Valaki más foteljában eszmél, valaki más szobájának csendjében, valaki más kasmír pulóverében, valaki más gyógyszere okozta bódulat utolsó taktusaiban. Anyja – jóval szelídebb – receptre kapható bogyói rendszerint egy-másfélórányi áramkimaradást eredményez, amelyből kiüresedve ébred, enyhén zsibbadt testtel, ezúttal viszont… tíz percig lustán jár körbe tekintete, tárgyakról tárgyakra siklik, második-harmadik körben azonosítja őket, akárcsak a perzsa szőnyegen heverő fiút, a barátját, a legjobb barátját, akinek pillái meg-megrezzenek, légzése egyenletes, kicsavarodott pózában némi kényelmesség észlelhető. Komfortosan menekültek ismét, utolsó órájuk után, az előzetes próbaként megírt SAT teszt kérdéseitől feszülten. Orvel még nem mondta el neki, nem mondta el senkinek, mire készül, pedig tudja már, hónapok óta gyűjti az információkat, egyetemek között vacillál, azonban egy dologban biztos – a szakban, a specializációban, a jövőképben.

Meg fogják ölni, valószínűleg mindannyian meg fogják ölni, kivétel nélkül, akinek először elkottyantja, azé lehet az első döfés, mennyire hálátlan, mennyire ostoba, holott életet építettek neki, karriert, nincs más dolga, mint elvenni, amit ilyen sokáig tartogattak a számára, megragadni, megélni, és meghalni bele, elvégre generációk óta ezt csinálják. Fogantatása pillanatában eldőlt, hogyan kell végigküzdenie hetven, jó esetben nyolcvan évet, közben engedéllyel belefásulhat, házasodhat, gyereket nevelhet, szeretőt tarthat – tisztességesen elhallgatott liezonok -, megtapasztalhatja a kapuzárási pánikot, úriemberhez méltóan reagálhat rá, aztán, ha mindent jól csinált, választhat a gyomorfekély, a daganatos megbetegedés vagy a szívroham között.

Kábultságát kidörzsöli szeméből, felhúzza cipőjét, tollat és papírt keres, de félúton elakadva inkább telefonjával babrál keveset, hol közelebb kell tartania magához, hol távolabbra kell pozicionálnia magától, keskenyek a betűk és nehezen koordinálható ujjakkal igyekszik egyiket a másik után megtalálni. Kocsit hívnak neki – vakítóan fényes, fehér enteriőrrel bíró nappali, sziszegve pislog, nehéz megszoknia barátja besötétített hálója után -, motyog valamit, tőle telhető beleéléssel, sosem szeret tiszteletlenül bánni az őt kiszolgáló személyzettel. Csúsztatna némi pénzt, ha lenne nála, de kevés tapogatózás után néhány szem gyógyszert talál, ezért inkább annyiban hagyja. Nyilván tudják, látszólag süketen és vakon mászkálnak közöttük, ostobán és naivan, ez azonban véletlenül sem fedi a valóságot. Viszont tudni valamiről és szembesülni valamivel, nyíltan beszélni róla két, akarja mondani, három különböző dolog.

Kis szerencsével vacsorára összeszedi magát, letusol majd, teniszpólót húz, megfésülködik, szeme alól a karikákat eltünteti valamivel, uborkával vagy jeges pakolással, megannyi trükköt ismer, körülötte mindenki pontosan így él. Takargatnak, mindent takargatnak, a fáradtságot, a hibákat, a prekoncepciókat, a vágyakat. Orvel egy közülük, mégsem tartozik hozzájuk, sosem érezte sajátjának, inkább turista, akit maradásra kényszerítettek.

Rögtön tudja, miután az ajtó résnyire nyílik és fojtott hangok szűrődnek ki az egyébként riasztóan csendes otthonból – élettérből, amelyet otthonosnak rendeztek be, de funkcióját képtelen érdemben ellátni -, rossz jelenetbe érkezett, valaki más lopott perceibe, ahogyan a lakás sem lépett be hozzájuk végignézni, hogyan olvad le róluk a tudatos létezés. Egyszerűen nem illik mást tetten érni, mindenki szépen csendben, tanúk nélkül szenved.

Puhán hajtja be maga után a bejárati ajtót, nesztelenül oson, ösztönösen a saját szobája felé, mégis elakad, amint szeletnyi képet kap a fordulóban, Acryl előre borulva, karjai között menedéket keresve sír, nem, nem sír, hanem zokog, szemérmetlen nyíltsággal, oldhatatlan fájdalommal, és Orvel bármennyire tart tőle, lelepleződésétől, a ruhán érezhető alkohol kipárolgás felfedezhetőségétől, a szemében lustálkodó begyógyszerezettség árulkodó jeleinek észrevehetőségétől, csodálkozva indul meg felé. Óvatosan közelít, szinte hangtalanul. Lehetne több esze, jelet adhatna, egy köhintést, vagy padlón surrogó cipő hangját, helyette viszont… - Jól vagy? – kérdezi aggódva, szinte már elvékonyodó tónussal. Hirtelen nagyon kicsinek és tehetetlennek érzi magát.

Oda-nem-illőségén jelentősen ront Arcyl hajlott hátának torokszorító íve, rajtakapottak szégyenérzetével fordítja el róla tekintetét, mielőtt puhatolózó szavai egyáltalán lecsapódhatnának kommunikációs csatornájuk túloldalán, és a zokogás erőltette ritmikus hánykolódáson áttörhetne. Gyerekkorában néhány alkalommal – jobbára családi vacsorák, estélyek, unalmas ismerősökkel bélelt koktélpartik után – ugyanilyen akaratlan tapintatlansággal nyitott rá anyjára, mindig ugyanúgy ült, feszes háttal, belé nevelten kihúzott vállakkal, szinte már méltóságteljesen, csupán arcát torzította el a sírás, nagy könnycseppeket hullajtott, rá nem jellemző csúfsággal. Bátyja látványa legalább ennyire meghökkenti, hozzászokott változatos testtartásaihoz, szinte már közönyös arckifejezéséhez, apjától elcsent, tökéletesen kivitelezett hűvösségéhez, mert Arcyl hozzá hasonlóan áthatolhatatlanná lett, évek alatt – kölyökként Orvel rajongásig szerette, csüngött rajta, félreérthetetlen, nyílt odaadással – tömörült és vastagodott, már nem is emlékszik, mikor jött rá – talán reggeli közben, amikor ugyanúgy hajtotta félbe az újságot, mint az apjuk, és ugyanolyan kimértséggel futotta végig a semmitmondó cikkeket –, hogy akárki ül vele szemben, már nem ismeri fel.

Máris felhúzza falait, Orvel tekintete jóval óvatosabban talál vissza hozzá, szinte bocsánatkérően, amiért leskelődött, amiért puszta létezésével, hazaérkezésével félbeszakította Arcyl legintimebb pillanatainak egyikét. Nesztelenül átsurranhatott volna az előszobán, tagadhatatlan, mégsem tette, és ez a mégsem árat követel tőle, méghozzá nagy árat, egyelőre azonban fogalma sincs, mivel fizeti majd meg. Bizonyos értelemben – barbituráttól elnehezült gondolatainak köszönhetően – nem is érdekli, hogyan törleszti majd váratlan belépőjének adósságát. Apja mindig változatos módokon kínozza meg, Arcyl pedig minden bizonnyal szeretne felnőni hozzá.

Csak nézi, nézi a hátat, amely sietve húzza ki magát, nézi, ahogyan elfordul tőle, és érzelemmentessé válik, már nem beszél a teste, visszaalakul, fene se tudja, pontosan mivé, prototípussá, klónná, éppen annyira hideg és élettelen. Ha tiszta lenne, teljesen tiszta, most nem fájna neki, pontosabban nem fájna így, nem fájna ennyire, de Orvel véletlenül sem tiszta – erről gondoskodott, egekre, erről minden alkalommal gondoskodik –, ezért belereped, beletörik, egészen halkan, észrevétlenül.

– Nem is tudom, csak úgy tűnt… - kezdi bizonytalanul, meglehet, hallucinált, meg sem történt, Arcyl nem sírt, inkább előrehajolt, vizsgált valamit, talán az asztaldíszt, folyton újat pakol fel a házvezetőnő, évszakokhoz, ünnepekhez, különleges évfordulókhoz illeszkedőt. – … mintha… – folytatja az előbbinél is zavartabban, ráncolt szemöldökkel, ideges vakarászással, amely a nyakát éri, aztán az állát, végül a füle tövét –, nem is tudom, érted, mintha valami baj lenne.

Bal vállára vetett iskolatáskáját lejjebb ereszti, könyökhajlatig csúszik, ott akad meg, cseppet sem elegánsan. Őszinteséget vár – vagy legalább egy ügyes hazugságot, amitől megnyugodhat, illetve feloldódhat benne az értetlenkedés, sosem látta sírni, igazán sírni, paradoxon módjára eszi be magát Orvel sejtjei közé –, ennek ellenére képtelen őszinteséget adni. Mostantól mindig így lesz? Hazudnak majd egymásnak, mert ebbe születtek, ezt tanulták – és ezt várják tőlük? – Semmilyen, szokás szerint eseménytelen – vállat von, tinédzserekre jellemző, színlelt nihilizmussal. – Próbáltunk algebrázni, de nem nagyon értettük, meg elég hamar ráuntunk. Majd este átnézem – Kivételesen igazat mond, estére általában megszűnik a tompasága, utoléri, mihez akar kezdeni, mit tervez, mire lesz szüksége hozzá, és pánikszerűen pótolja, amit nap közben a figyelméből elherdál. - Figyelj, biztos jól vagy?

Nyomatékosító kérdésnek szánja, érdeklődése őszinteségéről igyekszik vele biztosítani bátyját – rekurzív gesztusok mentén törhetik fel eltávolodásukat –, hirtelen mégis tolakodást fedez fel benne, kéretlen faggatózást, amely kétféle reakciót válthat ki. Szerencsésebb – vagy éppen szerencsétlenebb – esetben felfedezi benne Orvel ártalmatlanságát, talán megnyílik, talán kedvesen útjára bocsátja, vagy – és ettől tart igazán, mert ezt tapasztalta, mert ebben nőtt fel, mert ez elől menekül szüntelen – szétzilálja jelenlegi békéjüket, feltehetően emelt hangon, esetleg, amennyiben tényleg érzéken helyre szúrt, megfélemlítés kíséretében.

Tisztán emlékszik még, hányszor ütötte meg – nem erőből, sosem lendület irányította apja kezét, csupán nevelő célzatú paskolásra futotta –, a kezére csapott, a fenekére, gyengéden taszított a vállán, hátán, térdét csípőhöz érintette, lábfejét térdhajlathoz, véletlenül sem bántalmazta, de kondicionálta, akkurátusan és megingást nem ismerve. Orvel ösztönszerű reakcióit sorra visszametszette, nem sírhatott – azt a gyengék és gyávák teszik, és te nem vagy az, egyetlen Lowden sem az –, nem érzékenyülhetett el – szentimentális intermezzókra igazán nincs időnk –, nem fordulhatott másokhoz empatikusan – mire feleszmélsz, elkuncsorogják a vagyonodat –, nem könyöröghetett – egy nyalókáért eladnád a tartásodat? –, nem hezitálhatott – mindig a család érdekeit kell szem előtt tartanod, mindegy, mibe kerül – nem ülhetett az anyja betegágya mellett – attól nem lesz jobban, eredj a dolgodra –, változatosan szidta, utasította rendre. Terelgetésnek hívta, igen, felhalmozott bölcsességét akarta megosztani, akarja most is, ezért nem felel meg neki az átlagos, kiváló fiúkat akart, kevesebbel nem érte be. Nem éri be.

Visszakozhatna, inthetne, felejtsék el, nem akart messzire menni, mégis vár, inkább vár, mindig vár – Arcylra.

Beharapja szája sarkát – ostoba szokás, képtelen megszabadulni tőle, apró tűszúrásnyi fájdalomba zárja tanácstalanságát –, nem küldi el, nem igazán, habozást olvas ki belőle, mintha Orveltől várná, hogy mondjon valamit, hogy találgasson. De nem tud. Arcyl tökéletesen illeszkedik apjuk világképébe, megtestesíti a felvázolt elvárásokat, benne minden sima, élére hajtott, kifinomult, soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy mindez… szerep lenne, amibe belefaragta magát, súlyos lemondások árán. Nem, ő beleszületett, lubickol benne. Bármivel küzd, annak semmi köze Orvel kínlódásához, lehet, valami féleszű csitri verte át, vagy néhány pontos, tőzsdei esés billentett ki.

Ha most elsétál, azzal kicsinyíteni kezdi Arcyl problémáit. Hogyan tehetné meg? Hogyan ne tehetné meg?

– Felesleges, menni fog egyedül – közelebb lép az asztalhoz, lepillant rá, nyomokat keres rajta, elkent, még éppen nem felszáradt könnycseppeket. Semmit sem talál. Feltolja rá iskolatáskáját, egy nem megfelelően a pánt elereszti valamelyik füzetét. – Nem figyeltem eléggé délután, de eszek valamit, és beseggelem.

Lábával hátrább tolja a hozzá legközelebb eső széket, rácsusszan, különösebb gondolkodás nélkül, pedig legszívesebben tényleg felszívódna. Legalábbis ezt hiszi. Más opciót nem ismer. Illetve Arcyl ezúttal minden kétséget kizáróan Orvel tudomására hozza, mit szeretne tőle – hogy eltűnjön, hogy megfeledkezzenek erről az egészről, és többé ne is bolygassák. Egyáltalán mit bolygattak meg? Mit szakított félbe Orvel?

– Maradt valami az ebédből? – várakozóan pillant Arcyl hátára, széles, férfias hát, feszes vállakkal övezett, ingerlő ívű. Hozzá képest nyeszlettnek érzi magát. – Farkaséhes vagyok. Olvastam valahol, hogy egy tinédzser fiú akár háromezer kalóriát is eléget egyetlen nap alatt, érted, a puszta létezésével.

Valamivel később éri utol Arcyl rendreutasítása, ismerős tónus, ismerős leereszkedés és keménység, bejárta már ennek minden egyes zugát, atomjaira szedte, elemezte, mert annyiszor hallotta már, és annyiszor szerette volna megérteni, mi hajtja, nyomasztja, ösztökéli apjukat, miféle elegancia hiányát látja a vaktában lesarkallt cipőkben, vagy íróasztalon szétgórt papírlapok káoszában. Rezzenés nélkül készíti ellenszegülését, táskája irányába nyúl, lelökés helyett azonban csupán megigazítja, mindehhez szenvtelen arcot, lustán fürkésző szempárt társít.

Párhuzamba állítja őket, persze, viselkedésük megegyezik, pont ezért hiányzik belőle a félelem, hiába hajlítgatta rendíthetetlenül a ház legidősebb Lowdene, ugyanolyan szenvedéllyel ültette a nyakába lovaspólómeccseken, törölte le orráról a piszokfoltot, vagy nyugtatta hideg ruhával lázas homlokát. Ez a hát, amit éppen kedvtelve, rejtett elégedettséggel és még kevésbé beismert rajongással vizslat, szinte ugyanaz a hát, amire gyerekkorában felkapaszkodott, márpedig ilyen fokú egyezés esetén önkéntelenül összemossa a két alakot, és egyformára metszi határvonalaikat.

Talán éppen ezért émelyeg folyton, hogy képtelen kiigazodni rajtuk, hogy bármilyennek képzel el őket, és bármilyenre kalibrálja viselkedését a jelenlétükben – igazítja, legyünk racionálisak –, mindig téved, mintha másként lennének bekötve, mintha folyton elcsúsznának egymáson. – Legnagyobb veszteségedre – döf vissza automatikusan, sértéseit már fel sem veszi, neki bizonyára minden barátja tudatlan, jellegtelen és jelentéktelen kis csacsi. – Egyébként, ha tényleg tudni szeretnéd – fogalma sincs, honnan ez a pattanás, ez az előbújó szemtelenség –, éppen mással voltunk elfoglalva. Fejben.

Valóban megpróbáltak legalább két sornyit haladni, ültek a füzet felett néhány percet, sürgetően járó lábbal, reszkető ujjakkal, csakhogy mindketten ugyanarra gondoltak – arra a pár elcsent, becsben tartott pirulára, ami azonnali menekülőutat kínál. Éppen ettől émelyeg folyton, ettől az édeskés felszínességtől, ettől a hideg távolságtartástól, ettől a diszharmóniától – még a belakott teret sem teheti otthonná, mert nincs formája, súlya, beltartalma, egyszerűen csak van, mindig méterekre, kilométerekre az embertől. Orvel azonban – amióta az eszét tudja – tartozni szeretne valakihez, közösséghez, családhoz, valamihez, akármihez, benne a vágy a közelségre, és nincs körülötte egyetlen felnőtt se, aki hajlandó lenne megadni ezt neki.

– Jó, mindegy – adja fel végül, lerázza magáról csalódottságát (pedig Arcyl testes és sírásra görbítő elutasításban részesíti) –, ha ennyire derogál egy helyiségben tartózkodni velem, felőlem le is léphetsz. Ne aggódj, senkinek se mondom el, milyen állapotban találtalak. – Három lépés távolságon kell átszenvednie magát, közel sem pörget el ezer kalóriát, mégis nehezére esik, mert ezzel a három lépéssel tulajdonképpen beismeri a vereséget. Halkan nyitja a hűtőajtót, matatni kezd benne, letakart tálak alá néz be, szimatol és kóstol, válogat.

Hátának íve másodpercek alatt rendeződik át, bár ing takarja, Orvel látni véli a bordakosarak közé ékelődő, két oldalról sánc-ölelte horpaszt – megfeszülő gerincoszlop, katonás rendű csigolyák, méltóságteljes tartás, amely inkább kimért és rémisztően precíz, mintsem őszinte, ösztönös reakció. Csendben oldalra ejti pillantását, képtelen tovább nézni, szembesülni a trenírozás végeredményével, pontosan ilyenné kellene válnia, ezt várják tőle – legalább egy ember, de az anyja, örök rezignáltságában, áldását adja mindenre –, belőle is gép lesz, kiégés határán egyensúlyozó üzletember.

– Döbbenetes, mennyire nem ismersz – dobja szórakozottan a kettejük által bezárt szög ürességébe, elméletileg két párhuzamosan futó egyenes a végtelenben találkozni kényszerül, Orvel mégis attól tart, esetükben folyamatos távolodás, szétsodródás figyelhető meg. Természetesen tehetne ellene, rendelkezik bizonyos eszköztárral, tud kedves, mások akarata előtt hajló lenni, van benne együttérzés, részvét, feltétel nélküli öröm, ilyen pillanatokban azonban rejtve marad különleges tehetsége. Kitölti valami más. – Akkor se tudnék megbukni, ha komolyan próbálkoznék – most először hangzik kifejezetten flegmának a visszavágás, de Arcyl támadásait valamilyen módon ki kell védenie, különben összecsuklana szeretetlensége súlya alatt. Megdermed belül, megkeményedik, túlzó pontossággal tükrözi fivére érzéketlenségét.

Szándékosan érintetlenül hagyja délutáni programjuk iránti érdeklődését, nincs szüksége most erre, egyébként sem tudja, mihez kezdene a hazugság továbbgörgetésével, kifejezetten cselesnek gondolja magát, persze, figyelemre méltó érzékkel hazudozik – családi vonás, örökölt gén, hamarabb tanult meg csalni és pókerarcot mimikrizni, mint járni –, ennek ellenére nem szívesen bonyolódna bele. Úgyis átcsusszan majd, minden szűrőn sikerült eddig, valójában soha senkit nem érdekelt, mit kezd a kötelezettségein túl nyújtózkodó szabadidejével, rá bízták, talán korából fakadóan ártalmatlan gyerekcsínyeket feltételeztek, esetleg kamaszos lázongást. Drogokat semmiképpen. Gyógyszereket semmiképpen.

Éppen felpattint egy fedelet, benne avokádós ráksaláta rejtőzik, már nyúlna bele – kézzel, mintha szándékosan feszegetné a határokat, mikor pattan el a másik rendezettsége –, amikor ostorként csattan képletesen meztelen testén Arcyl cseppet sem burkolt fenyegetése. Kiegyenesedik, ujjai között falatnyi rákfarokkal, tarkóján libabőrrel fordul irányba, egyenesen felé, hogy láthassa, amint ismét hátat fordít neki, könnyűszerrel, mintha vitának vagy egyezkedésnek helye sem lehetne. Ugyanakkor elzárkózik Orvel esetleges bocsánatkérése elől, amely lehúzza gyomrát, mellkastájéktól egészen a talpáig, és csak áll ott, egyfajta tanult tehetetlenséggel, mert nincs ereje, sem akarata közbeavatkozni. Miss Perkins meglehetősen enyhe büntetés, bár erről – ezek szerint – a bátyjának fogalma sincs.

– Menekülj nyugodtan – fél-csenddel, fél-szívvel mondja –, nem is vártam mást tőled.

Fenyegetéssel egyenértékű megjegyzése – ennél pontosabb kifejezést nem talál rá, talán kihívásként aposztrofálhatná – fájó pont akad el, valahol a torka és a gyomra között, mint amikor egy falat nem csúszik le könnyedén, és hosszú ideig szorítja a nyelőcsövet. Eszes gyereknek tartják, persze kicsit szétszórtnak és hányavetinek, folyton elkalandoznak a gondolatai, nehezen bírja rá magát negyvenöt percen át tartó koncentrációra, fél füllel mégis folyamatosan figyel, mintha a világot önmaga körül rosszul fogott rádióadásként hallaná, amelynek foszlányai eljutnak hozzá, azokat pedig könnyedén memorizálja. Egy ideig még küzdött, eleinte, naivan, behódolásra alkalmatlanul, nem akart rabszolga lenni, sem örököse bármilyen státusznak, nem akart azért gürcölni egy életen át, hogy valaki más renoméját gondozza fáradhatatlanul.

Aztán rájött, ahogyan Arcyl is rájöhetett élete egy pontján, hogy bizonyos ódiumoknak elől képtelenség megszökni, a társadalom prominens tagjaiként különböző kötelezettségeknek kell eleget tenniük. Onnantól kezdve nem számított, milyen teljesítményt nyújt, habár egyfajta minimumot mindenképpen megköveteltek tőle. Hiába kacérkodott a biológiával és kémiával egy időben, vállalati alelnökként, ne adja isten, vezérigazgatóként aligha vehetné hasznát.

(Mégis azt akarja, semmi mást nem is akar az élettől.)

Megkeseredik szájában a falat, pofon-ütöttek megalázottságával fordítja el a fejét, most elviselhetetlen a gondolat, hogy ránézzen, sőt, ne csupán ránézzen, hanem lássa rajta, lássa a közömbösséget, a szeretetlenséget, rezdületlen arcvonásait, hűvös tekintetét. Tíz perccel később letuszkolja a maradékot, holott egyáltalán nem kívánja.


Kétszer hányt, első alkalommal fél tizenkettőkor botorkált ki, éppen a Candy Cursh hétszáznegyvenötödik szintjénél járt, szinte emésztetlenül bukott vissza belőle minden, salátástul, ledöntött ásványvizestül. Másodszorra háromnegyed négykor, sárga, keserű epét öklendezett fel, végül leheveredett a mosdó mellé, és két órát aludt a hideg csempén. Jól esett. Jobban esett, mint visszamenni és átpötyögnie magát a hétszázötvenhatodik szinten.

Attól fél – gondolja most, az asztal fölé hajolva, rosszullétének szagától és alig felszívódó izzadságától mocskosan és elviselhetetlenül undorítóan –, tabletta nélkül az első órát nem bírná végigülni, elaludna, esetleg hazaküldenék. Egyetlen darab kell, egyetlen bogyó, apró, ujjbegynyi megkönnyebbülés. Nyelvére illeszti, további hezitálás híján, úgyis tudja, mi lesz a vége, felesleges indulásig húzni, a maradékot visszarejti a fiókjába, két könyv közé. Rohamosan merülnek a készletei, lassan ideje újra fosztogatókörútra indulni a szülei fürdőszobájába. Kis szerencsével az anyja éjjeliszekrényében vagy gardróbjának is talál egy elfeledett levélnyi nyugtatót.

Piszkosul keserű, nyelve és mutatóujja satujába csúsztatja, szétnyomja, gyakorlott mozdulatokkal dörgöli bele az ínyébe. Valahol ezen a ponton érkezik meg Arcyl. Más körülmények között óvatosabb lenne, előző napi viselkedéséhez igazítani a jelenlegit, és ezt akarja, tényleg ezt akarja, de alig aludt, széthasad a feje, émelyeg, a gyomra egyszerre korog és forog ételbefogadásra képtelenül. Szóval, szeretné, nem itt hibázik – egyszerűen nem megy neki. – Ki a faszt érdekel, hogy bőgtél tegnap? – mordul rá számára is ismeretlen dühvel és ellenségeskedéssel. Tulajdonképpen nem mindegy? Arcyl akkor sem szereti, ha jól viselkedik és illedelmes.

Türelmetlenség rohan át enyhe elvonási tünetek fájdalmával átszőtt állkapcsától egészen elgémberedett, hideg tapintású bokájáig, trükkje ellenére még így is perceket vehet igénybe, mire felszívódik a porrá zúzott és ínybe dörzsölt gyógyszer. Pillantása ingerülten lendül bátyja irányába, rajta természetesen semmi sem hagy nyomot, makulátlan megjelenésű, friss és tettre kész, éles kontrasztot képez Orvel kialvatlanságával és meggyötörtségével. A tökéletes úriember és mosott szar találkozása egy lépcsőfordulóban – persze helyrajzi csúsztatással él gondolatban, így művészibbnek hat. Megszokásból ösztönösen leszopogatja mutatóujjáról az elkenődött, de kárba veszésre ítélt fehér félkör, nem menekülhet éhes szája, éhes teste elől, ráadásul magán érzi Arcyl kutakodó tekintetét, amely élve boncolásra készen nehezedik rá.

Aztán valahogyan kipereg valóságérzetéből néhány másodperc – pislogni sincs ideje, jobb oldalon feltűnik egy ismeretlen objektum, perifériás látása hirtelenjében túl élesen érzékeli, már rándulna, menekülne, mert fogalma sincs, mi az, talán rossz pirulát választott ki, vagy valamilyen hallucinogén keveredhetett a tartalékai közé, de az a valami hozzáér. Puha és meleg, idegen súlyától zavarodottan méri be, fókuszát csavargatja kicsit, majd felkapaszkodik a tárgy mentén, amely könyökhajlatánál realizálja, hogy Arcyl karja. Arcyl tenyere ennyire forró, Arcyl ujjai ilyen kemények, Arcyl testre gyakorolt ereje ennyire könyörtelen. Felé fordul, majdnem elbotlik két lépés között, enged az izom és húzóerő tömegvonzásának.

Nem hallucinogén, konstatálja, amint vonások rajzolódnak ki, és gondolatai tisztulni kezdenek, csupán keveset aludt, jelenlegi állapotán mérsékelt dehidratációja sem segít sokat. – Hagyj már! – mordul rá kölyökkutyás eltökéltséggel, mégis tehetetlenül tűri a válltájékon megjelenő nyomást, leül – keménységéből ítélve faszékre –, fáziskéséssel próbálja lerázni magáról Arcyl érintését. Az már ott sincs, hamarabb továbbáll.

Nyilvánvalóan. Kettejük között semmi sem tartós.

Kizárólag a közöny.

– A kibaszott ráksalátától végigrókáztam az egész éjszakát – szisszenéssel toldja meg kifakadását, fénypászmák szántják fel arcát, minden elviselhetetlenül világossá válik. Hűvös fuvallatok teszik még kibírhatatlanabbá. Üvölteni tudna. – Mi a szart kéne megúsznom? Hogy elrontottam a gyomromat? Idióta… – tekintetével leköveti mozdulatait, ellenségesen összébb húzza szemét, kezének élét a homlokának támasztja, némi árnyék reményében. Gyomra ismét fordul egyet, üresen, órák óta nincs mit kiadnia magából. Ettől függetlenül kitartóan próbálkozik. – Kellett egy rohadt hányinger csillapító, és Josh – nem kellene belerángatnia, mégis megteszi, szembesítés esetén kérdések nélkül falazna neki úgyis, különben mindketten belebuknak az egészbe – írta, hogy próbáljam széttörni, mert akkor gyorsabban felszívódik. Valami drogkartelles sorozatban látta, hogy ezt csinálják a fájdalomcsillapítóval. – Megemeli pólóját, beletörli izzadt, sápadt arcát. Kezd hatni, igazán hatni, ereiben szétáramlik az enyhülés. – De azért jó tudni, hogy rögtön hozzá szaladnál. Gondolom, kurva büszke vagy a spiclisségedre.

Tavaszi zápor módjára teríti be bátyja ingerültségre fűzött megfeddése, természetesen mindent górcső alá vesz, egyetlen szótól egyetlen rezdülésig, valószínűleg olajozottan forgó agytekervényei máris szükségtelen összefüggéseket gyártanak. Ebből nem kér, most másra kell koncentrálnia, dobbanásonként lazul fel eddigi rosszulléte, ébrenlétének eddigi egyenetlenségei, majd hirtelen – mondhatná, hogy váratlanul, csakhogy ebben nincs semmi váratlan, előre kalkulált, leszámolta a másodperceket –, szétporlik benne a szorongás, émelygés és feszültség. Gondolatai ernyedten próbálnak rákapaszkodni Arcyl további vádjaira és kérdéseire, miközben tekintete rendíthetetlenül kitartja a szemforgatás-unottság-türelmetlenség szentháromságát.

Annyiszor palástolta már gyógyszerekkel átitatott állapotát, ezúttal sem esik nehezére, rutinosan mozog benne, villanások sorozataként elsüvítő évek tapasztalatával. Önkéntelenül leejti végül pillantását, felkapaszkodik a combokra fektetett alkarra, ő sosem lesz olyan izmos vagy feszes, mint a bátyja, sem annyira összeszedett. Egyszer látta sírni, egyetlen egyszer – kirajzolódik szemei előtt a tegnapi intermezzójuk, rövidke átkötés, közönyben eltelő létezésük hajszálvékony keresztmetszete. – Komoly problémáid vannak a szövegértéssel, pedig olyan jó iskolába járattak – harapja kettejük közé, látszólag keményen, valójában teljesen ártalmatlanul. Ha kutyának is tekinthető, akkor sem több hamis- vagy kölyökkutyánál, fogak nélkül vicsorgó pudli.

– Josh a ráksalátáról tud, a fehér por a hányinger csillapító – ujjával gyorsan letörli, nyelvével eltünteti a kérdéses nyomot, áttetszővé olvad a szájában. – Kurva sok kérdésed van, nekem meg kibaszottul fáj a fejem – teszi hozzá nyűgösen, így vedlik vissza szűkölő szukává. Valószínűleg rekordot dönt, családtagjai együttvéve nem hallhattak tőle ennyi káromkodást, főleg nem ilyen rövid időbe ágyazva. Amennyiben Arcyl mégis ellene fordul – márpedig ellenem fog, itt nincs feltételes mód, gondolja keserűen, inkább lök mások elé, mintsem magammal rántsam lebukás esetén –, biztosan eltiltják a barátaitól.

Pedig neki nincs mása ezen a nyomorult, kiábrándító világon. Kizárólag Josh.

Hunyorogva keresi bátyja arcának öröktől ismerős vonásait, amikor megtalálja, panaszosan mordul egyet. Várni valamire, vágyni valamire és megtalálni azt – két teljesen különböző dolog. – Ne hívj senkit, összeszedem magam. Nem a világvége egy gyomorrontás. Amúgy sincs mit kihánynom, éppen ettől szenvedek. Baromi irritáló öklendezi eredmény nélkül. Mondjuk eredménnyel is az – vállat von, hangja megengedő, pedig valójában ő kér engedékenységet. Véd- és dacszövetséget. - Semmit sem ittam, mert semmi sem marad meg bennem.

Nyelve öntudatlanul járja be ínyének egyenetlen terepét, hiába húzódik vissza benne elvonási tünetekkel tűzdelt rosszulléte, hiába szívódott fel minden maradéktalanul, kesernyés utóízt hagyva nyelve hátsó régiójában, hiába tudja, hogy nem találhat ott semmit, megszokásból, idegességében kutakodik. Viselkedése mégis rutintalanságot tükröz, mint aki kergetőzik, nem bírja elviselni a gyógyszer ismeretlen állagát és fanyarságát. Mentőövként szolgálhat hazugságai hiteles előadásában, egy nevetséges, haszontalan rituálé, a vak tapogatózás.

Kelletlen mosollyal fogadja bátyja lendületből visszaadott sértését, szemantikai civódásba kezdhetne, infantilis szópárbajba, és tudja, ha nem is győzne minden kétséget kizáróan, Arcyl akkor is vert helyzetként élné meg Orvel csípős nyelvét és szemtelen szurkálódását. Csakhogy gyerek még, ezért nem áll tőle távol az a bizonyos infantilis szópárbaj, kontroll-vesztettségében – egyelőre enyhülés járja át, azonban valami más is ott sarjadzik már, a bátorság és féktelenség, amely feloldja megfeszített elfojtásait – pedig képtelen racionális döntések meghozatalára. – Szerintem ne menjünk bele a retorika alapjaiba – megsemmisítőnek szánja, benne minden tudás friss még, az ifjúkori tévedhetetlenség illúziójának örök áldozata. – De nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem hazudok, ha nem hiszel nekem, az már nem az én problémám – szemrebbenés nélkül ferdít, tekintetét visszavont horog módjára húzza le testvére arcáról.

Mikor ékelődött kettejük közé ekkora távolság? Eddig azt hitte, mindkettejük részéről kezdeményezésre és kemény munkára van szükség, akkor talán, talán felszámolhatják, találkozhatnak félúton, esetleg, most azonban úgy látja, olyan messzire sodródtak egymástól, létezésük kontinensei olyan mértékben mozdultak el, hogy a hatalmas, tátongó üresség, amely közöttük ásít, áthidalhatatlan.

– Nincs is kedvem tovább magyarázkodni – megvonja vállát unottan, véletlenül sem csatavesztetten. Bármelyikük fedné fel az igazságot, a másikat is magával rántaná. Igazán izgalmas helyzet, csak ne kushadna a belső tombolás, a figyelemvágy, az akaratosság benne. Feldúltságát és rosszullétét ugyanaz a nyugodt hullám mossa el, a barbiturát békéje. Elfordul tőle, asztalon heverő cuccai között kezd kotorászni, valamire ráfog, megemeli, dizájner toll, de már fogalma sincs, miért pont ezt választotta. – Neked pedig felesleges aggódnod, senkinek nem mondom el, mert, és most kapaszkodj meg, de jó erősen, nehogy leszédülj a székről – hátrapillant, pimasz közömbösséggel, mint akit nem érdekel, mekkora fájdalmat okozhat ezzel: – senkit sem érdekelne.

Nincs ebben személyeskedés. Orvel piszkos kis titkai ugyanúgy átömlenének apja érzelmi szűrőjén, miközben az anyjuk… nos, az anyjuk már régóta nem része a saját életének, másét fel sem fogná.