Két és fél hónapja vagyok New Yorkban, de még mindig nem sikerült megszoknom. Párizs ehhez képest bőven kispályás, de a helyzet az, hogy még így szokatlanul is jobban szeretem már most, mint az utóbbi időben a francia fővárost. Szűk volt már nekem, nem találtam a helyem, valami újra vágytam. Sokáig nem gondolkodtam a dolgon, ennél egyszerűbbet el sem tudtam volna képzelni, hiszen páran már szintén erre a döntésre jutottak a helyről, ahol dolgoztam. Kate segített kiutni, mondta, hogy nem lenne hátrány, ha majd idővel találnék valakit, aki papíron elvesz feleségül, és akkor nem kell még csak illegálisan sem az USÁ-ban tartózkodom. Mondjuk azt sejtem, hogy egy férfit az ágyamba csalni sokkal egyszerűbb, mint rávenni arra, hogy vegyen el feleségül. Egyelőre nem tartozott a rövidtávú céljaim közé, inkább valami jobb munkahely kellene, mert itt nem annyira vagyok megelégedve a feltételekkel.
Viszont ma legalább egy kis izgalom szorul a szokásos köré, valami kiállításmegnyitóra kell elkísérnem ezt a Liam Frasiert, ami nem mondom, elég unalmasnak tűnik így elsőre, de közel sem biztos, hogy követi az esemény ezt a forgatókönyvet. Emberek között lenni néha komolyan jobban szeretek, mint negyven perc alatt – talán még sokat is mondok- levetkőzni, széttenni a lábam és úgy tenni, mint aki élvezi a szexet, aztán miután a kliens elégedetten ér a csúcsra, elrakni a pénzt és már ott sem lenni. A festészet ugyan nem tartozik a kedvenc érdeklődési körömbe, de ez az ember valami elismert művész, aki simán kinőheti magát jól fizető törzsvendéggé, ha mindent jól csinálok.
Párizsban ebből a szempontból egyszerűbb volt már, visszatérő vendégeim voltak, most itt mindent elölről kellett kezdenem, de ott ugyanannyira ragaszkodtam némelyikükhöz, mint irtóztam már egyesektől.
Magamra öltöttem az egyik legszebb ruhámat, amit még Párizsban újítottam be – illetve aminek a lenge csipkeujja takarja a karomat is, hiszen a pár kékes folt a könyék hajlatomban egészen biztos rögtön áthúzná a ma esti munkám - aztán feldobtam némi sminket is, hogy mire megérkezik értem a mai kliens, készen legyek. Nem lehet ezeket megvárakoztatni, főleg nem egy ilyen számukra fontos esemény előtt. Ahogy megáll a Mercedes a hely előtt és a főnököm szól, hogy itt vannak értem, rögtön megyek is és bepattanok a kocsiba mellé. Persze a legszebb mosolyommal, ma jól jönne tényleg egy nagyobb jatt, bérleti díjat kell fizetnem pár nap múlva. Miután túl vagyunk a formaiságokon, persze rögtön bele is kezd az elvárásaiba, amiből rögtön leveszem, hogy nyilván nem ez az első alkalom, hogy egy escorttal az oldalán jelenik meg.
- Nos, ez egy nagyon fontos esemény, ahol a művészvilág fontos emberei jelen lesznek, szóval mindenképp jó benyomást kell kelteni. Tulajdonképp nem kell semmit megjátszani, hadd találgassanak az újságírók, ha akarnak. Pár hónapja váltam el, szóval nem igazán érdekel, mit kombinálnak össze. Ha kérdezik, egy kedves ismerős és ennyi elég is lesz nekik. De úgysem ekörül fog forogni az egész, maga az esemény valószínűleg nem fogja engedni, hogy annál lényegtelenebb dolgokra irányítsa a figyelmet. – Szóval lényegtelen. Hát jó, én nem fogom keresztülhúzni a számításait, az biztos.
- Oké, minden a megfelelő kerékvágásban fog haladni – nyugtázom, aztán mindenféle felületes, senkit nem érdeklő témát érintünk az autóút közben.
- Aztán hogy hogy alakul az este a megnyitó után, az még elválik.
- Jól van, én mindenre nyitott vagyok, egész este ráérek – mosolyodom el. Nem rossz kaliberű férfi egyébként, szóval ő az a fajta, akivel kvázi nem bánom, ha le kell feküdni, bár láttam én már karón varjút, akiről az volt a véleményem, hogy rendben lesz, aztán kiderült, hogy amúgy rohadtul beteg elmével rendelkezik.
Ahogy megérkezünk, megvárom míg kiszáll és átér az autó felém eső oldalára, aztán én is kipattanok az ülésről.
A pasasba karolok és elindulok vele a bejárat felé, ahol aztán persze előkerülnek a fotósok is, akiknek felveszem a legszebb mosolyt és aztán pár perc kattintgatás után máris továbbállunk és a bejáratnál elveszünk egy-egy pohár pezsgőt.
- Wow – fut ki halkan a számon, ahogy megpillantom a luxushotel rendezvénytermének hatalmas kristálycsillárjait. Gondolom a képeket csak a megnyitó miatt hozták ide, aztán majd átköltözik valamelyik galériába. Nem értek hozzá. A festészethez sem, pedig évekkel ezelőtt csupa ilyen ember vett körül, akik ezt tanulták. Én viszont meg maradtam akkor a vászon túloldalán, mivel minimális érzékem sincs még csak a rajzoláshoz sem.

Időről időre hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy a múlt – bár mindent megteszünk, hogy feledésbe merítsük, elsorvasszuk, átszínezzük, letagadjuk, de legalábbis kizárjuk a fejünkből – nem halt meg, és az emlékeink sem foszlottak semmivé. Csupán a sötétségbe húzódtak előlünk, sötétségből pedig igazán bámulatra méltó készleteink vannak, ami nagyon is kedvez az általunk teremtett szörnyeknek. Hisz’ voltaképp mi magunk faragtunk belőlük lappangó rémképeket, amik életünk sötét folyosóin ólálkodnak, várva, hogy egyszer felnyissuk végre a zsilipet, ők pedig bevihessék a régóta érlelt, kíméletlen balegyenest.
Nos, az én szörnyemet Raven Sutherlandnak hívják.
Nem az egyetlen, de kétségkívül egyike azoknak, akikkel a legkevésbé sem szerettem volna szemben találni magam. Pláne egy gyanútlanul unalmasan induló klímakiállításon, ahol a jelenlévők nyolcvan százaléka inkább csak presztízsből van jelen. Az ajkamat célzó borospohár viszont félúton megakad, és el is veszítek néhány mondatot a galériatulajdonos lelkes értekezéséből a múlt heti aktivista mozgalommal kapcsolatban, ami állítólag prominens személyek letartóztatásával végződött. Vagy valami ilyesmi.
Semmivel sem összetéveszthető az a tekintet, amivel az elkalandozó pillantásom néhány fagyos másodperc erejéig összetalálkozik. Nem hasonmás. Ez ő. Ha a stílusa nem oszlatná el az utolsó kételyeimet is… álmomban is felismerném azokat a jellegzetes ívbe kanyarodó, telt, vörösre mázolt ajkakat. Össze se tudnám számolni, hány és hány portrét készítettem róla. A szívem kihagy egy ütemet. Párizs pedig az összes szépségével és színes-hangos tragédiájával együtt végigrobog rajtam, akár egy vesztébe rohanó gyorsvonat, ami nem hagy maga után mást csak pánikot, ürességet és felkavarodott port.
A vér kiszalad az arcomból és az ujjaimból, elnézést kérek, majd hirtelen leeső vérnyomásra és levegőtlenségre hivatkozva megszakítom a beszélgetést, és a kinti galéria-rész felé indulok. Útközben átfut a gondolataimon, hogy talán nem is kéne erőltetni ezt az estét, amit akartam, mostanra nagyjából már úgyis láttam. Aki akart, engem is leltározott, Cat nincs velem, a házigazdát pedig az első félórában sikerült megsértenem, most már akár haza is mehetnék, nem igaz? A kijárat úgyis útba esik, csak a kabátom maradna a ruhatárban. Nem nagy ügy.
Akkor sem, ha történetesen január van, és egy pohár borral a kezemben épp a díszkertben helyet kapó plakátkiállításban gyönyörködöm. Nem sokan lézengenek körülöttem, a kinti részt mindig csak a megnyitó, a beszédek és a kötelező körök lerovása után árasztják el, vagyis még bőven van időm. Rágyújtok egy cigire, mélyre tüdőzöm, majd a kiengedett füsttel együtt a leheletem is illanó, cifra csíkot rajzol a levegőbe. A hideg hamar átrágta magát a vékony dizájneröltönyömön, de nem számít, mindjárt hozzászokom.
Valahol ekkor jutok el addig a pontig, hogy újra szembenézzek a ténnyel. Raven itt van. És én máris megfutamodtam előle.
A francba is. Hogy kerül ide? Ő nem ide tartozik.
Nem emlékszem, ki volt a fickó az oldalán, pedig ez sem lenne elhanyagolandó. Biztos, hogy ő is felismert, és azt is látta, hogy távozom, de úgy éreztem, megfulladok odabent. Az agyam teljesen kikapcsolt, muszáj volt eljönnöm onnan.
Nyolc év. Nyolc évnyi fáradságos felejteni akarás. És erre most csak úgy felbukkan.

Miután kellőképp körbemustráltam a termet és az egész helyszínt, az emberek is soron következnek. Az utóbbi időben kevés escort munkát végeztem, inkább másfelé kalandoztam már, de itt New Yorkban egyelőre érdekes mód több az escort munka. A prostitúció viszont még mindig jobban fizet, én pedig igyekszem a kettőt összekötni, ha lehet, márpedig a férfiak nagy része igenis hajlik az éjszaka folytatására, ami persze nem meglepő. Ez viszont csak a befejezés, igazából Párizsban is rengetegszer tapasztaltam, hogy el sem jutunk a szexig, habár azért hív el magához eredetileg, de inkább a problémáikat zúdították rám, ami egyébként iszonyat fárasztó tud lenni. Néha úgy érzem magam, mint egy pszichológus. Pedig soha, eszem ágában sem volt annak menni. A prostitúció viszont egészen közel áll hozzá, bármily meglepő.
Sok az ember itt, nagy része szerintem csak azért van jelen, mert kötelező a program, az arcukon már így az est elején is csak a műmosoly ül fent, tuti, hogy alig várják, hogy elszabaduljanak innét. Pedig van itt minden, étel, ital, nők, meg… festmények. Tulajdonképp, ahogy így végigfut a tekintetem egy-egy alkotáson, a fantáziám el is kezd mindenfelé mászkálni, ugyanis némelyik komolyan ábrázolhatna akár bármit is. Az van benne, amit belelátsz. Ezek nagyon érdekesek egyébként, habár tényleg nem értek a festészethez, de ezeket az absztrakt műveket néha el tudtam csodálni.
- Ő a házigazda felesége – hajol közelebb Bricknell, én pedig a közeledő, alacsony, csinos női alakra mosolygok.
- Liam, jó látni. Hogy tetszik a kiállítás? – érdeklődik, én pedig elpillantok a válla fölött, mert teljesen olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki figyelne. Körbejár a tekintetem, végig halad a legtöbb emberen, de aztán hirtelen visszapillantok egyre, ami olyan ismerősnek tűnt hirtelen. Először kételkedem, hogy tényleg ő az. Néhány másodpercre összeakad a tekintetem a kék szempárral, az emberek beszélgetésének zaja teljesen elmosódik körülöttem, a szemöldököm aprót mozdul felfelé a meglepettségtől.
- És a hölgynek? – Ó, azt a mézes-mázos hanglejtést, amit felém intéz ez a nő. Igazából szerintem nem nagyon érdekli, mit gondolok róla, csak presztízsből kérdezi meg.  
- Gyönyörűek a képek. Tényleg lélegzetelállítók, gratulálok a férjének. – A mosolyom továbbra sem hagyott alább, látszólag nagyon tetszik neki a válaszom, viszont nekem továbbra is másfelé kalandozik a tekintetem. Évek teltek el azóta, hogy Ewan egy szó nélkül lépett le Párizsból. Tényleg azt hittem, érünk egymásnak annyit, hogy legalább odanyögjön nekem egy „ne keress” vagy egy „elmentem, többet nem látjuk egymást” mondatot. Ő volt az, akitől ezt azért komolyan elvártam volna, de nem szólt. Csak elment.
Félig a jelenlévő két emberre figyelek, de mikor elindul kifelé, már nem annyira tudok koncentrálni, így egy percnyi tétovázás után arra jutok, hogy nem hagyhatom meglépni.
- Ne haragudj, máris jövök, csak kimegyek a mosdóba – simítom a kézfejem a karjára, ám ahogy ellépek onnan, a mosoly lehervad az arcomról és gyors léptekben megyek arra, amerre az előbb Ewan. Kiérve a friss, fagyos levegőre, körbepillantok, mire meglátok egy alakot egy kicsit távolabb. Előbányászom a cigarettám, ha már idekint vagyok, megragadom az alkalmat, hogy az évek óta nem múló –egyik- szenvedélyemnek hódolhassak.
A csendet csak a bentről hallatszódó halk zene töri meg, illetve a magas sarkúm egyre lassuló koppanása a köveken.
- A tömeg, a nyilvánosság, a nyájas beszélgetőpartnerek, vagy netán előlem menekülsz, Brooks? – Lassan formálom a szavakat, miután mélyet szippantottam a nikotin-rudacskából, hogy aztán egységessé gomolygó füstként fújjam ki. Ajkam félmosolyra görbül, azonban ez csak látszat, a fejemben kérdések sorozata tolakodik, amiből nem is tudom, mit tennék fel először neki. Nem gondoltam, hogy valaha fogunk még találkozni, és talán nem is nagyon akartam. Megkereshettem volna, ha nagyon akarom, de azt hiszem, nem akartam. Ami azt illeti, haragudtam rá.
A hirtelen fejbekólintó hideg, illetve a gyomromban összegömbölyödő izgalom hatására összekoccannak a fogaim, lassan megyek hozzá közelebb, de megállok egy tisztes távolságban tőle.
- Fene sem gondolta, hogy régi… ismerősökbe botlik itt az ember – fordulok én is a plakát felé, mintha roppantul izgatna, hogy éppen mit ábrázol az a szar. A cigaretta gyorsabban fogy, mint egyébként szokott, és a szívem is sokkal vadabbul dübörög. Ez az ember itt mellettem tényleg fontos volt számomra, de semmibe vette az egészet. Talán ez is az egyik oka annak, hogy mára már képtelen vagyok megbízni bárkiben. Azóta nem is nagyon töröm magam emiatt.

Ahogy kiszúrom, mintha minden mást elvágtak volna. A zene, a beszélgetés, az emberek, még maga a hely is elhalványodik körülöttem. Mintha tényleg egy csapóajtó pattant volna fel a lábaim alatt, én pedig egy szempillantás alatt belecsúsztam abba a világba, ami egyszerre volt sokkal sötétebb és barátságtalanabb – a kellemes és biztonságos helyett, ugyanakkor színesebb, zajosabb és felkavaróbb – a túlságosan kiszámítható helyett. A tekintete újra megmerített  Párizsban, és  a körülötte örvénylő emlékeimben. Olyan váratlanul és olyan mélyre zuhanva, hogy nem bírtam tovább bent maradni a teremben. Friss levegő kellett. Az arcizmaimnak ember- és vakumentes övezet. A hirtelen jött gyengeségem pedig kezdett is oszladozni, amint a ruhám alá bújó hideg visszaterelt a józanság felé.
A füsttel együtt mélyre szívom a fagyos levegőt is, hagyom, hogy átjárja a sejtjeim, majd lassan kieresztem.
Ez hat. Mégis mit művelek?
Hülyeség lenne feltenni a kérdést, hogy miért zaklatott fel ennyire Raven. Erre egyszerű a válasz. A kérdés inkább az, hogy miért nem voltam ura a helyzetnek. Mit keresek a kibaszott udvaron, egyedül egy kibaszott szál cigivel? És miért hagytam, hogy lássa: hatással van rám a jelenléte?
Vajon csak vendég, vagy ő is New Yorkba költözött volna? Ha az előbbi, lenne ekkora véletlen? Bár az utóbbinál sem kellett volna, hogy sok esély legyen a találkozóra.
De aztán egy olyan kérdés is beúszik a fejembe, amitől újra összébb húzódik a gyomrom. Vajon miattam jött? Rájött volna valamire..?
Kopogás robbantja szét a körülöttem ólálkodó csendet. És a gondolataimat is. Távoli, de semmivel össze nem téveszthető, közeledő női léptek figyelmeztetnek: fél perc és társaságom lesz. Újra mélyre szívok egy slukkot, és benntartom egy ideig, mielőtt cikornyás felhőt rajzolok belőle az égre.
Brooks. Ez a megszólítás sok mindent üzen. Ahogy a hanglejtése is. De a távolságtartás vajon haragot, közönyt, vagy inkább sértettséget jelent? Mindegy, én inkább elhiszem neki a közönyt.
- Ez mind az életem része. Te nem. – A hangomon észreveszem, hogy akaratlanul is az övéhez igazodik. Egyelőre nem pillantok oldalra. Az előttem kifeszített óriásplakátot bámulom.  
- Azt hittem, mindig felkészülsz rám, ha festmények közelébe merészkedsz – fűzöm tovább a mondatát, mintha tényleg csak két idegen lennénk, és az időjárásról vagy a kiállított plakátokról rögtönöznénk, de közben nem kerüli el a figyelmem az apró hangsúly az ismerős felett.
- Mit keresel itt? – lépek egy fél lépést az állvány felé, és elnyomom rajta a cigim. Kuka és hamutartó híján a csikket az oszlop lábához ejtem, de már húzom is elő a zsebemből a dobozt, és a következő szálat.
- Mért jöttél el Párizsból? – Halk és kifejezéstelen, és igazából semmin sem tetten érhető a gesztus, mégis úgy érződik, mintha számon kérném tőle.

Nem hiszem el, hogy itt van. Vagyis ezt éppenséggel elhiszem, hiszen persze, hogy itt van, hisz festő. Kettőnk közül én vagyok az, aki sokkal kevésbé vagyok idevaló. Azt esik nehezemre elhinni, hogy az útjaink újból keresztezik egymást. Nem számítottam rá, nem most, hanem soha az életben nem. Lehet, hogy jobb lenne, ha csak hagynám megszökni, hisz minek akarok én belemenni ebbe? Úgyis nyugodtan alszom majd. Gondolhattam volna, hogy visszatért New Yorkba. Ezt még magamtól is kitaláltam. Mikor viszont én idejöttem, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy össze fogok vele futni az utcán, a boltban vagy egy… kiállításon. Még szerencse, hogy ez a város elég nagy ahhoz, hogy eléldegélhessünk egymás mellett boldogan.
Kint arcon csap a hideg, de nem törődöm vele, sokkal inkább azzal törődöm, hogy sikeresen tartsam a távolságot tőle és a hangszínemben nehogy bármi olyat véljen felfedezni, ami lehet, hogy ott sincs. A szavak viszont hirtelen siklanak ki az ajkaim közül, meglepetésemre mindenféle megerőltetés nélkül olyan stílusban, aminél többet nem is érdemelne az egész kapcsolatunk.
- Szóval előlem – vonom le a következtetést a szavaiból, amit ugyanolyan közönnyel vet oda nekem, amint én az előbb neki. Szinte már-már szánalmasnak lehet nevezni az emberi kapcsolatok legtöbbjét, ami pontosan ilyen példa alapján romlanak meg egyik pillanatról a másikra, mint a miénk. Sokszor kérdeztem magamtól, miután elment, hogy vajon ennyire nem számítottam neki vagy csak valami sokkal fontosabb dolog volt, ami miatt nem említette, hogy elmegy? Választ sosem találtam, megannyi lehetőség felsejlett előttem, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet az igaz, ha egyáltalán van olyan.
- Nekem nem kell felkészülnöm ahhoz, hogy szembe merjek nézni veled. – Ellenben vele, ahogy elnézem, mert ha nem érintette volna roppant kellemetlenül a jelenlétem, nem iramodik ki olyan gyorsan a teremből.
Nyolc éve.
Én is csak a plakátot figyelem egyelőre, éppen elég, hogy kicsit közelebb jöttem hozzá és a kíváncsiság majd felforgat, hogy szemügyre vehessem innét is, ne csak méterekkel odébb. Mégsem nézek még rá. A kérdésére egy halvány mosollyal az arcomon csóválom meg a fejem alig láthatóan, majd mikor megmozdul és elnyomja a csikket és újabb szálért nyúl, végül oldalra fordulok felé és az oszlopnak döntöm a vállam.
- Köszönöm a kérdést, jól vagyok, még élek – szívok újabb slukkot, miután nyelvemmel végigszántok a vörösre festett ajkaimon. Most már viszont, ahogy megvilágítja az arcát a plakátról visszaverődő fény, a vonásait fürkészem. Látszik rajta, hogy feszült, és ami azt illeti, szerintem a jelenlétem abszolút nem enyhít a merevségén. Nem bánom.
A tényleges kérdéseire egyelőre nem válaszolok első körben azért, mert mégis, hogy jön ő ahhoz, hogy számon kérjen? Kissé az én pulzusom is az egekbe szökik, nagyon nem tetszik ez a fajta közelítés a részéről. Úgy egy percen át még mindig csak csendben figyelem.
- Honnan veszed, hogy Párizsból jöttem? Az elmúlt nyolc évben tulajdonképp bárhol lehettem. Arra nem gondoltál, hogy utánad nem sokkal én is New Yorkba jöttem? Vagy Párizsban kellett volna maradnom? – A temperamentumom mindig heves volt, így is egészen jól türtőztettem magam az első pár mondatra, és igazából most sem hallatszik a hangomon, hogy ideges lennék, csak elbizonytalanítom egy kicsit. – Az élet nem egy festmény, amin minden úgy van, ahogy te akarod. A hittnél kevesebbszer mozognak úgy a szálak, ahogy azt te tervezed, Ewan.

Menekülnék előle? Nem is tudom. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szívesen elkerültem volna ezt a találkozót. Kellemetlenül érint a jelenléte, ez igaz, és ez az érzés a vesém mélyéig hatol. Olyasmikre kényszerít, hogy emlékezzek, amikre már nagyon régóta nem akarok. Lezártam azt az időszakot, kivágtam magamból, méghozzá gyökeresen, akár egy rosszindulatú rákos sejtet, mielőtt még burjánzásnak indulhatott volna, és mostanra mindent behálózna, amihez csak közöm van. Nem volt más megoldás.
Nem Raven tehet róla, de ő is a része volt. Ott volt a sűrűjében, akárcsak én. Tudom, hogy neki is fájdalmas emlék, legalábbis… egy ideig az volt. Hogy aztán mi történt vele, hogy kerül ide, arról halvány fogalmam sincs. Bizonyára nagy önzőség volt tőlem, de soha nem kerestem, nem néztem utána, mi lehet vele. És most… sem vágyom rá, hogy tudatán kívül a múltam legsötétebb foltjával szembesítsen. Elmúlt. Az az Ewan már nem én vagyok többé.
- Csak rágyújtani jöttem ki – helyesbítek, a ki nem mondott ugyanmár szinte felsistereg a szavaim között. De azért teljesen nem akarom letagadni, hogy nem örülök a találkozásnak. – És azt reméltem, mire visszamegyek, meggyőzöm magam, hogy valójában csak odaképzeltelek – pöccintem le egy észrevétlen rutinmozdulattal a hamut. Nem sértésnek szánom, bár tudom, nem hangzik túl barátságosan. Jó, hogy nem odabent kerültünk szembe egymással, egy unalmas, többszereplős diskurzus kellős közepén. Nem tudom máshogy kezelni.
- Tudom, hogy neked semmit nem jelentett, Raven, erre felesleges emlékeztetned. És inkább ne is menjünk bele – vágom el a témát, még mielőtt mélyebbre mehetnénk. – Miért jöttél ki hozzám? – Kíváncsiság? Nosztalgia aligha.
A fogalmazás azt sugallja, hogy vele ellentétben, nekem azért számított, ami volt, mégis én jöttem el, és hagytam ott szó nélkül. Nem akartam bántani vele, valahol mégis azt reméltem, hogy egy kicsit legalább fájni fog neki. De ez a hideg közöny, ami a pórusaiból árad… összemérve az én felszín alatt rejtegetett feldúltságommal, már-már sérti az egómat. Mindig is szeretett rajta táncolni.
De én is tudom, hogyan provokáljam, még ha egyelőre nem is mutatja. Túlságosan jól ismerjük egymást, lehet, hogy régen volt már, de vannak dolgok, amik sosem változnak.
A hanyagul burkolt szemrehányást figyelmen kívül hagyom. Azt nagyon is látom, hogy él és virul. A kérdés csak az, hogy miért ezen a földrészen, és miért épp ezt az átkozott várost nézte ki magának.
Honnan veszem, hogy Párizsból jött?
- Onnan, hogy ott találkoztunk utoljára, most pedig egy New York-i galériában páváskodsz. – Ehhez pedig, tetszik vagy sem, valamikor kénytelen volt eljönni a városból. Idén, tavaly, vagy nyolc évvel ezelőtt, teljesen mindegy. Engem az érdekel, hogy miért.
- Nem azt kérdeztem, hogy az utóbbi nyolc évben merre jártál. – Egyelőre legalábbis nem. – De a kérdésedre válaszolva, igen, határozottan ott kellett volna maradnod – ismétlem meg a mondatát, lassan, a hangomban mély meggyőződéssel, és egy csipetnyi arroganciával, tisztában vagyok vele, hogy ez csak még jobban felbosszantja majd, de nem zavar. Sőt. Valami rejtélyes oknál fogva kifejezetten jól esik. Vajon képes vagyok még kihozni a sodrából? Régen egészen jól ment. Soha senkivel sem veszekedtem olyan égzengető indulatokkal, mint vele. Ez kábé az egész két éves ismeretségünkre jellemző volt, épp csak az utolsó fél évben legalább ennyire hevesen egymásnak is estünk utána. Vagy közben.
- Igazán? Mit tudsz te a terveimről? – vonom kétségbe a szavait, ismét, és hogy a könnyed látszatot fenntartsam, belekortyolok a kezemben szorongatott borospohárba. Szépen hangzanak a szájából ezek a szavak, csak kár, hogy kongnak az ürességtől. Valóban sok minden nem a terveim szerint alakult, csakhogy ő ezekről fikarcnyit sem tud.
De azért, miután kimondom, egy nagyon halvány kétely mégis megjelenik bennem: mi van, ha ez inkább célzás volt?
Tudom, hogy csak a paranoiám súgja, nem lehet benne semmi valós tartalom, mégis, azt eléri, hogy most először, végre felé forduljak. A pillantásom egy pillanatra megakad a félig szabadon hagyott bal vállán. Én majd’ megfagyok, öltönyben, miből van ez a nő, hogy nem fázik?

Az állítása, miszerint csak rágyújtani jött ki, újabb mosolyt csal az arcomra. Nehogy már nekem akarja ezt megmagyarázni, mikor egyrészt nagyon is jól láttam a vonásain, hogy nem éppen számított rám és nem is nagyon akar velem kontaktba lépni, másrészt pedig elég jól ismertem én ahhoz, hogy le tudjak olvasni néhány érzelmet az arcáról, amiket egyébként mindig nagyon-nagyon jól leplezett.
Valójában azt nem annyira tudom hová tenni, hogy mégis mi a jó franc baja van velem, ahogy azt sem, hogy miért lépett le olyan hirtelen évekkel ezelőtt Párizsból. A nyíltsága pedig csak megbizonyosít arról, hogy tényleg nem kívánatos személy vagyok számára.
- Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom a jelenlétemmel – emelkedik el a kezem a testemtől, ahogy legyintek egyet. – Többször történt már ilyen? Hogy odaképzeltél? – provokálom kicsit, hisz az mindig úgyis iszonyat jól ment. Nem tehetek róla, hogy csak úgy adogatja a labdákat, amiket kénytelen vagyok élből lecsapni. Ahogy neki is nagyon jól ment a felelősség-hárítás, amit most is művészien csinál.
- Hát igen, nekem pontosan annyit jelentett, mint neked. – Állítása szerint: semmit. Ezt nyilván ő sem gondolja komolyan, de azért elég szépen cseng, ahogy közli. Meglehetősen jól céloz vele, de nem mutatom, hogy bármit is kiváltana belőlem. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ő belegondol-e, hogy ezek a szavak nem annyira hangzanak jól a szájából?!
- Itt kint sokkal izgalmasabb a társaság, mint odabent – bökök a fejemmel az épület felé, ahonnan épp tapsvihar hallatszik ki. Nem veszem le róla a szemem, rendesen szemügyre veszem, hisz nyilvánvaló, hogy ezután az esemény után nem valószínű, hogy találkozunk még, pedig annyira, rengeteg kérdésem lenne felé. Már csak azért is, hogy megtudhassam, mégis mi a francot csinálhattam, hogy ennyire gyorsan húzta el a csíkot? Persze ez is csak egy tipp, hogy én lehettem az oka.
- Igen, én sem gondoltam, hogy valaha itt fogok páváskodni, ahogy te mondanád. – Ezt már akkor is használta, mikor annyiszor felbosszantott azzal, amivel foglalkozom. Pedig akkor még tényleg csak escortkodtam –amit persze senki nem hitt el-, de azt is így hívta sokszor. – Mellesleg te is ugyanazt csinálod. – Nem tudom megállni, hogy ne bökjek oda.
Az viszont, hogy szerinte ott kellett volna maradnom, kissé kihoz a sodromból, és el is pillantok róla, hogy aztán mélyet szívhassak a cigiből. Meg még egyet és még egyet, mire végül már a filterig égett.
- Nem sok közöd van ahhoz, hogy miért jöttem el, nem kötöm az orrodra, ha nem bánod – fonom össze a karjaim magam előtt. Még arra sem tudok figyelni, hogy csupa libabőr vagyok, és hogy a hideg szinte a csontomig hatol, mivel a kíváncsiság és a felgyülemlő érzelem-tömeg pillanatok alatt elfeledteti velem.
- Hát nem maradtam ott. Itt vagyok Ewan, ha tetszik, ha nem – dőlök picit előre és a kis, kézitáskámból előveszek még egy szál cigit én is egyrészt azért, hogy időt nyerjek, másrészt pedig azért, mert az legalább egy kicsit lenyugtat. Igaz, vissza kellene mennem, mielőtt még az az alak keresni kezd, hisz azt mondtam neki, csak mosdóba jövök, de ha most elmegyek innen, lehetséges, hogy soha többet nem látom. Ami azt illeti, lehet, hogy én sem akarnám.
Ahogy felém pillant, automatikusan elkapom onnan a tekintetem és az egyik megvilágított fa lombját kezdem el fürkészni, mert nem szeretném, ha a szemeimben meglátná az indulatot, amit nagy erőfeszítések árán igyekszek visszatartani.
- Csak annyit, hogy elég rosszul alakulhatnak, ha ennyire el vagy tűnve – vágom rá gondolkodás nélkül. – Évek óta nem láttam egy festményedet sem – fűzöm hozzá, hogy ezzel mire célzok. Persze sosem voltam elragadtatva a festészettől, de az ő és Lise képei minden egyes alkalommal elámítottak. Nagyon jók voltak. Mind a ketten. – Alkotói válság? Vagy kiöregedtél? – Nem tudom, mi okozhatja ezt nála és persze az is benne van a pakliban, hogy csak én nem kutakodtam elég rendesen, bár ezt kétlem, mert elég nagy neve volt már évekkel ezelőtt ahhoz, hogy ne így legyen.
Újfent elmosolyodom és visszanyerem a magabiztosságot, így ránézek. Egyenesen a szemébe –feltéve, ha éppen nem nézelődik ő is másfelé-. Fogalmam sincs, mint rejteget és mi ez az újvonalú titokzatosság nála, de egyet talán elfelejt: Olyasvalaki áll előtte, aki régebben átlátott mindenféle felhúzott álarcon, viszont az is tény, hogy ez ugyanolyan jól működött fordítva is.

- Ha jól sejtem, nem engem kell elbűvölnöd. – Jól tudom, hogy mi az ő területe. Legalábbis régen az volt. Escort. A prostituált szebbik szinonimája. Az egyik legjobban elmérgesedő vitánk éppen az volt, mikor megelégelte az erre való célozgatásokat. Nyilván nálam borult ki a bili, csúnyán, az a jelenet örökre belém égett, nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Talán, mert sikerült igazi bűntudatot ébresztenie bennem.
Akkor nem volt kétségem afelől, hogy igazat mondott, hogy most mi a helyzet, azt nem tudom; mikor megláttam, annyira leblokkolt a felismerés, hogy a partnerére nem is emlékszem, mintha minden más elhalványult volna, de abban szinte biztos vagyok, hogy aki egyszer belecsöppen ebbe a világba, annak mindegy, hogy Párizs, vagy New York. Szerintem ma este is dolgozik, kivéve persze, ha felkarolta egy éppen arra járó, milliárdos Christian Grey, vagy hozzáment egy amerikai művészhez. De őszintén szólva, mindkettőt kétlem. Sok más út viszont nincs, hogy kiköss egy ilyen flancos kiállítás-megnyitón.
- Még sosem volt ennyire élethű. – A kérdés hangsúlyán érzem az iróniát, kóstolgat, nem kérdés, amit a magam módján igyekszem is viszonozni; ez a képzelgős téma viszont eszembe juttatja, hogy sok évvel ezelőtt drogosként ismert meg, és ami őt illeti, Lise őt is hamar rászoktatta. Vajon még mindig? Vagy volt esze, és ő is régen letette már?
- Akkor ezt tisztáztuk. – Tényleg nem akarok róla beszélni. Azért hoztam fel, hogy elvágjam, még mielőtt apránként belesodródnánk. De úgy látszik, ő sem akar a mélyére ásni, és ez igazán… könnyebbség. Pedig biztos sok kérdést őrizget. Őrizgetett. Másrészről olyannak ismertem meg, akinek – ha eljön ez ideje – nem jelentett gondot továbblépni, és erre a mostani felbukkanása is jó példa.  
- Izgalmasabb lenne? – kérdezek vissza halkan, továbbra is inkább a kivilágított plakátokra fókuszálva, ügyelve rá, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Az övét ellenben folyamatosan magamon érzem. Mintha azt akarná elérni, hogy forduljak végre felé, mint két ember, akik valóban beszélgetnek egymással, ahogy rég nem látott ismerősök között szokás. És bizonyára azt sem érti, hogy miért haragszom rá. Hogy miért jöttem el. Akkor és most, mintha összeérne az idő...
Épp ezt igyekszem megakadályozni.
Nem akarom őt a jelenembe. A gond csak az, amit ő is nemsokára megfogalmaz, hogy tetszik vagy sem, de itt van. Hiába teszek úgy, mintha füstből és emlékekből összegyúrt szellemkép lenne, amit ha megpróbálok megérinteni, azonnal semmivé foszlik. Sajnos, ahogy a szavai és a belőle áradó, ismeretlen parfümillat is bizonyítja, nagyon is hús-vér jelenésről van szó.
Ahogy visszadobja a páváskodást, aprót mozdul a szám sarka, bele is szívok a cigibe, hogy leplezzem a mozdulatot. Nem is tudja, mennyire igaza van. Persze, szakmai vizitnek van keresztelve, és elég fájdalmas felismerés így ma estére, de ha az utóbbi pár évet nézzük, a kettőnk tevékenységi köre lényegében nem is tér el annyira egymástól. Ismerkedés, jópofizás, társasági események és dugás. Leszámítva, hogy van egy csodálatos nejem, akivel szinte csak ezeken a rendezvényeken találkozom, vagy hetente kétszer véletlenül összefutunk a konyhában, és hogy tiszteletben álló, egyetemi professzornak számítok.
Tudom, hogy felhúzta, amit mondtam. És azt is, hogy próbálja türtőztetni magát. Legalábbis a soron következő, viszonylag hosszas csöndet ennek tudom be. Jó pár másodpercig csak a gomolygó cigifüst bűvöli az eget.
-  Vagyis megsértődtél – állapítom meg a nyilvánvalót, késztetést érezve, hogy kimondjam, csak mert általában nem szokta beismerni.  Végre rászánom magam, hogy felé forduljak. Az, hogy erre ő tekint félre, valahogy ismét mosolygásra ingerel, nem azért, mert annyira jól szórakoznék, inkább csak a jelenetünk könyvbe illő lehetetlenségének iróniája miatt.
Most cseréltünk, és én fürkészem őt, míg ő az elmélyült bámészkodót játssza. Hihetetlen hogy itt van. És hogy ennyi idő után, épp itt, épp most találkozunk. Ennyire a véletlen szeszélye által. Felkészületlenül ért, pedig mostanra lett volna időm helyretenni magamban a dolgokat. Már ha egyáltalán lehet… egy gyilkosságot. Felsóhajtok, és inkább én is visszatérek a plakátokhoz.
Nem látszik rajta, hogy bármit is sejtene, ismerem, azt nem bírta volna ilyen sokáig magában tartani, bármiféle célzás vagy szemrehányás nélkül. Márpedig azon kívül, hogy jó úton járok ahhoz, hogy a váratlan találkozónk örömére alaposan feldühítsem, a vonásain nem látok semmi árulkodót, ez pedig nem kis feszültséget vesz le a vállamról.
A terveimről beszél, mintha pontosan tudná, hogy mi történt velem az elmúlt nyolc évben… kertelés nélkül szegezem neki a kijózanításnak szánt kérdést: mégis mit tudhat ő a terveimről? A válasz viszont a vártnál jobban mellbe vág.
Sokan kérdezgetik, hogy mikor rukkolok elő egy újabb kiállítással, újságírók, kollégák, barátok; ajánlkoznak, hogy a galériájuk bármikor nyitva áll előttem, puhatolóznak, vagy épp viccelődnek, hogy a feleségem biztos kiszívja minden energiám. Na, meg a diákok. Vannak, akik azt találgatják, hogy vajon miért hagytam fel a festészettel, annyi díj és ilyen gyorsan jött, hangos siker után, a pletykák sajnos eljutnak hozzám, és azt is tudom, hogy sokan már múlt időben beszélnek rólam. Elmondhatatlanul zavar, de soha senki nem mondta még ilyen nyíltan és nyersen a szemembe.
Ezúttal én maradok csendben, a pupilláim enyhén kitágulnak, a beszívott levegőm pedig néhány elnyújtott pillanatra a mellkasomban marad. Felemelem a kezem, és beszívom az utolsó nikotinadagot, majd az újabb csikket is kivégzem. Igyekszem nem túl nagy jelét adni, hogy ezzel tényleg a közepébe talált, bár nem annyira könnyű. Úgy döntök, inkább máshonnan közelítek, és inkább arra tapintok rá, amit tippem szerint nem akart elárulni, vagy járulékos veszteségnek gondolt.
- Szóval követed a karrierem? – kérdem, de voltaképpen inkább megállapítom. A hangom egy árnyalatnyival szárazabbá és távolságtartóbbá vált, és ahogy ránézek, a tekintetem is hűvösebb lett. A kérdést csak egy rövid, cinikus horkantással méltatom.
- Miből? A festészetből? Azt inkább te fogsz nemsokára, szóval lassan illene visszatérned a lovagodhoz, mielőtt a ma esti fizudnak annyi.
Mindketten érzéketlent játszunk, ám a körülöttünk úszkáló fagyos levegő csordultig telt vibrálással, ami nyilván a bennünk lévő feszültségből fakad. Bárki állna itt mellettünk, roppant kellemetlenül érezné magát, akkor is, ha egy szót sem szólnánk egymáshoz.
Ahogy ezt végiggondolom, fel is tűnik a hátunk mögött egy alak, magas, elegáns, mindkét kezében borospoharat tartogat, és ami azt illeti, nem sokat kertel.
- Ewan! Rég láttalak! Bemutatnál a hölgynek? – vet rám egy rövid pillantást, majd Raven felé fordul, és át is nyújtja felé az egyik poharat. – Ha megkínálhatom. Ittam már jobbat is, de legalább átmelegít. A nevem Jax – nyújtja a kezét, hogy kezet fogjon, majd ismét felém fordul. – Szóval ő a… – hagy egy kis szünetet, esélyt hagyva a gondolkodásra, én pedig rájövök, hogy halvány fogalmam sincs, mit mondjak. Isten ments, hogy be kelljen vallanom: bármi közöm lenne hozzá. Ösztönösen nézek Ravenre, és ő talán kiolvassa a tekintetemből, hogy nagyon nem tetszik ez a helyzet. Jax viszont látva – és kihasználva – az átmeneti tanácstalanságomat, ismét megelőz.
- Remélem, időben érkeztem, mert az úr nagy szoknyapecér, de sajnos már elkelt – mosolyog cinkos derültséggel Ravenre. – Adria odabent van? Még nem is köszöntem neki.
- Nem – használom ki, hogy végre egy kérdés, amire válaszolni is tudok. – Elutazott pár napra. És igazából a hölgy is épp menni készült. Törődj bele, ilyen az élet - vonom fel a szemöldököm, magam is elmosolyodva a végére, mielőtt a boromba kortyolnék. Kicsit sokat beszél, de amúgy bírom a srácot, attól az apróságtól eltekintve, hogy most kicsit sem hiányzott ide.

- Ne aggódj, nem zavarok sokáig, megyek aztán vissza, hogy elbűvölhessem a partnerem – mosolyodom el halványan. Értem, hogy ez most célzás akart lenni, vagyis gondolom, ami most nem bosszant fel. Ha tudná, hogy végül tényleg beigazolódott a „vád”, amivel állandóan heccelt akkor, biztos kihúzná magát és azt mondaná, hogy „látod, megmondtam”. Akkor még tényleg csak escortkodtam. Most viszont már más a helyzet, igazából ez a kivételes alkalom, amikor nem széttett lábakkal fekszem valamilyen férfi alatt. Ezt viszont soha az életben nem mondanám el neki. Nincs az a pénz.
Fogalmam sincs, hogy vajon drogozik-e még?! Most ahhoz képest, hogy meglepte, hogy itt vagyok egész összeszedettnek tűnik, de jelen helyzetben én is túlteljesítek. Néha vannak ilyen időszakok, mikor kevésbé érzem a mámor hiányát vagy sikerül elterelni a figyelmem és habár Ewan önmagában fel tudna idézni bennem jó pár olyan kalandot, mikor nem voltunk éppen két lábbal a földön, most sokkal inkább a jelenléte érdekel.
Nem tagadom –magamnak legalábbis-, hogy azért azzal, hogy azt mondta, nekem semmit nem jelentett, fájó pontra tapintott. Tudta mindig, hol kell ütni ahhoz, hogy összeroskadjon az ember, és ami azt illeti én is. Ismertük egymás gyengeségeit, tulajdonképp a-tól z-ig tudtunk minden berögződését a másiknak. Most viszont idegen. Méteres szakadékok tátongnak kettőnk között és habár rajta tartom a szemem, ezzel is kicsit provokálni akarom, na meg szemügyre venni. A szemébe viszont nem néznék ilyen közelről. Most nem.
- Persze. Tudod, hogy kíváncsi természet vagyok, Ewan. Csak szeretném tudni, hogy vagy, mielőtt még újra elveszek a benti, érdektelen tömegben. – Legszívesebben persze üvölteni tudnék vele, azért, mert magyarázat nélkül hagyott és azért, mert itt van. Jó, ide való, értem. De miért kellett nekünk újra találkozni?
És miért idegesít fel pár szavával rögtön? Nyugodtnak kell maradnom. Ha nekirontok, elveszítem a csatát.
Csakhogy míg átgondolom az elkövetkező szavaimat pár másodpercnyi szünet alatt, rögtön újra támad, amire ironikus kacajt hallatok.
- Ugyan, kár illúziókba ringatnod magad. – Alig hallható, mély légvétel következik, ugyanis az a bizonyos cérna, ami közel van a szakadáshoz komolyan egyre vékonyabb. Azért zavar, hogy most ő néz, nagy a kísértés, hogy inkább odaforduljak és találkozhasson a minden bizonnyal perzselő tekintetemmel, amit sikeresen előhozott.
Mikor visszafordul, nem mozdulok felé még kis ideig. Szóval mit tudok a terveiről? Nagyjából semmit, de azért internet létezik, és ha publikált volna az elmúlt években folyamatosan, akkor azt láttam volna. És azt hiszem, ezzel a mondatommal sikerül nekem is jó helyre ütnöm, ha a csendből következtetünk. A kérdése viszont nem okoz csalódást, sejtettem, hogy nem fog normális válasszal szolgálni. Persze ezzel nem is nagyon számoltam a nagy hirtelenségben, hogy ebből ez is leszűrhető.
- Még az is lehet. – Ha már leszűrte, miért ne mondanám meg. Tulajdonképpen az túlzás, hogy követem, igazából évek óta utána sem néztem. Elengedtem. Elfelejtettem. De ezek szerint azóta sem nagyon publikál, amit még mindig nem igazán értek.
A tekintetem összetalálkozik az övével, ami mostanra hasonlóan hideg mint az enyém, igazából kicsit talán bánom is, hogy kijöttem utána, de ha nem tettem volna meg, akkor azt sajnálnám. Most viszont bennem –és feltehetőleg benne is- felszakadt néhány régi seb és emlék, aminek már szépen nyugton kellett volna lennie. A megjegyzésére nem reagálok, jobban jár mind a kettőnk jelen helyzetben. Nem szeretné jelenetet csinálni itt kiállítás-megnyitó kellős közepén.
S mint valami égi közbeavatkozás,megjelenik egy ember a semmiből, borospoharakkal a kezében, oh, hála az égnek.
Ahogy felém nyújtja a poharat, el is veszem egy mosollyal az arcomon és aztán bemutatkozom én is neki.
- Nem szükséges bemutatnia, bemutatkozom én magamtól. Raven – nyújtom a kezem én is, és mikor elveszem a kezem, alig láthatóan, de érezhetően simítok végig a keze belső felé az ujjammal, majd rögtön a borba kortyolok.
A következő kérdésre a választ Ewanre hagyom, de a tekintete, amely beszédesebb bárminél, újabb mosolyra késztet. Jax viszont nem vár a válaszra, újabb szóáradatba kezd. Amit mond, viszont érdekesebb minden másnál.
- Oh, szóval elkelt? Ezt eddig nem említette – biccentem kicsit oldalra a fejem, ahogy ismét a tekintetébe fúrom az enyémet. – Még szerencse, hogy nem vetette ki rám a hálóját, de ez régi barátok között nem is szokás. – Ewan nős? Hát ez haláli. Komolyan mondom… tud még ő is meglepetést okozni.
- Szóval régóta ismeritek egymást? – néz inkább Ewanre, mire én csak halványan bólintok, de átadom a lehetőséget, hogy ő válaszolja meg a kérdést ezúttal.
Csak kortyolgatom a bort, ami a pasi állítása szerint nem a legjobb, de nekem most jobban jön, mint egy kanál víz a sivatag szélén.
- Megengedek magamnak még néhány percet, ha nem bánod – vágok a szavába, ha végzett, ha nem, ahogy lenyeltem a vörös nedűt és csak hogy tényleg érezze a dolog határozottságát, jobb kezem a vállára simít pár pillanatra.
- És… Jax – találom meg pár másodpercnyi kihagyás után a nevet. – Ön is festeget? – kérdezem meg, ha már idejött a lehető legrosszabb társaságba most, így legalább nem fogja érzékelni az Ewan és köztem pattogó feszültség parázsát… annyira.

Amit mond, akár egy sima, mezei partnerre is vonatkozhatna, az én füleimnek mégis inkább beismerő vallomásként hat. Nyilvánvalóan ő sem öl bele sok energiát, hogy tagadja, ez a halvány sejtelmesség, ami körüllengi, pedig mindig is jelen volt vele kapcsolatban. Ha tippelnem kellene: ez is a munkájához tartozó fegyvertár része. Beleivódott.
De az igazat megvallva, mindig is tetszett. Sosem szerettem az egyszerű, kész tényeket, amiket nyersen és unalmasan az orrod alá dörgölnek, jobban érdekelt az, amit én fejthetek meg. Ez meg talán az én hivatásomhoz kötődik.
Mindketten tudjuk, a kíváncsi természet nem csak rá értve igaz. Túl sokszor keveredtem olyasmibe, amit bölcsebb lett volna inkább nagy ívben elkerülni, és bár a mindennapok során jól titkolom, az évek alatt ez nem hogy előnyére változott volna, az alkotói válságot kísérő stressz és erős hangulatingadozás miatt manapság talán még inkább igaz. Mindenre felfigyelek, ami képes legalább rövid időre lekötni a figyelmem. És kifejezetten hajtom a kockázatot, ami újra és újra emlékeztet rá, hogy még életben vagyok.
- Jól vagyok. Kösz az érdeklődést – felelem kurtán, és próbálok nem tudomást venni róla, hogy ez a kérdés egész őszintének hangzott, és hogy tulajdonképpen elég bunkón viselkedek vele. Végül is tényleg, nyolc éve láttuk egymást utoljára, nem pánikrohamot kellene kapnom tőle, inkább nekem kellett volna odamennem hozzá, azok után, hogy csak úgy leléptem. Fejben tisztában vagyok vele, és bizonyára így is tettem volna, ha… nem félnék annyira szembenézni azzal, ami történt, és amit ez a véletlen találkozás magával hozhat.
Hogy kiderülhet, ami éjszakánként néha még mindig felriaszt, és a jeges rémület csak lassan, hosszú órák múltán tűnik csak el teljesen a tagjaimból. Ami még gondolatban is elborzaszt, és szembesít vele: mekkora szörnyeteg vagyok.
Nem derülhet ki. Ahogy az sem, mi fűzött hozzá a múltban. Vagy egyáltalán, hogy az útjaink bármikor is keresztezték egymást korábban. Ezt a döntést már nagyon régen meghoztam, és most sem szándékszom máshogy cselekedni. Még ha emiatt újabb bűntudat-köteget veszek is magamra. Túl fogja élni. Ahogy mindent. Sosem volt egy törékeny virágszál.
Szóval nem sértődött meg, és nem is árulja el, miért jött el Párizsból. Na, persze. De igaza van, talán jobb is, ha nem tudom. Talán jobb, ha semmit nem tudok róla, csak úgy mint eddig, akkor nincs minek felzavarni az állóvizet, ha tisztességesen leiszom magam az éjjel, holnapra talán még azt is elfelejtem, hogy összetalálkoztunk erre a pár percre.
Nem kérdezek vissza, hogy ő hogy van. A szavaim, a mimikán, a testbeszédem, minden arról árulkodik, hogy nem veszek szívesen tudomást róla, hogy itt van. És ez tudom, hogy hergeli. Azt is szívesebben venné, ha egy csomó hülyeséget a fejéhez vágnék, ha a szemébe mondanám, hogy haragszom, és nem akarom látni, de a közöny és a hallgatás, a levegőnek nézés tehetetlenné tesz. Sose viselte jól, ha átnéztek rajta. Kérdés, hogy inkább felhúzza magát és visszamegy, világméretű pöcsnek keresztelve, és végleg kisatíroz a képzeletbeli listáról, amin a régi, közeli ismerősök neve szerepel, vagy nem bírja megállni, hogy ne hozza szóba. Hogy én melyiknek örülnék jobban, abban egy pillanatig sem kételkedem.
Az eltűnésemmel viszont célba talál. Ez fájó pont, és nem is neki szeretnék erről magyarázkodni. De élből odavetett, ideges választ sem akarok adni, azzal csak magamat árulnám el.
- Mostanában másba fektetem az energiát – fűzöm hozzá végül, egyszerű és letisztult indoklásképp, mintha teljesen szándékosan tettem volna félre az alkotást és a művészi ambícióimat. Legyen elég ennyi. Jax megjelenése viszont hamar elvágja a témát, most még azt mondom: szerencsére, de amint meghallom az első mondatát, kezdem is rögtön visszaszívni. Korán örültem.
Szótlanul nézem végig a bájos kézfogásukat, és közben az jár a fejemben, hogyan tudnám minél hamarabb szétrobbantani a készülőben lévő beszélgetést. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, hogy Ravennel ismerjük egymást.  Egyáltalán nem akarok semmi nyomot hagyni, ami a múlt felé vezet, és Ravent is a lehető legtávolabb szeretném tartani a jelenlegi életemtől. De Jax nem az a fajta, akit könnyen levakar az ember, sőt, mikor szóba hozza, hogy házas vagyok, elmosolyodom, mint aki tényleg lebukott, de legszívesebben most rögtön leütném.
- Szeretem a végére tartogatni a meglepetést – vágom ki magam, somolyogva, majd Ravenről átpillantok Jaxre. – És szeretem én magam elsütni – jelzem felé, hogy nem bánnám, ha befékezne egy kicsit. Ami azt illeti, mindketten megkapták tőlem a megfelelő pillantásokat, de nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is visszavonulót fújna.
Ahogy Raven kiejti a „régi barátokat”, egy pillanatra megdermedek. Miért csinálja ezt? A tekintetem visszavándorol rá, egy fokkal mogorvább kivitelben, de inkább, mielőtt bármit is mondanék, az ajkaimhoz emelem a poharat. Megvárom, amíg Jax kérdez rá, hogy aztán rávághassam…
- Nem, dehogy. – Ja, eddig kitűnő, és most? – Az hiányzik még, hogy ezt így add elő Adriának. A reggeli géppel haza is repül – mosolyodom el újra, Jax pedig elneveti magát. – És ha direkt erre játszom?
- Azt nem hinném. Csak ha már mindennel kész vagy, amit rád bízott. A Merlin-projekttel az élen – libbentem meg a témát, mert tudom, hogy ez hatni fog. A nejem és ez a csökkentagyú értelmiségi ugyanis együtt dolgoznak, úgy barátkoztunk össze.
- Oké, ez nem volt szép – bök felém a frissen kihalászott cigis dobozzal, és mintha csak valami spéci kártyatrükköt hajtana végre, ugyanazzal a kezével látványosan kihalássza belőle a szükséges dohányrudat, majd Ravent is megkínálja. – Tőled nem kérdezem, úgyis leszokóban vagy. De ezek szerint elvesztettem a fonalat. Akkor mi ez a régi barátok között nem szokás? – néz kérdőn a vele szemben ácsorgó nőre, de megelőzöm a választ.
- Itt futottunk össze, a palackos delfinek alatt – pillantok fel a mellettem tornyosuló plakátra, ami épp a tengeri hulladékot reklámozza. – De mielőtt rátérhettem volna, hogy ez tulajdonképpen milyen romantikus, kiderült, hogy a hölgy kísérője az egyik régi ismerősöm. Szóval nem csak nekem tabu, de neked is.
- Egy kísérő még nem a világ – mozdulnak szemtelen ívbe az ajkai, ahogy meggyújtja a cigit, majd a reakciót keresve, lopva, játékos villanással a tekintetében Ravenre pillant, ha ő is vett, akkor az övét is készséggel meggyújtja.
Ez az a pillanat, amikor megpróbálom újra eltávolítani a kisasszonyt, így még talán megúszhatnánk, de úgy látszik, csökönyös, mint egy szamár. Ahogy a tenyere a vállamra simul, az izmaim érezhetően megfeszülnek alatta.
- Sajnos nem. Inkább csak rajongója vagyok a művészetnek, bár mostanában azzal fenyegetem a művészurat, hogy ha nem enged bepillantást a műtermébe, akkor beiratkozom az egyik festőkurzusára – szippant mélyet a füstből, néhány hosszabb pillanatig bent tartva, majd kieresztve a folytatást is hozzáteszi. – Gondoljon csak bele, itt áll önnel szemben egy élő festőlegenda, és évek óta senki nem tudja, hogy min dolgozik. Még a barátait sem hajlandó beavatni. Hát ember az ilyen?
Halványan elmosolyodom a szavain, egyrészt zavarba hoz, másrészt Raven jelenléte borzasztóan feszélyez, egyáltalán nem örülök, hogy ez a marha mindent elfecseg rólam.
- De ha már szóba jött a kísérője, igazán bemutathatna neki. Hátha rejteget a nappaliban néhány elkallódott Brooks-festményt, remélem, az egyetemről ismerik egymást. Feltétlen meg kell ismerkednem vele – hecceli tovább a kedélyeket, és nálam ezzel tényleg be is telt a pohár.
- Jól van, Jax, chill. Elveted a sulykot.

Tulajdonképp nem véletlenül nem titkolom, hogy escortként vagyok itt jelen, vagyis ha valaki csak ezt a mondatot szimplán hallaná, akkor esélyes, hogy elsiklana felette. Ewan viszont sejtheti, hogy nem szerelemből szeretném elszórakoztatni Liamet. Azt viszont biztosra nem tudja, hogy nem csak escortként vagyok jelen, bár biztosan ott ül a gondolat a fejében, ahogy mindig is. Ez az egy dolog van, amit semmi pénzért nem vállanék be neki. Pontosan tudom, milyen tekintettel nézne rám, és nem akarom azt látni. De valószínűleg nem is lesz rá alkalom, hiszen úgysem találkozunk többet, már most is a pokolra kíván, ahogy látom, bár ne tenné. Vagyis legalább ha tudnám, hogy miért viselkedik így? Nekem kellene inkább rá sem nézni, nem pedig neki.
Szóval jól vagy, bunkókám. Jól van, ennek őszintén örülök, hogy élsz és virulsz, és hogy ennyire menekülsz előlem. Vagyis menekülnél.
Viszont ezeket a mondatokat csak gondolatban játszom le, kívülről csak egy kurta mosoly jellegű reakciót láthat. Ez azonban kezd nagyon nem őszinte lenni, ugyanis ahogy minden jel arról árulkodik, hogy abszolút semmibe veszi a jelenlétem, roppant mód idegesít. Próbálok felülemelkedni rajta, de egyszerűen nem megy. Az viszont többé-kevésbé egész jól, hogy nem mutatom ezt felé. Azt hiszem.
Érdekel, hova tűnt, hogy ennyire elbújt a nyilvánosság elől és nem is vagyok rest rákérdezni.
- Valóban, és mibe? – kérdezek vissza egy másodpercnyi szünetet sem hagyva, hisz kíváncsivá tett. Valamiért viszont nem gondolnám, hogy ennyi lenne az indok, de ezt lehet, sosem tudom meg, ugyanis pont megjelenik egy férfi, aki potenciális társaságnak vél minket.
Mikor rögtön egy olyan információval indít amiről nem tudtam, már örülök, hogy jött. Azt érzékelem, hogy Ewan már kevésbé boldog tőle.
- Hát azt tudom, igazi meglepetések embere vagy – bólogatok halványan. – Főleg azért, mert sosem lehet tudni, éppen hol bukkansz fel... Vagy épp nem – nevetek halkan, majd kortyolok a boromból egy keveset. A Jax kérdésére adott válaszon csak alig láthatóan emelkedik meg a szemöldököm.
- Valóban, inkább ne, nem szeretnék szembenézni a zöldszemű szörnyeteggel – helyeslek, miután megdiskurálták a Merlin-projekt rejtelmeit, és ha már megkínál a cigivel, veszek egyet.
- Egy káros szenvedélyről nem igazán lehet leszokni. Maximum jól titkolni, vagy önmagunknak is azt hazudni, hogy nincs rá szükségünk – nyalom meg a szám szélét, mielőtt még a két ajkam közé csippentem az újabb szál cigarettát. Az utolsót, mert már így is elég rég távol vagyok, de remélem, hogy Frasiert leköti a vélhetőleg roppant érdekes megnyitó. Az előbbi mondatot csak úgy mellékesen jegyzem meg, és most főleg a dohányzásra értem, nem más szenvedélyekre. De hogy ő leszokóban van? Mégpedig a dohányzásról? Vajon mióta előtt Párizsból törvénytisztelő állampolgár lett és a tudatmódosítókat is elhagyta? Ah, az képtelenség! Ewan biztos, hogy nem. Keményebben tolta, mint bármelyikünk, habár általában tudta a mértéket, de ez nem is hanyagolható el egy drogfogyasztónál.
Miközben ezen elmélkedem, folyamatosan Ewan arcát figyelem, mintha ezekre a nagy kérdésekre adott válaszokat képes lennék leolvasni róla. Mire normálisan visszatérek fejben is a helyszínre, csak azt hallom, hogy mindenkinek tabu vagyok, amire csak vállát vonok. Óriási, ahogy próbálja elhessegetni a gondolatot Jax fejéből, hogy még véletlenül se forduljon meg benne, hogy rám hajtson.
Szélesen elmosolyodom a megjegyzésre, majd éppen újabbat kortyolnék a borból, miközben Jax megemlíti a kurzust, amire elemelem a poharat az ajkamtól, és ha eddig nem, hát most erre egész biztos, hogy kiül a meglepetés az arcomra. Mielőtt reagálhatnék rá már folytatja is és egyenesen Ewanre pillantok. Tehát ezért az eltűnés, és ebbe fekteti az energiáját mostanság. Hogy tanár lett belőle. Ez hihetetlen.
- Biztos vagyok benne, hogy tényleg valami oltári nagy durranás lesz, ha majd leleplezi. Márpedig egyszer biztos annak is eljön az ideje. – Már ha egyáltalán fest. De az nem lehet, hogy... Nem fest?! Hát most már csak meg kíváncsibb lettem Ewannel kapcsolatban. A mellettem ácsorgó Ewan pedig szerintem idő kérdése és elküldi a picsába ezt az embert. Elég sokat beszél, igazából be nem áll a szája, pedig már így is többet mondott, mint amennyire számítottam, hogy a mai este folyamán kiderül.
Befelé pillantok a vállam mögött, ahonnan ismét tapsvihar hallatszik.
- Oh, vadássza a Brooks-festményeket? – csillannak fel a szemeim egy pillanatra. Habár én az összeset eladtam már kettő kivételével, bár ezt Ewan nem tudhatja. – Hát, tulajdonképp sosem lehet tudni, hol bujkál egy, bár szerintem akivel jöttem, nála nem. Majd nyitott szemmel járok – kortyolok mégis a borba, majd elszívom az utolsó slukkot és elnyomom. Mikor túladtam a képeken, akkor nagy szükségem volt a pénzre, pedig nem akartam őket kiadni a kezeim közül. Nem tudom, miért ragaszkodtam hozzájuk annyira, de sem Lisét, sem az övét nem akartam. Mégis megtettem, ki tudja, azóta merre járnak. Ahogy Ewan elcsitítja Jaxet, felé fordulok.
- Jól van, kicsit azért lehetsz te is a középpontban, na. Örülj, hogy vannak emberek, akiknek ennyire fáj a foguk a festményeidre.

A hangsúly és a visszakérdezés gyorsasága világossá teszi, hogy szkeptikusan áll a magyarázatomhoz. De ez megbocsátható neki. Nem érti a viselkedésemet, tele van kétellyel és kérdőjellel, sötétben tapogatózik csupán. Fogalma sincs, hogyan álljon hozzám, mit higgyen el, és mikor jobb, ha inkább fenntartással kezeli a szavaim, így inkább mindenben kételkedik. Jó döntés, a naivság ritkán volt rá jellemző, ezt mindig is tiszteltem benne. És azért sem tudom igazán hibáztatni, hogy nem bízik meg bennem. Miért is tenné?
Héjaként csap le erre az információmorzsára, és biztos vagyok benne, feltett szándéka addig bökdösni a csőrével, amíg a kemény burok meg nem adja magát, csakhogy…  Jax felbukkanása kissé átrendezi a sakktáblát. Feloldoz ugyan a válaszadás alól, de összességében azért mégis jobban bánom, hogy így alakult.
- Távol álljon tőlem, hogy ezzel takarózzak, de azt mondják, ez elég jellemző a művészekre – általánosítom szándékosan Raven megjegyzését, könnyed viccelődésbe ágyazva, és kísérőnek az arcomra engedek egy halvány félmosolyt, mintha csak a szellemes társalgás vezérelne, és pimaszul ki akarnék bújni a leheletnyi megrovás alól. Mert hát az, és Jaxen kívül mindketten jól tudjuk, mire vonatkozik.
- Az biztos. Rád pedig különösen – helyesel ő is, széles mosolyt villantva. A figyelmemet nem kerüli el, hogy folyamatosan Raven alá adja a lovat, játékosan, de ellenem heccelve a helyzetet, amit akkor szokott, ha rá akar startolni valakire, ez pedig kicsit sem tetszik. Jó lenne még csírájában elfojtani benne a szándékot. – De ezek szerint valahonnan mégis ismer a kisasszony – vonja összébb a szemöldökét, ahogy leesik neki a tantusz. Ez az állítás nem nagyon fér össze azzal, hogy most találkoztunk először. Nem értem, mért nem képes ezt elengedni.
Még mielőtt Raven megszólalhatna, megint én válaszolok.
- Csak annyit mondtam: nem rég találkoztunk, és hogy a régi barátok egy másik relációra vonatkozik – nyomatékosítom benne a saját, előbbi kérését. – Ez nem zárja ki, hogy egyszer-kétszer máshol is összefutottunk már. – Ez kábé úgy hat, mintha szórakoznék vele, és ha így lenne, valóban kifejezetten élvezném, de az igazság sajnos az, hogy csak próbálom menteni a menthetőt. Remélem, Raven nem húzza még egyszer keresztbe a szavaim, nem tudom, szándékosan csinálja-e, vagy inkább arról van szó, hogy nem alkalmazkodott elég gyorsan a szituációhoz.
- Vagy úgy – bólogat, és látom az arcán, hogy ez a helyzet még jobban tetszik neki, nem is firtatja. Egyelőre. – Hát, ha ti már tegeződtök, egész mókás lesz, ha mi egész este magázódni fogunk – pillant át Ravenre huncut mosollyal, én ugyan nem tudok róla, de minden bizonnyal az az akár véletlenül is történhetett simítás bátorítja fel, amikor kezet fogtak, és valószínűleg ő is épp ezt latolgatja, hogy mennyire szándékos jelzés volt.
Raven kis szónoklata a káros szenvedélyekről, és azok elhagyásáról, arra enged következtetni, hogy ő még nem tette le a drogot. Jól emlékszem, őt is ugyanúgy Lise szoktatta rá, mint annak idején engem.  
- Ezek szerint te is próbálkoztál vele. – Magam sem tudom, hogy kérdezem inkább, vagy állítom, mint a szavaiból leszűrt tanulságot, valahol a kettő között, de ez az első mondat, amit direktben hozzá intézek, mióta Jax megjelent. És az egész este alatt az első alkalom, hogy közben ránézek. Biztosra veszem, hogy tudja, nem a cigiről beszélek.
A pillantásom csak futólag időzik el rajta, de ha közben rám néz, állom a tekintetét. Ez az önmagunknak is azt hazudni rész nagyon is úgy hangzott, mint aki tapasztalatból mondja. Kedvem lenne hozzáfűzni valamit, mondjuk azt, hogy „de, le lehet szokni”, anélkül is, hogy azt hazudnád magadnak, hogy nincs rá szükséged. Persze, hogy van. Mindig is lesz.
Egyébként igaza van Jaxnek, a drogot már letettem, most pedig a cigivel próbálkozom, bárki azt mondaná, hogy ezek után gyerekjáték, de ki kell ábrándítanom: nem az.
Zavar, hogy túl nagy az egyetértés köztük, de nincs is időm a katasztrófa-elhárításon dolgozni, Jax egyfolytában lövögeti az övön aluli labdákat, mikor a festőkurzust hozza szóba, már láthatóan is kiszökik belőlem egy sóhaj. Nem tudom többé olyan jól elrejteni, hogy bosszant ez a jelenet. Ahhoz képest, hogy semmit nem akartam elmondani Ravennek, lassan könyvként lapozgatja az életemet.
- Egyszer biztosan – mondok csak ennyit egy műbe hajló mosolykísérlet közepette. – De inkább beszéljünk másról, a munkával épp eleget foglalkozom napközben. – Sötéten és meglehetőst jelzésértékűen szuggerálom Jaxet, de mintha észre sem venné, nem száll le a témáról. Bizonyára azt hiszi, hogy csak szerénykedem, vagy tudom is én, mi járhat a fejében…
Ahogy Raven kiejti a száján a Brooks-festményeket, olyan hirtelen fordítom felé a fejem, mintha engem is nagyon érdekelne, mégis hogyan fejezi be ezt a mondatot. Ha egy árva szót is mer szólni róla, itt helyben megfojtom. Belekortyolok a borba, de nem engedem a pillantását. Észre sem veszem, de a pulzusom egészen meglódul közben. Ha elárulja, hogy vannak képei, azzal abszolút véget vet az erőfeszítéseimnek, hogy a mostani életemet és barátaimat elválasszam Párizstól. Tudnia kell, hogy azt akarom: hallgasson, nem véletlenül tagadtam le, hogy ismernénk egymást. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy nem lát-e ebben egy kínálkozó esélyt a bosszúra.
- Mi az, hogy. A fél karomat odaadnám egy zsenge alkotásodért – hunyorít rám, mielőtt folytatja. – De már teljesen szétszóródtak, nem lehet megtalálni őket, vagy magángyűjtőknél vannak, akik hét lakat alatt őrzik, vagy a múzeumok érzik túlságosan magukénak. Ha esetleg találkozna eggyel, ígérje meg, hogy feltétlenül én leszek az első, akit felhív – kezd el kotorászni a zsebében, és végül átnyújt egy névjegykártyát. – Nagyon hálás leszek – ejti ki úgy a nagyont, hogy a dollárjelek csak úgy rezonálnak a hangjában, ettől pedig még jobban aggódni kezek, Raven nem szokott tudni ellenállni ekkora kísértésnek. Pláne nem tartósan, a pénz mindig is vonzotta. Persze, az igaz, hogy eddig is bármikor eladhatta volna a képeket, de egyrészt nem is biztos, hogy tisztában volt vele, mennyit érhetnek, másrészt nagyon más az, hogy laikusként elkezded felkutatni a piacot, vagy az első szóra az orrod elé nyomnak egy busás ajánlatot, anélkül hogy a kisujjadat is mozdítanod kellene érte.
- Rendkívül örülök, de ha nem bánod, Jaxszel lenne egy kis szakmai megbeszélnivalónk. – Azzal mozdulok is, és egy határozott mozdulattal kiveszem Rav kezéből a kártyát, és a tenyerembe gyűröm, a másikkal pedig az úriembert sürgetem az újabb tapsvihar irányába. Nem állok meg vele, amíg be nem érünk az épületbe, de mikor már pár lépés távolságba értünk, belekezdek, és megkísérlem elmagyarázni neki, hogy nem az ügynököm, és jobb lenne, ha nem is hozna zavarba azzal, hogy úgy viselkedik; attól, hogy jóban vagyunk, még nem jelenti azt, hogy asszisztálok hozzá, hogy szexpartnereket gyűjtsön a nevemmel; és amúgy is tartsa távol magát ettől a nőtől, mert nincs kedvem konfliktusba keveredni azzal, akivel érkezett, mint már volt alkalma hallani, elég jóban vagyok vele.
Nem beszélek vele olyan finoman és árnyaltan, mint szoktam, és bár a vonásaimról nem ordít az idegesség, a hangom egész biztosan goromba. Nem tehet annyira róla, hogy rajta csattan az eddig gyűjtögetett feszültségem, de jelenleg egyáltalán nem bárom, hogy ettől legalább még erélyesebbnek tűnök, még ha nem is érti, hogy miért vagyok ennyire indokolatlanul mogorva. Az igaz, hogy feszítette a húrt, de ebben általában én is partner vagyok, nem szoktam ennyire kiakadni miatta. Sőt, talán még egyszer sem fordult elő, de ez jelenleg nem érdekel, ha most vitatkozni kezd, egész biztos, hogy nagyon összeveszek vele, és ezzel kétségkívül ő is tisztában van, így nem is igazán adok rá lehetőséget, hogy jobban elmélyedjünk a témában, egyszerűen csak otthagyom, amint beértünk az ajtón, és a mosdó felé veszem az irányt.

Mindenben kételkedem. Azok után, hogy se szó, se beszéd lelépett, nem is szándékozom elhinni neki semmit. Az utóbbi nyolc évben ő volt az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz Lise után, azóta szinte senkit, mindenkit fenntartásokkal kezelek és képtelen vagyok megbízni bárkiben is. Ő is szép számmal hozzátett ehhez, amiért kicsit haragszom rá. Nem is kicsit. Mindegy. Ezen a ponton még teljes mértékig úgy vagyok a dologgal, hogy nem valószínű, hogy látni akarom még az életben.
Jax megjelenésével mellesleg közel sem lehet normálisan beszélgetni -na, nem mintha eddig annyira szívesen látott társaságnak vélt volna, ahogy érzékeltem-, szóval egyfelől örülök, hogy megjelenik, másfelől pedig tanácstalanul állok a szituáció előtt egy ideig. Ewan észrevehetően próbálja leplezni, hogy bármiféle ismeretség is lenne közöttünk, Jax viszont próbálja bebizonyítani az ellenkezőjét. Halvány mosollyal az arcomon figyelem a köztük lezajló kis párbeszédet, ám szólásra nyitnám a szám, mielőtt Ewan megszólalna, valahogy mégis ő jut először szóhoz. Alig láthatóan csóválom meg a fejem és a kiszélesedő mosolyom azzal próbálom megakadályozni, hogy egy nagyobbat kortyolok a borospohárból. Kezd egészen szórakoztatni a jelenet, és már-már ott tartok, hogy inkább csak csendben végig hallgatom, mit alkotnak ketten. Végül Jax hozzám intézett szavaira elmosolyodom.
- Nincs ellenemre a tegeződés – egyezek bele, hiszen nincs értelme a magázódásnak. Habár az is biztos, hogy a magázódásnak is megvan a maga izgalmas bája, ha úgy adódik a szituáció, de rendben, végül is, miért ne?
Elmosolyodom a felvetésen, hogy Ewan Jax szerint éppen leszokóban van a dohányzásról, hiszen épp az előbb szívott el előttem ha jól emlékszem, nem egy szálat, dehát pont erről beszélek. Kicsit meglepődöm, hogy Ewan hozzám beszél, hiszen eddig mintha ignorált volna, tekintetem felé is irányítom és az övében akad meg. Vajon ő már letette a drogot? Annak idején igen keményen tolta ő is, én is, Lise rászoktatott, pedig addig soha nem vetemedtem rá még csak egy füves cigire sem, igaz, Puerto Ricoban nemhogy a számba venni, de még ránézni sem szabadott, de lehetőségem sem lett volna rá. Igaz, ha úgy adódott volna és kipróbálom, az anyám valószínűleg nem vette volna észre, hiszen mindig elfordította a fejét. Az apámnak nevezett személyről pedig inkább ne is beszéljünk.
- Az életben jön egy pont, amikor ki kell próbálni dolgokat. Aztán vagy bejön, vagy nem – legyintek a kézfejemmel, majd a kezemben lévő dohányrúdba szívok. Többször próbálkoztam vele, de mindig csak akkor, mikor rákényszerített az élet. Az utóbbi években egyszer volt mellettem olyan ember, akinek megígértem, hogy most már tényleg vége, végleg. Nem egyszer. Nem kétszer. Milliószor. Aztán nem bírta tovább, végtére is teljesen érthető, hogy elege lett az ígérgetésekből. Fontosabb volt számomra a drog, mint ő maga.
Meglep, hogy tényleg a tanítással foglalkozik most. Ekkora tehetséggel, mint az övé, csoda, ha erre pazarolja. Biztos nem ok nélkül. Nem tudom elképzelni, hogy csak ezzel foglalkozzon. Annyira elképzelhetetlen nekem is, hogy nem ragad ecsetet, hogy én magam is azt állítom: biztos, hogy munkálkodik valamin. Viszont Ewan is hárítja a témát, valószínűleg azért, hogy ne ő legyen végre a téma, hiszen mióta Jax csatlakozott, több mindent megtudtam róla, mint amit egyáltalán terveztem.
Aztán, ahogy szóba jönnek az elkallódott Brooks-festmények -amik nyilvánvalóan a francia időkből valók-, nem tudom nem észrevenni, ahogy rám villantja a szemeit. Hirtelen nem is tudom, hogy egy kis elégedettség fog-e el azzal kapcsolatban, hogy végre magamra tudtam vonzani a figyelmét, vagy csak megcsillan előttem az a kis valami, amivel meg lehet őt fogni, ha akarom, de mindenesetre képtelen vagyok elrejteni az arcomon a vonást, ami azt üzeni: „Azt akarod, hogy maradjak csendben róluk?” – És az ottani életedről? Látom a tekintetén, hogy ezt akarja üzenni, a szemöldököm pedig enyhén megrándul felfelé, és pár pillanatig én sem nézek másfelé, mint ő. Hallom közben, hogy Jax beszél, az zökkent ki, mikor felém nyújtja a névjegyét, én pedig el is veszem.
- Mindenképp jelezni fogom – mosolygok rá, ezzel egyidejűleg némi kételyt hagyva Ewannek is, mikor pedig azt mondja, nagyon hálás lesz, még az én szemeim is megcsillannak kicsit. Na, ki tudja, talán minden szempontból jól járok ezzel az estével ahhoz képest, hogy eddig úgy voltam vele, a pokolba sem kívánom Ewan Brooksot.
És valahogy ez az a pont, ahol Ewan megelégeli a kis hármasunkat, mert olyan gyorsasággal veszi ki a kezemből a névjegyet és terelgeti el onnan Jaxet, hogy köszönni sincs időm, de úgyis összefutunk még az este folyamán. Miután beértek, én is visszaindulok, ideje már visszatérnem az ügyfelemhez, mielőtt még tényleg gyanús lesz neki a távollétem. Visszatérve egy kis rosszullétre hivatkozva máris újra helyt állok mellette, persze a szemem folyamatosan rajta tartva a két jómadáron. Elvégzem a kért feladatot, amit Frasier az elején mondott, tulajdonképp sejtettem, hogy folytatása nem lesz az estének, hiszen vak lennék, ha nem vettem volna észre, hogy folyamatosan flörtöl a beszélgetőpartnereink egyik nő tagjával. Úgy egy óra múlva jelzi is, hogy ő megy, én pedig nem megyek vele, amit a ma este után egyáltalán nem is bánok. Nem erre számítottam, mikor elindultam otthonról.
Mielőtt indulnék, a mosdóban felírom egy kis papírdarabra a telefonszámom és kifelé menet Jax felé indulok kihasználva, hogy éppen a pultnál kér magának italt, társaság nélkül.
- Nem tudom, mi volt ez az előbbi jelenet, de Ewan nem tűnt valami felhőtlennek – pillantok rá, és kicsit közelebb is hajolok hozzá, hogy más ne hallhassa a párbeszédet. – Pedig én eltettem volna azt a névjegyet – mosolyodom el, ahogy a pultra támasztom az egyik karom és a pult felszínén a kezéig csúsztatom a papírkát, majd vissza is húzom a kezem. – De jobb a békesség. – Úgy vettem le, hogy jóban vannak Ewannel, nem bánom, ha megmarad az elérhetőségem Jaxnek, tulajdonképp többféleképp is kapóra jöhet a későbbiekben.

„Az életben jön egy pont, amikor ki kell próbálni dolgokat. Aztán vagy bejön, vagy nem.” Első hallásra el se tudom dönteni, hogy most a drogokról beszél, vagy az arról való leszokásról. Én ez utóbbira értettem, hogy próbálkozott-e vele, de a válaszától nem lettem okosabb. Úgy látszik, mindketten jó érzékkel rá tudunk tapintani, hogy a másik miről nem akar beszélni.
Ahogy kitér, elengedem a pillantását, és próbálok fapofát vágni az ismerkedős nagyjelenetükhöz, frusztrál, hogy ennyire nincs szerencsém, és azon töprengek, hogyan oldhatnám meg még idejében a problémát. Nem akarom Ravent Jax közelébe engedni, a gond csupán az, hogy láthatóan érdeklődik iránta, és sajnos van már annyira nagykorú – látszólag –, hogy ne is nagyon tilthassam meg neki, kire startolhat rá, és kire nem. Azért amit tudok, be fogok vetni, mielőtt Raven az itteni életemet is szépen lassan porig rombolná. Erre nem kerülhet sor.
Látom az arcán a meglepetést, mikor Jax kikotyogja, hogy az egyetemen dolgozom.  Tessék, ezzel meg is kapta a választ az előbbi kérdésre. A régi festményeim említése viszont már teljesen más téma. Másodpercek alatt érint meg a lebukás szele, olyan közelről, mint még soha. A tizedmásodpercek múlásával a szívem is kalapálni kezd. Olyan borzongatón süvít végig rajtam az aggodalom, hogy az ingem alá fúró hideg ellenére forró hullámokat küld végig a testemen. Raven szemébe nézek, érzem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Ne merészelje azt mondani, hogy van festménye tőlem. Ezt az egy mondatot szuggerálom felé, a tekintetünk pedig teljesen összekapcsolódik ebben a néma párbeszédben. Tudom, hogy tisztában van vele: megfogott. És a legrosszabb, hogy semmit sem tehetek ellene. A szeszélyére és a jóindulatára vagyok bízva, amit már évek óta eljátszottam.
De végül nem teszi meg. A szívemről pedig óriási kő esik le, ahogy csupán ez az egyszerű és diplomatikus ígéret csusszan ki az ajkai közül. Az a rövid életű, ám annál intenzívebb pánik, ami az előbb elöntött, felbátorít rá, hogy most már bármi áron véget vessek ennek a szituációnak. Szinte erőszakkal cipelem magammal Jaxet, a másik kezemben az apró galacsinná gyűrt névjegykártyájával együtt, és olyan fejmosásban részesítem, amit nem is tudom, hallott-e már valaha tőlem. Belekalkulálom, hogy akár annyira mellre is szívja, hogy ez a kapcsolatunkon is örök nyomot hagyjon, de még ez is a kisebbik rossz lenne, minthogy olyasmibe üsse az orrát, amibe nem kellene. A múltam csukott könyv mindenki számára, sem a feleségem, sem a kollégáim, sem pedig a barátaim nincsenek feljogosítva rá, hogy megpiszkálják felette az avart.
Jaxet úgy-ahogy le is rendeztem ezzel, a Raven-problémám viszont még távolról sem oldódott meg. A következő egy órában, igyekszem úgy tenni, mintha ez az előbbi jelenet meg sem történt volna, de a szemem sarkából azért végig szemmel tartom őket. Jax szerencsére, úgy tűnik, nem akarja jobban kihúzni a gyufát, és tőle szokatlanul megfogadta a szavaim: veszteg maradt. Raven pedig visszatért az ügyfeléhez. Legszívesebben hazamennék már, de nem szívesen hagynám itt őket kettesben. Felügyelet nélkül… kész őrület, mintha valami gyermekmegőrzőben lennénk. Hogy enyhítsem a háttérben lappangó feszültséget, sorra iszom az italokat, de arra azért vigyázok, hogy ne ártson meg a kelleténél jobban. Épp csak legyen elég elszántságom gondolkodás nélkül leütni Jaxet, ha mégis akcióba lendül. Jól van, jól van, csak viccelek. Remélem, semmi hasonlóra nem kell, hogy sor kerüljön.
Egyetlen alkalommal veszítem szem elől őket, mikor az egyik kiállító művész a hátsó terem felé invitál, hogy megkérdezzen az egyik szóban forgó festményről. Nem akarok goromba lenni, így elkísérem, de igyekszem rövidre fogni az eszmecserét, mikor újra a nagyterembe lépek, a pillantásom még éppen elkapja, ahogy Raven a bárpulttól távozva a kijárat felé vonul. Nem lehetek biztos benne, hogy mi történt, és akár a pultnál ácsorgó Jaxhez is odamehetnék, de egy hirtelen ötlettől vezérelve én is a kijárat felé indulok. Míg a teremben átvágok a nyüzsgő vendégek között, a lépteim még nem sietősek, nem akarok feltűnést kelteni, de amint kiérek az ajtón, már-már futólépésre váltok. Nem akarom, hogy megszökjön előlem.
Látom, amint néhány méterre leint egy taxit, sietősen el is indulok feléjük, mielőtt becsapná az ajtót, kinyitom a másikat, ami a söfőr mögötti üléshez vezet, és francára váltva megkérdezem tőle, hogy mennyire ismeri a környéket. A bangladesi fiatalember értetlenül pislog rám, amit a jó jelnek veszek, be is szállok az autóba, és a mellettem üldögélő Ravenhez fordulok.  
- Remélem, nem bánod, ha veled tartok – ragaszkodom továbbra is a franciához, és felé pillantok. Bizonyára már bediktálta a címet, de a sofőr azért megvárta, hogy mit szól a betolakodásomhoz, addig egyelőre még nem indult el. Én nem igazán zavartattam magam.
- Lenne néhány dolog, amiről beszélnünk kellene. Nem akarok várni vele – indoklom meg ezt az egészet, és remélem, nem az lesz a válaszlépése, hogy fogja magát, és kiszáll. Elvégre ő jött oda hozzám az udvaron, ő is beszélgetni akart, amit eddig éppen én utasítottam el. Most viszont egy kicsit változott a helyzet. – Ha jól sejtem, a mai üzleted úgyis elúszott, majd én gondoskodom róla, hogy ne unatkozz hazáig.

Az az igazság, hogy kicsit sem bánom, hogy a partnerem, akivel jöttem, nem velem szándékozik folytatni az estét. Úgysem tudtam volna teljesen jelen lenni fejben, hiszen ez az egész este annyira abszurd, hogy másra sem tudok koncentrálni. Igaz, sejthettem volna, hogy egy ilyen eseményen akár még Ewan Brooksba is belefuthatok, de valahogy egyáltalán nem kúszott be a fejembe ez a gondolat. Nyolc éve nem hallottam róla semmit, nem hittem, hogy összesodor majd minket a sors az életben. És hogy miért pont most, arra én is nagyon kíváncsi lennék?!
Na meg arra is, hogy miért akar ennyire távol tartani láthatólag a haverjától? Rendben, elfogadom, hogy nem én vagyok a kedvenc személye. Egyelőre azon kívül, hogy esetlegesen felidézhetem az emlékeit Párizsról és Liseről, nem igazán találok indoklást. Végtére is ugyanez igaz fordított esetben is. Párizs életem egyik legjobb és legrosszabb szakasza is volt egyben, és igaz, a végére már teljesen elkopott az a társaság, amiért annyira szerettem ott lenni, talán ezért is változtattam mostanra. Ewan fontos volt számomra, habár sosem mondtam neki ki úgy igazán -legalábbis józanon egész biztos, hogy nem, a többire meg nem emlékszem-, azért néha érezhette. Már azzal is, ahogy viselkedtem vele, főleg, miután Lise elment, tényleg egymás támaszai voltunk, hogy ne legyen a vége teljes összeomlás.
Szóval egyszer csak úgy eltűnt. Elszublimálódott az életemből, és hiába kerestem a választ az évek alatt, sosem találtam.
Jaxnek azért meghagyom a számom, hiszen vagy így, vagy úgy, de még hasznomra lehet, hiszen a vak is láthatta, hogy érdeklődik irántam. A gyufát viszont nem szeretném kihúzni Ewannél, és jobb is, ha ő nem tud erről az egészről, szóval jobbnak látom mindezek után hazamenni. Úgysem lennék ott teljesen fejben, hogy az ujjam köré csavarhassam a férfit.
Kiérve a hotel aulájából rögtön le is intek egy taxit, majd bepattanok a hátsó ülésre és bediktálom a sofőrnek a címet, aki el is kezdi bepötyögni a GPS-be, hová is megyünk, én pedig előveszem a telefonom a táskámból és nyomkodni kezdem. Mikor kinyílik a másik oldal, fel sem pillantok.
- Már foglalt – jelentem ki, de mikor meglepetésemre besüpped mellettem az ülés és az orromba kúszik egy ismerős parfüm illata, felemelem a fejem, ám nem nézek rá.
- A Fletwood Stationig vigyen – mondom a sofőrnek korrigálva. Onnan nem messze vagyok, már elsétálok, de azt semmiképp sem akarom, hogy Ewan tudja, hol lakom. – Vagy ha esetleg sietsz, először kirakhatunk téged is – fordulok végül felé egy halvány mosollyal az arcomon. Tudom, hogy nem lesz a válasza, hiszen ő is ugyanúgy gondolkodhat, ahogy én, így végül ráhagyom, és megengedem, hogy ő mondja meg a sofőrnek, hogy Fletwood vagy valami másik hely. Mikor azt állítja, hogy nem akar várni a beszélgetéssel, cinikus nevetés hagyja el a szám.
- Az előbb még nagyon úgy tűnt, hogy eszedben sincs beszélgetni. Mi lett olyan sürgős? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy felé fordulok már egész testtel is. Gondolom azt akarja mondani, hogy jobban teszem, ha nem keresem, ha még véletlenül se közeledek egyik ismerőse felé sem, mert nem akar az életébe, és így tovább.
- Nem úszott el, eddig volt megbeszélve – zárom rövidre a témát, hiszen eszemben sincs erről diskurálni vele. Semmi köze hozzá, mellesleg tisztában vagyok vele, hogy mi a véleménye a munkámról, még ha a mostani felállásról nincs is tisztában.
- Szóval szórakoztatni akarsz. Hallgatlak – szalad ki egy sóhaj az ajkaim közül, majd kényelmesen hátra dőlök az ülésben, miközben ujjaim végig szántanak a kárpit varrásán. Miféle meglepetéseket tartogat még az este?

Nem néz rám, nem kérdezi, mit akarok tőle. Sem a meglepetésének, sem a tiltakozásának nem adja jelét, helyette inkább a sofőrhöz fordul és korrigál.
Nem furcsa? Mégis miért titkolja előlem a címét? Méghozzá ilyen sietősen és aggodalmasan. Fordított esetben én is ugyanezt tenném, ez tény, hiszen én valóban nem akarnám az orrára kötni, hol találhat meg, mégpedig ugyanabból az okból kifolyólag, amiért távol akarom tartani a barátaimtól, vagy pontosabban fogalmazva az egész New York-i életemtől. Nem akarom, hogy az emberek kérdezősködni kezdjenek Párizsról. Vagy olyat áruljon el, amit nem lenne szabad. Nem mondtam mindenben igazat az itteni ismerőseimnek, neki pedig fogalma sincs, mikor mond ellent a szavaimnak. Nem akarok kockázatot, ám fogalmam sincs, hogyan értessem meg vele ezt mind, anélkül hogy túl sokat el kellene árulom neki. Messze nem tudja ő sem a teljes igazságot, és ennek így is kell maradnia. Mégis mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy a szeretője halála épp az én lelkemen szárad? Az imádott Lise-é, aki történetesen az én barátnőm volt. Biztos, hogy feladna. Börtönbe akarna juttatni azért, amit tettem. Nem érdekelnék a miértek, hogy önvédelem volt-e, vagy sem. Úgy érezné, ennyivel tartozik neki. És én is megérdemlem, ha már ennyi éven át megúsztam, elhagytam, és hazudtam, csak hazudtam és hazudtam neki.
De ő? Miért rejtőzködik előlem?
- Ha sietnék, nem akarnék a kísérőd lenni. – A szavak tényszerűen siklanak ki az ajkaim közül, de azért van benne árnyalatnyi célzás is, nem feledkezve meg róla, hogy elviekben ő is kísérőként volt jelen ezen az eseményen. Rá nézek, és végre ő is felém pillant. A tekintetünk találkozik, én pedig hagyom, hogy azt gondoljon, amit csak akar.
A söfőr pedig elindul, elvégre a Fletwood Station óta úgy sem értett semmit a karattyolásunkból, nem véletlenül tértem át a franciára, amit ő is, vagy automatikusan, vagy szándékosan lekövetett. Nem mintha épp egy bangladesi taxisofőrtől kellene tartanom, de aki súlyos titkot őriz, annak az óvatosság és a paranoia a mindennapjaiba is berágja magát, a legapróbb mozzanatokig.
- Meggondoltam magam – jelentem ki, hezitálásnak pedig nyoma sincs a hangomban. Ahogy most már teljes testtel is felém fordul, a tekintetem akaratlanul is végig siklik rajta, és az ismerős vonásokon. Korábban is meg akartam már tenni, de a nyilvános hely, az első döbbenet, és az a sok ember… teljesen lefagyasztotta a reakcióimat. Most viszont, a taxi privát légkörében már nem érzem veszélyben magam, vagy a titkom, ami ha akarom, ha nem, örökre összekapcsol minket.
- Belátom, hogy nem tehetek egyszerűen csak úgy, mintha nem ismernénk egymást. Sajnálom, de megleptél. Nem volt időm átgondolni a helyzetet. – Túlságosan gyorsan történt minden. A felismerés. A pánik. A tagadás. Végül a katasztrófaelhárítás. Ezt azért valamennyire veheti békejobbnak, nem igaz? Elismertem. És meg is bántam.
Az utóbbi egy órában pedig kitaláltam, mi lesz a legjobb megoldás. Rá kellett, hogy harapjon. Elvégre a pénznek sosem tudott ellenállni. Remélem, ennyi év után nem pont ebben változott meg, bár őszintén szólva, csodálkoztam volna. Akit egyszer beszippant ez a szakma, és ez a világ, azt nem ereszti el egykönnyen.
Az újabb korrigálására nem reagálok, inkább csak aprót bólintok, és a hanghordozását vizsgálgatom. Vagyis akkor most is épp ugyanazt csinálná, mint nyolc évvel ezelőtt Párizsban? Escort. Könnyűvérű társaság, de hivatalosan semmi több? A hangja lezáró éléből kiindulva egyértelműen nem akarja, hogy feszegessem a témát, bár nem csodálom, Párizsban épp elég konfliktusunk volt már emiatt. Nem is ez érdekelt most igazán.
- De szeretnélek kárpótolni érte. Pontosan hány festmény van nálad? – Nyilvánvalóan tőlem. Az előbb túlságosan egyértelmű célzásokat tett Jaxnek, és nem is lehetetlen, hiszen akkoriban sokat nekiajándékoztam. Ha el is adott párat, lehetséges, hogy valamennyit máig megtartott közülük.

Nem szándékoztam tovább rabolni Ewan idejét az este folyamán és arra sem számítottam, hogy majd ő jön utánam, mert beszélni akar. Mégis miről? Épp az előbb mozgatott meg minden szálat, hogy ne legyek a környezetében, és ha fúrja is az oldalam a kíváncsiság, akkor is elfogadtam. Eddig sem és ezután sem fog hiányozni.
Legalábbis próbálom ezt nyugtázni magamban, de már a tudat is, hogy egy városban vagyunk újra, kicsit a bőröm alá kúszik.
Egyértelmű, hogy ő sem akarja elárulni a címét. Nem tudom megmondani, én miért ódzkodom ettől annyira, hiszen nyilvánvaló, hogy ő nem keresne fel, de az utóbbi időben már kicsit talán paranoiássá is váltam minden téren. És az is lehet, hogy benne van, hogy előtte kicsit szégyenlem a helyet, ahol lakom. Hiszen ő nyilvánvaló, hogy valahol az elit negyedben van, nem pedig Bronx kellős közepén.
Mikor azt mondja, meggondolta magát, talán apró meglepettség is kiül az arcomra, mikor rápillantok.
- Nem kell aggódnod, nem fogok belerondítani a tökéletes életedbe. – Mert miért másért lenne itt? Nyilvánvaló, hogy le sem szarja a hogylétem, nem beszélgetni akar, csak önös érdekek hajtják. Nem tudom, miért akart annyira eltávolítani Jax közeléből is, és egyelőre még nem tartok ott, hogy ki akarjam deríteni, de így, hogy meghagytam neki a számom, esélyes, hogy összefutunk még.
Mikor folytatja, ismét felkelti kicsit a kíváncsiságom.
- Azt elhiszem. Végtére is, Párizs nem itt van egy köpésre, mellesleg amit hátra hagytál egyszer, nyilván nem is szeretnéd újra az életedbe. Olyan profin eltüntettél magad után minden lehetséges nyomot, hogy akár gratulálhatnék is – akad meg a tekintetem rajta, újra áttanulmányozva az arcvonásait. Nyolc éve nem volt erre lehetőségem, és meg kell valljam, hogy jót tettek az évek neki. Roppant kíváncsi lennék -már azon felül is, amit Jax akaratlanul is elkotyogott-, hogy miként él azóta? Miben és mifelé változott? Sosem gondoltam, hogy valaha majd elköteleződik, most pedig mégis, „elkelt”? Hm. Meg ez a tanítás dolog is. Nem értem. Ez annyira nem rá vall, mégis mi a jó fene történhetett, hogy erre adta a fejét?
A rövid elmélkedésből a hangja ránt vissza a valóságba, s mire a mondata végéhez érkezik, kiszélesedik a mosoly az arcomon.
- Most? Meglep, ha azt mondom, hogy nem hordozom magamnál őket? – nevetek fel halkan, habár tisztában vagyok vele, hogy nem így értette. Nahát. Mit akar a festményekkel? Vissza akarja kapni őket? – Láttam azt az apró üzenetet a tekintetedben, mikor Jax szóba hozta őket – bólintok aprót, ahogy újra ránézek. – Miért akarod rejtegetni őket? – biccentem oldalra a fejem, hiszen tényleg kíváncsi vagyok rá. Kettőt tartottam meg, egy Párizsban maradt, de nem adtam el. Kettő itt van, a számomra legfontosabbak, a többin túladtam, amikor szükségem volt a pénzre. Most mégis dilemmázok azon, mit mondjak neki?! Talán egyszerűbb, ha azt mondom... – Eladtam mindet.

Nem fog belerondítani a tökéletes életembe… Ennek a verziónak igazán örülnék. Csakhogy az állításával ellentétben ma este minden egyes tette és mondata az ellenkezőjéről tanúskodott. Az életem pedig nélküle sem olyan tökéletes, mint amilyennek a semmiből beállította, de ebben nem állt szándékomban elbizonytalanítani.
- Már megtetted – jelentem ki minden felhang nélkül, tényszerűen, és elfojtottam egy apró sóhajt. Már a puszta jelenléte is épp eléggé felkavarta az állóvizet. Körülöttem is, hiszen a hülye is látta, hogy Jax tejesen rástartolt. Csak reménykedtem benne, hogy elég meggyőző voltam, és nem lesz ebből semmi folytatás. De nem csak erről volt szó. Mióta megláttam… minden itt ült újra a mellkasomon. Az emlékek százszor elevenebbek, a jók és a rosszak is. Főleg a rosszak.
- Azt ne mondd, hogy kerestél... – pillantok vissza rá hitetlenül, mint aki nem is igazán tudja elképzelni ezt a verziót. Persze, az igaz, hogy nem köszöntem el olyan szépen, mint talán illett volna, de bármi is történt köztünk, sosem volt annyira jelentős. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy sosem kedvelt igazán. Csak vigaszt nyújtottunk egymásnak, mikor arra volt szükségünk. Mindketten kéznél voltunk a másiknak. Ennyi a nagy történetünk.
- Igen, most – mondom árnyalatnyit sürgetőleg, félreértve a válaszát, mintha azt furcsállná, miért itt és most, ebben a szent pillanatban akarom bármiért is kárpótolni. Mondjuk, mert most bukkant fel, és eddig álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is találkozunk még? Nem tudtam, hogy még mindig őriz-e sérelmeket felém, vagy számára is csak egy meglepő találkozó volt ez a mai, esetleg szándékosan nyomozott volna utánam? Végül is az előbb célozgatott rá, és ha bajba került, vagy pénzre volt szüksége, nem olyan elképzelhetetlen, hogy eszébe jutottam. De eddig nem úgy tűnt, mint aki túlságosan kétségbeesett lenne.
- Úgy érted, még mindig Párizsban vannak? – kérdezek vissza, mert ezen a ponton nem teljesen világos, hogy miről beszél, ellenben sanszos, hogy mégiscsak becsípett egy kicsit, talán csak most ütötte meg az alkohol, ahogy beült a melegre. De akkor is ki kell szednem belőle, hogy mi történt azokkal a festményekkel.
- Nem akarom rejtegetni őket, csak nem szeretném, hogy Jax-nél kössenek ki. – A miért már nem annyira az ő dolga. És legfőképp azt nem akarom, hogy kiderüljön, bármi közünk volt egymáshoz Párizsban, nem véletlen interpretáltam egész máshogy az ismeretségünket. De mikor azt állítja, hogy mindet eladta, nem rejtem el a meglepettséget a tekintetemből. Nem erre a válaszra számítottam. Hirtelen el se tudom dönteni, hogy egyáltalán igazat mond-e. Az előbbi beszélgetés során, nem csak ő olvasott ki a szememből a rejtett üzeneteket, akkor úgy tűnt, nagyon is ráébredt, hogy ütőkártya került a kezébe. Most mégis inkább letagadná?
- Mindet? – vonom fel a szemöldököm. – Ez nagy kár lenne, mert most már sokkal többet érnek. És én is többet ajánlanék rá, mint akármelyik másik vevő – próbálom meg rábírni, hogy gondolja át még egyszer. – Meg akarom venni őket, Raven. Csak mondj egy összeget - nézek a szemébe, hogy lássa, komolyan beszélek. És én is elcsíphessen az övében a kísérést és a felismerést: nem hagyhat ki egy ilyen lehetőséget.

- Pedig abszolút nem állt szándékomban – fojtok el egy mosolyt. – De ezek szerint meg sem kell erőltetnem magam, ha ilyen indíttatásaim lennének. – Az útjaink egymáséit keresztezték, de egyébként sosem jutott volna eszembe felkutatni őt komolyan. Persze, néha, amikor eszembe jutott, rákerestem az interneten, de túlzottan nem mélyedtem bele a kutatásba.
- Neeem, bár azt azért nem mondom, hogy eszembe sem jutottál – vonok vállat. – Gondolkodtam, hogy esetleg bevégezted valami árokparton az egyik gyengébb estéden, de rájöttem, hogy az nem lenne hozzád túl stílusos – bólogatok lágyan a megállapítást követően, a szavaimat kis iróniával fűszerezve.
Megemelkedik a szemöldököm, ahogy komolyan mondja, hogy most kellenének neki a festmények. Vagy most szeretne kárpótolni. Nem tudom, melyikre érti, de bármelyik is, egyik sem kivitelezhető. Nem kell engem semmiért kárpótolni. És a festmények sincsenek itt.
- Több, mint valószínű, hogy igen – adok árnyalt választ a kérdésére. A három megmaradt festményből kettőt hoztam magammal, azt sem tudom, hogy minek is? Oké, valamit csak számít nekem, ha már elhoztam őket a világ másik felére, de lehet, hogy egyszerűbb lett volna inkább pénzre váltani őket.
Nem akarja rejtegetni őket. Hát persze, hogy nem. Pont úgy tűnik.
- Miért nem? Jaxnél nem lennének jó kezekben? – érdeklődöm. – Vagy csak nem akarod, hogy rájöjjön, valóban ismerjük egymást régebbről? – tippelek a sokkalta valószínűbb eshetőségre. Végül is nem egy festmény volt, amin én is szerepelek. – Egyébként csak hogy tudd, tényleg bárhol máshol feltűnhet egy olyan, amiből kiderül. Vagy az összes régi festményedet visszavásárolod? – pillantok rá. Ha ezt teszi, minden elismerésem. Született azért pár festmény az egyetemi időkből, nem lenne kevés idő és pénz mindet felkutatni, ki tudja, merre kallódik egy-egy már?!
Látom rajta, hogy kissé meglepődik, mikor azt mondom, eladtam a festményeit. Pedig tényleg van pár, amin túladtam már, nem csak azért mondom, hogy álljon le az ajánlattételével.
- Mindet – vágom rá, mielőtt folytatná. Nem érdemes ezt tovább ragozni, és ha ezért ült be a taxiba...
Mikor viszont folytatja, egy ideig nem érdekel, de mikor kiejti a száján, hogy többet ajánlana rá, mint bárki más, mellesleg még rá is kérdez, mennyit akarok értük, nyelek egy nagyot. Végtére is jól jönne a pénz, bármire. Van némi tartozásom is még, ugyan egyelőre nem tudják behajtani rajtam, de ha mégis arra kerülne sor, legalább lenne mihez nyúlni. Vagy ha szükségem lenne egy kis... valamire. Szóval egy pillanatra elgondolkodom a dolgon, de végül arra jutok, hogy sokkal jobban járok, ha valamivel még a kezemben tarthatom a mellettem ülő úriembert.
- Tényleg eladtam mindet, szóval nincs miről tárgyalnunk – jelentem ki. Azt nem tudom, hogy mire lesz még jó, de ha egy hét múlva meggondolom magam, akkor maximum beállítok hozzá a képekkel és kész. Végtére is, Jaxnél megvan a telefonszámom, és kilencven százalék, hogy az elkövetkezendő két napban csörögni fog a mobilom, tőle meg simán ki tudom deríteni, hogy hol él, ha úgy adódna.
Hamarosan pedig odaérünk a Fletwoodhoz, ami jobb is lesz, ha kiszállok, mielőtt még meggondolnám magam. Mondhatnék egy irreálisan nagy összeget, amit úgysem fizet ki értük, de nem vagyok biztos benne, hogy mi az, ami miatt hajt a festményekre, így inkább nem rizikózom meg.

A megjegyzésére inkább nem is reagálok. Nagyon ajánlom, hogy csakugyan ne legyenek ilyen indíttatásai. De a hangsúlyából kihallom, hogy nem is gondolta komolyan.
A gond csak az, hogy akkor fogalmam sincs, mit akar. Már nem olvasok róla olyan könnyedén, mint régen, a viselkedése zavaros, és a szavai sincsenek igazán a segítségemre. Ha el is hiszem, hogy csupán a véletlen sodorta erre ma este, az még egyáltalán nem garancia rá, hogy ez így is marad. Továbbra sem tetszik az az összhang, ami abban a néhány percben Jax és közte felszikrázott a levegőben.
- Ezek szerint fényes jövőt jósoltál – igyekszem semleges arcot vágni, de ezen a ponton nehéz megállnom, hogy ne fusson az ajkam legalább egy ironikus eredetű félmosolyra, halványan, az orrom alatt. Szóval nem lenne elég stílusos. Nem szívesen vallom be, de egy kicsit azért jól esik olyasvalakivel beszélgetni, aki a kelleténél sokkal jobban és sokkal régebb óta ismer. Itt is sok barát vesz körül, annál is több kolléga és ismerős, de valahogy mégis más, ha valaki az összes diákkori hülyeségedet ismeri, és látja rajtad, hogy honnan hová jutottál. Előnyödre változtál-e, vagy valahol teljesen máshol kötöttél ki. Egy pillanatra már-már azt kívánom, bárcsak másképp zajlana most ez a beszélgetés, de sajnos nincs rá lehetőség. A múlt már így is-úgyis megpecsétel mindent. Annál semmi sem lenne veszélyesebb, mint ha újra kapcsolat lenne közöttünk. Mindegy, hogy milyen természetű. A hangja térít vissza a gondolataimból.
Több mint valószínű? Mégis mi az, hogy több mint valószínű?! Azt hittem, egy teljesen világos kérdést tettem fel. Mi olyan marha nehéz abban, hogy egyszerűen csak megválaszolja? Mielőtt megszólalnék, inkább veszek egy mély levegőt, mert érzem, hogy kezdek kijönni a sodromból. Eszembe jut, hogy jól esne rágyújtani, de a taxiban azért mégsem lenne jó ötlet, és hogy amúgy is leszokóban vagyok.
- Nem tudnál ettől egy kicsit világosabban fogalmazni? – kérdezek rá végül, és még a hangomat is sikerül nyugodt mederben tartani. Alapvetően nem akartam elárulni neki, mennyire égetően fontos nekem ez a téma, de ahogy halad előre ez a beszélgetés, egyre nehezebb elérni, hogy ne érezzen rá. A kendőzetlen kérdései kényelmetlenül érintenek, nagyon közelről súrolják az igazságot, még ha az okát nem is sejtheti. Egy pillanatra kipillantok az éjszakai New York-ra, mielőtt újra felé fordulnék. Egy dobásom azért még van.
- Jax a feleségem munkatársa – mondom ki végül, ami, ha belegondolunk, már önmagában is elég súlyos érv. – Ha egy mód van rá, szeretném elkerülni, hogy vele állíttassa ki az aktjaidat, hogy aztán bemutasson neki, mint egy rég nem látott ismerősömet, aki hirtelen felbukkant a városban.
Nem olyan nehéz kitalálni, hogy az említett nő ebben a helyzetben hogyan érezné magát. Vagyis érezhetné, ha a házasságunk valódi lenne, de erről Raven úgysem tud. Hirtelen olyan könnyűnek és pofonegyszerűnek tűnik mindent Adriára fogni, hogy nem is értem, hogy nem jutott eszembe hamarabb. A „csak hogy tudd” intelmeire újra felé fordulok, és egy sóhaj kíséretében rácsapom a saját válaszom.
- Csak hogy tudd, ezzel én is éppúgy tisztában vagyok – elvégre az én képeimről beszélünk, nem kell nekem elmagyaráznia, hogy mennyin is szerepel, egy részét már tényleg visszavásároltam, a többi meg… amíg nem tudják kivel összekötni, úgyis csak egy fantomkép.
- Még az is lehet. De inkább kanyarodjunk vissza oda, hogy épp a tieidre teszek ajánlatot. Méghozzá olyat, amitől jobbat senkitől sem fogsz kapni rá. – Az első „mindet” bár megingat, teljesen még nem győz meg az állítás valódiságáról. Létezik, hogy tényleg mindet pénzzé tette mostanra? Elképzelni végül is el tudom róla, sosem tudta igazán értékelni a festészetet, és talán az én emlékemhez sem volt miért ragaszkodnia. De akkor az előbb mért mondta, hogy még három is megbújik a birtokában?
- Ne hazudj nekem, Rave. Ez nem játék – hangsúlyozom halkan, de a hangom komolyságot sugall. Ne ezzel szórakozzon. Ez a rejtélyesség, amivel a festményekről beszél, több, mint idegőrlő, akkor is, ha egyelőre nem mutatom felé. A második mondat, miszerint csakugyan eladta mindet, már hitelesebben cseng. Ha így van, nem bánom.
- Rendben – nyugtázom egy apró bólintással a végleges választ, és a hangszínem néhány árnyalattal meg is változik. – Akkor ünnepélyesen megkérlek, hogy ne találkozzunk még egyszer. És ez Jaxre is vonatkozik. Mi már végeztünk egymással Párizsban, nem akarlak újra a környezetemben tudni. Remélem, megérted. Nem akarok botrányt, és a házasságomat sem szándékozom veszélybe sodorni. – Mikor a taxi megáll a megadott helyen, még egyszer én is felé fordulok. A vonásaimat megkeményítem, mielőtt újra megszólalnék. – Örültem, hogy láttalak – hazudom hideg hangon, a formaság kedvéért, legalábbis igyekszem erre koncentrálni. Valójában jobban esett volna inkább azt mondani, hogy „örülök, hogy jól vagy”.