Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

Mindenki azt mondta, hogy megbolondultam. Alig néhány együtt töltött hónap után simán összeköltözni az európai barátommal… Oké, bizonyára türelmesnek kell majd lennünk, és alkalmazkodni a másikhoz, de nem hinném, hogy “elment az eszem” amit anyám sáptozott a telefonban. Egyébként, lehet, hogy van benne valami, mert ez az elmúlt rövid időszak bevallom egy kicsit ki is esett. Nem igazán emlékszem belőle másra csak arra, hogy baromira élveztem. Minden percét, és ez viszont teljesen egyértelműen Balázs érdeme.
Elég sokmindent csináltunk már közösen, azt hiszem már kezd leesni neki a tantusz, hogy én tényleg nem állok le soha, és mit jelent ha valaki hiperaktív. Szerintem ha nem lenne élsportoló, néha már délután lógna a nyelve mellettem a kimerültségtől. Csípem benne, hogy mindig mindenre van válasza, valami csipkelődés, valami kóstolgatás. Nem szeretem a sótlan embereket, és hát Balu elég sokminden, de biztos, hogy nem unalmas. Azt is aláírom, hogy bár eljárkáltunk étterembe meg meccsekre, motorozni, és Coney Islandre is (félig, mert be volt zárva mert mi az idióták nem néztük meg mikor van nyitvatartás így ácsoroghattunk a vidámpark kapujában…); azért sokkal több időt töltöttünk házon belül. Nem tehetek róla, már ha az illatát megérzem, vágódok hanyatt mint a macskák, megpillantom és szinte Pavlov kutyájaként csorog a nyálam. Fel nem foghatom, hogy mit eszik rajtam egy ilyen jó pasi, de ahogy Bo bácsikám mondja mindig, “élvezd ki amíg a nap süt!”. Lehet, hogy ez nála csak valami fellángolás, bár akkor élből fura, hogy miért költözne össze velem? Bár, amilyen a lakáshelyzet a városban, inkább úgy helyes a kérdés: miért ne költözzön össze velem?
Egy egész kicsit feszült hangulatban telt az elmúlt egy hét, ezt elismerem. Azt is, hogy ez részben az én vagy az én kutyám hibája. Kaptam ugyanis egy kiskutyát, Bagel lett a neve, mert amikor boldog, pont úgy tekeredik be a kis farka, mint egy bagel. Egészen helyes, amúgy, csak még mindig szokatlan, hogy hajnalban vigyem le pisilni, este vigyem el sétálni, mikor mit egyen, mit ne egyen. Hulla vagyok tőle! Esküszöm, volt olyan este, amikor egy díszpárnát simogattam és csitítgattam félálomban, mert azt hittem, hogy a kutya nyüsszög. Közben meg csak a szomszédból jött át valami hasonló, tompa hang. Bagel három hete része az életemnek, vettem az adást, tanulnom kell egy kis felelősséget, rendszert kell vinni az életembe. A rendszer jelenleg az, hogy kialvatlan vagyok és ingerlékeny, de cserébe rohadt boldog. A kis világom mindkét új szereplőjéért oda vagyok, a magam módján szeretem is őket. Bagel még inkább teher mint élvezet, annak ellenére, hogy irtó cuki. Balázs pedig… inkább élvezet mint racionalitás, hiszen már többször is összekaptunk az együtt töltött idő alatt olyan banális baromságokon, hogy utólag persze fogom a fejem, de akkor vér komolyan gondoltunk minden egyes szót.
A héten gondoltam meglepem, titkolóztam előle. A szerkesztőségen csinálunk néha olyat, hogy egy-egy vendég közvetítő is jelen van, így kerültem én pontosan Balázs meccsére mint kommentátor. Nem is volt semmi gond, sőt, hiba nélkül kimondtam a kereszt- és a vezetéknevét is! Szerintem észrevett a kis üvegfalú közvetítő helységben, még röviden integettem is neki. Eredetileg nem akartam, hogy kitudódjon, hogy mi most akkor járunk, de ha már ő elmosolyodott, én is integettem neki egy kicsit két negyed közti pihenő időben. Mikor vége lett a meccsnek, csak köszönni, egy gyors puszira akartam oda menni a medence széléhez (és természetesen alaposan megcsodálni a formás fenekét az úszónadrágban). Orvvul ölelt át, és aztán még gonoszabb volt az ív, ahogy repültem be a hideg medencébe ruhástól, telefonostól, mindenestől. Ez sem lett volna olyan nagy baj, még csak nem is az zavar, hogy konkrétan decemberen sikerült mindezt előadnia az én kedvesemnek. Vicces lehetett volna. Ha tudnék úszni! Eleinte ő is, meg a csapattársai is nevettek, míg én tapostam magam alatt a vizet, de mindig csak elsüllyedtem. Kellett vagy tíz-tizenöt másodperc míg leesett nekik, hogy nem viccelek, tényleg nem kapok levegőt. Balázs mentségére legyen szólva, hogy bár hárman ugrottak be értem azonnal, ő volt a leggyorsabb és egy szempillantás alatt már ki is vitt a medence szélére. Az is a számlájára írandó, hogy nem árulkodott és ott helyben egy szót se szólt csak hagyta, hogy hozzá bújjak és mások számára észrevétlenül pityeregjek a nagy ijedtség miatt. Mondjuk, amikor már a kocsiban kiabáltam vele, akkor nem volt ilyen csendes…
Így lehet az, hogy hét közepe óta még mindig hajlamos vagyok duzzogni, és ha valamihez nincs kedvem, már veszem is elő a “majdnem megfulladtam” kártyát. Valószínű, hogy ebből előbb vagy utóbb veszekedés is lesz, már ahogy magunkat ismerem… Miután tegnap áthoztuk Balázs holmijait, ma már egy kicsit a karácsonyra készülődnénk. Mivel nem vagyok valami nagy konyhatündér, még napokkal ezelőtt foglaltam egy asztalt abban a magyar étteremben, amiről már beszéltünk többször is, gondoltam hátha örömet tudok neki ezzel is szerezni. Nem mintha hízelegnék, csak olyan… szeretettel mesél az “otthoni” dolgokról, hogy meg akartam lepni vele. Sikerült is, és be kell vallanom, hogy a “húsleves” és az a fura ragu szerű valami egészen finom volt. Tény, hogy erősen fűszereznek és nem feltétlenül megszokott az én ízlelőbimbóimnak, de határozottam fincsi volt. Ő persze kicsit duzzogott, hogy “itt nem lehet tisztességes pirospaprikát kapni”, meg mindent átalakítottak, nem is volt annyira tradícionális, otthon mennyivel jobb, de ezen sem puffogtam. Pedig már kezdtem úgy érezni, hogy Balázsnak bizony SEMMI sem jó.
Hazafelé vettünk egy karácsonyfát is, meglepően könnyű volt kiválasztani. Mivel nem akartam, hogy egyedül cipelje ezért ketten bénáztunk, pedig szerintem egyedül ügyesebb lett volna. Képzelje el mindenki bátran, hogy hogyan néz ki két ember fél méter magasságbeli különbséggel, amint egy kevesebb mint másfél méteres fenyőt cincálnak Brooklyn utcáin. A lakáshoz érve még egy ünnepélyes dolgom volt, így elkértem a fenyőt, és a zsebemből előhalásztam egy kulcscsomót. Van rajta vagy négy kulcs, a kapunyitó és a garázsnyitó is, meg egy helyes kis vízilabdás kulcstartó. Nemes egyszerűséggel nyomom a kezébe a kis pakkot, miközben a fenyőt támasztom.
- Nyitod te? - mosolygok és még kacsintok is rá, és már hallom odabentről Bagel lelkes toporzékolását és a vakkantásait. Örül nekünk, mert pisilnie még biztosan nem kell, hiszen ebéd előtt vittem le.

Minnie & Balu

 “Do it with passion or not at all.”

„Na mi van, csak nem a vízumra hajtasz?”
Megszámolni sem tudnám, hányszor hallottam az elmúlt hetekben, hónapokban ezt a kérdést, legyen szó akár csapattársakról, kollégákról, évfolyamtársakról vagy úgy a rokonokon kívül bárki másról, aki előtt szóba került Minnie, vagy a nemzetisége. Kivétel ez alól egyedül a nem is annyira kis családom, akik tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a vízumom köszöni szépen, még majdnem négy és fél évig érvényes – cserébe tőlük meg a szokásos fogadásokat hallgathattam, amit a legkevésbé sem próbáltak titkolni, vagy a hátam mögött intézni: „mibe, hogy egy hónapig se húzzák egymás mellett?!”
Ezek után azt hiszem a legkevésbé sem kell csodálkozni azon, hogy a szabadidőm nagy részét inkább töltöttem Minnie társaságában az ominózus „főzd magad a vacsorádat” este óta, mintsem a kedves családommal. Mondjuk, ha azt nézzük, lassan már így is több időt töltöttem nála, mint a saját albérletemben, még úgy is, hogy innen valamivel tovább tartott beérni akár edzésre, akár suliba – na nem mint ha ez utóbbit annyira túlzásba vittem volna, szokásomhoz híven. Nincs ebben semmi meglepő, elvégre ki ne töltené az idejét szívesebben kellemes társaságban, ahelyett, hogy a szobája négy fala között kuksol? Az úgy sem vonzott soha különösebben, a várost felfedezni meg ezerszer egyszerűbb és hatékonyabb úgy, ha egy helybéli is van a csapatban, egy rakás hasznos tippel. Mondjuk mióta elkezdődött a vizsgaidőszak, a szokásos edzések mellett eléggé megcsappant a szabadidőm, úgyhogy sajnos találkozni sem tudtunk olyan gyakran, mint előtte, arról nem is beszélve, hogy a főbérlőmnek is csak most jutott eszébe benyögni, hogy elfelejtett szólni róla, de eladta a lakást, és év végéig nekem se ártana kiköltözni belőle.
Mondanom sem kell, valószínűleg mindenki el tudja képzelni, milyen veszekedés kerekedett belőle, miszerint ez nem törvényes, jó, hogy nem egyik napról a másikra költöztet ki az utcára úgy, hogy egyszer sem késtem a bérleti díjjal, de úgy néz ki, hiába mondom a magamét, a végeredményen az sem változtatott – alig néhány hetem van új albérlet után nézni, vagy mehetek vissza a drága családomhoz. Épp Minnie-nek panaszoltam bőszen a telefonba, hogy agyrém, milyen emberek vannak, hát egy szemernyi együttérzés nem szorult beléjük így karácsony táján? S már épp ráfanyalodtam volna, hogy rákérdezzek az ismerősének arra bugyirózsaszín lakására jobb híján, amikor leesett, hogy a kis csirkeszárnyas fogadásunk óta még mindig jön nekem egy szívességgel. Így történt, hogy a bősz panaszáradat végén, mielőtt még komolyabban átgondolhattam volna a dolgot, már ki is csúszott a számon, hogy „Nem költözhetnék oda hozzád?”
Szó szót követett, és hamarosan már az is meg volt beszélve, hogy melyik nap tudjuk le a pakolászást. Igaz, sokan nem épp így képzelnék el a karácsonyi készülődést, de hé! Így legalább már a karácsonyt is együtt tudjuk ünnepelni, és nem a két ünnep közötti alkoholos kajakóma közepette kell cipekedni meg stresszelni a dolgon! Jobban ki sem találhattuk volna!
Még akkor sem, ha idő közben egy kölyökkutyával is bővült a kör Minnie háza táján, ami amennyire imádni való kis energiabomba volt, annyira hatékonyan cseszte fel néha az agyvizemet a csillagos égig. Az első látogatásnál például csak hazafelé menet vettem észre, hogy amíg mi épp a kanapén ücsörögve kajáltunk, valami filmet nézve, addig a kis dög szétrágta a kedvenc sportcipőmet (legalább megvan, miért volt gyanús az, hogy más, normális kutyákkal ellentétben nem jön egyfolytában kajáért kuncsorogni, vagy kinézni minden falatot az ember szájából).
Ami viszont a meccsünket meg azt a medencés incidenst illeti, bevallom, azért féltem, hogy az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát, legalábbis felidézve azt az ordítozást a kocsiban, meg hogy azóta is minden hisztinél a fejemhez vágja, hogy majdnem megfulladt. A fenébe is, honnan kéne tudnom, hogy nem tud úszni, ha egyszer se mondta?! Most megjegyeztem egy életre, az fix, azt pedig már megfogadtam magamban, hogy ha még egyszer elő meri húzni ezt a kártyát az elkövetkező néhány hónapban – francokat, néhány napot se adok neki, nem hogy olyan sok időt… - akkor első dolgom lesz vállra kapni és elvinni a legközelebbi uszodáig, hogy megtanítsam úszni. Legalább valami olyan szinten, ami meghaladja a kétségbeesetten kalimpáló kutyaúszásét, amit a medencében produkált.
Ma viszont eddig egész nyugodtan telik a nap, legalábbis még egyszer se került szóba a dolog, és lehet, hogy az a magyar étterem sem szolgált fel olyan finom ételeket, mint a nagyi főztje, de összességében, az Amerikaiakhoz képest, egész tűrhető volt. Mindenesetre azt értékelem, hogy Minnie szerzett egy asztalt nekünk így karácsony előtt, abból kiindulva, hogy mennyien voltak, biztos, hogy nem lehetett egyszerű dolog, azt pedig  már most megfogadom magamban, hogy csak szerezzek normális piros paprikát valahonnan… majd főzök én is neki valami jó hazait! Az viszont egyelőre még a jövő zenéje, előbb cipeljük haza az első közös fánkat, meg reménykedjünk benne, hogy az a kis átokfajzat nem szedte szét a lakást, amíg távol voltunk pár órára.
- Naná! – nyúlok  a kulcs felé, habár van bennem némi félsz, nem-e fog addig Minnie eldőlni a fenyőfával, vagy valami hasonló, pláne, ha Bagel is megrohamozza odabentről szíve minden szeretetével… Ám ahogy a kulcs a zárba kerül, és kattanva elfordul, még várok egy pillanatot, mielőtt kinyitnám.
- Biztos, hogy szeretnéd kiengedni a bent türelmetlenkedő energiákat Pandora szelencéjéből? – pillantok még rá, valószínűleg érteni fogja a célzást, hogy a kutyájára gondoltam. Pláne, hogy akárhányszor valami rosszaságot művelt, előszeretettel hívtam Pandorának, mintsem becses nevén. Vagy a nevén se szólítom, csak egy rakás válogatott magyar, szerb és orosz káromkodást vágok a kis bolhazsák fejéhez…
Persze most is a forgatókönyv szerint peregnek az események, ahogy kinyitom az ajtót, a kutya már repül is ki rajta, bőszen körbeszimatolva, udvarolva, ugrálva, hogy aztán miután arrébb hessegettem, a gazdasszonykáját is hasonló figyelemben részesítse. Mondania sem kell, már nyúlok is a fenyő után, hogy elvegyem, ő meg csak nevelje a „gyereket”. Jobban járunk mindketten.
- Mondd, Minnie, mennyire zavar, ha a cuccaim még pár napig dobozban maradnak? Majd apránként elpakolom őket, vagy mást nem a napokban, ha nagyon zavar, de most valahogy több kedvem van fenyőt díszíteni, mint pólókat hajtogatni, meg a zoknik párját keresgélni. – hát igen, lehet, hogy a pakolással nem volt sok gond, mert én lusta disznó, május óta nem értem rá kipakolni a cuccaim nagyját az albérletben, ennek viszont az a hátulütője, hogy minden doboz valahogy úgy nézhet ki belülről, mint ha végigrugdosták volna őket fél Brooklynon.
- Jut eszembe, hová megy majd a fa? És mondd, hogy van fenyőtalpad, mert ha még azért is vissza kell ugrani így zárás előtt, esküszöm, sírva fakadok. Vagy valahogy fejjel lefelé felerősítem a mennyezetre a fát, aztán attól se kell tartani, hogy Bagel felborítaná, vagy megzabálná a díszeket. – jövök az újabb díjnyertes ötlettel, miközben óvatosan a konyhapultnak támasztom a tűlevelűt, ám még a nappali közepéig se érek el, amikor hallom a csaholást a hátam mögül, majd az azt követő tompa puffanást. Naná, hogy máris felborította a fát… Miért is nem lepődök meg?
- Na jó, van valami bútor, amire fel lehet majd pakolni a fát? Mert amúgy 10 percet se adok neki, miután Cerberus megszeretgeti. – sóhajtok, ahogy a tekintetemet végigjáratom a földön fekvő fán, de hogy én fel nem állítom, hogy a kis szőrmók megint felboríthassa, az is biztos. Remélem, legalább a fenyődíszek műanyagok, és nem üvegből vannak… Vagy díszítsük inkább egyből kutyakeksszel, így is, úgy is egyre megy, mert meg fogja zabálni őket? Úgy legalább nem kell még az állatorvosi ügyeletre rohanni vele éjszaka.

Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

Minden hüledezés, sápítozás és hiszti ellenére (mármint, ezeket rokonok és ismerősök produkálták), már nagyon is vártam, hogy Balu beköltözzön. Fura volt, ahogy ez felvetődött az igaz, de mégis mit tehettünk volna? Miféle ember lennék, ha hagytam volna, hogy karácsonykor utcára tegyék?! Csak azt bánom, hogy nem én ajánlottam fel neki a dolgot, úgy mégis csak szebb lett volna… de végül is, lényeg, hogy megoldódott a dolog.
Átrendeztem a gardróbot, lett hely bőven a ruháinak, és néhány doboz is befér oda. Vettem két polcos szekrénykét a nappaliba, Bo segített összerakni, meg a falhoz rögzíteni, erre csini kis tároló dobozokban is elfér a holmija, meg ki is tehet a polcra párat, ha szeretné. IKEA a barátom, még csak nem is volt drága, mégis segít elkerülni a káoszt, és ezzel is kimutathatom, hogy örülök a beköltözésnek.
Nem véletlenül intéztem el mára az éttermet, meg keresem a dolgokat amikkel örömet okozhatnék neki. Nehéz eset vagyok, tudom jól, igyekszem kompenzálni. Túl nagy pofám van, gyakran teszek csípős (bár humorosnak szánt) megjegyzéseket, és túlságosan hirtelen természetem van… jellemhibáim száma végtelen. Nem is értem, mit akar tőlem? Az is igaz, hogy ő sem tökéletes, sőt… zsák a foltját, épp olyan forrófejű tud lenni mint én (többek között). Viszont, nem szoktam bújni, hízelegni, csábosan rebegtetni a pilláimat és társai. Azt kapja amit lát, és ez bizony tudom, hogy nem túl sok. Legfeljebb egy adag kíváncsiság, és mostanában némi ingerült morgás (a kevéske alvás miatt).
Néha mond dolgokat magyarul, káromkodik a kutya miatt vagy telefonál a testvéreivel. Amikor sokat hallok egy szót, próbálok rájönni, hogy hogyan írhatják, és valahogy a google segítségével lefordítom. Így tanultam meg, hogy a "bázmig!" az káromkodás, a "finyom" az a jóféle ételekre vonatkozik, a "szerlek" vagy "szerelek" az a barkácsolás-szerelgetés, a "szép" meg én vagyok, ha Balunak jó napja van. De mindent én se tudok így kinyomozni, ami néha egy kicsit zavar.
Ha pedig hozzá teszem, hogy még soha nem mondtam neki, hogy szeretem, kezdhet is aggasztóvá válni a téma. Pedig nem arról van szó, hogy nem szeretem. Dehogynem! Csak éppen… bennem van a félsz, hogy mi van, ha ő meg nem, és adott esetben azért nem bombáz nyálas vallomásokkal meg szivecskékkel mert részéről indokolatlan lenne. Ez pont az a hely, ahol a part szakad, mondani is kellene már így ennyi idő után, meg nem is… sose fogok kiigazodni ezen a pasin! Azt várom, hogy előbb ő mondja, hogy szeret, de a jelek szerint erre aztán várhatok.
A fát kiválasztani egyszerű volt. Én inkább a háttérbe vonultam, és hagytam, hogy Balázs tegye a férfiak dolgát, válogasson, nézegesse a tűleveleket, leesnek-nem esnek, “nálunk ennél illatosabb-zöldebb-formásabb-bármilyenebb fenyők vannak és nincsenek is így kiszáradva”. Nem tudom hol van az az ország vagy milyen a levegője, de BIZTOS, hogy ott még a fű is zöldebb - bár ezt speciel MÉG nem mondta Balázs. Jövőre műfenyőt veszek. Mivel hagytam, hogy válogasson, hamar végeztünk. Ha előjöttem volna az esztétikai szempontokkal, holnap is ott ácsorognánk. Elég az, ha a tűlevél az ágon marad!
Fogalmam sincs milyen lesz vele élni, mindenesetre kezdő lépésként hagyom, hogy kinyissa az ajtót. Elbírok én ezzel a fával, nem is olyan vészesen nehéz példány.
- Egész biztos. - mosolyodok el, ahogy Bagelt becézgeti. - Állítólag pont ilyen voltam gyerekként, nekem ismerősek ezek az energiák. - jegyzem meg fejem oldalra biccentve, és várom, hogy kinyissa az ajtót, és az eb kironthasson rajta. Előszeretettel nyargal ilyenkor egész a ház bejárati kapujáig, hiába is kiabálok és futok utána. Most viszont úgy tűnik érdekesebb a fa amit hoztunk, és jobban is örül nekünk, mint az indokolt lenne. Valószínűleg valamit rosszalkodott, olyankor szokta ugyanis ezerrel tolni a “cuki vagyok” műsort. A felugrálás miatt nem szólok rá, engem nem zavar, sőt, tetszik is a dolog ahogy apró tappancsaival a combomnak támaszkodik. Aztán csak bejutunk valahogy a lakásba.
- Végül is, holnap is kipakolhatjuk őket. - bólintok épp csak halványan összehúzva a szemöldökeim. Nem leszek házi sárkány, nem leszek házi sárkány, nem leszek házi sárkány már az első napon! Bár… már legalább értem, miért akarta a dobozait a bejárat és a nappali közti üres sarokba halmozni. Ott valóban nincsenek túlságosan szem előtt sem, és nem is zavarnak. Annyira. Végül is, egy napot ki lehet bírni, legfeljebb majd én elvégzem a hajtogatós melót, neki meg csak a polcra kell feltenni amit szeretne, a többit meg beborogatni a nagy tároló dobozokba. Csak, hogy ne panaszkodhasson, ha Bagel megint megrágna valamit.
- Hát, tavaly itt volt a pult meg a kanapé közt. - mutatok a nappali egyetlen relatíve szabad falára, ami a konyhával szomszédos. - De ha van jobb ötleted…érezd magad otthon. - mutatok körbe, mert nekem szinte mindegy, minden évben máshová teszem a fát. - Van, már a múlt héten megkerestem a garázsban, amikor neked csináltam helyet. - mert természetesen a motor is állandó lakó lesz a kocsim mellett. - Kint van az erkélyen, állíthatós. Nem kell faragnod sem. - jegyzem meg mosolyogva, de azért aggodalmasan is csóválom a fejem, amiért ennyire jó véleménnyel van a kutyámról. Valószínűleg nem zabálja fel a karácsonyfát, annál azért már több esze van, nem gondoltam, hogy Baluban ilyen mély nyomot hagyott az a megcsócsált cipő… Hogy fogják ezek ketten kibírni egy fedél alatt?! Biztos, hogy jó ötlet volt ez az összeköltözés?
A tompa puffanást követően csak sóhajtok. Miért ilyen nehéz ezzel a tappancsossal? Szerintem nem aludtam egy huzamban legalább négy órát amióta megkaptam Bagelt. Fáradt vagyok, mert az eb nem hagy aludni, erre már panaszkodtam Balunak is. Nagyon nem egy ritmusban élünk. Állítólag már csak egy-két hónap és javul a helyzet, de már igencsak a végét járom, ami a kimerültséget illeti. És ha álmos vagyok, automatikusan ingerült is, ezt mindenki tudja.
- Hagyd… jó az úgy, nincs útban. - közben teszek egy kóbor kísérletet rá, hogy magamhoz hívjam “Cerberust”, aki csodák csodája, letelepszik a lábam mellett. - Hé! Hát te már ilyen okos vagy Bagel? - jutalomból megsimogatom a füleit, de őt szemmel láthatóan a táskám jobban érdekli, azért állt meg a lábam mellett. - Ja, hogy a maradékra fáj a fogad te kis szőrmók? - gyorsan leveszem a táskát (amiben a csontja is van) és a kabátomat, hogy leguggolva megdögönyözzem a csaholó jószágot. - Képzeld, Balu olyan csudijó nagy csontot szerzett neked, hogy egy hétig rághatod! - én biztos, hogy nem adom oda neki. Muszáj lesz közelebb kerülniük egymáshoz, mert egyiktől sem válnék meg szívesen, most, hogy már így megszerettem őket. Mindkettejüket, ami azt illeti.
- Kérsz egy kávét te is? - ebéd után kimaradt, hátha bepótolná. Én iszok egyet, annak ellenére, hogy Bagel mindig gondoskodik a magas vérnyomásról. Balu is kér, akkor kézmosást követően már veszem is elő a bögréjét, ami már jóideje a polcon lakik, amióta gyakori vendég lett nálam. Valami magyar csapat logója van rajta, de hogy foci-kosár-vízilabda vagy szinkronúszás csapat azt meg nem mondanám. Simán elfelejtettem.
- Egyébként van… szerintem arra a kis asztalra fel tudjuk tenni. Dísz az nincs sok, nem vagyok nagy dekoráló. A lakást se díszítettem fel. - vallom be kissé zavartan, de majd úgyis meglátja. Eddig a fát zömmel különböző fényfüzérek díszítették. Van focilabdás, autó kerekes, Bosszúállók, Star Wars, Harry Potter mintás, színes unikornisos (ezt egy barátnőmtől kaptam) és ilyesmi. Gömb az alig, ami van az is műanyag és össze-vissza színes. Meg aztán, eddig kisebb is volt mindig a karácsonyfám. - Majd nézd meg őket, ha nem tetszenek holnap még elmehetünk venni valamit. - furcsán érzem magam. Még sosem éltem együtt valakivel, mármint a szüleimen kívül. Meg aztán, egyre jobban idegesít ez a hülyeség is, itt van a nyelvem hegyén, mégse mondom. Pedig most tényleg, TÉNYLEG annyira mondanám. Örülök neki, hogy itt van, hogy már ő is ide jön haza, annyit lehetünk együtt amennyit csak akarunk. Szeretem, hogy itt lesz, és őt is szeretem. De ő se mondta! Különben is, miért nem mondja már?! Talán nem szeret vagy mi van?
Megfőzöm a kávét, de le is rakom a pultra, inkább, mint hogy a bögre oldalán doboljak az ujjaimmal. Vagy a fejéhez vágjam a porcelánt. A mellkasom előtt fonom össze a karjaim, miközben Balázst nézem. Mintha direkt csinálnám. Mikor minden jó lenne, nekem kell találni egy problémát ami miatt téphetjük egymás haját.
- Miért nem mondod nekem sose, hogy szeretsz? - bukik ki belőlem a kérdés. Oké, nem pont így terveztem a mai napot, de most már úgyis mindegy. Jobb, mint ha duzzognék ezt már ő is tudhatja. Ahogy azt is, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, hogy mit mond vagy mit nem, az a lényeg, hogy általában jól érezzük magunkat együtt. Fáradt vagyok, mert hetek óta nem alszok eleget, és frusztrált is vagyok a költözése miatt, aggódok, hogy milyen lesz együtt élni vele és olyannyira nem akarok házi sárkány lenni, hogy épp csak betette a lábát a küszöbön, már veszekszek is vele. Pedig tényleg, tényleg békés karácsonyt akartam kettőnknek, mármint hármunknak. Lehetőséget sem adok rá, hogy mondjon valamit, már belé is fojtom a szót. - Mindegy. Most már ne is mondjad, muszájból! - elment a maradék eszem is. A hormonjaim rakoncátlankodnak. Jön a telihold meg front is van, vagy ilyesmi?! Azt hittem, mielőtt majd beköltözik, előtte csak mondja, vártam, vártam és semmi. Azt hittem, nincs bajom a dologgal, de a jelek szerint mégis akad egy kevés. Nem tudom miért hisztizek, mert még csak jól se esik… abba is hagynám én, de a nagy pofám csak nem marad nyugton.
- Napok óta pakolok meló után, hogy helyet csináljak neked, ma hajnalban már takarítottam és alaposan megfuttattam a parkban Bagelt, hogy ne a kutyaszőr és kutyapisi fogadjon mikor érkezel a holmiddal. Bedobtál a vízbe, nem szeretted az éttermet, nem szereted a kutyámat, engem azért legalább egy kicsit kedvelsz? - nem vagyok egy nyálas, romantikus alkat, és puszta szeretetből simán elküldjük egymást a sunyiba amikor szívjuk egymás vérét, de ez most más. Talán hamarabb kellett volna mondanom neki ezt a dolgot vagy másképp, nem akkor amikor már teljesen kétségbeestem, de már ez is mindegy. Amíg nem sírok, jók leszünk. Az utóbbi időben tényleg igyekszem a kedvében járni, de bárhogy is próbálkozok, csak nem esik ki a száján a négy betűs varázsszó, hát akkor már tudjuk meg mi lehet az oka. És még valami, ami idegesít, akkor már bent ne maradjon: - Nem is szoktál barkácsolni! A google fordító a barátom, tudom mi az a “szerelek”, tudd meg; és nem értem mit mondogatod amikor még sose láttalak csavarhúzóval a kezedben! - vágom a fejéhez ezt is, csak, hogy minden kint legyen. Elvégre: “jobb kint mint bent, Fiona”.

Minnie & Balu

“Do it with passion or not at all.”

- Mondanám, hogy nem irigylem a szüleidet, de… az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi se voltunk jobbak, nem is bírták mellettünk hosszú távon. Nézzük a jó oldalát, kutyából csak egy van, nem kettő. – hát, az igazat megvallva nem tudom, mekkora érdemünk volt az ikertesómmal a szüleink válásában, de ha a kiváltó ok nem is ez volt, segíteni biztosan nem segített az a számtalan rendetlenség meg csíny, amibe kölyökként keveredtünk. Mellettünk se sokat unatkoztak, az aztán biztos… No de ennyi elég is a lelkizésből, inkább kinyitom az ajtót, lelkiekben meg felkészülök arra, hogy ha már Minnie a fát őrzi, akkor én sprinteljek a kutya után, ha úgy van. A lépcsőház ajtaja legalább zárva, az utcára nem fog tudni kiszökni, ami meg az ugrálást illeti, hála az égnek, hogy még ilyen kis pehelysúlyú kölyök. Vagy, hogy nem egy tibeti masztiff, mert lehet, hogy a drága gazdiját felnőttként is simán leveszi a lábáról, szerencsére velem azért erősen más a súlycsoport.
- Szuper! Akkor majd holnap. – vigyorodok el szélesen, miután zöld utat kaptam, majd a nappali közepére sétálva már szemrevételezem is a terepet, hol lenne a legjobb a karácsonyfa. Elsőként arra a helyre vándorol a tekintetem, amit Minnie is ajánlott, aztán csak szótlanul pásztázom tovább a helységet, de azt hiszem, egyet kell értenem vele, ott lenne a legjobb. Máshol vagy hely nincs, vagy rendezkedni kéne hozzá, ahhoz viszont nem sok hangulatom van így, tudva, hogy mennyi pakolni való vár még rám így is. Még ott se látom az alagút végén, eszem ágában sincs pluszba magamra vállalni!
- Bízzunk benne, hogy Bagel ellent tud majd állni a kísértésnek. – mert bár hely szempontjából tényleg ott a pult mellett lenne az igazi, de a háziállat és a karácsonyfa valahogy sohasem nyerő kombináció, ha az a háziállat nagyobb, mint egy aranyhal, vagy hörcsög. Ez a kis energiabomba meg már jócskán túl van azon a méreten.
- Akkor mindjárt bele is varázsolom, úgy is kell egy kis idő neki, amíg visszaáll az eredeti formájára, azok után, milyen szépen összecsomagolták-hálózták nekünk. – nyilván, szállítani azért nagyságrendekkel egyszerűbb így, hálóban, az viszont ciki, ha hazahozza az ember, feldíszíti, aztán órákkal később szembesül csak vele, hogy ferde, féloldalas, vagy bármi, mert még nem rúgta ki magát az eredeti alakjára. Na tessék! Csak emlegetni kellett, már rendetlenkedik is a fenyővel az a kis bestia! És belegondolva, hogy a kutyáknál több mint egy évig tart a kölyökkor, te jó ég, mi vár még ránk?!
Már épp indulnék, hogy felállítsam a fát, de Minnie leintése után… végül is, igaza van, onnan lentebb legalább már nem tud esni. A kávéra csak bólintok, majd már indulok is az erkély felé, hogy amíg elkészül a kávé, behozzam a fenyőtalpat, legalább annyival is előrébb vagyunk.
- Hmm… - hümmögök egy sort, a tekintetem pedig hol a kutya, hol a földön heverő fenyő, hol az imént emlegetett kis asztal körül vándorol, magamban mérlegelve, hogy hogy kéne kivitelezni a dolgot? – Hmm… végül is, ez esetben lehet, hogy maradhat a földön is. Aztán, ha Bagel rámozdulna, még mindig fel lehet pakolni arra az asztalra. – nézek rá kérdő tekintettel, hogy mit szól hozzá, mert mégis csak az ő lakása, attól, hogy így rápörögtem a karácsonyfa-témára, azért azt se akarom, hogy valami olyan legyen a végeredmény, ami neki végképp nem jön be – Ugyan, nekem se hiányoznak az ablakban villogó adventi koszorúk meg az erkélyről lógó neontélapók, szerintem bőven elég lesz a fához is, ami van. Ha mást nem, akkor majd holnap nézünk azt is, úgy is be kéne ugrani valami kaját is venni, ha nem akarunk éhen halni a következő pár napban. – emlékeztettem rá, mert oké, hogy év közben tök jól működik a kajarendelés, meg a beugrunk valahová harapni valamit, de nem tudom, hogy karácsonykor nyitva lesz-e egyáltalán valami, ez az első karácsonyom az Államokban… Na jó, valami tuti, de arra fogadni mernék, hogy jóval kevesebb hely, mint egyébként.
Amíg a kávémat szürcsölgetem a pultnak dőlve, fejben már az előttünk lévő néhány órát, napot tervezve, mit kéne még elintézni, őszintén szólva fel sem tűnik, hogy Minnie milyen szokatlanul csendes. Mint a vihar előtti csend, vagy egy taposóakna, amíg nem hallod azt a kattanást, addig boldog tudatlanság van. Viszont ahogy váratlanul kibukik belőle az a bizonyos kérdés, kis híján még a kávémat is félrenyelem, de legalábbis köpni, nyelni nem tudok rá így hirtelen. Ez meg most honnan a búbánatos istennyilából jött?! Már épp reagálnék rá, amikor már folytatja is bőszen puffogva, nekem meg esélyem sincs közbe szólni, így csak magasra szökő szemöldökkel várom, hogy mégis, mire megy ki ez az egész?
Elfelejtettem a szülinapját? De az októberben volt, valahogy akkor tájt, amikor találkoztunk, de akkoriban még nem is tudtam, hogy akkor van… Vagy már megbánta, hogy rábólintott az összeköltözésre? Mégis azt a másik fenyőt kellett volna megvenni? Esetleg csak a szokásos hiszti, mert Bagel megint nem hagyta aludni? Nem, azok ennyire nem szoktak vészesek lenni… Szintet lépett?!
- Az ég szerelmére Minnie! Honnan a fenéből tudhattam volna, hogy nem tudsz úszni, ha egyszer sohasem mondtad? Pedig már többször is megígértem neked, hogy ha ellátogatsz valami meccsünkre, akkor meg leszel fürdetve. – nyilván, ha tudom, hogy olyan jól úszik mint egy marék kavics, akkor eszem ágában sem lett volna bedobni, így viszont… utólag könnyű okosnak lenni. Legközelebb kap úszógumit is mellé.
- Az meg, hogy foglalkozni kell a kutyáddal, ne az én bűnöm legyen már! Ha nem lennék képben, gondolom akkor is ugyanúgy takarítottál volna utána, meg megfuttatod, vagy tévednék? – kérdezek vissza némileg ingerülten, mielőtt még azt is az én hibámnak találja beállítani, hogy a Föld gömbölyű, és forog a tengelye körül. Meg még az öreganyám térdkalácsát!
- Szóval áruld már el végre, mi a fészkes fene bajod van? Megjött? – dobom be én is a klasszikus kérdést, amivel minden nőismerősömnek 2 másodperc alatt lehet az egekbe repíteni a vérnyomását, és már mondanám is tovább is, amikor lefagyok egy pillanatra… Vagy kettőre, aztán le is sápadok, magamban pedig bőszen imádkozok, hogy inkább az előbbi legyen a magyarázat, mintsem az, hogy – Vagy pont, hogy nem…?
Akármennyi idő is telik el a válaszáig, az én lelki szemeim előtt már rég lepergett az, ennyire pechesek mi sem lehetünk, így már végképp nem csodálkoznék rajta, hogy miért van így megzakkanva, már a gondolattól is kihordtam lábon egy szívinfarktust… bár azt még mindig nem értem, hogy a szereléssel mire akar kilyukadni, a magyar ismerősökkel biztos nem szoktam ilyesmikről diskurálni.
- Ó bazmeg… - világosodok meg egyszerre, és szívem szerint a tenyerembe temetném az arcomat. Nem is mondok semmit, csak az egyik dobozomhoz lépek, hogy némi bősz keresgélés után egy kisméretű magyar-angol szótárat szedjek elő belőle, hogy már fel is csapjam az „Sz” betűnél. Aztán egy csodálatos Total Commanderes neonzöld szövegkiemelő is előkerül az irodai kacatok közül, én pedig már húzom is alá a két ludast benne, „szerel” és „szeret”, hogy Minnie orra alá dugjam.
- Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak? A lényegre térve, a Google fordító nem a barátod, akkor pláne, ha valamit magyar nyelvre akarsz fordítani, a ragozásoknál szinte mindig elvérzik szerencsétlen. Máskor inkább kérdezz engem. - újra a dobozhoz lépek, a szövegkiemelő vissza, egy papírlap meg egy golyóstoll elő, majd újra Minnie mellett kikötve a konyhapultnál, már körmölök is a macskakaparás betűimmel.
- Szerelek – írom, majd mondom először magyarul, aztán mellé az angol megfelelője, utána pedig alá a következő sorba, hogy Szeretlek.
- Azt mondtad, hogy muszájból most már ne mondjam, szóval… - Activity! Legyen, ahogy ő akarta, kimondani csak azért se fogom, most legalábbis. Helyette először magam felé intek, aztán a kezeimmel egy szívformát mutatok, végül pedig felé intek. De hogy teljes legyen az öröm, azért angolul még lefirkantom a papírra, mielőtt megint félre értene valamit.
- Helyrebillent a lelki békéd, vagy hisztizel még? - fordulok felé újra, kíváncsi tekintettel, újfent a kávémat kortyolgatva, mert ha van még valami szar a palacsintában, akkor essünk túl rajta… ha meg nincs, akkor lassan neki is állhatunk a karácsonyi készülődésnek.

Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

- Két Bagel? - pillantok az eb felé, és esküszöm még a hideg is kiráz. Egy is sok, hát még kettő? Teljes idegösszeomlás lenne a vége, és az, hogy egy vonat alá vetem magam. Elgondolkodtató az is amit Balu mond, hogy a szülei nem bírták a strapát. Nem mondom, hogy a kölykök miatt, de el is váltak. Baszki! Ez a sors vár ránk is, csak a kutya miatt? Gyereket nem, hogy most; egyáltalán nem tervezek. Nem vagyok anyatípus, és ez a dolog hormonálisan se változik hála égnek. Nem kell és kész, elég nekem a kutya.
Bagel kitörő örömmel fogad minket, a kajla kis fülei csak úgy lobognak ugrálás közben. Bár nem kértem, hanem ajándékba kaptam, azt kell mondanom, hogy keresve sem találhattak volna jobbat nála. Bagel (eredeti nevén Lux Lucis azaz Lucifer) pont olyan mint én, és minden nehézség, megrágott cipő, ellopott zokni, megrágcsált hamburger és lepisilt fotel ellenére azt hiszem, olyan ő nekem, mint a lelkem egy kis fekete-fehér nyúlványa. Persze, hogy nem haragszom rá, amikor rombol. Talán majd Balu is megszokja őt, és akkor jó barátok lehetnek.
- Legalább lesz időnk kitalálni, hogy mit hová szeretnél tenni. - elmosolyodok, mert az új bútordarabokat és az ez által icipicit átrendezett nappalit még nem látta. - Az a két nagy polcos tároló csak a tiéd. - közelebb megyek a bútorokhoz, és egy ügyes kis szerkezetet leemelek az egyik polcról - Bo szerezte ezt neked. Érmetartó, hogy azokat is szépen fel tudd akasztani ha szeretnéd. - persze nem szólok bele, hogy mit hogyan tegyen ki vagy el. De tény, hogy ezzel a két polccal pont szemközt vannak kitéve az én kupáim, képeim, különböző sport eredményeimet hirdető relikviáim. Valószínűleg neki több és nagyobb szabású van, ezért is remélem, hogy ő is dekorálja majd velük az otthonunkat.
- Csak el kell neki mondani szépen, hogy ne piszkálja. Nem buta, érteni fogja. - simogatom meg Bagel fülét röviden, és bár elég magabiztosan mondtam a dolgot, komoly kétségeim vannak azt illetően, hogy így is lenne… Bagel meg a nyugton maradás, szót fogadás… aha! Hiszem ha látom!
- Rendben. Tudok segíteni? Kérsz egy ollót hozzá? - én ollóval szoktam levágni róla a hálót, valószínűleg nem túl szakszerű, de lány vagyok. Én így oldom meg. Közben Bagel addig szimatolgatta a fát, míg fel nem borult. Hát, legalább már tudja, hogy szúr, elnézve ahogy méltatlankodva prüszköl, és a mancsával dörzsöli az orrát. Szerintem békén fogja hagyni a fát, de legalábbis szaglászni már nem sokáig fogja.
Kávét készítek, Balunak már régóta van itt saját bögréje, több darab is. Hallom a kutya izgatott vakkantásait az erkély felől, biztos “segíteni akar” a maga oktalan kisállat módján. Mikor vissza érnek, a bögrét a kezébe nyomom, és készítek magamnak is egy adagot.
- Nekem mindegy, de akár bizalmat is szavazhatnánk az állatnak. Aztán ha eljátszotta, feltesszük egy asztalra a fát, vagy rögzítheted a plafonon is ahogy korábban javasoltad. - furcsa így készülni a karácsonyra. Régen otthon, még gyerekkoromban a szülőkkel más volt azért, a konyhában anya volt, a fa befaragása miatt apa szentségelt, én meg Bo-val készítettem popcorn füzért, meg vattapamacs angyalkát és ilyesmit. Később egyedül csináltam mindent, felcipeltem a fenyőt, beleállítottam a talpba, díszítettem, és megsütöttem egy mirelit pizzát. Jeey, micsoda szép napok voltak! Persze másnap mentem is Floridába a szüleimhez, de akkor is. Most pedig itt van Balu, az eddigi legfurcsább felállásban. Hogy a fenébe fog ez így működni? Hogyan kell együtt élni valakivel?!
- Hm? - kicsit elkalandoztak a gondolataim, bevallom csak felületesen érzékeltem, amit mondott. - Ühüm. Kaját mindenképp kell még vennünk. Felzabáltam az összes fagyit, szóval befér pár pizza meg ilyesmi a mélyhűtőbe - ismeri a konyhaművészetemet. Jobb, ha megmaradok a mirelit pizzánál. Nem tudom ő milyen kajára gondolt, mármint… csak nem főzni akar? Szép gondolat, de igazából ebben a konyhában még csak rántotta és bundás kenyér készült a mireliten kívül, fogalmam sincs, hogy alapvető dolgok (fűszerek, só, olaj, satöbbi) vannak-e egyáltalán itthon. - Főzni szeretnél? - teszem fel a kézenfekvő kérdést, és kíváncsian várom a válaszát. Lehet, hogy karácsonykor normális kaja lesz itthon?!
Kávézás közben viszont szöget üt egy gondolat a fejemben. Szép meg jó, hogy itt van de a fene egye meg, hát miért nem tud egy kicsit, csak legalább egy kicsit romantikusabb alkat lenni?! Két érzelmi analfabéta egy kapcsolatban tuti katasztrófa! Nem azt mondom, hogy gyűrűt várok vagy ilyesmi, szó se róla. Ahogy gyereket nem akarok, a házasságban sem hiszek (Balázs ebből a szempontból szerencsés, nincsenek ilyen jellegű elvárások). De azért néha egy-egy csokor virág vagy valami kis gyertyafény és társai jól esnének. Meg mondjuk néhanapján ha azt mondaná, hogy szeret azzal lendítene a hangulatomon. Vagy ha egyáltalán, valamikor is mondaná! De nem, nálunk az a romantika tetőfoka, ha bedob a medencébe… Velem van a baj vagy mi?
Szóvá is teszem a dolgot, igaz nem a legszebben, de már ez van, kimondtam, változtatni nem lehet rajta. Látom Balázs arcán, hogy nem érti mi a bajom, pedig próbálja összerakni a dolgot. Mit nem lehet ezen érteni?! Töpszli vagyok és bár minden nap sportolok, mióta vele járok híztam vagy négy kilót, mert annyit zabálunk állandóan. Ez a baja, hogy kövérnek tart? Mert akkor bizisten megverem!
- Nem mondtam mert szégyelltem magam! Szerinted milyen érzés úgy járni valakivel akinek szinte kopoltyúja van, hogy nem tudsz úszni se csak mint a fejsze nyél nélkül?! - kiabálok vissza, pedig nem hittem volna, hogy valaha is elmondom neki. Tényleg, rettenetesen szégyelltem magam az első pillanattól fogva, hogy ő gyakorlatilag abból él, hogy úszkál a medencében én meg a bokáig érő vízben is félek. Inkább nem mondok semmi egyebet a témához, a többit már vagy hatszor a fejéhez vágtam. Hogy leégetett a kollégáim előtt, hogy egy egész uszoda az én csipkés melltartómat bámulhatta a vizes blúzon át, hogy leolvadt a sminkem, tönkrement a hajam, meg is fázhattam volna, hogy mennyire megijedtem, és a többi ezer meg egy sérelem ami ért egyetlen pillanat alatt. Nem vágom újra a fejéhez, mert se értelme nincs se nem vezet sehová.
- Hát nem! Nem futtattam volna meg, mert egy átlagos reggelen csak kiengedem az udvarba, hogy elvégezze a dolgát. Azért fárasztottam le, hogy téged ne zavarjon ahogy ugrál, meg amíg a dobozaidat cincáljuk addig aludjon és ne legyen láb alatt! Azért csináltam mert szeretlek te tuskó! - vágok vissza már magam is nagyon ingerülten, szinte fel se tűnik, hogy csak úgy kicsúszott a számon valami aminek már bőven itt volt az ideje. Marha romantikus pillanat, az első “szeretlek” - te tuskó…
Fúúúúú!
Esküszöm, még meg is remegek az idegességtől. Mi az, hogy megjött?! Ennyi, szerinte én csak hisztizek valami hülye hormonok miatt? Legszívesebben jól vállba verném… Aztán a következő, fal sápadtan előadott kérdése végképp meglep.
- Hogy mi? Hagyj már ezzel, miért kell a ciklusomat bele keverni az egészbe, nem is aktuális még a dolog…! - a hűtőre pillantok, mert mindig egy kis eper formájú hűtőmágnest teszek ahhoz a naphoz a naptáron amikor meg kell jönnie. Na ugye! Még van öt na…. hűbaszki, elnéztem egy sorral?! Két nap csúszásban vagyunk?! Hogy a fenébe történt ez?! Hasonlóan falfehéren jó nagyot nyelek, de majd ennek utána járok egyedül, nem fogok rá is fárszt hozni karácsonyi ajándék gyanánt. Csak lesz szabad tíz percem valamikor mikor bezárkózok a mosdóba. Mindig van itthon terhességi teszt, és én személy szerint már a múlt hónapban is be voltam csokizva, de szerencsére vaklárma volt így nem kellett neki szólnom a dologról. Ajánlom, hogy most is csak ennyi legyen!
Aztán csak eljutunk oda ahol minden probléma gyökere van. A “bázmig” arra enged következtetni, hogy ő már valamit tud amit én még nem. Értetlenül nézem, hogy mit turkál a dobozai közt, de amikor visszajön egy szótárral, végképp nem vágom, hogy mi a fenéről beszél. Szerel. Szeret. ezeket húzza ki, én pedig szorgalmasan olvasom mit jelentenek ezek a szavak.
Ó, bázmig…
Tudatlanságom felett érzett szégyenérzetem miatt már vörös a fejem, a leckét pedig megtanultam alaposan. Ezek az idióták úgy ragoznak mindent, hogy földi halandó le ne tudja fordítani önerőből…
Látom, hogy ír még valamit, el is olvasom. Szerelek… oké, ezt már értem. Elb*sztam. Aztán Szeretlek… oké. Nagyon elb*sztam. Mikor nekiáll pantomimezni, addigra már abnormálisan sok vér van a fejemben, mert még mindig nem szeretem butának érezni magam, szégyellem is magam és dühös is vagyok. Nem a legjobb kombináció.
Összepréselt ajkakkal nézek rá fel, amikor azt kérdezi hisztizek-e még. Igen! Hisztizek!
- Mondhattad volna olyan nyelven is, hogy én is megértsem. - szűröm a fogaim közt továbbra is duzzogva, és inkább a mosogatóba teszem a bögrémet, nem éppen finomkodva. Aztán a nappali felé veszem az irányt, és hacsak nem alkalmaz ellenem durva visszatartást, akkor a kanapéra huppanok, hogy a kedvenc sarkomban, egy párnát ölelve duzzogjak tovább. Bagel bezzeg marad Balu lábánál, még a kutyát se érdekli, hogy én mit érzek. Mehettem volna egyből a mosdóba is duzzogni, és akkor a másik nyugtalanító dolognak is utána járhattam volna egy füst alatt, de most már mindegy.
Mondhatom szép baleset lenne, két ilyen tökfejnek gyerek! Még csak az hiányzik!
Kinyújtom a kezem, próbálom anélkül magamhoz csalni az ebet, hogy egy szót is szólnék, mert amilyen idegállapotban vagyok, vagy sírok vagy ordítok pillanatokon belül. Utálom a karácsonyt! Szeretet ünnepe, aha a nagy lószart, ennél stresszesebb időszak nincs is az évben!
Pont nem jókor pillantom meg a kanapén hagyott kis ajándékot, amit a beköltözés örömére készíttettem Balunak. Nagyjából két hete kaptam e-mailben egy képet egy fotóriporter kollégától. Kiderült, hogy pont akkor voltunk a parkban az ebbel, amikor ő is ott készített pár hangulatképet. Suttyomban fotózott le minket, amikor hazafelé tartottunk már, kezemben Bagel, Balu pedig átkarolja a képen a vállamat séta közben. Az egész képet átjárja valami melegség, családias boldogság. Mintha a sétányt a mi kis hármasunk világítaná meg, és nem a napfény... az e-mail tárgya Ohana volt. Toby tudja, hogy nagyon szeretem a Lilo és Stich mesét, és érteni fogom. Ezt a képet tetettem rá két pólóra, azzal a felirattal, hogy "Ohana". Egy neki, egy nekem. Ohana azt jelenti család... ahogy a pólóra nézek, amint szépen összehajtogatva pihen a kanapén...család... család a nagy francokat! Hirtelen minden feszültségemet átvezetem rá, és összegyűröm, majd az üres polcok felé dobom teljes erőmből. Ajándékkal vártam, én a hülye mikor egy napot se bírunk ki veszekedés nélkül? Nesze neked ohana meg karácsony...!

Minnie & Balu

 “Do it with passion or not at all.”

- Igaz. Jóból is megárt a sok. – arról nem is beszélve, hogy még viccnek is rossz lenne, kettő ebből a kis átokfajzatból. Nem is értem, hogyan győzi szuflával az, aki mondjuk kutyatenyésztésre adja a fejét, mert oké, hogy szépek, cukik, aranyosak… de annyi energiájuk van, mint 5 másiknak! És nem olyan, mint más gyerekét pesztrálni, amíg jó kedve van addig elbohóckodik vele az ember, ha meg beüt a hiszti meg a nyűgösség, akkor simán visszapasszolja az ember a szüleinek. Nem, Bagel most már Minnie felelőssége, és akármennyire is nagy a kísértés egy vállvonással lerendezni, és hagyni, hadd szenvedjen a kis négylábúval, látva, hogy kikezdte az ő idegeit is a blöki. Lehet, hogy a két rossz közül mégis inkább az a kisebb, ha néha én szenvedek a kutyával.
- Vagy mit hová lenne célszerű, de abban szerintem majd úgy is kérek még segítséget. – oké, a ruha, meg pár hasonló alap dolog nyilván egyértelmű, de például a sulis cuccaim kapcsán lehet, hogy nem lenne ennyire magától értetődő, azokat azért még se állítgatnám ki a nappaliban – Ó igen? Nagyszerű! Ez a Bo pedig már szimpatikus! Majd megköszönöm neki valamikor egy sör mellett. – igaz, még nem találkoztunk, ahogy a többi rokonához sem volt szerencsém, de nagyjából van egy elképzelésem, hogy hogyan fogadhatták a megismerkedésünk, meg összeköltözésünk hírét. Ha még angol, francia, vagy tudoménazt, olasz lennék, még menő is lehetnék az európai származásommal, de Közép-Kelet-Európa valamiért olyan általános rossz hírnek örvend, hogy az valami fantasztikus – hogy a beképzelt, harmadik világbeli lepusztult állapotokat ne is emlegessük. Szóval mindezek fényében, ha valaki nem írástudatlan, munkanélküli, vízumra hajazó, ukrán terroristaként kezel, az már örvendetes, és meg kell becsülni!
Nem csak Minnie-nek vannak kétségei Bagel értelmi szintjét illetően, én is erősen gyanakodva nézek rá, amikor azt ecseteli, hogy érti, hogy mit mondunk. Tényleg? Mert eddig igencsak jól titkolta, igaz, eddig nem is laktam is, szóval jóval kevesebbet láttam, mint a gazdija. De ha már így állunk, akkor majd tesztelem én is ezt az elméletet a magam módján. Mondjuk amíg Minnie dolgozik, mielőtt hülyének néz, vagy szimplán kiröhög a próbálkozást látva.
- Ha egy olló vagy kés akad a közelben, azt megköszönöm! – szólok még vissza a terasz felől, miután a talp is megvan, de már rögtön az ajtóban az utamat állja a kis bolhafészek. Már a teraszra száműzne? Az felejtős, kishaver… mindenesetre a füle tövét még megvakargatom, mielőtt nemes egyszerűséggel kikerülném, és mielőtt még nekiállnék a fával szüttyögni, én is becsatlakoznék egy kávéra. Két korty között csak egy bólintással jelzem, hogy rendben, legyen. Szavazzunk bizalmat neki, aztán lehet kötni a fogadásokat, hogy hány percen belül él vissza vele! Sokat nem adnék neki.
- Nahát, hogy milyen figyelmes vagy! Tudtam, hogy bármikor számíthatunk rád. – vigyorodok el, amikor meghallom, hogy eltüntette az összes fagyit, az mondjuk tényleg nem baj, ha akad hely a fagyóban, amikor viszont visszakérdez, hogy főzni akarok-e, nemes egyszerűséggel vállat vonok.
- Persze, miért is ne? Na jó, nem olyan 15 fogásos, pepecselős, karácsonyi díszmenüt, mint amilyet otthon szokás, de valami egyszerűbbet simán. Esetleg valami javaslat, mit szeretnél? – ha nem is feltétlenül konkrét receptet nyom a kezembe, csak körülírja, hogy nagyjából mit enne, nekem az is jó, ha meg recept is van, miért is ne? Csak ne felejtsem el átnézni, hogy miket kell majd venni, mert Minnie konyhai képességeit ismerve, arra se vennék mérget, hogy só-bors akad itthon. Az nem kell a kávéhoz ugyebár… Miközben pedig a kávésbögrénk fölött meditálunk, el is kezdem végignézni a konyhaszekrényt, hogy nagyjából képbe kerüljek az itthoni készletekkel, legalábbis addig, amíg ki nem borul a bili a másik részéről.
- Mert mit kell ezen szégyellni? Oké, tényleg fura, hogy a mai világban valaki nem tud úszni… de attól még nem dől össze a világ. Maximum segítettem volna megtanulni. Már ha szeretnél, persze. – próbálok nyugodt maradni, meg menteni a menthetőt, igaz, a hangneméből kiindulva, azt már cseszhetem. Elsőre mondjuk én is csodálkoztam, amikor hallottam, mennyire oda meg vissza van az autókért meg a vezetésért, azon meg csak jót mosolyogtam, hogy milyen megszállott a vezetés terén. A nők meg a vezetés? Persze… Aztán nem tagadom, amikor először ültem mellette az anyósülésen, párszor lepergett előttem az életem, miközben foggal-körömmel kapaszkodtam amibe csak tudtam, azóta viszont már inkább tartom menőnek, mintsem cikinek, hogy ennyivel jobban vezet nálam – meg úgy a férfitársaim többségénél.
- Engem nem az zavar, hogy ugrál… hanem, hogy akárhányszor átjövök, valahogy mindig az én cuccaimra mozdul rá, akár a fogait próbálgatja, akár könnyíteni akar magán! De ha már itt tartunk: oké, nem cincáljuk a dobozaimat. Ettől függetlenül, alszik? – nem, mivel ő már most összetojta magát „anya” nem megszokott hangnemétől, épp az én lábam mögött bújócskázik, a nadrágszáramat csócsálva… Amúgy meg ennyit a romantikáról, azt hiszem, eddig ilyen romantikus első „szeretlek”-et se kaptam még soha. Legalább ezt is kipipálhatom, én tuskó. Csak tudnám, min gurult el a gyógyszere, úgy, hogy fél órája még minden a legnagyobb rendben volt!
- Mert tényleg seperc alatt váltotok át hárpia üzemmódba, ha a hormonok elborítják az agyatokat. Azért! – tisztelet a kivételnek, de az meg elég kevés, legalábbis népes kis családom nőtagjaiból kiindulva… Úgy tűnik, itt is berendezkedhetek a túlélésre ilyen téren. Látva, hogy a naptárra néz, meg ő is lefagy, azért némi elégtételt csak érzek. Na mi az, csak nem belátta, hogy mégis igazam van?
- Vagy ha nem erről van szó, akkor miről? Anno a vőlegényed is karácsonykor kérte meg a kezed? Vagy minden platform főoldala az eljegyzéses képekkel van tele, aztán amiatt van most ez a műsor? – kérdezek vissza, mert tisztában vagyok vele, hogy mi megy a közösségi médiában. Remélem, azt meg ő se gondolta, hogy ennyi idő után gyűrűvel térdelve várom a karácsonyfa alatt! Egyrészt, annyira sablonos, hogy ha egyszer valami csodánál fogva eljutnék idáig, biztos, hogy nem karácsonykor fogom rászánni magam. Másrészt meg, még egy napja se élünk együtt, aztán már tessék, itt az újabb veszekedés! Előbb éljük túl az összeköltözést!
Az újabb kirohanása, és szatyornyi sértegetése után azonban végre kibukik, hogy mi is böki a csőrét valójában, én pedig hirtelen azt se tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Azért tipikus, hogy megint ilyen egymás mellett elbeszélős hülyeség miatt robbant ki az újabb vita, nem is mi lennénk, ha tényleg valami komoly lenne. Már keresem is a szótárat, papírt, tollat, szövegkiemelőt, hogy egy két perces nyelvtani gyorstalpaló után vele is megosszam a felfedezésemet. Milyen érdekes, hogy milyen hamar elhallgatott… csak nem megvilágosodott? Vagy csak azon tűnődik éppen, mit vágjon hozzám?
- Tudom, de… látva, hogy milyen lelkesen játszol a Google fordítóval, nem akartam elrontani a játékodat, meg egyébként is… abban hol lenne a kihívás? Nem mellesleg, mondtam már, hogy jól áll a vörös? – így is tiszta aranyos látni, akárhányszor magától kikövetkezteti valami magyar szó jelentését, hogy tud örülni neki, amit meg is értek, mert nem lehet egyszerű dolga. Bár az előbbiek fényében, ha tudtam volna, hogy ez lesz… lehet, a közeljövőben inkább besegítek neki, ha látom.
Meg se kell szólalnia, ordít minden porcikájából, hogy még tart a hiszti. Kár, hogy nincs itthon több jégkrém, az egész jól be szokott válni ilyen helyzetekben, de ha nincs, hát nincs, valahogy csak megoldom anélkül is. A kéznyújtása sejtem, nem nekem szólt, de hát a kis szőrgolyót továbbra is jobban lefoglalja a nadrágszáram kirojtozása, mint a gazdi érzelmi krízise, nekem viszont még mindig nem jön be ez a mostanában divatos, szakadt stílus, szóval óvatosan csak lefejtem róla a blökit, hogy kézbe kapjam és úgy induljak meg a kanapé felé, némi fáziskéséssel.
Bagelt már ejtem is óvatosan Minnie ölébe, a hiperaktív cukiságbomba hátha javít valamit a kedélyén, én meg mögé sétálva a vállait kezdem masszírozni. Az egyetemen úgy is része volt a képzésnek, legalább ilyenkor jól jön, én úgy sem mozdulok innen egy tapodtat sem, amíg nem érzem, hogy kicsit alábbhagy benne a feszültség. Még csak meg sem kell szólnia hozzá, hogy érezni lehessen a különbséget.
- Hm, jobb már valamivel? – szólalok meg percekkel később, ha esetleg addig a másik nem tenné, majd némi hezitálás után, mint ha a fogamat húznák, de lassacskán csak folytatom, miközben mintegy pótcselekvés gyanánt, továbbra is a hátát, vállát, gyurmázom – Nem igaz, hogy nem szeretem a kutyádat, amúgy semmi bajom sincs velük, sőt! Régebben nekünk is volt. Csak… Tudod, milyen rossz, amikor éveken át naponta látod, az életed része, úgy szereted, mint valami családtagot, kötődsz hozzá, aztán egyszer csak nincs többé? – osztom meg vele, furcsa érzés ilyesmikről beszélni, pláne, hogy eddig senkivel nem beszéltem róla. De talán belátja, hogy szó sincs arról, hogy bajom lenne a kutyájával, egyszerűen csak… könnyebb érzelmileg elhatárolódni tőle, mintsem megszeretni, aztán azon rágni a kefét, mi lesz, ha ez is bedobja a törölközőt?
- Hát, a mi kutyánk, akivel a legtöbb időt éltem együtt, nem sokkal azelőtt távozott az örök vadászmezőkre, hogy New Yorkba költöztem volna. És igaz, nem olyan fajta volt, mint Bagel, de kölyökként ugyanilyen rosszcsont, neveletlen energiabomba volt ő is. – hiába fogadtam meg, hogy nekem aztán többet se lesz kutyám, akar a halál még egyszer átmenni ezen az egész háziállat-gyászolós dolgon, de mit lehet tenni ilyen helyzetben? Minnie-nek csak nem mondhatom, hogy szabaduljon meg a kutyától, csak mert a gyerekkori kiskedvencemre emlékeztet, meg nem akarok megint ilyen érzelmi krízisbe keveredni. Pláne annak fényében, hogy mennyire imádja – már amikor nem fáradt-hisztis-nyűgös-kialvatlan…
- Mindegy, majd keresünk valami arany középutat, igaz, Bagel? – nézek a kis szőrgolyóra, ami még mindig bőszen riszál ültében a gazdi ölében, abba meg inkább bele se gondolok, hogy amúgy egyikünk sem az ilyen közös nevezőkről híres, vagy hogy milyen erőfölényben van a kis bolhás ilyen téren, hála a bohókás kölyök-létnek. Mert azoknak ki képes hosszú távon ellenállni? Bár némi nevelés azért tényleg ráfér, de azt majd kézbe veszem, ha már úgy is az én cuccaimat amortizálja le rendszeresen.

Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

Bevallom, egy egész picit össze szaladt szemöldökkel nézem a dobozait a sarokban, Nem mintha ott útban lennének, de… hát, Balázst ismerve, sanszos, hogy még hetek múlva is ott fognak tornyosulni. Jártam az albérletében, tudom mit beszélek. Nem arról van szó, hogy rendmániás lennék, de szeretem, ha minden ott van, ahová való. A kallódó tárgyaktól fogalmazzunk úgy, hogy nem leszek boldog.
- Találunk mindennek helyet. - nyugtatom meg, mert inkább veszek még öt ilyen polcos tárolót, mint, hogy egyetlen doboz is kallódjon a padlón. Arról nem is beszélve, hogy minél több ideig vannak a cuccai a dobozokban, annál valószínűbb, hogy egy szép nap arra ébred, hogy Bagel bizony meggyalázta valamilyen holmiját.
- Na igen, Bo bácsi… ami azt illeti… van egy kis változás. - kezdek bele, és igyekszem rövidre fogni. - Szóval, 25.-én ahogy beszéltük, nem csak Bo jönne vacsira. Anyáék meglepiből ide repülnek, szóval egy füst alatt velük is megismerkedhetsz. De van benne jó hír is! Nem nálunk leszünk, hanem a szüleim házában, szóval nem kell se rendet tenni se főzni. Esetleg másnap átugranak majd egy kicsit beszélgetni, de ezt majd még meglátjuk. Ha nem gond. - adom elő a “kis változást” a tőlem megszokott lendületes módon, hogy ember legyen a talpán, ha tudott követni. Legutóbbi verzió szerint egyébként nem tudom, hogy ő mikor is tervezne együtt lenni az apukájával és az új asszonnyal… még nem mondta. Én se vagyok valami nagy tervezgetős, de ha már a szüleim ide repültek Floridából, már csak belefér egy vacsi nekünk is, hogy megismerjék a pasimat (akivel nem mellesleg már együtt is élünk). Furcsa, hogy mindenki olyan középkorinak, terroristának meg vadembernek gondolja Balut, pedig azok alapján amiket mesél, olyan nagyon nem lehet rossz a helyzet. Oké, nyilván nincsenek ilyen mobilok, meg nincs ennyi autó és biztosan vannak még gőzmozdonyok is, de azért tiszta víz még jön a csapból. Ami meg a személyiségét illeti, egyáltalán nem tudom róla elképzelni, hogy hobbiból bombákat gyártana, és bár már kihoztam a sodrából jónéhányszor, mégse tépte le a fejemet érte, de még csak el se náspángolt. Sokkal aranyosabb, mint az exem, próbálom ezzel nyugtatni a szüleimet így látatlanban is.
- Hozom! - már keresem is a fiókban az ollót, hogy mire visszaér a talppal, már meg is legyen. Bagel türemkedik a lábánál, már tudom, hogy ez az izgága csaholás és ugrándozás azt jelenti, hogy örül Balunak. Tisztában vagyok vele, hogy ez a rajongás egyelőre egyirányú, Bagelnek még sokat kell tennie azért, hogy Balázs is megszeresse őt. Más kérdés, hogy egy ilyen kis lüke állatkától, mégis mit várunk? Nem fogja megoldani a fekete lyukak rejtelmeit!
- Ne szólj be! - nyújtom ki a nyelvem vigyorogva, amikor Balu megjegyzést tesz a fagyi eltüntetésére. Még jól oldalba is bökném, ha nem lenne épp tele a kezem. - Ha nem ennék csak annyi fagyit mint a topmodellek, akkor most nem lenne hely a fagyasztóban normális kajának, és nem is lenne min aludnod éjjelente. - ez ugyanis az új hobbija, már többször is arra ébredtem, hogy a tök fejével teljesen lelapítja a cickóimat. De tényleg! Amint viszont a főzés kerül szóba, már fut is össze a számban a nyál.
- Nem tudom, miből lehet válogatni? Vagy nálatok mit szokás ilyenkor készíteni? - érdeklődök kíváncsian, elvégre ha hasonlókat mint amit ma ettünk az étteremben, akkor állok elébe! Kérem a hagyományos magyar menüt!
Amíg ő a konyhai készleteket méri fel, bennem valami elkattan, és hirtelen már nem is tudok másra gondolni, csak arra, hogy Balázs vajon mi a jóbüdös fenéért nem mondja, hogy szeret? Nem azt kérném, hogy vegyen el, egyszerűen csak nyilatkoztassa már ki, hogy mit is érez. Hogy aztán én is megtehessem ugyanezt, mert én nem fogom elsőként mondani, azt aztán lesheti! Lavinát szabadítottunk el, és épp csak a lényegről nem beszélünk a nagy kiabálás közben, mert vagy négy témát érintünk két percen belül.
- De igen is összedől! - felelem duzzogva, mert elég nyilvánvalóan nem érti a problémámat. Felfoghatnánk úgy is a dolgokat, hogy ő ebben jobb, én meg amabban, de az a helyzet, hogy azt érzem, hogy kullogok utána, szintne mindenben. Nagyobb nálam, erősebb, beszél idegenül, bejárta az egész világot… bármit látok a tévében, és megjegyzem neki, hogy milyen szép, elmennék ide vagy oda, ő tuti, hogy már járt ott. Ha azt mondanám, hogy Kamcsatkán szeretnék szőrösfülű bivaly tejből vajat köpülni a hajnali napfény első sugaránál, azt is tutira csinálta már. Régebben azt hittem, hogy láttam dolgokat a világból, hogy nyitott és kalandos az életem, de mellette már látom, hogy valójában mennyire unalmas és egysíkú vagyok én is, az életem is. Ez nagyon is bánt, hiszen kalandvágyónak gondolnám magam, nem szürke egérkének, aminek mellette tűnök. Szeretnék ezen is változtatni, de egyelőre még a felismerés sokkja megköti a kezem, ráadásul segítség nélkül nem is fog menni a dolog.
- Nem alszik mert kialudta magát délelőtt! Akkor, amikor a lakásba hoztuk be a dobozokat. És azért rágja meg állandóan a te holmidat, mert nem teszed őket a helyükre! Már megtanulta, hogy ami a cipős polcon van azt nem piszkálja, nézd meg, az én cipőmet nem rágta szét! - mutatok a problémára. Kiskutyával akkor könnyű együtt élni, ha tekintettel vagyunk az ő igényeire is. Meg kell tanulnunk rendet tartani, elvégre nem Bagel hibája, ha megrágja ami a földön van. Azt hiszi, az az ő játéka. Parttalan ez a vita, és csak úgy dagad egyre jobban, pedig igazán semmiség volt, ami miatt kialakult. Bár eddig sem voltam éppen higgadt, de ezzel a beszólással teljesen kiakasztott.
- Ez hülyeség! - zárom le a témát, hogy ne okosodjunk a hormonális változás csodáin, mert biztos, hogy végképp kiakaszt. Pláne, hogy a hűtőn épp az ellenkezőjét látom a dolognak. Már meg kellett volna jönnie erre késik, pedig eddig olyan volt mint a svájci vekker. Balu az, aki szétzúzta a rendszert, mióta együtt vagyunk, még egyszer nem bírt normális időben kezdődni a pirosbetűs hét. Nem tudom hogyan csinálta, de megcsinálta. Most aztán élhetek pánikbeteg módján, minden hónapban bogarászva a naptárt és bőszen imádkozhatok, hogy ez csak a “normális” késés legyen. Természetesen a józan eszem tudja, hogy ennek az egésznek semmi köze hozzá, nem az ő bűne, és csak ezért nem vágom a fejéhez (még ezt is), mert egyébként simán megtenném. Valószínűleg túl sokáig voltam szingli, ennyi az egész.
- Te komolyan azt hiszed, hogy ez a bajom?! - az állam nagyjából a pince szintig zuhant. - Nem karácsonykor kérte meg a kezemet, ennél azért kreatívabb. És igen, tele van vele a hülye Facebook, de engem ez nem érdekel! Azt hiszed, nekem nem volt már gyémántgyűrűt villantós posztom? - grimaszolok, bár cseppet sem bánom, hogy anno megszületett az a kép amit megosztottam. - Az a bajom, hogy sosem mondod nekem, hogy mit érzel irántam! Ez a bajom. - olyan vagyok mint Morgó, vagy a hupikék törpikék Dulifulija. Semmi sem jó. Hiába is mond bármit is, amíg nem az amit hallani szeretnék, süket füleket talál és csak tovább növeli a haragomat.
Aztán amikor elhagnzik a “bázmig”, már sejtem, hogy nagy a baj. Mikor a szótárát olvasom, már biztos vagyok benne, hogy jó alaposan elcsesztem a dolgokat. Mondta ő, csak én nem értettem. Hosszú másodpercekig érzem úgy, hogy bűntudatom van, amiért megvádoltam azzal, hogy nem is szeret. Csúnya dolog volt tőlem, és már éppen pont bocsánatot kérnék, amikor kezdi a “már megint hisztis vagy” lemezt. És akkor leesik. Miért nem úgy mondta, hogy megértsem?! Ez legalább annyira az ő hibája is, mint az enyém!
- Hát többet nem fogok lefordítani semmit se! Nem is érdekel, hogy miket mondasz mert egyáltalán nem hangzik jól! - vágom még a fejéhez mérgemben, mert bár tényleg nem hangzik valami szépnek a magyar nyelv, ez nem volt szép tőlem... Keszekusza, pattogós, kemény hangzású nyelv a magyar, akar a fene megtanulni így beszélni! Akar a fene örömöt okozni ennek a mamlasznak! … pedig pont ez a “szerelek” vagy mi, ez egész aranyosan hangzik.
A kanapén duzzogok, még a pólót is jól elhajítom a fenébe. Ki kellene deríteni, hogy vaklárma van vagy sem, de nem merem. Tényleg, nem merek megcsinálni jelen körülmények közt egy tesztet, mert ha ne adj isten az van rajta, hogy ezt cseszhetjük, akkor aztán biztos, hogy összeomlanak az idegeim. Talán van abban valami igazság, amit mondott, valószínűleg nem gondolta komolyan, mégis, igaza lehet legalábbis részben. Azt hiszem, azért húztam fel magam ezen a kérdésen annyira, mert így nem tudom, hogy számíthatok-e rá, ha baj történne. Szeretném, ha jobban kötődne hozzám, legalább érzelmileg, hogy az ilyen pillanatokban mint ez a mostani, ne kelljen félnem bemenni a fürdőbe megcsinálni a tesztet. Hogy tudjam azt, hogy bármi is lenne az eredmény, együtt megoldjuk. Még nem érzem ezt a dolgot köztünk, akármennyire is imádok vele lenni, és tényleg egész jól kezeljük egymás hülyeségeit általában. A kanapén üldögélve már inkább hajlik az állapotom depresszióba mint duzzogásba. Bagel sem jön, hát engem már mindenki utál? Sírva tudnék fakadni, de épp amikor már a határán mozgok, érkezik Bagel az ölembe. Lelkesen rágcsálja a kezemet, és mikor Balu a vállamhoz ér, először elhúzódnék, de aztán inkább hagyom magam. Szeretem, amikor a vállamat gyömöszöli a nagy lapát kezeivel, olyan jól csinálja!
- Egy kicsit. - felelem halkan, de már arcomat a karjához dörzsölöm egy kicsit, jelezve, hogy alakul az agybajom visszafelé. Figyelmesen hallgatom, amit a kutyákról mond, de nem gondolom, hogy mindig feltétlen ez történik. - Nekem a szüleim teknőst vettek, pont emiatt. Azok elvannak száz évig is. Na, hát Turbó pont nem bírta annyi ideig. - húzom el számat keserűen. Van abban valami irónia, ha épp azért veszel az óvodás gyerekednek teknőst, mert az egy életre szól, aztán valami szúnyogcsípés-trópusi fertőzés (Brooklynban??!) miatt még gimis koromban elpatkolt szegény pára. Megértem őt is, de Bagelt nem lehet eltenni egy sarokba, az életünk része ha akarja ha nem. Illetve, csak egy dolgot tud tenni, ha nem akar együtt élni egy kutyával…
- Sajnálom. - sóhajtok, de most ezt még csak a kutyájára értem. - Bagel még kicsi, és vagy tizenöt évig még simán velünk lehet. Nem csinálhatsz addig úgy, mintha itt sem lenne. Nem kérem, hogy legyetek öribarik, de ennyire ne állj ellen neki, olyan aranyosan próbál veled barátkozni. - rázom meg a fejem csalódottan, miközben megölelem a kis szőrmókomat. Dehogy engedem el! Ő már az enyém, és ahogy a dolgok állnak… még a végén lehet, hogy kettecskén maradunk, ha nem tudok féket tenni a nagy pofámra. Ha már nem masszírozza a vállamat, akkor elengedem az ebet, és a kanapén feltérdelve kerülök szemközt vele. Olyan ügyesen nyomkodta a vállam meg a nyakam, hogy jobban levitt a probléma gyökeréhez mint egy pszichológus. Meg is osztom hát vele, hogy igazából mi a bajom.
- Hisztis voltam… - motyogom bűnbánón, és kinyújtom a kezeimet, hogy ha megengedi akkor megöleljem és hozzá bújjak. - Még sosem éltem együtt senkivel sem és bevallom kicsit félek a dologtól. Hogy… rám unsz vagy rájössz, hogy milyen rossz boltot csináltál velem, mert házisárkány vagyok meg kibírhatatlan. Hogy én minden reggel kócosan ébredek, és szükségem van a kávéra, hogy képes legyek egész mondatokban kommunikálni, nem vagyok olyan tökéletes mint azok a csajok, akiknek tetszel. - állam a mellkasának támasztva nézek rá fel, árvakutya szemekkel. - Azt hiszem, féltékeny vagyok. Még sosem voltam féltékeny, pláne nem ok nélkül. De olyan csinosak voltak azok a lányok is az uszodában akik bámultak téged, és Jessica is… az a Zsiráfasszony, tudom, hogy már bánja hogy nem ment el veled főzőcskézni. - őszintén, kérlelve pislogok fel rá, mert ennyire nem szoktam kiadni se a gondolataim se az érzéseim senkinek. Olyan vagyok mint egy gesztenye, kifelé inkább szúrok, mint hogy eláruljam mi rejtőzik odabent. Balu már sejtheti, hogy igazából mennyire érzékeny lelkem van, hiszen azért apránként, ahogy egyre többet vagyunk együtt, néha villantok belőle valamit, de ilyen sokat egyszerre soha. Túlságosan alapos munkát végzett ahhoz a volt vőlegényem amikor összezúzta a lelkem, hogy bárkinek is könnyű dolga legyen ilyen szinten.
- Nagyon szeretlek, és félek, hogy te is lelépsz majd szó nélkül valami üresfejű plázacicával. Szeretném, ha ott lennénk mindig a másiknak, és nem kellene azon gondolkodnom, hogy az első nehézségnél magamra hagysz-e. Nem gyűrű kell vagy ilyesmi, az nem jelent semmit. Csak azt szeretném, hogy számíthassak rád, ez minden. - mert abban is a lényegre tapintott, hogy az exemnek köze van a karácsonyhoz. Csakhogy nem a lánykéréssel, hanem épp ellenkezőleg, a szakítással kapcsolatosan. Az a disznó azt mondta nekem, hogy valami hivatalos ügy miatt nem tud velem lenni szenteste, erre még aznap este egyszer csak arra eszméltem, hogy a Facebookon törölte a kapcsolati státuszunkat, és egy másik csajt tett ki, mint barátnőjét. Minden közös fotót és videót törölt, mintha a létezésemet akarta volna kitörölni az életéből magyarázat vagy megbeszélés nélkül, ilyen aljasul, hogy még csak a szemembe se mondta, hogy vége van. Ha ez nem lett volna elég, akkoriban pont egy menő újságnál dolgoztam gyakornokként, és mivel ő meg lóvés családból származott, még egy cikket is írtak az esetről. Az egész város előtt aláztak meg, ezt még az ellenségemnek sem kívánom. Szarul esett, és nem szeretnék még egyszer így járni még akkor sem, ha tudom, hogy Balázs nem az a fajta aki a hátam mögött intézkedne. Mi szemtől pofába mondjuk meg, ha valami bajunk van, és egyébként ezt kifejezetten szeretem is benne.

Minnie & Balu

 “Do it with passion or not at all.”

Ó, én aztán végképp nem aggódok azon, hogy bármi is hely nélkül maradna, eddig is prímán elvoltam a dobozos megoldással, ha az elmúlt években működött a megannyi költözés során, akkor valószínűleg most is fog. Igaz, az előző helyeken egy kutya se fért hozzájuk…
- Egy „kis” változás? – vonom fel a szemöldökömet, miközben megállok ott, ahol vagyok, és kérdő tekintettel nézek Minnie-re, mert van egy olyan érzésem, hogy ha így vezeti fel, esélyesen nem olyan kis változás lesz az… Már a női értelmező kéziszótárból meg az eddig tapasztaltakból kiindulva. És még jó hír is jár mellé? Hát jaj de jó nekem!
- És mindez az után vetődött fel, hogy ideköltözök, vagy ennyire sokat azért ne feltételezzek magamról, tőlem függetlenül is jöttek volna? – kérdezek vissza, mert párszor sikerült elcsípni ezt-azt a telefonbeszélgetéseikből, van egy sejtésem róla, hogy milyen véleménnyel lehetnek rólam a szülei. Nagyjából hasonlóan, mint ahogy az én, Magyarországon maradt rokonságom.
- Nézzük a jó oldalát. Hátha ettől helyre billen a lelki békéjük, hogy nem vagyok sem afgán terrorista, sem valami középkorból hátra maradt román kecskepásztor. – sem kirabolni, sem álmában a torkát elvágni nem szándékozok, ahogy nem is a vízum reményében környékeztem meg az egy szem kislányukat – Egyébként is, a te szüleid, a te lakásod, én benne vagyok! De… nem illene akkor nekik is valami ajándékkal készülnöm? Miért nem szóltál előbb? Mást nem, akkor előtte elugrok apumékhoz valami jobb fajta magyar borért, ha már első találkozás, meg karácsony is van. Szeretik a bort? Vagy azt ne mondd, hogy egyáltalán nem isznak alkoholt… Esetleg a teljesség kedvéért egy ágyékkötőt meg egy lándzsát lőjünk még bevásárlás korán, vagy az már túlzás lenne? – teszem hozzá poénból ahogy egészen belelendülök, mert azért megnézném a szülők fejét ha hasonlóan nyitnék ajtót. Igaz, a maradék eszem se ment még el, hogy végképp elkaszáljam magam a szemükben, szóval jó lesz valami ing is, ha már karácsony van. Már ha megtalálom, azok melyik dobozban vannak. Túl sűrűn nem kerülnek elő.
Közben a teraszt is megjárom a fenyőtalpért, kerül is az előbb megbeszélt helyre, a fenyőt is kiszabadítjuk, még egy kávé, aztán mindjárt mehet is a helyére, amíg nem díszítjük, addig se csak ott a földön döglődjön a fa. Még a végén Bagel megsajnálná és kezelésbe venné, amilyen kíváncsi, empatikus kis dög, kinézem belőle.
- Hogy ééén? Eszem ágában sincs! – vigyorgok álszent módon a nyelvnyújtására, meg az új, rögtönzött kispárnáim gondolatára – Ha nem csak fagyit, de mindenből annyit ennél, mint a topmodellek, egy hetet se adnék neked és éhen halnál. Tudod mit? Fenébe a mirelit pizzával, inkább vegyünk fagyit, a pihentető alvásért bármit! – ha ezen múlik a dolog, akkor pláne főzök én, hogy több hely maradjon a fagyasztóban, a célért bármit, ugyebár…
- Szokás halászlevet főzni, a város, ahol felnőttem, még híres is róla, de nem vagyok biztos, hogy most szeretnék ilyesmivel pepecselni… - felelem bizonytalanul, ráadásul itt kint még halat sem sűrűn vettem, az se mindegy, hogy mi a választék egyáltalán – De… ha gondolod egy töltött káposztával megpróbálkozhatok. Ha már úgy is annyira odáig vagy a tejfölért. – igaz, sokszor azt se csináltam még egyedül, de annyira csak nem lehet nehéz, a neten millió meg egy recept elérhető, vagy akár telefonos segítségért felhívom anyumat – Esetleg húsleves? Vagy inkább gulyásleves mellé? – igaz, utóbbihoz meg nem ártana pirospaprikát venni, amiből boltban megint nem lehet normálist kapni, de azért egy próbát megér. Azokat legalább elkészíteni sem egy nagy kaland, meg nem is kell ott állni mellettük órák hosszat. Ha meg úgy is együtt lakunk, igazából majd lehet kísérletezgetni a későbbiek során a többi recepttel is, Amerikában fellelhető hozzávalókkal, amennyiben partner benne. Ha nem, valószínűleg akkor is fogok főzni, maximum így járt, ha valami nem ízlik neki, akkor majd eszem egyedül, igaz, ismerve az ízlését, étvágyát… valahogy nem tartok az utóbbitól.
Kávézás közben már épp nézném végig a konyhai készleteket, mi mindent kéne majd vennünk (mindent IS), hogy el tudjam készíteni az előbb említett ételeket, amikor a semmiből egyszer csak borul a bili, és mielőtt kettőt pisloghatnék, a másik már ugrik is a nyakamnak, kis híja, hogy Ádámig és Éváig nem átkozza el az összes felmenőmet. Izé, lemaradtam valamiről…?
- Akkor összedől! Kerítsd elő a fürdőruhádat, újévi fogadalom gyanánt jövőre megtanítalak úszni, ha beledöglök is! – ha ennyire zavarja a baja, könnyen segíthetünk rajta, úgy is tesitanárnak tanultam, most meg edzőnek készülök, igaz, nem úszás, hanem vízilabda téren, de no… részletkérdés. Majd megbirkózok vele valahogy, csak nem lehet nehezebb eset, mint egy rakás neveletlen kiskölyök!
Amint ismét felmerül, hogy „de miért nem pakoltam még el mindent”, csak szó nélkül szívom fel magam a megjegyzésen, eddig nem dobozokban voltak a cuccaim, valahogy mégis mindig megtalálta őket. Az már más kérdés, hogy elpakolva sem voltak, de a fenébe is, ha úgy mennénk el aludni, hogy Minnie és az én ruháim is szanaszét hevernének a földön, fogadni mernék, hogy az a kis bolhazsák reggelre akkor is csak az én ruháimat amortizálná le, a gazdijáéhoz hozzá se érne!
- Fenéket hülyeség, ez biológia! – replikázok vissza, attól még, hogy nem ért hozzá, vagy nem akarja elfogadni, tudományos tény, ez van. Bővebben azonban nekem sem akaródzik belemenni az emberi anatómia csodáiba, helyette inkább tovább találgatok, hogy mégis mi a fene robbanthatta be a mostani dinamitot nála, amikor pár perce még minden a legnagyobb rendben volt?
- Honnan kéne tudnom, hogy mi a bajod, ha nem mondod? Gondolatolvasó én sem vagyok! – vágok vissza, mert nem rémlik, hogy korábbról lett volna bármi, lezáratlan vitánk. Igen, sajnos elég sokszor egymásnak tudunk esni, akár a legkisebb hülyeségeken is, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is szokott ülni a vihar. Ez a mostani ellenben valahogy vészesebbnek tűnik.
- Azok alapján, amiket eddig meséltél, valahogy a kreativitás nem jutott volna eszembe róla. De akkor meg?! – fakadok ki, egészen addig, amíg ki nem böki végre, hogy mi baja, arra aztán csak egy látványos szemforgatással reagálok első körben.
- Mondod ezt úgy, mint ha te olyan sokat áradoznál ilyesmikről. – oké, hogy a tesi mellett a másik szak, amin végeztem, irodalom, de azt azért mégse várhatja el, hogy szerelmes verset írjak neki. Vagy igen?! Mert akkor arra várhat – Attól, hogy nincs kimondva, nem lehet érezni? Valószínűleg, ha nem szeretnélek, akkor most nem lennék itt, hanem a harmadik veszekedésünk után fogtam volna magam és tovább állok! – ha nem a megismerkedésünk után 2 nappal szívódtam volna fel, mint ha sosem léteztem volna. Az meg már fel sem tűnik, hogy a nagy olaszos, temperamentumos közepette, minden korábbi ígéretem ellenére, csak kicsúszott nálam is egy szeretlek… már megyek is, hogy kerítsek egy szótárat, majd egy rögtönzött kis 2 perces nyelvórát követően lezártnak tekintsem a témát. Miért nem lepődök meg azon, hogy megint valami lepkefingnyi hülyeségen kaptunk össze?
- Ahogy gondolod! Mondhatom oroszul is, tudom, hogy azt még jobban „imádod”. – vállvonás, meg szarkazmus a köbön, igaz, hogy az a nyelv sem éppen a szépségéről híres, meg Minnie sem szívleli különösebben az oroszokat, de a „szeretlek” speciel azon a nyelven is szépen hangzik.
A vihar lehet, hogy már elült, ellenben úgy tűnik, a régi rend még mindig nem állt vissza, abból kiindulva, hogy gubbaszt meg duzzog a másik a kanapén, mint a párizsi Notre Dame valami vízköpője… Akármennyire is vonulnék el én is duzzogni, vagy inkább levegőzni egyet, végül csak ott kötök ki mögötte a kanapé hátuljánál, Bagellel karöltve, hogy mentsem a menthetőt. Mégis csak karácsony lesz, vagy mi a fene, nem úgy kéne emlékezni az első közösre, hogy úgy összevesztünk, hogy aztán napokig egymáshoz se szóltunk! Hála az égnek, hogy a hátmasszázs mindig bejön!
- Turbónak neveztél el egy teknőst? Nem is te lennél, ha nem… – ragadom meg én is a lényeget, mert ha még Rükverc lett volna az észveszejtő tempója miatt… mindenesetre azért jót derülök a dolgon, miközben tovább gyömöszkélem Minnie vállait.
- Ez van, ő se volt már mai darab. Bagellel meg… ígérem, megpróbálok, csak szoknom kell még ezt az egész „kutya a lakásban” dolgot. Nálunk valahogy mindig elképzelhetetlen volt, hogy a kutya bejöjjön a lakásba, annak a helye az udvaron van. – erre, itt? Még wc-re se tud nyugodtan elmenni az ember úgy, hogy ne strázsáljon a szőrmók az ajtó túlsó felén, meg valahogy akármit csinálnál, mindig láb alatt van.
- Nézzük a jó oldalát, legalább nem vagyok allergiás a kutyaszőrre. – így legalább kettőnkön múlik, hogy mikor, vagy mennyi idő alatt barátkozunk meg egymással, úgy viszont sok választás nem lenne, vagy ő, vagy én.
Ahogy bevallja, hogy hisztis volt, szívem lenne rávágni, hogy igen, baszki, az voltál… de eszem ágában sincs rádobni a következő olajos hordót a parázsra, megkísérelve, hogy megint robbanjon, így inkább valami emberfeletti lélekjelenlétet tanúsítva féket teszek a nyelvemre, és magamhoz öleljem, ha már ilyen bújós hangulata van.
- Még sosem? – pislogok rá meglepetten, mert az tiszta sor, hogy volt már eljegyezve, még ha az esküvőig nem is jutottak el, de azt hinné az ember, a mai világban már csak kipróbálják előtte azt is, hogy megy az együtt élés – Ugyan Minnie, ne butáskodj már, ilyesmiért féltékenynek lenni? Akkor én mit szóljak, hogy egy rakás pasival dolgozol együtt?! Amúgy meg, csak az nem kel reggelente kócosan, akinek nincs haja, neked meg egyébként is jól áll. – nem, annyira bátor azért nem vagyok, hogy játékból most is összekócoljam, de reggelente tényleg aranyos tud lenni. – Senki sem tökéletes, ők sem, sajnos én sem. – legalábbis tisztában vagyok vele, elég sokszor, elég sokan a fejemhez vágtak már sok mindent, amik többsége komolyabb vád, mint hogy „reggel van, amíg nem ittam kávét, ne szólj hozzám!” - Jessica meg bánhatja, én mindenesetre örülök neki, hogy végül így alakult, és se ő nem jött el, se a kolléganőd. Egyedül talán csak a kacsát sajnálom egy kicsit… - teszem hozzá elmerengve, mert azt azért megkóstoltam volna, de mást nem, majd előtúrjuk az Internet egy elveszett bugyrából a receptet aztán úgy is közeleg a Valentin nap… hátha most nem hamvasztva lesz Dagobert bácsi.
- Az üresfejű plázacicákkal valahogy sosem lett jó vége a történetnek, úgyhogy emiatt felesleges tartanod. – a többséggel még addig se húztuk, mint most mi együtt, ami azért elég gyatra statisztika, ha azt nézzük, mi sem ismerjük olyan régóta egymást. Arról nem is beszélve, hogy ha annyira megromlana köztünk a helyzet, akkor is inkább tegyünk közösen pontot a történet végére és ne kínozzuk feleslegesen egymást, mintsem, hogy a háta mögött kavarjak. Ahelyett viszont, hogy bármelyikünk exét kezdenénk kielemezni így a nagy lelkizés közepette, inkább Minnie-re figyelek, pláne, ha már ebbe a tőle nem éppen megszokott, hozzá képest kissé fura, érzelgős hangulatba került, igyekszem minél többet elraktározni belőle, mert van egy olyan érzésem, egyhamar nem lesz megint ilyesmi.
- Olyannak ismersz, mint aki rögtön az első akadály láttán megfutamodik? Egy csapat vagyunk, számíthatsz rám bárhol, bármikor, bármiben. Na jó, azért bankot ne raboljunk a közeljövőben… - teszem hozzá még poénból, hogy oldjam egy kicsit egy a nagy komolyságot, de ha még mindig ilyen elárvult kiskutya tekintettel pillog fel rám, akkor az előbbieket megerősítve kap egy puszit is a feje búbjára.

Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

- Nem kell mindjárt ilyennek lenni. - nyújtom ki a nyelvem, mikor cinikussá válik a szüleim látogatásával kapcsolatban. Elhiszem, hogy a háta közepére nem kívánja a bemutatkozást, de ha már összeköltöztünk, minimum, hogy illene. Szerintem. Jó nagyot sóhajtok a következő megjegyzésére, és még a szemem is forgatom. Nehéz eset ez a pasi! - Természetesen csodálatos személyiségednek és testednek köszönheted, hogy körbe akarják taperolni a kis fokhagyma seggedet amiről már annyit meséltem nekik! - felelem jó alaposan túljátszva a szerepet, majd a mondandó végén ha csak nem tér ki előle, egy csípőset rá is sózok a tenyeremmel a fent említett testrészre.
- Nyugodj meg, eddig én szoktam menni hozzájuk az ünnepek közt, de most úgy gondolták, hogy mivel mi eleve ketten vagyunk, és Bo is itt van, meg már Bagel is, és valószínűleg az ünnepek alatt te is találkoznál a saját szüleiddel, inkább nem cincálnak le engem vagy minket Floridába, hanem ők jönnek látogatóba. Nem kell túlgondolni, senki se hiszi, hogy afgán terrorista vagy. - próbálom aztán már jóval kedvesebb hangnemben nyugtatni, amikor pedig az ajándékot hozza fel, már két kézzel fogom a fejem - Jesszus, nem kell ajándékkal készülnöd, ők nem azt nézik nem is várják el! Vettem nekik ajándékot, majd odaadjuk ketten, emiatt tényleg nem kell fáradnod. Amúgy szeretik a bort, de ha nem adsz semmit az sem gáz, ez nem arról szól. - felé csoszogok, mint egy pingvin, majd ha lehajol a hívásomra, egy rövidke puszit biggyesztek a szájára. - Csak átugrunk vacsira, apa isteni rostélyost csinál, anya készít pulykát, degeszre esszük magunkat. Órákig dumálunk az autókról és motorokról, apa meg Bo jól összevesznek ahogy szoktak, és mi ezt a pillanatot kihasználva haza slisszolunk. Jó lesz így? - remélem igen. Pontosabban ajánlom, mert őszintén szólva nem tudok más karácsonyi programot elképzelni a szüleimmel. Ja, és Bagellel, mert őt is látni szeretnék. Szerintük már biztos nagyon okos és mindent tud. Aha! Szerintünk meg nem, még mindig azzal küzdünk, hogy a kutyapelusra pisiljen ha nem tudja visszatartani, és ne rágja szét a cipőket.
- Valószínűleg éhen halnék. - kuncogok vele együtt, majd kihúzom magam, már csak az incselkedés kedvéért is, hogy jobban láthassa a kispárnáit. - Előbb veszünk rendes kajának valót, amit megfőzöl, és utána veszünk fagyit is. Vagy csak fagyit. - óh igen, el tudnék éldegélni két-három napig csak fagyin is akár! Aztán még inkább érdeklődve hallgatom, mikor kajáról beszél. Alászé. Nem. Alászllé. Talán így. Majd megkérdezem, hogy ez mi a monyó lehet, és miért nincs kedve elkészíteni, ha egyszer a szülővárosából származik. Bólogatok, és már jön is a következő étel neve. Tötöt… tötöttkmzsmzsgm… bekaphatják, komolyan, hát miért kell ilyen nevet adni az ételeknek amit ki se lehet ejteni?! - Ahhoz kell téjiföl? - csillannak a szemeim éhesen. Máris jól hangzik! Amibe kerül abból a fehér trutyiból, már imádom! - A “levés” az a leves? - kérdezek vissza, mert két étel is erre végződött, és mivel a huszlevés-t azt ma ettem, kizárásos alapon ez lehet a leves idegenül.
Aztán mikor hirtelen abbahagyjuk a menü tervezgetését, nekem hirtelen kedvem lesz elcseszni a délutánt. Úgyis régen veszekedtünk, van már vagy tizennyolc órája!
- Hülyeség. Nem akarok úszni. Hagyj ezzel békén. - makacskodok tovább. Konkrétan már semmi se jó. Ha azt mondaná, hogy olimpikont farag belőlem egy délután alatt, akkor se.
Csak görgetjük a vitát, végeláthatatlan nagy gombóc lett már, hogy azt se tudni hol az eleje hol a vége, ki és miért kezdte. Senki se tudja, lényeg, hogy van és köszöni szépen, gyarapszik minden egyes hülye meggondolatlan szónak hála.
- Tudhatnád ha egy kicsit is odafigyelnél rám! - vágok vissza neki arra, hogy nem gondolatolvasó. Tény, hogy nem gyakran csacsogok arról, hogy mi történt velem aznap, de attól még, hogy nem mondom, kérdezhetné. Miért éri be a “semmi különös” válasszal? Tipikus pasi! Úgy felfújom magam mint az a japán mérges tüskés puffancs hal. Akkor meg? Fúúú! Inkább nem válaszolok első dühömben, hanem gyűjtöm a listát, hogy miket is vagdosok válogatottan a fejéhez, hogy “akkor meg”. Aztán inkább befogom, mert ezen a ponton igaza van, én se mondtam még, hogy szeretem. de csak azért mert ő se!
- Akkor menjél, ha ennyire zavar, hogy… - lassulok bele a mondatba, hogy aztán be se fejezzem. Tyűűha, jobban elcsesztem mint gondoltam volna. Nem csak én vagyok gesztenye, hanem ő is az, persze, hogy nem mondja ki ezeket a dolgokat. Ó, a fenébe.
Amikor meg fény derül a nyelvi korlátokra, akkor végképp befogom. Bázmig, de alaposan.
- Vagy mondjuk mondhatnád úgy is ahogyan értem! Jó hogy nem törökül vagy kínaiul akarod mondani! - szúrok még oda az orosz nyelv felajánlására válaszul. Nem értem, mi a fene van már megint velünk. Az utóbbi pár napban puskaporos hordókon üldögélünk, és nem értem miért. Nem mintha máskor nem azokon ücsörögnénk, de akkor legalább csak egy-egy pukkan és nem az összes egyszerre.
Inkább a kanapéra menekülök duzzogni, mielőtt még el kellene ismernem, hogy részben (de csak részben!!!) igaza volt. Szerencsétlenül alakul ez a nap, valószínűleg az eleve kevés alvás mellé még a korán kelés, takarítás, költöztetés fáradalmai is betársultak, és extrán házisárkány lettem tőlük. Szerencsére tudja, hogy mi kell nekem, én pedig hagyom szépen magamat, ha ilyen masszírozós kedvében van.
- Ühüm… egész helyes volt. Kis nyomi. - mosolyodok el halványan. Turbó egészen jófej teknős volt, már amennyire egy teknős lehet jófej. Egyébként nem rajongok a hüllőkért, inkább emlős párti vagyok.
- Köszönöm. - motyogom a kezébe hálásan. Több nem is kell, mint hogy megpróbálja. Bagel nagyon aranyos kiskutya, és ha Balu csak egy kicsit nyitottabban közelít felé, már meg van oldva a probléma. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják kedvelni egymást, csak ki kell várni.
És el is jutottunk odáig, hogy lecsillapodtam és már látom magam kívülről, hogy milyen hisztis voltam. Be is vallom a bűnömet, miközben vigasztaló ölelésért nyújtózok.
- Nem, még sosem. - sóhajtok, és megcsóválom a fejem. Tiszta gáz, de ez van. Még nem éltem senkivel, nekem is tanulnom kell a dolgot. - De ők csak kollégák és nem is helyesek. - mielőtt még beleszólhatna, azonnal korrigálok - Nem mind helyesek. És… én kócos is maradok, a csinibabák meg kifésülik, meg tesznek fel vakolatot és máris topmodellek. Én meg nyomi vagyok. - mormolom a végét bosszankodva. Nem jegyzem meg, hogy ezt bizony jól látja, tényleg nem tökéletes. Békülni kellene, nem elkaszálni a békés karácsony lehetőségét.
- Én egy kicsit a sütőt is sajnálom. - felelem már vigyorogva, mert nem elhanyagolható tény, hogy frankón felgyulladt benne a kacsa, és teli fújták poroltóval.
- Azért csak rajtad tartom a szemem. - motyogok a mellkasába, és el nem engedném a világ minden kincséért se. Ha még egy diszpicsát meglátok a közelében, vagy a vízbe lököm őket vagy a metró alá attól függően hol történik az eset. Észre se vesznek, hogy ott vagyok mellette, konkrétan fogom a kezét és átnéznek rajtam! Csak azért mert nem tűsarkúban parádézok? Van én nekem kopogós cipőm, majd a következő meccsre kicsípem magam és meglátjuk akkor is átnéznek-e rajtam a pláza-zsiráfok? Még egyszer nem hagyom, hogy elvegyék tőlem akit szeretek. Balut aztán nem adom!
A homlok puszira szükségem is van, mert még mindig pocsék a kedvem és be is vagyok csokizva.
- Szóval nem hátrálsz meg, és nem lépsz olajra? - kérdezem tőle komolyan, és várok egy rövid reakciót. - Egy csapat vagyunk, és bármiben számíthatok rád? - kérdezem másként is, és ha erre is választ kapok, hát végre előhúzom azt a bizonyos farbát. - Késik. - pislogok fel rá komoly arccal, majd inkább visszahuppanok a kanapéra. - Eddig fel se tűnt csak mikor szóba hoztad… - jó nagyot sóhajtok ismét - Csak belegondoltam, hogy mi van ha szarban vagyok, és te csak úgy kiszállsz a hintából valami 90-60-90-es zsiráfért? És megijedtem, hogy egyedül maradnék egy ilyen nagy felelősséggel mert te nem lennél ott. - vallom be őszintén. Aztán veszek egy nagy levegőt, és megrázom a fejem, majd felállok a kanapéról. - Mindegy… megoldom, vagyis megoldjuk valahogy. - megsimogatom az izgága Bagel kobakját, majd elindulnék a fürdőszoba felé - Öt perc múlva már okosabbak leszünk, hátha csak vaklárma. - próbálom meggyőzni magamat is erről. Egy egészen apró kényszer-mosolyra futja csak, most valahogy nincs merszem se megölelni se puszit kuncsorogni. Tudom, hogy elég nagy szarban vagyunk, és ha igen akkor részben az én hibámból. Részben, mert a másik rész meg azokat terheli, akik a dobozra ráírták, hogy 97%-os védelmet nyújt. Tökre nem akarok az a maredék 3% lenni!

Minnie & Balu

 “Do it with passion or not at all.”

- Heló-heló, attól, hogy neked lehet, nem jelenti azt, hogy az egész rokonságod zöld utat kap tapizás terén. Oké, hogy ha úgy nézzük, én is a testemből élek, de na… azért ne keverjük már más műfajjal! – szögezem le a szabályokat komolytalanul… remélem, ő sem gondolta komolyan az előbbit, de ha mégis, azért csak jobb az ilyesmit tényleg előre tisztázni, mielőtt még meglepetések érnék az embert, aztán a konyhában szöszmötölve kiderülne, hogy nem Minnie, hanem az anyja tapiz hátulról… még csak az kéne!
- Ó, vagy úgy… - dünnyögöm az orrom alá, ahogy hallgatom, mert így már egyből kevésbé tűnik félelmetesnek az egész látogatás. Oké, a tényen nem változtat, hogy attól még jönnek, meg találkozunk, valószínűleg ugyanúgy nem esznek embert, de legalább nem én vagyok az egyetlen oka – pontosabban, hogy féltik tőlem a lányukat – Király! Afgán terrorista már nem vagyok. Ukrán szervcsempész? Szerb maffiatag? – puhatolózok tovább, mert bár a szüleivel még nem beszéltem, párszor sikerült elcsípni ezt-azt a telefonbeszélgetésekből, szóval azért sejtem, velem a képben aktuálisabb a zabszem effekt a szülők részéről, mint ha valami jóravaló amerikai állampolgár rontaná a levegőt a kislányuk mellett.
- Oké… akkor majd meglátom, hogy hogyan fog beleférni az időbe. – fújom ki a levegőt, a borra utalva. Ha nagyon elhúzódna a bevásárlás, akkor nyilván nem fogok kizötyögni a város túlsó felébe egy üveg borért, ha viszont valami csoda folytán sikerülne gyorsan és zökkenőmentesen mindent beszerezni ebben a karácsony előtti diliházban, akkor miért is ne? Sokáig úgy sem akarom apáméknál sem húzni az időt, majd valamikor két ünnep között bevágódok hozzájuk, legalább ott kimarad a karácsonyi veszekedés.
- Tökéletes! – mosolyodok el, miután lehajoltam a puszi miatt, és az istenért se vallanám be, hogy most már valamivel nyugodtabban nézek az előttünk álló bemutatkozás elé. Azt nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, azt maximum majd akkor, ha már ott leszünk és bebizonyosodik, hogy tényleg nem esznek embert a szülei, és nem lesz komplett katasztrófa az egész este… de bízzunk a legjobbakban!
Ez a szép a nemzetközi konyhával, hogy a legtöbb étel nevét lehetetlenség normálisan lefordítani, maximum körülírni tudja az ember. Valahogy nekem is könnyebben jönnek magyarul a nyelvemre a szavak ilyenkor, így látva, hogyan ráncolja a másik a szemöldökét egy-egy étel kapcsán, kapcsolok is, hogy már megint ebbe a hibába estem… nem csoda, hogy igazán akar összeállni nála a kép, így aztán már igyekszem is körülírni 1-1 fogást, vagy ha kell, a telefonomat előkapva valami képet is kerítek hozzá a neten. Mert egy kép ugyebár többet mond száz szónál is…
- Nem muszáj, de ahogy az amerikaiak ketchupot esznek majdnem minden étel mellé, úgy nálunk a tejföl is hasonló, a magyaros fogások többségével. – nyilván nem mindnél, és ízlése válogatja, de én képes vagyok még olyan kaját is megküldeni egy kis extra tejföllel, amiben már eleve került a főzés, sütés során. A leveses kérdésre csak vidáman bólogatok, egészen gyorsan tanul! Legalábbis ha kajáról van szó… de valahol úgy is el kell indulni, nem igaz?
- Mert ha van rajtad sapka, akkor az a baj, ha nincs, akkor az. Fogadok, hogy úgy se tudnék most semmi olyat mondani, amire pozitívan reagálnál, és nem nyomnád ezt a dac-hisztit rá, „már csak azért is!”. – morgom az orrom alá, inkább magamnak, mint neki, bár ha elcsíp belőle valamit, akkor se dől össze a világ. Vagy észbe kap tőle, vagy újabb adag olaj a tűzre!
- Igen? Ezzel azt akarod mondani, hogy oda se bagózok rád?! Na várj csak, majd ha meglátod, az milyen… - mondom én is a magamét, mert ha ez kell neki, hát legyen! Ha egyszer hiába kérdezem, olyan válaszokat kapok, hogy „semmi különös”, meg „csak a szokásos”, akkor mi a fenéért faggassam meg idegesítsem, hogy ugyan már, nem hiszem! Feltételezem, ha valami lenne, úgy is mondaná. Vagy nem? Na, majd ha egy héten keresztül egyáltalán nem érdeklődök felőle, hogy mi volt a munkahelyén, hogy telt a napja, meg hasonlók, kíváncsi vagyok, utána mennyire fogja átértékelni a dolgokat magában!
- Hogy? Gyerünk, mondjad, ha már elkezdted! – ne csak kerülgesse a témát, ha baja van, hát ki vele, ne bosszantson ilyen elejtett fél mondatokkal, pláne, amikor a nyelvi különbségek miatt eleve könnyedén becsúszik egy-egy félreértés. Mint például most is, ezzel a szerelek-szeretlek témával.
- Törökül meg kínaiul nem tudok. Mondanám, hogy a kedvedért ennyit megtanulok, de egy ilyen hiszti után… - na még mit nem! Kíváncsi vagyok, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ne úgy mondjam majd angolul se, mint ha a fogamat húznák, felidézve ezt a csodás, karácsonyi veszekedést. Csak fújtatva nézem, ahogy elvonul a kanapéra folytatni a duzzogást – legalább már nem hangosan hisztizik, hanem csendben van, mondhatni ez is fél siker – bár nekem se kell sok… alig egy-két percnél tovább csak nem bírom ki én se, hogy ne kövessem. Még ha nem is mellé vágódok le a kanapéra, hanem a hátát kezdem masszírozni helyette, vagy nem is szólalok meg egyből… Talán ahogy egy kicsit őt, úgy engem is megnyugtat, ahogy a vállait gyurmázom.
- Hát, a teknősök már csak ilyenek. De még inkább ez, mint valami óriáskígyó, vagy tarantula. – azokkal még csak jóindulattal se lehet hasonlót mondani, arról nem is beszélve, hogy egy fokkal veszélyesebb műfaj. Mondanám, hogy amúgy nem félek egyiktől se, és amíg csak Magyarországon éltem, még igaz is lehetne ez az állítás, de legyünk őszinték… Ausztrália után kicsit újraértékeltem magamban ezeket a dolgokat, miután egyszer-kétszer sikerült váratlan vendégre bukkanni a fürdőszobában meg a nappaliban…
Így, hogy kezdenek feloszlani a korábbi viharfelhők Minnie-t ölelgetve a kanapé túloldaláról, a beszélgetésünk is egészen eltérő fordulatot vesz a korábbitól, és meglepetésemre olyan dolgok derülnek ki róla, amiknek valahogy eddig az ellenkezőjét vettem természetesnek és magától értetődőnek. Talán ezért se kérdeztem rájuk soha… mert a mai, modern világban, mégis, ki az, aki előbb mond igent egy eljegyzésre, mintsem együtt laktak volna előtte?!
- Na tessék! Nem mind… akkor ezek szerint csak akadnak olyanok is közöttük. – fűzöm hozzá csak úgy mellékesen, mert ha nem is sokszor, de előfordult már, hogy a szünetében együtt ebédeltünk, vagy épp beugrottam hozzá az irodába jártamban-keltemben – Nem vagy nyomi, nem is értem, honnan szedsz ilyen hülyeségeket, és nem baj az, ha kócos marad. Neked jól áll, ami meg a vakolatot illeti, nem is hiányzik, legalább anélkül is megismerlek. Sőt… kimondottan tetszik, hogy nem olyan vagy, mint a többség.  – mert legyünk őszinték, azok a csajok, akik eleve fél kiló vakolatot kennek a fejükre napi szinten… hát, maradjunk annyiban, hogy anélkül nehéz felismerni őket.
- Na jó, igaz… meg a szervezőket, amit a főnöktől kaphattak a kis mutatványunkért cserébe. Bár, ők választották ezt a munkát, szóval így ennek fényében annyira még sem sajnálom őket. - minden munkának megvan az előnye, hátránya, szépsége, árnyoldala, ez se kivétel, meg jobban belegondolva, végül is úgy reklámozták magukat, hogy segítenek, és odafigyelnek mindenkire, így gyerekjáték egy bonyolultnak tűnő vacsora elkészítése is. Mindezek fényében, epic fail.
- Igenis! Értettem, asszonyom! – szalutálok neki szórakozottan, mielőtt még nyomnék egy puszit a homlokára így végszó gyanánt, hogy ne rágódjon már ilyen hülyeségeken, így tökéletes, ahogy van. Ha nem így lenne, vagy nem szeretném olyannak, amilyen, akkor most úgy sem itt lennék.
- Olyasvalakinek ismersz, aki a legkisebb nehézségtől is megfutamodik? – kérdezek vissza a kérdését hallva, amikor pedig ismét előjön az előbb említett „egy csapat vagyunk” témával, csak magabiztosan bólintok rá egyet.
- Úgy bizony! – teszem hozzá megerősítés gyanánt, azt meg a fene se gondolta volna, hogy egyből próbára is lesz téve a fogadalmam, belökve a mélyvízbe… amivel még nem is lenne gond, ha nem lenne tele piranhákkal!
- Mondd, hogy ezt a „késik” dolgot anyádék gépére értetted… - nézek rá elfehéredve pár árnyalatot, de ahogy komoly tekintettel visszaroskad a kanapéra, nyilvánvalóvá válik, hogy sajnos nem erre gondolt – Naná, hogy nem anyádék gépe… - túrok a hajamba idegesen, mielőtt én is csatlakoznék mellette a kanapén, úgy érzem, jobb, ha most leülök egy kicsit ilyen hír hallatán. Mondanám, hogy így már érthető, miért volt ilyen puskaporos, dinamitos, mindjárt-robbanok hangulatban eddig, de ha neki is csak veszekedés közben tűnt fel a dolog, akkor a fenébe, tényleg nem lehet erre kenni. Maximum ami ezután jön.
- Figyelj, Minnie… együtt keveredtünk bele, együtt is birkózunk meg vele, rendben? Legyen akárhogy is. – kivéve persze, ha addig nem visz el a szívroham. Vagy ha nem akarja azt, hogy takarodjak innen, és többet se akar látni, bár az eddigiek alapján nem hiszem, hogy ez lenne az első reakciója. Meg ha ezt akarná, magamat ismerve akkor se biztos, hogy szó nélkül tartanám magam hozzá, szóval…
- Hátha csak vaklárma… - ismétlem utána még mindig kissé sokkos állapotban – Ha meg mégsem, hátha nem ikrek… - csúszik ki a számon, mielőtt átgondolhatnám magam, és hirtelen úgy érzem, egyből vagy tíz évet öregedtem egy perc alatt.
- Na jó… ha van itthon teszt, akkor irány, most azonnal csinálj egyet! Ha meg nincs, csak vedd a kabátod, aztán mutasd az utat, mi a legközelebbi hely, ahol ilyesmit árulnak! Eszem ágában sincs végigidegeskedni a karácsonyt ilyen bizonytalanságban. Akkor már inkább járjunk utána, hogy mi a helyzet, még az is jobb, bármilyen eredmény is lesz. – legalább azzal tisztában leszünk, hogy mi vár ránk, mert ha még húznánk is az időt, ez nem épp olyan dolog, ami magától megoldódna, vagy elmúlna csak azért, mert makacsul nem veszünk tudomást róla. Nem, akkor csak magunkkal tolnánk ki, nem is kicsit… Arról meg egyelőre lövésem sincs, hogy ha esetleg pozitív lenne az eredmény, Minnie hogyan képzeli el a folytatást, akar-e anya lenni, vagy a legrosszabb rémálmában se, de ezen meg úgy is ráérünk majd akkor stresszelni, ha olyan lesz az eredmény.
- Nézzük a jó oldalát. Ha pozitív, kötünk a tesztre egy masnit aztán anyádék ajándéka le is van tudva. – dobom be hangulatoldás gyanánt, majd már pattanok fel én is a kanapéról, te jó ég, 5 perc, hát az kész örökkévalóság! Ha nem is követem Minnie-t a fürdőbe, még mindig jobb fel-alá járkálni a lakásban addig, vagy az ajtó előtt szobrozni, mint nyugodtan, egy helyben ülni!  És én  naiv még azt hittem, hogy egy meccsen 5 perc sok idő?

Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

Akaratlanul pukkad ki belőlem a nevetés, mert elképzeltem őt neonrózsaszín szatén tangában riszálni, amint épp az anyám tömköd bele egy húszdolcsist a miniatűr alsóneműbe. Még a könnyem is kicsordul, ha pedig kérdi, hogy min nevetek, csak még erősebb kacarászást kap válaszul, meg némi pantomimezést, ahogy megpróbálom elmutogatni neki, hogy milyen formában jelent meg a fejemben.
- Esküszöm, hogy csak én foglak taperolni. De én alaposan! - bököm ki végül, mikor már képes vagyok kuncogás nélkül is ránézni. Hogy ezért még mennyire meg leszek csikizve! Nem most, hanem majd egyszer, lesből.
Nem értem miért akadékoskodik ennyire a szüleim látogatása miatt, elvégre én is bemutatkoztam már az apukájánál, és nem dőlt össze a világ.
- Balázs ezeket te gondolod magadról vagy valami okos ismerősöd zsibbaszt vele? Semmi rosszat nem gondolnak rólad a szüleim. - teszem fel a nyilvánvaló kérdést, és újra csak hitetlenkedve csóválom a fejem. A családomból senki se gondolja se terroristának se maffiózónak. Esetleg egy kicsit szerencsétlenebb/szerényebb körülmények közt nevelkedett gyereknek már annál inkább. A szüleim aggódnak a kulturális különbségek miatt, de ezt szerintem abszolút tudjuk kezelni, egész addig amíg én nyitott vagyok a témára, mert igaz ami igaz, ő teljesen otthonosan mozog Amerikában. Nekem kell megismerni az ő kultúrájukat.
- Ha nem fér bele az se gond, egyébként sem kell neked külön ajándékot adnod. Együtt élünk, egy csapat vagyunk, közösen adunk ajándékot a szülőknek, nem? - nyugtatgatom tovább egy kicsit, majd mikor vázolom a menetrendet, látom, hogy megkönnyebbül. Semmi “kelet-európaiak keresztre feszítése” nem szerepelt benne.
Nem tudom miért lep meg, hogy főzni szeretne, és nem elégedik meg a mirelit pizza-hotdog-fagyi szentháromsággal. Az már az elmúlt pár hónapban kiderült, hogy egyébként tényleg egészen jól főz, a múltkori steak határozottan bejött, valószínűleg azért is sikerült ilyen jól, mert nem nyúlkáltam közbe, teljesen egyedül követte el, én csak néztem. Összességében nincs kifogásom a házi koszt ellen, akkor majd bevásárolunk friss alapanyagokat is holnap reggel, amíg még nyitva lesznek a boltok. Mikor megmutatja egy pár magyar ételnek a képét, némelyiknél még a számat is megnyalom. Nyami! Az a húsos ragus krumplis leves az nagyon jól néz ki, az a gulyásleves vagy mi.
- Te is szereted? Mármint a téjifölt? - érdeklődök tovább, mert amennyire nekem megtetszett az étteremben… nem csodálnám, ha ő is odáig lenne érte. Egész büszke vagyok magamra, hogy a leves szót kitaláltam. Nem könnyű, de tényleg igyekszem, és remélem értékeli is, hogy a világ egyik legnehezebb nyelvén nyünnyögök, hogy örömet szerezzek neki.
Aztán bele csapunk a lecsóba, meg a veszekedésbe is, hogy szegény kutyám már azt se tudja hová bújjon. Eleinte Balu lába mögé húzódott míg csak én kiabáltam, de amint felemelte a hangját ő is, Bagel már spurizott is a kis kosárkájába, fülét-farkát lesunyva.
Hallottam a megjegyzését, de inkább nem válaszolok rá. Ha csak egy kicsit kisebb darab lenne, már rég kivágtam volna a csukott ablakon, de ez van, ilyen nagyra nőtt, és túlságosan szeretem ahhoz, hogy fejbe verjem, még akkor is ha ilyen dilinyós. Mert most ő is, tényleg dilinyós!
- Pontosan! Oda se bagózol rám! Mikor hoztál nekem virágot vagy csokit? Mikor? - támadok neki a tipikus női hisztivel. Mintha attól lenne jó egy kapcsolat, ha két naponta kifosztja a pasi a virágboltot. Pedig nem, ezt én is tudom, és csak azért hoztam fel, mert fogást akarok találni rajta.
Azért se fejezem be a mondatot, még ha kiabálna is, akkor se. Óh igen, néha a hallgatás idegesítőbb mint ezer szó, ezt én is jól tudom. Ezért is maradok fél percre csendben (pontosan akkor, mikor magyarázatot várna tőlem).
- Ne is csinálj a kedvemért semmit, pont úgy ahogy eddig. - mormolom az orrom alá, miközben a kanapét célozom meg. Már nincs hová elmenni, és azt se mondhatom, hogy húzzon haza és gondolkodjon el magán. Baromira össze vagyunk zárva, és ez egy kis lakás ekkora indulatokhoz. A póló is csak szomorú ívben húz át a nappalin, igazán el tudnám bőgni magam, amiért ilyen hülye voltam. Miért hittem, hogy ez az egész összeköltözés jó ötlet? Túl hamar és túlságosan alaposan belopta magát egészen a lelkembe, nagyon is ragaszkodok hozzá. Mert annak ellenére, amiket a fejéhez vágtam, tényleg nagyon kedves (is tud lenni), udvarias (többnyire), őszinte (néha túlságosan is), védelmező (mikor épp nem dob bele a medencébe), jó a humora (amikor éppen nem értjük félre egymást) és nem mellesleg állatira jóképű (kivétel nélkül, mindig).
Mikor megérzem a kezeit a vállamon, épp csak egy pillanatra feszülök be, aztán már olvadok is mint a fagyi a forró betonon. Mindig ez van, hozzám ér, és szétcsúszok.
- Nem igazán szeretem a pókokat. - dünnyögöm merengve - Nem szoktam papírral szerencsétlenkedni, ha a lakásban találok egyet simán lecsapom papuccsal. - vallom be, hogy igazi sorozatgyilkos vagyok, már ami a pókokat illeti.
Jól esik hozzá bújni, és egy kicsit elengedni ezt a sok feszkót. Valószínűleg csak túlkészültem meg aggódtam a költözést is, és akkor még a karácsonyi standard idegbajról nem ejtettünk egy szót se.
- Akadnak. Oliver, például. - Oliverrel már találkozott, futólag, csak azt nem mondtam, hogy ő a kollégám, egész pontosan a mellettem lévő kis dobozban húzza az igát. - Tudod, Papamaci, akiről meséltem. - na igen. Ilyen becenév mellé nem hiszem, hogy a fiatal, magas, izmos, szőke-kékszemű Olit képzelte el, sokkal inkább valami pocakos kopaszodó tipikus apukát. Jobban belegondolva… elég sokat meséltem már róla, elvégre mi szoktunk legtöbbet hülyéskedni, többek közt a péntek délutáni Nerf háború értelmi szerzői is mi vagyunk Olival.
- Csak azért mondod, hogy megnyugtass. - biggyed a szám csalódottan, de azért megsimogatom az arcát, mert ilyen cukin próbál vigasztalni. Tudom, hogy nem vagyok valami csajos, és próbálok is ezen változtatni, de nem könnyű. Sose érdekelt se a sminkelés se az öltözködés, így kifejezetten nehezített terepen mozgok, amikor ki szeretném pingálni magam, hogy esetleg szebbnek tűnjek Balu szemében. - Igazából ezért is szeretlek, mert azt mondod amire szükségem van. Néha. - teszem hozzá már halványan mosolyogva, sokkal kevésbé kétségbeesetten. Végül is nem vásárolt zsákbamacskát, tudta mire vállalkozik. Nehéz eset vagyok, de legalább nem titkolom.
- Állítólag meg kellett volna tudnunk csinálni azt a hülye rózsaszín kacsájukat. Csak azért nem balhézok az elvágott ujjam meg a katasztrofális vacsora miatt, mert végülis a mi szempontunkból egész jól sikerült este lett belőle. - vonok vállat. Kacsa helyett kaptam egy palimadarat/bájgúnárt, ahogy a kolléganőm mondta az élménybeszámolómat hallgatva, én meg majdnem lelöktem a lépcsőn. Balu sokminden, de ez a kettő nem.
- Helyes. Majd a januári meccsekre kimegyek drukkolni, jó? - pillázok rá felfelé, és bár kérdés volt a formátum, egyáltalán nem az engedélyét kérem. Attól még, hogy ő ilyen halál édes, és próbál megnyugtatni, hogy neki így is tetszek, azért még a tűsarkús kipingált zsiráfasszonyoknak meg kell mutatnom, hogy jobb ha másra csorog a nyáluk.
Aztán azt hiszem elérkeztünk az este fénypontjához. Ideje színt vallani, hogy mi is itt a legnagyobb gond. A válaszai egy kicsit megmosolyogtatnak, ahogy a magabiztossága is. Mindjárt lesz ő még sarokban sírdogáló kisfiú is, ebben szinte biztos vagyok.
- Nem, nem anyáék gépe. - forgatom a szemeimet bosszankodva, de nem megyek bele, hogy tökre nem vagyok vicces kedvemben inkább csak hallgatok. Látom rajta, hogy nem is kicsit sokkoltam, ismerősek a tünetek. Én már múlt hónapban is átmentem ezen, az előző paránál. Bár tény, hogy… valahogy akkor nem voltam ennyire begazolva én magam sem, ez most más, komolyabb para.
- Ez nem a száz éves háború, Balázs, ez csak egy gyerek… - ingatom a fejem egészen kicsit felfelé görbülő szájjal - Nem kell megbirkóznunk vele, ő még azért elég kicsi lenne a test-test elleni küzdelemhez. - próbálok bedobni egy gyenge poént, hogy ne kapjon nekem infarktust, pláne ha tényleg bekaptam a legyet.
Amikor viszont kiejti a száján az ikrek szót, én kerülök sokkos állapotba. Kettő. Kettő darab olyan gyerek, aki Balázs és az én tulajdonságaimmal van elátkozva? Kösz nem, inkább levetem magam a Brooklyn hídról! Csak hulla sápadtan, kezeimet összekulcsolva kuporgok a kanapén még a gondolattól is, egész addig míg Balu ki nem adja a parancsot, hogy irány tesztet csinálni.
- Van itthon… már a múltkor is megijedtem, vettem még kettőt.- motyogom szégyenkezve, és csak még inkább félelemmel eltelve, mint mielőtt felhoztam volna a dolgot. Értem én, hogy utálja a bizonytalanságot, és én magam is meg vagyok rémülve, de… de azért a kisbabák egészen aranyosak, és tulajdonképpen az se lenne a világvége, ha itt totyorogna egy. Mondjuk egy cuki kislány, az nem olyan ijesztő, szerintem. Ehhez képest Balázs arcára van írva, hogy csak attól nyugodna meg, ha negatív lenne a teszt, a másik esetben teljesen kiborulna és letargiába zuhanna. Kétlem, hogy boldog mosolyt tudna erőltetni az arcára, ha esetleg kisülne, hogy máris családot alapítunk.
Az ajándékos poénját csak fél füllel hallom, nem akarom azzal is a frászt ráhozni, hogy anyukám speciel szeretne már unokát… ahogy az apám is. Inkább a fürdőszobába zárkózok, némi remegős kezű doboz nyitás, majd pisilés után csendben üldögélek a kád szélén.
Még négy perc.
Odakint hallom, hogy Bagel futkorászik az ajtó előtt, a játék kötelét néha neki üti a falnak, ő nem igazán érzi át a helyzet drámaiságát. Bár még ő is csak kölyök, nem várhatom, hogy komoly arccal mondja nekem: gazdám, minden rendben lesz, majd én őrzöm a kisdedet!
Még három perc.
Idegesen tapicskolom az ujjaim végével a hasamat. Más se hiányzik, mint hogy kövér legyek, épp most beszéltük meg, hogy nem vagyok topmodell megjelenésű (már ami a ráfordított energiát illeti), de azért szerintem erősen kiverné a biztit Balunál, ha tényleg kisgömböc lenne belőlem. Még akkor is, ha a súlygyarapodás oka legalábbis részben ő lenne.
Még két perc.
Már a fürdőkádban, magzatpózban fekve rágom a hajam. Ennyire nem lehetek szerencsétlen, hogy a védekezés ellenére is… most tényleg, ennyire nem lehetnek jó úszói ennek a pasinak! Bár pechemre, végül is, ő is jó az úszkálásban, miért épp a kis fickói ne lennének azok? Ó, a fenébe is már, most tényleg?! Ennyire nem cseszhet ki velem az ég!
Még egy perc.
Agyműködés leállt, a saját lélegzetemet hallgatom, ahogy a hideg kádról visszaverődik. Belégzés, kilégzés. A világom erre az egy tevékenységre szűkült be.
A telefon csipog.
Csak a kezemet kell kinyújtanom, és már el is érem a mosdó szélén hagyott kis műanyagot. Kételkedve olvasom le az eredményt. Már tudom, hogy működik, és kis szerencsével a szokásos eredményt...
Basszameg!
A tesztet a mosdóba ejtem, de eszemben sincs kimászni a kádból. Itt pont jó, nincs veszekedés, se hiszti se pánik vagy sokkos állapotban hülyeségeket beszélő emberek. Bagel ismeri az ébresztő hangját, és tudja, hogy ha az csipog akkor nemsokára ki lesz engedve pisilni, így állt be a reggelünk, ez amolyan pavlovi reflex nála. Már kint morog és csaholgat, kapargálja az ajtót.
- Nem, Bagel! Nem megyünk sehová. Hagyj most békén.- szólok ki neki bágyadtan. Mégis hogy a fenébe mondjam ezt el a kint várakozónak? Marhaboldog karácsony, mondhatom!

Minnie & Balu

 “Do it with passion or not at all.”

Értetlen képpel pislogok rá, hogy mégis mi ez az aktuális ötperc, ami épp rájött, de nem igazán leszek sokkal okosabb, miközben nála csak tovább romlik a helyzet… csak amikor végre nekiáll activityzni, hogy mi a baja, akkor esik le, hogy az a perverz fantáziája… Majd kap még érte később!
- Nem? – vonom fel a szemöldököm kérdő tekintettel, de aztán, hogy a kérdéseire is válaszoljak, csak folytatom – Tapasztalat. Hogy a rakásnyi okos ismerősről ne is beszéljünk… - meg azok tapasztalatairól, mert akinek semmi nincs a témában, érdekes módon az is nagyon okos tud lenni, amint valamilyen forrásból értesül a helyzetemről, helyzetünkről. És én még azt hittem, hogy jó magyar szokás az, hogy az ember mindenbe beleüti az orrát, olyanokba is, amihez semmi köze! Hát, úgy tűnik, a világ többi felén is szakadatlanul nagy népszerűségnek örvend.
- Hát jó… ha te mondod! – nyugszok meg valamennyire, talán tényleg nem emberevők a szülei, és túlélem az előttünk álló pár napot is, annak ellenére, hogy ennyire last minute szólt. Vajon direkt nem mondta előbb, neki is kiment a fejéből, vagy egyszerűen ő is most tudta meg? A végeredményen mondjuk, ez se sokat változtat, valószínűleg jobb is így, mint ha egy hete emiatt rágnám a kefét. Miután pedig sikerül leszakadnom a témáról, meg megnyugvásra lelnem a szavaiban, felmerül a kihagyhatatlan, karácsonyi menü ötlete is. Természetesen egyedül szándékozok főzni, Minit csak a menü összeállításához vetem be, hogy tudjam, mivel kell majd feltölteni a hűtőt. Tisztában vagyok ám vele, hogy milyen konyhatündér, így mindenki jobban jár, ha inkább csak választani segít, meg szóval tart, így már mutogatom is neki a képeket, miután leesik, hogy így talán gyorsabb-hatékonyabb, mintsem körülírni neki egyes fogásokat. Részben, mert a többséghez semmi sem fogható, másrészt meg, egy csomó magyar kaja ugyanazokból az alapanyagokból készül, mégis, a végeredmény köszönőviszonyban sincs egymással…
- Én? Még szép! Akár magában is képes vagyok bekanalazni! – vigyorgok rá a tejfölös kérdését hallva, szerintem nincs is olyan magyar, aki ne érezne hasonlóan, de szó mi szó, az is úgy az igazi, ha valamihez eszi az ember, nem csak úgy, magában.
Aztán a békésebb vizekről a viharosabbakra evezve, nem kell sok hozzá, hogy két percen belül már javában egymást szapuljuk, és amilyen nagy volt eddig az összhang és egyetértés, most épp annyira nincs meg még csak szikrája sem. Legalábbis amíg le nem esik, hogy mégis mi a bús fene miatt vágta be a hisztit így, a semmiből.
- Már ne haragudj, de nem úgy nézel ki, mint akit annyira lázba hoznának a virágok! Több tévé meg csavarkulcs van a lakásodban, mint cserepes virág! – bukik ki belőlem, mert ebből kiindulva, honnan kellett volna tudnom, hogy ilyesmire vágyik? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán képes lenne életben tartani egy ilyesmit… vázát sem sűrűn láttam még a lakásában… Csak nem valamelyik kolléganője áradozott valami hasonlóról, aztán onnan jött az ötlet erre a hülyeségre?
- Hé! Lehet, hogy csokit meg virágot nem hoztam, de múltkor a meglepetés gofri vagy épp a kínai ellen se volt kifogásod! – mert hát no, legyünk őszinték, enni mindketten szeretünk, szóval valahogy több értelmét láttam, hogy idefelé jövet valami kajáldát ejtsek útba, hogy hozzak valamit, mintsem egy virágboltot. Bár, ha nagyon kukacoskodó akarok lenni, egyszer hoztam karfiolt is, miután a „tipikus otthoni kaják” című mese kapcsán szóba került a rántott karfiol, és annyira megtetszett neki… A karfiol meg amúgy is virág, nem? Vagy valami olyasmi.
Talán 10 percet, ha veszekedtünk, de mire Minnie bevágja a némán duzzogó figurát a kanapén, már úgy érzem, hogy semmi sem jó neki. A „ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, akkor az…” tipikus esete, és egy darabig nem is nagyon tudom, hogy mi a fenét kezdjek vele. Oké, pozitívum, hogy legalább nem sír, attól nincs is rosszabb, mint egy bőgő csajjal kezdeni valamit, de ez is csak egy hajszálnyival jobb. Talán épp ezért is battyogok oda mögé a kanapéhoz, hogy némi néma váll-gyúrogatás után megtörjem a csendet, amolyan próbáljuk menteni a menthetőt alapon, hátha tényleg ennyi volt ez a mostani vihar, és van egy kis esély rá, hogy ne barmoljuk szét totálisan az első közös karácsonyunkat.
- Hát… még mindig jobb, mint ha sírva menekülnél ki a világtól egy 2 mm-es kis nyolclábú látványától is. – vallom be, másfelől meg, ahány pókot én is levadásztam eddigi életem során, szerintem a következő három életemre is végig el leszek átkozva, nem csak a mostanira.
- Olivér? Olivér, Olivér… - próbálom feleleveníteni, a névhez egy arcot is társítani, de a Papamacis megjegyzése sem sokat segít ez ügyben. Csak szórakozottan hümmögök rá, az agyam egy hátsó kis zugában meg jól megjegyzem, hogy legközelebb majd alaposabban megnézzem magamnak a fószert. Vagy Facebookon, ha épp nem lóg rajtam az asszony.
- Ugyan már, szoktam én hazudni? – kérdezek vissza, mert az még oké, ha forrongó aggyal, valami heves veszekedés közepette cinikusan a fejéhez vágok ezt-azt, de alapjáraton inkább mondom a másik szemébe a véleményemet, még ha fájdalmasabb is, mint valami füllentés.
- Néha… hát, már az is haladás, nem? – legalábbis jobb, mint ha sose sikerülne eltalálni!
- Jó, ha nem bukkant volna fel Jessica, szerintem a hülye rózsaszín kacsát is simán kihoztuk volna valami ehetőre, ha nem is tökéletesre. Esetleg szeretnéd, hogy nekifussunk megint, itthon? Úgy is jön a Valentin nap lassan. – azt nem mondom, hogy menjünk el megint az étterembe, mert szerintem amint felismernének, úgy vágnának ki onnan, mint a macskát szarni, itthon talán annyira nem reménytelen a helyzet. Legalábbis nem lehetne Jessre fogni a dolgot, esélyesen itt úgy sem bukkanna fel, helyette maximum Bagel tud alakítani valamit.
- Rendben, alig várom! – bólintok a januári meccses ajánlatára, bár azt inkább majd a szülői látogatás után hozom fel neki, hogy igazából januárban nekem sem lesz olyan hú-de-sok meccsem, legalábbis itt, New Yorkban nem. Ha már karácsonyra nem is, de az év elején szeretnék hazautazni egy kis időre a család, rokonság másik feléhez, arról nem is beszélve, hogy a vízilabda EB is most lesz otthon… Éljem túl Minnie családját, aztán majd „bedobom” a mélyvízbe, hogy készítse csöpp lelkét az enyémre, mert jön velem!
Mielőtt azonban még túlságosan is elszállhatnék a szervezkedéssel meg a fantáziálgatással, Minnie egy mondattal visszaránt a valóság talajára, hogy hírtelen azt se tudom, mit reagáljak… megmukkanni se nagyon tudok, azon túl, hogy végre világossá válik, hogy miért robbant ekkorát az előbbi veszekedés, még ha nem is ez robbantotta ki.
- Nem, valóban nem az… - értek egyet vele, bár abba inkább nem megyek bele, hogy ettől függetlenül azért sokszor érez így az ember ezzel kapcsolatban.
- Tényleg nem kell, esélyünk se lenne ellene. Elég nagy a család, gyerek is akad bőven, nekem aztán nem kell bemutatni! – az oké, hogy nekem nincs gyerekem – vagyis nem tudok róla, hogy lenne… eddig nem volt – de belegondolva, hogy a legkisebb húgom simán lehetne az én lányom is kor alapján… Mindegy is, hiába próbálnám ecsetelni a dolgot egy egykének.
- Bocsi. – bököm ki végül, miután látom, milyen letargiába került az „ikrek” szó hallatán, de hát na! Ha nem is 100%, de azért egész jó esélyünk van rá, megnézve, hány ikerpár van az én rokonságomban, meg felmenőim között. Ha meg kiderül, hogy náluk is, mindjárt én is kuporodok mellé a kanapéra…
Így viszont csak kiadom a parancsot, hogy kapja össze magát, vagy öltözzön és megyünk tesztet szerezni, vagy mi a fenére vár még?! Menjen, aztán csináljon egyet, mert eszem ágában sincs bizonytalanságban rágódva tölteni az ünnepeket, attól már az is jobb, ha tudjuk, mivel állunk szemben! Arról nem is beszélve, hogy ha kiderül, hogy vaklárma, akkor mekkora kő fog leesni mindkettőnk válláról.
- Már a múlt hónapban is ez volt? Akkor hátha… - terelgetem a fürdő felé, miközben próbálok nem egyből a legrosszabbra gondolni. Mármint… persze, egyszer biztos én is késztetést érzek majd rá, hogy csodás génjeimet tovább adjam, de valahogy még nem érkezett el ez az idő, és kétlem, hogy így az összeköltözésünk első napjaiban, alig pár hónapos ismeretség után lenne az ideális az ilyesmire. Pláne, hogy egyikünk sem akar még különösebben családot alapítani. Belegondolva, hogy csak az ismerősi körökben hányan akarnak, próbálkoznak, és mégse jön össze, mégis mennyi a valószínűsége annak, hogy nálunk meg ilyen könnyedén, úgy, hogy még védekeztünk is? Na ugye, nem lesz itt gáz…
Nem tudom, hogy odabent mennyire telik az idő, de itt, az ajtó túloldalán várakozva elég vánszorgósan… Már legalább százszor toltam arrébb a lábammal Bagelt, hogy ne sündörögjön már itt körülöttem, most se séta nem lesz, se játszani nem fogok vele. Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy csak nem akarja venni a lapot, így nagy nehezen elveszem a játékát tőle, hogy a lakás túlsó felébe röpítsem. 5 másodperc nyugi, amíg a kis négylábú eltrappol érte, majd már újra itt csóválja a farkát, lelkesen dobolva a fürdőszoba ajtaján. Na jó, hadd repüljön megint az a szar, legalább addig sincs itt, amíg visszahozza…
Lövésem sincs, mennyi idő telhetett el, csak azt sajnálom, hogy nem néztem az órámat, vagy indítottam valami stoppert, de aztán rájövök, hogy igazából azt se tudom, hány percig tart egy ilyen teszt elkészülése. Már épp megkérdezném az illetékest odabent, amikor hallom, hogy csipog a telefon, én pedig lélegzetvisszafojtva fülelek, hogy mondjon már valamit! De eltelik egy másodperc, kettő… 10, 20… talán egy perc is, és még mindig néma csend, amitől azonban engem is elfog a gyászos hangulat. Mert ha negatív lenne, akkor már fogadok, hogy poénkodva kivágta volna az ajtót, őt ismerve… ha viszont pozitív… basszameg!
- Minnie, élsz még? – szólalok meg végre, miközben a telefonhangtól felpörgött kutyát próbálom lábbal finomabb odébb lökdösni, több-kevesebb sikerrel. Elveszem hát a játékát, és izomból a nappali felé dobom, hogy amíg eltrappol érte, gyorsan az ajtó másik oldalára jussak, sietve becsapva az ajtót, mielőtt a kis dög még visszaérne, mit sem foglalkozva azzal, hogy a nappaliból épp valami csörömpölés hangja hallatszik.
- Minnie? – szólalok meg újra, óvatosan a kád felé pillantva, mert a fenébe is, ennyire gyászos a helyzet? Úgy tűnik… azért vetek egy pillantást a mosdóban pihenő tesztre is, amin ott virít a rettegett két vonal, és érzem, hogy az én lábamból is kezd kiszállni az erő.
- Hogy is mondtad korábban? Ez csak egy gyerek, nem a száz éves háború… - szólaltam meg végül néhány pillanattal később, miközben én magam is lerogytam a fürdőkád mellé, részben őt, részben magamat nyugtatva. Majd újabb néhány másodperccel később, ahogy próbáltam összekapni magam, ahelyett, hogy mellettem pihenne a földön, inkább belógattam a kezem a kádba Minnie mellé - ha nem is fogta meg a kezem, már abban is volt valami megnyugtató, hogy legalább itt van, tapintható, érezhető valójában. Még akkor is, ha csak a hátát, karját, vagy fejét simogattam, attól függően, hogy hogy mocorgott a kád mélyén, magzat pózba vackolva magát.
- Hát… nem hittem volna, hogy ilyen hamar bővül a csapatunk… Hogy emlékezetes karácsonyi ajándék, az biztos. De hé! Itt vagyok, valahogy majd csak boldogulunk ezzel is, mint eddig mindennel, oké? –mégis, hány százalék esély volt rá?! Nem sok, az biztos… de ha már ilyen jók vagyunk a számokkal – Lehet nem ártana elkezdenünk lottózni, mit szólsz hozzá? Menjünk, vegyünk egyet? Visszafelé meg valami két literes jégkrémet?  – könyököltem fel másik kézzel a kád szélére, miközben továbbra is aggódva-szórakozottan simogattam a kádban fekvőt, mert a fenébe is! Ennyire rémisztően letört állapotban talán még sosem láttam! Akkor már inkább még egy olyan veszekedés, mint az előző, vagy bármi, ami jobb kedvre derítené… A lottó ötöst meg ki tudja? Hátha az is ilyen könnyedén összejönne!
- Csak szólalj már meg, könyörgöm... - amennyire imádtam volna néha napján, ha befogja a száját pár percre, amikor felpörgött és elkapta a szófosás, most legalább annyira rémisztett meg a szótlansága...

Balu & Minnie

 “The closer you are to death, the more alive you feel. It's a wonderful way to live. It's the only way to drive. - James Hunt”

Két dolog van, amit szinte minden nap csinálunk. Az egyiket utálom a másikat imádom. A veszekedést utálom. Lehet tippelni, mi lehet a másik, amit imádok… Mondhatni már rutinunk van benne, hogy hogyan kell módszeresen felnyomni a másik vérnyomását az egekbe, és mik azok a szavak amiket válogatottan egymás fejéhez vághatunk ami “még nem durva már eléggé szarul esik”. Úgy tűnik a napi balhé adagunkat már délután megkaptuk, se eleje se vége az egésznek, és bár én kezdtem, szívesen lennék én az, aki befejezi az ordibálást. Annál is inkább, mert ha így folytatjuk, Bagel be fog pisilni a félelemtől. Nem mintha félnék tőle, de tény, hogy Balázsnak van egy hangja, ha ordít…
- Persze! És mivel én már csak ilyen tévés meg csavarhúzós lány vagyok, mindjárt nem is kell nekem virág! Akkor hozhattál volna még egy csavarhúzót! Vagy bármit! - dehogy adom fel! Ha már ráharaptam a csontra, én biza el nem eresztem!
- Mert állandóan csak az evésen jár az agyad, azért hoztál kaját! Nem azért mert olyan marhára szeretnél engem! - és el is jutottunk arra a pontra amikor átléptük azt a bizonyos határt, és jöttek azok a szavak, amik bizony már nagyon is fájnak, nem csak kicsit “baszogatósak”. Visszavonulót is fújok, leülök a kanapéra és próbálok nem bőgni. Az amúgy se vallana rám.
Sajnálom, hogy ez az egész beköltözés ilyen veszekedésbe torkollott. Pedig tényleg felkészültem, meglepetéssel, cukiságokkal vártam, kitakarítottam, segítettem a dobozaival, meglepiből elvittem a magyar étterembe, csináltattam neki pólót, arról nem is beszélve amit estére vettem (igaz magamnak, felvenni), hogy a hálószobában is kicsit megmelengessem a lelkét, érezze, hogy itthon van ő is és szeretve van. Jól elbaszódott az egész…
Az nagyon is jól esik, hogy utánam jött, és veszekedés helyett békülési szándéka van. Az ilyen pillanatokban (annak ellenére, hogy pár perccel azelőtt mit mondtam) úgy érzem, tökéletesen választottam, és nem véletlenül estem bele mint vak ló a gödörbe. Talán ha nem ilyenek lennénk, egyáltalán nem is működne ez a dolog köztünk, a sok vita is hozzánk és a kapcsolatunkhoz tartozik. Unatkoznék, ha mindig minden tökéletes lenne, a tökéletes dolgok szörnyen uncsik, hiszen ha minden rendben van akkor lényegében nem történik semmi. Hogy a veszekedés utáni békülős szexről már ne is beszéljünk! Tényleg, vajon most is van kilátásom ilyesmire? Vagy még ne piszkáljam, örüljek, hogy már ő sem tombol? Inkább nem próbálkozok, még.
- Csóró kis pókok… de hát minek jönnek be a házba? - summázom a gondolatot röviden. Sokan levegőt se kapnak az ízeltlábúaktól, én szerencsére más kategória vagyok.
- Oliver. Oli, az a magas szőke srác akit majdnem lecsaptál mikor értem jöttél a mexikói bárhoz a múltkor. - próbálom frissíteni a memóriáját. A kollégákkal mentünk sörpongozni két vagy három hete, és megkértem Balut, hogy jöjjön majd értem, nem akartam taxival menni. El is jött, de olyan szerencsétlenül érkezett, hogy csak azt látta amint a srác megölelgetett, és adott nekem két puszit búcsúzáskor… a többi már történelem, de simán kaphatta volna a jelenet a “tévedések vígjátéka” címet.
Komolyan elgondolkodok a szavain. Hazudott már nekem egyáltalán? Nem igazán rémlik, nem az az átverős fajta.
- Nem, azt hiszem nem szoktál. - ismerem el, miközben Bagel a pólóm alját szagolgatja és nyalogatja. Néha nem értem, miért kellett nekem kutya…
- Az is haladás. Csak egy kicsit… tényleg lehetnél... nem is tudom, lovagiasabb néha. - sóhajtok röviden, miközben a tarkóját cirógatom. - Tudod hogy én se vagyok oda a nyálas dolgokért, de azért néha, egy szivecske az üzenet végén vagy egy ilyen icipici virágocska? - mutatom az ujjaimmal is, hogy milyen kicsi - Az belefér? - kérdezem már sokkal inkább cukiskodva mint számonkérőn. Nehéz lehet a férfiak dolga, hiszen elvárjuk tőlük, hogy legyenek maszkulin, macsó férfiállatok, miközben tulajdonképpen legyen egy végtelenül feminin oldaluk is, ami ismeri a virágokat, csokit vesz, szivecskékkel és masnikkal meg rózsaszirommal árasztja el a nőt, és különböző puccos, romantikus (nyálas) helyekre cincálja magával. Önként, vagy némi természetbeli juttatásban reménykedve.
- Valentin nap? - horkanok fel félig cinikusan, félig nevetve - Mármint, el tudsz képzelni minket gyertyafény, romantikus muzsika meg minden? Inkább engedjük el azt a kacsát, szerintem. - na tessék. Csórikám romantikus akart lenni azzal a rózsaszín varjúval, én meg így lehurrogom azonnal, csak mert ilyen végtelenül cinikusra tettek össze. - De ha te tartod, akkor felőlem csinálhatunk belőle ünnepet. - teszem még hozzá, mert tudok én is alkalmazkodni. Más kérdés, hogy mennyire fűlik hozzá a fogam…
- Oké. Nyertél egy igazi keménymagos szurkolót, mostantól mindig ott fogok csápolni és kiabálni. - nem lesz nehéz dolgom ennek a betartásával, gyakorlatilag itthon is ezt csinálom bármilyen sport közvetítést nézve. Még a snooker közben is képes vagyok magamból kikelve kiabálni.
Mint mindig, az idill most sem tartott örökké. Nagyjából öt percig, ez nálunk egy teljesen átlagos mennyiség. Látom rajta, hogy mennyire lelkesedik a gyerek gondolatáért, és bár nem mondom, hogy nekem ez lenne minden vágyam, de tulajdonképpen benne vagyunk a korban, lassan ez is szóba kerülhet majd. Pár év múlva, optimális esetben.
- Jó neked, én azt se tudom eszik-e vagy isszák a kölyköket. Szerintem utálnak engem, zsigeri szinten, és ami azt illeti, lehet ez az érzés egy kicsit kölcsönös. Nem vagyok anya típus. - sóhajtok. Sose vettek körül gyerekek, egyke vagyok, a bácsikámnak sincs gyereke, egyéb rokonság nincs, és nem igazán haverkodok kisgyerekesekkel. Pláne nem nőkkel. A kollégák közül van néhánynak kis krampusza, de ők se azt szokták mesélni, hogy ez móka és kacagás. Sőt!
- Nem gáz. - mormolom. Ikrekről szó se lehet! Kizárt, én abba nem egyezek bele! Egy még csak-csak, de kettő?! - Anyám nénikéi ikrek. És azt hiszem, volt valami családi tragédia is, az apai nagyapám öccsével, de már nem emlékszem, hogy egyszerre születtek-e. - informálom a szomorú valóságról, hogy bizony-bizony, itt ha megköt a dobozban a gipsz, halmozottan esélyesek vagyunk az ikrekre. Hipp hipp hurrá!
- Nem egészen ez volt, mert akkor legalább a hasam az fájt és nem is késett ennyit. - osztom meg vele a dolgot. Oké, nem több hetes csúszásról van szó, de ez a valamivel több mint egy hét is aggasztó. Mert mi van, ha…?
Inkább a fürdőbe vetem be magam. Egy ideig az ajtóban álldogáltam, aztán inkább a fürdőkádban telepedtem le. Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek peregtek le a szemem előtt, hogy mi van ha terhes lennék. Az egyik legenyhébb közülük, hogy Balu azonnal olajra lép. A többinél van némi cifrázás, megcsalás valami bombázóval, koraszülés, hiányzó végtagok, esetleg extra végtagok, testi rendellenességek, elhízás, kialvatlanság, újabb megcsalás valami bombázóval, éjjeli szoptatás, kakis pelus, hasfájós kisbaba, és ami még rosszabb: ugyanez csak IKREKKEL. Csoda, hogy meghallottam a telefon csipogást és megnéztem az eredményt.
Bárcsak ne ez lett volna rajta. Mások annyit küzdenek, harcolnak érte, bármit megtennének egy kis prüntyikéért, nekem pedig egy rémálom vált most valóra. Hogy mondjam el neki? Hogy mondjam el, hogy sikeresen szétbarmoltuk az életünket? Hiszen ha nem vagy rá felkészülve, a gyerek nem feltétlen áldás…
Összerezzenek mikor szólongat, de még nem vagyok képes válaszolni. A hajamat rágcsálva próbálok rájönni, hogy hogyan közöljem vele a “jó hírt”? Aztán amikor bejön, és első dolga megnézni a tesztet, ez a probléma is megoldódni látszik. Vajon most sarkon fordul és meg se áll Európáig? Hogyan tovább?
Szipogok egy aprót, amikor azt mondja, hogy ez nem a száz éves háború… nem, csak olyan hatvan. De minimum húsz. Ahogy belógatja hozzám a kezét, szívesen megfognám, de nincs kedvem megmozdulni se. Egész addig, míg teljesen véletlenül pont a hasamat nem kezdi el simogatni, mert ettől feláll a hátamon a szőr, és szinte menekülök a kád túlsó sarkába. Meg a nagy lószart! Nem simogatjuk, nehogy már! Még egy perce se tud a létezéséről és máris ez a kis sejtkupac kapja a figyelmet, én le vagyok kakálva? Persze tudom, hogy teljesen véletlen volt a dolog, semmi szándékosságot nem is lehet benne felfedezni, ezért inkább visszakuporodok stílusosan magzat pózba úgy, hogy most a hajam birizgálja.
Jól esik hallani a hangját, és azt is, hogy nem úgy tűnik mint aki olajra akar lépni. Megoldjuk ezt is? Viccel? Mégis hogyan?! Lehetetlenség. A lottózós felajánlására az orrom a tenyeréhez nyomom, nincs kedvem hozzá, de mivel a fagyi jöhet, ezért egy puszival is megtoldom a dolgot. Akkora tenyere van, hogy elfér benne az egész fejem. Hallom ám, hogy aggódik, végül is jogosan, a helyében én is frászt kapnék ha a csajom a fürdőkádban depressziózna.
- Mit mondjak? - kérdezem halkan, és elkezdek mozgolódni, hogy ki tudjak mászni a kádból. Valahogy remegő térdekkel ez is megvan, kijutottam. Az ölébe fészkelem magam, ha hagyja, és a nyakát ölelve pihentetem a fejem a vállán.
- Jól elcsesztük. - újabb sóhaj, és némi gondolkodás. Bárcsak egyszerűbb lenne, ha mondjuk legalább az egyikünk akarna gyereket. Talán rá tudnánk beszélni egymást, hogy jó lesz ez, de így? Marad a depresszió. - Azt hiszem, én vonzottam be ezt a dolgot. - vallom be neki a félelmemet. Kicsi a fürdőszoba, karnyújtásnyira van a szennyes kosár, amiben ott van az én pólóm, ugyanolyan mint az övé (csak kábé fele akkora). - Ohana azt jelenti család. De én rád és Bagelre gondoltam, meg se fordult a fejemben, hogy “bővítsük a csapatot”! - biggyed bőgésre a szám, de aztán erőt veszek magamon. Szegény gyerek. Hogy érezheti magát most? Valahol azt olvastam, hogy a kis lelkük már érzékeny mindenre, és ő szegénykém most épp olyan jeleket kap mindkét szülőjétől, hogy púpnak érezzük a hátunkon. Tovább gondolkodok, próbálok nem úgy gondolni rá mint valami vírusra vagy az Alienre, de nem igazán megy. Na tessék, öt perce se tudom a dolgot, de máris pocsék anya vagyok! Ezt überelje valaki!
- Végül is, úgyis azt mondtad, hogy kicsi a kocsim. Most legalább vehetünk egy nagyobbat. - mosolygok rá már tényleg a sírás küszöbéről, hiszen tudhatja, hogy kevés dolgot imádok jobban annál a járgánynál. Ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, hogy karácsonykor itt fogok bőgni a fürdőszobában a kövön, egy Kelet-Európai gazdasági migránstól terhesen, és azon gondolkodok, hogy a méregdrága imádott kocsimat el kell adnom, miközben odakint rohangál egy eb aki esélyesen már vagy kétszer lepisilte a karácsonyfát, na azt megverem. Erre tessék! Pont ez a szitu.

Minnie & Balu

 “Do it with passion or not at all.”

- Igen? Pedig ez nagyon úgy hangzik, hogy ha azt hoznék, akkor meg az lenne a bajod. Hogy nem jó, vagy miért nem más, vagy bármi! – kezd nagyon olyan érzésem lenni, hogy akármit mondok, úgy se jó. Ha van rajtam sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Ha meg csavarhúzót vennék neki, valószínűleg legalább annyira örülne neki, mint én valami új fürdőgatyának… lehet, hogy – szerinte – tök szép, jó, meg minden, de valószínűleg valami úgy se stimmelne vele. Mit szépítsünk, barkácsolásban kicsit otthonosabban mozog mit én, inkább nem is állok neki találgatni, hogy milyen szerszám hiányzik a garázsából…
- Őszintén, ha kapnál valami virágot, mennyi időn belül nyírnád ki, hm? – kész pénzkidobás lenne, elvégre elég végignézni a lakásán, most sem hemzseg a hely a különféle virágoktól. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy pont az hiányzik az életéből? Ennyi erővel egy akváriumot is hozhatnék, vagy egy szatyor fonalat meg kötőtűt, valószínűleg az is ugyanannyira hatná meg.
- Bagoly mondja verébnek? – mint ha ő nem lenne bármikor vevő arra, hogy beüljünk valahová kajálni, vagy épp rendeljünk magunknak itthonra a filmnézés mellé valami harapni valót! De ha már lúd, akkor legyen kövér, valamit majd kitalálok neki, aztán ha addigra elfelejtené, hogy miért kap valamit, amit valószínűleg nem is szeret, majd szépen emlékeztetem erre a mai hisztijére.
Szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is ül a veszekedés, és nem sokkal később már a kanapénak támaszkodva próbáljuk menteni a menthetőt, több-kevesebb sikerrel.
- Ja, hogy AZ az Oli, így már dereng valami. - vonom össze a szemöldökömet, mint ha épp próbálnám előtúrni az emlékeim közül, hogy ki is az. Valójában nagyon is emlékszem a képére, és csak azt sajnálom, hogy Minnie túlságosan is hamar közénk ugrott, így nem sikerült betörnöm az orrát, amiért ölelgeti itt az asszonyt a szemem láttára. Mégis, mit képzelt? Csak még egyszer produkálja magát előttem, nem ússza meg ilyen könnyen!
- Na ugye. – zárom le a témát, kár is ilyen hülyeségeken rágódnia. Nem szokásom hazudni, inkább vágom a másik képébe az őszinte véleményemet, ami egyrészt jó dolog, másrészt meg sokszor sokkal szarabbul tud esni az embernek, mint egy-egy hazugság… Hát, ez van. Szerencsére eddig Minnie egész jól tolerálja a dolgot.
- Legyek lovagias, de nem szereted a nyálas dolgokat. – nézek rá értetlenül, miközben odabent bőszen forognak a fogaskerekek, hogy rájöjjek, mi lehet a kettőnek a közös nevezője, ha már az összes sablonos „lovagias” dolog mai szemmel „nyálasnak” is tűnik… Na mindegy, egyelőre ez a jövő problémája – mondjuk holnaptól? Addig csak nem kapunk össze újra miatta – egyelőre inkább igyekszem a jelenre koncentrálni.
- Azt hiszem, az bele. – adom be a derekamat, miközben azon töröm a fejem, hogy ugyan hol a fenében fogok én olyan icipici, pár centis virágocskát keríteni neki, amilyet az imént mutatott az ujjaival. Vajon cseréppel, vagy cserép nélkül értette? Mint ha az Ikeában lennének ilyenek, legalábbis úgy rémlik, a húgom is onnan szerzett be pár hasonlót. Mindenesetre az fix, hogy a két ünnep között – vagy amint sikerül nélküle eljutnom odáig – kap valami említett méretű minivirágot, aztán titokban számolom a napokat, hány napig sikerül életben tartania.
- Hááát…… - felelem óvatosan, mert magam elé képzelve a felvázolt romantikus-gyertyafényes-rózsaszírmos Valentin napi romantikus vacsorázást, korábban kapásból rávágtam volna, hogy nem, az előbbiek után azonban már nem voltam ennyire bátor. Vagy inkább úgy mondanám, hogy semmi kedvem nem volt újra kezdeni a veszekedést, így a válasz helyett csak egy sokatmondó hümmögést kapott a másik, értse, ahogyan szeretné.
- Én? Különösebben nem… Otthon is csak öcsém névnapja miatt ünnepeltük, Bálint, de miután nálatok itt Amerikában névnapok sincsenek… hagyjuk. – legyintettem, elvégre kár is tovább ragozni, helyette inkább büszkén vigyorgok egy sort arra, hogy milyen lelkes, állandó szurkolóra sikerült szert tennem.
- Ezen ne múljon, elhozom a kishúgomat valamelyik nap, aztán kipróbálhatod, mennyire vagy kompatibilis velük. Mondjuk van kutyád, az már fél siker a kicsiknél. – az meg, hogy Bagel mennyire élvezné, ahogy egy óvodás korú kiscsaj nekiáll nyüstölni, nos, más téma.
- Ó baszki… - nyelek én is egyet, mert az egy dolog, hogy nekem van ikertesóm, meg a rokonságban is akad még egy pár, de az, hogy Minnie rokonságában is ugyanúgy akadnak, nem sok jóra ad okot. Vagyis, ha a nagy család lenne szívem minden vágya, akkor de, kár, hogy nem az… - És ezt csak most mondod?! – bukik ki belőlem némi rémülettel, mint ha amúgy bármin is változtatna a dolog. Most már ez van, ezt kell szeretni.
- Szuper. – bökök ki csak ennyit, mielőtt még hessegetném a fürdőbe, indítsa azt a stoppert, mielőtt még elvisz a szívroham… Ha már elvisz, legyen oka is! Persze nem mondom, az a pár perc, amíg az ajtó túloldalán dekkolt, minimum felért egy örökkévalósággal, úgy meg pláne, hogy miután letelt az idő, azt is csak a telefonja pittyegéséből érzékeltem, mert neki a hangját se hallottam. Él még? Vesz levegőt? Lehet, hogy előbb vitte el őt a szívroham, mint engem? Mindenesetre sok jóra nem ad okot az, hogy ennyire némaságba burkolózik, pláne, mert nem rá vall, meg ha csak hamis riasztás lenne, valószínűleg akkora kő esne le a szívéről, hogy még a város túlsó felében is hallanák. Ugye? Ezek után nem csoda, hogy van egy sanda gyanúm a teszt eredményéről, amikor benyitok a fürdőbe hozzá…
Nincs mit kertelni, elég ijesztő látvány így látni a másikat, a fürdőkádban magába zuhanva, pláne úgy, hogy ha valaki, hát Minnie aztán mindig teljes fordulatszámon pörög. Először nem is tudom, hogy mihez kezdjek vele, így némi hezitálás után csak lerogyok a kád mellé, jelezve, hogy én is itt vagyok, nem egyedül kell megbirkóznia ezzel az egész diliházzal ami ezek után vár ránk – inkább bele se merek gondolni…
- Bármit. Hogy érzed magad, milyen virágot akartál az előbb, milyen színű szívet kérsz az üzenetek végére, mit szeretnél vacsorára, jövő anyák napjára, hívjak-e mentőt?! – jövök elő minden hülyeséggel ami csak eszembe jut, mert lassan ott tartok, hogy tényleg mindegy, csak mondjon már valamit, mert lassan jobban a frászt hozza rám a hallgatásával, mint az a két csík a teszten!
- Hát… nézzük a jó oldalát. A gyerekek tudnak aranyosak is lenni, nem csak eszeveszett kis ordító átokfajzatok. – próbálom pozitívabb irányból szemlélni a dolgot, bár abban én sem vagyok biztos, hogy ezzel inkább Minnie-t, vagy magamat próbálom meggyőzni, megnyugtatni.
- Te? Merthogy? – vonom fel a szemöldököm, és már mindenféle gonoszabbnál gonoszabb összeesküvés-elméleteken kezdenék agyalni, amikor előkerül a pólója, nekem meg leesik, hogy szó sincs ilyesmiről, sőt! A nagy megkönnyebbülés közepette még kínomban el is nevetem magam.
- Minnie, ha te ennyivel bevonzottad… akkor az én rokonságom is legalább ennyire „bűnös” a dologban. Ha te azt tudnád, mióta hallgatom, hogy ennyi idősen, mint én, kinek hány gyereke volt, igazán összekaphatnám már magam. - forgatom a szemeimet, mert hála az égnek az ilyen babonákban egyáltalán nem hiszek. Attól meg, hogy más már 18 évesen szülő lesz, nem jelenti azt, hogy nekem is követni kell a példáját, család ide vagy oda.
- Ha legközelebb ilyet mondanék, inkább üss a számra… - erőltetek egy mosolyt a képemre, mert ha akkor tudtam volna… na igen, utólag könnyű okosnak lenni, abba meg egyenesen rémisztő belegondolni, hogy mennyire fogja felforgatni az eddigi életünket az, ha tényleg bővül a csapat. Azt hiszem, az autó lesz a legkisebb gondunk, no de egyelőre elég egy probléma, első körben már annak is örülnék, ha a karácsonyt túlélnénk! Hogy a szüleinek is pont most kell jönnie!