Piacevole. Azaz alapvetően nem vagyok egy rosszindulatú személy, sőt, igencsak nehezen lehet a haragom kivívni, igyekszem mindenkihez úgy állni, ahogy szeretném, ha hozzám állnának. Gyakran tartanak furának a hétköznapokban, introvertáltságom és művészi beállítottságom hozza ezt magával, de ha valaki beszélgetni akar és elnézi, hogy néha mintha egy másik világban élnék, hát legyen, állítólag még túl nagy szívem is van.

Sentimento. Nehezen rejtem el az érzéseimet, általában minden az arcomra van írva, de ha éppen nem, a szemeim akkor is el fognak árulni. Akkor is így van, amikor véletlenül elhinném, hogy ezúttal jól ment - örülnék neki, ha nem lennék olyan néha, mint egy nyitott könyv.

Andante. Nem szokásom elsietni a dolgokat, sőt... a halogatás koronázatlan királya tudok lenni, a szorító határidőkkel nem voltam jóban soha, és rendszeresen kések mindenhonnan. Hogy hamarabb kéne elindulnom, vagy időben elkezdeni valamit? Kizárt dolog, az utolsó pillanatig képes vagyok húzni bármit, hogy az utolsó utániban kapkodjak.

Appassionato. Ha valami érdekel, akkor azért a végletekig tudok lelkesedni, és azért az évek alatt megtanultam küzdeni is, nem csak a távolból bámulni az álmaimat.

Quieto. Nem mondanám magam egy idegbajos típusnak, sőt, a nap nagy részében csak úgy elvagyok csendben magamnak. Nem rajongok a konfliktusokért és kezelni sem tudom őket rendesen, ezért inkább az elkerülés híve vagyok.

Rubato. Néha hajlamos vagyok a csapongásra minden tekintetben. Ez lehet jellemző az érdeklődési körömre, a viszonyomra a világ dolgaihoz kapcsolódóan vagy éppen az aznapi hangulatomra. Alapvetően elég kiszámítható vagyok, de akadnak ilyen napjaim is azért, amikor én se tudom követni, mi bajom van éppen. Ilyenkor akad, hogy a konfliktuskerülő énemnek is annyi lesz egy időre.

Scherzando. Néha úgy érzem, egy komédiába illene, amennyire szórakozott tudok lenni. Elfelejtek fontos dátumokat, nem emlékszem, hova tettem a tárgyat, amire épp szükségem, miközben az orrom előtt van, és biztosan akkor kezdek el kínosan viselkedni, amikor azt egyáltalán nem kellene.

Malinconico. Alapvetően jellemző rám egy minimális melankolikusság, és utálom, amikor azzal zaklatnak, miért nem mosolygok többet, illetve a humorral is csak bizonyos emberek szájából vagyok jóban. Nehezen fogsz a semmin röhögcsélve látni, az egyszer biztos.


Érdekességek:
× Három éve költöztem el Hollandiából, de az akcentusomat még mindig nem vetkőztem le egészen.
× 4 hangszeren játszom: zongorán, hegedűn, csellón és gitáron.
× Egyszer majdnem beadtam a jelentkezést a Juilliard jazz szakára, de ez végül nem történt meg és maradtam a klasszikusnál. Ettől függetlenül imádom a műfajt és rendszeresen játszom jazzbárokban.
× Éjszaka írom a legjobb dalaimat.
× Balkezes vagyok.
× Egy nővérem és egy bátyám van, de a bátyám hamar kirepült a családi fészekből, ráadásul viszonylag nagy a korkülönbség, így vele sosem alakult ki igazi testvéri viszonyom.
× Minden lehetséges sportban béna vagyok, de tényleg. Különösen a labdajátékokkal nem szeretjük egymást.
× Fel sem tűnik, ha rendetlenség van otthon, tökéletesen elvagyok, amíg szó szerint el nem nyeli a káosz a dolgaimat.
× Nem bírom a tömény alkoholt - az édes vörösbor viszont szívszerelmem.
× Imádom a kisállatokat, de nem mernék bevállalni egyet, mert még a szobanövények is sorra pusztulnak el mellettem.
× Rajongok az esős időért, ahogy a havazásért is.
× Kitűnő eredménnyel végeztem a gimit, pedig a tananyag nagy része nem is érdekelt.
× Állítólag szép a kézírásom.
× Szívesebben születtem volna egy másik évszázadban.
× Katasztrofális vagyok a tájékozódásban.
A szobám ajtaján három halk kopogás zökkentett ki a tanulásból. Vagyis valami olyasféléből. Valójában csak olvasni próbáltam a tankönyvet, de a szemem mindig csak elsiklott a szöveg fölött, az agyamig már semmilyen információ nem jutott el, pedig másnap dolgozat várt rám.
- Szabad! - szóltam rövid késés után, és megfordultam a székkel, hogy lássam, ki akar velem beszélni. Az ajtó kinyílt, szinte már kínosan lassan, aztán a nővérem kukucskált be a résen.
- Zavarhatlak? - szólt a kérdés.
Megvontam a vállam. Ennyi volt az összes válaszom. Annelies beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót.
- Beszélni szerettem volna veled - mondta.
- Miről?
Sóhajtott egyet, aztán leült az ágyamra velem szemben. Innen már tudtam, hogy ez nem egy egyszerű beszélgetés lesz arról, hogy mi történt a suliban.
- Aggódom érted - szólalt meg némi hallgatás és egymás fürkészése után.
- Mégis miért? - kérdeztem vissza. - Nincs okod aggódni.
- Szerintem van. A nővéred vagyok, ismerlek már annyira.
- Lehet, hogy mégsem.
Nemet kellett volna mondanom, amikor azt kérdezte, zavarhat-e. Nem volt szükségem erre a beszélgetésre.
- Miért nem zenélsz? Mióta középsulis vagy, egy nyomorult hangot sem ütöttél le a zongorán. - Gyanúsan méregetett. Nem válaszoltam, hiszen látszott, hogy nem mondott el mindent, amit akart, csak keresi a szavait. - Timmermannt nem zavarja, hogy nem gyakorolsz?
- Nem járok Timmermannhoz.
- Ó! - Láthatóan meglepte, hogy mostanság nem tettem semmiféle látogatást az addigi zenetanáromnál. Gyerekkorom óta tanított, de fél éve legfeljebb csak az utcán futottunk össze. Azóta járok gimibe. - Nem tudtam.
- Gondoltam - feleltem. Annelies mindig később ért haza nálam, én pedig mindig heti kétszer, suli után jártam hozzá azelőtt, és még a nővérem előtt hazaértem, mivel mindig akadt valami elhúzódó programja. - Anyáék nem mondták?
- Elfelejtették említeni, ahogy te is.
- Hát ezt csodálom. Pedig eléggé örülnek neki. - A hangomban sem csalódottság, sem szomorúság nem tükröződött. De semmi jó sem.
- Miért?
- Hülye kérdés. Tudod, hogy normális munkát akarnak nekem, amibe a zene nem számít bele.
- Nem ez érdekel - rázta a fejét.
- Akkor?
- Miért hagytad abba?
- A válaszom akkor is ugyanez.
Újra csak csendben méregetett. Szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta és nem mondta ki, amit akart, csak néhány újabb másodperc után törte meg a csendet.
- Ez nem te vagy. Hol van az én öcsikém, aki mindenáron zenész akar lenni? Nagy tömegeknek játszani? Aki büszke, amikor tapsolnak neki...?
- Nincs már - feleltem egy kicsit ingerültebben a kelleténél. - Hagyj békén, kérlek.
- Nem értelek. Ez volt az álmod mindig is.
- A művészek sorsa sokszor az elidegenedés, de neked nem kell idegennek lenned. Timmermann mondta ezt mindig. Nem sikerült nem idegennek lennem, és így talán... nem kell annak lennem, ha már máshogy nem megy.
- Ezért hagytad abba? Mert anya és apa nem akarja, hogy zenész legyen belőled, mert szerintük nem fogsz belőle megélni?
- Ez nem lett volna rendes munka - vontam meg a vállam. - Tényleg nem tudnék megélni belőle.
- Ugyan már! Kit érdekel a pénz? Ezt úgy mondod, mintha a szüleinknek nem lenne.
- Egy eurót se adnának a kolira meg a tandíjra. Megmondták.
Valóban nem szűkölködtünk, sőt... de hát épp ez a baj. Nehéz úgy létezni, ha az apád főorvos, anyád pedig ügyész - számukra a zene, a szobrászat, a festészet... a művészet minden ágazata csak szórakozás. El lehet menni előadásokra és kiállításokra és lehet ezt csinálni, de nem főállásban. Mondják ők ezt, valójában pedig arra gondolnak: lehet csinálni, de nem a mi fiunknak, hát mit fognak gondolni rólunk?
- Csak fenyegetőznek - rázta meg a fejét a nővérem. - Féltenek. Szerintem büszkék rád.
- Nem azok - feleltem. - De te könnyen beszélsz. Nem te vagy az, akinek gyerekkorától várják, mikor adja fel az álmait. Hát tessék. Feladtam a békéért. Most örülnek, mert végre büszkélkedhetnek a tökéletes tanulmányi eredményemmel, aztán majd azzal, ha felvesznek jogra vagy mittudomén.
- Az egy dolog. De te nem vagy boldog. Emlékszem az arcodra, mikor elvittek minket arra az előadásra... Kicsit voltunk. Te teljesen rákattantál és addig nyúztad őket, amíg rá nem bólintottak, hogy tanulhass zenét. Basszus, mióta az eszed tudod, Mathies Timmermann a példaképed, és te voltál a legtehetségesebb tanítványa. Mit szólt, amikor közölted vele, hogy abbahagyod?
- Hát... egy kicsit kiakadt.
- Azt képzelem - forgatta meg a szemét. - Szóval ennyi? Csak így feladod?
- Nem én akartam, hogy így legyen! - csattantam fel. Eddig nyugodt hangnemben válaszolgattam neki, de kezdett sok lenni. Elég volt. Felálltam a székből, az ablakhoz léptem és bámultam a hóesést. Nagy levegőt vettem, hogy ne mondjak olyat, amit később megbánnék. - Miért nem tudja soha senki elfogadni a döntéseimet? Miért nem hagyjátok, hogy a saját életemet éljem?
- Nyugi, öcsi - jött a halk válasz. - Nálam jobban senki nem akarja, hogy a saját életed éld és kövesd az álmaid. De ez nem a tiéd. Nem az a sorsod, amit anyáék neked szánnak. - Nem néztem rá, de az ágy nyikordulása jelezte, hogy felállt, lépteinek hangja pedig mellettem haltak el. - Beszélek velük.
- Nem kell. Eddig sem ment, semmi értelme. Ha ezt akarják, hát legyen. Sőt, tudtad, hogy a gimiben már senki nem piszkál? Nem vagyok művész. Nem lógok ki és nem néznek egy bogaras hülyének.
- Attól, hogy hónapok óta semmit nem játszottál, még mindig ugyanaz vagy, aki voltál, csak látványosan szomorúbb. Ne fojtsd el azt, aki vagy, és jó helyen keresd a barátaid. Az osztálytársaid, akikkel lógsz... Korneel és Joris, ugye? Nem hozzád valók. Itthon önmagad vagy, de amint kilépsz... alig ismerek rád. Nem kell megjátszanod magad, és nem kell behódolnod anyáéknak.
Sokáig csak hallgattunk. Elgondolkodtatott, és nem tudtam, mit tegyek.
- Szerinted mit kéne tennem? - kérdeztem bizonytalanul.
- Holnap este beszélünk velük, oké? Aztán hívd fel Timmermannt. Te jó srác vagy, Sander. Nem hagyom, hogy elcseszd a jövőd - ölelt át finoman. - Néhány év, és lejátszod a csillagokat is, és csak nevetni fogsz ezen a félrement fél éveden.

Hogy mennyire igaza volt...
Köszönöm, Annelies.