Neked hála sosem voltam kifejezetten egyedül, ami a gyerekkoromat illeti. Ez lényegében azért van, mert mind a ketten árvák vagyunk, és egy katolikus kolostorban nőttünk fel együtt. Mind a kettőnket egy Faith nevű nővér vett végül a nevére és testvérekként neveltek minket, ami miatt nagyon ragaszkodom hozzád... Sosem haragudtam, amiért végül úgy döntöttél, hogy magad mögött hagyod az árvaházat és megkerested az anyádat. Őszintén, én magam sem vagyok benne biztos, hogy nem cselekednék ugyanígy, ha esetlegesen megsejteném azt, hogy van bárkim... Mert jó valahova tartozni. Így örökölték meg egy lakókocsit az édesanyádtól - aki időközben már elhunyt - és én magam is melléd költöztem rögtön azután, hogy befejeztem a sulit. Te egyetemre jársz - a Yale-n tanulsz pszichológiát - én pedig dolgozom... De nem vagyok teljesen elégedett az életünkkel, mert úgy érzem, hogy neked nem számítanak az érzéseim és túl könnyen beletörődtél abba, hogy feladtam az álmaimat érted. Persze ez csak az én oldalam, simán lehet, hogy mindezt én érzékelem rosszul... De mindennek ellenére nagyon szeretlek, mert rajtad kívül nincs senkim és szükségem van rád, így pont ezen okokból nagyon várlak is téged