Ez nem egészen Disneyland, fut át az az agyamon a gondolat, miközben a macskakövekkel kirakott utcán sétálok. Nem is az Abszol út, hanem inkább a Zsebpiszok köz az, amelyhez hasonlítani tudnám az épületek alapján, mik eltérő magasságaik ellenére a színpaletta sötétebb oldaláról kapták a falfestékjeiket. Némelyiket grafiti festék díszített, mely színügyileg feldobta őket, lévén, hogy nem csak a szürke ötven árnyalatának egyikében pompáztak. Más épületet neon feliratok, cégérek díszítettek, melyek most még nem világítottak, révén, hogy még délután volt, bár tél van, így alig néhány óra múlva úgyis besötétedik majd és akkor biztosan égnek.
De addig, sötétedésig van lehetőségem úgy tenni, mintha turista lennék. Hiszen ki hitte volna, hogy Manhattannek van egy ilyen része is? Én nem, én csak véletlenül tévedtem errefelé (bár nem nyílt meg előttem elvarázsolt téglafal), de több kedvem volt itt lődörögni, mint otthon.
Uh… Csak rá kellett gondolnom és a telefonom máris megcsörrent a kabátzsebemben. Persze, hogy benyúltam érte és előhúztam, hogy aztán sóhajtva nyomjam ki a hívást. Igazából mindig felszoktam venni, de most még sem mertem rányomni a zöld gombra, mert megláttam a kijelzőn, hogy otthonról hívnak és nem akartam beszélni az anyukámmal, bármelyikkel is.
Ugyanis nem akartam, hogy azt hallgassam, hogy legalább az egyikük hogyan veszekszik rám, látni a dühöt az arcán, csalódottságot a szemeiben.
Mindezt azért, mert az autó, amit vezettem (és ami igazából nem az enyém volt, hanem a biológiai anyukámé), életre kelt, megbolondult transformersé változott (újfent) és sikerült ripityára zúznom. Én és a legkiseb tesóim egy kisebb sokkal megúsztuk, de a kocsit, vagyis ami megmaradt belőle, el kellett vontatni. De inkább a kocsi, mint mi, igaz? Úgy gondolnád igen, de aztán a biológiai anyám kicsit más véleményen volt. Igazi mérges házisárkányként viselkedett, a végén már kínai nyelven kommunikált velem, az összhatástól pedig nem csak a kisebb testvéreim, de még én magam is megijedtem, mert rám még sose volt ennyire mérges. Sose veszekedtem vele így. Soha, soha, soha.
Borzalmasan éreztem magam miatta, úgyhogy elhatároztam, hogy én világgá megyek (csak néhány órára, amíg lenyugszik ő is, meg én is). Ami eddig nagyon jól ment, már zsebkendőre se sincsen szükségem. Zsebpiszok köz 2.0 eddig jó helynek bizonyul, az aesthetic-je illik a jelenlegei borús hangulatomhoz.
Tehát sétálok tovább az utcácskában, körülöttem turisták a bolygó másik oldalán lévő országokból, így mondhatni még nagyon ki se lógok közülük. Hogy eltereljem a gondolataimat inkább megpróbálom élvezni a helyzetet, hogy ebbe a turista helyre csöppentem és azt csinálom, amit a turisták. Nézegetem a különböző furcsa ajándéktárgyas, régiségkereskedős boltok kirakatait, pár kajálda üvegfalain át bekémlelek, hogy milyen az adott hely belülről.
Egyik boltban édességet árulnak, még az utcán is van felállítva egy asztal, tele különböző csokoládéval és cukorkával. Először azt tervezem, hogy csak elhaladok előtte, de láttam, hogy mások is megállnak ott és vásárolnak. Ennek hatására én is elcsábultam és pár perccel később már egy papírzacskót tartva a kezeim közt sétálok tovább. Közben klasszikus, piros-fehér csíkos cukorkát dobok a számba és mosolyogva élvezem, hogy cseresznyés ízű.
Egy kicsit máris jobbkedvem van tőle és vidámabban szemlélődök tovább, az előttem lévő emberek útját követve. Pár pillanat múlva megállnak, mire én majdnem nekimegyek a leghátul álló, azt hiszem francia lánynak. Megálltak, hogy csoportképet készítsenek, a háttérben egy…
Egy horrorház előtt, állapítom meg, ahogyan a tekintetem az épületre téved. Kikerülöm az említett kis csoportot, hogy pár lépést előrébb tegyek és jobban megnézzem magamnak az épületet.
Van egy kis gótikus beütése, sötét színeivel beleillik az utcába, csupán a bedeszkázott ablakokkal, pókhálókkal teletűzdelt sírkövekkel, mik itt-ott vannak elhelyezve a bejárathoz vezető lépcső két oldalán, tűnik ki kicsit a többi épület közül. Félelmetes hat, de nekem valahogy emiatt tetszetős és ámultan bámulom, mígnem előkapom a mobilomat, hogy készítsek egy fotót róla. Ezalatt valakik engem kerülnek ki, hátulról látom, hogy egy család igyekszik fel a lépcsőn és áll be egy kisebb sorba. A ház ajtajánál pedig ijesztő jelmezbe öltözött alakok állnak őrt, biztos ők engedik be a bátor látogatókat. Á, tehát nyitva vannak és ahogyan látom eléggé sikeres a hely!
Általában nincs kedvem egyedül horrorban részesülni, így elhatározom, hogy inkább visszatérek majd máskor, miután kerítek valakit, aki hajlandó egy kis borzongatáson részt venni velem.
Indulnék is tovább, de ekkor kiragadok pár mondatot a rémház ajtajánál lefolytatott beszélgetésből és az egyik hang szörnyen ismerősnek tűnik. Olyannyira, hogy a hang irányába is kapom a fejemet, de mivel állnak páran azon a kis lépcsőn, az egyikük pont eltakarja kik is állnak közvetlenül a bejáratnál.
Egy vállmegvonás kíséretében tovább állhatnék, de hirtelen rám tör a kíváncsiság az iránt, hogy ki szólalhatott meg. Csak egy ismerősömnek van ilyen hangja, de nem hiszem, hogy őt pont egy ilyen helyen találnám… Mindenesetre kedvet kapok ahhoz, hogy beálljak a sorba és türelmesen megvárjam amíg odaérek a bejárathoz.
Mikor közelebb jutok, észreveszem, hogy valóban szörnyeknek beöltözött alakok állnak a bejáratnál, az egyikük hangja pedig tényleg ismerősen cseng és jobban megnézve beugrik, hogy ki is áll előttem a jelmez mögött. A sorban még két gyerek állt előttem, de mikor ők bemennek és megállok a jelmezes ismerősöm előtt és bátran megszólítom.
– Nahát, micsoda meglepetés ez! – szólalok meg, a meglepettség a hangomon és az arcomon minden bizonnyal még észrevehető. – Csak nem időközben felcsaptál egy Scooby-Doo részből szabadult szörnyetegnek, Abel? – kérdezem meg, mosolyogva szóvá téve a jelmezét, melyről sejtem ugyan, hogy nem az említett rajzfilmből szedhette (hiszen annál kicsit ijesztőbben fest), de még ez az, amivel kedvem támad összekapcsolni a dolgot.  

Szószám: 880 Megjegyzés:

A kérdésemre kapott feleletre pislogok egyet és tetőtől-talpig végignézek rajta egy „No, csak ugyan? Láthatatlan?” jelentést sugalló pillantással. Azt észrevettem, hogy jelmezben van, de pont ez volt a lényeg, hogy láttam. Mellékesen pedig rájöttem, hogy a hangja miért cseng ismerősen, persze azért, mert ismertem. Engem nem tudott átverni!
Bár minden elismerésem neki, a szörnyjelmeze elég jól sikerült (leszámítva, hogy nem láthatatlan) és a karmozdulataival is hozta azokat a kultikus mozdulatokat, melyekkel sikerült megmosolyogtatnia.
De ezt a sikert igazából a duópartnerével együtt sikerült elérnie, az alapján amennyit meghallottam a beszédükből. Igazán kabaré showba illő látványt nyújtottak.
– Á, te meg Drakula vagy! – kiáltottam el magam, mutatóujjammal rámutatva a vámpírfogsorosra. – Mondd csak, láttad az új BBC-s… – kezdtem bele a kérdésembe, de a vámpír előbb ment vissza a barlangját jelentő rémház belsejébe, mintsem, hogy alkalmam lett volna befejeznie a kérdést. – Drakula sorozat előzetesét?
Fejeztem be mégis a kérdést, noha a végére sóhajtva és cseppet letörten, hogy engem még annyira se méltatott, hogy megvárja míg befejezzem és válaszoljon. Hal-lat-lan!
Majd a figyelmemet megint Abelnek szenteltem, újra megnézve miféle maskara mögé bújt. – Persze! Ahogyan állítja, Mr. Láthatatlan Ember – biccentettem feléje, igazat adva a szavainak.
Nem kezdtem el vele vitába szállni, hogy lehet egy kisgyereknek valóban ő a legijesztőbb lény a világon, számomra ennél több kell, hogy megijedjek. Jelenleg ott tart, hogy éppen csak leheletnyit borzongat a tudat, hogy az egyik barátom számára a jelek szerint még mindig Halloween van.
A hirtelen névváltoztatását hallva akaratlanul is felnevettem és talán ez volt az utóbbi órákban elhangzó első nevetésem, ha nem a mai napon az első alkalom, hogy nevessek. Micsoda névválasztás! Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy valahol tart is egy griffmadarat és titkon azzal közlekedik. Sőt, ha specifikusabban egy hippogriff-je van, Csikócsőrhöz hasonló a Harry Potter-ből, akkor az csak még jobb lehet, és szívesen összeismerkedtem volna vele.
Mikor a hozzám intézett kérdéseket felfogom - hogy mit is keresek én egy rémház előtt és, hogy egyedül vagyok-e vagy Daniel is itt van-e velem-, már nem nevetek. De még a mosoly is lehervadt az arcomról, eszembe jutván, hogy mik is történtek velem a reggel, pár órával ezelőtt. Az az autóbaleset vagy inkább karambol, tekintve, hogy sikerült telibe nekihajtanom egy lámpaoszlopnak a közlekedési út kellős közepén, az egyik anyum vadiúj autójának az elejét, meg a motorháztetőjét jól összetörnöm, behorpasztanom. A hátsó ülésen lévő két legkisebbik testvéremnek meg kis híján szívrohamot okoztam. Majd még hátulról belénk is hajtottak, mi szintén az én hibámból történt. Aztán otthon fejmosást kaptam anyuéktól, leginkább a vérszerintitől. Kell ennél nagyobb magyarázat miért is húztam fel a nyúlcipőmet és lennék bárhol máshol, mint otthon?
Persze legyen bármilyen klassz is a barátságunk (mert úgy gondoltam, hogy régóta van elég barátságpont a skálánkon, hogy annak tekinthessem őt), szégyelltem elmondani Abelnek, hogy én ön és közveszélyes vagyok vezetés terén, ezért is jó, hogy még a WoW-ban se vezetem a csapatot és most már tuti soha nem is fogom. Illetve az anyukámmal való veszekedést se mertem megemlíteni, ami önmagában is rémes volt, hiszen mostanában otthon mindig állt a bál valamelyik testvérem vagy az anyukáim miatt és a mostani viselkedésemmel nem könnyítettem a dolgokon, hanem éppen ellenkezőleg, csak rontottom.
A bűntudat így jelenleg marcangolt belülről, de ezt a békát most csendben lenyeltem.
– Ha jól tudom Daniel nem a gardedámon, ezért nincs is most itt velem, megnyugodhatsz. Igazából örülök, hogy pár napja nem is láttam és ezen nem most szeretnék változtatni… Amúgy meg, ha jól tudom most már te élsz vele egy fedél alatt, így a matematikai számítások alapján te gyakrabban látod, ami azt jelenti, hogy neked jobban kéne tudod, hogy hol van – válaszoltam végre a bátyámat érintő kérdésére, közben szabad kezemmel megvakartam a homlokomat miközben összeráncoltam a szemöldökömet a gondolkodás közepette és, hogy most meg az jutott eszembe, hogy milyen nemkívánatos emlékeim vannak a bátyámmal való legutóbbi találkozásaimról.
Eközben Abel pillantását kerülvén a rémházat szemléltem meg alaposabban.
– Szerintem Dant csak akkor érdekelné ez a hely, hogy ha hiányos öltözetű lányok mászkálnának itt szukkubuszoknak öltözve… Tényleg, van itt ilyen rém is? – pillantottam újra rá, érdeklődve, majd gyorsan megráztam a fejemet és leintettem. – Á, inkább mégsem vagyok rá kíváncsi.
Ugyan miért is érdekelne, hogy ilyen, avagy sokkal inkább a férfipárja van-e a kínálatukban? Nem, nem érdekel.
A másik kérdésre viszont még mindig nem válaszoltam, mikor ezt talán mégis illendőbb lett volna megtárgyalni. Tekintve, hogy a mögöttem várakozó kisebb csoport (tizenévesek) egyik tagja már erősen könyökölt az oldalamba és mintha azt éreztem volna, hogy valaki erősen a nyakamba lihegett. Nem beszélve a türelmetlen sóhajokról és apró, halk káromkodásról, hogy miért nem halad már a sor.
Nem tudják kivárni a sorukat? Én is kivártam! Fel-há-bo-rí-tó!
Hátra is fordultam, hogy mérgesen rájuk pillantsak, hogy hallgassanak és csak ezután néztem újra Abelre, hogy adjak neki egy nem túl hosszú magyarázatot.
– Úgy látszik Mr. Láthatlan Emberre bukkantam a szörnyekkel teli kacsalábon álló házával, mit azt hiszem láttam még októberben az Instán és csak egyszerűen kedvet kaptam megnézni milyen is lehet belülről. Amúgy meg éppen világgá megyek a házisárkányom elől, de gondoltam megejtem ezt a kitérőt, ha már amúgy is rég voltam rémházban és talán a te szörnyeid eltudják velem felejteni a sajátomat…
Feleltem végül, megvonva a vállamat és közben a kabátzsebeimbe nyúltam, pénzt keresve, hogy kifizessem a belépőt. Rögtönzött útnak indulásom volt, nem tettem magamhoz bankkártyát vagy nagy címleteket, mindössze csak pár dollárral és érmével indultam útnak. Butaság volt, most már belátom. Főleg, hogy ennek felét nemrég cukorkára költöttem.
– Toss a coin to your witcher… – énekeltem kissé hamiskásan a mostanra már fejembe rögzült dalt (mely a The Witcher sorozatból származott), az orrom alatt, közben az érméket számoltam össze a tenyeremben. Nem emlékezvén arra, hogy pontosan mennyit is láttam a lépcső aljánál lévő kis táblára írva belépőként, az összeset szándékomban állt odaadni neki. – Tessék, ennyiért be tudsz engedni? Nincs több nálam, de van még cukorkám, amit szívesen megosztok veled! - lóbáltam meg a másik kezemben a cseresznyés ízű cukorkákat rejtő zacskót mialatt a másik tenyeremben lévő pénzt feléje nyújtottam.
Aztán ha elfogadta rendben voltunk, ha meg tiltakozott, akkor kész voltam arra, hogy akaratosan a keze után nyúljak és kihajtva az ujjait beletegyem azt a pár érmét és dollárt. A másikba pedig néhány szem cukorkát ejtettem.
– Remélem ez nem csak egyszerű rémház, hanem van benne egy kis szabadulószoba jelleg is – tettem hozzá és viccelődés céljából megpróbáltam elmélyíteni a hangomat és ijesztően pillantani az előttem álló Mr. Láthatatlan Emberre, mintha én lennék a szörny és nem pedig ő. – „Találd meg és pusztítsd el a Ház sötét szívét, hogy kiszabadulj mielőtt kifutsz az időből vagy a szörnyek rád találnak és te is a Házban ragadsz örökre! Muhahahaha” – mondtam félelmetesen, a végén sötéten felnevetve és a hatás kedvéért pluszban immár a pénztől szabad kezemmel Abel arca felé kaptam, de nem értem hozzá.
Valakik mögöttem drámaian felsóhajtottak mikor egy kisebb csoport végezvén a Ház felfedezésével éppen kifelé jöttek, a mögöttem lévőknek így indokuk volt újfent rám szólni, tehát már csak ezért is kénytelen voltam tovább haladni. – Jó, jó, megyek már… – motyogtam, időt szakítva arra, hogy még egyszer hátra forduljak és mérgesen nézzek az utánam várakozó türelmetlen fiatalokra.
– Jössz te… Izé, ön is, Mr. Láthatatlan Ember? – pillantottam Abelre is, remélve, hogy csatlakozik hozzám. Nem voltam könnyen ijedő típus, de úgy gondoltam, hogy társaságban mégis csak jobban élvezném felfedezni ezt a rémségekkel teli házat. – Elkaphatom önnek Drakula barátját és miután válaszolt arra, hogy mi a véleménye a róla készült könyvről és megannyi filmadaptációról, szívesen megmondom neki, hogy a hallhatatlan fenekét legyen szíves a koporsójából kihúzni, visszajönni ide és őrködjön inkább ő – tettem hozzá, hátha így jobban belemegy a dologba.
Az ajtót közben kinyitottam és tényleg azt gondolva, hogy majd követ, bátorkodtam elsőként belépni a házba.
Már az első pár lépés olyan volt, mintha a padlódeszkák korhadt mivoltuk miatt kicsit megrecsegtek volna a súlyom alatt. Pár pillanatnak el kellett telnie, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz és a falakon lévő jégkék világításhoz, mely a falilámpákból jött. A falak tapétája kissé megkopott hatású volt, az a pár bútor pedig amik itt az előszobának nevezhető helyiségben voltak meglehetősen ütött-kopottnak és pókhálósnak tűntek, már amik nem voltak letakarva. A levegő se volt valami frissnek vagy rózsaillatúnak nevezhető. A plafonról egy régi csillár lógott lefelé, talán a múlt évszázadban lehetett divatban, ahogyan itt minden. Nos, ezért értékelés tekintetében a dekoráció miatt a hely már megérdemelt egy csillagos ötöst.
– Na hát, csak nem itt él valahol Az Operaház Fantomja is? – kérdeztem meg meglepetten és valamiért halkan szólalva meg, mikor a Ház egyik távolabbi szobájából sötét dallamú orgonajáték hallatszódott.
Még egyszer körbepillantottam, de nem igazán vettem észre egy másik lelket se, aki útbaigazítana, hogy most mit kéne tenni, merre kéne elindulni. Kiabálni nem is mertem, hogy így bejelentsem az ittlétemet és ezáltal még elrontsam az esélyeimet, hogy megnyerjem a játékot, hogyha tényleg ki kell innen szabadulni vagy az összes szörnyet meg kell találni és a segítségükkel végül a Ház szívét is.

Szószám: 1456 Megjegyzés:

Nem vettem magamra, feleltem gondolatban, ahogyan megpróbáltam normálisan, vidáman pillantani Abelre. Elvégre nem történt semmi, egész nap történt semmi. Csak összetörtem anyu kocsiját, veszekedtem anyuékkal, eljöttem otthonról. Találkoztam egy Drakula jelmezessel és szinte faképnél hagy, nemhogy a véremet nem volt hajlandó szívni, de még a vámpír lordot illető kérdésemre se méltóztatott válaszolni.
Nem, tényleg nem vettem magamra, mintha ma az egész univerzum ellenem lett volna. Á, dehogy.
Oké, Jess, szedd össze magad! Szóltam magamra és megráztam a fejemet, mintha ez segítene elterelni a gondolataimat és jobb kedvre deríteni.
– Milyen vámpír az, aki nem bírja a vért? – kérdeztem vissza döbbenten pislogva. Micsoda fake vámpír lehet akkor! Ez szomorú és jobb esetben a vérszívók iránti rajongó énemet ez az infó kicsit hazavágná, ám ahogyan Abel elmondta azt a kis vértől elájulás történetet, egy halvány mosolyt csak villantottam rá, elképzelve, hogy Drakula ájult hölgyet játszik egy kis vörös folyadék láttán.
Ez jó alapja lenne egy vígjátéknak mely csupán csak úgy akar kinézni mintegy horrorfilm, de nem az.
– Nem hiszem, hogy szükséged lenne atomtöltetekre, amikor már a tudomány találmányaiból éppen elég ízelítőt kaptál, Mr. Láthatatlan Ember, hiszen emberi szem pólya nélkül nehezen láthat téged. Úgyhogy azokat a tölteteket talán… Hagy meg másnak, hogy más is belekóstolhasson a rémlét rejtelmeibe – reagáltam a heves védekezésére és védekezésképpen én is felemeltem a karjaimat, egy pillanat erejéig. – Igen, nincs itt – tettem még hozzá, újra megerősítve a dolgot. Dan nem volt itt és jobb is így, most úgy sem akartam volna vele én sem találkozni.
– Sajnálom a zombi pomponlányotokat… De miért nem olyan szexi? Mármint, mikor legutóbb találkoztunk úgy tűnt egészen kedveled a zombikat vagy a zombi lét dolgot… – jegyeztem meg, cseppet kíváncsian oldalra döntve a fejemet és úgy szemlélve őt. Igaz, nem mintha lenne közöm ahhoz, hogy kit tart szexinek, de… Mi ez a…. Hirtelen pálfordulás zombiktól a múmiák felé? Persze nem mertem szóban lemúmiázni őt, elvégre ő más szörny, de… A hasonlóság megvolt.
Drakula véleményére, mit a kis horroros monológom kapcsán ejtett, halkan kuncogni kezdtem és Abel visszaszólása nem igen segített abban, hogy rögvest abba is hagyjam. Fogsorigazítás, sőt, fogorvos egy vámpírnak? Mily abszurd elképzelés! Meg komikus, Abel és a munkatársa nagyszerű komikus párt alkottak.
Illetve egy újabb indok volt amiért a következő pillanatban pénzzel és cukorkával fizettem Abelnek, hogy engedjen be a rémházba. Annak reményében, hogy talán annak bejárása, felfedezése jobb kedvre is derít és el is felejtem a családi gondokat.
Először megnyugtat a tény, hogy a szavai kivéve egy iskolás csoport körbevezetését már bevállalta. Egészen addig, amíg a következő pillanatban nem közölte, hogy nem igen spolierezheti el nekem a dolgokat. Csalódottan csettintettem egyet a nyelvemmel és megforgattam a szemeimet, miután beléptünk a rémház belsejébe és hagytam, hogy megkerüljön és előre menjen.
– Igen, ezért segíthetnél nekem! – erősködtem, bólintva egyet miközben követtem őt a könyvespolchoz. Figyelmesen, némi izgalommal vártam, hogy ugyan mi a csuda fog most történni attól, hogy levesz egy könyvet a polcról. Majd már kérdőn, de mosolyogva pillantottam rá, hogy mi fog következni, mikor megismételte önmagát. Aztán türelmet kért és végignéztem, hogy igen elmélyült a polccal kapcsolatban.
Persze a dolog leesett nekem. A felénél már mosolyogtam, a végén pedig halkan kuncogtam. – Ej, tapasztalt rémség, csak nem elfelejtettek neked szólni, hogy változtattak a játék szabálykönyvén, a végigjátszáson? – kérdeztem meg, cseppet gúnyolódva, cseppet még mindig kuncogva. Bár amikor szóba került, hogy a fake Drakula felváltja akkor hirtelen nem volt már ily jó kedvem. – Kérlek, ne hagyj itt és pláne nem vele! Még attól se félnék, hogy netán belőlem fog táplál… – vágtam a szavába, ám ahogyan az ő mondatának végét nem hallottam meg, úgy én sem tudtam elmondani a saját szavaimat. A hirtelen a semmibő előkerült madárijesztő engem is váratlanul ért, igaz, én csak picit összerezzentem, de Abel reakcióját figyelve és hallva belőlem nem sikoly, hanem nevetés tört ki. A nevetésemet aztán krákogással próbáltam leplezni, abbahagyni, eltakarva a számat. – Én sem ijedtem meg – feleltem, kicsit még krákogva megrázva a fejemet. Vettem egy nagy, mély levegőt és próbáltam lenyugodni. Ijedt viszont még mindig nem voltam. Azt meg inkább nem mertem szóvá tenni, hogy szerintem Abel kicsit beijedt és ha ettől fél, mi a fenéért dolgozik itt? Attól ugyanis féltem, hogy a végén még magamra hagy.
– Vannak csapdák? – kérdeztem érdeklődve, ahogyan szavait megfogadva követtem őt az ajtóhoz és bekukucskáltam, hogy mi van mögötte. A folyosó látványától pislogtam párat, azok a kifelé nyúló kezek nem kifejezetten voltak hívogatóak…
– Hé, miért löksz? Ne lökdöss! – szóltam rá, hátra pillantva rá és lehalkítva a hangomat. Közben a cukorkákat a zsebembe mélyesztettem és így hagytam, hogy lökjön rajtam, noszogasson előre, hogy átlépjem az ajtó küszöbét és még pár további lépést megtegyek.
A hajjal kapcsolatos tanácsára csak szófogadóan felhúztam a fejemre a pulcsim kapucniját, bár nem tudtam miért mondhatja.
– Mégis miféle fedezés ez? – szólok rá, felvont szemöldökkel nézve, hogy most meg mit csinál. Majd sóhajtva fordultam előre, hogy szembenézzek a folyosóval és a fura ajtókkal. – De ugye most, hogy átléptem az előbbi ajtót megtörtént egy jelképes, automatikus játékmentés? Arra az esetre, hogy ha elszúrnék valamit? – reménykedve kérdeztem meg, majd a biztonság kedvéért az egyik kezemet a magasba emeltem és körbefordultam, hogy ha vannak itt biztonsági kamerák, jól lássanak. – Szeretnék egy játékmentést! Köszönöm! – mondtam ki, némiképpen nagyobb hangerőnél a suttogásnál.
Talán szerencsém lesz, gondoltam, és ezen a folyó szakaszon sértetlenül átjutok. Abel éppen szörny műszakjában volt és őt a „fajtársai” csak nem bántják, így őt nem féltettem. Na jó, talán egy szívinfarktustól, de csak nem volt olyan ijedős, mint amilyennek eddig tűnt.
Lassan tettem előre egy lépést. Kettő lépést. Hármat.
– Na jó, szörnyikék! Azt hiszem, aki bújt, aki nem, jövök értetek! – kiáltottam el magamat, ami valószínűleg nem volt a legjobb döntést, de nem igazán érdekelt.
Az első ajtókhoz érve máris furcsa hangokat lehetett hallani, azoknak a túloldaláról. Különböző zörejek, kiáltások, halálhörgéshez hasonlóakat.
– Nyiiiisdd kiii! Nyisd kiii az ajtóóót! Engeeedj szaabaadoon! – hallatszottak az ajtó túloldaláról, kísérteties, netán hörgő hangszínben. Férfi és női hangok egyaránt. Volt olyan hang, amihez egy-két kifelé nyúló kar párosult. A karok változatosak voltak. Akadt, amiből darabok hiányzottak, mint ujjak és volt, ami nem zöldre, hanem égettre volt maszkírozva, illetve olyan is előfordult, ami csak túl fehér volt, nagyon hosszú körmökkel, mik már inkább karmokként festettek.
Akaratlanul is nyeltem egyet, téve egy újabb lépést és azon agyaltam mit tegyek. Nyissam ki az egyik ajtót? Melyiket? Ne nyissam ki csak menjek tovább és csak a folyosó másik végén lévő ajtót nyissam ki?
A következő lépésemnél valaki vagy valami megsimogatta a bokámat, majdhogynem megfogta. Ez annyira váratlanul ért, hogy felkiáltottam és előrelendítettem a lábamat, nem figyelve arra, hogy egy madzag ki volt feszítve. A madzag elszakadt és az előttem lévő öt padlódeszka – beleértve azt, amin éppen álltam-, hirtelen elkezdett süllyedni alattam.
A szituáció miatt kapott adrenalin lökettől képes voltam ezeket a süllyedő deszkákat átugrani, hogy aztán a másik biztonságos oldalon kissé szaporán szedjem a lélegzetet, közben az öklömmel a kicsit gyorsabban verő szívemet párszor megütögessem.
– Huh… Tényleg vannak csapdák! Ez közel volt… – állapítom meg, visszanézve, hogy mögöttem azért azok a padlórészek elsüllyedtek, egy kicsit és kis szögek, tüskék meredeztek abban a kicsi, aligha fél méteres árokban.
Megkönnyebbülten sóhajtva újra előre fordultam és tettem egy ezúttal sokkal biztonságosabb lépést előre, most már elhajolva egy-két közelebbi kar vagy kéz elől, nehogy hozzám tudjanak érni és odarángatni az ajtóhoz.
Ám ekkor nyikorgás hallatszódott, és a hang irányába kaptam a fejemet. Ekkor vettem csak észre, hogy a szemben lévő ajtó mellett kis oldalmélyedés van, amiben egy ijesztőbb szobor állt. Vagyis nem a mélyedésben, ahol gondolom kellett volna, hanem az előtt pár lépéssel, konkrétan elállva a folyosó túlsó végén lévő ajtót. Eddig is volt a folyosón ilyen ijesztő… Várjunk helyzetét változtatni tudó, síró angyal szobor?
Utáltam őket és kissé féltem is a síró angyal szobroktól.
– Francba! Nem szabad pislogni… Ugye nem szabad pislogni, Abel? – kérdeztem meg, tippelve, hogy mit is kéne tennem. A hangom egy hajszálnyit remegett, ahogyan bármilyen segítséget vártam mialatt mozdulatlanná váltam és a tekintetemet igyekezte végig az angyalon tartani, pislogás nélkül, nehogy közelebb jöjjön hozzám. Bár uh… lehet közben még is pislogtam egyet. Hoppá.

Szószám: 1315 Megjegyzés:

Védekezően felmutatom a kezeimet, mielőtt még máglyára küldene. – Elnézést, úgy van ahogy mondod, nem ugyanaz! – értek vele egyet egy heves fejbólogatás kíséretében. De aztán azt feltételezése kissé sértően hat rám, hiába látom, hogy vigyorog közben, azért csak nem túl erősen beleboxolok a vállába. – Először is, a férfiakhoz vonzódom. Másodszorra pedig nem a zombik, hanem az űrlények jönnek be, világos? – kérdezek rá, hogy megértette-e. Persze annyira nem fontos, ám még is késztetést érzek arra, hogy akkor már eléggé pontos képet vázoljak fel neki az én ízlésemről. – Ami realitást illeti… Azt hiszem, hogy ha valaki csak fele olyan geek mint én, az is megfelelő lenne, de az alá semmiképpen nem adnám a mércét – teszem hozzá, vállamat megvonva, mielőtt még komplett gyogyósnak elkönyvelne.
Az email el nem olvasós magyarázkodására döbbenten pislogok rá párszor majd úgy döntök, hogy inkább nem kommentálom verbálisan is. A kioktatásával - hogy a fontos, munkához kapcsolódó leveleket el kéne olvasni -, nem haladnánk egyről a kettőre, azaz a rémház bebarangolásával nem végeznénk hamar.
Így azt teszem, amit mond, egyik lábamat teszem a másik elé, hogy ha már lök az ismeretlen felé. Próbálok bátor lenni, de egy cseppnyi félelem azért csak motoszkál bennem, meg a fedezés ilyen esetekben IS jól jönne. De úgy ahogyan ő csinálja? Kétlem.
– Nem, sajnos nincsen nálam machete és a katanámat is otthon hagytam – forgatom meg a szemeimet ahogyan a kérdésére válaszolok. Más kérdés, hogy igazi katana nincs is a birtokomban.
Viszont úgy gondolom, hogy az sose árt, hogy ha az ember előre figyel a dolgokra, óvatos. A mentés dolog a játék kapcsán ugrott be, mert elvégre ez csak egy játék, igaz? Olyasmi, mint a szabadulós játékok, szabadulószobák, hogy ha pont nem az. Számomra így ezért tűnik hirtelen, elsőre tök logikusnak egy mentés kérés. Illetve viccelődésnek is szántam, másodlagosan, hogy ezáltal a hangulat mindenképpen oldódjon.
– Persze, hogy tudom, hogy ez a való világ! Én csak… Vicceltem – magyarázkodok, bár fejben ez nemrég sokkal jobban hangzott. – Naná, hogy használok! Hát a franc akarná, hogy az egyik csapattagom csak úgy hirtelen lelépjen vagy ellenem forduljon meg mínusz pontokat kapni a kapcsolati skálán, főleg a kiszemeltednél, a Bioware játékokban szívfájdító, tudod? – folytatom a szavaim alátámasztását, elvégre megtörtént esetről beszéltem. Saját magam éltem át azokat, miket imént elmondtam és finom fogalmazva se volt kellemes játékélmény. Soha többet, köszönöm.
De akkor itt kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy nincsen vissza út, csak előre lehet menni és egy élettel játszunk, nyilvánvalóan. Hallani hallom, hogy Abel követ és a csapdákat ő se nagyon ússza meg, de teljesen mégsem tudtam feléje fordulni és segíteni neki. Ugyanis az a síró angyal kinézetű szobor minden figyelmemet lekötötte, mert szerintem nagyon is valóságosnak, félelmetesnek hatott.
– Szerintem egy… – próbálok szóhoz jutni, mikor megpróbálom pislogás nélkül végignézni, hogy Abel is megközelíti a szobrot és egészen barátias viszonyt kezdeményez vele. Én azért figyelmeztetném, de pár pillanat múlva már feleslegesnek bizonyul. – Nem sima szobor. Ja.
Bólintok a szavaira, miután nekem sikerült épségben kikerülnöm az angyal pajtásunkat. Köszönetképpen, egyik hüvelykujjamat feltartom miközben Abelre pillantok, odalépkedve hozzá. – Köszi, a hősöm vagy, Abel! – teszem hozzá hálásan rámosolyogva, hogy érezze nem volt hiábavaló az önfeláldozása. De túlzásba se esek a köszönetnyilvánítással, nehogy a normális egója rossz irányba tolódjon el, meg hát azt se akarom, hogy még itt mindenféléket gondoljon.
A nyomában vagyok, mikor kinyitja a következő ajtót és mögüle több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel szemlélődök mögüle. Mivel jóval alacsonyabb termetű vagyok, mint ő, így utánozni Kukucskát, azaz a válla mögül kukucskálni se mondható nagyon eredményes dolognak, de észreveszem, hogy sötétség van előttünk.
Mikor hátrafordul a fejemmel intek a már nyitott átjáró, vagyis a feketelyuk felé, hogy nyugodtan lépje át ő először a küszöböt. Meglepődök mikor váratlanul szinte egy Abelel lesz kevesebb a két fős csapatunk, azaz amíg a szemem hozzászokik a sötéthez, a Láthatatlan Ember tényleg láthatatlanná válik számomra.
Egyet lépek közelebb, hogy az ajtóban álljak, de még nem a mélységben. Abel kérésére gyorsan a kabátom zsebéből előveszem a mobilomat és a nem fogadott hívásokat figyelmen kívül hagyva bekapcsolom a beépített zseblámpát. Kinyújtom a karomat előre, ennek hála jól látom, hogy Abel előttem van. Kicsit feljebb és jobbra-balra mozdítva a karomat az is kivehető, hogy a kis árok, amibe Abel belesett nem is olyan kicsi, hogy ha azt nézzük, hogy a terem másik végéig is elnyúlhat.
Még egy kicsit jobbra mozdítom a karomat és így az ajtótól közvetlenül jobb oldalt lévő falra vetül a telefonom fénye.
Üvegfal, mögötte egy furcsa, fekte és vörös színű, egy harmadrészt ember, kétharmad részt pók szerű lény van, mint valami múzeumi tárgy egy vitrinben. Eltekintve attól, hogy amikor a mobilom fénye rávilágít és ránézek, esküdni merek, hogy az emberszerű, de teljesen piros, írisz nélküli szemeivel egyenesen a szemeimbe néz és egy ragadozó mosolyát villantja felém.
A légtérbe egy kiáltás belehasít.
Az én kiáltásom, eszmélek rá, ahogyan ijedtemben ugrok egyet előre, melynek következtében előre zuhanok, egyenesen Abelre.
– Ó, sajnálom! – kérek elnézést, ahogyan megpróbálom megtalálni az egyensúlyomat. – Ugye nem ütöttelek meg nagyon? – kérdezem meg, kissé aggódva, mert lehet, hogy talán a karomat úgy lendítettem, hogy a mobilommal sikerülhetett fejbe vernem őt.
Első leglogikusabb cselekvésként úgy döntök, hogy a szabad kezemmel kicsit leporolgatom Abel hátát, a másikban tartva tovább a telefont magunk elé világítok, remélve, hogy nincsen itt több félelmetes póknak öltözött szörny alkalmazott vagy bábu, szobor, ki tudja mit láttam előbb.
– Öhm… Talán… Induljunk előre? – szólalok meg megint, bár kissé kételkedek a tervben, megpillantva, hogy az árok falában stílusosan csontok találhatók. Csontok! Végtére is mire számítottam, gumicukorra? Bár valljuk be, az barátságosabbá tenné ezt a helyet.

Szószám: 903 Megjegyzés:

– Mi? Nem! Dehogy! – kérdezek vissza, majd rögtön heves tiltakozásba kezdek. Ocsmány űrlények egy scifi horrorból? Még mit nem! Ennél sokkal jobb ízlésem van. – Hanem emberszabású űrlények, oké? Mint Garrus… Vagy a na’vik – magyarázom, hogy ezzel világos legyen számára a dolog. Semmi nagyon weird lény.
– Szerintem az a pozitívum, hogy ha van egész jó immunrendszer… – jegyzem meg az orrom alatt a kijelentésére. Mégis mit lehetne kezdeni olyannal, akinek nem jó? Meglepett pillantást vetek Abelre, zavartan összehúzva a szemöldökömet, hogy most meg ő mit fecseg itt. Végül egy fejrázással elengedem, le tudván annyival, hogy ez a srác legalább annyira furcsa, mint én.
– Igen, látom, hogy nagy utcagyerek vagy – bólintok mosolyogva mikor az ökleit rázza itt előttem. Nem tudom, hogy a kijelentés mennyire helytálló a való világban, de ráhagyom a dolgot. A következő kijelentése cseppet nemlegesen megrázom a fejemet. – A-á… Játszottam vele, de a rendszere nem igazán jött be. Persze, nagy kihívás végig vinni, de… Valahogy még se az én világom – mondom el az én rövid véleményemet a játék kapcsán, amiben pár órám igenis benne volt, de én és a játék mentési rendszere nem lettünk öri barik, így az egyikünknek ki kellett lépnie a másik életből, mielőtt eltörtem volna a konzolomat. Azt meg hiba lett volna megtenni így inkább a Dark Souls-nak intettem „fájó” búcsút.
– Azért, mert lényegében az ő játékaikon nőttem fel és reménykedek, hogy a cég végre csinál újra jó játékokat! Egyszemélyeseket, remek történettel és emlékezetes karakterekkel! – fakadok ki, lényegében, majd fájdalmasan felsóhajtok. – Igen, hallottam. A kedvenc gamerem elmesélte a játékélményét az egyik videójában és aztán úgy döntöttem a negatív kritika után, hogy még sem akarom még ki se próbálni. Azóta szomorú panda módjára várom, hogy vége bejelentsenek másik IP-t is, ténylegesen – folytatom, választ adva a másik kérdésére is, csak már kevesebb kifakadással és agresszivitással. Így a hangomon biztos érződhet, hogy kicsit szomorú vagyok a helyzet miatt, de ez van. – Na és te? Kedvenc videójáték? Persze ha nem kérdeztem még rá. Már nem emlékszek.
Ezután kisvártatva jön az az óvatlan pillantom, mikor szegény Abelen landolok. Nem szándékosan és utána nagyon is elnézést kérek, mert hát csak nem szándékoztam szegényt így hátba támadni. Vagy letámadni. Nem vagyok kövér, hogy a súlyom alatt összeroppanjon, így reméltem is, hogy nem lett semmi komoly baja. De a kijelentését hallva, ha eddig nem igazán féltem, hogy ezen a helyen vagyunk, akkor most bizony kis félelem tört rám az állapota miatt. – Hogy mid van? Mármint biztos? Jaj, sajnálom, mondtam már? Mi legyen akkor? Le szeretnél ülni egy kicsit? – bombázom kérdésekkel, kissé elhadarva őket. – Nincs is olyan nagy telefonom… – pillantok le aztán a kezemben lévő elektronikai eszközre, azt nézegetve mekkora a tenyeremhez képest. Majd észreveszem, hogy a saját, apró tenyeremhez képest kicsit tényleg nagynak tűnik. – Oké, talán még is… De csak, hogy jobban lássam a betűket rajta!
Ezután leporolom őt, segítőkészség és bűntudat kettős hatása miatt. Utóbbi kéztett arra is, hogy a szomorúság észlelve még inkább törlesszek. – Ha kell, akkor én majd állom a tisztítás költségét! Ezen ne múljon dolog! – ajánlom fel a további segítségemet az ügy kapcsán.
– Aha… – bólintok és már azon morfondírozok, hogy valakit tényleg fel kéne hívnom (anyámékon kívül), csak eljut az agyamig, hogy rendőrséget aztán meg konkrétan túszejtést említést, így egymás után a kettőt, én meg felvont szemöldökkel pislantok rá és a mobilom zseblámpájának fényét a feje felé irányítom, óvatosan ugyan, de annyira kellően, hogy láthassam az arcát. – Ugye, nincs is agyrázkódásod, hogy ha ilyen szokásos furcsaságokat mondasz? – kérdezem meg, gyanúsan sandítva rá. És én még egy percig a mentő hívásán is elgondolkoztam! Illetve kicsit jól rám ijesztett!
Próbálok is rá vetni egy morcos pillantást, csak nem igen sikerül. A falakban lévő gumicsontok amúgy is elterelik a figyelmemet, azokat szemlélem inkább és követve az ő példáját, a legközelebbit én is bátorkodok megtapogatni. Valóban gumiszerű, állapítom meg magamban, majd mikor kiélveztem a dolgot leengedem a karomat és követem Abelt, a mobilommal megvilágítva előttünk az utat.
– Csak remélni tudom, hogy itt nincs semmi hulla és te sem vagy gyilkos, mert nincs halálvágyam – jegyezem meg, grimaszolva ahogyan eszembe jutott a halottas házas kis kalandok emlékképei. Hogy meg szeretném-e ismételni? Határozottan nem. Bár egy gyilkos úgy se fogja elárulni, hogy az feltéve, ha nem hülye. De tudtam ám, hogy Abel egyik sem, ez meg megnyugtat.
A létrához érve kételkedve pillantok hol a létrára, hol rá.
– Már a neve se tetszik – vallom be, grimaszolva. Ugyanakkor más irány nem igen jöhet szóba és ezek szerint a kijárat sincsen messze csak… Néhány méterrel lejjebb van. Nem lehet baj, ugye?
– Na jó, akkor megyek én – egyezek bele a kis noszogatást hallva és elkezdek lefelé mászni a létrán, egyik kezemmel kapaszkodva, míg a másikkal még mindig világítok a mobilommal, hogy hova is tegyem a lábamat. Éppen, hogy elkezdtem lefelé mászni, mikor Abel adagolja a többi infót. A rozsdás dolog kapcsán nagyot nézek és hirtelen máris jobban kapaszkodok, noha ettől fura hangot ad ki magából a létra. Nagy levegőt veszek és próbálok nyugodt maradni, de a pár létrafokot mászva lefelé az egyiknél észreveszem, hogy hiányzik az egyik, ami kicsit kibillent. Ennek hála pár pillanatra még figyelmetlen vagyok és említett ragacsba is beletenyerelek. Élesen fújom ki és szívom be a levegőt, nem sok kell ahhoz, hogy felkiáltsak. Hát milyen helyre küldött engem először?!
– Abel! – sziszegem mérgesen a nevét, felfelé pillantva a mikor mesél nekem a kis háziállatukról is. – Tudom, hogy nem kellett volna rád esnem, de nem gondolod, hogy már törlesztettem érte? Továbbá mondtam, hogy nincs halálvágyam – jegyezem meg, tovább mászva lefelé, immár próbálva haladni is, már amennyire a létra engedi. Abel bátorító kézjele se sokat segít a dolgon.
De, mivel nem vagyok gonosz így csak világítom neki a létrát, mikor már ő mászik lefelé.
– Nem szeretnénk vérmosómedvévé válni… – mondom, cseppet félve, kicsit összehúzva magamat.
A mobilom javarészt ugyan a létrát világítja, de egy kis félhomályosság azért van a közvetlen környezetünkben. Igaz, lefelé nem merek pillantani, hogy milyen trutyiban dagonyázhatok a cipőimmel.
– Jaj, muszáj tényleg a frászt hoznod rám? – kérdezem meg mérgesen, bár a hangomon ott érződik egy kis félelem is. Pláne, hogy hangosan nem merek megszólalni, nehogy az említett vadállat vagy más szörny ránk találjon.
– Hol vannak ilyenkor a szörnyvadászok, mint Ríviai Geralt? – teszem fel a költői kérdést, miközben körülnézek, alaposan figyelve a sötétséget nehogy előugorjon onnan bármi is. – Ó, bocsi, nem akarom, hogy ne legyen munkahelyed… Vagy életed, ha már itt tartunk – pillantok az irányába egy pillanatra, miután emlékeztettem magamat, hogy ő a Láthatatlan Ember. – Csupán a vérmosómedvéddel nem szimpatizálok… Apropó, van még valami, amiről tudnom kéne? Például, hogy merre is van az a kijárat? – kérdezgetem, mert ha van még valami, akkor most mondja el. Mielőtt még eszembe jut felháborodottan itt hagyni őt azzal az itt bujkáló, erőszakoló, gyilkoló fenevaddal.
Hirtelen furcsa nesz zajára leszek figyelmes, ami miatt újra félve pillantok körül, majd Abel felé, majd megint körül.
– Te is hallottad? Azt hiszem, hogy iparkodhatnánk… – próbálom sürgetni.
Ha végre leért, akkor megragadom a karját és magammal húzom, az egyik szimpatikus irányban lépkedve, mely remélhetőleg nem az, ahonnan a zajt hallottam vagy amerre a vérmosómedve lapul.

Szószám: 1152 Megjegyzés:

– Nem! Az egy nagyon érzelmes jelenet a filmben, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem úgy reprodukálódnak – válaszolok, ahogyan felidézem magamban az említett jelenetet. Végül megrázom a fejemet. Mindegy, mindenki azt gondol, amit akar. A na’vik továbbra is az egyik kedvenceim. Téma lezárva.
Meghallgatom, hogy ő milyen videójátékokat sorol fel, párszor hümmögéssel kommentálva a dolgot. Ez leginkább az Uncharted és a The Last of Us említése kapcsán történik meg, utóbbinál elismerően bólintok egy csettintéses-like jelet imitáló kézmozdulatot csinálva. Az a játék nekem is tetszett.
– De a nagy kijelző még azért is kell, hogy tudjak rajta játszani és sorozatot nézni! – magyarázom tovább a mobilválasztási preferenciámat, bár aztán hajlandó vagyok egyetérteni vele az önvédelmi dologban. – Na, látod? Ezért is klassz!
Mutatok rá a dologra, majd mosolyogva meglóbálom kicsit a telefonomat mielőtt úgy döntök, hogy elég és előrefelé kéne vele világítani.
A gyerek bántós témánál legalább másodszorra sóhajtok fel az ötletét halva és összeráncolom a szemöldökkel nézek rá.
– Én nem tudom, hogy vagy vele, de én nem vagyok valami gyerekrabló-gyilkos, Abel – oktatom őt ki. Mert ha olyannak gondol, hát téved.
Ezek után persze, hogy kell nekem a megnyugtatás tőle, hogy senki nem halt még semmilyen csúfos halált itt. Ismerem a „Dumb ways to die” című dalt és pár változatát és nem akarom úgy végezni, mint az egyik szereplő bármelyik változatából is, szóval… Ez a tudat ad némi erőt, hogy ne így végezzem. Az Erő legyen veled, Jess.
– Szóval, hogy ha jön akkor csak elkezded neki mondani a periódusos tábla elemeit és békén fog hagyni téged. Értem… Na de velem mi lesz? – kérdezem meg, cseppet ijedten pislogva. Oké, hogy magára gondol, de mi lesz velem? – Én nem vagyok szörny… De én meg tudok programozni! – jut eszembe és szinte már vidáman ugrálva csettintek egyet, megkocogtatva a fejemet. Igen, gondolkodni kell. Még ha egy kis részben talán viccelődésként fogom fel a dolgot és belemegyek a játékba. – Szerinted akkor engem is értelmesnek gondolna? Még ha én nem is gondolom őt annak?
Úgy döntök, hogy a túlélési tanácsadását mindenképpen megfogadom elvégre csak jobban tudhatja, hiszen itt dolgozik. No meg az agyam most nem is tud úgy funkcionálni, hogy megmondjam neki „Na de a túlélő filmekben nem így csinálják!”. Nemleges választ adok a baseball kérdésére és grimaszolva azt teszem, amit ő: lenézek az undorító ragacs borította talajra és azonnal meglátok egy kart. Ezt aztán bár kissé grimaszolva, de felkapom és elmormogok egy bocsánatot afelé a szerencsétlen díszletként használt próbaba felé, kihez egykor tartozhatott.
Egyik kezemben a kart, másikban a telefonomat tartva követem hát Abet, felkészülve, hogy netán majd tényleg meg kell lendítenem a kezemben szorongatott végtagot. Valamint csak örültem, hogy most megint ő van elől így felfogja majd az esetleges támadást persze ha kell szívesen fedezem majd hátulról.
– Még van nálam pár szem a cseresznyés ízű cukorkákból – vallom be szomorúan, mert később akartam megenni, kiélvezve az utolsó szemet. De nem kell kétszer figyelmeztetnie, az élet fontosabb, úgyhogy pár pillanat múlva a kart és a mobilt már egy kézben fogom, hogy betudjak nyúlni a kabátom zsebébe a cukorkás zacskóért, mit jó messzire elhajítok.
Utána rögtön fedező állást veszek fel (egy kéz egy kar, másik kéz mobil – bár jelentsem ez bármit is), biccentve Abelnek, hogy vettem az adást. Lendítem a kart, ha látom azt a kis dögöt.
– Várj egy kicsit – szólok rá, mikor kiütötte az ablakot. Így már van fény, nem kell a mobilom, úgyhogy azt a kabátom zsebébe is rejtem. A kart pedig ledobom a földre mielőtt elfogadom a segítségét a mászáshoz, kint már csak nincs szükségem egy művégtag lóbálására.
A segítségére szükségem is van az alacsony termetem miatt, meg felkészülve egy ugrás után húzóm fel magamat és mászok ki az ablakon. Amint kiérek segítenék neki, de már csak arra van időm, hogy gyorsan arrébb lépjek, hogy ő is ki tudjon jönni.
– Aha, meg – bólintok a kérdésére, miközben a térdeimen támaszkodok és mély levegőt veszek. A megjegyzésére elnevetem magamat. – Na, kösz! Mondja ezt Mr. Láthatatlan Ember, aki cseppet sem láthatatlan, sőt, úgy néz ki, hogy a bűnrészesem volt a mészárlásban –mutatok rá, mosolyogva megszemlélve, hogy ő is ugyanolyan borzalmasan néz ki.
A fuvar hallatán abbamarad a nevetésem és a mosolyom is, miközben eszembe jut, hogy nemrég vesztem össze a szüleimmel. Nincsen most már semmi ételem, semmi pénzem, a mobilom mindjárt lemerül, ők meg csak aggódhatnak már értem… Én meg őszintén azt se tudom, hogy éppen hol vagyok és merre kéne hazamennem.
Szóval akkor ennyi volt a nagy világgá menés, mi? Pár óra?
Sóhajtok. Azért ez a pár óra nem volt annyira szörnyű.
– Oké, elfogadom a fuvart – bólintok és intek, hogy indulhat. – De remélem, hogy tényleg tudsz vezetni és biztonságosan vezetsz… Saját tapasztalatból mondom – teszem hozzá ahogyan felzárkózok melléje, átvágva a tömegen a parkoló felé.
– Ó, ha összejön a képregény bolt, akkor szólj, mert olyan helyre még a rémháznál is szívesebben beteszem be a lábamat! Pláne, ha kaphatok kupont a vásárláshoz. Kaphatok, ugye? – érdeklődtem fellelkesülten a gondolat kapcsán.
Közben cseppet sem zavartatva magamat, hogy akadt, aki megbámult minket. A képregény dolog elterelte erről a figyelmemet, noha az már egy teljesen más téma volt mialatt magunk mögött hagytuk ezt a rémálmot a Zsebpiszok közben.

Szószám: 842 Megjegyzés: Szívesen és én is köszönöm szépen a játékot!