pozitív tulajdonságok: kifejezetten erős idegrendszer, kitartás, jó problémamegoldó készség, pozitív személyiség, kedves természet, barátságos mosoly, nyitott, barátságos viselkedés
negatív tulajdonságok: makacsság, maximalizmus a végsőkig, olykor túlzott szabálykövetés, kissé merev és konzervatív hozzáállás a magánélethez
dolgok, amiket szeretek: karamellás dolgok (fagyi, kávé, süti), európai foci, macskák, olasz kaják, szuperhős filmek, mozi és popcorn
dolgok, amiket nem szeretek: hazugság, nyomulás, és ha valaki nem tartja be az adott szavát
példakép: Amerika Kapitány (ő számít?)
kedvenc helyem: NY mellett van egy kisváros az öböl mentén, a Hudson folyó közelében. Ott van egy kis kikötő, ahol egy móló, ahol gyerekként apámmal pecáltam. Ez a kedvenc helyem.
dolgok, amik mindig nálam vannak: svájci bicska, mobiltelefon, lakáskulcs és hajgumi
bakancslista: látni Angliában egy igazi Premier League meccset, elmenni Egyiptomba a piramisokhoz, Japánban cseresznyevirágzást nézni, Bécsben enni egy jó borjú bécsit, Rómában egy pizzát, Hollandiában tulipánt szedni, és még reggelig sorolhatnám.
mottó: Aki mer az nyer.
kabalám: egy kis karkötő, amin több apró medál van: számítógép egér, mobil, egy számológép, macska, focilabda, fagyi, és ilyesmik
kedvenc ételem: lasagne
furcsa szokásom: nem viszem ki a szemetet este hat után, nem veszek fel kedden új ruhát, nem kezdek pénteken semmi új dologba. Nem ülök a sarokra, nem kérek ingyen tanácsot. Ja, és a hot-dogból előbb kieszem a virslit, aztán a kiflit
kedvenc ruhadarabok: kockás ing és bakancs, meg egy jó kis kopott bőrdzseki
háziállat: Princess, egy mentett fekete macska
ha mondanom kell egy valamit, ami tetszik magamban: az apró, puha kezeim


- Szóval, ez lesz az asztalod. - mutatott a srác egy teljesen átlagos íróasztalra, illetve kettőre, amik L alakban voltak egymáshoz tolva egy kis mozgatható paraván szerű szürke falakkal elválasztott kockában. Némiképp kétkedve néztem körül a leendő munkaállomásomon. Az elmúlt húsz percben szépen végig mentünk az egész emeleten, ebédlő, konyha, mosdók, tárgyaló, operatív helyiség (ahol a csapat együtt ötletel), a vezetők irodáinak folyosója, rekreációs helyiség, és a nagy open office. Továbbra is, némi hiányérzettel nézegetem leendő kuckómat. Túl szürke, de nem ez az egyetlen bibi.
- Oké… és a gépem? - teszem fel a legelső, és egyben leginkább logikus, kézenfekvő kérdést. A srác csak engedékenyen elmosolyodik.
- Holnapra itt lesz, írd össze mire van szükséged. A többiek is maguknak építették, gondolom te is így akarod majd. Keretet nem állapítunk meg, csak ha valami nagyon indokolatlannak tűnik, arra szoktak rákérdezni a vezetőségben. Megfelel?
- Naná! - mosolyodok el már alaposan megnyugodva. Újabb pillantást vetek az asztalokra, és fejben már állítom is össze a listát, hogy milyen alkatrészekre lesz szükségem. Még valami szemet szúr. - És a szék?
- Ja igen. Ha itt végeztünk, odalent vár Joel a beszerzésről, vele meg tudod beszélni ezt is.
- Mármint, hogy milyen széket szeretnék?
- Aha. - feleli magától értetődően, én pedig egyre kevésbé értem az egészet. Újra csak elmosolyodik, ezzel a félig atyáskodó, félig én-már-tudom-amit-te-még-nem arckifejezéssel. - Tudod, elég rázósak lesznek itt a napjaid. Már megtanulták, hogy minél kényelmesebb és számodra otthonosabb a környezeted (a lehetőségekhez mérten), annál jobban fogod kezelni a stresszt és a… többi dolgot.
- Oké, nézd Owen. - kezdek bele egy jó nagy sóhaj után - Láttam én már egymillió meg egy nyomozós sorozatot, NCIS, CSI, Bones, anyámkínja. De ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy nem úgy működnek a dolgok mint a csilivili filmekben. - rázom meg a fejem hitetlenkedve. Mert ugye, nem Hollywoodban vagyunk, ez egy valódi munkahely, valódi bűnügyekkel. Nem az ovi ahol majd pillangókat nyalnak a falra a lelki békém érdekében.
- Persze, hogy nem. Pamela - kezdené.
- Csak Pam - vágok a szavába
- Pam. Ez nem valami tévéfilm, ez a valóság. Kurvaszar dolgokat fogsz látni, nap mint nap. És most nem a YouTube-on keringő lefejezős videókra gondolj, bár néha ilyesmivel is találkozunk. - arcizmom se rezzen. Nem tudom miért hiszi, hogy most ettől beszartam. Átmentem a pszichológiai alkalmassági teszten, és már jelentkeztem is az FBI Akadémiára, hogy a tíz hetes, ügynököket kiképző gyorstalpalón is részt vegyek. Elvégre egyszerűbb, ha tudom mit csinálnak a terepen, hogyan tudom őket segíteni. - Az első fél évben hetente kétszer beszélsz majd a csapat pszichológusával. És két hónapig mentor mellett fogsz dolgozni, aki segít, míg ki nem alakul a rutinod. - bólintok. Oké, ez logikusnak tűnik, elvégre ha így fogják lasszóval az embereket, ahogy engem is megkínáltak a melóval, könnyen lehet, hogy olyanok is horogra akadnak, akik valami plüssnyuszi lelkületű nebáncsvirágok.
- Oké. És, ki lesz a mentorom? Mikor találkozunk vele? - érdeklődök tovább, mert bármennyire is szeretne, tökre nem tud elbizonytalanítani.
- Én leszek a mentorod. - rándul halvány mosoly féleségre a szája. Viszonzom a gesztust egy újabb bólintás mellett.
- Te hívtál fel telefonon is első körben. - bólint, és alkarját a szürke dobozom falának tetejére teszi, érdeklődve méreget. Úgy fél percig pakolom össze a dolgokat fejben, mielőtt megszólalnék. Ok-okozat, szép sorban a lépéseket. - Szóval már azóta figyeltetek, amióta a Blizzard-nál elkezdtem dolgozni. - ismét elmosolyodok, majd bólint.
- Így van. Azóta folyamatosan figyeltünk.
- Fél éve. - mondom ki ismét.
- Így van. - erősíti meg, majd megvonja a vállát. - Nem szokásunk csak úgy ilyen állással megkínálni akárkit, és megértheted, hogy ez nyilvánvalóan nem az a pozíció, amit a Facebookon hirdetünk. Tudnunk kellett rólad néhány dolgot, mielőtt megkerestünk volna.
- Például? - nem jön zavarba a kérdésemtől, csak a jövendőbeli asztalom fiókjából előhúz egy FBI logós papír mappát. Elég vaskos, mit ne mondjak. Bele lapozok, és gyakorlatilag MINDEN benne van rólam, az első húsz év vázlatosan, majd az egyetemtől részletesebben. Az elmúlt fél év meg szinte óra pontossággal leírva. A póker arcom viszont a helyén marad, épp csak kicsit döntöm oldalra a fejem - Szóval, azt is tudjátok, hogy most milyen színű bugyi van rajtam.
- Kábé. - vonja meg a vállát.
- A megfigyelés meddig tart még?
- Amíg mentorral dolgozol.
- Korrekt. - biccentek. Szóval, apám helyett apám lesz a következő két hónapban. Tömör gyönyör!


Azt hiszem, ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy nem akartam ám az FBI-nál dolgozni. Logikus lehet a kérdés, hogy miért nem, ha egyszer egy katonai akadémián tanultam, de az igazság az, hogy az utamat nem én választottam. Nyilván, mindenki arra törekszik, hogy minél jobban kontroll alatt tartsa a sorsát, jövőjét, de esetemben tényleg igaz, hogy hiába is akartam én valami vidám, tökre menő munkahelyen dolgozni egy zsák pénzért, nekem nem ott van a helyem. Pedig nem vagyok valami filozofikus alkat, de ezt el kell ismernem.
Apám zsaru volt. Anyám egyetemi matek tanár. Lehet tippelni, hogy én kit tartottam menőbbnek? Amúgy is mindig volt bennem egy megfelelési kényszer, így amikor apám azzal jött haza, hogy foci ösztöndíjjal mehetek egy alapítványi katonai középiskolába, kaptam az alkalmon. Ott aztán a sport teljesítménynek is köszönhetően, egész jó eredményeket értem el, de azért szivattak is rendesen. Mint minden ilyen militarizált közegben, nálunk is ment az újonc avatás, különböző, egymás életét megkeserítő csínyek és szinte már teljesíthetetlen kihívások itt is teljesen mindennaposak voltak.
Továbbra is az európai foci ösztöndíjjal, mehettem egyetemre is. Itt már azért jócskán volt szerepe anyámnak is, illetve a matematikai jártasságomnak, és annak is, hogy minden létező (értsd nem létező) szabadidőmben a gép előtt ültem, és csak úgy gyártottam a kódokat. Az első működő játékot azt hiszem, tizenhárom évesen írtam, igaz, a grafikai részére annyira nem vagyok büszke, hogy az első tesztelés után egy héttel töröltem is az egészet a fenébe. Az MIT kemény dió volt, mégis élveztem minden percét, azt is, amikor megbuktam egy-egy vizsgán. A hibáiból tanul az ember, ez alól én sem vagyok kivétel. Egyetem után egy kisebb cégnél voltam junior fejlesztő, egész addig, míg szintet nem léphettem végre. Mondanom se kell, hogy mennyire boldog voltam, amikor elkezdhettem dolgozni egy játék fejlesztő cégóriásnál.
Esténként gyakran barangoltam a neten, weboldalak kódjait túrkáltam, hátha találok biztonsági réseket. Találtam is, és mindig, mint a rendes gyerekek jelentettem az oldal üzemeltetőinek, akik olykor egészen csinos summát fizettek érte, hogy jeleztem feléjük a problémákat. Jó kis jövedelem kiegészítés volt, de nem ezért csináltam. A határokat feszegettem, mígnem egyszer talán túl messzire nem mentem. Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen. Egy telekommunikációs cég ügyfél adatbázisához fértem hozzá, pár egyszerű algoritmus beékelésével, és már éppen írtam az e-mailt az üzemeltetőnek, hogy jelezzem a hibát, amikor csörgött a telefon. Az FBI keresett,ezen belül is egy kellemes hangú férfi, aki megkért, hogy engedjem el az egeret és kapcsoljam ki a gépet, mert ők már megtették a szükséges lépéseket. Készségesen teljesítettem a kérést, és figyelmesen hallgattam Owen-t. Megkért, hogy utazzak New Yorkba, amint lehetséges, egy személyes találkozóra, ahol szeretnének elbeszélgetni velem. Apám szerint le akartak sittelni, anya szerint lehet, hogy csak figyelmeztetni akartak. Mint törvénytisztelő állampolgár, az első adandó alkalommal már szálltam is fel egy New Yorkba tartó gépre. Elvégre, semmi rosszat nem tettem, amelyik rendszert feltörtem, azt azonnal jeleztem is a szolgáltató felé. Jót akartam, kvázi. Még nem értem ki a reptér területéről, amikor egy öltönyös fazon nagyon udvariasan elvette a kezemből a poggyászomat, és egy csilivili autóba tessékelt, hogy vigyen a központba. Anélkül, hogy jeleztem volna nekik, hogy melyik géppel érkezem. Mondjuk ezen nem kellett volna meglepődnöm, elvégre ez az FBI. Azon már inkább ledöbbentem, hogy nem bilincsben tettem meg odáig az utat. Állásajánlatra meg végképp nem számítottam!


- Cukorborsó, hagyd ezt mára, a jelentés megvár hétfőig! - támaszkodik a kis szürke dobozom tetejének Owen, én pedig a neonzöld hiperkényelmes gurulós székemmel felé fordulva vigyorgok rá fel. - Szép munka volt, de elég is. Ne akarj túl hamar kiégni. - teszi még hozzá a már lassan megszokottá váló atyai hangsúllyal, amitől mindig mosolyognom kell.
- Oké, csak a szabályzatban az áll, hogy huszonnégy órán belül le kell adni a jelentést.
- Nekem kell leadnod huszonnégy órán belül, és nekem további negyvennyolc órám van azt a többivel összefésülve elküldeni a vezetőségnek. Az összesen hetvenkettő. Hétfő reggel nyolcig pedig barátok közt is van…. - az órájára néz egy röpke pillanatra - Pontosan ötvenhét óránk. - a szürke dobozon belülre sétál, majd jóval barátibb hangot üt meg, és úgy folytatja. - Pam, péntek este tizenegy van, és tényleg baromi nehéz hét van mögöttünk. Elkaptuk, vége van. Szuper voltál! De most már menj haza és pihenj, oké? - aggódó a tekintete, pedig tényleg tök jól vagyok. Azt hiszem, nem rakta össze még mindig, hogy jóval erősebb az idegrendszerem, mint a legtöbb férfi kollégának is akár. Tény, hogy híztam vagy három kilót mióta itt dolgozom, de szerintem ennek okát a kimaradó edzések háza táján kell keresni, és nem az elfogyasztott csokoládé mennyiségében. De nem akarok vele vitázni, így csak bólintok, és összébb tolom a papírkupacot az asztalomon.
- Rendben, csak negyed órát kérek, amíg elpakolok meg elzárok mindent, és indulok. - kételkedve csóválja a fejét, mire csak elmosolyodok. Minden iratot be kell zárnom egy ütés-golyó-tűz-víz-atom-ogre-Sith lovag-Thanos álló szekrénykébe, az asztalomon nem maradhat semmi. A gépemet hasonlóképpen kell kikapcsolnom, a kábeleken egy egyedi zár rendszer van, amit ha nem megfelelően akarsz beüzemelni, megsüt mindent a gépházban. Minden reggel imádkozok, hogy ne csesszem el ezt a lépést, amúgy… Pont sikerül befejeznem a jelentést is a géppel, mire visszajön az asztalomhoz Owen, és még a papírokat is sikerült a kis széfecskébe tennem. Fő az adatvédelem, ugye.
- Még itt? - kérdi Owen szemrehányóan
- Már megyek! - nyaffantom válaszként, miközben vigyorogva veszem fel a kabátomat - Amúgy meg, engem nem vár senki otthon, csak Princess. Neked meg otthon toporzékol a feleséged meg a lányod. Szóval, neked kellene igyekezned haza, nem? - vonom fel a szemöldököm incselkedve, miközben már a lift felé igyekszem. Az első hét jó volt. Elkaptak a srácok egy rohadékot, aki fegyvereket akart csempészni. Én meg kaptam egy olyan játszóteret, amit talán soha nem fogok megunni, az égvilágon szinte mindenhez és bármihez hozzáférek. Kivéve a titkosított dolgokat, de amúgy… határ a csillagos ég.