egoCentrikus

kArizmatikus

tiszteLetlen

körüLtekintő

energikUs

könnyelMű

makAcs

tAlálékony

megBízható

túlBuzgó

okOs

rendeTlen

1. legtöbbször csak a saját érdekei foglalkoztatják, ritkán helyez másokat maga elé. Képes azt gondolni, hogy mindenki mást is legalább annyira érdekel, hogy mi van vele, hogy ő mit gondol, mint amennyire őt megmozgatja a saját maga köré épített témakör.
2. tisztában van a kompetenciáival, magabiztos, kiállhatatlannak is mondható, de alapvetően erős egyéniség. Szétszórtsága révén, mely megjelenésében és kiállásában is kiütközik, nem tekintenék jó vezéregyéniségnek, de meglehetősen jó szónok, amivel kivívja magának a figyelmet.
3. kiskorától kezdve híján van annak a tulajdonságnak, hogy az idősebbeknek, a nagyobb hatalmúaknak, vagy a valamilyen szempontból felette valóknak meg kell adni a nekik járó tekintélyt, emiatt viszont sokszor megüti a bokáját.
4. nem bíz semmit a véletlenre, mindent többször, alaposan megfontol, mielőtt döntésre jutna. Nem ígéri oda senkinek meggondolatlanul a bizalmát, meglehetősen kétkedő az embereket illetően, még akkor is, ha ezt nem feltétlen mutatja ki. Rendre a jó kedélye mögé rejtőzik, palástolva a véleményét.
5. megállás nélkül magas fokozatszámon pörög. Szereti a kávét, előszeretettel és nagy mennyiségben fogyasztja, de anélkül is valóságos energiabomba. Ha igazán hatalmába keríti a féktelen tettvágy, és nem bír megülni a seggén, az átlagosnál is elviselhetetlenebb.
6. szórakozott, gyakran megfeledkezik arról, hogy a való világban él, ahol a tetteinek következményei vannak. Szeret szembemenni a szabályokkal, puszta kedvtelésből feszegeti a határait, olykor kikezdve azzal mások tűrőképességét is.

7. nehéz rendreutasítani, nehéz megfékezni és megmondani neki, hogy mit tegyen, mert végtelenül csökönyös. A derekát csak akkor adja be, hogyha úgy gondolja, a másik fél is hajthatatlan, éppen ezért az „okos enged” véleményen van.

8. változatos módjait találja meg annak, miként smúzoljon, hogyan férkőzzön főleg akadékoskodó tanárai bizalmába. Ezt leszámítva az élet különböző pontjain is feltalálja magát, igazán nehéz őt zavarba hozni, mert a maga sajátos módján megoldja a szorult helyzeteket.
9. bár nálánál fontosabb személy nincs az életében, és nehezen enged közel magához bárkit is, de aki áttöri a gátakat, az a legféltettebb titkát is zokszó nélkül rábízhatja, mert mélyre ássa magában, és nem fecsegi el senkinek az új információkat.
10. rendre azon lehet kapni, hogy egyszerre több dologgal ügyködik. Nehéz lekötni a figyelmét, ezért ilyen módon érdemes próbálkozni, mert amibe belekezd azt minden bizonnyal a maximalizmus jegyében a végletekig hajszolja.
11. nem néznék ki ugyan belőle, de az IQ-ja közel 160, mindemellett fotografikus memóriával rendelkezik. Nem mozgat meg minden követ a tanulásban, a középiskolai éveit végigbukdácsolta. Általában a vizsga előtti egy-két napon olvas bele a vizsgakövetelménybe, majd kitűnő eredménnyel távozik.
12. sok dolog érdekli az életben, amilyen érdeklődési kört választ magának annak kétségtelenül hódol, és egy az egyben odaadja magát. A takarítás és a környezetének tisztában tartása nem tartozik ezek közé.

- Na mi van, Töki?... –lábaim közé fogva a széket ültem meg annak kemény fa lapját, kezeim, mint egy-egy karó támasztották a fejemként számon tartott tököt, tenyerem élével alaposan gyűrve fel járomcsontomon a tegnapi ivászat másnapját igazolandó nyúzott, piros bőrt. - … „Anyuci Pici Szeme Fénye” életében először nem kapta meg, amit ki akart bulizni magának és máris eltört a mécses? Azt hittem, hogy te ennél keményebb csaj vagy, aztán nézzenek oda, úgy drámázol, hogy ezt látva bármely tragédia főhősnője elkérné a receptet –az elnyűtt tornacipő csak úgy verte a port a szőnyegből, ahogy lábaim ütemmutatóval be nem mérhető ritmust ütöttek a padlón. Mármint azt a port, amit a jobb napokat is látott cipő újonnan hagyott ott, mert ugyebár, mint alapjaiban véve pénzben dúskáló család, megengedhettük magunknak azt, hogy minden napra más takarítót szalasszunk a dzsuva elhárítására- na meg a megvadult portigrisek megregulázására. – Bár most, hogy így jobban megnézlek… lehet, hogy ez már inkább tragikomédia… Ekkora perpatvar egy nyavalyás babáért egy kicsit sok, nem gondolod? –rosszallón szűkített szemhéjaim mögül aligha láttam rendesen az arcát, de a hanghatás kellően egyértelművé tette azt, hogy a hüppögés, és a teli torokból való artikulálatlan ordítás nem fog egyhamar a végéhez érni. Pedig emlékszem, másra se vágytam, mint, hogy átaludjam az egész napot –szembemenve azzal a paranccsal, hogy „mindenki korán kel, hogy készen álljunk a fogadásra!”-, mint ahogy a magamfajta, érdektelenségtől fertőzött kései lázadó tinédzseréveit élők tenni szokták. Ennek csakis egy gátja volt… az pedig úgy tett, mintha az emberiség összeesküdött volna ellene, és minimum egy afféle világvége köszöntene ránk, mint amekkorát 2012. december 21-ére jósoltak a maják.
- Menj ki, Callum! –sipítozta, ami egyhamar újult erőt gyakorolt a tompa fejfájásra, amivel percekkel korábban ébredtem a szobám tökéletesen fullasztó hőségében. Tipikus „man cave” melynek tökéletes velejárója a penetráns bűz, a sötétség, a zárt ablakok, a szanaszét hagyott ruhák tömkelege… természetesen, aki nem elég bátor ahhoz, hogy bemerészkedjen az oroszlán barlangjába az ebből az idillinek egyáltalában nem nevezhető környezetből csak annyit tapasztalhat, hogy annak egy szem lakója sűrű k*rvaanyázásokkal illeti… nos, kézenfekvőbb célpont híján saját magát. Mint minden ember, én magam is szoktam újévi fogadalmakat kötni a részeg énnel. Vagy a részeg én a józan énnel… elhanyagolható apróság… Sűrű szokott lenni a fejembe vett gondolatok sokasága, az viszont mindig listavezető, hogy „fogadom, hogy a következő évben rendszerezem az életemet”. Nos, se az életemben, se a személyemben, se a fizikumomban, de még csak a szobám állapotában se lehet rendszert felfedezni. Ámbár azzal az ideával nyugtatgatom magamat, hogy a magas intelligenciájú emberek védjegye a szétszórtság, és különben is, „a zseni átlátja a káoszt”. Éppenséggel csak az anyám nem értékelte, mikor közöltem, hogy a fia biz’ isten nem trehány, csak egy meg nem értett géniusz. Ami, tegyük hozzá szépen-gyorsan, így van még annak ellenére is, hogy tulajdon anyám is felröhögött közvetlenül a tényközlés után, hogy még csak véletlenül se tiszteljen meg azzal, hogy véleményét nem a képembe neveti.
- Már miért tenném? Tudod, hogy mire esküsznek anyáék: mi casa, su casa avagy az én házam a te házad. Ha logikusak akarunk lenni, márpedig ne engedjük meg magunknak azt a kényelmet, hogy egy egysejtű szintjén tartsuk a kommunikációt, mondhatjuk azt is, hogy ami az enyém az a tiéd. Vagy éppenséggel ami a tiéd az az enyém. Na már most… ha ez a szoba a tiéd, akkor lényegében az enyém is, emiatt minden okom és jogom megvan ahhoz, hogy itt üljek a gusztustalan, rózsaszín vattacukor birodalmad kelletős közepén –lábfejeimet a szék fájába akasztva, széttárt karokkal dőltem hátra, bele a semmibe, mielőtt újból megmarkoltam volna a mellkasomnak feszülő háttámlát. – Vagy birodalmunk, ha nagyon ragaszkodni szeretnék az előbbi elméletemhez –sunyi vigyorral néztem azt a pillanatnyi értetlenséget, mely, még ha csak egy tizedmásodpercig is, de felváltotta az eszeveszett bömbölést.
Félreértés ne essék, szeretem én a húgomat. A magam módján legalábbis… nem úgy, mint ahogy azt elvárták volna tőlem, hiszen nem vagyok az az óvóféltő, daliás nagybátyó típus, mint remélni merték. Nem erősítettem azon személyek táborát, aki hanyatt vágta magát felhőtlen örömében, mikor a szüleim átlépték a szükségtelenül túlméretezett bejárati ajtót a már akkor is ereje teljéből ordító, már nem is piros, annál is inkább lilás árnyalatokat öltő, taknyos gombóccal. Persze, mindenki más olvadozott felette, latolgatva, hogy kire is hasonlít úgy igazán… hát nem is tudom, úgy fogatlanul, emberi bőrszínt legkevésbé se mutatva, kopasz, mégis gyűrött fejjel nekem semmivel se volt több egy Harry Potter-béli mandragóránál. Még a sírása is tökéletes egyezőséget mutatott a kis gyökér hangfajával… De amúgy előbb-utóbb –inkább utóbb- megmutatta, hogy van ám szerethető oldala. Azt legalábbis igazán nagyra értékeltem, mikor vigyorogva telibe hányta pótapu fejét, mikor az óvatlanul figyelmen kívül hagyta anyám felszólítását, miszerint „bukni fog”. Elég sokszor hallhatta már azt az én iskolás éveim során, éppen ezért úgy gondolta, hogy, mint akkor, ez esetben is figyelmen kívül hagyja. Hát, nem kellett volna, mert a szavakat tett követte, és Holly gyomrának teljes tejtartalmát az öreg vigyorgós arcába küldte- természetesen mindeközben ő maga is elégedetten mosolygott, nem kevésbé én. Köztünk épp annyi volt a különbség, hogy míg a húgomat haragosan, ámbár finoman bevágta a gyerekágyba -bár a kép akár egy focimeccsből is származhatott volna, lényegében csak a "Touchdown!" harcias felkiáltás hiányzott a végéről-, addig én megkaptam a nekem járó taslit, amiért képes voltam a térdemet verve röhögni az újsütetű nevetség tárgyán.
- Azért, mert én azt mondtam! –vágott vissza nagy felháborodása közepette pattanva két lábára, fehér cipőjével –ami miatt már eleve nagylánynak érezte magát a nagyjából három centit súroló sarkával- határozottan dobbantott a padlón. Még egy amolyan nácivezéres karlendítést is eszközölt az ajtó irányába, hogy valamilyen formán azt próbálja értésemre adni: kívül tágasabb.
- Vagy úgy! –döbbent ábrázatomra mintha a felismerés halvány szikrája ült volna ki, résnyire eltátott szájjal helyeslőn illegettem a fejemet. – Hát… nem akarlak a jelenleginél is jobban elkeseríteni, Töki, de a mai nap után nem vagyok benne biztos, hogy ebben a házban valóban mindenki issza a szavaidat, és ténylegesen mindenki úgy táncol, ahogy te fütyülsz. Ha már anyát se tudod megvezetni és kicsikarni belőle a jelenlegi nagy vágyálmodat, akkor szerinted pont én leszek az, akit majd rendre utasítasz? –arrogáns, hetyke kis mosoly jelent meg pihés borostával körbevont ajkam szélén.
- Mondtam már, hogy ne hívj így, Callum!
- Már miért ne? Úgyis fiút akartak anyáék, mégis csak te jöttél… Legalább ennyivel adjuk meg azt, ami kijárt volna nekik –rántottam meg a vállamat egyhangú kedvtelenséggel pásztázva ismét a burgundi vörös árnyalatokban játszó arcát.
- Ezt szívd vissza! –az, hogy a mutatóujját tüstént a földnek szegezte akart lenni a jel arra, hogy „mégpedig most azonnal”. Én viszont csak felkönyökölve a háttámlára, államat összekulcsolt ujjaimra vetve nemleges választ intettem neki.
Amúgy nem igaz. Már az, hogy fiút akartak. Egy festői bájú, kétségtelenül jómódú kishercegnőt álmodtak meg maguknak, aki velem ellentétben a tökéletes családi idillt lett volna hivatott a világ felé kürtölni. Na meg nem titkoltan azon hiszemben éltek, hogy a gyengébbik nem képviselőivel könnyebb bánni. Szófogadóbbak, engedelmesebbek, és különben is, még mindig egyszerűbb, és nem mellesleg olcsóbb mulatság sminkkel, ruhával és ékszerrel lekenyerezni a bőszült tinédzserré lett gyereküket ha fegyelmezetlen, mint egy autóval, motorral, a legmodernebb számítógéppel. Pechükre azonban mondhatom, hogy a sors szemlátomást magasról tett az ő kívánalmaikra, hiszen, bár lány lett, ez tagadhatatlan, de a jó modornak nevét se ismeri, az engedelmesség meg, bár hírből már hallott róla, de nem mozgatta meg kellően a fantáziáját, hogy elsajátítsa a mesterségét. Az, hogy a kiszámíthatatlan személyiségem ellenére is én bizonyulok -ha úgy tetszik- "szófogadóbbnak" mutatja a húgom személyiségének torz és rémisztően háklis mivoltát.
- Nem szívom –dacoltam egy újabb vállrántással fejezve ki érdektelenségemet a témában.
- Szívd vissza, különben megmondalak anyunak! –haragosan közeledett, pont akkora félelmet keltve bennem, mint egy aranyhörcsög. Mindazonáltal hátrahőköltem, legalábbis csak azért, hogy magam is olyan teátrálisan csapjam a csípőmre a kezemet, mint ahogy ő tette, ajkaimmal hozzá hasonlóan csücsörítve. Ez nála a féktelen haragvás jele.
- Nem szívom! –biztosítottam újból, felpattanva az ülőhelyemről sétálva őt körbe, hogy az ágya mellé érve visszaforduljak felé. - De már kezdesz untatni a primitív szópárbajoddal… -ásítást színlelve emeltem szám elé a kezemet, eztán a plafon felé nyújtózva roppantgattam ki gerincem minden arra alkalmas csigolyáját. – Le is dőlök egy kicsit… -és ezzel el is foglaltam trónusomat a tökéletesnél is tökéletesebben bevetett ágyán, nem szalasztva el a lehetőséget, hogy mocskos cipőmmel toljam feljebb magam, otthagyva egy negyvennégyes talpnyomot a halványrózsaszín pléden.
Mondhatni semmi hasonlóság nincs kettőnk között. De úgy tényleg, semmi. Ez már abban megnyilvánul, hogy míg nálam nincsen szétszórtabb személy szerte a világon, addig ő az apja kényszerességét tudhatja magáénak. Azon típus szülöttei mindketten, akik már attól vérszemet kapnak, hogyha az általuk maradéktalanul precízen elegyengetett tárgy akárcsak egy milliméterrel is odébb kerül. Szeretik a rendet, az egységet, és nem utolsó sorban a tisztaságot. Az, hogy ilyen mértékben belerondítottam az általa elrendezett ágy fenomenális látképébe, finoman szólva is kiverte nála a biztosítékot. Hiszen olyan éktelen haragra gerjedt, amit egy harsány visítás formájában volt csak képes megfogalmazni -elvégre erre a tiszteletlenségre már nem akadtak szavak. Akkor már elgondolkodtam, hogy lehet ez a titkos jel közte és édesapukája között, mert egyhamar a nyitott ajtóban termett nemző-atyja, próbálva dekódolni mindazt, amit lát. A kisebbik pulyája vöröslő, nyálas-taknyos-könnyes fejjel visított az ágy irányába, ahol én szemérmetlenül, felcsúszott pólóval illegetve a hasam minden báját terpeszkedtem, mint egy jóllakott török basa.
- Callum! –dördült páratlan indulattal a családfő hangja. – Azonnal kelj fel onnan! –felkönyökölve az ágyon, oldalamon és hasfalamon pihentetve karomat pillogtam az irányába. – Hányszor megmondtuk már, hogy amíg ebben a házban laksz, tanulj meg a neveltetésednek megfelelően viselkedni? –sokszor… szólalt meg a fejemben a replika, de ehelyett csak szemforgatással üzentem felé, hogy még bele se kezdett igazán, de már sok a duma.
Igencsak nagyvonalúan lehet az esetemben neveltetésről beszélni. Szeretnek ugyan úgy tenni, mintha anyám és én is ebbe a kacsalábon forgó, fényes pompába születtünk volna, ami alanyi jogként adja a jó neveltetés intézményét, de a mi valóságunk legkevésbé se ilyen amerikai álomba illő. A mi környékünk zsúfolt, koszos utcái valahogy nem biztosították számomra az úri normák sajátosságait, amiket manapság rendre behajtani kívánnak rajtam. Na meg nem is volt olyan kikent, odaadó az öregem, mint Holly-é... Félreértés ne essék, nem volt különösebben csapnivaló apa -ellenben diszfunkcionális férj, na az igen! Engem szeretett, legalábbis azokon a napokon, amikor hosszú kihagyásokat követően hazaette őt a fene. Mindig hozott egy kis ajándékot, ha a kamiont tankolva eszébe jutottam a benzinkúti jegypénztárnál fizetve. Apróságok voltak ezek, de ritkaságszámba ment az ajándékozósdi, lévén, anya Matthew's Pub-ban betöltött felszolgálói munkaköre nem hozta el nekünk a kánaánt, így mindennél nagyobbra értékeltem a tenyérnyi játékokat, amiket szükségtelenül nagy becsben tartottam... Piedesztálra emeltem, holott a minimális szülő-gyerek tiszteletet se érdemelte volna meg. De hát mit tudhattam én arról, ami a zárt ajtajuk mögött történt?...
George részéről napi szinten legalább háromszor elhangzik a parancs ami a tisztelettudatosságomat, vagy annak hiányát firtatja. És ha csak háromszor, akkor feltehetőleg egy jó napot zárunk… De hát minden családba kell egy feketebárány, nem? Persze, ők erre rendre azt a választ adják, hogy „nem”. És természetesen minden alkalmat megragadnak arra, hogy ezt a szememre is vessék, legtöbbször azzal, hogy csak rontom a család jó hírét, és különben is, ha így haladok, soha nem lesz belőlem semmi. Bezzeg az egyetemi eredményeimmel szeretnek hencegni, legalább olyan büszkén, mintha az ő érdemük volna.
- Ahelyett, hogy itt bomolsz, inkább húzz a szobádba, és öltözz fel rendes emberhez méltón! Nemsokára itt vannak a vendégeink, te meg úgy nézel ki, mint egy útszéli csöves… -fintorral az arcán bökött felém, újból és újból végigpillantva rajtam, amint ott feküdtem teljes megtestesült, szakadt és piszkos ruhás valómban. Ellöktem magamat az ágytól, mélyen temetve kezeimet elnyűtt mackónadrágom zsebébe csoszogtam be nem kötött, lábaimon lötyögő cipőmmel elébe.
- Én úgy gondoltam, hogy ezt a mai alkalmat kihagyom –állítottam kész tények elé, mindezt egy tenyérbe mászó mosollyal spékelve meg.
- Mit értesz az alatt, hogy „kihagyod”?
- Hát ez azért nem olyan bonyolult, hogy meg kelljen magyarázni –összefutott szemöldökeim alól megütközve sandítottam fel az enyéimmel tökéletesen ellentétes, mélybarna szempárba. Izzó villámokat szórt felém egy egyszerű pillantásával, de voltaképpen már nem ért meglepetésként az ellenségeskedése...
- Amíg az én házamban laksz, azt csinálod, amit én mondok!... Nem. Hagysz. Te. Ki. Semmit! –apró alkotóelemeire szedve az amúgy egyszerű mondatot próbált meg hatást gyakorolni rám, noha mindaz, amit belőlem kiváltott csak egy pimasz vigyor volt.
- Majd meglátjuk.