Ha valakinek megemlítem, hogy a Bronxban lakom, az általában teljes elképedést és dadogó kérdéseket szül. Azt hadd ne is említsem, mikor megtudják, mindezt két kisgyerekkel az oldalamon teszem; sokak fejében már látom is megjelenni a gyermekvédelem telefonszámát. Vagy legalábbis azt, ahogy beírják a Google-be. A valóság viszont az, hogy a dzsentrifikációnak hála már a hatvanas években elkezdték "fehéríteni" a kerület korábban szinte teljes egészében bevándorlók által lakott részeit, főleg Észak-Manhattanhez közel. Számos kerületben már magasabbak az árak a beáramló tőkének hála, mint amit az eredeti lakosok bármikor is ki tudnának fizetni, így lassan kitúrják őket a gazdagabb bérlők; azt, hogy az én lakásom bérleti díját alig emelték meg az elmúlt öt évben, amikor mindez iszonyatos felgyorsításban kezdett folyni, csakis a tulajnak köszönhetem. Jóban vagyunk, néha még vacsorára is meghívom magunkhoz; rendes pasas, bár volt egy elég ingatag, alkoholista időszaka, mikor elhagyta a férje. Jó környék, nem túl magasztos, de pont annyira biztonságos, mint New York többi része; a gyerekek, akik ebbe születtek bele, tudják már, mit szabad és mit nem. Egészen csendes is. Mindig meglepve néztem másokra, mikor a borzalmas szomszédjaikról beszéltek; a mieinkkel nem sokat beszélek, de udvarias hűvösségben éljük a mindennapjainkat. Aztán hamarosan rájöttem, hogy ha nincs idegbeteg szomszédod, akkor Te vagy az idegbeteg szomszéd. – Anya, már megint csinálja! – Nem is! – Anyaaaa, piszkál! – Nem is! Nem is érek hozzá! – Meg foglak ütni! – Akkor megmondalak anyának! – Anyaaa...! – Anyaaaa! A kelleténél ingerültebben csapom vissza a mosogatóvízbe az egyik kedvenc bögrémet. Reggel ittam belőle a kávét, de már meg sem érzem a hatását. – Ha nem tudtok megegyezni azon a rohadt játékon, esküszöm, hogy felkerül a polcra! A polc, azaz az egyetlen hely, ahol nem érik el a cuccaikat. Oda kerül minden játék, amit kaptak és nem játszottak szépen, túl veszélyesnek ítéltem (például egy kezdő íjkészletet a nagybátyáméktól), vagy szimplán túl hangosnak. Most épp egy PlayStationön megy a vita; amit, természetesen, Tony küldött. Ő maga épp csak beugrott karácsonyra, pedig arról volt szó, hogy kivételesen együtt vacsorázunk majd, talán még misére is elmegyünk. Neki azonban sürgős dolga akadt, úgyhogy két kezemen meg tudnám számolni az itt töltött perceit. Karácsonykor! Viszonylagos csend támad, ami gyerekek esetén a leggyanúsabb hang az összes közül; esetükben ez amolyan vihar előtti csend. Hamarosan ismét vita támad, most pedig már hallom, hogy bőr csattan a bőrön, azaz lassan kész kocsmahangulat alakul ki. – Anyaaa! Emma megütött! – Emma, ne üsd meg az öcsédet! – kiáltok át a konyhából a nappaliba; épp háttal állok nekik, és nem éri meg megfordulnom, hogy villogó tekintettel meredhessek rájuk. A könyökömig érő rózsaszín mosogatókesztyű amúgy is ront az imázsomon, nem szólva a kötényemről, amin egy vigyorgó Rudolf, a rénszarvas trónol. – De hát ő piszkál engem! Pedig most az én köröm van! – Nem érdekel, az erőszak akkor is csúnya dolog. – "Csúnya dolog" – imitált a lányom, s hallani véltem a hangján a szemforgatást. Ezt a hangnemet Ő maga találta fel. – Nem vagyok dedós. – Akkor ne viselkedj úgy! – Ezt a kijelentést nagy csattanás kísérte, ahogy Emma a földhöz vágta a kontrollert. A játék közben csipogni kezdett, valami autóverseny ment, és nekiütközött a falnak, az autója pedig totálkáros lett. Ez is csak idegesíteni tudott jelenleg. – Emma! – Mindig az ő pártját fogod! – rivall rám vöröslő fejjel. Ellenállok a késztetésnek, hogy megforgassam a szemem. – Ez nem igaz. És ne vagdosd a földhöz a dolgokat! Drága holmi, bánj vele tisztelettel! A lány toppantott, én pedig elgondolkoztam, vajon hogy cserélik ki ilyen gyorsan a nemrég még vidáman fotózkodó és az apját szinte isteni szeretettel ölelő lányomat erre a gonosz kis trollra? – Ne topogj nekem, kishölgy, mert... Hé, épp hozzád beszélek! – Emma hörgést hallatott, és egyszerűen faképnél hagyott. Mire elzártam a csapot a konyhában, ő már felfelé trappolt a lépcsőn. – Emma! Azonnal gyere ide vissza! – Nem megyek! – kiabálta. – Gonosz vagy! – Az anyád vagyok! A lépcső korlátjára támaszkodott, és eltorzuló arccal hajolt át rajta. – Sajnos! Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, elkerekedett szemekkel bámultam a lányt, aki láthatóan elégedett volt visszavágásával, és sunyi vigyorral sietett tovább felfelé a szobájába. – Be ne merd csapni azt az ajtót, mert...! – Az ajtó egy nagy bummal csapódott be. Elöntött a harag, éreztem, ahogy a fülemben lüktet a vér. Hirtelen nem tudtam mást mondani: – Menj a szobádba és maradj is ott! Erre kinyílt az ajtó. – Ez volt a tervem! Újabb csattanás, és hirtelen az egész házra nagy csend telepedett. Ott álltam a lépcső alján, mint valami rakás szerencsétlenség, és felváltva akartam egy párnába ordítani, és átmenni megkérdezni a tulajtól, mennyire hangszigetelőek ezek a falak. Ezek a keskeny, három szintes épületek ugyanis szorosan összeépültek az utcában. Mi van, ha mindig minden veszekedésünket hallják? – Szóval... Akkor most már én jövök? – szólalt meg Logan a nappaliba vezető boltíves nyílás falának támaszkodva. Elképedve bámulok rá, de mielőtt még válaszolni tudnék, megszólal a bejárati ajtó csengője. A szomszédok, villan át az agyamon a riadt gondolat. – Remek, már csak ez hiányzott – morgom, ahogy megpróbálom az ajtóhoz sietve lehúzni legalább az egyik kezemről a kesztyűt. Már kicsit ki van lyukadva az egyik ujjamnál, így belement a víz, a gumi pedig teljesen a bőrömhöz tapadt. A funkcióját így is ellátja; egyszerűen undorodtam az olyan dolgoktól, amik vizesek, pedig nem kellene annak lenniük; legyen ez egy hajszál a kád mellett a falon, vagy az ételmaradék. Tudom, vicces, ha a munkámat nézzük, de ez a helyzet. – Akkor most mehetek játszani? – Persze, miért ne – sóhajtom megadóan. Logan igazi kis pasi, nem érti, hogy a "persze" a nőknél sokszor "meg ne próbáld", és vígan megy átvenni a nővére helyét a sportpályán. Végül sikerül leimádkozni magamról a kesztyűt egy éles csattanás kíséretében, és minden idegességem ellenére felöltöm magamra a legszélesebb, legszomszéd-barátabb mosolyomat, ahogy kinyitom a fehérre mázolt bejárati ajtónkat. – Jó napot, miben segíthe... June? – döbbenten fedezem fel, hogy Mrs. Dobrinsky helyett a húgom áll az ajtómban. Valahogy nem számítottam rá, annak ellenére, hogy Karácsony van... És ilyenkor a családnak szokása néha meglepi-látogatásokat tenni. De June-nak csak ritkán; ő mindig telefonált előbb. Hacsak nincs valami baj. – Mármint... Szia! Boldog Karácsonyt – ölelem meg, kissé sután; aztán hátralépek, hogy elférjen mellettem. – Gyere be, hideg van kint... Hogy-hogy itt vagy? Ne mondd, hogy hívtál, csak elfelejtettem...!
Egy ideig tűrtem. Elfogadtam, hogy mindkét testvéremnek megvan a saját élete, ezer meg egy dolguk van, karrier meg minden hülyeség. Én értem. Ó, én mindent megértek! De ki a franc ért meg engem? Nekem sem könnyű, az istenért. Dolgozom, nyakamon a vőlegényem és Jay, a szakadék szélén állok, és erre semmi segítséget nem kapok az anyánkkal kapcsolatban? Nem tudom, mit fognak szólni, mikor majd közlöm velük, hogy nincs több lehetőségük arra, hogy bepótolják. Néha tényleg úgy érzem, megőrülök. April nem vette fel a telefont, még „Boldog Karácsonyt” sem lehet kívánni a saját nővéremnek, hát komolyan mondom... Szóval nincs mese, úgy döntöttem elmegyek hozzá. Hiányoznak azok az idők, mikor közösen töltöttük az ünnepeket. Évek óta nincs már rá példa, jobbára valamelyikünk betér a másikhoz, hogy pár mondatot beszéljünk, de ennyi. Nem is értem, miért nem csinálunk újra olyan estéket, mikor átmegyünk anyához és kuporodunk oda a fa alá. Anya elmondása szerint April és a gyerekei nem voltak idén még nála, én megnyugtattam, hogy majd biztos jönnek, mert hát... már csak betér a saját anyjához, nemde? És igazából abban sem voltam biztos, hogy nem csak nem emlékszik-e rá, miközben valójában voltak nála. A taxis megáll a kért címen és fizetek neki. - Biztos, hogy itt szeretne kiszállni? - Itt, ne aggódjon, nem sétálgatni jöttem, csak ebbe a házba megyek be – bökök a fejemmel jobbra az épület felé. Nekem valahogy sosem volt problémám Bronxszal, persze tudom, hogy nem olyan biztonságos, mint New York többi része, de azért ez a rész, ahol April lakik, nem olyan vészes. Ha ő szereti és elvan itt, akkor miért kéne feladnia ezt a lakást, főleg, ha a bérleti díja is teljesen rendben van?! Nincs ezzel semmi baj. Gyors léptekkel megyek az épület felé, mert a szél igen erősen feltámadt, rajtam pedig most csak egy vékonyabb kabát van. Nem jöttem üres kézzel, Aprilnek a kedvenc sütijéből hoztam az utca végéről, ami anyánknál van, a gyerekeknek meg valami hülye Xboxos játékot, amivel minden bizonnyal elfoglalják majd magukat és összevesznek rajta, ki próbálja ki először. Nem tudom, April hogy bírja, de én lehet, hogy már kivetettem volna magam az ablakon a helyében. Az ajtó elé érve már kihallom a családi patália hangjait, mire úgy rakom ide-oda a kezemben lévő tálca meg ajándéktáska kombóját, hogy végre meg tudjam nyomni azt a nyomorult csengőt. Nem tudom, min vitatkoznak, de ilyen ez a Karácsony családi berkekben. Mi is elég sokat veszekedtünk gyerekkorunkban, habár inkább Bobby ellen voltunk ketten lányok, és több esetben is alul maradt. Itt viszont elég egyenlítettek az erőviszonyok. Mikor végre nyílik az ajtó, rámosolygok Aprilre. - Jó napot, mi ez a kibaszott nagy hangzavar? – emelkedik meg az egyik szemöldököm, ahogy -kezek híján- két puszit nyomok az arcára. – Neked is Boldog Karácsonyt! – beljebb is megyek, ahogy megkerülöm. – Hívtalak, de nem vetted fel, gondoltam azért teszek egy próbát, hátha itthon lesztek. Vagyis... hol lennétek? – mosolyodom el, majd leteszem a tálcát is és a táskát is a konyhapultra. Nem zavartatom magam túlzottan, csak nem siet sehová, na meg mikor máskor fogadhatná a kedvenc húgát, ha nem Karácsonykor ugyebár? Én is elég régen jártam nála, nem volt semmi időm. Ha volt, akkor is inkább anyához mentem, egyre többet kell ránézni. - Szia Logan – intek a képernyőre tapadt srácnak a nappali felé. Nem adom még oda az ajándékot, mert én biztos, hogy nem fogom végighallgatni a csatázást, azt meghagyom inkább Aprilnek. - Jól vagytok? Hoztam a kedvenc sütidből, gondolom régen ettél már belőle. – Vagyis régen jártál az anyánknál, ha úgy vesszük.
Tényleg nem kellene így meglepődnöm azon, hogy az ünnepek környékén látogatást kapok a családomtól – a gond csak az, hogy nem csak nem számítottam rá, és a ház úgy fest, mint valami csatatér, ráadásul bizonyára még mindig vöröslik a fejem a kiabálástól, de igazából kedvem sincs hozzá. Az egészhez. Ne értsen félre senki, szeretem a testvéreimet, még azt az ördögfajzat Bobbyt is, akinek kevesebb célja van az életben, mint diplomája (pedig az sincs neki), de June-nal az a helyzet... Hogy folyamatos bűntudatot kelt bennem. Nem direkt, legalábbis, próbálom azt feltételezni, hogy nem, de... Szóval panaszkodunk egymásnak. Ez természetes, nem? Lássuk be, ha együtt éltétek le az életetek felét, akkor túl sok újdonságot nem tudsz már mesélni a másiknak, úgyhogy maradnak a mindennapok, és hogy épp mi idegesít téged, mi az, amit soknak érzel, és hogy legszívesebben hogy törnéd be az affektáló, egy gyerekes, férjes szomszédasszony orrát, ahányszor azt mondja, kicsit megnevelhetnéd a gyerekeidet. Oké, ez az utóbbi nyilván csak az én panaszom, June sose nyilatkozik senkiről ilyen erőszakos módon. Ő kicsit azokra az Én kicsi Pónim karakterekre emlékeztet, amikkel Emma megszállott volt pár éve. Amikor kiskorunkban Pindúr Pandúrosat játszottunk, mindig én voltam Sziporka, ő pedig, ki lehet találni, nem épp Csuporka. A legtöbb dolog nem bánt. De mikor June azt kezdi ecsetelni, mennyit romlott anya állapota, és milyen nehéz vele, akkor hiába nem mondja ki, érezni vélem a köztünk lebegő vádat, amit megformált. Nem olyasféle, amivel megpróbálna bíróság elé menni, csak... Szóval hogy azért érezd, van a kezében valami. Nem tehetek róla, hogy nem látogatom többet anyát. Mármint, eleve közelebb lakik hozzá, és anyának ott van Bert is, nekem meg itt vannak a gyerekek, akikkel muszáj törődnöm, ráadásul a munkám is. Nem azt mondom, hogy az újságírás nem munka, csak hogy kevésbé fontos, mint az enyém. Ezt persze sosem közöltem vele, legfeljebb viccből. De a tények tények. June szerint viszont nem is próbálkozom. Mintha ő bármit is tudna a helyzetemről; mindig én voltam az, aki vigyázott rájuk, az elején, mikor apa kikerült a képből, és miután anya elkezdett rosszul lenni. Az elején persze nem volt olyan rossz az állapota, ritkán jelenik meg ilyen korán, de ez nem változtat a tényen: lényegében én neveltem fel a kistestvéreimet. De nem áldozhatom az egész életemet fel anya oltárán. Nem tudhatom, hogy ezért jött, de ezért (is) bizonytalan az a fene nagy széles vigyorom. – Csak az ünnepi kábulat mennyei hangjai – felelem. – Sokan a karácsonyt várják a téli szünetben... Én az iskola kezdetét. – És e közben a mondat közben egy milimétert sem hervadt a mosolyom. Mintha egy kibaszott Telekom reklámban lennék. Hagyom, hogy adjon puszit, de igazából csak felszínesen viszonzom. Ennek semmi köze hozzá, a legtöbb emberi érintkezés nekem felszínes és felesleges, természetellenesnek tűnik, úgyhogy csak tettetem őket. Jó, a gyerekekkel más; de ők belőlem jöttek ki. Ennél intimebb már nem lesz. – A személyes telefonomat odaadtam pár napja Logannek. Lehet, hogy véletlenül lenémította – vakarom meg a homlokomat, miközben becsukom az ajtót June után. – Hát, úgy volt, hogy Tony itt lesz karácsonykor, a gyerekek miatt, de sajnos... hirtelen dolga akadt – forgatom meg a szemem. June előtt nem kellett tettetnem, hogy ez a dolog mennyire lehet fontos vagy valós. Szerintem csak talált valami csajt magának, megint. – Bon Jovi pedig még mindig nem hagyta el értem Dorotheát, úgyhogy itt vagyok. Logan persze hallotta, hogy érkezett valaki, és ami még fontosabb: hallotta, hogy June az. Azaz ajándékot is hozott, feltételezhetően. Nem azt mondom, hogy egyébként ne szeretné a húgomat, csak... Hát nem könnyű elszakítani a játéka elől. – June néniiii! – Olyan hatalmas, angyali vigyorral az arcán szaladt elő, hogy megölelje a nagynénjét, hogy egy pillanatra eltűnődtem, nem-e kicserélték a fiamat közben. Vetek egy pillantást felfelé a lépcsőre, de ott nem hallok mozgást. Emma tehát úgy döntött, hogy neki nem éri meg ezért felhagyni a duzzogással. – Hoztál nekem valamit? Hamar kibújt az a szög a zsákból, de csak finoman odébb tolom a kissrácot, és visszairányítom a nappali felé. – Illetlenség ilyet mondani, Logan. Ha kaptál is valamit, majd megkapod, mikor megkapod. Menj vissza játszani. Kinyújtom a kezem June kabátja után, és felakasztom a fogasra. – Oda lerakhatod a cipődet – mutatok a kis állványra, sunyiban parancsolva rá, hogy vegye le. A legtöbb amerikai otthonban ez nem volt megszokott, de a legtöbb amerikai otthon padlóját nem suvickolták annyit, mint ezt. Kényes vagyok a rendre és a tisztaságra; és ezt még a kölykökbe is sikerült belenevelnem. – Óóó! Süti. Mákos? Olyan baromi nehéz találni ebben a városban...! Köszi – Elveszem tőle a dobozt, és megindulok a konyha felé, kézjellel utalva rá, hogy Ő is kövessen. A konyha és a nappali egy légtérben van, úgyhogy így is tökéletesen rálátok Loganre. – Kérsz kávét? Ülj csak le – mutatok a konyhasziget előtt sorakozó bárszékekre, miközben a kávéfőzőhöz lépek, hogy működésre bírjam. – Bocs, kicsit kupi van, nem számítottam vendégekre. – Bár a "kupi" igazából csak arra vonatkozik, hogy a mosogató mellett funkció szerint állnak szétszedve a tányérok és edények, a karácsonyi sürgés-forgás eredménye, várva, hogy elmossam őket. – A karácsonyi sütivásár Emma sulijában kész őrültekháza volt, van egy új anyuka, akit elhagyott a férje és ügyvédként dolgozik, mútlkor még a lánya előadását is kihagyta, úgyhogy most megpróbált túlkompenzálni... Felbérelt egy saját télapót. Mármint, mi a franc? – grimaszolva rázom meg a fejem. – De akkor is én adtam el a legtöbbet, úgyhogy nyertem. Persze, nem verseny volt, csak adományokat gyűjtöttünk vele az iskolának, de... ezt csak a lúzerek mondják. Szóval nyertem. Egészen jó karácsonynak is indult, míg Tony be nem állított a baromságával. Egy PS-t vett nekik. És Logan most teljesen... – Nem találok rá szavakat, csak felé intek. A srác úgy bámulja a képernyőt, hogy egy apró nyálcsík elkezdett kifolyni a szájából, az ujjai pedig úgy járnak a kontrolleren, mintha vak lenne és fel akarná térképezni minden porcikáját. – Emma meg persze megint hisztizik, és én vagyok a rossz arc... Már nagyon elegem van. Remélem, neked azért jobban telnek az ünnepek.
April számomra az utóbbi időben a nagy kérdőjel volt, fogalmam sem volt, mi van vele, hogy él-e vagy hal, ami önmagában is rohadtul zavart. Én megértek mindent, de ő nem érzi, hogy marhára elhanyagoljuk egymást? Kettőn áll a vásár, tudom, én sem tülekedtem túlzottan az utóbbi időben a társaságáért, de én azt hiszem… belefáradtam. Most mégis megint itt vagyok. Én. Én vagyok az, aki megint megteszi az első lépést, noha igaz, némi hátsószándék is van a látogatásomban, nem vagyok biztos benne, hogy tíz perc múlva is ugyanilyen indulattal fogom esetleg tálalni, amiért jöttem. - Jó ég, mérhetetlenül illik rád ez a „rossz anya” szerep – mosolyodom el. Sok év telt már el azóta, hogy bejelentette az első gyerek érkezését, még fel sem ocsúdtam, szinte máris ott volt a következő, én meg így álltam ott… és nem értettem, mi történik? Én még most sem tudom elképzelni magamról, hogy a közeljövőben ilyen ordítozó Wilkinsé váljak. Ahogy beljebb megyek és azt pedzegeti, hogy a személyes telefonja tulajdonképp ki tudja, hol van, csak halkat sóhajtok. - Még szerencse, hogy ha vészhelyzet van, el lehet téged érni – préselem össze az ajkam. Hát, de most komolyan, mi van, ha…? Nekem mondjuk eszembe sem jutott a céges mobilját hívni, de ez már csak egyéni szocprobléma. - Valahogy nem lepődök ezen meg. – Remélem egy percig sem gondolta, hogy Tony majd tényleg beugrik a kedvükért. Vagyis a gyerekek kedvéért. – Ugyan, Bon Jovi mindjárt hatvan éves, azért ennyire ne becsüld már alá magad – fintorodom el, aztán széles mosolyba hajlanak az ajkaim. April egyébként határozottan csinos nő –mindenféle elfogultság nélkül mondom-, én komolyan nem is értem, miért van egyedül. Jobban mondva azt nem értem, hogy hogy a jó életben bírja ezt? Én valószínűleg már falat kaparnék a magánytól még úgy is, hogy a lehető legzsúfoltabb időbeosztást hoznám létre magamnak. Logan közben észreveszi, hogy megjöttem, én pedig le is hajolok adni neki a feje búbjára egy puszit. - Minek nézel te engem, Télapónak? – sandítok le rá, de persze ő is és én is tudjuk, hogy sosem jövök üres kézzel, pláne nem Karácsonykor. Egyelőre viszont nem adom oda az ajándékot, csak Aprilnek a kabátom, majd mielőtt még szólna, már el is kezdek kibújni a cipőmből, tudom, hogy háklis erre. Utána is indulok, miközben körbepillantok a lakásban és konstatálom, hogy itt mindig rend van. Jó, nem az a nagyon pedáns rend, de én gyerek nélkül is képtelen vagyok rendet tartani, mondjuk a bejárónő helyettem is elpakol, engem egyébként különösebben nem zavar a rendetlenség, Bentley-t annál inkább. - Nem olyan nehéz egyébként találni, egy helyet te is tudsz egész biztosan, ahol mindig van mákos. – Az pedig az anyánk háza mellett van pár méterre. Egyelőre maradok a célozgatásnál, hátha… hátha magától szóba hozza, tudom, hogy tudja, mire utalok, volt idő régebben –életünk nagy része tulajdonképp-, mikor fél szavakból is értettük egymást, na nehogy már most nem veszi le, miről hadoválok. Maximum csak nem akarja. - Kávé jöhet – lehuppanok a bárszékre és a pultra támaszkodom. A rendetlenséges megjegyzésre nem is reagálok. A sztorijára viszont már reagálnak az arcizmaim és halkan nevetgélve temetem a tenyerembe az arcom. - Ha egy télapóval erősített anyukát is legyőztél, akkor biztos a legjobb sütit sütötted – sandítok rá, ahogy a szemöldököm kicsit feljebb kúszik. – Hacsak nem alantas módszerekkel belecsempésztél egy kis zöld hozzávalót, amire aztán az összes apuka és őrület szélén álló anyuka rákattant és megvette mindet tőled. –A gondolatra széles mosolyra húzódik a szám. – Basszus, ez mekkora ötlet. – Isten óvja Amerikát, ha én egyszer tényleg szülő leszek. Na jó, persze gyakorlatban nem valószínű, hogy ezt megtenném, mert hát Bentley nem valószínű, hogy értékelné a dolgot, ha aztán miután kiderült az ügy, értem és az üres tálcákért kellene jönnie a sittre. Na de Jay, ő biztos megveregetné a vállam. Jobban mondva velem együtt sütne, majd ő lenne a marketinges a süti-vásáron. De mi a francért gondolok ilyen eshetőségekben egyáltalán Jayre? Logan felé pillantok a PS említésére. Basszus, én nem is tudtam, hogy eddig nem volt nekik ilyenjük. - Ami azt illeti… a karácsonyi ajándékom, ami a táskában lapul, pont ehhez egy játék, én azt hittem, eddig is volt nekik – vonok vállat. Nem tudom, akkor hol láthattam, meg voltam bizonyosodva róla, hogy nekik van, de így akkor mindegy is, lényeg, hogy van. - Ez a kor ilyen, majd elmúlik. – Gondolom. – Kitartás, jól csinálod – mosolygok rá bíztatólag. Lehet, hogy nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy felhozzam a témát, miszerint gyakrabban kellene az anyánkat látogatnia. Mondtam én, hogy mire beérek már kevésbé lesz indíttatásom, de mindig lesz valami ennyi erővel, ami miatt nem… - Ja, szokásos. Holnap megyünk Bent anyjához, amire lelkiekben még készülök, de ezen is túl leszünk. Közben kissé én is úgy érzem, hogy összeomlik körülöttem minden, de igyekszem talpon maradni – elnyúlok a pult felületén, úgy nézek rá fel a kiskutya szemeimmel. - Jó lenne kicsit többet beszélgetni. – Hiányoznak a régi, hosszú beszélgetések is, lassan már tényleg úgy vagyunk egymással, mint két idegen, pedig többet tud rólam, mint bárki más. Vagyis tudott. A mostani helyzetekkel nem nagyon van tisztában, ahogy én sem az övével, ami határozottan zavar. – Anyához mikor mész? – kérdezek rá végül, nem akarom halogatni, de veszekedni sem nagyon. Megpróbálom megtalálni az arany középutat.
Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, részben azért, mert fél füllel mindig a kölyökre kell figyelnem, részben pedig azért, mert még az én nem túl embercentrikus agyammal is tudom, hogy rögtön a küszöbön veszekedésbe kezdeni a vendéggel, akkor is, ha rokonról van szó és váratlanul érezett, udvariatlan és egyébént is… A testvére persze vitatkoznak, igen, néha hatalmas hülyeségről, például hogy ki ért a másik cuccához, vagy ki ette meg az utolsó fagyit a hűtőből… De ez mégis más. És nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy hagyjam eszkalálódni a dolgot. – Csak ötvenhét. És azután mondj véleményt, hogy külön neked elénekelte az Alwayst. De ha ezt megteszi, és ellopod tőlem, halott ember vagy! – mutatok rá, megjátszott fenyegetéssel. Bár azt hozzá kell tennem, hogy szerény véleményem szerint még így is bőven jobban járna, mint a jelenlegi … Szívszerelmével. Nincs bajom Bentley-vel. Csak már a nevétől is fintorba torzul az arcom. A második megjegyzését is figyelmen kívül hagyom. Lassan számolnom kell a pontokat, mint egy teniszmeccsen. – Tudod, néha mintha elfelejtenéd, hogy a rendőrségnek dolgozom – emelkedik meg a szemöldököm June zöldellő ötletét hallva. Aztán elmosolyodom, és megrázom a fejem. – A nagyjukra mondjuk ráférne egy joint, az biztos. Persze, csak metaforikus értelemben. Nem promottálhatom illegális tudatmódosítószerek fogyasztását, főleg kiskorúakkal kapcsolatban. – Logan felé biccentek a fejemmel, akit viszont eddigre már teljesen elnyelt a PlayStation világa. Azt már csak halkabban dörmögtem el az orrom alatt: – Akkor sem, ha nagyon, nagyon jó. Mindig mosolyogtam, és mindig mindenre vállalkoztam az iskolában, ami azt a téves képzetet kelthette másokban, hogy alapvetően szeretném beédesgetni magam a belsőbb körökbe, hogy a tanár, mondjuk, megjegyezze a nevemet, és a drámaelőadásokon az én gyerekeimnek jussanak a jobb szerepek. Ez úgy volt hülyeség, ahogy; utáltam az egészet, de ha már törvény által előírt kötelességem volt iskolába járatni Loganéket (és természetesen teljes mellszélességgel támogatom is, nincs fontosabb az oktatásnál!), akkor az a legkevesebb, hogy ebben is én legyek a legjobb. Nem tudom, pontosan honnét jött ez a leküzdhetetlen vágy, hogy mindenben én legyek a legjobb, amibe belekezdek. Egyszerűen… Tisztában vagyok azzal, hogy a személyiségem önmagában nem kiemelkedő, és ha Tonyt veszem alapul, akkor már a nők évezredek óta használt fegyvere, a külső sem elég. Szóval marad az, hogy jobb leszek; így az embereknek akkor is hozzám kell fordulniuk, ha abszolút semmi kedvük hozzá. …Na jó, és igazából egyszerűen felmérgesít, hogy az egyedülálló anyákat mindenki valamiféle összeszedetlen, keveset vállaló léháknak festi le, aki az egyedülállóságát a saját segge megmentésére használja. Ne várjanak tőlem kevesebbet, mint az anyáktól, akik mellett férj is van; mert az eőbb vagy utóbb ahhoz a konklúzióhoz is vezet, hogy a gyerekek kevesebbet kapnak azáltal, hogy Tony az év nagyjában ki tudja, hol lófrál. Az én gyerekeim nem lesznek „defektesek” vagy kevesebbek, azért, mert néhány idióta pszichiáter szerint, akik agyi MRI-kre izgulnak, a felnőttkori deviáns viselkedés egyik faktora a csonka család. Ha ennek bebizonyításához citromos sütiket kell sütnöm és almáspitét, külön glutén- és laktózmentes meg abszolút mogyorómentes verzióban is hajnali háromkor egy tizenkét órás műszak után… Akkor megteszem. – Hát, előbb-utóbb úgyis kijátszák ezt, ami… Ami ez. – Összeráncolom a szemöldököm, mert nem igen tudnám elmagyarázni ezt a fura játékot, amivel épp Logan játszik. Teljesen értetlen grimaszba torzul az arcom, ahogy próbálom elhelyezni a táplálékláncban ezt a csodát. – Márint, vannak benne vikingek, meg mágia, meg… Robot dínók? Mégis milyen zsáner akar lenni? – Nem értek a videójátékokhoz. Régen nagyon szerettem volna nintendót, vagy egy GameBoyt, de miután apa… Nos, kikerült a képből, anya lett az elsőszámú pénzkereső, és az jóval kevesebb volt, minthogy ilyen hülyeségekre költsük el. – Mindegy. Csak remélem, hogy nem valami öldöklős. Logan azt hiszi, hogy bírja az ilyesmit, de egyszer három hónapon át rémálmai voltak egy fura kirakatbábu miatt, ami szerinte követte. Úgyhogy nem akarom megtudni, mit tenne vele valami tényleg ijesztő. Azt pedig csak magamban teszem hozzá, hogy Emma néha már így is aggasztóan érzéketlen. Tudom, hogy csak úgy June-ra dobtam az egész panaszáradatot, de azért ennél kicsit többre számítottam. Na nem mintha nagy tapasztalata lenne gyerekekkel, de azért… két mondatnál többet mondhatna, nem? Nem. Valószínűleg sokat várok el. A mosolyom azért nem az igazi, és hümmögök magamban. – Tejjel, egy cukorral? – kérdezem, miközben beizzítom a kávégépet. Jól hangzik azt mondani, hogy feketén iszom, mint a lelkem, de igazából nagyon is tudtam értékelni egy jól megcsinált barista-kávét. – Miért, mi történt? – kapom fel a fejem aztán. Nem tudom, most csak June drámáskodja el az egészet, vagy valóban nagy bajok vannak-e nála. Azért tönkre csak nem ment financiálisan, és arról is tudtam volna, ha bírósági ügye lenne. – Bentley csinált valamit? Csak mert ha igen, megölöm. Aztán úgy eltűntetem, hogy soha senki ne jöjjön rá. Vagyis… Csak én. Én ki tudnám deríteni, de ha én csinálom, nem fogom. – Komolyan mutatok rá; ezt a fenyegetést egyébként már Bentley szemébe is mondtam, talán az első alkalommal, mikor találkoztunk. Lényegében nincs apánk, és bár Bobby June bátyja, kevesebb védőösztön van benne, mint egy Golden Retrieverben, szóval… magamra kellett vállalnom, hogy halálra rémisszem June pasijait, már egészen az elejétől fogva. Kivéve persze azt a négy évet, amikor Pennsylvániában éltem, de a technológia segítségével távolról sem lehetetlen testi erőszakkal és az életük tönkretételével fenyegetni másokat, ha megbántják a húgomat. – Hát, tudod, hogy én nem foglak vissza – vonom meg lassan a vállamat, aztán egy bizonytalan pillantást vetve rá odalépek a szekrényhez és kiveszek belőle két bögrét. – Mármint, melóban is tudok beszélni, nagyrészt.. Vagy ha gondolod, megpróbálhatunk keresni egy napot a héten, mikor elmegyünk kajálni. Hm? Ahhoz képest, hogy mindketten fix órákat dolgozunk elvileg, bőven elég őrült a beosztásunk ahhoz, hogy ez eleve halott ötletnek tűnjön, de jelenleg nincs jobb ötletem. Mármint, írhat nyugdtan üzenetet, de nem tudom, mikor jutok oda a válaszadáshoz, meg az nem is az igazi. Már June szerint. Én mindenkivel meglennék csakis üzeneteken keresztül kommunikálva. Aztán tovább megy. Egy pillanatra megfagyok a mozdulatban, ahogy a cukortartó után nyúlok, de aztán sóhajtok, és lassan magamhoz veszem. – Nem tudom. Az ünnepek környéke mindig őrültek háza. Meg hogy őszinte legyek, nem érzem mellette túl nagy biztonságban a gyerekeket. Tudom, hogy nem rosszból csinálja, de mikor legutóbb voltunk, kérdés nélkül odaadott egy éles kést Logannek. – Igaz, az a „legutóbb” két éve volt. De akkor is. Négy éves! – Szerintem nekik sem tesz jót így látni. Mármint, inkább emlékezniük kéne arra, amilyen régen volt. Emmának még vannak emlékei róla. És… néha azt érzem, hogy már engem sem ismer fel. Megvonom a vállamat és csendben kitöltöm a két bögrébe a kávét, aztán megcsinálom June-ét is a kívánalma szerint. Ha nem vigyáz, a húst is felvágom neki. – Tudom, hogy érzéketlennek tartasz emiatt. De nem igen látom értelmét. Ott vagyunk vagy sem… Néha már egy teljesen más világban jár. Azt hiszi, hogy apa van ott vele, vagy hogy mi még iskolába járunk… Téged nem… zavar?
- Az a három év már ide vagy oda, tök mindegy. Ne aggódj, meghagyom neked, ha úgy adódna – nevetek. Elég nekem Bentleyvel, nem kell a nyakamba még egy Bon Jovi is. Ráadásnak még ott van Jay is, ha kissé telhetetlen lennék, nem önteltségből, de férfiakból nincs hiány és ami azt illeti, Bon Jovit valahogy nem kívánja a… szervezetem. - Nem felejtem el, ahogy azt sem, hogy még mindig a nővérem vagy és szabad előtted ilyesmiket mondani – vonok vállat egy széles mosollyal az arcomon. – Mellesleg ne tagadd, hogy néha te is lelazulnál és egy gyerekmentes napon engednél a csábításnak. – Ezt már azután teszem én is halkabban hozzá, mikor ő is bevallotta, hogy „nagyon, nagyon jó”. Persze ettől függetlenül nem kell aggódni, én sem sorolom magam a rendszeres füvezők körébe, de volt időszak, mikor én is éreztem, hogy… a nagyonnál is jobb. Néha az én tekintetem is a játékba belemerülő Logan felé vándorol. Durva, mik vannak már, de ez az egész Xbox meg PlayStation meg mit tudjam én mik, tényleg nagyon be tudják szippantani az embert. A múltkor is öt órát játszottunk Josh-sal az egyik tárgyalóban, ahol a legújabb VR-os kiegészítőt is ki lehetett próbálni egy promotáló cikk miatt és hát nem igazán vettük észre, hogy elrepült a fejünk felett az idő. Majdnem lapzártakor fejeztük be. - Öhm, ami azt illeti ez a Battlefield vagy mi a fene. Háborús, de biztos nem annyira durva. Próbáld ki az éj leple alatt és majd eldöntöd, odaadod-e nekik vagy sem? – sandítok rá fel bizonytalanul. – A grafikája nagyon szép – kutakodom a táskámban és elé csúsztatom a pulton. Fogalmam sincs, hogy ez való-e egy négyévesnek vagy nem. Na, ezért nem akarok még gyereket. Igazából fogalmam sincs a gyereknevelésről. Még én magam is az vagyok. Mikor csak néhány szó bíztatást intézek felé, észreveszem rajta, hogy többet várt, de most mit mondjak? Bólintok a kérdésére a kávéval kapcsolatban. - Nem tudom, April. Menj el vele egy csajos napra, biztos jót tenne neki is, meg neked is. Vásároljatok, mozi, ilyesmi. Annak minden lány örül – javaslom egy halvány mosollyal. – Mellesleg mi is ilyenek voltunk… vagy csak én? – vonok vállat. Lehet, hogy én voltam az akaratosabb, sőt, majdnem biztos, de ettől függetlenül nem igazán tudok jó praktikát, viszont az előbbi javaslatom szerintem abszolút beválna. A kérdésére és az utána tartott kis fantáziálásra a homlokomra támaszkodom és újból nevetni kezdek. - Nem csinált semmit, nem kell eltűntetned. Bár… egyébként adhatnál praktikai tanácsokat ezzel kapcsolatban. Hátha egyszer el kell tűntetnem valakit a föld felszínéről – tárom szét ártatlanul a karom. – Csak ugye Jay a cégnél, fogalma sincs róla, hogy el vagyok jegyezve, Bentley szervezi az esküvőt de én nem akarok semmit siettetni. Utálom, hogy már majdnem kötelező torta-kóstolgatás programjaim vannak, mikor amúgy sincs semmire időm és nem is tudom. – Tényleg nagy a katyvasz a fejemben. – Na mindegy, nem egyszerű, csak egyre mélyebbre ásom a gödröt magam alatt – legyintek, hiszen ez egyébként is jellemző rám. Ha valamibe belekeveredek, akkor nemhogy kimásznék belőle, hanem egyre lejjebb kerülök, mígnem tényleg egyszerre zúdul a nyakamba az összes szar. - Tudom, hogy elfoglalt vagy, meg mindkettőnknek szűkös az időbeosztása, de azért tuti tudnánk találni valamit. Nem fogok neked pötyögni. Gépelek eleget a munkahelyemen – emelem égnek a tekintetem. Utálok kis üzenetekkel kommunikálni, kisregényt meg nem fogok írogatni neki, hogy mi történt velem, amire majd válaszol két nap múlva és ha visszakérdezek, akkor meg egy „nem sok” vagy egy „semmi különös” a válasz. – Az egész jól hangzik. – Tulajdonképp már most egész biztos vagyok benne, hogy ebből semmi nem lesz, de az igyekezetét szóban roppantul értékelem. És ha már itt tartunk, rákérdezek az anyánknál való látogatásra is. Mikor belekezd azt hiszem, megint jönnek a kifogások, aztán mikor azt mondja nem érzi ott biztonságban a gyerekeit, egy kicsit feszültebbé válok. - Hm – egyelőre ennyi, ami futja, ugyanis mélyen kell beszívnom a levegőt ahhoz, hogy ne zúdítsam rá az összes bennem kavargó dolgot. Végig is hallgatok mindent, amit mond és csak miután a kávét is kitöltötte, akkor szólalok meg végül, de addigra a pulzusom már egészen az egekbe szökik és próbálom magam kellőképp lenyugtatni. - És mi lenne, ha a gyerekek nélkül mennél? Ha már őket nem érzed biztonságban – kérdezek rá. – Azért annyira még nem vészes a helyzet, ha odafigyelsz, akkor nem fog ilyen meggondolatlan dolgokat tenni. – Na jó, ez talán egy kicsit övön aluli volt még tőlem is. – Hát hogy ismerne fel, ha már jó régen nem is látogattad meg? – emelkedik meg a szemöldököm. Igaz, engem sem szokott sokszor, csak az ürességet látom a tekintetében, ami tényleg megrémiszt néha. - De zavar, April, a szívem megszakad, ha arra kell gondolnom, hogy fogalma sincs, ki vagyok és hogy az állapota egyre romlik. De az is biztos, hogy nem tudnék elszámolni a lelki ismeretemmel, ha egyedül hagynám meghalni. Komolyan, titeket nem érdekel egy kicsit sem? Nem gondolsz nap, mint nap arra, hogy ha egy pár percig is a tudatánál van – mert egyébként ez is bőven előfordul még azért- eszébe jut, hogy a lánya és a fia leszarja, mi van vele? – Egy kicsit indulatosabb vagyok, mint terveztem, de ami azt illeti, tényleg felbosszant ezzel. – Neked hogy esne, ha a gyerekeid elfordulnának tőled? – Talán az anyai oldalára egy kicsit tudok hatni, ha másra már nem. Komolyan, néha nem értem a testvéreimet. Elveszem tőle a bögre kávét és nagyot kortyolok bele, majd az ablak felé pillantok, mert a hirtelen jött indulat és ez az egész szituáció kicsit érzékenyen érint és nem akarom, hogy előbukjon belőlem egy egész indulatos zokogás. Alapvetően nem tartom magam gyengének, sőt… de ez a téma minden egyes alkalommal megvisel.
– Na, itt tévedsz nagyot, húgocskám! – emelem fel a mutatóujjamat. – Emma tíz éves. Ilyenkor bármi, amit egy szülő csinál, az csak gáz lehet és kínos. Ha felajánlanám neki, hogy menjünk vásárolni, egy sarokkal korábban ki kéne raknom, nehogy véletlenül meglássanak, hogy együtt érkezünk meg, aztán pénzt adnék neki egy szökőkút mögé bújva, és három óra múlva hazavihetném. Ez lenne a közös vásárlásunk. – Nem tudom, lehet, hogy csak az emlékeim tréfálnak meg ennyire, de nem emlékszem, hogy tíz évesen ennyire… idegesítő lettem volna. Mármint persze, sokszor éreztem magam kínosan anya mellett, de ilyeneket nem csináltam. Az is igaz, hogy nekem közben két testvért kellett felnevelnem, mert apa távozása után a klinikára (amit anya elég zavaróan sokáig úgy mondott, mint „elment nyaralni”) anya eléggé… Szóval magába zuhant és elveszett. Ami elég fura, ha azt nézzük, hogy előtte is egyedül volt velünk. Igaz, akkor még elég volt apa fizetése, most pedig két állást is vállalnia kellett, szóval keveset volt otthon. – Hát, azt nem szeretted, mikor rád szóltam, hogy takarítsd ki a szobád, mondván, nem vagyok az anyád, de… Az valahol fair volt. Na meg, téged fejre ejtettelek párszor babakorodban, Emmával már vigyáztam – vigyorgok rá a kávéfőző mellől. – Mentségemre legyen mondva, ki ad egy háromévesnek babát a kezébe? Igazából csak egy családi képet akartak csinálni, de June rázendített, engem pedig már akkor is mérhetetlenül zavart a babasírás… Viszont mivel még lényegében én is kicsi voltam, ezért a frusztráció sírás módjára tört elő. Aztán kicsúszott a kezemből. Anyának annak ellenére ez az egyik kedvenc képe, hogy mindkettőnkön végezhetnének torokvizsgálatot, meg a fogaimat is meg tudnák számolni. Ki volt rakva a kandalló fölé. Igazából nem is tudom, miért nem néztem meg jobban. Lehet, jó fogamzásgátlóként hatott volna, mikor Tony azt mondta, legyen gyerekünk, hiszen olyan cukik! Már akkor is tudhattam volna, hogy amit Tony jó ötletnek tart, az végül az arcába robban. Most viszont az enyémbe robbant; Logan esetében néha szó szerint is, ugyanis kifejezetten szeretett mindenkit lepisilni pelenkacsere közben. – Pedig pro bono vállalnám – dörmögöm a kávé felett. June is biztos hallja, de az nem lehet meglepő számára, hogy nem kedvelem annyira a vőlegényét. Mármint, még csak nem is June miatt, ő elég jól elvan vele, soha nem bántja (addig élne!), és June is megkomolyodott kicsit mellette, de… Nem tudom. Van valami abban a fazonban, amiben nem tudok megbízni. Lehet, hogy csak az általános gyanakvásom az öltönyösök felé. Meg azok felé, akiknek hülye neve van. Mármint, komolyan, milyen posh ógazdag előkészítős seggfej név már az, hogy Bentley? Hallgatom, amit a húgom mond, és bár alapvetően tudom, hogy nem szabad ítélkeznem mások felett, mert előbb a saját életemet kellene rendbe tennem, és hát lássuk be, hogy nem én vagyok a követendő példa egészséges párkapcsolatok terén… De ha nem akarta volna, hogy ítélkezzenek felette, nem mondaná el nekem. Ismer. Tudja, hogy mivel járok. – És miért is nem tudja…? – vonom fel a szemöldököm. Egy exszel együtt dolgozni eleve rizikós. Ha történetesen a nővéred, akinek a legtöbb dologban igaza van (mindig, csak nem akarok nagyzolni), emellett látja, hogy még nem engedted el teljesen, nos… akkor pedig egészen katasztrofális. Bízom June-ban, hogy meghozza az okosabb döntést, mégis rossz ómennek tűnik, hogy nem mondta el a jegyességét. – Az esküvők tényleg elég nagy macerák – vonom meg a vállam, elétolva a kávéját. Ezzel a témával tényleg tudok szimpatizálni. – De muszáj átmenni rajtuk. Mármint, érted, nem muszáj, de ha a másik félnek fontos… Én se voltam oda annyira az esküvőmért. Bár lehengerlő voltam abban a ruhában! – Vonom fel a szemöldököm szuggesztíven. Nem azt mondom, hogy mindenki utánam fordult, de három félkomoly ajánlatot is kaptam, hogy szökjek el velük a férjem elől. És szerencsére egyik sem az én rokonom volt, bár az egyik az unokatestvérünk, Cindy plusz egy fője, de Cindy egy kiállhatatlan picsa volt, szóval megérdemelte. Azt sem mondom, hogy néha nem nézem vágyakozva az alakomat azokon a képeken. Egyszer az anyósom rajtakapott, hogy a képeket nézegetem, és véletlenül félreértelmezve azt hitte, a házasságomat siratom, úgyhogy utána két órán keresztül vígasztalt, hogy Tony milyen aranyos fiú volt, és milyen hálátlan kölyök lett. Nem mertem elmondani neki, hogy Tonyt észre sem vettem a képeken, mert csak magamat néztem. Oké, fűzős volt a ruha, és hetente kétszer járok edzeni, de akármennyit tekerek is, a csípőm az nem ugrik vissza. – Hát, gondolom… be is jöhetnél hozzám reggelizni vagy ebédelni. Csak túl messze nem mehetek az épülettől, mert ki tudja, mikor jön egy hívás… – Lassan kavargattam a kávémat a kanállal, pedig a cukor már rég elolvadt. Nem mondom, hogy ne látnám a jót egy olyan „9 to 5” munkában, amit a legtöbben, köztük June is végzett; a kiszámíthatóság imponál. De azt is szeretem, ha számítanak rám és mindig ott vagyok, mikor kellek, úgyhogy kvázi 0-24 vigyázállásban vagyok. Ha hajnali háromkor jön a hívás, akkor akkor; ha egy randi közepén, hát akkor. Tudom, hogy June ezt nem egészen érti meg, és zavarja, hogy nem tudunk túl előre programot egyeztetni, de ez az ára annak, ha valaki komolyabb munkát végez, és előre akar jutni, legalábbis ebben a városban. Farkasvilág ez, és a két gyerekkel az oldalamon mindenki a rosszat feltételezi rólam. Muszáj kétszer olyan keményen dolgoznom, hogy legalább fele annyira becsüljenek. A másik felét pedig máshogy követelem ki. De June azt sem érti meg, miért nem tartom elsődleges gondnak, hogy meglátogassam anyát. Úgyis tudjuk, hogy ez vég nélküli vita, ahol egyikünk sem akar engedni a maga igazából, úgyhogy minek is hozzuk fel megint? Ja, igen. Mert ő akarta. – Az nem amiatt van, te is tudod – forgatom meg a szemem. – Néha azt hiszi, apa még ott van vele. Pedig Bernie ott áll mellette! – Nem voltam biztos benne, hogy anyának jót tesz, ha romantikus kapcsolata lesz. Mármint, jó, ez nem mostanában kezdődött, az ő állapota pedig az utóbbi években kezdett romlani, de akkor is. Fura valamelyik szülődet egy másik emberrel látni, és ráébredni, hogy pont annyira ösztönlény, mint te. De Bert már vele lakik, évek óta, és néha mégis megfeledkezik róla. Aztán hirtelen kitisztul a tekintete, és már megint itt van, de ki tudja, meddig? – Azért ott még nem tartunk! – villantom rá a tekintetem. Nem szeretek különösebben a halálról beszélni, ha közeli rokonokról van szó. A munkámban egész máshogy azonosulok a dologgal, de így… Az Alzheimer vége a teljes leépülés. Ezt nem lehet elkerülni. De azért anya még képes ellátni magát, ott van neki Bert, úgyhogy nem arról van szó, hogy magára van hagyva. June mégis úgy adja elő, hogy egy haldokló asszonnyal nem törődöm. Igazából, ha jobban belegondolunk, a születésünktől kezdve mind haldoklunk. Nem tudok a szemébe nézni, míg épp a fejemre olvassa vélt vagy valós bűneimet, úgyhogy jobb híján ott hagyom a kávémat, és visszafordulok a mosogatóhoz. Ha feldúlt vagyok, tisztítanom kell. Ez átok és áldás egyszerre. Le merném fogadni, hogy egy kisgyerekes család háza sem olyan tiszta, mint a miénk; és még azt mondták, az indulatosságom negatív hatással lesz az életminőségemre! – Ez nem fair, June! – csapom vissza a szivacsot a mosogatóba, hogy felé forduljak. – Úgy adod elő, mintha évek óta felé se szagolnék. Beszéltem vele telefonon, csak nem emlékszik rá. És ha jártam is volna ott, arra sem emlékezne. Úgyhogy nem, így tényleg nem értem, mi értelme az egésznek. Miért menjek el hozzá… teázni egyet, hogy aztán fél órával később elfelejtse az egészet? Nem a bajban hagyom ott. Csak nincs mit mondanunk egymásnak. Némileg ingerülten fordulok vissza a sütinyomos tepsihez. Nem azt akartam mondani, de valójában nem tartozom semmivel anyának. Nem volt gyerekkorom, azért, mert míg ő dolgozott, nekem kellett helyt állnom otthon, takarítani meg főzni. June nem emlékszik rá, de volt néhány hónap, amikor ő akkora lehetett, mint Emma, amikor anya egyszerűen… Elment. Talán pánikrohamot kapott, vagy kezdetleges idegösszeomlást, tényleg nem tudom, de hazajött, összepakol pár cuccot egy sporttáskába, és elment. Előtte még közölte, hogy holnapután jön a vízóraleolvasó, úgyhogy legyek itthon, aztán tényleg elment. June-nak és Bobbynak azt hazudtam, hogy éjszakás műszakban dolgozik, ha meg véletlen bementek a szobába és nem volt ott, akkor azt, hogy az egyik barátjánál alszik. Aztán anya egyszer csak visszajött, mikor reggel felkeltem, ott volt a konyhában, és palacsintát sütött. Annyira megdöbbentem, hogy nem is tudtam megszólalni, mire pedig összeszedtem magam, addigra Bobby is lebóklászott a lépcsőn, úgyhogy végül sosem tudtam meg, hogy mi történt. – Ott lennék, ha bármi baj történne, te is tudod. De amíg egyszerűen a mindennapjainkat éljük, és nekem huszonhat órából kéne álljon egy nap, hogy egyáltalán eleget aludni legyen időm…! Nem. Sajnálom, de így nem prioritás az életemben. Ha a telefonbeszélgetés nem elég, akkor nem tudom, mi mást vársz tőlem – vonom meg a vállam. Nem lehetünk mind olyan helyzetben, hogy készülünk hozzámenni valami gazdag irodistához, a saját irodista munkánkból, és se macskánk se gyerekünk, a világ minden ideje a miénk! Tortakóstolás, jaj, de szomorú… Tudom, hogy most csak az indulat beszél belőlem, mert úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított macska, szóval nyilván karmolok. Akkor is, ha nem akarom bántani June-t. – Figyelj, nem hagyhatnánk csak ezt a témát? – Fáradt sóhaj szakad fel belőlem, de még mindig nem nézek rá. Most mérges vagyok. – Tök feleslegesen veszekszünk a semmin, már megint. Ha ezért jöttél, akkor nagyon örültem a látogatásnak, de jelenleg az utolsó dolog, amire szükségem van az életemben, az még több bonyodalom. Már így sem tudom, hol áll a fejem. – Erősebben suvickolom az odaégett foltot a dörzsivel, és valahol szól a vészjező, hogy tönkre fogom tenni a tapadásgátló rétegét, de… Nem végezte túl jól a munkáját, nemde? Azt már csak halkabban teszem hozzá, inkább magamnak: – Azért csinálok baromságokat…
April feltételezése, ahogy leírja egy közös vásárlás mivoltát, hangos nevetést vált ki belőlem. - De legalább jófej lennél, hogy adtál neki pénzt, meg hogy hazahoztad – vonok vállat még mindig mosolyogva. – Az is valami, nem? – Biztos nem lehet egyszerű, nem is nagyon emlékszem, milyen voltam tíz évesen, de szerintem irtó cuki. Aztán végül a nővérem emlékeztet is rá, hogy pontosan milyen is voltam. Na igen, arra emlékszem, hogy sokszor anyáskodni akart felettem, de ez úgy volt rendjén. Még ha akkor nem is ismertem el, most már aláírom, hogy ha April nem lett volna, akkor sokkal nehezebb lett volna a helyzet, mikor anya… rosszul volt. Akkor nem sokat sejtettem belőle, bár furcsa volt, nagyon. Más lett. - Kösz szépen – mondom a fejre ejtéses sztorira. – Lehet, hogy ezért lettem ilyen… céltudatos és önmegvalósító felnőtt, sose tudjuk meg. Mondjuk az is esélyes, hogy valamelyik selejt részemet köszönhetem neked. Igen… - kapok az államhoz, mint aki éppen elgondolkodik. - … ez sokkal valószínűbb – mosolygok végül szélesen. Oké, nem volt túl fényes a gyerekkorunk, de azért vannak ilyen jó kis emlékek, amikre én még mondjuk nem emlékszem. Viszont az én tarsolyomban is rejtőzik jó pár. - Jaj April – sóhajtok fel szemforgatva, de azért még mindig ott ül az arcomon a mosoly. Tudom, hogy Bentley nem a kedvence, pedig amúgy komolyan, nem is olyan rossz arc. Sokan előítéletesek vele. Nem is ismerik és már véleményt alkotnak, amit még Apriltől úgy ahogy elfogadok, de rosszabb napjaimon tőle sem. A kérdésére felkapom a fejem. Miért? - Hogyhogy miért? Mert ha elárulom neki, akkor azt hallgatom hetekig, hogy miért NEM hoztam ezzel jó döntést. Mármint… öhm. Nem tudom – hajszolom magam az igazság felé végül, mert a körülöttem lévő emberek közül kettő volt összesen, aki nagy átlagban átlátott a hazugságaimon vagy amikor kertelni próbáltam, és az egyik épp előttem áll. A másik meg pont akiről szó van. – Képtelen vagyok megmondani – vonok vállat, az alsó ajkamat rágcsálva. A kávémba kortyolok és bólintok egyet az esküvővel kapcsolatos meglátására. - Nekem nem az esküvővel van bajom, hanem azzal, hogy ugyanazt érzem, mint évekkel ezelőtt Amszterdamban. Nem vagyok biztos benne. – És akkor is Jay volt, aki leginkább elbizonytalanított Bentleyvel kapcsolatban, ez azért néhol ironikus, nem? – Na, az mondjuk egész biztos. Honnan is volt az a ruha? Majd én is onnan kölcsönzöm, ha rávisz a lélek, hogy elmenjek egy próbára legalább – érdeklődöm, hiszen az a ruha tényleg baromi szép volt. April teljes egészében gyönyörű volt akkor. Még én is utána fordultam. Nem sűrűn látom azért őt annyira kirittyentve. - A vacsora jobb lenne, én sem nagyon tudok rohangálni a városban nap közben. Este két órára Emma már elvan Logannel egyedül is, nem? – Ilyen korban már csak-csak? – Közelben maradhatunk – teszem hozzá óvatosan, mert most tényleg csak tapogatózom, de egy próbát megér az ötlet. Mondjuk… kemény csajnak tartom magam, de a taxisos többször megkérdezik, hogy biztos, hogy itt akarok-e kiszállni… egyedül? Kicsit ingoványosabb talaj felé veszem az irányt, nem szándékos, de úgysem bírom ki, hogy ne hozzam szóba, ha már egyrészt emiatt is jöttem fel hozzá. - Jó, akkor nem amiatt, de tényleg nem árt, ha normális időközönként lát – legyintek a kezemmel, aztán újabb erőt merítek a kávémból. Nem egyszerű ez a téma, és igazából minden egyes alkalommal képesek vagyunk összekapni rajta, de ha csak egy kicsit is látnám a szándékot. Ah, nem tudom. - Honnan tudod, milyen az állapota, ha nem voltál nála egy ideje? Középstádiumban van, ami azt is jelentheti… - elhalkulok. Nem tudom, tényleg utánanéztem a témában már mindennek, mindenhol mást írnak, de a tapasztalat elég ijesztő. Mélyen szívom be a levegőt, mikor elfordul és megiszom az utolsó korty kávét is, majd előrébb tolom a csészét. Pár pillanatra csendben maradok, aztán folytatom csak. Mikor a szivacsot a mosogatóba dobja és kifakad ő is, az ablak felé pillantok és megingatom a fejem. - Nincs mit mondanotok egymásnak? Ő az anyád, April! – kerekednek el a szemeim, aztán felpattanok a székről és megkerülöm a pultot, majd megállok mellette és próbálom felvenni vele a szemkontaktust, miközben őrülten suvickolja a tepsit. – És mégis mit mondjak neki, mikor rólad kérdez, hm? – kérdezem, mert hát minden egyes alkalommal érdeklődik. Iránta is és Bobby iránt is. – Minden egyes alkalommal ülök ott, mint egy rakás szerecsétlenség és én mentegetőzöm, hogy biztos nagyon sok a munkád, és hasonlók. – Egyszerűen szánalmas. Egyikük előtt a másikat védem, míg a másikuk előtt az egyiküket. Mindkettőt eléggé szeretem ahhoz, hogy ne állítsam be rossznak a másik előtt. Bobbynak pedig még csak a szemére sem tudom olvasni a dolgokat, ki tudja, merre tengődik. Jó kis családunk van, mindig is tudtam. - Nekem is tökre elegem van már ebből, hogy könyörögni kell, de látom, úgyse érek el semmit ezzel – horkanok fel én is, aztán töltök magamnak egy pohár vizet, ami épp a kezem ügyébe akad. Bár sokkal jobban jönne mondjuk egy tequila. Vagy egy whisky. Mindegy, csak valami erősebb. - Most elküldesz, vagy mi? Milyen bonyodalom? – sorakoznak a kérdések, mielőtt lehajtom az egész pohárral, amit töltöttem magamnak, de közben hallom ám, mikor motyog az orra alatt. Én pedig bármennyire is vagyok mérges, a kíváncsiságomat sosem tudtam elnyomni. - Milyen baromságokat? – Aprilre nem jellemző a „baromságokat művelés”, az Wilkinséknél inkább én vagyok, nem ő, de lehet, hogy még tud ő is meglepetéseket okozni.
Argumentatív személyiség vagyok, ezt tudom magamról. Szeretem a vitákat, sőt, kifejezetten csalódott vagyok, ha egy kérdésben csak úgy nekem ítélik az igazat. Sokaknak az a nagy iskolai rémálmuk, hogy nadrág nélkül mennek be és kinevetik őket; az enyém viszont az volt, hogy hetekig készülök a vitaklubba, gyakorolom a kézmozdulatokat, az arckifejezéseket, milliószor elmondom a szöveget és legalább tíz külön lehetséges kimenetelre készülök fel, aztán… Egyikre sincs szükség. Fura megmagyarázni, de ha belém fojtják az érveimet, az kábé olyan érzés, mint mikor kisrókázik az ember; nem jön ki, aminek kellene, de végigmarja a nyelőcsövét és órákig ég meg kóvályog utána a gyomra. Azonban June-nal vitázni anyáról legalább olyan értelmetlen, mint Saúllal… bármiről. Nincsenek érvek, csak a tény, hogy máshogy látjuk a dolgot. June magában nyilván azt gondolja, hogy csak önző vagyok, meg lusta, és egyszerűbb nem törődni anyával; tényleg egyszerűbb, de nem azért, mert érzéketlen vagyok. – Igen! Megszült! De azt már elég régen magam mögött hagytam – forgatom meg a szemeim. Utálom ezt az érvelést; mint amikor régen épp összevesztünk June-nal (nem hosszú időre, csak olyan szokásos tinédzserdráma módon), és bármelyik felnőtt tudta meg, rögtön azzal jött: de hát testvérek vagytok! Mintha csak azért, mert ugyanabból a DNS-állományból halásztuk ki a magunk felét, máris feltétlen legjobb barátoknak kellene lennünk. Úgy értem, jóban voltunk; sokáig a legjobb barátomnak tartottam, még ha nem is mondtam el neki. De ennek nem kellene törvényszerűnek lennie. June mellém sétál, én pedig vagyok elég makacs, hogy ne lépjek odébb, és ne bújjak ki a tekintete alól sem. Mégiscsak ő a kisebb és a fiatalabb. – Több ideje élek egyedül, mint amennyit vele töltöttem. Nincsenek közös témáink, csak ezt mondom. De persze ilyenkor jön, hogy „mondd el, mi van veled”. De mégis mit? Öt perc alatt le lehet tudni. Már régen is pont ezért utáltam eljárni a nagyihoz, mármint, apa anyjához. Rendes nő volt, nem arról van szó, csak amint megválaszoltam a szenthármast (van-e fiúd – milyen az iskola – nem kéne fogynod?), kifújt minden téma. Anyával is ez van. Nem tudok eljárni hozzá túl gyakran beszélgetni, mert olyanról nem tudunk értekezni, amiről egyébként beszélgetni szoktam (mint az aktuális politikai vagy épp gazdasági helyzet, vagy hogy milyen volt a forgalom, mert nem jár sehová, vagy hogy Kate megint mekkora baromságot művelt, mert fogalma sincs, ki az a Kate), attól pedig kiráz a hideg, hogy az időjárásról beszéljek vele két órát. June-nal más. Ő… nos, emlékszik dolgokra, kezdetnek. Másrészt ha nem is értünk egyet, azért tudom, hogy felfogja, amit mondok neki. – Nem kell könyörögni. Hogy mi van velem meg anyával, az nem a te dolgod. Pont úgy, ahogy én sem szólok bele, hogy mi van veled meg Bobbyval – teszem hozzá némileg szúrósan. Bobby finoman szólva is a családunk fuck upja, és legtöbbször az őrületbe kerget, mert mindig hozzám jön, hogy megoldjuk, vagyis, megoldjam a gondjait. Főleg azért, mert azt találtam mondani nyolc éves korában, hogy ha bármi gondja van, jöjjön hozzám, de nem gondoltam, hogy még bőven húsz évvel később is itt leszünk. Persze nincsenek rosszban June-nal, csak… hozzám közelebb áll. Mégiscsak az én ikertestvérem volt. Szinte biztos vagyok benne, hogy June például arról sem tudott, hogy Bobby azt ígérte, eljön karácsonyra, és hoz ajándékot, de ez még októberben volt, azóta pedig nem érem el. Mármint, Bobby sokszor eltűnik csak úgy, de Tonyval ellentétben Ő be szokta tartani az ígéreteit, hacsak közbe nem jön valami. De olyankor mindig hív. Azután viszont, ami legutóbb történt, hogy pont egy fedett akció során bukkantak rá arra az idiótára egy kaszinóban, miután bejelentettem az eltűnését, nem állhatok ilyenekkel mások elé. – Dehogy küldelek el! – Fáradtan sóhajtva nézek rá. Miért kell mindig mindenkinek úgy tennie, mintha én lennék a rossz? – Csak arra kérlek, hogy hagyjuk ennyiben. Karácsony van, nem? – Nem vagyok akkora híve a vallásnak, de az ünnepek hangulatát azért szeretem, már azelőtt is imádtam a Karácsonyt, hogy Emmáék megszülettek volna, azóta pedig… Hát maradjunk annyiban, hogy külön élmény a dolog. Már nem Emma, ő egy kis méregzsák volt idén, de úgy egyébként. Meg amúgy is Ő jött ide, szóval lényegében… elküldhetném. Csak nem akarom. Mert annak ellenére, hogy a hajamat tépem attól, amikor megpróbál beleszólni abba, hogy viseltessek mások felé, mégiscsak a húgom, és szeretem. A magam távolságtartó módján. Szívesen megosztom vele a dolgokat. Csak nem azokat, amiktől ostobábbnak tűnök a szemében, mint amit még el tudok fogadni. – Én-eaaaah… – Későn kapcsolok, és összetorlódnak a hangok a nyelvem hegyén. Már nincs visszaút. Sóhajtok, és végül feladva, hogy ezt a foltot most le tudom kaparni, engedek rá egy kis vizet, aztán megmosom a kezem. – Csináltam… Valamit. Szívem szerint csak ennyit mondanék. – Valami… baromságot. – Mielőtt folytatnám, azért gyorsan elnézek a nappali felé, de Logan már nem csak vizuálisan van teljesen beleborulva a tévébe, hanem egy nagy tappancsos fülhallgatót is szerzett valahonnan. Emma pedig épp fent dübög a szobájába, hallani a huppanásokat, gondolom táncol. Mert tudja, hogy azt utálom. Nem a táncot, azért nem Bomont, Utah vagyunk, csak… Idegesítő a huppogás. Nekidőlök a pultnak, és összefonom a karjaimat, mert legszívesebben begubóznék. – Lefeküdtem valakivel, akivel nem kellett volna. Mármint… Nem egy gyilkossal vagy ilyesmi! – emelem fel védekezőn a kezeim, mert azért ez elég rosszul hangzott. A helyzetnek megvan a maga borzalma, de azért… nem ez a típus. – Egy munkatársam. – Lehunyom a szemem és hátravetett fejjel nyögöm ki: – Garrido. Vele. Lefeküdtem Garridoval. Bár ha őszinték akarunk lenni, nem volt benne sok fekvés. De úgysem ez a lényeg. Mármint, a személy maga is olyan, hogy legszívesebben letagadnám, és June is elég sokszor hallgathatta már a kirohanásomat róla, de… Az igazság az, hogy Én voltam, aki mindig helytelenítette a kapcsolatát Bentley-vel. Mármint, hogy együtt dolgoznak, és Ő lényegében a főnöke. Logikusan eleve is hülyeség azzal kezdeni, akivel aztán ha félremennek a dolgok is minden nap látnotok kell egymást, de ha ráadásul a karriered útjába is állhat… És erre képes vagyok egy majdnem ekkora baromságot csinálni. Nem kellett volna elmondanom neki, de igazából… Egy kicsit megkönnyebbülök. Már felrobbantam a gondolattól, a sok kérdéstől, ami bennem keringett evégett. Próbáltam elmondani Cassnek, de neki is megvannak a maga bajai a fia apjával. – Jó. Tessék. Hibáztam – tárom szét a karjaim, várva tőle a reakciót. – Add ki magadból. Azok után, amit rólad és Benről mondtam neked… Meg a hátad mögött…
Valamiért úgy érzem, hogy ez az egész helyzet az anyánkkal kapcsolatban örökös vita lesz közöttünk. Sosem tudunk közös nevezőre jutni, én viszont nem tudom megállni, hogy ne hozzam szóba, mert zavar, na. Ha pedig valami zavar, egy ideig képes vagyok türtőztetni magam, viszont van egy pont, ahol bármennyire próbálom a szemem előtt tartani a családi békére irányuló vágyamat, egyszerűen nem megy. Ez most pontosan egy ilyen eset. April „megszült” féle megjegyzésére hasonlóképp forgatom meg a szemeim, ahogy ő az előbb. Ha valamiben, ebben tökéletesen hasonlítottunk, ezt többen mondták, hogy a tipikus Wilkins-féle szemforgatás miatt nem tagadhatnánk le, hogy testvérek vagyunk, minden másról simán. Most komolyan azt gondolja, ennyi köti hozzá? Anyám, itt komoly problémák vannak, azt hiszem. Annyira nem akarok ebbe belefolyni, tényleg, de kénytelen vagyok. - Én nem azt mondom, hogy órákat kellene ott ücsörögnöd nála és csacsogni közös témákban. Mindegy, nem érted – legyintek lemondóan, már-már tényleg feladva ezt az egész sztorit. April is és én is kezdünk csak idegesek lenni, ennek nem sok értelme van így, valóban, de nem is értem, miért gondoltam, hogy majd ezúttal más lesz mint máskor? Mindig ugyanaz a lemez. Többször nem kellene próbálkoznom, teljesen felesleges. - Nem is fogok – vágom rá rögtön. Mármint könyörögni. – Befejeztem – vonok vállat, mint aki megsértődött kicsit. Tököm sem fog többet erről beszélni, majd később jó lelkiismeret furdalása lesz, de az engem nem fog érdekelni. Nem. – Bobby meg megcseszheti, hívtam a múltkor is, hogy mikor látom már végre, de nem volt hajlandó felvenni a telefont, szóval feladtam – tárom szét a karom. Hihetetlen elcseszett egy család vagyunk, azt meg kell hagyni. Mikor felhozza, hogy nem akar erről vitázni és tulajdonképp, hogy nem kell itt maradnom, ha csak erről tudok beszélni, veszek egy mély levegőt, hogy ne forduljak meg és menjek ki a lakásból én is jó hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Végül is, igen, Karácsony van, nem kellene… - Jó, abba hagytam. – Egy időre. Ezt már csak magamban teszem hozzá, de tudom, hogy úgysem fogom és mindig ki fog kívánkozni belőlem. Na meg amit ott elmotyog maga előtt igencsak felkelti az érdeklődésem, a kíváncsi természetemnek sosem tudtam nem engedni, úgyhogy elő is furakszik szépen. - Na de mit? – Valamit. Valamit én is csináltam. Mellesleg Aprilre azért többnyire nem volt jellemző, hogy baromságokat csinál, az inkább én vagyok, persze csak Bobby után jövök a sorban én is. Viszont ez most nagyon megbolygatta a fantáziám, és mindenféle az eszembe ötlik, April meg csak makog itt előttem, amire kicsit türelmetlenné válok. – Mond már, istenem – sóhajtok fel, majd a szemközti pultnak dőlök, ahogy megfordul és szemrevételezi a gyerekét, amire összeráncolom a homlokom. Jézusom, itt valami komoly dolog lehet. Kérlek April, ne kelljen szerepet cserélnünk, én nem tudok olyan szúrósan nézni rád, mint te szoktál rám, ha valamit elbasztam. Mikor belekezd, az arcomra kérdő tekintet kerül. - És? – És akkor mi van? Ha lefeküdt valakivel. – Azt remélem, hogy nem ment el a józan eszed, annyira még én sem vagyok hülye, hogy gyilkosokkal feküdjek le – mosolyodom el halványan. Viszont mikor kinyögi, kivel, a szám elé kapok, úgy próbálom leplezni a kiszélesedő mosolyom. - Garridoval. Mármint azzal a Garridoval akiről annyit mindent mondtál, csak jót nem? – emelkedik meg a szemöldököm. Hát ez… elég meglepő. Mármint April mindig olyan nagyon átgondolt szokott lenni ennyire kétségbe lehetett esve, nem volt más?! - Jó, a részletekre nem vagyok kíváncsi – intem le, mikor elkezdi, hogy nem volt benne sok fekvés… - De legalább jó volt? – pillantok rá. – Amúgy ezt mégis, hogyan sikerült kivitelezni? Mármint nem a szexet magát, hanem az indíttatást? – sandítok rá, de még mindig nem tudom lemosni a vigyort az arcomról. Főleg azért nem, mert most pontosan abba sétált bele, amiről nekem évek óta papol, hogy nem jó, ha munkatársak között ilyen kapcsolat alakul ki. Mellesleg nálam még nem is arról volt szó, hogy előbb lettünk munkatársak Bentleyvel, hanem fordítva. Szerintem tuti részeg volt. Vagy józanon ment volna el ennyire az esze? - És akkor most kellemetlenül érzitek magatokat egymás társaságában, vagy mi a felállás? – érdeklődöm, miután azt is bevallotta, hogy a hátam mögött is kibeszélt, király, hah. Mindegy, ez most nem annyira érdekel. – Vagy talán lesz belőle több alkalom is? – vonogatom a szemöldököm viccesen és halkan nevetek. Hát ez nagyon jó.
Kissé összerezzenek arra, amit Bobbyról mond, de próbálok nem túl nagy figyelmet fordítani rá. Ő már csak… ilyen volt. Megbízhatatlan. Rosszabb, mint Tony. Na jó, igazából nem, mert nem szokott olyanokat ígérni, amit nem szándékszik betartani. Tonynak az ígéret pont olyan, mint az, hogy „szeretlek” úton-útfélen hozzávágja minden szerencsétlenhez, és nem érti, miért baj ez. De erőszakosan próbálom rávenni magam arra, hogy ne akarjak túl sokat belelátni ebbe az egészbe. Nem szabad; azután, hogy múltkor is úgy beégtem… Mindenki azt hiszi, túlaggódom a dolgot, és nem tudom, lehet, hogy igazuk van. Elvégre, felnőtt férfi. Hivatalosan. Úgy is kéne viselkednie és felelőséget vállalnia a tetteiért, nem lehetek mindig ott, hogy kihúzzam a szarból, ugye? De ezt inkább nem kötöm June orrára. Ahogy azt sem, hogy valamiért mégis van valami kellemetlen érzés, ami összerántja a gyomrom. Nem akarom terhelni ezekkel, mert neki is megvannak a maga bajai, biztos vagyok benne (és nem csak azért, mert egy Bentley nevű személlyel tervez összeházasodni), ugyanakkor… És ezt be kell látni, az emberi kommunikációk igen nagy része csakis panaszkodásból vagy épp nagyzolásból áll. Jelen helyzetre szabad tippelni, melyik igaz. – Szerencsére nem sok mászkál még belőle a városban – morgom a nem létező bajszom alatt, mert biztos vagyok benne, hogy egyébként teljesen jól hallotta és érti is, mi a helyzet, csak jól esik kimondania, legalább annyira, mint amennyire én a föld alá süllyednék szégyenemben. Nem azért, mert lefeküdtem valakivel, egyszeri (és ezt nagyon, nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy egyszeri) alkalom gyanánt; az embernek, vannak bizonyos vágyai, amiket csak ideig-óráig tud figyelmen kívül hagyni. Általában a férfiakat szokták szükség-koncentráltnak gondolni, mert ők igencsak ösztönösen szoktak cselekedni, a legtöbbjük nem gondolja át kétszer; valójában a nők nagyja sem, csak belénk neveltek egy adag finomságot, és nem megyünk fejjel a falnak. Tonyval már hat éve szeparálódtunk, bár emocionálisan valószínűleg már régebb óta; és a válás is öt éve hivatalos, úgyhogy ennyi idő alatt nyilván akadtak szexuális partnereim. Egy időben, talán három éve, még aktívan randizni is megpróbáltam, előbb ismerősökön keresztül, aztán regisztráltam pár helyre. Mindenki tudja, mire való a Tinder; aligha életünk szerelmét keressük ott. De meglehetősen nehéz összeegyeztetni a hektikus munkarendemet, a még hektikusabb családi életemet, és még adott esetben a randizást is. Úgyhogy mondhatjuk, hogy be voltam már rozsdásodva, bizonyos értelemben; tudnám mással is magyarázni, csak nem akarom. – Most komolyan? – sóhajtom fáradtan, próbálva nem törődni a felhevülő arcommal. Még, hogy jó volt-e… Ha nem tudnám jobban, megkérdőjelezném, June nincs-e felbérelve Seggfej nyomozó által, és épp a fülébe susmorogja a kérdéseket, mint valami CIA ügynök bevetésen. – Nem volt… olya borzasztó, mint lehetett volna – felelem végül óvatosan, a plafont bámulva. A kelletlenségemből alighanem egyértelmű volt az igazi válasz, és mintha ennek felismerését látnám csillanni a húgom szemében. Tényleg nem a szex ténye zavar, meg az sem, hogy egymással beszéljünk róla; mármint, régen közös szobánk volt, ahonnét többször ki is zártam még a gimnázium alatt, ha át jött az aktuális barátom. Ezek után meg elég nehéz volt megpróbálnom rávenni arra, hogy a maga kalandjaiban meg legyen óvatos. Nem azt mondom, hogy feltétlenül sok partnerem lett volna még az egyetem előtt, de… nem volt kevés. És utólag nagyon is érzem ennek a súlyát, meg a megkönnyebbülést, hogy a hülye tinihormonok késztetése ellenére valahogy akkor (még) nem estem teherbe. – Nem tudom! – Legszívesebben vinnyogva toppantanék, mint egy hisztis kisgyerek, amiért ekkora káoszt érzek a fejemben ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy egyszerűen le kéne peregnie rólam az önvádnak, amiért pont Hozzá kell vonzódnom az összes lehetőség közül (még Burnham is jobb lenne!), mert nagyon is tisztában vagyok a kémiai hátterével, és a slut-shaming sem áll közel hozzám, de… Képtelen vagyok megérteni saját magamat. Ez a katyvasz itt belül pedig teljesen megőrjít. – Én… Ez annyira… Utálom, tudod? Rendesen utálom őt, June! – szegezem rá az ujjamat, úgy, mintha épp róla beszélnék. – Önző, egoista seggfej, akinek nem volt gyerekszobája, ráadásul azt hiszi, hogy minden nő szalad utána, és még mindig húsz évesnek érzi magát, képtelen felnőni, legszívesebben a nyakkendőjébe fojtanám, és hadd ne kezdjem el azt az idióta bajuszt! Túl sok Magnumot nézett! – Érzem, hogy saját magamat hergelem megint bele ebbe a haragvó mondatárba, minden szóval lüktet az ér a halántékomon. Bár lehet, hogy az a légszomjtól van, mert levegőt is elfelejtek venni. – És ugyanakkor meg mégis itt van ez a… nem tudom. Ez a megfoghatatlan, őrjítő valami, amitől legszívesebben leteperném, és majd a pillanat adja, hogy szexuális vagy gyilkos szándékkal. Érted? Csak mert én nem. Szeretem a racionalizmust és a kiszámíthatóságot, úgyhogy az, hogy pont a saját testem reagál így, egyenesen árulásnak tűnik, pedig magamtól nem szabadulhatok. És az a baj, hogy minél jobban próbálom erőszakkal elnyomni ezt az érzést, annál többször bukkan fel. A kérdésére összevonom a szemöldököm, aztán megrázom a fejem. Már épp válaszolnék, amikor megjelenik az arcán az a kifejezés, ugyanaz, mint amikor először meséltem neki Tonyról. – Nem. Nem, nem, nem, nem! Nem, June! – Úgy szidom le, mint ahogy Loganéket szoktam. Már maga a gondolat is őrjítő. Annak ellenére, hogy nem a lehetőségre mondok nemet, hanem arra, hogy ő ezzel beszélje tele a fejem. – Nincs köztünk semmi, és soha nem is lesz. Ez csak valami… anomália. Rendellenesség. Van valami a testemmel. Nem tudom, talán beteg vagyok vagy ilyesmi… Más lehetőség nincs. Kész. Lágyuló vonásokkal pillantok ismét a húgomra, miután végig mértem a testemet, keresve, mikor tör ki belőlem valami parazita vagy ilyesmi. – Nem tudom. Késő este volt, fáradt voltam és nyűgös, mi meg bent maradtunk mert folyamatosan újra akarta vizsgáltatni velem az egyik gyilkosság helyszínén talált kabátot, ami egészen bizonyosan a gyilkosé volt, de nem találtunk rajta semmit. Vagyis, a többi helyszínelő nem, ezt nem én vettem nyilvántartásba, de valamit elnéztek, ez a seggfej meg talált rajta egy festéknyomot. Fekete festékfoltot, az antracitszürke kabáton…! És be nem állt a szája, úgyhogy nyilván vissza kellett szólnom neki, és valahogy… – Tehetetlenül tárom szét a karjaim, megint nekidőlve a pultnak. – Nem maradtam utána sokáig, úgyhogy nem beszéltünk, és igazából azóta sem. Mármint, nyilván igen, együtt dolgozunk, de sosem maradtunk kettesben, ő meg valamiért nem mondta el senkinek, gondolom, mert akkor már munkahelyet kellett volna váltanom. És tudod, mi a legfurább? Hogy nem néz rám másként. Mármint, ugyanolyan seggfej, mint mindig, de nem… jobban. És ezzel az őrületbe kerget. Igazából kezdem azt hinni, hogy engem tényleg minden az őrületbe kerget. Ahhoz képest, mennyire halvérűnek tűnök, valójában elég ideges típus vagyok, csak elég kifejezéstelenséget örököltem apától, hogy ne legyen annyira feltűnő. – Azt hittem, majd más lesz utána. Ő is, meg ez az izé, amit érzek, de nem úgy érzek. De nem. Ugyanolyan. Lehet, hogy ez már a korai menopauza tünete. Elvileg a fokozott szexuális étvágy az egyik, néha. – Igazság szerint nem bánnám. Mármint, fiatal vagyok még, annak ellenére, hogy általában minimum ötvennek érzem magam, de az legalább együtt járna azzal, hogy kevesebb menstruációs görcs, és még kevesebb lehetőség egy gyerekre. A terhességi pánikomról inkább nem szólok neki. Megrázom a fejem és némileg erőltetett, de könnyedebbnek szánt vigyorral fonom össze a karjaim. – Nincs véletlenül szabad, kellően sármos munkatársad? Inkább a tieidre tapadjak, mint a sajátomra.
A helyzet az, hogy komolyan bármit el tudtam volna képzelni Aprilről -na jó, ez azért önmagában is erős túlzás-, de azt, hogy majd pont azzal a személlyel gabalyodik össze, akit öt percen keresztül egy levegővétellel tudott szidni, az elég szokatlannak hangzott. Mármint hogy találta meg pont őt? - Még szerencse, mert akkor annyival több esélye lenne, hogy újra megtaláljátok egymást. Na, nem mintha képes lennél elkerülni ezentúl – mosolygok bele a mondat végébe, mert hát bármennyire is próbálom meg sajnálni őt, nem tudom. Különben sincs ebben semmi, az utálatot a szerelemtől néha egy hajszál választja el, bár kétlem, hogy itt erről lenne szó. Attól még néha jól érezhetik magukat egymással, nem? - Nyugodtan valld be, nincs ebben semmi – vonok vállat az orrom alatt somolyogva, majd mikor végül kimondja, hogy „nem volt olyan borzasztó”, kiszélesedik a vigyorom. A nem volt olyan borzasztó jelen helyzetben azt jelenti, hogy bármikor újra megismételnéd, mert olyan eget rengető volt, kedves nővérkém? Ezt inkább nem mondom ki, de a mosolyomból valószínűleg leveszi, hogy erre gondolhatok. Aztán mikor elindul a lavina, amiről az előbb beszéltem, hogy képes öt percen keresztül szidni, csak egyre magasabbra szökik a szemöldököm. A végére már én sem nagyon értem. - Hátha rá lehet venni, hogy szedje le azt az idióta bajuszt és akkor már egész baráti, nem? – tanácsolom a leghülyébb ötletet, ami első körben az eszembe jut. – Vagy kapcsold le a villanyt, az is egy opció – viccelek kicsit, bár nem hiszem, hogy Aprilnek ez a lehetőség túlzottan tetszeni fog. A kérdésére megingatom a fejem, majd egy válvonással is jelzem, hogy én sem igazán találok fogást ezen az egészen, hacsak nem... - Nem annyira, de ha már egyszer lefeküdtetek, akkor szerintem teljesen mindegy is. Teperd le, aztán majd meglátod, hogy szexuális vagy gyilkossági szándékkal teszed. Végül is, te mindkettővel jól jársz, ha már így vélekedsz, nem? – Ebben a helyzetben én sem tudok okos lenni, mellesleg inkább fordítva szokott történni az ilyesfajta tanácskozás. Ha mégis így, akkor se vagyok hozzászokva az ilyesfajta meglepetésekhez, mert ha valami, ez most tényleg az volt. Nem is tudom, hogy büszke vagyok-e Aprilre vagy inkább csak kárörvendek kicsit, amiért most visszájára fordult az általa oly sokszor hangoztatott „kollégával jobb, ha nem kezdesz” mondat. - Persze, a betegség tünete a testi vonzalom. Ezt kémiának hívják – tárom szét a karom, hisz ezzel nem mondok akkora hülyeséget, ez így van és kész. Még hogy betegség. Azért elvigyorodom azon, ahogy végigpillant magán. A sztorit érdeklődéssel hallgatom, mikor viszont megáll, rögtön megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem, ami eléggé felkelti a kíváncsiságom, és nem is értem, eddig hogy nem kérdeztem rá. - De várj már, ő vagy te kezdeményeztél? – török a lényegre, mert vélhetőleg ezt az izgalmas, legfontosabb részletet kihagyja a meséből. Nem is tudom, kire fogadjak inkább. – Hát ha nagyobb seggfej lett, akkor azért valószínűsíthető, hogy az ennek az egész légyottnak a hatása, nem? – gondolkodom hangosan. – Lehet, hogy azért, mert megpróbálja kiprovokálni, hogy megint leteperd – cukkolom kicsit széles mosollyal az arcomon, nem bírom megállni. Értem én, hogy szar helyzet, de ez az egész önmagában annyira vicces is. Nem tehetek róla, próbálok együttérző lenni, de most valahogy nem megy. Viszont a rosszkedvem egészen elillant mostanra. A kérdésére rögtön gondolkodni kezdek, de a bevillanó pár férfikollégám nem hinném, hogy alkalmas lenne erre a posztra. - Hát, legtöbbjükről fogalmam sincs, hogy szinglik-e vagy sem. Ott van Jay, de ő ugye tabu, és az sem biztos, hogy szingli, inkább nem, mint igen. Aztán... Josh, de Josh-sal nem kezdenék a helyedben, elég szerencsétlen figura, és abban sem vagyok még száz százalékig biztos, hogy nem a saját kapujára játszik. Rejtély. Meg mondjuk ott van még Dean, az egyik csoportvezető, ő jó parti, de elég munkamániás. Mondjuk ebből a szempontból egészen összeillenétek – tárom elé a palettát készségesen, majd felhajtom a maradék kávét a bögrémből. - Na, most alaposan megleptél. Azért még nem felejtettem el, miért jöttem. – Nem hozom szóba még egyszer, csak akarom, hogy tudja, részemről nem ennyi volt a „küzdelem”.
Nem tudom, miért gondoltam, hogy a húgom megért majd. Elmúltak már azok az évek, elég régen, amikor még mindent megosztottunk egymással, és nehéz lenne megmondani, azért szűnt-e ez meg közöttünk, mert eltávolodtunk, vagy azért távolodtunk el, mert nem osztottuk meg a dolgokat… Tény, én több mindent szeretek magamban tartani, mint ami még egészséges. Már nekem. Bár ha mindig szabadjára engedném a haragomat, az sem lenne túl egészséges, másoknak. Akárhogy is, vannak az alaptermészetünkben annyira különböző dolgok, hogy nem feltétlenül lehet őket mindig egyeztetni. Újabban pedig mintha csak ilyenből állnánk. Nem tudom, ez mennyiben természetes, és mennyiben van benne, hogy az egyetem miatt Pennsylvániába költöztem, aztán anya is… De mindenesetre, ez van. Azon kevés alkalmakkor, mint a mostani pillanatok, azért érezni vélek valamit a múltból. Kivéve, hogy Garridonak a jelenemben sincs sok keresnivalója, nemhogy a múltamban. – Nem értem, miért csinálsz úgy, mintha bármikor is újra megismétlődne valami ilyesmi…! Ez egy egyszeri baklövés volt. – Egyszeri baklövés, amit soha nem fogok tudni elfelejteni, ha nem az én pofám ég miatta, akkor tuti, hogy előbb-utóbb Garrido pofája nyílik meg. Az ilyesmi mindig kiderül. – A hibáidat pedig nem dédelgeted, hanem kigyomlálod! De ezt talán pont feleslegesen mondom June-nak; elvégre, most is ott van mellette Jay… Ami nem tiltott. Nem csinált, tulajdonéppen, rosszat. De nyilván érzi, hogy nem helyes a dolog, és valahol hazudik, különben elmondta volna Bentley-nek. – Nem! Én csak személyesen a gyilkossággal járnék jól, de azzal is csak addig, míg rá nem jönnek, hogy én voltam. Bár sok embernek lenne oka megölni azt a seggfejet, de én vagyok a legközelebbi gyanúsított – morgok. Jól állna a narancs, azt hiszem, de nem egy beszélő plexin keresztül akarom végignézni, ahogy a gyerekeim felnőnek. Amúgy is, ki vigyázna rájuk? Az apjuk? Elvesztené őket kártyán. A nagyanyjuk? Két éven belül zugivó lenne mindkettő. June? Bobby? Bele sem kezdek. Nem, az a szomorú valóság, hogy nem gyilkolhatok meg senkit, mert nincs, aki vigyázzon a kölykökre. Már megint. Miért vonnak meg tőlem minden mókás dolgot? A kérdésére tanácstalanul vonom meg a vállam. – Fogalmam sincs…? – Apa régen mindig az ilyesféle válaszokra kérdezett vissza úgy, hogy „kérdezed vagy mondod?”, amire a válasz általában „mondom?” volt, és nem voltunk egy tapodtat sem előrébb. Igazából tényleg nem emlékeztem. Ahogy mondani szokás: olyan gyorsan történt. És nem tudom, melyik esetben utálnám jobban magam, ha én kezdtem volna, vagy ha folytatom. – Nem három évesek vagyunk a homokozóban, June! – forgatom meg a szemeim a feltételezésére. – Nem azért húzkodja a copfomat, mert tetszem neki, hanem mert egy seggarc, és mindjárt a homokba nyomja a fejem… Már ha nem előzöm meg. Ez egy harci helyzet. Nem romantikus vacsora. És látom, hogy nem veszi komolyan, ami igazából sért. Mellettem kéne állnia, nem? Az én pártomon. Áruló! Na jó, azért kitagadni még nem fogom. – Sosem találkoznánk. Igen, Dean jó parti lehetne – sóhajtok tettetett álmodozással. Aztán nevetek; magamon. A helyzeten. Hogy a büdös életben soha nem fogok találni senkit, egyedül maradok, és savanyú vén szipirtyó leszek, akit a gyerekei sem látogatnak, mert az agyukra ment kiskorukban, és nem kapták meg a megfelelő szeretetet. Egyedül halok meg, ez már biztos. Talán macskát szerzek majd. Jobban szeretem a kutyákat, de már most ropog minden ízületem, biztosan nem fogok tudni takarítani utána, a macska legalább elegáns, az letisztítja saját magát. A jövőképem elég csalódástkeltő, de nem akarom June-ra önteni az egészet, mint egy adag büdös szennyest. Előtte még tényleg ott áll az élet; pedig ennyivel nem vagyok idősebb. Csak leterheltebb. De neki még van oka örömre, meg izgalom is akad; és az utolsó dolog, amivel két férfi közötti őrlődésben foglalkoznia kéne, az anya. De persze ő ennél jobb ember, ellentétben velem. – Tudom. De el kellene – sóhajtom, aztán ellököm magam a pulttól. – Inkább együnk. Mit szólsz? Még van a karácsonyi csirkémből, mert Emma hirtelen vegetáriánus lett a héten… Régen szeretted. – Mert én csináltam a karácsonyi ebédeket-vacsorákat évekig, mielőtt egyetemre mentem volna. Anya mindig úgy csinált, mintha büszke lenne rám, hogy ilyen ügyes lánya van, ezt szívesen hangoztatta is, főleg a felvételeken, de valójában ha én nem csináltam volna meg, akkor ő sem. Rendeltünk volna, talán; rosszabb esetben meg mikrózható kaja lett volna. Elengedem a haragot, legalábbis mára. A haragvásra itt van az összes többi napom az évben, amikor June nincs itt.
Kezdőlap
Jó környék, nem túl magasztos, de pont annyira biztonságos, mint New York többi része; a gyerekek, akik ebbe születtek bele, tudják már, mit szabad és mit nem. Egészen csendes is. Mindig meglepve néztem másokra, mikor a borzalmas szomszédjaikról beszéltek; a mieinkkel nem sokat beszélek, de udvarias hűvösségben éljük a mindennapjainkat.
