A szörnyű fejfájásom, az emlékeim hiánya és az, hogy teljesen ki volt száradva a torkom lényegében arra engedett következtetni, hogy tegnap megint jó estém volt. Igazából szeretek bulizni és eljárogatni itthonról, esetlegesen a barátnőimmel aludni a koliban, de az, hogy soha semmire nem emlékszem valahogy mindig azt erősíti bennem, hogy ezért nem éri meg... Mert az élet kegyetlen és a rossz élményeken kívül mindent elvesz.
A tegnap este viszont más volt. Őszintén nem emlékszem semmire. Arra sem, hogy hogyan kerültem haza, hogy mi történt az este folyamán. Az egyik pillanatban még megvan, hogy iszogattam és buliztam, aztán pedig lényegében... Semmi sem maradt a fejemben. Őszintén, sokat foglalkoztam annak idején a biztonságos bulizással, ezért talán valamilyen szinten hálás voltam annak, hogy egyedül a hányás emléke maradt meg, semmi más. Mert ha ennél rosszabb is történt, arról talán nem is akarok tudni. Mindenesetre, ahogy a szekrényemre szerelt tükör felé lépdeltem, egyre inkább azt éreztem, hogy kezdek egy kicsit magamhoz térni... Ami jelen esetben azt illeti, hogy elkezdett felrobbanni a fejem. Ahogy pedig megpillantottam a tükörképem, legszívesebben elsírtam volna magam. Jelenleg leginkább egy hatalmas vörös léggömbre hasonlított a fejem, amire ráborítottak némi szénát. A sminkem szét volt kenődve, a szemeim pirosak voltak és feldagadtak, illetve a rúzsom is valamilyen oknál fogva inkább volt az államon, mint a számon. Mindenesetre halkan felsóhajtva vettem tudomásul azt is, hogy a mai nap folyamán képtelen leszek kimozdulni a házból, mert egyáltalán nem érzem magam alkalmasnak rá.
Viszont tekintve, hogy a tükörképemen tovább lényegében semmit nem láttam, gyorsan előkutattam a táskámból a szemüvegem, aminek hála sikeresen megtaláltam az éjjeliszekrényre kikészített kis survival csomagot, amit az öcsém hagyott ott nekem.
„Csak mert minden reggel ezek miatt nyöszörögsz ha másnapos vagy!” - Állt a kis üzeneten, én pedig minden kínom és fájdalmam ellenére elmosolyodtam amikor megláttam ezt. Rögtön rá is nyúltam a pohár vízre és a gyógyszerre, aztán a bögre kávét kaptam a kezeim közé, és pattantam fel a helyemről... Talán túlságosan is gyorsan. Határozottan óvatosabbnak kéne lennem. Egyelőre a szendvicshez nem nyúltam hozzá, a korábbiból tanulva pedig Yebi sem valami grillezett darabot hozott nekem, hanem egy egyszerű, mezei sonkás sajtosat készíthetett nekem a konyhában. Ahogy pedig elképzeltem az én kis babámat lent, ahogyan a sajtot vagdossa darabokra, meg a húst göngyöli... Egészen elérzékenyültem ettől a gondolattól. Mert határozottan nekem van a világon a legkedvesebb kisöcsém.
Pont ezért is határoztam el, hogy elindulok megkeresni őt a lakásban nem is számolva azzal a lehetőséggel, hogy esetlegesen nincs itthon, vagy valaki lehet nála. Mit sem törődve azzal, hogy a harisnyám a combomon több helyen fel van szakadva, hogy a fél lábamon még mindig ott van a túlságosan is magas sarkú cipőm, hogy szinte kilóg a fenekem a szoknyámból... A felsőm pedig határozottan lejjebb volt csúszva, mint ahogyan az szalonképes lett volna. Igazából nagyjából úgy nézhettem ki, mint aki versenybe indul egy útszéli kurva szerepéért a walking deadbe, de most nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak az öcsém szobája felé haladtam a még mindig langyos kávét szorongatva a kezemben és kérdés nélkül benyitottam hozzá.
- Szia Öcsi – mosolyodtam el, amint megpillantottam az ágyban. Szerencsémre nem volt nála senki, szóval éppen ezért mertem is bepofátlankodni a helyiségbe. Ahogy megpillantottam, ismét megláttam egy-két újabb figurát a szekrényen, amiket rosszul bújtatott el a könyvespolcán, ugyanis itt-ott kilógtak azok. Ott volt az is, amit a múlt héten kapott tőlem és teljes felháborodást keltett benne, hogy gyereknek nézem.
Egyenesen az ágyához sétáltam, majd halk koppanással tettem le az ő éjjeliszekrényére az unikornisos bögrét, utána pedig kérdés nélkül másztam be mögé az ágyba.
- Mit csinálsz? – karoltam át a derekát hátulról, az államat pedig a vállán nyugtatva néztem a mobiljába. Igazából ő nem olyan volt, mint a legtöbb fiú, ami miatt be mertem tolakodni az intim szférájába. Nem tartott titokban több vasat a tűzben, mert egyáltalán nem is érdekelték a lányok. Maximum egy stream fiók jelszót kaphattam volna el, amit éppen a barátaival oszt meg.
- Nem akarsz megtanítani rá? – intettem a játék felé, amivel éppenséggel foglalatoskodott. Nem mintha bármikor jó lettem volna az ilyenekben, vagy kifejezetten érdekeltek volna... Egyszerűen csak tudom, hogy nehéz perceket okozok neki, és néha egyszerűen csak úgy szeretnék együtt lenni vele, ahogyan az őt is boldoggá teheti... Vagy tehetné. És csak remélni tudom azt, hogy példának okáért nem haragszik rám túlságosan a tegnapi helyzet miatt.

Nana & Yebi

"Sometimes being a brother is even better than being a superhero."

Normál esetben a testvéri kapcsolatok úgy működnek, hogy az idősebb fél vigyáz a kisebbre. A Yena meg az én kapcsolatom viszont mondhatni kicsit más. Nyilván vigyáz rám, mert tény, hogy én vagyok a kisebb. Mai napig nem engedi például, hogy az általa durvának, véresnek, vagy egyszerűen 'túl soknak' titulált filmeket végignézzem... Ami nem feltétlenül jövedelmező, mert lehet, hogy nagyon is nyugodtan alszom éjszakánként és nem kínoznak zombikkal és lerepülő végtagokkal teli álmok - amiket egyébként a tudta nélkül a videójátékokban simán bepótolok -, de így örök spoiler veszélyben élem a mindennapjaimat, mert a suliban és a cégnél csak olyan ember vannak, akiknek megvan az a kiváltsága, hogy végignézhessék ezeket a filmeket. Ettől függetlenül ugyanúgy szeretem, ha együtt filmezünk, már amikor sikerül együtt filmeznünk és nem lép le itthon valami buli, vagy barátnő miatt.
A mi kapcsolatunkat ugyanis elég komolyan meghatározza, hogy én legalább annyira vigyázok rá, mint ő rám. Legtöbbször én vagyok az, aki anyáék előtt hazudik arról, hogy pontosan hol van - mert vagyok olyan kiváltságos helyzetben, hogy nekem elmondja. A tegnap éjszaka után pedig talán még úgy is fogalmazhatnék, hogy akár az életemet is kockáztatnám a nővéremért. Lehet, hogy a végén egyáltalán nem volt olyan veszélyes a szituáció, mint amilyennek a legelején tűnt, ugyanis végül egyáltalán nem akarta senki eladni a szerveimet, de még csak különösebb fejfájást sem okozott a teljesen idegen társaság, amibe a nővérem keveredett. Neki valószínűleg rosszabbul esett, meg fog is esni az éjszaka, ha felkel, mert hát nem volt olyan állapotban, hogy rögtön elinduljunk haza. Kíváncsi vagyok mennyire emlékszik az egészből, megkérdezni azonban még nem tudom, mert úgy döntöttem hagyom aludni. Pedig kifejezetten utálom, amikor valaki tovább alszik nálam és most, hogy a szüleink nincsenek itthon, nem is nagyon van mit csinálnom.
Igazán nem értem miért gondolja rólam mindenki, hogy gyerek vagyok még, amikor lazán megoldom magamnak a reggelit, teljesen egyedül. Az persze jelentéktelen részlet ebben az egészben, hogy a müzlit nehezen lehet elrontani, bár aki a müzli-tej helyett tej-müzli sorrendben csinálja a dolgot, lehet hogy vitatkozna velem. Még a nővéremre is gondolok, akit úgyis ellenőrizni akartam, mert muszáj tudnom, hogy lélegzik-e még, annyi alkohol elfogyasztása után... Szóval csak a biztonság kedvéért legalább három kört teszek a szobájában, először a gyógyszerrel és hozzá való vízzel, aztán egy szendvicset csináltam neki, hátha esetleg éhes lesz, amikor felkel a kómából. Úgy tíz perce pedig végül egy kávét is bevittem, hátha az illata felébreszti Yenát. Sőt, még a torkom is legalább kétszer megköszörültem a szobájában, hogy hátha arra felébred.
Most mégis tök egyedül ülök a szobámban és a telefonomon nyomkodom a Fortnite-ot, ami egyébként mindig eléggé lefoglal. Így most is egészen megfeledkezem arról, hogy egyedül vagyok. Még élvezhetném is a helyzetet, mivel most, hogy anya meg apa nincsenek itthon, nincs senki, aki bejöhetne, hogy rakjak rendet, vagy öltözzek fel és irány valami megbeszélés, vagy gyors kör a cégnél.
Összerezzenek, amikor kinyílik az ajtó és meghallom Yena hangját, hiszen tíz perccel ezelőtt még olyan nyugodtan aludt, hogy nem számítottam volna rá, hogy ilyen hirtelen követ a szobámba. - Sziaa... Pillanat. - Nem szánok rá egy fél pillanatnál többet, hogy rá pillantsak, fel sem igazán fogom a jelenlétét és a megjelenését, ami tulajdonképpen tegnap éjszaka óta változatlan. Túlságosan benne voltam már a játékban ahhoz, hogy figyelemmel kísérjem, ahogy a nővérem felmászik az ágyamra és megállapodik mögöttem.
- Mesterlövész puskát keresek, mert a kézifegyverekkel semmire nem megyek, ha távolra akarok lőni. - Magyarázom rögtön a kérdésére, s közben továbbra sem veszem le a szememet a telefonom képernyőjéről. Csak annyi történik, hogy amikor megérzem a kezeit a derekamon, beledőlök az ölelésébe, így már a vállán nyugtatom a fejem, amikor úgy fordítom a telefont, hogy ő is jól lássa. - Csak Fortniteozok - motyogom, egészen halkan, csak mert megpillantottam néhány gombát a képernyőn, amit muszáj vagyok megszerezni a karakteremnek, aki becsületesen el is fogyasztja őket, feltöltve ezzel a pajzsait.
- Mm... - oldalra fordítom kicsit a fejem, amikor vége a körnek, hogy rá tudjak pillantani Yenára, ezúttal már a teljes figyelmemet neki szentelve. - Ez nem kezdőknek való - mondom rögtön és eszemben sincs megsérteni vele, egyszerűen csak tényleg ez az igazság. Komolyan. A Google is megmondja. - De Battle Royale-ozhatunk, ha szeretnél. - A hangom kissé tanácstalan, ugyanis nem gyakran fordul elő, hogy a nővérem ilyesmire ajánlkozik. Overwatchozni sem szokott velem, amikor épp ahhoz van kedvem.
- Hogy vagy? - Teszem fel a sokkal fontosabb kérdést, miközben addig lépegetek a menüben a telefonomon, amíg a karakter testreszabására való menü be nem tölt. Aztán az ölembe ejtem a telefont és próbálok úgy forgolódni, hogy jobban is szemügyre tudjam venni Yenát és a tegnapi fáradalmakat, amelyek még ott ülnek az arcán.

761 | tökfej    | öltözék

Valahol mélyen mindig is szégyelltem magam amiatt, hogy az öcsémet kellemetlen szituációk elé állítom az ivászataim alkalmával... Viszont én a magam részéről szinte biztos voltam benne, hogy még képtelen vagyok a változásra. A családunk annyira hideg és szívtelen, hogy lényegében már nem tudok csak alkalmazkodni nekik, és csendben megcsinálni mindent, amit tőlem kérnek. Pont ezért is van szükségem arra, hogy valami olyat tegyek néha – persze egyre nagyobb gyakorisággal fordul ez elő – ami miatt a szüleim nem lennének büszkék rám. Mert ezáltal még ha a hátuk mögött is, de legalább egy kicsit be tudok nekik inteni. Segít a tudaton, hogy nem vagyok a bábjuk és elhitetik velem, hogy van némi kontrollom az életem felett... Még ha ez nincs is így.
Viszont kétségtelen, hogy ha nem lenne az öcsém, akkor mindez a koncepció már megsemmisült volna. Ugyanis ha Yebike, Mr. Seo vagy esetlegesen Elmo nem figyelne oda rám olykor... Szerintem már lebuktam volna. Ebben az esetben pedig nem játszik a lebukás esélye, mert a viselkedésem teljes mértékben ellent mond az etikettnek, ami szerintem csak anyám fejében létezhet... Tekintve, hogy a szüzességemet is elvertem már, holott elvileg egy tökéletes hölgy nem fekszik össze minden jöttmenttel. Mondjuk én magam sem csinálom ezt, de vannak bizonyos igényeim, amikről gondoskodnom kell.
Ahogy a tükörbe meredve figyeltem a szememről kissé lepergett festéket, nem tudtam nem az öcsémre gondolni. Hogy az a tündéri kisbaba valahol mennyire felnőtt, én pedig mindezt észre sem vettem... Hiszen képes rám vigyázni, ez pedig valahol rossz érzéssel tölt el. Mert nekem kellene megvédenem őt anyától és apától, de mégsem teszem ezt. Egyáltalán lenne más választása Yebinek, minthogy követi anyám parancsait? És okos döntés lenne úgymond kiállni mellette? Nem esne komolyabb bántódása, ha esetlegesen a szüleink keményebben bánnának vele csak miattam?
Mindezeket egyáltalán nem tudtam biztosra, éppen ezért csak igyekeztem boldog lenni azért, hogy az öcsémet én ismerem a legjobban ezen a világon. Azoknak az ajándékok a kedvencei, amiket tőlem kap, azokat a ruhákat hordja szívesebben, amiket együtt választottunk ki, azt a kávét szereti a legjobban, amit én vettem neki. A családból Yebin engem szeret a legjobban... És ez biztos nem azért van, mert rossz testvére lennék.
A túl sok felesleges agyalástól azért rendesen megfájdult a fejem, így inkább rögtön elindultam felfedezni a tesómat. Az éjjeliszekrényen hagyott ételből, kávéból és gyógyszerből sejtettem, hogy ébren van már és valószínűleg ehetett is, így engem megkímél attól, hogy a reggelijét elkészítsem. Így lényegében kérdés nélkül toltam be a szobájának az ajtaját, és másztam be rögtön mögé az ágyba. Soha nem féltem attól, hogy olyan pillanatban törném rá azt, amikor nem kéne, mert az én öcsém az egyszerűen csak... nem csinál olyan dolgokat, ami miatt tartanom kéne hasonlótól.
- Aha... – pillantottam a telefonjának kijelzőjére, hogy figyelemmel kísérhessem a folyamatot, amit véghez vitt, az ujjaimat pedig összefontam a hasán – És eddig mennyire vagy sikeres benne?
Nem mintha nagyon értettem volna az ilyen játékokhoz. Igazából ha a vállalat kiadott hasonló játékokat, azt mindig Yebi tesztelte a barátaival, így lényegében a cégünk főprofilját egy csapatnyi tinédzser kölyök határozta meg, akik kávét vedelnek és süteményt habzsolnak, amikor csak idejük engedi. Vicces mondjuk, hogy általában pont ezért sikerülnek jól az eladásaink... Mert ők elég kritikusak ahhoz, hogy tökéletesre fejlesszünk egy-egy játékot.
- Legyen, jelentsen ez bármit is – ejtettem meg egy visszafogott kis mosolyt. Tudtam, hogy a másnapom miatt egyetlen barátját sem fogja most áthívni, mert nem akarná, hogy olyan állapotban lássanak, amivel esetlegesen anyáék előtt lebukhatok az életvitelemmel, így szerettem volna, hogy együtt csináljunk valamit... Valamit, amit alapvetően ő maga is szeret csinálni. Mert túl sokat nem szoktam játszani vele, sőt ami azt illeti egyáltalán nem vagyok egy IT zseni, ami miatt szégyen szemre az öcsém segít tökéletesíteni a prezentációimat, és az ő tippjeit jegyzetelem egy hatalmas, törtrózsaszín füzetbe... De ettől függetlenül is hajlamos vagyok segítséget kérni tőle.
- Megmaradok – adtam meg végül a válaszára a kérdést, de rögtön vissza is fordítottam a telefonja felé a kis fejét – Ne nézz rám, most csúnya vagyok.
Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy miként kerültek ki a kontaktlencsék a szememből. Majd határozottan le kell ellenőriznem, hogy elszakadtak-e... Mert már csak egy kötőhártya gyulladás hiányozna az életemből. A szemüvegemet megigazgatva az orromon, ismét az államat az öcsém vállára tettem, majd most én kezdtem el matatni a telefonja képernyőjén.
- Te nem félsz ettől az ipsétől? – ahogy megpillantottam az általa használt karaktert, mondjuk rögtön tudtam a választ. Az öcsém nem látta a péntek 13-mat, mert amikor megkérdezte, hogy megnézném-e vele, akkor határozottan eltiltottam attól a filmtől. Az mondjuk számomra még borzasztóbb volt, amikor megpillantottam a rózsaszín nyuszijelmezt, de eléggé megvigyorogtam a dolgot, és be is állítottam rögtön a skint.
- Így sokkal dizájnosabb leszel majd legközelebb – vigyorogtam az öcsémre, miközben finoman megsimogattam a haját – Akarsz rendelni Starbucksból és utána kezdjünk játszani?

Nana & Yebi

"Sometimes being a brother is even better than being a superhero."

Igazából nem is kérdés, hogy gyakorlatilag bármit megtennék a nővéremért. Szoktam miatta hazudni a szüleinknek, amit ha tudnának, biztosan elküldenének még etikett órára is, vagy mondjuk pszichológushoz, hogy kineveljék belőlem a rossz magaviseletet. Viszont a tegnap estét még én sem szívesen ismételném meg, mert elég félelmetes volt, amikor valaki teljesen idegen hívott a nővérem telefonjáról azzal, hogy érte kellene mennem a világ végére. Még csak abban sem lehettem biztos, hogy Yena jól van - a körülményekhez képest - és nem bántották, vagy hogy nekem nem fog bajom esni az egész közben. Legszívesebben megkértem volna a sofőrömet, hogy segítsen a feladatban, de nem éreztem jogosnak, hogy az éjszaka közepén felhívjam, csak mert félek valamitől. Az élet elvileg különben is arról szól, hogy megtanulunk megbirkózni a félelmeinkkel, szóval nekem is össze kellett szednem magam és egyszerűen bevállalni ezt a kört Yenáért.
Összességében a végére ki is derült, hogy nem szervkereskedőkről volt szó, ennek ellenére mégis meg akarom majd mondani Yenának, hogy ne csináljon velem többször ilyet. Nem is szimplán csak azért, mert nincs kedvem éjjel tizenegykor félve becsöngetni valahová, hanem mert nem akarom, hogy vele történjen valami. Legközelebb talán nem olyan ember fog rátalálni, vagy hazavinni őt, aki segít rajta. Sokkal rosszabbul is járhatott volna, habár tudom, hogy a másnaposságot sem szereti annyira.
Valószínűleg ezért sem próbálkozom túlzottan a felébresztésével, amikor bejárkálok a szobájába, habár kifejezetten utálom, amikor valaki tovább alszik nálam. Mégis csak néhány torokköszörülést eresztek meg, mielőtt visszavonulnék a saját szobámba, hogy addig is amíg a nővérem feltámad, legalább megpróbáljam elfoglalni magamat. Ami jellemzően nem is megy túl nehezen, mert annyi játékom meg könyvem van, hogy akár egy hétig sem kellene elhagynom a szobám, tökéletesen ellennék. Most pedig, hogy a szüleink nincsenek itthon, tulajdonképpen nyugodtan kiélvezhetem, hogy azt csinálok, amit csak szeretnék.
A gond abból szokott adódni, hogy Yenát is simán bevonhatnám a játékba, mert multiplayeren minden izgalmasabb, de úgy természetesen nehezen lehet ezt megtenni, ha ő még húzza a lóbőrt. Vagyis abban a tudatban vagyok, hogy délutánig fel sem fog kelni, míg be nem toppan a szobámba. Halkan felnevetek és  törökülés helyett felhúzom a térdeimet, amikor a hasamat fogdossa, mert megtanulhatta volna, hogy csikis vagyok, végül mégis tök nagy nyugalommal dőlök bele a karjaiba. - Annyira nem vészes, mert gépkarabélyom amúgy már van, az ugyanolyan jó, csak inkább kezdőknek való. De nem akarok most közelről lövöldözni, ahhoz meg amúgy is van sörétesem. - Ha valami furcsa oknál fogva éppen be kellene vonulnom a katonaságba, gyakorlatilag azoknak a játékoknak hála, amelyekkel rendszeresen játszom, meg amiket tesztelni szoktunk a cégnél, lényegében nem lennék teljesen elveszve. Persze más egy figurával hősködni a képernyőn, meg az életben teljesíteni, de legalább a fegyverek megnevezésével nincs gondom. - Nézd milyen menő búvóhelyet csináltam! - Úgy mutatom oda a nővéremnek a telefonom, mintha legalább Nobelt érdemelne a dolog, meg mintha amúgy érdekelhetnék az ilyen játékok.
- Annyi, hogy a Fortniteban már nagyon sokan vannak, akik elég profi játékosok, szóval a cég kitalálta, hogy csinál egy lebutított verziót, mint amit most mi is akarunk, tudod... - A komolyabb magyarázatba már úgy kezdek bele, hogy szüneteltetem a játékot és inkább belépek a karakter kinézetét megjelenítő menübe, mert nem akarok idő előtt elhalálozni, akkor kezdhetném elölről az egészet. - Szóval ott van a Battle Royale, ami ugyanaz, csak a kezdőknek. Különben sem tudna senki fejlődni, ha nem lenne úgymond egy gyakorló app az egészre. Habár a funkciók minimálisan azért különböznek, a Fortnite egész más élmény. De a profik is tök kivannak attól, ha tele van a pálya kezdőkkel, mert akkor nincs is kihívás az egészben, túl könnyű megölni a többieket. - Úgy fejezem be a kiselőadásomat, hogy közben kinyújtom a lábaimat és finoman mozgatom a lábfejeimet, valami nem hallgató zene ritmusára.
- Naa! - beletúrok a hajamba, aztán a homlokomon igazgatok meg néhány tincset, amelyekre ráférne már egy vágás, mikor Yena visszaforgatja a fejemet. - Ettél? - Ha most azt meri válaszolni, hogy hozzá sem nyúlt a kajához, amit kemény munka - röpke tíz perc - árán tettem elé, tutira megsértődöm rá. - Amúgy meg nem vagy csúnya. Csak ne csinálj többet ilyet, jó? - Szívesen vetnék egy újabb pillantást Yena arcára, de a vállamon nyugvó álla miatt ezt most nem tudom megtenni. Meg ha már amúgy sem akarja, hogy ránézzek, akkor eleget teszek a kérésének.
- Dehogy félek, tök menő! - jegyzem meg nevetve, mikor a karakteremre téved a pillantása. Biztosan ismernem kellene valahonnan magát a karaktert, mert nem alaptanul visel maszkot, de valahol már beletörődtem abba, hogy sok film kimarad a repertoáromból. Inkább békésen alszom éjszakánként, mint hogy az árnyékok olyan alakokká váljanak a szobámban, akik mind meg akarnak gyilkolni. - Nagyszerű, most úgy nézek ki vele, mint valami ovis - jegyzem meg vigyorogva, habár annyira nem is tűnik vészesnek. - Imádom ennek a játéknak a grafikáját. - Nem tartom különösebben fontosnak a dolgot, egyszerűen csak megjegyzem a dolgot. Ha egy dolog van, amit élvezek abban, hogy szoftverfejlesztő cégünk van, akkor az az, hogy millió játékot kipróbálhatok, legyen szó olyasmiről, amit valamelyik konkurens cég alkotott, vagy éppen a MINWIRE.
- Ez milyen kérdés? - Nagyokat pislogok, habár ezt csak a telefonom képernyője láthatja. Én meg a kávé gyakorlatilag elválaszthatatlanok vagyunk. - A tegnapiért amúgy kérek egy ajándékkártyát a Starbucksba - jegyzem meg félvállról a büntetést, amit gondolatban már kiszabtam Yena számára.
- Nem muszáj amúgy, ha nem akarsz. Filmet is nézhetünk, tudom, hogy nem szeretsz játszani...

882 | tökfej    | öltözék

Több szemponból is mosottszar voltam. Rám férne elsősorban egy zuhany, mert konkrétan úgy érzem magam a szétmázolódott sminkemben, mintha legalább kettőt behúztak volna nekem. Emellett minden testrészem fájt, aminek hatására inkább bele sem akartam gondolni, hogy mi történt velem... Talán nem is a szemfestékem folyt el, hanem ténylegesen szétvertek.
Illetve ott van az is, hogy minden bizonnyal az öcsém lett riasztva ismét, ami miatt megint csak rosszul éreztem magam. Tény és való, hogy kettőnk közül ő a fiú, viszont a kisebb is. Én lennék az, akinek vigyáznia kéne rá, tartania kéne a fejét, amikor hánynia kell és nem fordítva. Pont ezért már előre tudtam, hogy valószínűleg életem végéig fizetnem kell a koffein és laktózmentes kávéját, nem csak miatta... Hanem a saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt is.
Viszont úgy voltam vele, hogy mivel kifejezetten nem izzadtam meg az éjszaka folyamán és lehányni sem sikerült magam – nem tudom ki fogta a fejem, de mondhatni isteni munkát végzett – így a zuhany várhat... Meg a saját komfortérzetem is. Pontosan tudom, hogy az öcsém mennyire utálja, ha valaki tovább alszik nála, szóval inkább meg is céloztam a szobáját.
Úgy döntöttem, hogy a tegnapi után minimum megérdemel annyit, hogy a mai nap ő döntsön mindenről, így miután megpillantottam a fiút az ágyon, rögtön bemásztam mögé és hagytam, hogy hátradőljön amikor átöleltem a karjaimmal a derekát. Még egy puszit is kapott a halántékára, miközben igyekeztem felfogni azt, amit magyaráz nekem.
- Áh értem – hazudtam szinte szemrebbenés nélkül, holott lényegében fogalmam sem volt arról, hogy mi a különbség egy gébkarabély és egy mesterlövész puska között. Sosem érdekeltek az ilyen dolgok, és játszani sem nagyon szoktam. Ami meg a céget illeti, sokkal inkább foglalkoztam a reklámokkal és a marketingcsapattal, mint magával a teszteléssel... Ahhoz volt ott egy rakás kölyök, akik a gyakornokok sorait erősítették. Talán épp ebben leszünk jobbak sok játékfejlesztőnél... Hogy lényegében a legkritikusabb korosztályból szedtük össze a tesztelőket és az ő igényeik szerint vannak beállítva a piacra szánt játékok. Szóval az is baj, ha túl nehéz egy egy játék, az is baj, ha túl egyszerű, egyébként meg a grafikára sosem lehet elég pénzt fordítani... Ezt már megtanultam tőlük.
- Ügyes vagy – dicsértem meg rögtön mosolyogva, amikor megmutatta a telefonját – Egyébként hogy volt erre időd, miközben fegyverrel kergetőzik itt mindenki?
Engem már biztos megöltek volna, de ezt nem tettem hozzá. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy nem lesz egyszerű, ha együtt kezdünk el játszani, az öcsém viszont mégis benne lett volna... Holott valószínűleg ez neki nagyon unalmas lesz. Rossz voltam az összes ilyen játékban.
- Igen, a ti csoportotok javasolta az ötletet, emlékszem még. A konferencián mintha lett volna szó róla a héten – bólintottam a válaszára, miközben a vállára támasztottam az államat. Úgy vettem szemügyre a profilját.
- De ez annyira önző dolog! – biggyesztettem le az ajkamat, ahogyan az arcomat odasimítottam a fiúcskáméhoz – Hogyan tanuljanak így azok, akik kevésbé játszanak jól? A profik miért felejtik el azt, hogy ők is voltak bénák az elején?
Legalábbis én így gondolkoztam úgy, hogy nem különösebben számítottam gamernek. Lényegében lehet, hogy engem is idegesítene ha olyan emberekkel kéne egy csapatban lennem, akik nem elég jó játékosok... De az is lehet, hogy lényegében nem is kifejezetten izgatna a dolog. Én szívesen segítek másoknak, de ezek szerint a nagy játékosok világában ez nem egészen így működik.
- Rá sem tudtam nézni – vetettem az öcsémre pár bocsánatkérő pillantást, majd gyorsan hozzátettem a következőket – De meg fogom enni. Csak még nem igazán vagyok jól.
Valahogy ez más volt, mint a legtöbb másnaposságom, de az öcsémet ezzel kapcsolatban nem akartam megijeszteni, meg instant tönkretenni azzal az infóval, hogy pontosan hol fájok. Majd ha lesz rá lehetőségem, akkor át fogom nézni a testem egy két pontját, hiszen elég ijesztő belegondolni, hogy semmire sem emlékszem... Viszont talán így jobban is jártam.
- Nem tudom mit csináltam pontosan – sóhajtottam fel halkan, miközben Yebi túl hosszúra nőtt tincseivel szórakozgattam – De egy darabig szeretnék anya jókislánya lenni. El fogok menni a hülye kaviárzabálós estekre is és követem az általa annyira nagyra tartott etikettet is... Sajnálom, hogy tegnap is értem kellett jönnöd.
Tényleg őszintén mondtam mindezt és kissé szomorúan is néztem rá. Kényelmetlenül éreztem magam mindig ilyen helyzetben, ezért inkább le is foglaltam magam azzal, hogy az öcsém éjjeliszekrényén tárolt sminklemosó és vattakorong csomag felé fordítsam a figyelmem.
- Egyébként te vetted ki a lencséim? – tettem fel a kérdést, miközben figyeltem, ahogy lassan besétál az egyik macskánk a szobában és Yebike ölében telepszik le. Mondanom sem kell, hogy a nőneműről van szó, valamiért a kandúrunkkal nem jön ki túl jól.
- Nagyjából olyan szép lehetek most, mint Gomez miután vizesen végigfetrengett a szőnyegen – sóhajtottam fel megrázva a fejem, majd nekiálltam eltávolítani a szememen maradt sötét festéket.
- Hát akkor jó – mosolyodtam el, miközben finoman megsimogattam a gyerek tarkóját. Szinte biztos voltam benne, hogy még negyven éves korában sem fogom hagyni neki, hogy megnézhesse a Péntek 13-mat, mert onnantól kezdve az egész játék a varázsát veszítené nála... Én pedig olyannak szerettem az öcsémet amilyen volt. Nem akartam, hogy megváltozzon.
- Így legalább számomra is kevésbé ijesztő drága Jasonünk – mosolyodtam el. Mert én természetesen az egyik pasimmal – nem mintha egyszerre több tüzet tartanék a tűzben – már láttam a filmet. Azóta tényleg minden éjjel Gomezzel alszom, mert az a macska annyira utál körülöttem minden hímneműt, hogy lényegében jobb testőr Elmonál is.
- Ha találsz valami érdekeset esetlegesen, akkor azt kölcsönadhatnánk Braylennek is – rántottam meg a vállam, mintha csak egy semmiség lenne az egész, amiről beszélek neki. Pedig számomra igenis sokat jelentett, de erről se az öcsémnek, se az említett fiúnak nem kell tudnia – Tudod, hogy mennyire kritikus és szakmai szempontból néha releváns tud lenni a véleménye.
Ja... Véletlenül sem az a célom, hogy valamivel megpróbáljam lenyűgözni a fiút, aki mindezt hagyja is, aztán pedig a saját céljai és kénye kedve szerint irányítja a beszélgetésünket. Lényegében még soha nem származott jó dolog abból, ha vittem neki valamit, leszámítva az öt perc figyelmet, amit minden alkalommal felém fordított ilyenkor... Már ha mindez egyáltalán számít.
- Nem kapsz – jegyeztem meg – Mert már csatoltam egyet a szülinapi ajándékod mellé, ami az éves kávéfogyasztásodat is fedezheti akár. Szóval jobb híján majd odaadom neked a limitált Pokémon figurákat, amiket már egy hónapja gyűjtögetek.
Egyáltalán nem kezeltem tabutémaként a dolgot, mivel még a házvezetőnő is tudott arról, hogy az öcsém mennyire meg van bolondulva értük. Még jelezte is, hogy az egyik szupermarketben minden elköltött 50 dollár után kap az ember egy figurát. Lényegében mi meg már hetek óta gyűjtögetjük neki a kis figurákat... együtt. Mert persze Yebikét mindenki szereti.
- Talán ha te tanítasz meg valamire, akkor szeretni fogok játszani. Xboxozhatunk is – vontam meg finoman a vállam, majd elmosolyodtam – Csak előtte dobok egy zuhanyt, hogy ne dőlj ki tőlem, jó? Még mindig gusztustalannak érzem magam.
Ezzel egyidejűleg pedig a fiú szerkényéhez sétálva kis is kaptam egy pólót a háziruhás polcáról. Csak mert az ő cuccai nagyobbak az enyémeknél és jobban szeretem itthon viselni az öcsém ruháit... Kényelmesebbek az enyémeknél.

Nana & Yebi

"Sometimes being a brother is even better than being a superhero."

- Igazából ez olyan, mint a Call of Duty, abban sem akarod, hogy közel kerülj az ellenséghez, hacsak nem találtad meg a búvóhelyét. De itt meg az építés miatt tök egyszerű kitalálni, hogy hol a másik. - Egészen bele tudok melegedni ebbe a témába, főleg mert olyasmi, amit nagyon szeretek csinálni. A nővérem is tudja, hogy ilyenkor aztán be nem áll a szám. Én meg tudom, hogy ő hiába dolgozik mi cégünknél, fele annyit sem ért a videojátékokhoz, mint mondjuk én. Normál esetben például nem is szoktam ennyit magyarázni neki, de igazából ő kérdezett rá, szóval...
- Köszi! - felelem jókedvűen, miközben széles mosolyra húzódik a szám. Ki ne szeretné, ha megdicsérnék a kemény munkáját? Még akkor is, ha éppenséggel egy játékról van szó, amit pillanatokon belül úgyis ki kell majd kapcsolnom, mert úgy nem lehet koncentrálni, hogy közben egy kezdőnek kell magyarázni a lényeget. Bocsi, Ye Na! - Hát igazából ha nem építesz búvóhelyet, akkor nagyon hamar véged. Szóval meg kell tanulni gyorsan csinálni. - Magyarázom még nagyobb beleéléssel. Végre nem magam vagyok és Ye Na sem alszik már, habár nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán kicsit is sikerült-e kipihennie magát. Elég fárasztó éjszakája lehetett, még akkor is, ha nem emlékszik belőle mindenre. De még szerencse, hogy végül úgy alakult, hogy én mentem érte, most pedig biztonságban van és itthon.
Fogalmam sincs mi lenne velem nélküle. Ő az egyetlen a családban, aki igazán megért, mert odafigyel azokra a dolgokra, amiket ténylegesen szeretek és a szüleimmel ellentétben nem csak azt lesi, hogy milyen újabb iskola utána elfoglaltságra járhatnék, vagy mit tanulhatnék még meg, ami majd jól mutat egy papíron. Amire különben sem lesz soha szükségem, mert nincs is túlzottan sok választási lehetőségem azt illetően, hogy mi akarok lenni. Muszáj lesz megpróbálnom öregbíteni a cégünk hírnevét és jó vezetőnek lenni, amikor rám kerül a sor, akármilyen félelmetes ez most számomra. De még szerencse, hogy erre jelenleg különösebben nem is kell gondolnom, mert nincsenek itthon a szüleink, hogy ilyen dolgokkal fárasszanak minket. Szóval azt csinálunk, amit akarunk.
- Mivel náluk tökre bejött, szerintem nem rossz ötlet. - Nem is értem minek magyarázom, amikor a végén úgysem feltétlenül fog számítani a véleményem. Amíg csak gyakornok vagyok, biztosan nem. Mire pedig fontosabb pozíciót is betölthetek, megtanulok majd komoly döntéseket hozni.
- Nem is az! - halkan felnevetek, amikor meghallom a nővérem panaszkodását, aki amúgy sem olyan nagy játékos, hogy tudja, milyen az a jobb és profi játékosoknak, amikor a kezdők miatt egyszerűen élvezhetetlen a játék. - Nem arról van szó, hogy a kezdők teljesen ki vannak zárva, igazából maga a játék ingyenes mindenkinek, szóval egy kezdő ugyanúgy Fortnite-ozhat is. Csak például úgy, hogy öt másodperc alatt megölik, nem sok értelme van. Úgy sem fejlődhet, ha nem kap elég időt a játékra. - Számomra persze mindez elég evidens, mert nem most hallok ilyesmiről, na meg én nem a marketing osztályon tengetem a napjaim, hanem sok időt töltök játékkal is. - A profiknak is élvezetesebb, ha meg kell dolgozni a győzelemért. - Teszem még hozzá gyorsan.
- Akkor legközelebb nem is kapsz. - nyújtom rá a nyelvem, mint egy vérbeli óvodás, de csak mert tudom, hogy vele ezt nyugodtan megtehetem, pillanatnyi sértődésen túl úgysem lesz közöttünk nagyobb konfliktus. Ami néha csak azért furcsa számomra, mert más barátaim, akiknek lánytestvérei vannak, gyakran mesélik, hogy mennyire nem jönnek ki, vagy hogy mindig veszekednek. Nekem eszemben sem lenne Ye Nát komolyabban sértegetni, vagy elintézni, hogy ne szánjon rám annyi időt, amennyit általában szokott. Kifejezetten szeretem, ha rám figyel, mert bár a szüleink is megteszik, de az valahogy mégsem ugyanolyan. Anyát nem érdekli például, hogy melyik figura hiányzik a Pokémon gyűjteményemből, Ye Na meg akkor is azzal lep meg, ha hetekig bizonygatom neki, hogy amúgy én abból már kinőttem - mikor nincs így.
- Szerintem ő is örülni fog neki, ha jól viselkedsz. Tudod, valójában szerintem csak aggódik miattad. Este is mondta, hogy vigyázzunk magunkra és külön mondta, hogy mondjam meg neked is. - Érdekes egy kapcsolatunk van a szüleinkkel és mindketten egészen másképp állunk hozzájuk. A nővérem elég bátor hozzá, hogy lázadjon is anya akarata ellen, én viszont tartok ettől a viselkedéstől. Nem mellesleg épp az éjszaka a legjobb példa arra, hogy lázadni veszélyes. - Hát... Nem probléma. Bár őszintén szólva egyszerűbb, ha Elmo is segít, mert tőle félnek az emberek. Én meg magamat sem tudnám megvédeni. - Teljesen őszintén mondom ezt, hiszen mindketten tisztában vagyunk a karjaim vastagságával és a beléjük szorult erővel. Nem fizikai munkára terveztek. - De azért ne csinálj hasonlót, jó? Tök ismeretlen srácok voltak... - Ugyan a végén kiderült, hogy semmi félnivalóm nem volt tőlük, sőt kifejezetten segítőkészek voltak Yena épségét illetően.
- Nem. - finoman megrázom a fejem, miközben az egyik kezem az ölembe telepedő Snickers bundájába fúrom, s elkezdem finoman dögönyözni az állatot. - Azt mondtad, hogy ne merjek segíteni, mert megoldod magadnak. Szóval csak figyeltem, hogy ne bökd ki a szemed, de nem tudom mennyire sikerült. - Elhúzom a számat, mert hiába mennék át tűzön vízen a nővéremért, azért vannak dolgok, amiket nem ismételnék meg szívesen. Még érte sem. - Ja! - elnevetem magamat a másik macskánkra tett megjegyzésén, aki sokkal távolabb áll tőlem, mint az ölemben doromboló négylábú. Gomez egyszerűen csak gyűlölhet engem.
- Jason? Mármint ez? - Meglóbálom a telefonomat, a rózsaszín nyuszijelmezbe öltöztetett maszkos figurával együtt, akinek a kiléte után eddig nem is kifejezetten érdeklődtem, de majd mindenképpen rákeresek, ha már nevet is szolgáltatott mellé a nővérem. - Minek? Sosem köszöni meg rendesen, meg a véleményéből sem lehet semmit kivenni. Nem olyan, mint a csapat. - Mondom durcásan. Nyilván egész más, amikor a barátaimat látom el játékokkal, meg valakit, aki nem az én stílusom. Mégis végül nagyot sóhajtok, s kénytelen-kelletlen hozzáteszem: - De jó, majd megkérdezem mit adhatunk ki.
- Héé-éé! - A hirtelen háborgó reakció rögtön inkább csodálkozóvá válik, amikor kiderül, hogy nem maradok kávé ellátmány nélkül, mert már gondolt is ilyesmire Ye Na. Jó ezt hallani. - Limitált? - Tágra nyílt szemekkel fordulok a nővérem felé, a hirtelen jelentkező izgalmamat azonban gyorsan próbálom palástolni, mivel ugye én már kinőttem a Pokémon figurákból és nem vagyok gyerek! - Hát nem is tudom... - úgy pislogok a plafonra, mintha kicsit sem érdekelne, hogy pontosan milyen figurákról van szó, holott valójában már megöl a kíváncsiság.
- Jó... Ha biztos akarod. - Vállvonogatás társul a nem túl magabiztos hangleejtés mellé, mert nem is emlékszem volt-e olyan, hogy Ye Na velem együtt akart játszani. - Nemrég jött ki amúgy egy új játék, tök meglepetésszerűen, azt is kipróbálhatjuk akár. - Ha már egy tök kezdővel játszom, lehet, hogy több értelme lenne, ha én is kezdő lennék egy játékban és akkor talán még a tesóm is jobban élvezné. - Jó, addig megkeresem a másik kontrollert. - Amiből egyébként a szobámban van legalább vagy négy, amiből kettőnek a pontos helyéről fogalmam sincs, s míg a sajátom állandóan az Xbox mellett van, addig a másikat legtöbbször az kapja meg, aki átjön játszani. Jelen esetben a nővérem.

1141 | tökfej  | öltözék

- Aha... – választoltam kissé megilletődve az öcsémnek, miközben próbáltam rájönni, hogy a Call of Duty pontosan mi lehet. Addig eljutottam mondjuk fejben hogy biztosan valami hasonló videójáték, mint az előbb emlegetett, igencsak nagy népszerűségnek örvendő Fortnite, tehát valószínűleg lövöldözni kell benne, de a keretsztorit nem állíthattam, hogy ismerem. Én a magam részéről ilyesmikkel sosem játszottam, így lényegében. Én elvoltam a barátnőimmel, miközben pizsamapartikat tartottunk. Ugyanúgy az öcsém is bezárkózott a szobába néhány sráccal. Ők játszottak, mi az éppen aktuális, romantikus picsogós filmet néztük. Ez lényegében így ment mindig. Ettől függetlenül viszont nagyon jól megértettük egymást a testvéremmel. Talán különbözőek voltunk, de éppen ezért tudtunk jobban odafigyelni egymásra már ha a tekintet része az én oldalamról nem mindig jött össze... De egyszerűen nem tehettem róla. Csak kellett valami, ami megkönnyítette számomra azt, hogy kibírjam a helyzetet amibe sodortak minket, hogy meg tudjam tartani az öcsémet ennyire ártatlannak és, hogy én magam is megőrizhessem a mosolyom.
- Nehéz lehet ezt a játékot elkezdeni – sóhajtottam fel halkan, finoman oldalra billentve a fejem, ami így az öcsém haléntékához simult – Biztos vagyok benne, hogy a profik nem kímélik a kezdőket.
Volt szerencsém elkapni a közösségi oldalakon néhány dühöngő kölyköt, akiket egy-egy videójátékban megöltek. Én csak reménykedtem benne, hogy a folyamatosan bővülő és változó pc szettje az öcsémnek nem azért cserélődik olyan gyakran, mert szétveri a gépet. Tény és való, hogy sok mindent megengedhettünk magunknak, de amióta egyetemre járok, ahol vannak ösztöndíjas diákok, talán egy picikét jobban értékelem a családi helyzetünket. Nem azt mondom, hogy a jól megszokott, luxusmárkás ruháimat most már lecseréltem valami olcsóbbra, egyszerűen csak odafigyelek arra, hogy feleslegesen ne legyenek dolgok kidobálva. És igen, egyes bulik során hajlamos vagyok ugyanúgy pofátlanul megterhelni a kártyámat... Ahogyan nem fukarkodok akkor sem, ha a barátnőimmel programokat, esetleg nyaralásokat találunk ki. Lényegében nem érdekel jobban, hogy mások nem tehetik meg azt, ami nekem megadatott. Már elfogadtam, hogy a lapokat nem egyenlően osztják ki, én pedig jobbakat kaptam az élettől, így ki is használom ezt.
- Tehát a kezdők így is úgyis megszívják – sóhajtottam fel halkan – Kíváncsi vagyok ki az, akinek ezek után nem egy el egyszerűen a kedve a dologtól.
Persze én nem értek a játékokhoz, de talán evidensebb lenne külön szervereket csinálni az olyan játékosok számára, akik még nem állnak egy szinten a Yebi által megnevezett profikkal. Mondjuk simán lehet az is, hogy ez létezik, én pedig nem vagyok akkora lángész, mint amilyennek képzelem magam.
- Meg fogom enni, csak hadd üljek még egy kicsit üres gyomorral. A létezés is fáj – szóltam egy kicsit határozottabban az öcsémnek, miközben a kezemet a szája elé tettem, ezzel eltakarva a kinyújtott nyelvét. Egyszerűen csak képtelen voltam még kajára gondolni, mert így sem voltam biztos abban, hogy nem dobom ki fél órán belül a taccsot ismét. Ezt a részét pedig vele már nem felétlenül akartam megosztani.
- Szerintem nem értem aggódik hanem csak azért, hogy mit kell elsimítania utánam, ha esetlegesen valami rosszat csinálok – jegyeztem meg a szemeimet forgatva. Sosem volt titok, hogy anya a barátaim nagy részét nem kedveli főleg azokat nem, akikkel az egyetemen találkoztam. Leginkább az volt a baja velük, hogy szerinte ki akarták használni a cégünket és a befolyást, amivel rendelkezem. Szerintem csak barátkozni szerettek volna velem, de ez is részletkérdés... Anya biztos jobban tudja ezt is. Nem igazán kötődtem a szüleimhez más gyerekekkel ellentétben és lényegében az öcsémmel ellentétben nem voltam hajlandó megmagyarázni magamnak, hogy ők jó emberek. Ha nem hiszem el, hogy valódi féltés van amögött amit csinálnak, akkor talán nem is fogok tudni majd akkorát koppanni.
- Megígérem, hogy több ilyet nem csinálok – jegyeztem meg végül, bár magam sem voltam biztos abban, hogy ezt majd tényleg képes leszek betartani. Leginkább attól tartottam, hogy a még alig kimondott ígéretemet is lényegében megszegtem gondolatban. Mert pontosan tudtam, hogy nem fogok nemet mondani a következő bulira... Bár remélem, hogy akkor a barátaim is valamennyire melletem maradnak. Nem tudom, hogy tegnap az egész sztori hol romlott el, de igazából nagyon ránézni még nem mertem a telefonomra.
- Csak reménykedjünk benne, hogy nem szakadt el a lencse és maradt egy darabja a szememben – legalábbis sok kedvem se volt ahhoz, hogy kötőhártya gyulladást okozzak magamnak és azzal rohangáljak a szemészhez, utána pedig szemfedővel éljem az életem ki tudja meddig. Az lenne a legjobb, ha mind a két szememben hagytam volna egy darabot.
Óvatosan vakargattam meg Snickerst a fülei mögött, majd figyeltem, ahogyan a macska kényelmesen elhelyezkedik az öcsém ölében. Talán pont most éreztem eléggé helyén a gyomromat ahhoz, hogy vissza merjek menni a korábban elkészített reggeliért, de az állattól Yebike biztosan nem fog tudni megmozdulni.
- Talán most kivételt tesz majd – vontam meg finoman a vállam aztán hozzátettem a következőt – Ha nem, akkor majd seggberúgom.
Nem mintha a légynek is képes lennék ártani tekintve, hogy jóval törékenyebb vagyok néhány kortársamnál is. Biztos vagyok benne, hogy esélyem sem lenne egy akkora méretű srác ellen ,de ettől függetlenül el szoktam játszani annak a gondolatával, hogy ellátom a baját. Nem mindig olyan csodálatos ő, mint amilyennek az esetek nagy részében látom.
- Áthozom neked a reggelimmel együtt őket és ha nem tetszenek, akkor odaadjuk őket Parkék gyerekeinek – jegyeztem meg. Amúgy is tudtam, hogy nem fogja visszautasítani, mert sosem tette meg ezt egyetlen ajándékkal sem, amit tőlem kapott. Mondjuk talán az a dolog oka, hogy egy évig fizetni szoktam a Steam fiókját, vagy olyna dolgokat veszek nekik, amiknek örül, nem pedig nyakkendőket, órákat meg öltönynadrágokat, mint anya. Nem beszélve arról, hogy az öcsém ennyi idősen biztosan nem nagy komolyzene rajongó, tehát azok a koncertjegyek is nagyrészt csak kényelmetlenség érzetet keltettek benne.
- Addig én adok enni Gomeznek és áthozom a reggelit meg a figuráidat – jelentettem ki, miközben elegánsan felálltam – Meg kezdek magammal valamit.
Olyan természetességgel sétáltam oda az öcsém szekrényéhez, majd kaptam fel az éjjeliszekrényén tárolt sminklemosót – nem neki van az ott, hanem nekem – mintha lényegében normális lenne a testvérem cuccait becsórni. Egyszerűen csak kényelmesebbek voltak az ő nagyobb pólói, én pedig nem terveztem kimozdulni a házból jódarabig ami a mai napot illeti.
Ha a fontossági sorrendet vesszük, akkor természetesen előbb Gomez kapta meg a reggelijét, aztán én magam távolítottam el a tegnap maradványait az arcomról. Gyorsan megejtettem egy zuhanyt, kiöblítettem a számat, majd valamivel frissebben tértem vissza újra Yebike szobájába az ajándéktáskával és a tálcányi reggelivel együtt. Így minden kívánsága teljesülni fog, mert nem megy kárba a fáradalma értem és a kompenzálást is megkapta a tegnap estéért.
- Mivel fogunk játszani? – tettem fel a kérdést, miután kortyoltam egyet a kávémból aztán pedig lecsíptem a szendvics szélét, hogy egy kis falatot be tudjak kapni. Szinte biztos voltam benne, hogy hamar meg fogunk halni, hiszen szerintem utoljára hét évesen öltöztethettem babákat a gépen. Az öcsémmel ellentétben nekem nincs is gamer számítógépem, egyszerűen csak vettem magamnak egy Macbookot még pár éve, mert sorozatnézésre és internetezésre bőven jó, és ha valamit mondjuk meg kell csinálnom a sulihoz, akkor legalább a processzora jól bírja a sok futó ablakot meg szoftvert. Legalábbis Yebi ezt állította nekem, amikor együtt elmentünk megvenni a gépemet.
- Igyekszem majd nem meghalni a legelején – jelentettem ki határozottan, miközben egy kicsit ki is húztam magam, hogy láthassa az elhivatottságomat. Már ha ez egyáltalán jelent valamit.

Nana & Yebi

"Sometimes being a brother is even better than being a superhero."

Igazából nem vártam el a nővéremtől, hogy teljesen megértse, amiről beszélek, mert mindig is tudtam, hogy őt nem vonzza annyira a Minwire játékfejlesztési oldala, mint engem, vagy a barátaimat. Ő különben sem volt soha az a fajta, aki leült volna egy-egy lövöldözős játék elé és élvezettel igyekezett volna teljesíteni a küldetéseket, vagy ha már itt tartunk, sosem akarta megérteni ezeknek a játékoknak a lényegét. Amiért nem hibáztatom, ez nem lányos dolog. Ugyanakkor nem teljesen értem, hogy ilyen alapon miért vonja meg tőlem annak a lehetőségét, hogy ha már ilyen játékokat játszom, esetleg ilyen témája, durvább filmeket is végig nézhessek, úgy, mint a többi kortársam. De mivel ő a nővérem, vagyis az idősebb is, hallgatnom kell rá.
A tegnap éjszaka mondjuk bebizonyította, hogy vannak esetek, amikor éppenséggel Ye Nának kellene rám hallgatnia, vagyis pontosabban anyura, mert ő rajtam keresztül küldi az üzeneteit a nővéremnek. Ugyan bajunk nem esett, mégis örültem volna neki, ha Yena tényleg megfogadja anya szavait, ezúttal legalábbis, és nem bulizik ki tudja merre a barátaival a városban. Akikről egyébként is kiderült, hogy nem túl jó barátok, ha képesek voltak ott hagyni valaki teljesen ismeretlennel. Ezt persze egyelőre nem terveztem neki felróni, mert ha még csak a fáradtságos munkával készítettem reggelimre sem volt képes ránézni, akkor a fejfájása épp elég büntetés most neki. Meg amúgy sem hallgatna rám.
- Teljesen kezdőnek lenni mindig nehéz igazából. De akinek van egy kis tapasztalata hasonló játékokban, az könnyen belejön. Nekem legalábbis sikerült - jelentem ki büszkén, még vigyorgok is mellé, mint a tejbe tök. Más arra büszke, ha feltalál valamit, vagy ha jók a jegyei, én meg arra, ha jól teljesítek egy játékban. - De nem így szokták a játékokon kívül is? - teszem fel a kérdést tágra nyílt szemekkel a nővéremnek. Lehet, hogy a szüleink nem osztanak meg velünk minden gondolatot, ami a családi vállalkozással kapcsolatos és semmi közünk ahhoz ilyen fiatalon, hogy milyen döntéseket hoznak annak érdekében, hogy fennmaradhassunk... De ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, nem elég ha kedves és motivált valaki.
Nekem anya legalábbis mindig azt mondja, hogy nem azért vagyok gyakornok, hogy életre szóló barátságokat kössek, hanem hogy tanuljak és a későbbiekben kiemelkedően jó legyek abban, amit csinálok. Úgy, hogy mellé még megtanulok másokkal együtt dolgozni.
- Szerintem kezdőnek lenni amúgy is csak akkor menő, ha teljesen új a játék. Főleg ha online és másokkal együtt játszol... Időben be kell kapcsolódni - rántom meg a vállaimat. Sosem gondoltam bele, hogy mi lenne akkor, ha nem lenne a cégünknek lehetősége mindenféle menő programot előre kipróbálni és milyen lenne, hogy ha más korombeli srácokkal együtt nekem is várnom kellene a megfelelő időpontra, na meg elegendő zsebpénzre ahhoz, hogy bővítsem a játékgyűjteményem. Azt pedig hogy ennyi mindent megkapok, tulajdonképpen csak a szüleimnek köszönhetem. Még jó, hogy vissza is akarom nekik adni a törődésüket azzal, hogy igyekszem hallgatni rájuk és segíteni nekik, ha kérik. Még úgy is, ha nem feltétlenül élvezem. - Azért ha valaki azt mondja, hogy látott egy filmet és nagyon jó volt, még te is meg akarnád nézni, nem? Ha hallasz egy játékról akkor te is ki akarod próbálni... - magyarázom tudálékosan, csak hogy a saját igazamat bizonyítsam ezzel.
- Ye Na.. Mennyit ittál? - teszem fel a kérdést teljesen ártatlanul, amikor a fejfájását emlegeti. Bevillan mindaz, amiről éjszaka azzal a sráccal beszélgettünk a kanapén és az is, hogy azt mondta jobb lenne, ha megmondanám a nővéremnek, hogy máskor ne keveredjen ilyen helyzetbe. - Tudod az az egyik srác tegnap azt mondta, hogy bajod is eshetett volna. - Kezdek bele a magyarázatba, miközben feltűnően kerülöm Ye Na pillantását, vagy azt hogy egyáltalán rá nézzek. - És nem is ismertem őket, meg valószínűleg te sem. Valami bajod is eshetett volna. Anya nem azért mondja, hogy vigyázz magadra, mert utánad kell takarítania, hanem mert akár történhetett is volna veled valami komoly. És ahhoz én kevés vagyok, hogy megvédjelek, főleg ha nem hívnak fel tegnap is engem... - Mint ahogy minden alkalommal, amikor ideges vagyok, most is az ujjaimat kezdem nyomkodni, hogy addig is legyen mire figyelnem, míg a szavaim esetleg leülepednek a tesóm agyában. Nem azt akarom, hogy ne érezze jól magát ennyi idősen a barátaival, szimplán csak azt, hogy ne keverjen senkit bajba, beleértve saját magát is. - Rendben. - teszem hozzá halkan, amikor ígéretet tesz, amiről valószínűleg egyikünk sem tudja pontosan mennyire fogja tudni majd betartani.
- Miért fáj a szemed? - teszem fel a kérdést kíváncsian, ezúttal már felemelve a fejemet, hogy Ye Na arcát vizslathassam, a kezeimet ugyanis most már lefoglalja Snickers simogatása, aki élvezettel foglalja el a helyét rajtam, hogy mostantól meg se merjek mozdulni, amíg ő úgy nem dönt, hogy leszáll rólam.
- Jó, hát ha akarod... - nagyot sóhajtok és még a szemeimet is forgatom. Kétségtelen, hogy én magam is jellemzően sokszor mutogatom meg a különböző játékainkat másoknak - főleg a barátaimnak -, de az egészen más helyzet. Bennük bízom és amúgy is tudják, hogy csak nálunk játszhatunk. De minek adjak játékokat olyannak, aki nem is a barátom? - Rendben, mutasd meg őket. - Ezúttal már mosoly jelenik meg az arcomon, mert hiába tagadom, a nővérem akkor is nagyon jól gondolja, hogy a Pokémon figurák tényleg hiányoznak a gyűjteményemből, amiről akkor sem lennék hajlandó lemondani, hogy ha fizetnének érte.
- De ne kend össze a cuccaim semmivel! Jó? - figyelem, ahogyan a szekrényemhez sétál és lelki szemeim előtt már látom is, hogy sminkfoltos lesz úgy pár órán belül. Oké, nyilván van mosógép, de én sem teszem már tönkre az ő cuccait, mióta elég nagy vagyok hozzá... Míg Yena azzal foglalkozott, hogy ténylegesen is felébredjen és eltüntesse magáról a tegnap éjszaka nyomait, én adtam még öt percet Snickersnek arra, hogy kiélvezze a helyzetet, meg a simogatást, és hagytam, hogy az ágyhoz szegezzen. Komolyan, ki ne gondolná, hogy ez a macska irtó aranyos? Bezzeg Gomez, amikor néz rám a nagy zöld szemeivel... Mintha csak azt tervezgetné, hogy hogyan merényel le. Amikor azonban letelik az a nagyjából öt perc, óvatosan az ágyra tessékelem a macskám és nekiállok annak, hogy minimális szinten felforgassam a szobámat, hogy minden meglegyen a játékhoz. Már ha a nővérem a zuhany alatt nem gondolja meg magát és még mindig akar majd játszani.
- Hát van egy pár játék, szóval... Választhatsz is. - Összevont szemöldökkel figyelem őt, mert tényleg alig hiszem el, hogy most belement ebbe. Egyszer valamit az én kedvem szerint csinálunk, ez gyanús. - Szeptemberben jön majd ki a Cyberpunk, arra már nagyon kíváncsi vagyok. De ott a Final Fantasy, meg a Doom Eternal, vagy akkor a Battle Royale. - sorolom az ujjaimon számolva a lehetőségeket. - Lányos játékom nincs - teszem hozzá vigyorogva, majd az egyik konzolt a kezébe nyomom. - És Fifázni nem szeretek.

1095 | tökfej  | öltözék

Furcsa érzés volt a saját bőrömben létezni. Lényegében folyamatosan emberek vettek körül mindenhol, én mégis úgy éreztem, mintha nálam magányosabb ember egyszerűen nem létezne. Nyilvánvalóan a saját helyzetem túldramatizálásáról van szó. Mindenkinek a saját baja a legnagyobb és sok okos vágná a fejemhez azt, hogy lényegében a pénz megoldja minden gondunkat. Pedig egyáltalán nincs így. Elég sok barátom van az egyetemen, rengetegen vesznek körül engem a cégnél és figyelnek oda rám. Emellett még itt van az öcsém is, akinél jobbat és szebbet nem is kívánhatnék magamnak, viszont mégsem érzem teljesen kereknek a képet. Hogy mi a legrosszabb ebben az egészben? Magam sem tudom pontosan mi a hiányzó darab és lényegében ezt szeretném felkutatni. Mert amíg nem találom meg a dolgot, a magányosságom lényegében sosem fog elmúlni. A szüleimmel való kapcsolat tenné? Ezt sem vehetem teljesen biztosra, hiszen már szinte semmi sem tud meglepni azzal kapcsolatban, amit képesek ők megcsinálni velünk.
Igazából megannyi másnapos reggel és idegen fiú fordult már meg körülöttem akár egyetlen éjszakára is, de a választ még mindig nem találtam meg. Az pedig talán minden eddiginél rémisztőbb, hogy a tegnapi éjszakából semmire sem emlékszem, ezért hiába vagyok profi hazudozó, nem tudom mit kellene mondanom. Lényegében az egyetlen akire támaszkodni tudok az öcsém, tehát hagynom kell, hogy ez egyszer ő ne csak falazzon nekem, hanem ténylegesen el is simítsa a dolgot. Ettől pedig nagyon bűntudatom van.
Részben emiatt is gondoltam azt, hogy mindenképpen olyan dologgal kellene töltenem a mai napot, amit Yebi is szeret. Ugyanakkor meg alapvetően hiába ebédelünk majdnem mindig együtt, én egyetemre járok, ő pedig rengeteg iskolán kívüli elfoglaltságot űz. És akkor itt még nem vettük sorra a céges teendőinket sem, ami miatt tényleg elmegy felettünk az élet és egyáltalán nem nevezhető minőséginek az idő, amit együtt tudunk tölteni. Nekem meg szükségem van a lazításra a saját őrült életem mellett, mert különben belehülyülnék és összeroppannék.
- Utoljára talán aknakeresőztem hét éves koromban – biggyesztettem le az ajkam szomorúan, majd hátrasimítottam az arcomból egy tincset – Az biztosan nem hasonló ezekhez. Kivéve ha a végkifejletet nézzük.
Én a magam részéről sokkal inkább voltam az a fajta lány, aki telefonálásra, munkára és youtube videók nézésére használja a különböző elektronikai eszközöket. Amíg az öcsém gépe tömve van a játékokkal, addig én maximum az új manikűrömet nézem ki a Pinteresten, és különböző, rózsaszín lakberendezési technikákat igyekszem ellesni.
- Így szokták – bólintottam egyet arra amit mondott nekem, miközben a túlságosan hosszúra nőtt tincseivel babráltam – Viszont én nem tartom szép dolognak. Hiába a fennmaradás a cél.
Pont ezért sem voltam biztos abban, hogy bármikor jó marketingvezető lennék a cégnél. Emellett pedig ott van Javier is, aki kifejezetten jól végzi a munkáját, és ennek ellenére is csak megbízott vezetőként van számontartva. Egészen addig, amíg én elég idős és tapasztalt leszek ahhoz, hogy átvegyem a részleget... Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy le kellene mondanom a jogaimról az ő javára, de anyáék biztos nem engednék ezt meg nekem.
- Tehát az időzítés is fontos? – talán egy kis pánik még ki is érződött a hangomból, ahogy erre rákérdeztem. Ha egy kicsit jobban tudnék rajzolni, akkor minden bizonnyal divattervezőnek mentem volna, illetve el kellene gondolkoznom azon, hogy valamelyik szépségipari vállalatba öljem a zsebpénzem... nem? Hiába vagyok jó a teniszbe, ha mindig csak a játék öröméért fogtam meg az ütőt és egyáltalán nem vagyok profi játékosi szinten. Innentől kezdve lényegében meg van cseszve az életem, mert képtelen vagyok hitelesen eladni egy játékot úgy, hogy nem is foglalkozom vele. Az egyéb szoftverek még okésak lennének, de nem igazán válogathatok majd a jövőben.
- Hát... Engem ezek tudod, hogy nem érdekelnek. Filmeket is csak akkor nézek, ha az időm engedi. Azt hiszem egy kicsit ingerszegény életet élek, ami miatt nem tudom igazolni az állításod – egészen belevörösödtem, amikor én magam is realizáltam a tényt. Lényegében az egész életem abból áll, hogy az öcsémmel töltöm az összes időmet, bulizni járok, Braylen után sóvárgok, és éppenséggel minden időmet felemészti a folyamatos pletykálás Rachellel, Sue-val, vagy éppenséggel Anette-tel. Persze ezt így kimondani a tinédzser öcsémnek semmi értelme nem lenne, hiszen nagyon szánalmas nagytesónak érezném magam, ha arról beszélnék neki, hogy egy kétlábon járó kecske vagyok, aki húzza a száját a mekis kajára, de az alkoholt annál jobban szereti. Nem süllyedhetek le erre a szintre az ő szemében sem.
- Nem tudom mennyit ittam – sóhajtottam fel halkan, aztán egyszerűen hanyatt vágtam magam az ágyán – Nem tudom mi történt. Semmi sincs meg. És tudom, hogy bajom is eshetett volna, de anyát ez a legkevésbé sem érdekli, hidd el nekem. Csak az foglalkoztatja, hogy miként tud majd a legjobban bérbe adni. Viszont ez nem fog még egyszer előfordulni, arról biztosíthatlak.
Biztos fogok még eljárogatni otthonról, de jobban kell figyelnem arra, hogy kivel, mikor és mit iszom. Mert én magam sejtettem arról, hogy beginázhattak az éjszaka folyamán és ezt észre sem vettem. Viszont ezekkel a részletekkel nem akartam terhelni Yebit, mert csak feleslegesen aggódna értem. Ugyanakkor él benne egy kép, amit anyáról alkotott, nekem pedig ezt ugyanúgy nem tisztem összetörni. Csak azért, mert én nem szeretem a szüleimet, amiért nem bánnak velem jól – bár ezt sem merem magabiztosan kijelenteni – ugyanezt az érzést nem vehetem el az öcsémtől is.
- Ma reggel vettem ki a lencséim – sóhajtottam fel halkan majd megcsóváltam a fejem – Csoda, hogy nem csúsztak fel. Ezért mondom, hogy ilyet soha többé nem fogok csinálni.

- Ha jól meg tudsz tanítani valamire, akkor kettőt odaadok majd neked most – kezdtem el vele rögtön üzletelni, aztán kiválasztottam egyet a legkényelmesebb ruhái közül. Miközben belebújtam, mélyen be is szívtam annak az illatát. Szerettem, hogy az öcsém nem használ mindenféle férfias parfümöt és hasonlót, így a ruháin tisztán érződött az öblítő illata, meg valamennyi még rajta maradt a samponjából és a tusfürdőjéből is. Éppen csak annyira, hogy képtelen legyek összekeverni más srácokéval a tesóm ruháinak az illatát.
- Nem kenem! Mikor kentem össze én bármidet is? – talán csak egy leheletnyit hallatszottam felpaprikázottnak, de ez valahol részletkérdés volt. Nyilvánvalóan az öcsém sem véletlenül jegyezte meg ezt, és én se a semmiért válaszoltam úgy, ahogy.
A gyors zuhany után úgy lépkedtem vissza Yebike szobájába, mintha tojáshéjakon járnék. Mivel még sosem játszottam vele eléggé féltem, hogy majd nagyon béna leszek a dologban és ettől ideges lesz rám. A vér pedig határozottan kifutott az arcomból, amikor mindenféle készüléket láttam magam körül. Én még azokat a poénokat sem értettem, hogy miért szavaznak az emberek a Play Stationre az X-boxal szembe mondván, hogy az a melegeknek való... Erre az öcsém konkrét haditeret csinált a szobájából?
- Egyiket se ismerem, de a Doom neve barátságosnak hangzik – egészen elvörösödtem, ahogy kimondtam ezt. Örökösként hogy lehetek ennyire műveletlen játékok terén? Fogalmam sem volt arról, hogy egy játék mitől cyberpunk, vagy egyáltalán az öcsém miért hiszi azt, hogy én lányos játékok tárolásával készülnék megvádolni őt?
- És kinézed belőlem, hogy én bármennyire is értenék a focihoz? – nagyokat pislogtam rá, majd felvettem a fehér színű kontrollert az ágyáról és leültem mellé. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem fordítva vettem a kezembe, mert az kifejezetten gáz lett volna.
- El tudod magyarázni, hogy pontosan mit kellene majd csinálnom? – egészen visszafogott volt a hangom. Én az általában harsány és nagyszájú Ye Na, bizonytalanul érzem magam azért, mert az öcsém ellen játszanom kell valamit... Egy olyan játékot, aminek a nevét két perccel ezelőtt mondtam ki a saját számon, de most már felidézni sem tudtam volna, hogy az mi volt.

Nana & Yebi

"Sometimes being a brother is even better than being a superhero."

- Ezt most nem mondtad komolyan, ugye? Még a Nintendo Switchet is együtt néztük ki nekem! - Elborzadva meredek a nővéremre, aki jelenleg egészen ufónak tűnik nekem. Nem mondom, hogy a tegnap éjszaka miatt megviselt kinézete lenne a probléma, sokkal inkább azon akadok ki, hogy az aknakeresőt emlegeti, amit kriptaszökevények játszanak, nem olyan korú emberek, mint ő. Értem a retro dolgok szépségét, de ha játékokról van szó - ráadásul a családunk is foglalkozik játékfejlesztéssel a cégnél! -, akkor mégis hogy lehet hogy épp az aknakereső jut eszébe? - Ennyire nem figyeltél? - kérdésem egészen sértődöttnek hangzik, habár nem terveztem emiatt kiakadni Ye Na-ra. Inkább a tegnap éjszaka miatt kellene morcosnak lennem, de a helyzet az, hogy sokkal inkább aggódtam érte, mintsem hogy képes legyek most megsértődni. Akkor szendvicset sem kapott volna és nem is szólnék most hozzá. De mivel mindkettő megtörtént, már késő lenne most megsértődni rá. - Azért az aknakereső elég banális, de végül is ja. A lényeg, hogy ne halj meg - nevetve magyarázok, közben pedig inkább leállítom a játékot, amivel éppen elfoglaltam magam, mert nem tudnék egyszerre odafigyelni, meg a nővéremmel is beszélgetni. Vagyis valamilyen szinten menne, mert ezt csináljuk a cégnél odabent a többi fiúval is, akikkel rendszeresen rajtakapnak, hogy az ebédidőnkön túlnyúlva is játékkal húzzuk az időt... De velük egészen másként viselkedem, mint Yenával, ő mégiscsak a nővérem. Meg nem is ért ezekhez a játékokhoz.
- Én sem - értek egyet, miközben fújok egyet abba az irányba, ahol a hajamat piszkálja. Mindig megkapom, hogy ideje lenne már levágatni, de kicsi korom óta kivagyok tőle, ha bárki a szemeim közelében ollóval nyúlkál. Ez a bárki nyilvánvalóan csak a fodrász egyébként, mivel másnak nem is nagyon engedném, hogy ollóval a hajamhoz érjem. Nem mintha annyira ragaszkodnék hozzá, mivel megnő - ráadásul kifejezetten gyorsan -, de attól még nem lesz élvezetesebb, hogy fodrászhoz kell járnom. - De amiért nem értünk vele egyet, még el kell fogadnunk, hogy nekünk is ezt kell majd csinálnunk. Anyu azt mondta, hogy ha nem leszünk olyan vezetők, mint ők apával, akkor a cég múlhat rajta - kíváncsi pillantással pislogok fel a nővéremre, s azt várom tulajdonképpen mennyire érthet egyet anyánkkal. Tudom, hogy ők ketten ég és föld, de hallgatnunk kellene a szüleinkre, mert ők az idősebbek és a tapasztaltabbak.
Mint ahogyan Ye Na-nak azt illetően is hallgatnia kellett volna rájuk, hogy ne bulizzon annyit és ha már ők nincsenek a városban, legalább miattam legyen itthon éjszaka. Képzelem milyen balhé lenne abból, ha elmondanám, hogy az éjszaka közepén kellett teljesen egyedül valami teljesen ismeretlen helyre taxiznom a nővéremért... Még szerencse, hogy nem vagyok az az árulkodós fajta, sőt, ha Yenáról van szó, kifejezetten sokat lódítok a szüleink előtt.
- Persze! Gondolj csak bele, ha kijön egy játék és csak egy év múlva kapcsolódsz be, amikor online, akkor mindenki, aki már elkezdte a legelején, magasabb szintű és ügyesebb lesz nálad. Ez nem olyan, mintha csak egy storyline alapú cuccot kezdenél el... - A korábbi alakítása miatt most tágra nyílnak a szemeim és rémülten teszem fel a kérdést: - Tudod mi a különbség, ugye?
- Mhm... - Nem tervezek válaszolni neki, mivel a tegnap éjszakája kicsit sem volt ingerszegény - meg nekem sem! De legalább túléltük valahogy. Hazafelé már nem izgultam annyira, de nem csodálkoznék, ha szereztem volna néhány korai ősz hajszálat az odautazás alatt, azon izgulva, hogy ki hívott egyáltalán. Nem tudok beleszólni Yena viselkedésébe, mert eddig hiába tettem, ugyanúgy elkövette azokat, amiket én furcsállva figyeltem. Ha azt jelenti felnőttnek lenni és bulizni járni, hogy utána tök ismeretlen emberek lakásán hányom ki a lelkemet is, akkor inkább nem kérek belőle. - Nem anyu miatt mondom. - Szavaim egészen halkak, nem is akarok rá nézni, miközben mondom. - Hanem azért, mert én is féltem. - Az olyan nagy fiúknak, mint én is, nem szabad már sírnia, meg félnie sem, még akkor sem, ha olyan dolgok miatt van, mint a tegnap éjszaka vagy az, hogy nem tudtam látom-e még Yenát épségben. Meg sem szabadott volna ijednem, mert túl nagy vagyok már hozzá. Bárcsak olyan lennék, mint Kai, aki ránézésre sem fél semmitől!
- Azért ne csak a lencséid miatt ne akarj ilyet csinálni - forgatom a szemem igazi kamaszfiúsan, mikor meghallom az érvet. Komolyan, mi a jó az alkoholfogyasztásban, ha másnap csak tök rosszul van tőle az ember és nem is csak a feje fáj tőle, de minden mása is?
- Pff, hát akkor inkább Sims-ezzünk, vagy megtanítalak a Plants vs. Zombies legjobb technikájára - vigyorogva pimaszkodom vele, sőt még teszek is rá egy lapáttal, amikor újabb kérdést teszek fel. - Ugye tudod, hogy azok mik? - nevetve rázom meg a fejem, mert kifejezetten jól szórakozom rajta, habár azon, ahogyan mozgok miatta, Snickers kevésbé, így kiereszti a karmait, amiket most megérzek a hasamban és a combomon, mintha apró szúnyogcsípések lennének. - Aú, oké, oké, bocsi... - igyekszem mozdulatlan maradni, miközben megsimogatom a négylábút, és gondosan biztonságosabb és kevésbé fájdalmas helyre rakom a lábait. - Erre most nem fogok válaszolni. Gondolkodj el rajta - kijelentésem egészen felnőttes és habár nem mondanám a legdiplomatikusabbnak, de az ő felpaprikázott hangneméhez képest legalább ugyanolyan sértődött.
Nem akartam ugyan, de kénytelen vagyok megszabadulni a rajtam terpeszkedő macskától, ha már Yena tényleg belement a játékba és azt mondja hajlandó kipróbálni valamit, amihez jellemzően csak nekem van kedvem. Nagyon különböző az érdeklődési körünk, ami nem is feltétlenül probléma, hiszen nekem sosem volt különösebben kedvem a babáival játszani, ő meg gondolom egy idő után nem akarta megjegyezni mindazt, amit én a kis műanyag autóimról, vagy Pokémon figuráimról próbáltam számára előadni.
- Hááát... - megköszörülöm a torkom, amikor kiválasztja a játékot, majd nevetéssel reagálok a focis megjegyzésére. - A foci egy tök egyszerű dolog. Viszooont... - megvakarom a tarkóm, ezzel összekócolva a hajam, s a nővéremet nézve mérlegelem, hogy vajon befogadja-e a gyomra a játékot, amit választott. - Lehet inkább Assassin's Creedeznünk kéne. Mondjuk az nem multiplayer... Akkor CS... vagy Call of Duty? A CS mondjuk szívás kontrolleren, szóval legyen CoD... - Ötletem sincs a nővérem mennyit fog fel a hirtelen jött magyarázatomból, mindenesetre úgy volt, hogy tényleg meg akarja tanulni, szóval nincs jobb módja, mint elkezdeni. - Na jó. Figyelj, Battlefield vagy Call of Duty? Tényleg ez az utolsó két opció, esküszöm. - Kérdőn nézek rá, s ha sikerült kiválasztania egyet, akkor elmagyarázom neki a lényeget, miközben be is lépek a játékba, hogy el tudjuk kezdeni. Nem akarom, hogy megpüföljön, vagy megsértődjön, így inkább nem ajánlom fel, hogy fogadhatnánk valamiben azzal kapcsolatban, hogy meddig bírja vajon ezt a játék dolgot.

1067 | tökfej  | öltözék

- Ez nem igaz! – egészen felháborodtam azon, amit az öcsém mondott nekem, de mivel korán reggel volt, és a személyzet minden bizonnyal nyugodtan szeretett volna dolgozni, egy kicsit visszavettem a hangerőből – Te nézted ki, én pedig csak veled voltam! Valójában ez történt!
Nem is tudom honnan vette az öcsém azt a feltételezést, hogy egyáltalán képes vagyok megkülönböztetni két konzolt. Csak azért tudtam, hogy ezeket konzolnak és nem karnak hívják, mert elég sokat hallom a cégnél a nevüket. Általában ha valamire komolyabban fel kell készülnöm, mindig Javier van a segítségemre, és lényegében rajta múlik ilyenkor minden. Mert én egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni az ilyen dolgokat... Nem is értem, hogy a szüleim hogyan és miért akarnak marketingvezetőnek megtenni a jövőben.
- Én... Én figyeltem Yebi! – a hangom egészen megbántottnak hatott, amiért képes volt így rám mordulni – Csak nem értek semmit abból, amit mondasz nekem.
Ez valahol szomorú beismerés volt a részemről, mert mindig igyekeztem naprakész maradni a játékok terén. Egyáltalán nem a cégünk miatt kutattam a konkurenciát, szimplán csak az öcsémet ez érdekelte és szerettem volna boldoggá tenni azzal, hogy ilyen jól odafigyelek rá. Nem tudom, hogy mennyire sikerült mindezt megmutatnom neki, de tényleg fontos volt számomra, hogy szó essen az érdeklődési köréről. Ha anyán múlna, akkor egész nap csak a francia és a zongoraórája kerülne szóba szegénynek, én pedig egyáltalán nem akarom, hogy ilyen dolgokról kelljen velem is beszélgetnie. Tény és való, hogy nem vagyok egyik haverja sem, aki hozzá is tud szólni a témához, de az igyekezetet titkon így is értékelheti... Legalábbis én azt érzem, hogy ezt teszi.
- És ha nekem ehhez egyszerűen nincs tehetségem? – tettem fel neki a kérdést, a hangomban némi kétségbeeséssel – Te el  tudod képzelni, hogy a jövőben én bárkit is megpróbáljak vezetni? Miért kellene beletörődnöm valamibe, amihez egyáltalán nem értek?
Az utolsó kérdésemet egészen halkan suttogva tettem fel. Nem is kifejezetten akartam, hogy meghallja ezt, mivel túlságosan letörtté tett a téma önmagában is. Tényleg úgy éreztem, hogy nálam bárki jobb marketingszakértő és vezető lenne és csak a pénz miatt pozícióhoz jutni egyszerűen igazságtalanság az én esetemben. Ott volt Javier, aki keményen dolgozott a cégnél, és egyáltalán nem tudom, hogy mi az istent csinálnék nélküle... Hiszen ha nem segítene, akkor minden bizonnyal már a gyakornokok felvételénél elbukhatnék. Épp ezért találtuk ki a tollas trükköt is, de egy idegroncs vagyok, hogy azzal is egyszerűen le fogunk bukni. Mindez csak szimplán nem történhet meg.
- Ennyire butának nézek ki? – egészen lebiggyesztettem a számat, mert tényleg elszomorított a tény, hogy a saját öcsém nem bízik az eszemben. Talán Braylen is ezért nem akar tőlem semmit... Össze kell szednem magam, hogy okosabbnak tűnjek mások számára! – Ami storyline alapú, az offline is játszható, nem ? És nem befolyásolják a történetet más élő játékosok... Ilyen azt hiszem a NieR is.
Az rpg-k pedig azok, amikről egész eddig beszélgettünk. Én a magam részéről itt meg is álltam ami a játékokat illette. A fentebb felsorolt játékot is csak azért tudtam megemlíteni, mert valami futó projekt kapcsán felmerült a japán gyártmány, mint konkurens... De sosem tudtam ennél többet róla.
Amikor szóba került az előző este, egyszerűen képtelen voltam befogadni azt, amit az öcsém mondott. Én minden körülmények között igyekszem óvni őt, és vigyázni rá. Pontosan tudom, hogy alapvetően milyen kis ártatlan lelke van, ezért pedig egyáltalán nem szeretném, ha a világ olyan sérüléseket mérne rá, amin nekem kellett keresztülmennem az elmúlt évek során. Viszont az, hogy pont miattam kellett aggódnia, teljesen összetörte a szívem. Egyáltalán nem szerettem volna az öcsém terhére lenni, ezért is sütöttem le a szememet és próbáltam minden erővel visszapislogni a kitörni készülő könnyeimet.
- Sajnálom, hogy miattam kellett aggódnod – egészen halkan motyogtam csak magam elé a szavakat, aztán óvatosan a kezembe vettem azt a tenyerét, amelyikkel nem simogatta Snickers-t – Többet ez nem fog előfordulni.
A tegnapi napot sem így terveztem, viszont egészen eddig azt hittem, hogy számíthatok a barátaimra annyira, hogy legalább ne hagyjanak magamra. Mondjuk én sem vagyok teljesen biztos abban, ami történt, tehát még mindenképp beszélnem kell majd velük. A telefonomra reggel rá sem néztem, ami miatt egyáltalán nem csodálkoznék azon se, ha bejelentették volna már az eltűnésemet. Viszont, ha ők magamra tudtak hagyni úgy, hogy egy idegen csak elvihessen, akkor talán meg is érdemlik, hogy aggódjanak. Innentől kezdve talán a barátaimat is jobban meg kellene válogatnom.
- Maradjunk annyiban – pislogtam rá, amikor már sikeresen visszaszorítottam a korábban kibuggyanni készülő könnycseppeket – Hogy elég para lett volna, ha a lencsém felcsúszik, vagy a szememben marad éjszakára.
A magam részéről legalábbis nem szívesen fordulnék ilyen dolgok miatt orvoshoz. Mindenesetre úgy néz ki, hogy részegen már gyakorlatot szerezhettem a lencse kiszedéséhez, hiszen minden bizonnyal nem véletlenül sikerült maradéktalanul – szó szerint – eltávolítanom a szememből a kis félköröket.
- Min Ye Bin! – most már aztán tényleg elfogyott a türelmem a sok szekálódás miatt. Így sem feltétlenül rendelkeztem túl sokkal, de ez a fajta pimaszkodás már tényleg mindennek a teteje volt – Te sem tudod mi az a balayage festés, vagy hogyan kell cut crease-t készíteni, mégsem bántalak vele!
Nem mintha képes lettem volna rá bármikor tartósan haragudni, de ettől függetlenül is felfújtam magam, mint egy macska és morcosan néztem az öcsémre. Ha megtanítaná ezeket a dolgokat, akkor biztosan nem kellene még egyszer megkérdeznie, hogy miről beszél nekem... De az is igaz, hogy eddig csak rákérdeztem nála egyes játékoknál, és azok a beszélgetések sem tartottak túl sokáig. Minden bizonnyal ezért hiányos ennyire a tudástáram a témával kapcsolatban.
- Ezt most azért kaptad, mert gonoszkodtál! – finoman vakargattam meg a hatalmas macskát, majd egészen megbántottan néztem rá... Főleg amikor a ruhái összekenéséről volt szó. Úgy néz ki, hogy a tegnap szörnyű este miatt ma egész nap kóstolgatni fog... Bár még mindig jobb, mintha megsértődne rám.
- Ha összekenem, majd kimossuk! – jelentettem ki a korábbihoz hasonló határozottsággal – Létezik a mosógép is, Yebike, nem kell már rögtön felpaprikáznod magad!
Kettőnk közül mondjuk sokkal inkább az én hangom volt számon kérő, de amikor leültem az öcsém mellé, finoman végigsimítottam a tarkóján, nehogy a szívére vegye a hangnemet. Amikor pedig a vállának támasztottam az államat, a korábbi pillanatnyi sértettségem rég a múlté volt. Ilyen hatással van rám az egyetlen kistestvérem.
[color:c8c1=0#d49773]- Legyen az első – ha a fejemhez szorítanának egy fegyvert, se tudnám visszamondani a korábbi opciókat, szóval határozottan ez volt a legbiztonságosabb módja annak, hogy ne égjek be megint egy tizenhét éves előtt – Az jó lesz. Mennyire nehéz? Nem lesz unalmas neked a könnyű mód?
Mert minden bizonnyal annak semmi értelme nincs, hogy együtt elinduljunk a legnehezebb módban, mert akkor biztosan nem tanulok meg játszani. Így legalább anyáék majd elhiszik, hogy kellemesen töltöttük el az időt, amíg nem voltak itthon.
- Rendeljek valami nasit majd a játékhoz? Úgy gondolom, hogy az agyműködéshez minden bizonnyal szükséges – meg persze bűntudatom is volt az előző este miatt, tehát minden alkalmat meg akartam ragadni arra, hogy kárpótolhassam a tündéremet érte.
- És lehet menni női karakterrel? – mert természetesen ez létfontosságú kérdés jelenleg. Persze azt is elfogadom majd, ha nem lesz a válasz, de jobban örültem volna egy lánynak. Mindenesetre legalább az egyértelmű volt, hogy a kontrollert hogyan kell fogni, és ezzel nem tudtam beégni az öcsém előtt.

Nana & Yebi

"Sometimes being a brother is even better than being a superhero."

Azt hiszem soha nem gondolkodtam azon, hogy ha testvért cserélhetnék, akarnék-e Ye Na helyett egy fiút. Részben azért, mert én vagyok a kisebb, így a változtatás lehetősége egyébként is a nővéremet illetné meg, mivel ő volt hamarabb, ő tudja, hogy pontosan milyen volt egykének lenni, habár olyan kicsi a korkülönbség közöttünk, hogy nem is biztos, hogy vannak emlékei arról, hogy milyen volt egyedül lenni. Én még akkor sem szoktam arra gondolni, hogy el akarom cserélni Ye Na-t, amikor újra meg újra kiderül, hogy mennyire nem ugyanazok a dolgok érdekelnek, de ez kábé már a kezdetek óta alapvető tény a mi háztartásunkban. Kicsi korunkban sem tudtam rávenni, hogy azokkal a játékokkal játsszunk, amivel én szeretnék, mert mindig a saját babáit és lányos dolgait reklámozta nekem, amivel meg nekem nem volt kedvem bíbelődni. Végül mindig arra jutottunk, hogy egymás mellett játszottunk a saját kedvenceinkkel.
Ezért is hagyom most inkább a nővéremre a témát és nem azért nem válaszolok neki, mert megsértődtem, akkor lőttek volna annak, hogy arról is el tudjak beszélgetni vele, amit Kaiden ajánlott hajnalban - hogy meg kellene valahogy fogalmaznom, hogy mennyire aggódtam érte és hogy legközelebb vigyázzon magára jobban. Vagy válasszon új barátokat. Habár ez utóbbi nem így működik.
- De mi mást csinálhatnánk? - Teljesen őszintén bukik ki belőlem a kérdés, mert eddig azt hittem, a nővéremnek nincs baja azzal, hogy minket egy bizonyos szerepre szánnak a szüleink és nekünk azt a legjobb tudásunk szerint kell majd betöltenünk. - Apa sem olyan ember, aki nagyon szigorú lenne, de mégis vezető, szóval szerintem az ilyesmit meg lehet tanulni. Ezért tanítanak minket anyáék is. - Tény és való, hogy anya félelmetes ilyen szempontból és vannak pillanatai, amikor konkrétan náci tisztre emlékeztet azokból a filmekből, amiket történelem órán néztünk, de azt is tudom, hogy hatalmas tiszteletlenség ilyeneket gondolni a saját anyukámról. - Mit szeretnél csinálni, ha nem ezt? - Marketingesként gondolom ezer meg egy lehetősége van, de azt hiszem ketten egyébként is kevesek lennénk egy egész céghez, szóval elég lenne, ha tisztában vagyunk a részletekkel, de nem intézkedünk minden dolgot illetően. Legalábbis eddig azt hittem. Viszont ha Yena ki akar szállni az egészből, akkor még félelmetesebb, hogy én maradok egyedül.
- Nem mondtam, hogy az vagy! - Jelentem ki felháborodottan. - Az előbb amúgy is azt mondtad, hogy nem érted amit mondok, csak azért kérdeztem rá. - Magyarázatomat közben összevont szemöldökeim alól pislogok fel a nővéremre. Igaz, hogy sokkal egyszerűbb lenne szimplán bocsánatot kérnem, de mivel soha nem is mondtam, hogy ne lenne okos, nincs is miért bocsánatot kérnem. - Ühüm. Ezeket honnan tudod? - Valószínűleg ez amúgy is elkerülhetetlen egy olyan cégnél, mint amilyen a MINWIRE is, de erre jelenleg nem gondolok, annyira meglep a nővérem tudása. Aminek amúgy nem kellene, mert nem tartom butának és tudom, hogy a legtöbbször becsületesen végzi a munkáját. Kivéve ha egy-egy buli közbeszól.
Szóval a buli... Ha őszinte akarok lenni, tényleg akartam, hogy legalább egy kicsi bűntudata legyen. Mert tényleg nagyon kellemetlenül éreztem magam abban a helyzetben, amikor tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok a legnagyobb segítség és amilyen könnyedén baja eshet nélkülem, ugyanezt elmondhatom akkor is, ha velem van. - Rendben. - Bólintottam egyet, mert nem volt több mondanivalóm. Annyit mindig megtettem érte, hogy nem mondtam el a szüleinknek, hogy éppen hol volt, vagy utólag sem árulkodtam. Erre egyáltalán nem készültem most sem. Viszont nagyon nagy szerencsénk volt, hogy a szüleink nem voltak itthon.
-  Ezzel egyetértek. Meg hogy más miatt sem kellett kórházba vinnünk téged. - Nem igazán van kedvem elmesélni minden részletet a tegnapi estével, vagy ma hajnallal kapcsolatban, de azért örülök neki, hogy senkinek nem lett annyira komoly baja, hogy a sürgősségire kelljen mennünk miatta. Akkor aztán tényleg nagy gáz lett volna belőle a szüleink miatt is, akik biztosan személyes támadásnak vették volna ezt a viselkedést és megpróbálták volna megbüntetni Ye Nát. - Tudod elég nagy szerencse, hogy erről anya nem fog tudni. Tuti örökre szobafogságot kapnál és senki nem jöhetne át hozzád. - Az pedig maga lenne a halál.
- Te akarsz velem játszanii! - Felelem legalább olyan hangsúllyal, mint a nővérem és még egy szúrós pillantást is vetek rá. Nem most kellene vele piszkálódnom, amikor még semmit nem evett és egyébként is elég rossz állapotban van, de mivel nem igazán van más a házban, akivel ezt megtehetném, marad ő. - De akkor mondj legalább egy játékot, amit szeretsz. - Mert lehet, hogy akkor egy következő alkalommal már azzal kapcsolatban próbálom meg szekálni.
- Nem, hanem mert amúgy is utál. - Ebben a háztartásban csak egy rendes macska van és az Snickers. Gomez mindig csúnyán néz rám, ezért nem csak hogy nem jövünk egymással, de szabályosan félek tőle. Azzal ellentétben, amit Ye Na állít róla, mégpedig hogy Gomez igenis nagyon aranyos macska, én úgy gondolom, hogy az az állat szabályosan gonosz. Mindig megharap, amikor meg akarom simogatni, ezért már simogatni sincs kedvem.
- Jól van... - Egészen morcosan közöltem ezeket a szavakat és kicsit hiányzott ahhoz, hogy teljes mértékben megharagudjak, amiért Ye Na nem gondol bele, hogy néha a kedvenc dolgaimat tudja kiválasztani a szekrényemből és ennek köszönhetően amikor én nyúlnék értük, azzal kell szembesülnöm, hogy a mosásban vannak, ahonnan már egyébként is vártam vissza őket, mert hordani akarom őket.
- Oké. - Amikor végre sikerül kiválasztani a játékot, rögtön be is kapcsolom, hogy több időt ne vesztegessünk. - Nem lesz túl egyszerű, mert régen játszottam utoljára, szóval még nekem is vissza kell rázódnom. - Aprókat bólogatok. - Nem lesz uncsi, mert olyan módban kezdünk, ahol még lehet hibázni, 64 játékos lesz szétosztva. Elég menő ahogy... Hát igazából mindegy, mindjárt elmondom részletesebben. - Részben azért sem akartam elkezdeni magyarázni, mert azt hiszem úgy jártunk volna, mint a Nintendo-val. Plusz azért sem folytattam, mert a játék betöltött, én pedig elkezdtem nyomogatni a megfelelő dolgokat, hogy meglegyenek a beállítások. Közben hangosan elkezdtem magyarázni azt is a nővéremnek, hogy melyik gomb mire való és én hogyan használom őket, vagy hogy a beállítások miatt melyikre nem lesz túl nagy szükség. - Érted? - Teszem fel gyorsan a kérdést a végén.
- Benne vagyok. De pontosan mit szeretnél rendelni? - Csak mert tény és való, hogy én nagyon odáig vagyok az édes dolgokért, viszont a Ye Na ízlése és a sajátom néha nem egyezik. Mondjuk ha játékról van szó, közben gyakorlatilag bármit képes vagyok megenni. - Egyszer amúgy ki akarom próbálni a Rust-ot. Csak a fiúk nem akarják, mert a múltkori kiadása elég bénára sikerült. De az újat már egy csomóan játsszák, akiket követek Twitchen. - Ugyan rendszeresen nincs alkalmam bekapcsolódni a streamekbe, mert pont akkor vannak, amikor én suliban vagyok, vagy külön órán, de van lehetőségem visszanézni és tanulni belőle azokra az alkalmakra, amikor én meg a barátaim játszunk közösen valamilyen játékot.
- Persze, van benne női is. - Ha szüksége van a segítségemre, akkor átnyúlok a kontrolleréhez és gyorsabb mozdulatokkal mutatom be neki a megfelelő karaktereket, aztán állítom be azt, akit választ. - Akarsz előbb gyakorolni? Vannak különböző karakterek, akik elmesélik a háborút a saját szemszögükből, de ezt csak egyedül tudod csinálni. - Az ideális pedig nyilván az lenne, ha már mindketten tudnánk játszani. Attól függően, hogy Yena mit választ, elindítom a játékot és próbálok neki elmagyarázni, hogy pontosan miért nagyon menő a második világháborús játék. - Egyszer játszhatnánk Among Us-t is. Tudtad hogy azt Javier is játssza? - Mosolyogva, kíváncsian pillantok egy pillanatra Ye Nára, akiről egyúttal próbálom megállapítani azt is, hogy bírni fogja-e a játékot, vagy előbb mondja azt, hogy ez nem is nekem való és mást kellett volna választanunk.

1231 | tökfej  | öltözék

Pontosan tudtam, hogy a viselkedésemmel milyen szinten ártottam az öcsémnek, ez pedig rengeteg kérdést vetett fel bennem. Lényegében nem tudtam, hogy mit kellene tennem mondjuk azzal a helyzettel, hogy önmagam megvalósítása mennyire fontos a mai világban. Elhanyagolható lenne, hogy már majdnem húsz évesen azon gondolkozzak, hogy mit kezdhetnék magammal és a sorsommal? Sokan úgy gondolják, hogy nem az, én azonban minden pillanatban csak azt tapasztalom, hogy a szüleim egyszerűen képtelenek támogatni annak a gondolatát is, hogy valamit tegyünk magunkkal. Mind a ketten az ő bábjaik vagyunk, és ezt én magam sem tudtam hogyan mondhatnám meg Yebinek anélkül, hogy ténylegesen megbántanám őt. Az, hogy én csalódtam a saját szüleimben nem jelenti azt, hogy semmibe veszem őket és jogom lenne elvenni a testvéremtől ezt a kapaszkodót. Én eldöntöttem, hogy nem akarok velük közeli kapcsolatot ápolni, de egyáltalán nem befolyásolhatom emiatt őt is.
- Épp ez az! Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnánk, de esélyt sem kapunk arra, hogy legalább elgondolkozzunk – a fejemet csóválva próbáltam szavakba önteni a gondolataimat – Rachel vagy Braylen mind kiválaszthatták azt, hogy mit akarnak tanulni, nekem pedig esélyem sem volt dönteni, és ez valószínűleg nálad is így lesz. Nem tartod igazságtalannak?
Az utolsó kérdésemet már csak nagyon halkan tettem fel neki. Ha azt mondaná nekem, hogy tényleg ez az álma, akkor el tudnám engedni a kérdést. Nem fejtegetném azt, hogy hazudik-e nekem, mert úgy gondolom, hogy az öcsém is teljes értékű embernek minősül, akinek joga van eldönteni, hogy mit tesz és mit nem. Nekem pedig az a dolgom, hogy mellette legyek, nem pedig az, hogy a saját képemre próbáljam meg formálni én is.
- Sosem volt esélyem eldönteni – a semmibe bámulva mondtam ki a szavakat – Ezért nem is gondolkozom rajta túl sokat. Talán ez még mindig jobb, mintha férjhez adnának valakihez és semmit sem kellene csinálnom.
Abba azt hiszem már tényleg képes lennék teljesen beleőrülni. Elég nagy tehernek érzem azt is, hogy lényegében kicsi korom óta tisztában vagyok azzal, hogy mi lesz a sorsom. Pont emiatt lehet az is, hogy naiv és buta lettem felnőtt koromra. Annyira befolyásolni akartak, hogy toxikus embereket tűrök meg magam mellett barátként is, és egy normális párkapcsolatot sem tudtam felmutatni. Alapvetően, ha valaki pár kedves szót mond nekem, akkor már teljesen elfelejtek mindent és képes vagyok mindent odaadni az illetőnek, a végén pedig én leszek az, akit hátra hagynak. Talán pont azért, mert ennyire szégyentelen vagyok és nő létemre semmi tartásom sincs.
- Ne háborogj, te gyermek! – mosolyogva simogattam meg a fiú haját – Azért valami ragad is rám, amikor éppen a cégnél tartózkodom. Főleg, amikor a tiéteknél szomszédos asztalnál ülök és áthallom a beszélgetéseteket.
Tény és való, hogy általában én is a saját csapatommal vagyok elfoglalva, vagy éppenséggel, ha egyedül eszem, akkor a telefonomon beszélgetek a lányokkal, de ennek ellenére is képes vagyok több fele figyelni, ha arról van szó. Nekem nem jelent gondot az, hogy egyszerre válaszoljak Rachelnek és halljam a környezetemet. Minden bizonnyal azért van ez, mert amikor anya beszélt velem, rendszeresen nyomkodtam előtte a telefonom és írtam le a lányoknak, hogy milyen pletykákat hallottam innen-onnan.
- Szerencse, hogy nem fogja megtudni – egészen halkan suttogtam csak ezeket a szavakat. Biztos voltam benne, hogy az öcsém senkinek sem fogja majd elmondani a dolgot, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy belekevertem őt az egészbe az akaratán kívül, ráadásul aggódnia is kellett. Egyáltalán nem akartam megvédeni magam és szomorúvá tett a tény, hogy már ismét a legrosszabb formámban mutatkoztam előtte. Ugyanakkor szükségem volt arra, hogy néha lazítsak egy kicsit, mert egyszerűen képtelenség lett volna mindazt másképp feldolgozni, amiben élünk. Lehet, hogy Yebi ezt az egészet le tudja vezetni úgy magában, hogy játszik és akkor kiadja a stresszt, fogalmam sincs. Talán néha anyát vagy apát képzeli az ellenség helyére – bár szerintem erre képtelen lenne – viszont nekem másképp nem megy a dolgok levezetés része még akkor sem, ha ez nem a legjobb módja a problémamegoldásnak.
- Én… - nagy gondolkozások közepette próbáltam legalább egy olyan játékot keresni, amit egyáltalán ismerek, de nem igazán jártam sikerrel – Én azért akarok veled játszani, hogy megtaláljam a kedvenc játékomat! Mindenki így kezdi, nem?
Igen elégedett voltam azzal a válasszal, amit végül adtam neki. Ennél többet ő sem kívánhatna, lényegében ennyit tehettem érte. Mivel tényleg képtelen voltam egyetlen játékot is kiemelni, így blöffölnöm kellett, ami szerintem még jól is sikerült! Bár most valószínűleg ki leszek nevetve. Van annál nagyobb szégyen, amikor az ember már a tizenhét éves öccse előtt is nevetség tárgyává válik?
- Csak furcsa az állat személyisége – finoman megvontam a vállam – Lehet érte valami trauma a tenyésztőnél amíg kicsi volt, és annak egy férfi volt a forrása. A múltkor képzeld el, apát elküldte a kanapéról.
Anyával azért Gomez sem mer kikezdeni, de ez részletkérdés volt jelenleg. Vele szerintem még az észak-koreai Nagyfőnök sem merne szembe szállni… Sőt, én hiszek benne, hogy anya képes lenne leigázni az egész világot, és ő valamelyik nagy diktátor reinkarnációja, aki büntetésként született újjá nőként, egy még mindig férfiközpontú társadalomban. Anyát így sem mondanám túlzottan feministának, ő hisz a régi értékrendben, de ennek ellenére is szívesen szól bele mindenbe, amihez egy kis köze van.
- Ne durcizz, mert megharaplak! – finoman csíptem bele az öcsém arcába, aztán nyomtam a helyére egy puszit – Majd, ha egyszer lesz pasim, akkor soha többé nem hordom a ruháidat!
Fel is tartottam a kisujjamat, hogy az ígéretemet később le tudja majd verni rajtam az eskünk megszegése miatt. Mondjuk mivel egyelőre senki sincs, aki úgy tetszene – csak Bray, de ő megint nem keres – szóval jó ideig kénytelen leszek az ő ruháit hordani. Nem tehetek róla, hogy ő ilyen szép magasra nőtt, és kényelmesek a ruhái és mindig kéznél vannak. Jobban szeretek inkább én átjönni az ő szobájába, mert ő kényelmetlenül érzi magát a szőrös párnák és a piszkos rózsaszín, bársony anyagú, pomponokkal és rojtokkal díszített, egészen fényes plédem mellett.
- Te biztos hamar visszarázódsz – én pedig eredménynek tartottam már azt is, hogy nem fordítva fogtam a kontrollert – Ügyes vagy az ilyenekben.
Valamennyire hittem benne, hogy a kisöcsém azért is ennyire okos, mert sokat játszott ezekkel a játékokkal és emiatt fejlődött a logikája. Amin csodálkozom az lényegében annyi, hogy még nem rendelkezik kilences dioptriával amiért ennyit ül a tévéje és a gépe előtt. Nagyjából egyforma lehet a dioptriánk úgy, hogy én csak a kötelező időt töltöm a készülékeim előtt… Meg persze akkor beszélgetek ott a lányokkal, amikor nem vagyunk egymás közelében.
- Jó – én csak türelmesen vártam, hogy tudja részletezni a dolgokat, nagyokat pislogva. Határozottan fogtam a kontrollert, hogy ne tűnjek még az öcsém számára sem teljesen kezdőnek, bár azért egy lopott pillantást vetettem rá, hogy tényleg jól tartom-e. Mondjuk a kialakítása annyira egyértelmű, hogy szerintem a papa is jól fogná. Igyekeztem odafigyelni arra, hogy pontosan mi mire való, de azért a saját eszközömön finoman megérintettem a gombokat meg a kombinációkat, miközben az öcsém magyarázott. Az alapokat felfogtam – azaz közlekedni majd tudok minden gond nélkül a játékban – a többi pedig majd jön magától… Gondolom.
- Értem – nem akartam azzal traktálni, hogy bizonyos kombinációk annyira logikátlannak tűnnek, vagy éppenséggel amiatt nyávogni, hogy mennyire nehéz lenyomni négy gombot egyszerre az egyik oldalon, miközben a másik kezemmel futni vagy jobb esetben sétálni próbálok.
- Én valami sósra vágyok, de nézhetünk olyan helyet, ahol árulnak édeset is, ha szeretnéd – elég sok helyen vannak desszertek, meg nem is muszáj egy helyről rendelnünk. Én egy kicsit féltem attól, hogy ha valami émelyítőt eszek, akkor összehányom az öcsém ágyát… Meg leginkább a pólóját. Minden bizonnyal jobban aggódna értem, mint az ágyneműért, de később lehet haragudna, én pedig azt nem szeretném.
- Ha tényleg jobb lett, akkor lehet tényleg rá kellene beszélned őket. Hányan izgalmas játszani azt? – fogalmam sem volt arról, hogy pontosan miről beszélhet az öcsém, de ettől függetlenül is érdekelt, hogy miként beszélheti rá a barátait arra, hogy egy kicsit játszanak együtt. Határozottan fontos volt nekem, hogy boldog legyen, ehhez pedig talán az is hozzá tartozik, hogy valamit kipróbálhasson együtt a barátaival.
- Király – hagytam neki, hogy segítsen aztán amikor megtaláltam a megfelelően hidrogén szőke lányt, akkor késznek is éreztem magam a csatára – Gyakorolhatunk egy kicsit, és akkor téged sem fog annyira zavarni majd az, ha béna leszek.
Nyilvánvalóan ez nem csak az én szórakozásomról szólt most. Ha pedig már jobb vagyok a dologban, akkor ő, jobban élvezi a játékot. Nem csak én gondoltam így a dolgot, a korábban ő is kifejtette. Meg tök jó, hogy elmagyarázta azt, hogy mit hogyan kell csinálni, de elméletben minden teljesen más.
- Nem! – miután elindult a játék, én csak hatalmas szemekkel pislogtam az öcsémre – Jó lenne, ha egyszer hárman is tudnánk játszani! Az nem is túl nehéz azok alapján, amit hallottam.