Van az úgy, hogy ott találod magad egy rettenet szar helyzet közepén, a világ meg tökre elutasítóan leskelődik be az ablakodon, hogy hát így jártál babám és ezzel nincs mit tenni. Szóval egyedül lakom egy ideje..most dobálózhatnék itt a nagy szavakkal, hogy szabadság, függetlenség meg új élet meg minden egyéb. Majdnem de mégsem, de ez így alakult. Egyedül elég nehéz mondjuk előteremteni mindenre és néha teljesen kétségbeesetten számlálom a semmit hó végén. Még ezzel sem lenne baj, ha nem foglalná vissza a jogos tulajdonosa az egész pecót egy hét múlva. Úgy érzem, hogy kicsúszik a lábam alól minden. Ez a szép kis illúzió amiben már fél éve ringatom magam, mint egy csónakban. Nyáron minden annyival könnyebbnek tűnt. Itt voltak a többiek..volt mit csinálni, miért csinálni..vagy csak..hát még a céltalanság is jobb volt, mint ez az egész. Még itt vannak Thun hülye rajzai a falakon, azonosítatlan fél pár zoknik, pulóverek, nagy tervek táblái és egyebek hevernek mindenfelé. Most ezt is..elveszítem, ahogyan mindent. Bár tudnám mit csinálok rosszul, vagy jöhetne valami..isteni villámcsapás ami irányba fordít nekem egy táblát..hogy arra kéne menni. Ilyen azonban nincsen. Csak a keserűség meg a tanácstalanság. Ilyen esetben mondjuk valami angyali tanácsadónak kellene lerepülnie az égből, rácsüccsenni a vállaimra és elmondani az igazságukat.
És persze ha nem reagálnék úgy, mint ahogy nem kellene..első idegből. Két ablak mínusz és kartonpapír ragasztás. Gyakorlatilag kabátban ülök, kabátban alszom és a legmelegebb pont a fürdőszobában van..megfelelő mennyiségű melegvíz kieresztése után persze. Egyre jobban pörögnek le a napok és kezd utolérni a döntési kényszer, hogy vagy felhívom az anyámat és hazaköltözök vagy...választom az egyetemet. Még mindig tolom magam előtt a dolgot már hónapok óta. Elnyomom a cigimet és felsóhajtok. Valójában mindkét döntés zsigeri félelemmel önt el. Egyszerűen belegörcsöl a gyomrom és nem tudok gondolkodni tovább. Kínomban a pakolást is abbahagytam, berúgtam és fekszem a telefonomat bámulva. Kit hívjak fel? Mégis kit?
A kijelzőm egy névnél áll meg, de tovább is görgetek gyorsan. Esélytelen. Csak szobatársak voltunk tavaly a koliban és amúgy is a pasijával él, az meg tuti nem jó döntés vagy gondolat. Reménytelen az egész. Marad a messenger. Végtére is a kontaktok ott vannak manapság, nem számokban. Fintorgok amikor megjelenik a történeteknél Mr. Manhattan. Kinagyítom a képet és meglepődöm. Jól megváltozik valaki ha egyszerre gazdag lesz. Próbálom őt elképzelni úgy 10 évvel fiatalabban, az egyszerű lakásukban...próbálom és nem megy. De egyszer...úgy ezer évvel ezelőtt még azt mondta, hogy ha bármire szükségem van..ha bármikor úgy érzem, hogy szükségem lenne egy..barátra, akkor szóljak neki. Képtelenség..tuti nem. Elgondolkodva írom meg az üzenetet mégis.
"Szia...ezer éve azt mondtad, hogy rád mindig számíthatok ha van valami. Azt hiszem van...10 fok van a lakásban ahonnan pár napom van elhúzni. Segítség kéne. Ha..belefér a tök...elfoglalt hétköznapjaidba persze. Csatolom mapsből a helyemet."
El is küldöm és..nem is tudom, a lelkem mélyén le is hülyézem magamat. Mégis minek írna valaki vissza egy volt szomszédjának akit pesztrált gyerekként? Úristen...hova jutottam?? Inkább a tanáromnak kellett volna írnom, ő legalább csak perverz, de van füve és egész korrekt kéglije van..már amikor egyedül van persze. Mondjuk mit hiszek? Hogy majd idevágtat fehér lovon, hogy megmentsen? Mekkora baromság. Lehet már a nevem is elfelejtette, a messenger egy dolog..tuti van 2000 ismerőse. Fel kell hívnom az anyámat, hogy küldjön pénzt. Vagy talán könyöröghetnék Andrewnak, hogy maradhassak..legalább ha felszed valakit akkor maradhatok figyelni mindenre.
- Mondd Uram, miért nem bírod te az olyan lányokat, mint én? - fújom kifelé a füstöt egy költői kérdéssel megtűzve. Hátha most az egyszer meghallgatná ezt a nem is imát...csak most az egyszer.