnő tereléseket, így egyre jobban aggódik is azon, hogy vajon hova szállásolta el magát ez a gyerek, de ám legyen, belemegy a játékba addig, míg oda nem érnek. – Spanyolországban. Mindig is elakartam menni oda, mert azt mondták szép hely. Igazából nagyon jól éreztem magam, így megfordult a fejemben, hogy lehet oda kéne költöznöm, de a főnököm kiakadna. Nem volt egyszerű beindítani a kis irodánkat, szóval dobhatná is kukába az egészet. Így is megakar fojtani, amiért sosem ért utol. Pedig egy szava nem lehet, mert attól még csináltam a munkámat. A legjobb helyen voltam inspiráció gyűjtés céljából. Bár szerintem elnézőbb lenne, ha legalább becsajozva jöttem volna haza és nem egyedül. – vigyorodik el, pedig hát mindenki, aki csak egy kicsit is ismeri tudhatná, hogy a nőkkel való kapcsolata több, mint érdekes. Annyi a szerencséje, hogy a három fiú közül már egy teljesítette a szaporodási kötelességeit, így unoka hiányra sem lehet panasz. De valószínűleg Jordan is hamarabb kötelezi el magát a téma iránt, minthogy a középső fiú megbékéljen a női nemmel és megadja magát valakinek. – Az itt minden napi és sajnos nem jelenti azt, hogy időben is jön valaki segíteni. Legalább egy sokkoló vagy paprika spray vagy valami lehetne nálad a biztonság kedvéért. Tudod, ez nem Ausztrália, itt az ördög nem alszik. – és egészen biztos abban is, hogy ezt már az apja is megemlítette neki, de sosem árt kellően nyomatékosítani benne. – Más a játék fegyver és más az igazi. Sajnos én sem vagyok halhatatlan a valóságban. – bár ezt annyira nem is sajnálja, nem szeretne az lenni, ahogy nyolcvan plusz éveket sem élni, de addig jó, míg ezt talán másnak nem említi. - Nem lett volna egyszerűbb mondjuk egy helyi ismerőst megkérni erre? Költséghatékonyabb lett volna és apukádat is megvéded egy korai infarktustól. – ha nem is neki szól, lett volna más ismerős is, akit ugraszthatott volna, mondjuk a nagyszülőket. Biztos nem mondtak volna nemet az egyetlen egy kisunokájuk kérésének.
Egyre kevésbé tetszik neki az a hely, ami felé közelítenek és a mosoly is kezd lefagyni az arcáról, ami egyre komorabb nézésbe megy át inkább. – Te most szórakozol velem…. – morogja is az orra alatt, mikor megerősíti a másik, hogy megérkeztek. – Chwe Su Mi! – engedi is el a másikat, hogy szembe fordulhasson vele. – Tudod te milyen emberek szoktak ide járni? Gyilkosok, körözött bűnözők, prostituáltak és mindenki olyan, akikkel nem kéne neked nagyon haverkodnod. Egy percig sem fordult meg a fejedben, hogy ez nem oké?! Már legalább, ha itt vagy jöhettél volna hozzám, a bejárónő tuti beengedett volna, ha nem is vagyok otthon. Vagy miért nem hívtad a nagyiékat? Tudom, nem New Yorkban élnek, de itt vannak a környéken. Legalább akkor apád is nyugodtabb lenne, ha tudta volna, hogy náluk vagy és egyszerűbb lett volna onnan átjönni a megadott címre kocsival, mert biztos áthoztak volna. Felmered te fogni, hogy milyen veszélyes környéken vagy te? Apádnak igaza van, mész haza a holnapi első járattal! – veszi is elő a telefonját foglalás céljából, mert ez így nem mehet tovább. Miért nem tud egyszerűen hallgatni a jó szóra? Annyi megoldás közül miért a legőrültebbet kell választania? Hogy nincs félelem érzete?

"Funcle: like a dad, only cooler."

Őszintén szólva hiába kaptam mindenkitől szidást azért, mert olyan meggondolatlanul döntöttem pár dologgal kapcsolatban, nem igazán töprengtem még azon, hogy pontosan milyen bajom származhat abból, ha nem végzem el időben a középiskolát. Mindenkinek vannak bizonyos tervei az életben, meg ötletei azzal kapcsolatban, hogy pontosan mivel is akarnak foglalkozni. Nekem is állandóan voltak ötleteim, meg bizonyos terveim, de azok mindig is csak az adott napra, vagy adott hétre szóltak, több hónapnál tovább pedig egyenesen már nem is mernék menni. Hamar fel kell adni, hogy hercegnő, meg énekes legyen valakiből, mikor az összes környező felnőtt csak azt mondja rá, hogy abból nem lehet megélni, hercegnők nem léteznek és amúgy is nincs szükség olyanra a családban, aki mások előtt a színpadon ugrálva keresi a kenyerét, mint valami cirkuszi majom. Talán a legesleghatározottabb tervem az életben, amit meg is szeretnék tartani az, hogy egyszer anyuka lehessek, de az meg még úgysem most lesz, meg nyilván előbb kellene majd valaki, akivel lehet gyereket nevelni...
Most sem fogadom túl jól a nagybácsi szidását, szememet forgatva igyekszem meg sem hallani a szavait. Sem ő, sem apa nem értenek meg, pedig én tényleg próbálkozom azzal, hogy megértessem velük a lényeget... Jonah bácsival mondjuk még csak most kezdtem el, de már elegem van belőle, hogy mindenki csak rossz ötletnek tartja, hogy ide jöttem. - Már miért ne lenne az? Megkeresem Lay-t és hazamegyünk. Majd leérettségizek - toppantva csapom a földhöz a talpam, s kicsi hiányzik, hogy a reakció mellé még az arcomat is felfújjam, igazi kis gömbhalként reagálva az egyébként okító szavakra. - Layvel már pelenkás korunk óta jóban vagyunk, nekem fontosabb az, hogy tudjam, hogy jól van. Vagy hogy megmondja, ha nem akar látni, mint hogy legyen egy papírom arról, hogy elég okos voltam a középiskolában. - Magyarázatom kifejezetten durcásan adom, s közben még össze is fonom magam előtt a karjaimat, ezzel is jelezve, hogy mennyire túlléphetnénk már ezen a témán. A fene sem gondolta, hogy Jonah bácsi rám fog találni és szembesít a valósággal, ami akár az is lehet, hogy a legjobb barátom történetesen nem is akar látni. Ez az eshetőség pedig sokkal inkább megrémít jelenleg, mint az, hogy nincs érettségim, csak mert mindent arra tettem fel, hogy Lay meglesz és megmagyaráz nekem mindent. Ez a viszontlátás pedig majd helyére billenti a dolgokat.
- De nekem úgy hangzott - nyögöm ki szipogva. Kicsi koromban talán direkt sírtam, a nagy krokodilkönnyek csak taktika voltak apa felé, hogy a hazahordott munkája helyett inkább rám figyeljen, az viszont, hogy távol vagyok otthonról, nincs mellettem apu, nincs mellettem a legjobb barátom és a megszokott környezetem, most mind egyszerre szakadnak a nyakamba és érzem úgy, hogy itt a világvége. - Ami azt illeti, voltak akik pletykáltak pár dolgot a suliban, de hát azokat hogy hihetném el, ha nem mondta rá senki, hogy tényleg úgy volt? - nagyot sóhajtok, mintha a világ összes fájdalmát nekem kellene cipelnem a vállaimon. - De ha te is mindig elmész, akkor mi értelme az egésznek? Ha folyton el kell menned, akkor működik egyáltalán, hogy mindenkit itt hagysz szó nélkül? - kérdő pillantásomat felé fordítom, felvont szemöldökeim pedig csak még inkább azt a kíváncsiságot jelzik, amelyet érzek. Ki érti a fiúkat, de tényleg?
- Hát... igazából ha már most eljöttem idáig, akkor már mindegy, nem? Szóval meg kell keresnem... - finom kis mosoly jelenik meg a szám sarkában, nem akarok én kárörvendőnek tűnni, de őszintén nagy pazarlás lenne, ha ennyi pénzköltés után most hagynám, hogy egyenesen hazaküldjenek.
- Mindig csak dolgozik, és azt sem hallgatja meg, hogy pontosan mi bajom van. Ha meghallgatott volna, akkor talán nem lenne neki akkora meglepetés, hogy eljöttem. - Meglepően határozottan állok ki a saját igazam mellett, még akkor is, ha racionálisan próbálnánk megvizsgálni ezt az egész ügyet, egy kicsit távolabbról, nem nekem lenne igazam. - Öööm... Tulajdonképpen az úgy volt, hogy.. - megköszörülöm a torkom és mindenhová nézek, csak arra nem, amerre magyarázkodnom kellene. De végül is az őszinteséggel csak nem keveredhetek még nagyobb bajba, mint azzal, hogy szó nélkül eljöttem otthonról és nem fejeztem be a sulit, nem? - Mondtam a nagyiéknak, hogy szívesen meglátogatnám őket, mert tök jó lenne itt tanulni egyetemen, vagy legalább egy félévet itt tölteni, mindenkihez közel, szóval... Adtak kölcsön. - Arról persze már nem kell szólnom, hogy magát az infót honnan vettem, hogy ide kell jönnöm és nem mondjuk Ausztrália másik végébe. Semmi szükség beismerni, hogy túszul ejtettem egy macskát. Na, azzal tényleg csak rontanék a helyzeten.
- Olyan messzire? Hát annyira szép hely, hogy megérné odaköltözni? - Nem mintha a mindennapokban ne lennénk épp elég távol egymástól. Különben is, ahogy már mondtam, nem tervezek itt maradni, csak Lay-t szeretném összeszedni és már megyünk is... Vagyis hogy ez a tervem.
- Én nem hiszek az ilyesmiben. Az erőszak rossz dolog, akkor minek csinálnám én? - Megrázom a fejemet, s rosszalló pillantást vetek a nagybátyámra. Egyébként is azt mondják, hogy az erőszak csak erőszakot szül, meg hogy gyerek kezébe olló nem való... Habár azt egész más miatt mondják, de a lényeg, hogy nem kell nekem se paprika spray se sokkoló. Nem akarok én bántani senkit. - De én most már tényleg nem félek - megrántom a vállamat, s minden idegszálammal próbálom elérni azt Jonahnál, valami telepátia, vagy energiabefolyásolás módján, hogy amint minél közelebb érünk a motelhez, annál kevésbé érzékelje a valóságot...
- Honnan lennének már ismerőseim itt? Téged nem lehet elérni, Jordan meg... Én legalább tudom kit kell keresni. Ez nem olyan, hogy valakit megkérek rá és majd megcsinálja. - Újabb határozott kijelentés, habár ezúttal én is érzékelem, hogy valamilyen szinten igaza van. De valószínűleg csak azért, mert félek a reakciójától.
Teljesen jogosan, ugyanis amikor bejelentem, hogy pontosan melyik motel lelkes lakója vagyok, mióta itt vagyok, nem köszönöm meg, amit a fejemre olvas. Igyekszem minél kisebbre összehúzni magamat, mintha az megvédene attól, hogy valójában tényleg felelőtlen és meggondolatlan voltam, na meg kicsit sem elővigyázatos. Tágra nyílt szemekkel és összepréselt ajkakkal hallgatom Jonah szavait, s tényleg, de tényleg nagyon igyekszem nem elsírni magam amiatt, amilyen hangsúlyt használ. Így kell üdvözölni egy rég látott rokont? - Én nem gondoltam, hogy ez egy ennyire veszélyes környék, tényleg semmi bajom nem esett még mióta itt vagyok. Nem akartam senkinek kellemetlenséget okozni azzal, hogy jövök. Meg nem is készült senki arra, hogy jövök... - ajkamat harapdálva hagyom félbe a mondanivalót, mire a nagybácsikám előkapja a telefonját viszont pánik uralkodik el rajtam. - Ne, kérlek ne küldj haza! Légyszíves! Nem akarok hazamenni Lay nélkül! Légyszi! Inkább összepakolok és elmegyek hozzád és segítek amiben csak szeretnéd! - egészen felbátorodom most, hogy a hisztiről van szó és a hangommal sem bánok olyan odafigyelően, mint más esetben. Felőlem aztán hallgathatja a kérlelésem az egész utca, vagy környék. - Jonah bácsi, ne küldj haza, ké-hé-hérlek! - Úgy csimpaszkodom a karjába, mintha megint gyerek lennék és a boltban kellene nyafognom a megérdemelt nyalókáért. - A nagyiéknak azt mondtam, hogy jövő héten érkezem és hogy találkozunk. Most nem fogják látni az egyetlen unokájukat! Kérleeek! Ne küldj hazaa! - A következő fokozat már az lenne, ha sírnék is mellé, de esküszöm, ha nem enged maradni, akkor azt is bevetem.

ruha | 1161 | ne küldj haza, kérlek  | ✿

"Funcle: like a dad, only cooler."

- Hogy lenne már dolga itt? Még csak tizenhét éves... - Rosszallóan rázom a fejem, már-már ingerülten, hiszen mondhat nekem akárki akármit, de a legjobb barátom biztos vagyok benne, hogy elmondta volna, ha tényleg az Államokba kell jönnie, mert itt van dolga. Annak pedig mindenki számára ijesztő gondolatnak kellene lennie, hogy egy ilyen fiatal srác nagy titkolózások közepette egyszerűen lelép otthonról. Vagyis... technikailag nem feltétlenül állítom, hogy lelépett, azt sokkal inkább én tettem. Hiszen miután kizsaro... Szóval miután rákérdeztem az ezredik alkalommal is Lay nagymamájánál, meg tudta nekem mondani, hogy pontosan hol van a fiú. Ez pedig arra enged következtetni, hogy bár derült égből villámcsapásként alakult így a helyzet, de nem volt előre eltervezve. Legalábbis szeretném tényleg azt hinni, hogy függetlenül attól, amit a nagybátyám mond, azért még van arra esély, hogy Lay valami teljesen más okból nem szólt és nem azért, mert ne akarna már a barátom lenni.
- Szerintem tök jól sikerült. - Rögvest fel is húzom az orrom, mert bár a terv kivitelezésének napján én magam is megijedtem valamelyest és nagyon azt akartam, hogy jól sikerüljön minden, én pedig érjek ide, attól még voltak nyugodtabb utazásaim. Viszont mivel a nagyiéknak is beadtam a kis történetem és Lay egyszerűen továbbra sem jelentkezett, muszáj voltam végigvinni a tervet. - Bajom sem esett, szóval nem is volt olyan rossz terv. - Erre pedig kifejezetten büszke vagyok, ami nem csak az arckifejezésemben mutatkozik meg, hanem a testtartásomban is.
- De honnan tudhatom, hogy kinek kellene hinnem és ki az, aki nem csak pletykál, hanem az igazat is mondja? - Ez az, ami leginkább foglalkoztat. Lehet, hogy az volt a legjobb döntés, hogy addig senkinek nem tudok igazán hinni, amíg nem hallok valamit magától a fő forrástól. Lay az igazat fogja nekem mondani, ebben pedig biztos vagyok.
- És ez neked is jó? - Nagyokat pislogva pillantok a nagybátyám felé. Nehéz úgy különösen jó kapcsolatot ápolni a másikkal, hogy több ezer kilométer és egy átúszhatatlan óceán választ el bennünket, de mégis furcsa belegondolni abba, hogy neki jó az az élet, amit magának megteremtett. - Nem hiányzik néha valaki? Mondjuk mi? Vagy Jordan? Vagy a barátaid? - Nekem például ezek mind együtt felsorolva nagyon hiányoznának, ha egyik pillanatról a másikra hagynám ott őket. Apa is hiányzik, de tudom, hogy küldetésem van és ha végeztem vele, újra láthatom majd őt, amikor hazamegyek. Most pedig, hogy lebuktam és Jonah már meg is talált, felvehetem neki a telefont is és akár videochatelhetünk is.
- Nem maradhat itt. - Hevesen rázom a fejemet. - Még nem fejezte be a középiskolát, hogy maradhatna már itt? - Plusz a családja és a barátai is Ausztráliában vannak és nem New Yorkban. Ezeket már csak azért sem teszem hozzá, mert Jonah számára ezek talán nem is jelentenek annyit, ha képes néha szó nélkül lelépni és ellenni valahol, teljesen egyedül.
- Ő is lehetne egy kicsit megértőbb velem. Tudja, hogy mennyire fontos nekem Lay, és mi van akkor ha mondjuk baja esett? ha én sem segítek neki, akkor ki fog? - Valóban értetlenül állok a kérdés előtt, azelőtt meg főleg, hogy mit olyan nehéz felfogni ezen? Jöttem a legjobb barátom után, összeszedem és megyünk haza, vagy legalábbis ha továbbra is szeretne a legjobb barátom lenni. Ellenkező esetben csak megkérem rá, hogy legalább tartsuk a kapcsolatot. De nehezen nézem ki Layből, hogy itt akarna maradni, teljesen egyedül és távol a családjától, hacsak... De nem, épp az előbb volt szó arról, hogy nem hiszek a mások által terjesztett pletykáknak, csak és kizárólag Laynek. Ahhoz viszont előbb meg kell találnom. Ahhoz pedig, hogy megtaláljam, nem szabad deportáltatnom magam még idő előtt a bácsikám által.
- Nem mi, hanem tessék! - vágom rá rögvest, anélkül, hogy válaszolnék is a kérdésre, ami nagy valószínűséggel egyébként is csak költői volt. Legalábbis nem gondolom, hogy kellene válaszolnom, mert akkor csak még nagyobb bajba keverem magam. - Én tényleg nem akartam nekik hazudni! Hé, csak... Magamnak akartam néhány napot nyerni, hogy meg tudjam találni Layt, jó? Semmi rossz nincs abban, ha nem tudnak mindenről, a végén csak aggódnának az egész miatt. - Még akkor is, ha nem feltétlenül vannak tisztában azzal, hogy ki az a Lay, vagy hogy történetesen mennyit jelent nekem. - Csak a repülőjegybe szálltak be, szóval nem vészes. De nagyika azt mondta, hogy úgysem láttak a szülinapomon, szóval kapok még, ha találkozunk. -Összeszűkülnek a szemeim és az ajkamba harapok, azt mérlegelve, hogy talán túl sokat árultam-e el ezáltal. Talán nem kellett volna a pénzt emlegetni, mert a végén a nagyiék rá lesznek beszélve, hogy ne kapjak semmit. Pedig tényleg szeretnék tovább tanulni, egyszerűen csak előbb... Hát be kéne fejezni a gimit, amiről megint nem szabadna senkinek tudnia.
- Azért remélem nem tervezel odaköltözni. - Kérdőn pislogok fel rá, őszintén várva a választ. Valószínűleg sem a szülei, sem pedig a testvére nem örülnének neki, ha ő is egyszerűen elérhetetlen távolságba költözne, mint apu egykoron.
- Jó, hát... Nem sokat közlekedtem én, szerintem ha ugyanazon az útvonalon nem történt bajom eddig, akkor most sem lenne. De ígérem, hogy vigyázok és majd jobban odafigyelek, satöbbi... - Úgy forgatom a szemeimet, hogy lehetőleg a nagybátyám ne lássa, a hangom viszont talán épp elég árulkodó azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem veszem komolyan a témát továbbra sem. - Hm... Nem, nem hiszem. Miért ne működne? - Különben is, a legjobb barát státusz jár egyfajta kötelezettséggel is. Hogy nézett volna már ki, ha mondjuk Jordannek írok azzal kapcsolatban, hogy szükségem lenne  a segítségére, meg arra, hogy keressen meg nekem valakit? Azt sem tudta volna mit kellene mondania.. Jobb, hogy én jöttem.
- Nem, nem nem! - Jelentem ki akaratosan és egyre hangosabban. - Nem megyek sehova! - Ezen a ponton már úgy érzem az lesz a következő lépés, hogy a szupermarketben visító gyerekek módszeréhez folyamodom. - Már beszéltem a nagyiékkal is és eljöttem idáig! Ha apu nem szól, nem is jöttél volna haza és nem érdekelne az egész! - Gondolkodás nélkül vágom oda a szavakat. - Miért ne lennék idevaló? Sydney is épp elég nagy és veszélyes és ott sem esett bajom, pedig nem kísérgetett mindig mindenhova apu! - Ez a legjobb érv, ami eszembe jut, mivel a szabadidőmet nem azzal töltöm, hogy bűnözési statisztikákat nézegessek.
- Jó... - Annak hallatán, hogy Jonah nagybácsinál kell maradnom egy ideig, tulajdonképpen valamelyest lehiggadok, mert ha már maradhatok pár napot, akkor van lehetőségem kitalálni valamit, amivel a pár napos határidőt kihúzhatom - ha nem sikerülne megtalálni Layt. - De Lay nélkül nem megyek sehova! És csak jelzem, hogy ha mégis megpróbálsz hazaküldeni akkor újra megszököm. Tudod, hogy senki nem állíthat meg! - Nem akarok én annyira fenyegetőzni, egyszerűen csak végre meg kell értenie valakinek, hogy mennyire fontos nekem ez az ügy. Eljöttem valamiért, több embernek hazudtam és valószínűleg hatalmas csalódást okoztam az apukámnak... Nem most fogom feladni, eredmény nélkül.
A könnyeimet törölgetve bukdácsolok előre a lökdösés hatására, az agyam pedig lázasan keres valamiféle megoldást erre a helyzetre. A szobába érve előhúzom a bőröndömet és az ágyra dobom, mielőtt azonban bármit is pakolnék bele, csípőre tett kezekkel fordulok a nagybátyám felé. - Ígérd meg, hogy nem küldesz haza, amíg nem találom meg Layt! Addig nem is vagyok hajlandó pakolni! És hallottad mit fogok csinálni, ha nem engeded... - kíváncsi pillantással méregetem őt. Talán idősebb nálam és jobban kellene hallgatnom a szavaira, de itt a legjobb barátomról van szó. Lay túl fontos nekem, hogy csak úgy itt hagyjam, amikor már a városba sikerült eljutnom.

ruha | 1214 | ne küldj haza, kérlek  | ✿