Nyugodtság: Nehéz kihozni a sodromból. Ironikus, hogy pont ezzel a tulajdonságommal tudok csak igazán felhergelni másokat. A lehetőségekhez mérten próbálok mindent a lehető legnyugodtabban elintézni. Ez az esetek többségében sikerül.
Türelmesség: Nem is tudom, hogy ez vajon jó jelző-e rám. Az igazság az, hogy általában az emberek többségénél teljes mértékben hidegen hagynak a személyes problémáik. Ha valakinek valami gondja van, bántja a lelkét, és ki kell beszélnie, én végighallgatom. Csak nem érdekel.
Segítőkészség: Az emberek magánélete sokszor akármennyire sem érdekel, valahogy mindig bennem volt egyfajta segítési kényszer. Eleinte valószínűleg csak a bajtársiasság vezérelt abban a két évben, amit a katonaságnál szolgáltam, majd később átalakítottam ezt az illegális üzletekbe. Végül miután abból is kiszálltam, az egészségügy felé fordultam ugyanezen gondolatokat ápolván.
Hízelgő: Sokszor vezérel engem hátsó szándék, és ehhez az egyik legrégebbi emberi tulajdonságot hívom magamhoz, a manipulációt. Nem feltétlenül mondanám azt, hogy manipulatív vagyok, de általában jól meg tudom válogatni a szavaimat, hogy az az én érdekemet képviselje.
Elővigyázatosság: A katonaság után volt pár évig fegyverviselési engedélyem, és akkor általában hordtam is magamnál pisztolyt minden alkalommal. Viszont miután egyszer egyfajta összetűzésbe kerültem a törvénnyel, próbálom a lehető legtávolabb elkerülni. Mindettől függetlenül egy bicskát mindig hordok magamnál, ha a fizikai védelemről van szó. Azonban tisztában vagyok azzal, hogy a törvényen kívüli múltam - és mostanság újfent jelenem is - miatt óvatosnak kell lennem. Erre fel mégis egy rendőrnő fekszik az ágyamban, egy lőtt sebbel a vállán. De ahogy mondani szokták: Tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet.

- Jó látni végre azt a ronda képedet, Ned! Viszont félre ne érts, de... te amúgy minek is vagy itt? Már rég nem dolgoztunk együtt.
- Mit mondjak? Rettentően unalmas tud az ember élete lenni, ha nap nap után ugyanazokat a rutinokat hajszolja. Kellett egy kis nosztalgia.
- Csak ennyi?
- Csak ennyi.
Nem húztam ki túlságosan a beszélgetést, bár ez nem a férfi hibája volt. Csak nem voltam kommunikatív helyzetben. Tudhatná már, milyen vagyok mikor dolgozok. Hiányzott már ez a meló is, illetve az a jó kis adrenalinlöket az életemben, ami ezzel jár. Van már pár éve, hogy utoljára találkoztunk Casperrel. Vele ellentétben én tudtam, hol kell behúzni a kéziféket és a csúcson abbahagyni. A legutolsó munkánk után legalább két életnyire elegendő pénzt sikerült összegyűjtenünk. Ez az utolsó volt az egyik legrizikósabb rablásunk, nem véletlen, hogy abból az ötfős csapatból kettőjükkel még a helyszínen végeztek. Casper, én és még egy velem egykorú srác került csak ki a forró kásából. Viszont ezt a srácot is utolérték végül a különleges erők, mikor valami nemzetbiztonsági dologba ütötte az orrát – a hülyéje. Így hát maradtam én és az öreg, aki azóta is benne van a bizniszben. Nem ő keresett meg, egy másik korábbi… mondjuk úgy üzlettársam, de mikor meghallottam Casper nevét… egyből előtört belőlem a nosztalgia. Mint kiderült, csak-csak neki volt igaza, hogy nem fogok tudni örökre megülni a seggemen. Üldöz még a múltam, akármennyire is változtam azóta.
- És milyen érzés a fegyvernek egy másik végén lenni? Mikor nem te lősz, viszont az ellátásért te felelsz.
- Eddig is azt csináltam, ha nem tűnt volna fel!
Lassan 6 éve már, hogy kiléptem ebből a szakmából. Valamit ki kellett találnom, hogy mihez kezdjek magammal, mert előbb-utóbb az adóhatóság szépen jött volna és behajtotta volna rajtam a pénzemet és minden vagyonomat. Régen én voltam, aki a munkának a kivitelezéséért felelt, de a tervezésbe nem szóltam bele általában. Most is Casper volt a fő elme emögött is. Viszont a sérülteket már korábban is én láttam el, volt hozzá egyfajta érzékem, így az ápolóit elvégezve sem kellett sok, hogy kitűnjek a tömegből. Jobbára a sürgősségin és a traumatológián dolgozok, főleg a súlyosabb sérülteket segítem ellátni. Lőtt sebek, karambolok és ilyesmik. De most nem is ez a fő lényeg, hanem a rablás.
Casper ki akarja használni két bandának a viszályát – vagyis igazából mi leszünk az, akik ezt most szítják-, hogy addig mi az egyik bandaház széfjét nyugodtan meg tudjuk fúrni. Ami szintén lopott volt, csak úgy mellékesen hozzá téve. Még egy meló, aztán kiszállok. Fog most elég vér folyni, hogy egy ideig megint elég legyen a rablásokból. De ismerve magamat… meg a jó barátom meggyőzőképességét, lesz még itt rá alkalmam.
A pisztolyok sorról-sorra sülnek el, egyre több és egyre gyakrabban. Kész háborús zónává válik lassan a telep, lassan már olyanná, ahova a rendőrök sem szívesen merészkednek be, de a munkájuk kötelezi őket rá. Addig kell kihasználnunk a lehetőségeket, míg ők nem ide nem érnek, mert utána nagyon nehéz lesz meglógni.
- Indulás!
Utasítja nekem Casper bácsi és a tervet szépen végig is sikerül hajtanunk. Egyszerűbbnek találtuk ellopni azt az öt széfet, mint mindet feltörni és végigkutatni a zsákmány után. Később majd az egyik szakemberünk megoldja, nekem pedig majd utalja Casper a pénzt. Az utolsókat pakoltuk be, mikor a semmiből egy nő került elő. Egyszerre vontuk elő mindhárman a fegyvert és céloztunk az illetőre. Patakokban folyt a hasából vér, míg a másiknak látszólag nem volt túlságosan baja. Láttam, hogy nem messze tőlük fekszik valaki a földön. Egy civil. – Picsába – sóhajtom magamban, és leeresztem a fegyvert. Én igen, a többiek nem. Ők lőnek. Azok a legkevésbé sem tudnak érdekelni, én viszont egy újabb sóhajt követően megindulok a civil felé.
- Mi a francot csinálsz már?
Lépteim meggyorsítva léptem közelebb a nőhöz. Rablással nincs gondom, gyilkolással nincs gondom, de ha egy civil élete kerül veszélybe, akkor máris ugrok? Hát nekem teljesen elment az eszem. Megnéztem, lélegzik-e és van-e vérkeringése, mikor pedig mindkettőt rendben találtam, felvettem az ölembe és megindultam vissza a furgonhoz.
- Ettől még nem leszel te a szőke herceg, fiú!
- Fogd már be az istenverte szádat és vigyetek haza!
Csak néz rám mogorván a férfi, de aztán bólint.
- Kurvára meg fogom ezt bánni még… - sóhajtja, ahogy közelebb lép a lányhoz és segít a furgonba pakolással.

Később, mikor a házamban lekezeltem őt, erősen elgondolkoztam rajta, hogy ha tudom, hogy rendőr, vajon ugyanúgy magammal hoztam volna, vagy hagytam volna inkább a földön kivérezni? Viszont már nem tudok kihátrálni belőle. Túl sok kérdésre kellene válaszolnom a rendőrségen, ha ilyen véresen bevittem volna egy rendőrtisztjüket. Főleg a jó pár évvel korábbi fegyveres önvédelmemből kiindulva, meg hogy mit kerestem egy kvázi harczónában. Remélhetőleg egy emberrel könnyebb lesz megbirkózni, mint egy egész seregnyivel.