Ha azt hiszed, hogy megtaláltad a kulcsot hozzá mert sikeresen felfordítottad az első három lapot: seggfej - tróger - zeneimádó, akkor tévedsz. Ezek csak a csomagolás díszlapjai, amik beleillenek a sörmasszás amerikai félérzelmekbe és mindenkinek sajátjai. Nagyrészt. Ha azt kiáltod az arcába, hogy legyen férfi, vélhetően kiröhög, neki ez is valami elavult regényből kivett szófordulat, a kérdésében pedig lenne lesz a plusz harminc kg felszedése, a szőrösség, az ereklyeként őrzött pornóújság gyűjtemény meg a sikertelen kapcsolatok. Tudsz neki felelni rá? Ha nem, akkor ne emlegesd.
Ha jó vagy, húzhatsz még három lapot: de teljesen rajtad múlik mit fogsz kapni. Lehet, hogy olyan alak akivel szóba sem állnál többé, vagy ha mégis nem önszántadból. Lehet, hogy felszínre hozol benne olyasmit, amit még ő sem gondolna magáról. Amit tudj, az ostobaság lefárasztja. A tipikus buta nőkkel, ostoba faszikkal nem tud mit kezdeni. Teszi amit diktálnak számára az ösztönök. Az álmait ő valahol ott látta összeomlani amikor az anyja elköltöztette Skóciából. Az Államokban nem hisz, de minden pontját megpróbálja a magáévá tenni.
A húgával is hadilábon áll, mert pont olyan nővé kezd válni amilyenné - szerinte - nem kellene. Imád belekötni a részletekbe, rázni maga körül a ketrecet.

- Szóval, Mr. Hynde? - nem nézek fel, csak megállítom a kis gumilabdát a pattogásban. Gyűröm a kezemben. Most valami nagy dolgot kéne mondanom, hogy miért én lennék a legjobb a flancos melóra, ami amúgy pontosan tudom mit fog jelenteni. Hordjam a hülye seggfejek kávéit addig, amíg szerintük ki nem facsarták a lelkem eléggé ahhoz, hogy nekem adják mondjuk a keresztrejtvény rovatot. Annyiszor hallottam már: Mr. Hynde maga ígéretes de fiatal, tapasztalatot kell szereznie. Nem vagyok rest eladni a lelkem pár dologért, csak ezek az üres körök mennek az agyamra. Újra kiengedem a kezemből a labdát és felnézek rá. Csak egy HR-es, nem több. Honnan tudná mégis, hogy mi rejlik bennem ha egyszer nem ebben él. Nem ebben dolgozik. Dönt, súg a többi döntéshozónak akik meg mondanak valamikor valamit. Elé teszem a mappámat. - Ebben benne van minden. - minden, ami tényszerűségben, legépelt betűben mérhető. Közhelyesen lehetne úgy is mondani, hogy minden ami én vagyok. De az kamu lenne. Egyszersmind tőlem is megkapja a magam piti tesztjét. Milyen gyorsan tud olvasni? Mekkora a felfogóképessége? Legnagyobb meglepetésemre nem tolja el, mint ahogy várnám tőle, hanem tényleg olvasni kezd. Hallgatunk. Nem dobálom a labdát sem. Arra várok, hogy górcső alá vegye a lelkemet - vagyis amit annak hisz -. Percek, talán órák múlva néz fel leghamarabb. - Ezt el kellett volna küldenie az első körben. - hangja szigorú, magam sem tudom mit kellene erre mondanom. Oké? Inkább azt felelem, hogy: Ha mindent megmutatok elsőre, mim maradna másodikra? - elmosolyodom. Várom az elégtétel pillanatát, a szemlesütést.
Jelentkezni fognak.

Nem mondom, hogy szar helyen lakunk, magunkhoz képest. Mióta az öregem lelécelt valami közhelyes okból anyám minden áron valami triumvirátust akar belőlünk összeütni. Közöltem, hogy nem érek rá erre, a húgom a vállát vonogatta és már anyám is inkább más szórakozás után nézett. Van az a pont, amikor már nem a vasárnap esti mesemaraton a mérvadó. De főzni még mindig jól tud. Időben esek be és ülök le az asztalhoz. Megakad a szemem a plusz terítéken. Okkéé ha megint valami tyúkeszű kurva esik be azért, hogy salátát egyen és az én agyam tönkretegyék 1 és 3 perc közötti távolságban akkor elhúzok. Egyszerűen. Éhen. - Kit várunk már megint? - bontom ki a sörömet ami randizni kezd hirtelen anyám rosszalló tekintetével. Mellé is folyik a hab. Bazdmeg. Leszürcsölöm, várok és várok, hát ráérünk anyám...Rövid válasszal érkezik, hogy a húgom barátját. Még jobb. Fogjak kezet azzal aki dugja, emellett meg megment attól, hogy a faszságaival kelljen foglalkozni. "Gyere értem Ax, nem jó ez a buliii, légysziii..." - Hát...aha. Felőlem. - nem tudom mit kellene mondanom. Nem kapok hülye dumát se, hogy viselkedjek meg ilyenek. És megjönnek, ehetnénk, lehetnék nyugodt, békés meg a többi hippi szarság, erre egészen más gondolatok kopácsolják a fejem. A srác neve már elveszett a lényegtelenségben, a vacsora is. Magamat túráztatom, pedig nem kellene. Túl vagyok már az ilyeneken. Felállok, képtelen vagyok tovább hallgatni őket. - Húzok, átöltözöm és lépek itthonról. - közlöm a további kérdések elkerülése végett.
Az estém jó, jobb mint várom és jobb, mint gondoltam volna. Mindig azt mondtam otthon mindenkinek, hogy én tudom kontrollálni magam, meg azt is, hogy mit csinálok. Beszélgetek Freddel és mindig ugyanoda lyukadunk ki, a fűtől meg a sok tequilától beleszállunk a filozofikus baromságokba, mint például..hogy megint korlátozták a telefonom mert lógok nekik nem egész 12 dollárral. Van nálam több is, de érted amikor be akarom fizetni akkor meg döghosszú sor van a postán és látom a dolgozók fején, hogy unják és elegük van, nekem meg abból van elegem, hogy sorbaálljak vagy egyáltalán beleképzeljem magam abba a sorba, tehát elhúzok és erre jön a rendőr, aki megbüntet mert szerinte nem jók a féklámpáim. Ha hagyok neki még 5 percet akkor egyéb szarokkal is megtalál. Akkor meg jön, hogy legyek hálás, hogy nem lett nagyobb baj. Hát kösz biztos úr - te fasz - hogy nem tartasz képesnek arra, hogy biztonságosan közlekedjek..vagy meghatározzam, hogy amúgy meg akarok-e halni egy csotrogány kocsiban vagy sem. Tehát ilyenek. És állandóan. Nem hiszem, hogy nagyon csodálkozni kell azon, hogy mindenki megkattan.
Otthon már csak egy alsógatyában fetrengve szívom a cigit az ágyamon. A kopogás annyira halk, hogy jóformán azt hiszem hallucinálok. Másodjára eszmélek rá, hogy tényleg kopognak. Mivel éjjel 2 van, mellőzöm az ordibálást, kinyitom. És ő áll ott. Mr. Ő, a húgom legújabb imádottja. - Mi van, nincs gumitok? - sóhajtok az ajtófélfának dőlve. Ostobán mosolyog, csak egy cigi kéne. Aha...cigi. Kegyesen intek befelé, félre is állok, csukódik is az ajtó. - Éjjeliszekrény. - sétálok be, megállok mögötte. Szorosan mögötte. Erre mindig ráérzek. - És a kamun kívül? - csúsztatom a kezem a nyakára, hogy felém forduljon. - Persze, hogy nem. - nem mondjuk el senkinek. Soha senkinek. Legfőképp a házban élőknek, az életemben lévőknek..papoknak meg naplóknak. Senkinek sem.
A reggeli rántottám felett meglátom őket. Kialudt, boldog arcok. Persze a vendégünknek még egy kicsit furcsa lesz ülni, de ezzel biztos tisztában van. Kéri a sót? Felnézek rá, látom magam előtt a gyűrött lepedőmön ahogy befogom a száját közben, nehogy meghallják. A kezébe adom a sótartót. Az abszurditás jött be talán a legjobban. Csörög a telefonom, a HR-es csaj az. Mehetek melózni. Felhívom a csajomat, valahogy el is felejtem, hogy az egész családom itt ül körülöttünk. - Bébi, este buli lesz. Aha..Mike-nál. - felállok, vigyorgok - Jaa anyukám, felvettek. Holnaptól rendes melóm van. Na császtok! - hagyom ott az egészet, ideje még valamit csinálni a rendes élet előtt.