Egy nőnek nem kell harcosnak lennie, hogy erős legyen. Egy nőnek nem kell megtagadnia a szépséget, hogy erős legyen. Egy nőnek nem kell utálnia a férfiakat, hogy erős legyen. Egy nőnek nem kell megtagadnia a szerelmet, hogy erős legyen.
Egy nőnek nem kell gyűlölnie és megkérdőjeleznie minden cseppjét a női valójának, hogy erős legyen.

céltudatosság; határozottság; vörösre rúzsozott ajkak; miriád kosztüm a szekrényben; femme fatale; kivéve, hogy mégse; babák; rózsaszín és kék; időnkénti fagyizabálás és bőgés a kanapén; Glamour és Cosmopolitan; utcai és elegáns; feminizmus; az oktatás fontossága; Michelle f-cking Obama; egységben az erő, csapatjáték; a lakás átrendezése minden fájdalomra megoldás; kedvesség és odaadás; szeretheted a macskákat és a kutyákat is; i'm so pretty; mindenki anyja; anti-NRA; elhivatottság; az egész carpe diem klisé; megtalálni a hagyatékod.

Van benne egy jó adag kettősség, azok számára egyértelműen, akik ismerik tárgyalótermen belül és kívül. Őszinte elhivatottságból, az igazság szolgálatába állva, megállíthatatlanul tör át a védőügyvédek összehordott szarságain, és mindent megtesz, hogy megnyerje az ügyeit. Reméli, hogy egyszer valamelyik állam ügyésze lehet belőle; racionális, szinte hűvösnek tűnő logikával, a pszichológia minden cselét felhasználva csavarja a vallomásokat a saját javára. Nem a szimpatikusságra törekszik a bírók előtt, nem jópofizik, nem próbálja lekenyerezni őket egy szép mosollyal – a mosoly akkorra jár, ha jól végezte el a dolgát.
Meg bármikor, mikor a termen kívül van. Nem süllyed bele a nagyvárosi szívtelen vagy épp "feminazi" skatulyába, amiben elég könnyű elveszni egy idő után. Kifejezetten nagy szíve van, és nem rest ezt ki is nyitni mások felé, annak ellenére, mennyi sérelem érte már az életében, sokszor épp azoktól, akikben megbízott. Hisz a pozitív gondolatok erejében, s egyszerre az ok-okozati összefüggésekben; van egy álomfogó az ágya felett, de nem rest határozottan kiállni a démonjai helyett, nem pedig mások megmentésére várni.
Sosem felejti el azt, honnét jött, és milyen harcok árán jutott oda, ahol most van. Mióta elköltözött otthonról, keveset beszél spanyolul, és nem is adja sok jelét kubai hagyatékainak; amíg be nem lépünk a lakásába.

Don't kill my vibe.

A kréta hangosan sercegett a táblán, ahogy felkanyarítottam rá a betűket, egy egyszerű, fundamentális kérdést. Később az ilyesmiknek nem lesz itt helye, mivel azok táborát erősítem, aki szerint igenis van hülye kérdés; most azonban, a nyár ízével a szánkban, nem szándékszom rögtön elüldözni az egyelőre érdeklődve engem bámulókat.
– Mi egy vádlott célja? – kérdem fennhangon. A teremben susmorgás támad, de nem igazán érkezik válasz, míg át nem sétálok a professzori asztal másik oldalára, és nekitámasztom a csípőm. Kezeimet szigorúan fonom össze a mellkasom alatt.
Az ötödik sor környékén felemelkedik egy kéz, aztán a gazdája is feláll. Fiatal srác, láthatóan ízig-vérig laza. Tudja, miért van itt, és tudja, hogy sikerülni fog. – Az, hogy megússza?
Halk nevetés söpör végig a termen, ám nekem arcizmom sem rándul. – Mókás. De helytelen. Más?
Az első sorokban ülők úgy tesznek, mintha épp orrot fújnának vagy a telefonjukon lévő értesítést néznének; bármit, csak ne kelljen a szemembe nézni. Szigorúnak tűnök, én is tudom, elérhetetlennek; a valóság pedig az, hogy mindez csak az egyszerűség kedvéért magamra öltött álca, nincs benne semmi valóság. Ha tudnám, hogy működik, nevetve poénkodnék el a diákokkal, és engedném, hogy Toninak hívjanak; a tény viszont az, hogy az itt lévők alig egy tizede az, aki valóban célt ér majd a tanulmányaik végén, és ezeknek is csak fele, aki nem hiszi már első napján, hogy mindent tud. Elvégre, anyu és apu is ügyvéd volt, ugyan, mi újat mondhatnék én nekik?
– Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, más szemszögből kell vizsgálnunk. Mi a legfontosabb részlet egy büntetőeljárás során, amit figyelembe kell vennünk?
– Hogy a jó embert ítéltessük el?
Ismét nevetés harsan, de ezt gyorsan el is vágják. Úgy tűnik, megvan a helyi mókamesterünk.
– Az a részlet nem rajtunk múlik. A nyomozati anyag kész kijelentéssel kerül az asztalotokra, sőt, általában a kerületi ügyész már a stratégiát is meghatározza. Nem – csóválom meg a fejem. – A legfontosabb részlet a védőügyvéd személye.
Benyomom az egyik gombot a kezemben tartott kis kapcsolón, amitől a vetítő életre kel, a leeresztett vásznon pedig megjelenik egy rajzolt kis képregényecske; ahogy a védőügyvéd és az egyik tanúk padjára állított személy épp pofákat vágnak egymásra, a bíró pedig csak annyit mondd: "Hadd ne kelljen oda mennem!"
Ez persze megint nevetést vált ki a diákokból, néhányan egészen a padra görnyednek. Még az elől ülő "okoskák" sem tudják elfojtani a mosolyukat, még ha szégyellik is.
– Habár a nevetésük igazi szimfónia a fülemnek – jegyzem meg megránduló ajkakkal –, nem azért mutattam be ezt a képet, hogy oldjam a hangulatot. A szomorú igazság az, hogy ez a kép itt majdnem akkurátusan mutatja be a bírósági tárgyalások nagyját. Ez vélhetően mulattságosnak tűnik önöknek, a valóság viszont az, hogy életek múlhatnak azon, mennyire képesek maguknál tartani az irányítást. – Ellököm magam az asztaltól, és járkálni kezdek, hogy véletlenül se legyen kedvük vagy merszük elbambulni. Az arcokat figyelem, cseppet se félve attól, hogy a szemükbe nézzek; ők kapják el előbb a tekintetüket, nem én. Szeretem nézni a reakciókat, miközben beszélek. Sokat megtud az ember abból, az efféle "felesegesnek" ítélt peptalkokból mennyire hajlandóak figyelni. – Ez egy cirkusz. Maguk pedig a leendő porondmesterek, akiknek akkor is tartaniuk kell az előadás menetét, ha a bohócok túlzottan beleélték magukat a pitedobálásba. Minden azon múlik, mennyire képesek kezükben tartani az irányítást, és alkalmazkodni az új helyzetekhez. Ha egy tigris elszabadul, mert nem voltak hajlandók eléggé odafigyelni a gondozója panaszaira, az a maguk hibája lesz. Ha egy gyilkos megmenekül, majd rögtön utána újra megöl valakit, az a maguk hibája lesz.
Itt jelentőségteljes csendet tartok. Vesztettem már ügyet; ők még nem. Nem élték át, milyen az, ha több hónapnyi kemény munka vész kárba, és pontosan tudja az ember, hol hibázta el. Persze, jártak iskolába, a teszteket bizonyára utólag mindig jobban meg tudták volna írni – de egy rossz teszt eredményén nem múlik más emberek élete. – Megpróbálhatják másra hárítani a felelőséget. A nyomozók léhán töltötték ki a papírmunkát. Az ügyész nem megfelelő eljárást indított. A bíró egy seggfej. – Nevetés; még én is elvigyorodom kissé, bár ez nem a jókedvnek szól. Nem, ez számító és elégedett. – Lehet, hogy igazuk van. Megtehetik, hogy mást hibáztatnak. Miért ne? De a nap végén, mikor tükörbe néznek, mégis Önöknek kell majd magukba nézni és azt mondani: mindent megtettem. Ha pedig nem jön össze, akkor még mindig elmehetnek védőügyvédnek.
Szerencsére ez nem egy állami intézmény volt, ahol feltétlen palástolnom kellett volna, mit gondolok a védőügyvédekről. Pontosan felérnek a sztereotípiákhoz: pénzéhes, lelketlen seggfejek, akik az anyjukat is eladnák egy kis pénzért. Úgy fürdőznek a figyelemben, mint holmi papagájok. Nevetséges, szánnivaló bagázs; és az itt ülők jelentős része az lesz majd. Mert mindent a pénz irányít.
– Tehát. Hogy mi a vádlott célja? Az senkit sem érdekel. A lényeg, hogy a védőügyvédje mivel tudta teletömni a fejét, ugyanis a tárgyalóteremben vele álltok szemben, nem pedig a védencével. Egy védőügyvéd pedig mindenek felett nyerni akar.
Egy kéz emelkedik a magasba, majd egy morcosan szemöldökét ráncoló lány áll fel. – De a nyerés nem egyenlő azzal, hogy az elkövető...
– A vádlott. Elkövetőnek csak akkor minősül, ha rábizonyítjuk a szóban forgó bűntett kivitelezését.
Elvörösödik, ezt még a tetemes mennyiségű alapozó alatt is látni. – Igen, szóval ha az elkövető megússza a gyilkosságot, teszem azt, az nem egyenlő a nyereséggel?
Megrándul a szám széle, aztán lassan el is mosolyodom. Magamban bólogatok, mintha egyetértenék vele; legalábbis részben. – A "megúszás", hogy úgy mondjuk, a nyereség egy formája. De a legnehezebben elérhető forma. Az ügyészségen bőven figyelmet szentelünk annak, hogy elég egyértelmű bizonyítékunk legyen elítéltetni a vádlottat. Úgyhogy a teljes és tökéletes megúszás csak ritkán jöhet szóba; ezt a védők is tudják. Ezért próbálnak máshogy nyerni: például vádalkuval, vagy érvénytelennek nyilvánított tárgyalással. Ha csökkenteni tudja a kijelölt büntetést, az is nyereség lehet. A lényeg nem az, hogy az úgynevezett igazság érvényesüljön. Az egy nagy rakás lószar.
Nem hagyom, hogy magával rántson a jókedv, kifejezetten szigorúan húzom ki magam, ismét az asztalnak dőlve. – Nincs egyetemes igazság. Vannak tények, persze, bizonyítékok. Az értelmezésük és az összefüggése bizonyítása viszont a mi feladatunk; a védőké pedig az, hogy más történetet rakjanak össze ugyanazon szavak felhasználásával. Vegyük például az Állam kontra Whilberg ügyet...


* * *


Ránéztem a karórámra; drága, de nem túl feltűnő darab volt, amit sokkal szívesebben nézegettem, mint egy élettelen telefonképernyőt. Nem is értem, melyik barom gondolta, hogy majd bármikor is végleg átvehetik az órák helyét. 15:45-öt mutatott, azaz pontosan háromnegyed órám volt átérni a városon, hogy időben visszaérjek az irodámba a megbeszélésre a nyomozókkal.
Magassarkúm koppanásai az aszfalton visszhangoznak, ahogy a lépcsőn lesietve a vendégparkolók felé igyekszem. Épp a táskámban keresem ki az autóm kulcsait, így későn veszem észre, hogy a hallott léptek felém közelednek.
– Mrs. Ramirez...!
– Miss Ramirez – javítom ki sóhajtva. Azt gondoltam, az egyik diákom az, ám amint megfordulok és szembe kerülök egy kisebb fajta mikrofonnal és egy nem túl nagy, de érezhetően tévés kamerával, máris átkozni kezdem a jóhiszeműségem. – Nem nyilatkozom – hangzik a zsigeri válasz.
A riportersrác ezt láthatóan nagyon viccesnek találja. – Még nem is tettem fel a kérdést...
– Az mindegy – mosolygom rá úgy, mintha a pokolba kívánnám. Igazából nem áll tőle messze, nem szeretem a tévéseket. Akkor sem, ha ők valószínűleg valamelyik kisebb társaságtól jöttek a felszereltség látványából ítélve. – Semmiről sem nyilatkozom.
– Arról sem, lenne-e kedve eljönni meginni velem egy kávét?
Hangosan nevetek fel, még a fejem is hátravetem, és visszafordulok a táskámhoz, hogy a millió kacat közé csúszott kocsikulcsot keressem. – Ez volt a világ legkellemetlenebb meghívása.
– Elismerem, nem volt a legjobb – nevet magában, és szinte hallom a hangján, hogy lazán megvonta a vállát. – Na és arról a nyilatkozatról, amit a Romero-ügyben tett az egyik nyomozó...?
Már a kezemben volt a kulcs, de erre megdermedtem. Kellett egy-két másodperc, hogy felfogjam, mit mondott. – Miről beszél?
Látom a szemében felgyulladni a fényt, a felismerését, hogy most elkapott. – Hát, egy bizonyos... – itt belenéz a jegyzeteibe, stílusosan, a telefonján – David Roberts nyomozó, ő a Romero-ügyön dolgozik, nemde? – Nem válaszolok, ő pedig direkt elnyújtja a csendet. – Fél órával ezelőtt adott nyilatkozatot a kapitányság épülete előtt, hogy őrizetbe vettek egy bizonyos Martin Novak nevezetű embert, és kihallgatják a Romero-gyilkosságokkal kapcsolatban. Ő lehet a bérgyilkos, akiről szó volt már?
Azok az istenverte barmok, visszhangzik a gondolat ezernyi parázsló indulattal teli hangon a fejemben, mindennek azonban egy csepp jelét sem mutatom. Mint a katonák, elrakom későbbre a fájdalmat és a dühöt is. Jeges nyugalommal mosolyodom el újra, és hagyom, hogy ellazuljon a testtartásom. – Mint már mondtam... Nem nyilatkozom.
Ezzel pedig sarkon is fordulok, hogy masírozva induljak a kocsim felé. Már távolabbról feloldom a riasztót, hátha ebből majd Riporterúr is érzi, hogy nem fog többet kiszedni belőlem, de ez, sajnos, nincs így. Tipikus médiás, sose tudja, mikor kellene lelépni. – Nem gondolja, hogy egy ilyen nyilatkozat után igen kellemetlen volna, ha esetleg kiderülne, hogy nincs mi alapján bent tartaniuk Mr. Novakot?
– Nem gondolja, hogy ha egy nőt követ az autójáig, le fogják fújni paprikaspray-vel? – vigyorgom rá, miközben beszállok a vezetőülésre. Az ajtót még nem csukom be, de nem azért, mert annyira beszélni szeretnék vele, egyszerűen kicsit nehezebb magassarkúban vezetni vagy beszállni.
A srác, aki valahol huszonöt és harminc között lehet, felnevet, aztán a zsebében kezd turkálni, végül pedig előhúz belőle egy névjegykártyát. Mint a nagyfiúk. – Ha esetleg meggondolná magát a nyilatkozatról. Akár a Romero-gyilkossággal kapcsolatban... Akár a kávéval...
Mérhetetlenül biztos benne, hogy hívni fogom, vagy ha nem is, legalább lenyűgöz. A szomorú dolog az, hogy valahol valóban el kell ismerjem az arcátlan bátorságát.
Mézes-mázos mosollyal veszem el tőle a papírt. – Ha még akkor is itt áll, mikor beindítom a kocsit, áthajtok magán.


* * *


– Szóval? Elmész vele kávézni?
– Még ott a tojáshéj a hátsóján, ne viccelj! – ráncolom össze nevetve a szemöldököm, ahogy beletúrok a chow meinbe. Nem szeretem a zellert; de a többi része, a hús, a sülttészta, a rák, a szósz és a hagyma, túl tökéletes ahhoz, hogy hagyjam, a harmadik legfontosabb alapanyag visszatartson. – Nem mondom, igen izmos hátsóról beszélünk, de... Egyébként sem kezdek riporterekkel. Képtelenek szüneteltetni a munkát.
Carmen, a húgom megforgatta a szemeit, és sokat sejtetően szemezett a gombóccal az evőpálcikája végén. – Hasonlít valakire, akit ismerek...
– Ellenvetés!
– Elutasítom.
– Nem utasíthatsz el, nem vagy bíró.
– Ebben a szerepjátékban de.
Sikerül magamra ejtenem egy szál tésztát, amit gyorsan letörlök szalvétával, de így is szójás nyomot hagy a blézerem gallérján. – Joder!
– Fehér ecet és citromlé.
– Tudom.
– Dehogy tudod, hermana! Úgyis mindened a tisztítóban mosatod.
– Féltékenységet hallok csengeni?
– Tonto del culo!
Magamban nevetve állok fel, hogy az asztaltól átsétáljak a konyhába, és gyorsan benedvesítsek egy tiszta konyharuhát. Azért közben nem hagyom abba a beszédet sem. – Mindenesetre, kiderült, hogy Robertset elkapták a kapitányság előtt, amikor a shawarmázásból jött vissza, és beindult a bélmozgása... Ki az az idióta, aki a metróban vesz shawarmát?! Szabadulni akart, ezért inkább elmondta, amit a riporter tudni akart, csak hadd jusson már a slozihoz. Esküszöm, ha az a como mierda még egyszer idetolja a képét elém...!
Már a nyelvem hegyén volt egy igen ellaborált és ízes spanyol káromkodás, ami nem csak az anyját, annak foglalkozását, meg egy adag istenkáromlást foglalt magába, de még egy kojotot is, amikor Carmen mögött babasírás csengett fel. A haragom pedig valami egészen másba csapott át; valami kongó, üres fájdalomba a mellkasomban.
– Ah, papito kicsit hisztis mostanában, fogzik. Keresek neki valami fakérget, amit rágcsálhat. Viccelek. De tényleg mennem kell, los siento, te quiero mucho, hablaremos mañana, mwah!
Carmen még akkor is csókot szór elém, mikor kinyomja a Skype ablakot, a kép pedig számomra megfagy. carmenramirez80 kijelentkezett. Hátradőlök a széken, nyelvemmel idegesen babrálok a fogaimnál. Hirtelen valahogy olyan hatalmas lett a csend, és még az előttem gőzölgő tálnyi kínai take-out sem izgat már. Lecsukom a laptop képernyőjét, aztán kitekintek az ebédlő ablakán. New York éjjeli világosságának nagyját csak a saját lakásom sötét zugainak tükörképében látom, részleteket néhány életből, a szomszédos bérházak lakóinak mozgását a függönyök mögött, mielőtt megmordulna felettünk az ég, és mindent magával ragadna az esőcseppek homályos tánca.
A régi lakásomban, ha Luke sokáig dolgozott is, hallottam a szomszédok zajongását, a gyerekek vitáit az anyjukkal, Mr. Wreznick morgását a focimeccsel. Nem éreztem magam olyan egyedül, mint ebben a lakásban; itt túl jó a hangszigetelés. Felállok és elsétálok a nappaliig, hogy benyomjam a tévét. Nem is igazán érdekel, hol landol a csatorna-lottó, csak kell valami hangzavar.
– Igen, gondoltam, hogy örülni fogsz...
– Teeee, cafadt trampli!
Valami szappanopera. Pedig esküszöm, hogy nem szoktam nézni őket.
Elsétálok a hálószobámig, elgörgetem az útból a hangtalanul nyíló beépített gardróbszekrény ajtaját, és kiveszek egy friss pizsomát a felső polcról. Valahogy most érzem, hogy szükségem van a friss ropogásra. Egy zuhanyzással, hajmosással, és hat számnyi Enrique Iglesiasszal később – egy napon születtünk, ez már a sors! – egy törölköző-turbánnal a fejemen és vaníliaillattal a pórusaimban ülök vissza, hogy megegyem az immár kihűlt kínaimat. Megmelegíthetném, de nem teszem; halott és hideg, mint a méhem. Ez még gondolatban is felettébb depresszíven hangzik.
Megint felnyitom a laptopot, és megnyitom a böngészőt. Az egér mutatója már ott van az egyik elmenetett lap neve felett (Gladney Center for Adoption), amikor mégis inkább a keresőt nyitom meg.
A papagájok állítólag jó háziállatok. És most a bátyám kutyája sem próbálná megenni.