Sokszor kérdeztek már az első emlékemről, így sokszor törtem a fejemet, azon mi is lehet az. Későn tanultam meg beszélni vagy éppen valami szörnyű emlék vette el a hangomat egy rövid időre. Ezt sosem fogom megtudni! Ezért aztán még jobban törni kezdtem a fejemet, hogy a megoldásra bukkanjak: Ki is vagyok én? A válasz azonban nem úgy érkezett, ahogyan én szerettem volna és közel sem volt kielégítő. Már majdnem hét éves lehettem, mire az első emlékkép tisztulni kezdett.
Sosem voltam jó gyerek. Sosem voltam nyugodt és csendes, sosem voltam jófiú. Ahogy anyám mondta, bajkeverő voltam, annak születtem. Képtelenség volt kinevelni belőlem az egészet, de azt hiszem a barátaim így szeretnek. Egyszer sem kértek meg arra, hogy változzak meg. Pártolták a kíváncsiságomat, a vadságomat, én pedig hűséges voltam hozzájuk, kedvesen bántam velük, de valahol kívülállónak éreztem magamat.
Megtaláltam mellettük a helyemet. Az volt az én közegem, a barátaim társasága. Mellettük nem volt gond a beképzeltségem, az önfejűségem és a makacsságom sem. Ha kellett visszarántottak a csínyektől, ugyanakkor részt is vettek benne. Igen, másokon vezettem le a fájdalmamat. Ezzel tisztában vagyok. Én vagyok a megtestesült rosszcsont, a csibész, aki mindenben a szórakozást keresi. Nem kenyerem sem a várakozás, sem a babérokon való ücsörgés. Szerintem fél órát is nehezen tudok megülni a hátsómon nyomós ok nélkül. Ami a szívemen, az a számon és kifejezetten élvezem, ha zavarba hozhatok másokat a furcsa megjegyzéseimmel vagy tetteimmel. Senki meg nem mondaná, hogy milyen alattomos kis manipulatív vagyok, amikor a cukit játszom. Amúgy sírni se kezdj el előttem, mert nem tudom kezelni azt a helyzetet! De tényleg!
Magasságom: 140 cm
Hajszínem: barna
Szemszínem: kék

Egyéb tudni való:
- Amiről nem tud: Pár órásan egy (zavarodott) nő elrabolta Őt édesanyjától a kórházból, s elutazott vele másnap egy másik városba. Másféle iratokat kapott feketén és eszerint éli az életét.
Nevelő apja sose akart neki hazudni, de a felesége megfenyegette őt, ha bármit is elcsacsog, akkor megöli őt. Tény, ami tény, „apja” illegális dolgokban van benne, de egy gyerek élete mindennél többet jelent számára.
- Egyéb:
- Nem vagyok rossz tanuló, és ha megértek valamit, ami érdekel és izgalmasnak találom, akkor azt könnyedén az agyamba vésem.
- A szobám mondhatni katasztrófa sújtotta övezetnek számít, ki is van rakva a veszélyjelzés az ajtóra - sosem voltam képes rendet tartani, sőt, egyenesen imádom a káoszt. Többek között „apukám” egyik fegyvere is a szekrényem mélyén lapul egy cipős dobozban. Nem tudnak róla.
- A testemen zúzódások vannak, anyám bántalmazásának jelei. Nem nagyon szeretek öltözködni ezek miatt, ha valaki rákérdez, mindig ferdítek a valóságon.
- Egyszer kipróbáltam édesanyám apró drogadagját, mert anya mindig azt mondja, hogy attól minden jobb, de én csak rosszul lettem tőle, aztán hazudtam arról, hogy mi bajom van.
- A kiscicám megkarmolt, mire olyan dühös lettem rá, hogy hatalmas erővel fejbe vágtam őt a baseballütőmmel, majd kiengedtem a házból, és többet nem jött vissza, nekem pedig azóta is görcsbe rándul a gyomrom, valahányszor elképzelem a szegény cicuskát, amint a sötét, hideg utcákon vacog.

Most biztos mindenki úgy kezdené, hogy nagyon jó a gyermekkora, és mennyire szeretik őt a szülei. Meg hogy ő mennyire imádja a világot, amibe született. Az igazság az, hogy én nem így fogom kezdeni. Nem egyszerű egyetlen gyerekként felnőni egy olyan családban, ahol az apa szerepében egy illegális munkás díszeleg, az anya szerepében pedig egy üvöltöző iszákos némber. Nincs kisöcsi, kishúg, bátyó vagy nővér, akire rá lehetne kenni, ha valami nem jól van. Például, ha apád féltett kocsijának betöröd a szélvédőjét, mert épp úgy látod jónak, hogy téglát dobálni a hátad mögé jó dolog, akkor sincs senki, akit okolhatnál.
Összeszorítom a szemem. Anya szavai a fejemben cikáznak a gonosz velős megjegyzései. Ahogy a háta mögött szidja apát, közben pedig fürdik a luxusban, amit ő teremt neki. Egyszerre fáj, és egyszerre dühít fel annyira, amennyire egy tízéves kisfiúnak nem szabadna éreznie a dühöt.

Talán már születésemtől fogva gonosz voltam, de azért nem gyűlölt mindig mindenki, mióta csak az eszemet tudom. Például emlékszem, hogy ötéves koromban anyám aggódva azt kérdezte tőlem:
- Megütötted magad, Chanche?
Akárcsak most, már akkor is sápadt arcom volt, a mogyoró héjának színére emlékeztető hajam pedig makacsul kunkorodott összevissza. Éppen orra buktam a bolt előtti járdaszegélynél és azt fontolgattam, vajon sírjak-e vagy sem. A megvásárolt eper, melyből csipegettem, szétnyomódott alattam, édes leve úgy borított el, akár a vér.
Azokban az időkben állandóan azon törtem a fejem, hogyan vonhatnám a lehető legjobban magamra édesanyám figyelmét - akkoriban még azt hittem, hogy egyszerűen csintalan gyermek vagyok, aki csupán e világi büntetést érdemel, nem örök kárhozatot a másvilágon. Azon a napon édesanyám éppenséggel jó állapotban volt. Nem adta át magát sem sírógörcsnek, se a méregnek, sem az alkoholnak, sem körme-ujjai véresre harapdálásának. Egész nap pajkos és gyengéd volt velem, majd megragadta a kezemet, miután az az ötlete támadt, hogy hevenyészett pikniket rendezhetnénk a parkban, eperrel meg friss mézzel borított teasüteményt majszolva. Így hát nem láttam értelmét a sírásnak. Inkább nagyot nyeltem, hogy megszabaduljak a torkomban érzett gombóctól.
- Jól vagyok. - válaszoltam, habár kicsit fájt a csuklóm.

Időnként más nyelven üvöltött az utcán, vagy épp a fürdőszobában. Máskor nem volt hajlandó fölkelni az ágyból egészen délutánig, amikor az ablakon besütő napfényben nyögve hagyta, hogy mellé kucorodjak az ágyba.
- Mi a baj, anya? - kérdeztem ilyenkor halkan. Most, hogy kissé felnőttem, már sokkal jobban megértem a válaszait, mint akkoriban.
Csak az, hogy a tegnapi nap nagyon, de nagyon hosszú volt.
Csak az, hogy fáradt a szemem, és az új életem, melybe belefogtam, mert azt hittem, nagyon fog tetszeni, egyáltalán nem jelent nekem annyit, mint reméltem.
Csak az, hogy semmi hasznos elfoglaltság nem jut eszembe, édesem, és ha mégis, akkor az olyan nehéznek tűnik, hogy bele sem bírok fogni.
Soha nem bírtam megjósolni, mikor ragyog fel megint a mosolya, vagy mikor fog váratlanul lágy csókot nyomni a homlokomra - mindig megmagyarázhatatlannak tűnt az időzítés, mintha bármilyen ok nélkül is megérdemeltem volna a gyengédségét. Aztán minden elmúlott, a gyengédséget valami más váltotta fel. Tömény undor.

Éjjel van, egy pillantást vetek a tükörképemre. Bár még kócos vagyok az alvás miatt, a pólóm nagy rám és fakó szürke, a nadrágomon tankok vannak és az ábrázatom nem tűnik kifejezetten kipihentnek, de mindettől függetlenül elégedett vagyok azzal a sráccal, aki visszapislog rám. Igen, a hibáimmal együtt is megelégszem magammal. A szekrényből még előhalászom a fegyvert a dobozból, beteszem a ruhák alá a táskába. Pár pillanat múlva felöltözve és végül egy telirakott háti táskával osonok ki a lépcső felé. Tovább nem jutottam, anya épp jött felfelé, kissé ittas állapotban volt. Büdös volt. Rám ordított, igyekezett felém, s ahogy megpróbáltam visszafordulni, úgy kapta el a táskámat, s úgy rántott le a mélybe. Lezúgtam a lépcsőfokokon, összesen 20 lépcső fok volt, apa odalent rohant segítségemre… vitt be egyenesen a kórházba törött csonttal.

Anya, akinél nagyobb bestiával sosem találkoztam. A nő, aki másokon tölti ki, hogy neki semmi érdemleges nem sikerült az életben. Apa aki egyre kevesebbet van otthon, így nem látja soha, hogy ez a nő mennyire megkeseríti a mindennapjaimat.