Brad & Mira

Az éjszaka jótékony feketesége álmos mohósággal borult Manhattan-re. Odakint gyérült már a forgalom, és a csendben hallani lehetett az utcai lámpák tompa zúgását. Nyolc óra elmúlt már, és én megint egyedül vagyok a házban, ahol korábban ilyenkor még javában zajlott az élet. Igaz ez már sok évvel ezelőtt volt. Amikor a gyerekek még kisebbek voltak, amikor Brad még hazajárt….amikor még fontos volt az otthon melege, és nem hűtötte azt ki a távolléte. Hiányzott innen a hangja, a jelenléte, a megszokottsága, a levegővétele, a kanapén ülő alakja, amint beburkolózik a félhomályba, és azt hiszi, nem látom amikor megpillantva engem az ajtókeretben elmosolyodik.Volt idő amikor fontosak voltak azok a lopott órák, amikor anya vigyázott a fiúkra és mi eltölthettünk néha egy egész délutánt, és egész éjszakát kettesben. Olyankor kicsit mintha visszpergettük volna az időt, mintha a homokóra szemei visszafelé peregtek volna,  mintha minden visszatáncolt volna a bolondos kilencvenes évekbe, amikor fiatalok voltunk. Amikor minden őrültségbe bele tudott rángatni, és én nevetve követtem őt bármit is szeretett volna. Télen mezítláb az egyetem szökőkútjába, nyáron végigheveredve a záportól kristálypettyes gyepen a Central Park nyugati csücskében. Gesztenyét vettünk télen az utcai árustól, és ragyogó szemekkel számoltunk vissza a tömeggel, amikor felgyúltak a fények New York hatalmas karácsonyfáján. Akkoriban tele voltunk tervekkel, álmokkal, a világot képesek lettünk volna megállítani és más irányba fordítani, és hittük, hogy mi leszünk azok akik a változást előidézik majd. Aztán elcsendesedett minden körülöttünk, és a jelen, az élet, a múlandóság felfalt minket elevenen. Belesimultunk a hétköznapokba és abba az életbe, amit mi választottunk, csak talán nem pont így képzeltük el. Én hittem, hogy örökké szeretni fogom, naív ifjúságom fényében még azt gondoltam, hogy a szerelmet az ember élete végéig dédelgeti...de nem így lett. Bennem átalakult. Benne vajon mit hagyott? Becsukom a szemeimet, és vakon hagyom, hogy egy olyan életet éljen, amit választott, amiben nekem nem hagyott helyet, miközben én még mindig félek kilépni a közös világunkból. Hogyan fogok nélküle szeretni, hogyan fogok nélküle megélni bármit is? Itt hagyott egyedül toporogni immáron két éve, és én még mindig gyáván pislogok mások felé, nem merek elindulni, mert félek már nem lesz kihez visszatérni. Ha mindketten elhagyjuk az utat, akkor ki fogja várni a másikat, ki segít, hogy visszataláljon?
A ház ürességében, csak azt lehet hallani, ahogyan az íróasztalnál kopog a laptop billentyűzete. Még megírok pár zárójelentést, még leadok pár gyógyszer előrendelést, még megnézek néhány nekem küldött üzenetet. Pótcselekvés a munkám is, a hobbijaimat régóta magam mögött hagytam. Leveszem az olvasó szemüvegemet és megdörzsölöm a szemeimet, finoman csippentve az orrnyergemre.Hallani ahogyan a konyhában bekapcsol a hűtő, a kompresszor kísérteties hangja körbeszalad a nappalin is. A kis zöld búrájú üveg lámpa az íróasztal sarkán épp csak jelzés értékkel világít. Kifelé nézek az ablakon. A kertünkben a fenyők, kőrisek, örökzöld tuják tintafekete árnyékai nem evilági kontúrral rajzolódnak ki a csillagtalan égbolt előtt. A távolban elmosódnak a város fényei, a Hudson folyó mélabús egykedvűséggel hullámzik alatta. Vajon merre jár? Vajon ma este hazajön? Nem beszéltünk már három napja, akkor is csak annyit mondott, hogy a nyugati partra kell repülnie egy megbeszélésre. Mikor egy búcsúcsókra átölelt, szerettem volna a nyaka köré fonni a karjaimat, marasztalni ahogyan régen tettem, az ingjének felső gombját meggondolatlan türelmetlenséggel és vidámsággal venni a fogaim közé, és pattintani le róla. Azt akartam, hogy akarja ezt….de ő csak megcsókolta a homlokom, és itt hagyott, vágyakozással fürdőzve az illatában. Nem teszem meg amit meg kellene, nem marasztalom, és nem könyörgöm, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egészet, jöjjön vissza….ne menjen el. Miért kellenek neki más nők, mi az amit én már nem tudok megadni? Helyette sóhajtok egyet és mosolyogva kísérem ki az ajtóig. Hosszú percekig csak álltam ott, köntösömet összehúzva magamon, és már régen nem láttam az autóját, de én még mindig néztem az utat. Talán abban reménykedtem, hogy megfordul, hogy azt mondja pokolba az egésszel….mindig ebben reménykedem. Ezért vagyok hosszabb ideig az ajtóban, ezért hagyom, hogy ő nyomja ki hamarabb a telefont, hátha még mondani akar valamit. Ezért vagyok ébren még hajnali kettőkor is, hátha pont akkor tér haza. Minden neszezésre felébredek. Akkor is ha Jeff táskája puffan az előszobában, akkor is ha Rod jön haza éppen egy aktuális lánnyal nevetgélve. Csak ő nem jön. Nem hallom a táskáját, ahogyan finoman a komódra teszi, az egyenletes, ismerős lélegzetvételét. Ismerem még azt is hogyan rezdül a szempillája. Én pedig elalszom első nap és második nap is.
Ma reggel tettem le a műszakomat így negyvennyolc óra pihenőidőm van. Vállalhattam volna duplát, és akkor sem kellett volna itthon lennem, de a fiaimnak szükségük van rám. Ezzel álltatom magam, holott már mindkettő felnőtt, ha valamit szeretnének, akkor felhívnak...szóval ha mélyen legbelül magamba nézek, tudom, hogy csak azért vagyok ma is itthon, hátha ma végre hazajön a férjem. Nem számít az sem, hogy hol járt az sem, hogy kivel...megvannak a titkai. Igaz az utóbbi egy hétben nekem is. Csak én még nem akarom beismerni, még magam előtt is titkolom, még magam előtt is szégyenkezem érte. Hát menekülök, az egyetlen helyre ahol biztonságban vagyok a saját érzéseim elől is. Itthon.
A kis mutató lassan a tízesre vándorol, a nagymutató pedig a tizenkettőre. Felgyúlnak a fények odakint, az advent utáni készülődés jeleként fényárba borul az utca és a mi házunk is. Éveken át a gyerekekkel díszítettük, és ez a hagyomány most is megmaradt. Csak Brad hangja hiányzott, ahogyan éppen csúfot űz a kopott orrú Rudolfból, és keresi a többi szarvast, merthogy a télapónak nem csak ez az egy szarvasa volt ám. De segít megigazítani a fényeket az ajtó felett, és elismerően bólint az ajtóra függesztett piros és arany gömbökkel ékesített koszorún.Azt akarom, hogy idén karácsonykor együtt legyünk, és ezt vele is meg akarom beszélni. Az utolsó komolyabb beszélgetésünk során megittunk egy üveg bort, és a hálószobánk hűvöse fogadott magába, hosszú idő óta újra először. Mintha megint lezárult volna egy fejezet és új kezdődhetett volna. Ott láttam a szemeiben a régi ragyogást, azt a vágyat, amivel nem csak engem ajándékozott meg mostanság, de nekem ez sem számított….nekem csak az számított, hogy akkor és ott az enyém. Teljesen és megint. Hogy aztán reggel nélküle ébredjek. Szó nélkül ment el otthonról.
Most megkapar a kocsi kereke a murván amikor a felhajtóra kanyarodik.Összerezzenek és megrázom a fejem, majd pislogok párat, és felállok az íróasztal mellől, megkerülve azt elhagyom a dolgozószobámat és a kis folyosón át az előszoba felé igyekszem. Egy bordó hálóköntös van már rajtam, a hajam kiengedve, sminket sem viselek. A korom, a múltam, de talán a titkolni akart vágyaim is ott bújnak meg az apró nevetőráncaim között.Büszke vagyok a koromra, soha egyetlen percig sem tagadom, nem akarok kevesebbnek látszani. Az idő gonosz mostoha. Magával viszi a nők szépségét és itthagyja a tapasztalatokat, nehéz, súlyos teherként.
A bejárati ajtó óvatosan nyílik, és magával hozza a kinti lassú, dermesztően friss hideget, amibe szinte bele lehet harapni. Lágy, arany fénybe borul az előszoba, az óriási pálma néma tanúként magasodik két oldalon ahogyan elhaladok mellette.
- Jó estét, Szivem!- indulok felé mosolyogva. Nem akarom, hogy érezze rajtam milyen pokolian hiányzott….mégsem tudom titkolni. Kezeimet összefűzöm magam előtt, és megvárom amíg leveti a kabátját és a cipőjét.Ekkor lépek csak oda és sietve ölelem meg. Friss illata van, és csak az övé….most nem érzem rajta más nők előző napról ottmaradt lenyomatát.
- Úgy tűnik ma ketten vacsorázunk. Jeff színházi próbán van, utána a barátaival megy valami….uhhmm..nem is jegyeztem meg  a nevét hova. De azt mondta dob egy üzenetet indulás előtt, ha még józan lesz.- mosolyodtam el, miközben átölelve hozzásimultam és elindultunk a konyha felé.Mintha minden rendben lenne, mintha nem lett volna az a néma három nap.
- Roderick valami koncertre ment a csapattársaival. Mondta a banda nevét, de azt hiszem nem az én világom. Paradicsomos tészta van, és ha minden igaz akkor van egy üveg behűtött száraz fehér bor is.- azt már nem teszem hozzá, hogy gyakorlatilag azóta ott várja, amióta csak elment. Mindig van...mindig készülök, mert várom őt vissza.Kérdeznék….kérdezém de nem merem. Félek a választól….és félek attól, hogy ez jobban fog fájni nekem mint arra fel vagyok készülve.És én is őrzök még valamit, amiről nem akarok beszélni. Nem tudok. Helyette marad a felszín.
- Milyen utad volt? Sikerrel jártál?- lépek végül a pulthoz, ahol letakarva pihen a pár órája elkészített étel.Vártam őt. Mindig várom. Most pedig itthon van. Új remények ébrednek bennem.Megint.

Brad & Mira

Ha nem jönne, akkor megint a hajnalt várnám reménytelenül.Megannyi teendőm közepette a gondolatok visszaszöknek hozzá. Szemeimet lehunyva időnként elkalandozó fantáziámban látom, amint idegen nőket ölel, akiket nem szerethet úgy mint engem. Ugye nem? Lemondóan sóhajtok legbelül. De igen, szeretheti. A laptopon lilás kékben fürdik a monitor amikor átvált képernyővédőre, és nem mozdítom meg az egeret, hogy visszaváltson. Mára ideje lenne letenni a munkát. Már nem fog jönni. Ám a remény, gondtalan kis szolgaként kocogtatja a szívem és pajkosan kacsint össze a bizakodással, hogy ma hátha mégis. Hátha ma lesz a nap, hogy hazajön. Úgy várom mintha most érkezne először, mintha találkozásunk első perceit élném újra, holott ez már az ezredik lesz. És a századik, hogy kimondta azt a bűvös mondatot, melynek minden betűje komor ékként tátong bennem. Mit törődöm én azzal, hogy mit hoz magával, hogy kiknek az ölelése égett a bőrébe, mit bánom én, hogy éppen hol lopott tüzes csókokat, kiket égetett meg és hagyott el, hogy visszatérjen...mit bánom én az elmúlt órákat, ha aztán megint itt van.Adjon hát be nem teljesült álmokat, adjon még reménykedést, hogy a mindennapokat túléljem. Itt vagyok megannyi emlék között a múltunkból, hallom a gyerekek önfeledt nevetését a házban, a lábak dobbanását, az izgatott sutyorgásokat karácsony reggelén, orromban érzem a frissen leesett hó kristály illatát, és a hangtalanságba burkolózó világ ébredezése már az ajtónk előtt toporog. Ilyenek voltak a karácsonyok, és mindig megmaradt nekünk egy csöpp szeretet, egy kis melegség a szívünkbe, ami kitartott egész évre. Mi fogtuk egymás kezét akkor is, amikor nem voltunk együtt. Ide mindig vissza lehetett térni, mert az otthon valami különös és megmagyarázhatatlan érzéssel karolt át mikor hazatértünk. Mi tettük otthonná. A jelenlétünk, az itt eltöltött évek, a családi fotók, a falakon végigkúszó hangok, a szerelmes suttogások a hálószobában, és az aggódó anyai szuszogás a lázasan fekvő gyerek mellett. Mi voltunk azok, akik miatt ez a ház élt. És most mi vagyunk, akik ezt az életet elhordják, elherdálják a mindennapokban. Komor eleganciával, de csak a régi emlékek felett siratva egy szép múltat….ezek lettünk immáron.
A kocsi zúgása az amire először eszmélek, és a szívem akkorát dobban, hogy érzem nekicsapódni a mellkasomnak. Miért vagyok ennyire izgatott? Talán mert amikor elmegy, úgy mint egy hete, úgy mint három napja, valahol mindig félek, hogy már csak összecsomagolni jön haza. Hogy ott maradt belőle valami, amit nem hozott haza, ami soha nem tér vissza, ahogyan ő sem. Én pedig csak végignézem, amint a ruháit rendezi a máskor családi nyaraláshoz használt barna bőröndbe, igyekszik a legszükségesebbeket, és majd visszajön a többiért….ez a rémálom állandóan kísért, és attól félek, hogy egyszer bekövetkezik. Még megvan bennem ez a félelem, és a sóvárgás is egyszerre, hogy láthatom, amikor elé sietek. Már ahogyan belép, ahogyan a megszokott rutinnal kezdi levetni a holmijait, tudom, hogy most itthon marad. Csak még nem tudom, hogy fogunk ma beszélni, vagy halkan kattan a két külön szoba ajtaja, mintha idegenné váltunk volna a házasságunkban.Eleinte azért kezdtünk külön aludni, hogy ne zavarjuk egymást a másik időbeosztása miatt...de a hálószobát megtartottuk. Az volt a mi kis szigetünk, a hely amelyben boldogok voltunk, ahol nem volt veszekedés, ahol soha nem hoztuk fel a sérelmeket, ahol csak szerettünk. Kérdések és szavak nélkül. Jó ideje már csak takarítani járok be, és sírni. Ott tudok úgy, hogy senki ne vegye észre, senki ne hallja, senki ne keressen. Nem tudok mindent elnyomni, úgy tenni, mintha semmi nem történt volna két éve, és nem tudok úgy tenni, mintha ez nem fájna annyira, hogy már képtelen vagyok elviselni. Szétfeszít a bűntudat, hogy én tehetek arról, hogy eddig jutottunk, és az utóbbi időben egy új érzés is költözött mellé, amely más.Amelyért csak én vagyok felelős, nekem kellene úrrá lenni rajta, de nem tudok. Mit tettem? Mit tettem akkor a taxiban, mit később….elárultam a tisztaságomat. A hálószoba ma sötét és üres. Sóhajtva vágyakozik utánunk, és lemondó komorsággal tátong ajtaja az esti homályos fények között a folyosó végén. Lopva pillantok hátra, mintha egy sóhajjal akarnám becsukni az ajtaját...de aztán visszafordulok Bradley felé, és amikor végül megölel szinte menekülve magam elől és a vétkeim elől is elbújok a karjában. A máskor sietős ölelés így válik a pillanat megváltást hozó momentumává.
- ...egyébként nem ébresztettél fel. Még dolgoztam. Volt pár elmaradásom, amit mindenképp be akartam ma fejezni.- féligazság, de lényegtelenül veszik el, mert a figyelem ujjainak lágysága köti le amikor a keze a derekamra simul, és a konyha felé indulunk. A gyerekekről beszélek, hiszen nekem, nekünk ők a legfontosabbak. Lényegtelen, hogy hány évesek. A korral együtt beköszöntött az aggodalom, amely a kelleténél sűrűbben kapott el, és sokszor vállalhatatlan formában. Volt, hogy megfeddtem érte magamat.
- Mindig megvárlak.- súgom rekedten egész közelről, és ide-oda futnak íriszeim a vonzóan borostás arcán. Mindig megvárom. Mindig. Még akkor is ha nem jön. Még akkor is, ha csak egy üzenetet küld, hogy mégsem….pedig úgy volt, hogy mégis...Én várok rá amikor itthon vagyok és gondolok rá akkor is, amikor nem. Megrázom a fejem, amikor eltávolodok tőle, hogy az ételről leszedjem az üvegfedőt, és beleszagoljak. Kellemes az illata, de egy kicsit melegíteni kell rajta.
-Annyira nem vagyok. Észre sem vettem, hogy már ennyi az idő.- újabb füllentés, hiszen a másodpercek lettek a társaim az elmúlt órákban, a másodpercek amely a jöttét sürgették.
Összeszokott párosként készülődünk a vacsorához. Brad terít, én pedig megmelegítem a tésztát. Nem kell neki sok, talán két perc a mikróban. Apró csilingelés veszik a szavai közé, és mosolyogva pillantok hátra.Őszintén örülök a sikereinek. Mindig is örültem, és mindig is támogattam mindenben. Akkor is ha őrült ötletei voltak, akkor is amikor mások nem jósoltak sok jövőt a cégének, akkor is, amikor több hétig járt tárgyalásról tárgyalásra, és szinte tégláról tégláról építkezett. Ott voltam mellette, mert hittem benne.Én nem csupán a szívem adtam neki egykor, hanem a hitemet is. Őbenne.Hirtelen hallgat el, és amikor éppen megfordulok a tállal összeakad a tekintetünk. Érzem, hogy még beszélne róla, érzem, hogy maradtak még ott szavak….csak éppen nem tudom miért nem mondja. Bár azt hiszem sejtem...fáj, de sejtem. Nem akar mesélni arról ami még történt ott. A nyugati parton. Nem akarja, hogy tudjam, ahogyan eddig is mindig diszkréten kezelte a dolgait, ettől még tudom. Ennek ellenére itt állok, kezemben a vacsorával, amit vele akarok megenni, mert ő a férjem, a gyerekeim apja és nekem szükségem van rá. Mindegy, hogy mit csinált, hogy hol járt és kivel. Még akkor is ha az egész világ összeomlik körülöttem mint egy csalódásokból eszkábált kártyavár, akkor is kell. Lerakom az asztal közepére a tálat, és amíg ő a bort bontja amit a hűtőből elővett, két poharat veszek ki az üvegszekrényből, a tálalóból. Megállok tőle nem messze és lerakom őket az asztalra. Még nem ülök le, hiszen mindig egy korty borral kezdjük a vacsorát. Amikor itthon van mindig így teszünk. Már ezer éve. Amikor még üres volt a ház, és szinte semmint nem volt, a kartondobozokból eszkábált asztal mellett kezdtünk borral, mert sokszor annyira kevés volt a vacsora, hogy el kellett valamivel nyomni. Nehéz idők voltak, de együtt vészeltük át. Ezt most miért vagyunk képtelenek áthidalni?
A kérdésére meglepetten vonom fel a szemöldököm és kell pár perc, hogy realizáljam magamban az elhangzott kérdést. Ezek szerint fogalma sincs róla.Meglep? Nem. Fáj? Pokolian.
- Ma reggel hatkor. Még egyet akartam duplázni, de Charles nem engedte. Azt mondta pihenjem ki magam, mert ez már zsinórban a harmadik duplázásom lett volna. Szóval inkább hallgattam az idősebb kollégára, és hazajöttem. Azt hiszem vagy tíz órát aludtam, és már sötétedett mire felébredtem. Kicsit el is csúszott a napom…- lassan telik a pohár a beleöntött borral Brad keze nyomán, és én hol őt, hol a poharat nézem, majd amikor átnyújtja az enyémet, elveszem tőle.
-Múlt héten megkaptam a Harper-díjat.Tudod, az elismerést,amit egy magzaton végzett sikeres  szívműtétért kapott egy orvoscsapat aminek én is a tagja voltam. Roderick kísért el a rendezvényre, amire úgy volt, hogy veled megyek. És amit az utolsó pillanatban mondtál le. Gondolom okod volt rá.- mosolyodtam el keserűen, mert ez még mindig pokoli módon fájt. Nem csak magam miatt, hanem mert láttam a csalódottságot a legidősebb fiunk szemében, amikor megtudta, hogy nem az apja kísér majd el.
-Elkerülendő a jövőben a hasonló helyzeteket, majd mindig valamelyik fiút kérem meg, hogy kísérjen el. Vacsorázzunk!- lépek el mellette a poharammal egyetemben….már ha hagyja...ha szó nélkül hagyja a megjegyzésem. Nem akartam cinikus lenni, nem akartam sértett lenni, de úgy fájt, olyan nagyon fájt a megalázottság, amelyet akkor realizáltam mindig a leginkább amikor itthon volt. És közel volt. Mint most.

Brad & Mira

“Szeretlek, mert úgy szeretsz, hogy szerethesselek.”
Vallanám és mondanám neki, helyette csak csendesen hagyom, hogy a konyhába vezessen és már összeszokott mozdulatokkal készítsük el együtt a vacsorát.Amíg a bort bontja én megmelegítem a tésztát. Annyiszor szólalnék meg, annyiszor terelném egészen más irányba a beszélgetést, annyiszor rángatnám ki magunkat ebből a mázos közönyből amiben most vagyunk. Szinte érzem a tekintetét  a hátamon, és gondolatban én is végigsimítom néha lehunyt pilláimon túl a már jól ismert vonásokat.
Apró, játékos gesztusokkal próbáljuk elűzni a bűntudatot. Ő kezdeményezi én mosolyogva belemegyek. Brad azért, mert későn jött, én azért mert megint vádaskodni akarok, megint kiborulni, ahogyan soha nem tettem a két év alatt. Különös de akkor voltam pokolian féltékeny, amikor még nem volt rá okom. Most pedig, hogy lenne….most elfojtom, elásom, mert félek, hogy ezúttal lenne miért. Hogy ezúttal majd elmegy, mert az évek elmostak mellőle.Elfogyó kavics vagyok a végtelen mély óceánban.
Megfordulok, és ott van mögöttem, kezében játékosan csendül össze a két pohár, az asztalra teszi. Keze a tarkómra simul, onnan a fülem mögé. Belehajtom, mint egy puha, finom bölcsőbe, és lehunyva a szemeimet élvezem a régen érzett mozdulatot. Szeretem amikor ezt csinálja. Megnyugtató, és pillanatok alatt ellazulok tőle.Finoman fogom meg a kezét, hogy lágy csókot leheljek a tenyerébe majd hagyom, hogy átnyúljon az üvegért, és mindkettőnknek töltsön.
Tudom mit kellene tennem. Tudom, hogy most hagyni kellene az egészet, azt ami éppen történik, a hiányt, az űrt amit kettőnk közé vonszolt a távolsággal, hagyni, hogy mindez eltűnjön, és a pillanatban megélni ezt az egészet. Hogy itt vagyunk, végre együtt, mintha nem lenne semmi más. Nem lennének problémák, hiszen tán nincsenek is, csak én generálom. De most megváltozott valami, és nem tudom, hogyan mondjam el neki. Hogyan valljam meg mit tettem, hogy úgy érzem mocskosabb vagyok mindenkinél, hogy elárultam az együtt töltött éveket, hogy képtelen vagyok bármit is kezdeni magamban ezzel az egésszel. De vallomás helyett támadok. Lassan és alattomos csendességgel, mintha csak egy esti beszélgetés apró szemelvénye lenne. Vascsizmával gyalogolok bele a lelkébe, és még csak észre sem veszem, hogy mit okozok. Önző vagyok. Önző lettem erre  a pár mondatra, ami kicsúszik a számon, mert fáj. Annyira fáj, hogy vele akartam….és ő nem jött velem. Talán eljött az a pont, amikor már nem tudom rejtegetni ha fáj, hogy már nem tudok csak várni reménytelen odaadással, hogy hazajön, már nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és remegő kezekkel tartom egyben ezt a házasságot. Nem veszem észre, ó én balga, hogy a fájdalmon túl valami más is van. A jelen fájdalmára a múltban keresem a gyógyírt, pedig nem ott van. Előre kellene tekintenem, új alapokra helyezni a kapcsolatunkat, ezt az elfáradt és elgyötört házasságot, melyben a tűz oly mohón vágyakozik a másik felé, csak éppen visszafogom a levegőt, nem táplálom, hagyom, hogy elhamvadjon. Újra és újra. Én teszem ezt, de még csak észre sem veszem. Helyette cinikus vagyok és lekezelő és a fájdalomban fuldokló. Hogy mi fáj neki nem kérdezem, mert azt hiszem semmi. Hiszen ezt ő akarta. De sosem kérdeztem miért akarta, miért akarta, hogy teret adjunk egymásnak….nem kérdeztem soha, pedig kellett volna.
Ellépek mellőle és nem nyúl utánam, nem marasztal. Visszafordulva látom a lágy esti fény maszatos arany árnyékában a megkeményedő vonásokat.A csendessége másodpercek alatt öli meg a haragomat, és késztet egy szégyenkező főlehajtásra, amikor leülök vele szemben. Magam elé helyezem a borospoharat, majd az elhangzó kérdés után felemelem a fejem.
- Azt feleltem, hogy dolgozik.Mint minden alkalommal, ha kérdezték, és te nem voltál ott.Csak veled ellentétben az utóbbi két évben már nem voltam biztos a saját szavaimban.- halkulok el bátortalanul. Hiszen eddig mindig olyan beleegyező, hangtalan és vádló szavaktól szegény voltam. Sosem mondtam ezt így ki neki. Sosem vetettem a szemére, és most sem merem folytatni. Még szunnyad bennem az a feszültség, amit a szavai hoznak elő, a tegnap történtek, és persze mindaz ami mostmár visszafoghatatlanul szinte kitörni készül belőlem. Mégis még tartom magam, még nem mondok semmit. Elviselem az ostorozó szavait, elviselem, hogy belőlem csináljon bűnbakot, hogy aztán én érezzem magam pocsékul napokon át, amikor majd elmegy itthonról.De most nem fogom...most túl sok dolog történt, hogy megint visszavonuljak. Nem vacsora közben kellene ezt megbeszélnünk jól tudom, hagyni kellene későbbre. A pohár peremét rajzolom körbe zavarodottan, és akkor kapom fel a fejem, amikor bejelenti, hogy menni készül. Riadtan kerekednek el a szemeim, és egy pár másodpercig csak nézek utána, ahogyan a nappali felé indul. Mozdulatlanná dermedek, kezem megáll a pohár pereme felett.Üvöltenék legszívesebben, hogy ne hagyjon megint magamra, hogy ne sétáljon el innen és vigye magával a bűntudatomat, egyetlen apró feloldozást sem hagyva. Sikoltanék, hogy tegyen bármit, vádoljon tovább, csak maradjon itt még! A fizikai fájdalom összetöri a lelkemben dúló keserűséget és valami egészen mást generál. Tehetetlenség szülte haragot. Hogy ezt nem teheti, így nem. Most nem! Szaporán kezdem venni a levegőt, szinte fújtatok, a kezeim reszketve tétováznak a pohár felett, majd egyetlen kiszámíthatatlanul hirtelen keletkezett mozdulattal seprem le az asztalról.
A kristálypohár apró darabokra hullik, és a kis szilánkcseppek ezerfelé gurulnak a mogyoróbarna gránitköveken. A konyhai lámpa fényében kacéran csillogva hirdetik a haragom első lenyomatát.Tenyerem az asztalon csattan, amikor feltolom magam, és zihálva, szinte magamra sem ismerve szólok a férjem után. Hangom még nem süvölti át a házat, nem rezegteti meg a falakat, de már érezni benne, hogy kitörni kész, hogy nem fogja annyiban hagyni. Belekapaszkodom a semmiből jött bátorságomba, és az asztal peremébe.
-Nem! Nem fogsz csak így itthagyni! Nem vagyok éhes és fáradt sem vagyok.- lépek ki határozottan az asztal mögül és a nyomába indulok, hogy mielőtt még egyáltalán elérhetné a nappaliból nyíló, hálószobák felé vezető folyosót a szűkebb ajtónyílásban útját álljam. A bordó selyemköntös haragvó lángnyelvként leng mögöttem, amikor elépördülök. Az arcom kipirult, és a szavakat már semmi nem képes visszafogni.
- Tessék! Vezesd le a haragod, vádolj, mondd ki, hogy én vagyok ezért az egészért a hibás! Mondj valamit, Brad, bármit, de ne fordíts nekem hátat és vonulj el! Két éve ezt csinálod és elegem volt belőle!Elegem volt abból, hogy nem tudom hol vagy, hogy nem tudom kivel.- csuklik el a hangom, és az eddig a szemeibe kapaszkodó földbarna íriszeimet félve vezetem a mellkasára, majd megint felnézek rá.
- Az egész életem rólad szólt, rólatok szólt...soha egy pillanatig sem bántam meg.Miért nem vagyok már méltó neked arra, hogy te velem oszd meg a sikereidet? Miért menekülsz el tőlem folyton? Mert menekülsz.Miért nem beszélsz róla, Brad?- kérdéseimet szakadatlan dobom elé, bár feleletet lehet most sem kapok rá.
- Miért másnál keresel vigaszt és miért űzöl engem is más karjába?- kérdezem megint határozottan, tán csak egy picit érződik  a szavaimon az, hogy valami történt, és most veszedelmes módon szenvedek tőle. A bűntudat gyötör kitörölhetetlenül és talán most először az évek alatt ezért sem hagyhattam őt csak egyszerűen elmenni. Magamra hagyni. Nem tudok ezzel az egésszel mit kezdeni.
- Én szeretlek Brad, miért nem elég ez már neked? És miért nem segítesz, hogy nekem is elég legyen?- lépek hátrébb, hogy szabad teret adjak neki, de még úgy helyezkedem, hogy ne tudjon csak úgy egyszerűen kikerülni. Hátam a falnak döntöm és úgy figyelem, A folyosó egyik végén a szobák hívogató sötét ajtaja, mögötte pedig a nyugtalan álom csalogat. A másik oldalon a konyha kövén a törött kristálypohár, a félbehagyott vacsora, a kibontott bor. Csatabárd, amit el kellene ásnunk, de nincs semmink, csak a puszta kezünk, hogy a göndört kikotorjuk. Én most megkezdtem, ő vajon velem tart.
- Néha jó lenne ha megkérdeznéd, hogy tettem valami olyasmit amiről beszélni akarok? Nem a munka miatt...nem a gyerekek miatt.Gyűlölöm ezt az egész helyzetet!- sziszegem szenvedélyes haraggal, érezhető benne a tehetetlenség, az akarat a változásra, és az, hogy fogalmam sincs miképpen változtassunk rajta.
- Ha menni akarsz menj! De ha maradsz akkor harcolj ezért a házasságért velem együtt és ne fordíts nekem hátat!- tolom el magam a faltól és most megint közel lépek hozzá, innen nézek bele a szemeibe, és próbálom kitalálni ő vajon mit akarhat?
Nem így terveztem a mai estét, tulajdonképpen egyszerűbb lett volna megint csendesen hagyni, hogy elmenjen, hogy magamra hagyjon. De már nem megy. Mert megváltozott valami. Nem is valami változott meg. Hanem minden.

Brad & Mira

Néha elgondolkodom, mikor hoztam meg az első rossz döntést? Amikor egyszerűen semmitől sem tartva, semmitől sem félve, én a vidéki kis fruska belehabarodtam? Én aki számára a felhőkarcolók között megélt első new york-i napok szinte olyanok voltak, mintha egy rengetegben eltévedtem volna. A farmon éltem az egész életemet.A vidék, a világ, amelynek a látóhatára a horizontig ér, és szabad szemmel lehetett látni a tornácról ahogyan lemegy a nap, az volt az én igazi otthonom. Itt minden idegen volt, zajos és szinte felfoghatatlanul gyors. Észrevette a bizonytalanságomat, észrevette, hogy szinte elvesztem ebben a közegben, hogy nem illettem ide, csupán a kíváncsiság és a tudásszomjam hajtott. Az egyetemen szinte az első napokban mellém csapódott, én pedig örültem, hogy valaki ott van velem és segít nekem mindenben. Anyám azt akarta, hogy valóra váltsam az álmaimat, ahogyan azt én akarom, én pedig itt akartam megtenni. Bradley pedig itt tartott. Maga mellett. Vajon ha akkor csupán barátként tekintek rá, ha nem hagyom, hogy azon a télen átfagyott kezeimet megmelengesse, hogy az ajkához emelve forró levegőjével ne csupán a fagyot űzze messze de az ellenállásomat is. Mikor a szemeibe néztem, tudtam, hogy elvesztem. Örökre. Most, annyi év után sem döntenék másképp. Még akkor sem ha rosszul választottam. Mert nem volt más lehetőség, mert nekem mellette volt a helyem, és még mindig azt érzem, hogy mellette van. Csak most olyan messze van. Elmosódott, a régmúltba veszett árnyékként követ, és én úgy szeretném megint azt érezni, nem csupán ritka napokon, hogy a tüze eléget. Hamvadnék, porrá égnék benne, hogy feléledjek, hogy megrázva magam a szemeim jégbörtönében íriszeinek forró lávája olvasszon magának utat. Vissza hozzám.
De menekül előlem. Megint, úgy ahogyan mindig teszi, én pedig nem veszem észre, hogy én űzöm el őt innen. Én, aki nem vette észre a házasságunk sok éve alatt mennyire magányossá tettem, mennyire nem törődtem vele. Nem voltak olyan percek amikben ketten tudtunk volna megmerítkezni, csak olyanok voltak amiben immáron a gyerekeink is ott voltak. Amíg anya élt, sokszor vitte le magukhoz a srácokat. Olyankor, arra a kis időre visszautaztunk Brad meg én a múltba, arra a kis időre megint figyelni tudtam rá….de ez nem tartott sokáig, és én képtelen voltam erőt meríteni ezekből a kettesben eltöltött napokból. Jó anya akartam lenni, és csapnivaló feleséggé váltam. Azt hittem, hogy elég amennyit adok, hogy elég amennyi jut neki, egy apró szelet belőlem, de nem volt elég. Úgy nem, hogy közben egészen máshol jártak a gondolataim és ő ezt észrevette. Én pedig tudtam, hogy már nem vagyok arra képes, hogy úgy mint régen fellángoljak a tüze mellett, nem vagyok már képes porrá hamvadni az ölelésébe, helyette oly kemény jégpáncélom lett, amit ezer csókja sem tudott felolvasztani. Nem vettem észre….most sem veszem. Most is csak azt látom, hogy egy kellemesnek ígérkező estét megmérgeznek a ki nem mondott szavak. A színjáték, amibe magunkat száműzöm. Nem veszem észre, hogy amikor hazatér, akkor nem vádakat vár tőlem, nem ostoba és sehova nem vezető kérdéseket...nem azt várja, hogy számonkérjem, hanem azt, hogy miért jutottunk el oda, hogy számon kell kérnem. Mert a válasz nálam van. Mégis a harag és a sértettség az első ami felébreszti bennem azt a régi szenvedélyt, amelyet az évek felemésztettek. Amelyre rárakódott annyi szerep, annyi fájdalom és keserűség, annyi momentuma az életünknek, amely alapjaiban változtatott meg bennünket. De még ott vagyunk alatta, a rétegek alatt, az elmúlt évek alatt ott vagyunk, csak egyszerűen akarnom kellene nekem is, hogy előhozzuk. Gyengének hiszem magam, pedig több erőm van mint gondolnám. A két éve hordozott fájó féltékenység, a megalázottság, az, hogy megint elfordul tőlem, hogy megint nem beszélünk, csak a távolságot veszi fel, és magamra hagy a régi erőket hozza felszínre. Feléled bennem az egykor volt szilaj tűz és nem parancsolok neki, hanem szabadon engedem. A pohár az első amely áldozatául esik ennek az új és egyben régi erőnek. Nem hagyhatom elmenni. Felderengenek előttem az éjjelek amikor várom őt haza, a magányos napok, amikor nem tudom merre jár, és bár azt mondja a munka….én tudom, hogy ez csak részben igaz. Vár valamire. Rám vár. Csak én azt hiszem, hogy elfutott tőlem. Nem veszem észre, hogy sokkal közelebb van mint bármikor. Én lettem vak. Rá. A jelenlétére. Megalázottnak érzem a helyzetet, a nyitott házasságot, azt, hogy nem hagyott el, hogy nem ő mondta ki, hogy legyen vége, és nekem sem hagyta meg erre a lehetőséget.
Jogos az első kérdése, mégis meglep. Ott állok, leforrázottan, és azt hiszem hosszú idő óta először tudom, hogy az a válasz amit őszintének érzek erre, egyben nevetséges is. Kinyitom a számat, majd becsukom. Aztán megrázom a fejem, és büszkén szegem fel. Eleven tűz ég az íriszeimbe, és egyenesen az ő szemeibe nézek. Tarts meg kérlek….tarts meg!
- Mert azt hittem, ha elengedlek, akkor pár hét után hazatérsz. Azt hittem levegőre van szükséged. Levegőre, amelyet évek óta nem kapsz meg mellettem. El kellett, hogy engedjelek, másképp nem tudtalak volna megtartani. Ha akkor tudtam volna…- harapom el a mondatom végét, nem fejezem be, csak gondolatban. Ha akkor tudtam volna hova jutunk, a lábai elé vetem magam,és könyörgöm, hogy menjen el, örökre. Vagy maradjon, de akkor csak nekem.
Elkerekedett szemekkel nézem az első haragos felcsattanását. Végre kiengedi, végre valami olyasmit látok rajta, ami hosszú idő óta nem csupán a mélyben szunnyad hanem szabadon is ereszti.
- Nem azt mondtam, hogy csak én áldoztam fel bármit! De jelenleg én vagyok, aki beledöglik ebbe az egészbe. Amíg számodra a nyitott házasság azt jelenti, hogy másokkal is együtt lehetsz, nekem nem jelenti ugyanezt. Nekem nincs egy kapcsoló a szívemben, hogy mostantól másé is vagyok. - emeltem a kezem a mellkasomhoz, és nyitott tenyerem a szívem fölé simult.Végül aláhullik, és csak állok ott az átjáróban. Sem ott, sem itt, sem sehol nem vagyok igazán. A fények közül az árnyékba mozdulok, a félhomály jótékonyan takar, ám ő is mozdul velem együtt. Közel van. Érinteni vágynék, helyette csak a szavaimmal ostorozom tovább, amelyre ő sem rest válaszolni. Úgy dobáljuk egymáshoz az évek óta hordozott sértést, mint a forró parazsat, amit megtartani képtelenek vagyunk, de a tüze után vágyakozunk.
- Sosem lesz? Ugye ez valami tréfa? Láttalak Brad….pár hete a reptéren a parkolóban. Majd ugyanazt a nőt láttam a díjátadón, amire úgy volt, hogy együtt megyünk. De tudod ez sem érdekelne, ha azt mondod, hogy csupán érezni akartad a törődést...vagy bármit, amit te fontosnak gondolsz...De legalább ne hazudj nekem, mert én sem teszem ezt veled!- eddig legalábbis nem tettem, de most elhallgatok valamit, ami már itt táncol a nyelvemen, amit el akarok neki mondani, de képtelen vagyok. Ebben a heves orkánban, amely az érzelmeinket tépázza jelen pillanatban, egy hatalmas robajként csattanna a vallomásom.
- Fontosnak tartottam az istenit!- megemelem a hangom, ahogyan már nagyon régen nem tettem, mert fáj, hogy azt hiszi nem tartottam fontosnak, hogy neki bármit elmondjak. Hiszen mindig is őszinték voltunk egymással. Régen ez volt az egyetlen ami összetartott minket. A kapcsolatunk alapja, hogy nincsenek titkok, most viszont annyit vonszolunk magunk után, hogy néha azt hiszem mi is megrettenünk tőle. Én mindenképpen.
A hirtelen közelség, ahogyan magához ránt egy pillanatra lebénít. Mozdulatlanul feszülök meg a karjában, a derekam ívben hajol meg, finoman remeg az utolsó porcikám is. Nem a félelemtől, sokkal inkább attól az érzéstől, hogy mennyire régen éreztem belőle ezt a vadító mámort, amelyben megrészegedni vágytam éjjeleken át.Most itt van, most megint nekem adja, csak most egészen más a helyzet. Most megoldatlan problémák feszülnek közénk. Félreseperni vágynám őket, csak hagyni, hogy perdüljünk egyet, hogy a folyosó bekebelezzen, és lassú, melankólikusan vágyott táncunkkal ajkaink összefonódva bóduljunk be a hálószobába. Mennyivel könnyebb és egyszerűbb lenne.
Belefeszítem a tarkómat a kezébe, és íriszeim rohanvást cikáznak az övéibe. Vajon mire gondol? Vajon én mire gondolok? Vajon képes leszek kimondani amivel tartozom neki, amire készülök, ami nem hagy nyugodni, amely bűntudat szinte felemészt.
- Két éve szabadon engedtük egymást. Két éve vártalak vissza, és nem jöttél. Két éve minden nap azzal keltem és feküdtem, hogy nem mertem közel engedni magamhoz senkit, mert a tiéd vagyok. - a szavaim láthatatlan párája lassan simul ajkai köré, az oly közeli állára.
- Tegnapig ez így is volt…- az egyik lábam felemelem és átkulcsolom vele a derekát.Hangom mélyen búg, lassan beszélek, de ez vihar előtti csend, a mélyben morajló szilaj hullámok nem csillapodtak. Hozzásimulok.
- Ezt akartad, igaz? És ebbe most beledöglök. Belekóstoltam valamibe, amitől megbolondultam. Valamibe, amit eddig nem ismertem...megmártóztam a bűnben. És bánni akarom, de nem tudom. Kettészakadtam.Mégis…- elhallgatok, és őt figyelem tovább.
-Gyűlölsz érte? Hogy megtettem?
Nem tudom milyen választ várok. Azt sem, hogy milyen reakciót váltok ki. Ellök, eltol vagy úgy szorít magához ahogyan azelőtt soha?

Brad & Mira

Nem tudtam, hogy ma hazajön, pedig mindig ebben reménykedem. Két éve...az a bizonyos nap, amikor oly örömmel készültem. Szabadnapot vettem ki, és ő nem is tudott róla. Úgy készültem, mintha ez lenne az első találkozónk, mintha most járna nálam először. Az éveket félresepertem, újra az a bolond huszonéves lány voltam, akinek a szíve a torkában dobogott csak attól a gondolattól, hogy megint láthatja. A kedvencét főztem,  kedvenc árnyalatú ruhát választottam, éppen csak jelzés értékű smink, a karácsonyra tőle kapott parfüm, és millió gondolat, hogy mi mindent akarok neki bevallani ezen a szokványostól nem eltérő, de számomra nagyon fontos évfordulón. Elmondani neki, hogy az összes idő amit mellette töltöttem számomra mérhetetlen ajándék volt, hogy soha egy percig sem akartam más mellett lenni, csak mellette, hogy bár nem vagyok már tökéletes mint régen, hogy bár gyakorta felejtek el dolgokat, kihagy a memóriám, néha nyúzottabb vagyok, és a gondolataim sokszor kalandoznak a hétköznapi teendők köré, számomra ő még mindig az a bolond egyetemista fiú, aki váratlanul táncolt be az életembe. Bolond keringőt járunk azóta is, és bár beleszédülök, mégsem hagynám abba.Morzsákat találok már magamban abból a lányból aki egykor voltam, komolyságot festett arcomra az idő, a házasságunk évei belém ívódtak. Befejezek helyette nem csupán mondatokat, hanem ki nem mondott gondolatokat is, szavak nélkül is értem egy-egy érintését, különbséget tudok tenni az apró simogatások között, és ismerem milyen az amikor egyszerűen csak létezik egy helyen, némaságba burkolózva, és nem kérve senki társaságából. Ismerem őt, jobban bárkinél, ahogyan ő is engem. Mégsem változtatnék semmin. És egészen addig az estéig azt hittem, ez neki is elég. Hogy mindkettőnknek jut abból a boldogságkupacból, amit az évek alatt felhalmoztunk. De naív voltam. Ostoba és felelőtlenül reménykedő.Mert a boldogság, amiben én hittem nem létezett. Jó ideje csak számomra dédelgetett illúzió volt. Kihúnyt tűz, elillanó felhő, ködpára, sosem volt titok….a házasságunk évek óta haldoklott, miközben én abban a hitben ringattam magam, hogy sosem voltunk boldogabbak.Mindent elértünk együtt amire csak vágytunk, miközben szépen lassan engedtük el egymás kezét. Én voltam aki kihűlt, én voltam aki észrevétlen elfogyott, és beleolvadt a hétköznapokba, mint valami olcsó gyertyaviasz. Én voltam….és én voltam aki olyan felelőtlenül vádol mégis. Vádol a magányos estékért, vádol azért, hogy nincs ott a férfi akit szeret, miközben soha nem hívtam, hogy ott legyen. Én voltam aki elengedtem, mert azt hittem erre van szüksége. Olyan volt ez azonban, mint egy segélykiáltás, én pedig búcsúszónak hittem. Hattyúdalnak. A házasságunk hattyúdalának. Verhetném a fejem a falba, hibáztathatnám magamat, mondhatnám, hogy ha visszamehetnék az időben arra az estére, akkor nem hagynám, hogy kimondja….nem hagynám, hogy azt kérje, amire olyan ostobán beleegyeztem. Nem engedném kilépni az ajtón, hanem elmondanám neki, hogy bármit meg tudunk oldani, ahogyan eddig, hogy beszéljünk róla. Helyette azt tettem, amit évek óta mindig: csendesen elfogadtam és beletörődtem. Látnom kellett volna mindez hová vezet. Eddig zárt ajtókat tártunk ki, és azt hittük, minden ellen ami a túloldalon oly vadul csábítón csillog felénk fel vagyunk vértezve. Ő azt hitte én kitartok. Én azt hittem, hogy ő elég erős, hogy maga mellett tartson. Nem hittem a saját árulásomban, végül én voltam aki az első mély sebet ejtette. Mert én voltam a büszkébb, az állhatatosabb, aki melldöngetve hirdette, hogy nem akarta ezt, és nem is akar semmiféle kisértést a házassága közelébe engedni. De túl hűvösek voltak már a napok, túl távoli Bradley illata, a jelenléte, a gondolata a létezésének, a fájdalmas űr, amit maga után hagyott, amelyet azóta a két évvel ezelőtti este óta sem tudok betemetni. Szavakkal ásta...nyitott házasság. Tőrt döfött a szívembe, a múltunkba, mindenben ami mi voltunk, ahova együtt jutottunk el.Túlságosan hiányzott a törődés, a szerelem, a mámor, hogy ne akarjam újra érezni. Reszketve akartam nem érezni, miközben ugyanolyan reszketve nyúltam a boldog pillanatok lehetősége után. Gyarló vagyok, becstelen áruló, mégsem bánom. Mert végre megértettem ki is vagyok valójában, hogy mire van szükségem. Talán az fáj a legjobban, hogy ezt mástól kaptam meg és nem tőle.
- Ne légy cinikus!- csattanok fel mint egy meg nem értett feleség. Elbeszélünk egymás mellett. Mintha nem hallana meg, én pedig őt nem hallanám. Nem akarunk tudomást venni a másik fájdalmáról, mert a sajátunkat sokkal súlyosabbnak érezzük. Belekapaszkodom a keserűen lágy haragjába, amellyel mégis maradásra bír. Közel hozzá, pedig máskor már menekülnék. Most viszont valamiért nem tudok, valamiért nem akarok….valamiért nem lehet. Mert most én vagyok akinek vallania kell, aki vallani akar, de nem tudja hogyan kezdjen hozzá. Megértené vajon? Elfogadná? Hibáztatna? Tengernyi kérdés, melyre a választ nem fogom a hallgatásommal megkapni, ki kell mondani. Félek ellök, félek, hogy abból az örvényből, melyet ő kavart kettőnk körül én kerülök ki vesztesen, és sebzetten, én merülök el benne, mert nem bírom el az erejét.Nyúlnék utána, de csak ajkaim karistolják némán a szavakat az ajkaira. Olyan közel van, olyan egyszerű lenne csókkal hangtalan elfeledtetni, hogy a lelkiismeretem felébredt, hogy a hazugság szétfeszít, nem akar bennem tovább életben lenni.
-Akartalak…-felelem csendesen, alig érzékelhetően az apró félmondatra. Még most is akarom, még most is hívnám vissza, de oda már nem lehet ahol azelőtt volt. Megbotlottam, megbicsaklott az önérzetem, és tőle várom, hogy felemeljen, hogy megbocsásson, mert én talán sosem fogom magamnak. Mert ez nem csupán egyetlen apró félreértés volt, nem egyetlen kóbor este, nem egyetlen meggondolatlan pillanat….ez tudatos vágy volt, tudatos ösztön...tudatos szenvedély. Akartam. Ahogyan őt akarom.És ahogyan azt a másikat is.
Végül nem tudom tovább magamban tartani, és kiszakad belőlem ez a nehezen cipelt és egyre keservesebb vallomás.Mások éveken át cipelik, nekem még egyetlen napig sem ment. Mert szeretem, mert sosem bántanám, mert mégis megtettem.
A távolság kegyetlen csap közénk. Hűvösen rezdül a kifújt, csalódott lélegzetvétele. Nekem zuhan, és nem tudom megtartani, hagyom, hogy a lábam a földre essen vissza, kissé meginogva, de megtartom az egyensúlyom. Nyúlnék utána….a kezem már lendül is. Kapaszkodnék a ruhájába, lezuhanva a lábnyomába, hogy ne hagyjon ezzel most magamra. Mondjon valamit, mondja ki, hogy én vagyok a gyengébb, hogy csalódott bennem, hogy ostoba játék volt, és én elbuktam benne….mondjon bármit, de ne menjen tőlem ilyen messze.
Kétségbeesetten figyelem, a levegőt úgy veszem, mintha nem csak gondolatban, hanem fizikálisan is utána futnék, pedig meg sem mozdulok. Dermedten nézem az árnyékokban úszó máskor vad, most elkeseredetten szomorú szemeit.
Sebzett vad oroszlán, akit a puszta sem fogad be. Kietlenné vált minden a szavaim által, és most már nem akar harcolni. Sem velem, sem ellenem. Feladja? Azt nem teheti, hiszen én sem adtam fel.Távolodik tőlem. A hangom rekedten és fáradtan érkezik, szinte csak nyöszörögve szólok utána.
- Ne hagyj itt!- nem fordul meg, nem kérdezi, hogy miért maradjon, nem kérdez semmit, csak az előtér felé halad. Mintha meg sem érkezett volna, mintha egy visszafelé lejátszott felvételt látnék, csak lassabban és nehezen hordott, egyre feszítőbb csalódottsággal a testében. Keze a bőröndök után nyúl, ujjai megadón kulcsolnak a nagy csomagra. Agyamban a vészcsengő sikítva ráz éber állapotba. Elmegy...hova megy? Elhagy? Visszajön? Vagy soha többé? A levegőt úgy kapkodom be gyors egymásutánban, mintha a téli mínuszokból érkeznék vissza a fűtött szobába. Arcul csap a gondolat, hogy nem tudom mi történik, csak azt, hogy távol van tőlem, és egyre inkább távolodik. Nem akarom.
A kitáruló ajtó hangja gyűlölt surranással mozdítja meg a testem. A csupasz talpam a kövezeten csattan, a bordó selyemköntös megvadult vérző szárnyként lobog mögöttem, amidőn odarohanok, lehetetlenül gyorsan szelve át a közöttünk kifeszülő távolságot. Tenyerem az ajtó csattan, és egy hatalmas robajjal szakítom át a melankóliában cselekvő férjem elől, vágva be.
-Nem!- hangom orkán, vad és szilaj, mintha ezer éves bódító álmot ráztam volna le magamról.
-Nem mész sehova!- meggondolatlanul csapok a keze felé, szakítom ki a bőröndöt és vágom az ellenkező irányba.Csattan a súlyos csomag, hangja apró csörrenéssel adja meg magát. Elé perdülök, elállva az útját az ajtó előtt. Szárnyaszegett vérző angyal lettem. MIért nem tud hát rám nézni? Miért nem látja bennem a két évvel ezelőtti kijelentése mesterművét? Ezt akarta, nem?
Felszegem a fejem, dacos büszkeséggel nézek rá, a tekintetem szikrákat szór.Felébresztett valamit, tán ő sem tudja mi az, én pedig kezelni vagyok képtelen. Azt sem tudtam, hogy ez még bennem van. Ujjammal a mellkasának bökök, és addig csinálom, amíg le nem fogja a csuklómat. Ha nem teszi, akkor én nem állok meg, egyre erősebben, és egyre ingerlőbben csinálom.
- Te akartad! Te kérted! Te vágytál erre, nyitott házasság!- gúnyosan vágódnak ki a szavak, a cinizmus süt a szavaimból, hogy aztán megint elvegye az élét a csendesülő csalódottság.
- Mégis mi volt a célod vele, ha nem ez? Mit akartál elérni? Mi a szentséget akartál elérni, Brad? Nem most fogsz magamra hagyni! Vagy ha ezt akarod, akkor mondd ki! Mondd ki, hogy csalódtál, hogy gyűlölsz! Mondd ki, hogy ezek után már nem szeretsz, ezért akarsz elmenni! De ha az az átkozott önérzeted akar most innen kivinni, akkor fejezd be az önsajnálatot, és beszéljük meg!- ha eddig nem állított le, akkor most hagyom abba a mellkasának ütemes böködését, és ellépek az ajtó elől, teátrálisan széles mozdulattal jelezve, hogy innentől az ő döntése.
- Vagy szerinted ennyit ér a házasságunk? Hogy egy ilyen vallomás után egyszerűen hátat fordítasz és kisétálsz, mint egy hülye tizenéves kiskamasz? Ez nem te vagy! Szedd össze magad!- nem tudom honnan az erőm.Vajon arra is rátaláltam Theron mellett, vagy azt Brad viselkedése váltja ki? Úgy érzem, hogy szétfeszülök a rámszakadó érzésektől, de ha elveszítem a férjemet, azzal elveszítek magamból valamit, amitől jó vagyok, aki mellette vált azzá, aki most itt áll, és kétségbeesve küzd a házasságáért.    

Brad & Mira

Hosszú évek óta hordozott keserűség, megbántottság, konok némaság szakad most ki belőlem. Mozdulatlanságom megtörve haladok felé. Eddig visszavonultam, elrejtőztem, az esték magányát sirattam, meg azt, hogy nem volt itt. Most hazajött, én pedig ugyanúgy menekülök. Az első pillanatokban legalábbis, amíg fel nem ismerem, hogy ez most az utolsó utáni pillanat. Ha most ugyanúgy elfutok előle, ahogyan évek óta teszem, akkor nem fog semmi változni. Akkor hordozhatom egyedül a vétkem, feloldozás nélkül fulladva bele. Óvatosan vádolom, sértettségemet nem imitálom, az szívből jön. Fáj, hogy azon az estén nem vele mentem, fáj, hogy nem oszthattam meg vele az örömem, noha egy pillanatig sem gondolom, hogy a fiammal mutatkozni kevésbé töltött el büszkeséggel. Hiszen ő a miénk. Az első legjobb dolog a közös életünk kezdetéről, a legidősebb fiunk, és a második, a vad szenvedély és a kicsattanó improvizáció gyümölcse. Nem az fájt, hogy azt a napot, azt az estét Rod-al kellett töltenem, sokkal inkább az, hogy másképpen terveztük. Akkor a fájdalom volt erősebb, semmint a józanság ami által végiggondolhattam volna  miért alakult az úgy. Csak azt láttam, azt éreztem, hogy megint egyedül hagy, megint túl üres nélküle minden. Miért nem látja mennyire szükségem van rá, és én miért nem mondom neki? Mintha valami elmúlt és eltűnt volna belőlünk ami egykor megvolt, ami egykor összekötött, ami miatt működött a házasságunk, noha szinte senki nem jósolt neki túl nagy jövőt. MIndenki csak azt látta, hogy túl fiatalok vagyunk, meggondolatlanok, és talán az életünk sem egy irányba halad, mert olyan nagyon különbözünk. De Brad képes volt arra, hogy felébressze bennem szüntelen a gleccser alatt lapuló lávafolyamot, amely megbújik, de a legváratlanabbul tör utat magának. Nem kérdeztem soha hogyan szeressem, hogyan adjam meg magam neki, egyszerűen csak az övé lettem. Szótlanul, dacos lángokkal a szemeimben, nevetve és bolondozva, önfeledt önkívületben. Ő lett a világom közepe, az egyetlen, akihez szüntelen visszatértem, akin túl nem láttam senki mást, és akin kívül nem vágyakoztam soha másra. Tegnap estig….tegnap oly áradat szakadt át, minek erejét képtelen voltam egyedül megfékezni, és egy idő után már nem is akartam. Olyan erő volt, amelynek a létezésével ő sem volt tisztában, én pedig még kevésbé. Akárha felébredtem volna.Láttam mire vagyok még mindig képes, hogy milyen megint nőnek lenni, milyen elfelejteni az évek múlását, milyen azt érezni, hogy valaki kérdések nélkül szeret, akinek akkor és ott én vagyok a minden. Aki a világot lángokba borítaná értem, csak azért, hogy egy másodpercre se szakadjon el az ajkam az ajkától. Szerettem volna ha észhez térít a tudat, hogy van egy férjem, egy családom, egy otthonom egy életem, amelyért megküzdöttem, egy hivatásom, ami a szenvedélyem, szerettem volna ha a valóság felráz a kábult bódulatból, de nem történt meg. Az esőáztatta éjszaka tökéletes ködfátyolba burkolt és elmerített az élevezetek végtelenségében. Bánni szerettem volna, bántam is. De csupán annyit, hogy nem tudtam magamnak parancsolni….hogy megbántottam valakit aki nem érdemelte meg, hogy becsaptam, hogy olyasmivel kecsegtettem, amit sosem fogok megadni neki. Nem lehetek Theron mellett teljes, ahogyan csak Brad mellett sem.Kettészakított érzelmek, és kettészakított vágyak melynek a közepén ott vagyok én, ennyi éven át őrizgetett tisztaságomat siratva, és szeretném ha valamerre billennék, csak éppen nem tudok. Szeretnék egyet szeretni teljesen, de képtelen vagyok. Noha tudom, hogy gyilkos helyzet ez, mert könnyedén belepusztulhatok a döntésképtelenségbe.
Megadóan zuhanok össze a vallomására, hogy tulajdonképpen két éven át úgy éltünk ahogyan ő eldöntötte, de ahogyan valójában nem akart élni. Úgy, mintha miattam lett volna ez az egész, holott én a legkevésbé sem vágytam rá. Sóhaj szakad fel nehezen, pilláim hosszú másodpercekig simítják a szemem alatti redőket, és csak várok, visszafogott levegővel tüdőmben gyűjtve a néma zokogás sóhajait. Mikor végre felpillantok lemondón tekintek rá, kérdő lemondással, mintha ugyan emiatt a rossz döntés miatt most el tudnám engedni, holott most van rám a leginkább szüksége. Most, hogy elárultam.
- Helyettem döntöttél rólunk. Én pedig helyetted egyeztem bele valamibe amit te soha nem akartál.- ismerem el a nyilvánvalót, és most döbbenek rá, hogy mit tettem, hogy mit tettünk. Pandora oly szelencéje ez amely mindvégig az orrunk előtt volt, de tudtuk, hogy kinyitnunk nem szabad, mert nem vagyunk felkészülve arra amit benne találunk.Önteltek voltunk, mert erősebbnek hittük magunkat. Ő engem és én is őt.
A kérdése fájdalmasan halkan simul  a mellkasomnak és eltorzult vonásokkal, sírásra görbülő ajkakkal nézem őt. Hazudjak neki? Nem hazudtunk már így is eleget? Önmagunknak leginkább. Megrázom a fejem, noha ez nem egészen olyan fejrázás amellyel a tagadást fejezem ki.
- Nem teljesen.- ellépek az ajtótól, szabadon kell engednem, hiszen csak akkor küzdhetek ha ő is akarja, és ez most olyan momentum, amikor tudnia kell, hogy bármivel visszafoghatnám, de csupán a jelenlétem adhatom. Ahogyan egykor őszintén elengedtem, most is ugyanúgy teszem, most mégis jobban reszketek attól, hogy tényleg elmegy. Jobban mint ezek alatt az évek alatt bármikor. Mert most a tudással együtt menne el, a tudással, hogy vért fakasztottam a hűségünk ütőerén. Én tettem.
A melankóliából a felcsattanó, rideg szavak zökkentenek ki. Felkapom a fejem, felszegem az állam, és kihúzom magam. Megpróbálom legalábbis, mert az egész testem összetört, szinte reszketek az akarattól, hogy visszatartsam.Ökölbe szorulnak a kezeim, és úgy tartom magam mellett, láthatatlanul kapaszkodva a semmibe, ami ugyanúgy nem fog megtartani, ahogyan eddig sem tartott. Láthatatlanul porba zuhan az önérzetem, és én mégis, innen alantról is küzdeni próbálok.
- Én úgy küzdenék ezért a házasságért, hogy nem lehettem az évek alatt soha biztos abban, hogy te éppen kivel henteregsz! Soha nem tudtam biztosan, én mégis visszavártalak, itt voltam, hogy legyen hova hazatérned, hogy csak egyszer ismerd el, hogy megtetted. És ne! Ne hazudj nekem Brad! Továbbra se hazudj!- kiengedtem az ökölbe szoruló markomat, és jobbom a magasba lendült, mutatóujjam az ég felé bökött, majd a saját mellkasomra.
- Én mosom a ruháidat, és elhiheted, hogy nem használok olyan parfümöt amit rajtad éreztem, és nem használok olyan közönséges vöröset amit gyakran találtam az inged gallérján. Mégsem kérdeztem egyszer sem, hogy meddig mentél el azzal, aki a nyomait rajtad hagyta. Nem, Brad, nem eddig nyomtál el, hanem most teszed ezt velem! - megint hátat fordít nekem, és érzem a kinti langyos levegőt, a tél ellenére is simogató finomságot, látom a kerti árnyékokat, az életünket, ahogyan sötétségbe borul, és hinni is alig merem, hogy valaha újra eljön a reggel. Visszaránt a ház. Nem lépek utána, nem folytatom a küzdelmet, a szavait éles pengeként forgatja meg bennem.
- És megint elfordulsz! Megint te vagy aki feladja, aki nem küzdött egy pillanatig sem, akinek egyszerűbb megfogni a csomagjait és az első pofon után odébb állni! Én a sokadik után is talpra tudtam állni, mert fontos voltál nekem. Te az első után elhagysz. Anélkül, hogy bármit is tudnál, hogy szembenéznél azzal ahova miattad jutottunk el. - egyre erősebb a hangom, noha nem kiabálok, csak hátrálok a lakás belseje felé, a kezemet a bejárati ajtóra teszem, abba kapaszkodom, készen arra, hogy ha befejeztem, akkor becsaphassam azt. Ha ő nem hallgat meg én miért tegyem? Már eldöntötte, hogy elmegy. Nem hadakozhatok érte úgy, hogy kizár az életéből.
- Tudod mit? Most tényleg felszabadultam az elnyomásod, alól, ha ez volt a cél, akkor sikerrel jártál! Jó éjszakát, Bradley Wagner!- ujjaim a dühös kétségbeeséstől kifehéredve markolják a bejárati ajtót, hangom időnként megremeg a szavak súlya alatt, a zokogás szinte gombóccá válik a torkomban. A lendület hatalmas, a robaj még hatalmasabb amivel bezárom az ajtót, és csak a csend vesz újra körül. A gyűlölt csend, amely immáron véglegessé válik. Szoktatom szívem ehhez a csendhez.
Most engedem szabadon a zokogást, most engedem ki azt a fájdalmat amit az előbbi veszekedés a felszínre hozott. A konyha felé botorkálok, és a pultra támaszkodva ejtem a fejem a vállaim közé. Hátrapillantok az asztalhoz, a félbehagyot vacsora, a pohár szilánkjai a földön, a meg nem gyújtott gyertyák, a lila krizantémok az asztal közepén, a pillanat amely akár jó is lehetett volna, és amelyet jól tudom én tettem tönkre. Megmarkolom az üveget, amely szinte még érintetlen és az ajkaimhoz emelem. Meggondolatlanul, szinte kétségbeesve iszom ki szinte egyetlen korttyal az üveg felét. Mikor elengedem, a levegőt zihálva veszem, az üveget pedig dühösen vágom a falhoz. Újabb csörrenés, loccsan a maradék bor,a lenyomat a hűtő melletti falon folyik végig. Én pedig leroskadok a székre, ökölbe szorított kezemen támasztom meg a homlokom.Hogy juthattunk eddig?