Nolan Haddox mindig is maximalista volt. Gyerekkorában elhatározta, hogy belőle híres  űrhajós lesz, és mindent, de tényleg mindent megtett azért, hogy bekerüljön a NASA-hoz, minden csillagászatról szóló könyvet elolvasott, kívülről tudta az Apollo-programot, ismerte az összes amerikai és szovjet űrhajóst. Aztán Nolan Haddox tíz éves lett, és rájött, hogy ő valószínűleg sohasem lesz űrhajós, és egy világ összedőlt benne, de Nolan apja arra tanította a fiút, hogy soha semmi nem történhet, amiből Nolan ne tudna fölállni.
Szóval Nolan elhatározta, hogy orvos lesz, és tényleg orvos lett. Kőkeményen dolgozott, éjjel-nappal tanult, minden vizsgáját tökéletesen teljesített, most pedig gyerekorvosként dolgozik a helyi kórházban. Ő magát mindig is határozott és kiegyensúlyozott személyiségnek jellemzi, hiszen ez a magánéletében és a munkájában is egyaránt jellemzi, de míg munkájában kicsit karót nyelt és ambiciózus, addig a magánéletében egy kalandor, egy igazi vidám csávó akiről első pillanatban bárki azt gondolná, hogy biztosan nincs egy rossz napja sem. Pedig Nolan igazán hangulatember, ha rosszul kel föl, akkor az egész napját tragikusnak érzi, legszívesebben csak festene olyankor és elmenekülne a külvilág elől. Bosszantja olyankor minden és mindenki, szinte kiengesztelhetetlen, megvigasztalhatatlan, utálja is, ha ilyenkor bárki ki akar belőle csikarni egy szemernyi vidámságot is.
Roppant türelmes és empatikus személyiség, mérhetetlenül jól jön ki a gyerekekkel, de ezt nagyon evidensnek érzi, hiszen a mindennapok során több tucat kisgyerekkel kell a közös hangot megtalálnia, ez pedig jól megy neki. Ahogyan a gyerekekkel úgy minden más korosztállyal jól érzi magát, utál egyedül lenni és rosszul viseli a semmittevést.


- Akkor én hozom a bornyitót! - Ajánlkozom fel gyorsan, miközben Lilith egészen könnybe lábadt szemekkel borul édesanyátok nyakába, s minha csak kihúznám magamat az ünneplés alól, sietősen távozom a menyasszonyom mellől, szinte megkönnyebbülten hagyom el a nappali rám nehezedő légterét. Apátok talán utánam néz, de igazán mindenki Lilithre figyel most, aki hosszan zeng ódát az olaszországi körutunkról, egészen az elejét fogja a mesélésnek, messziről kezdi bemutatni érkezésünk minden pillanatát, az olaszok temperamentumát, a kínos parkolási rutinjukat, a Vatikán előtti hosszú sorbaállást, a sok pizzát és tésztát, a gyönyörű Naplementét, a Trevi-kútba vetett pénzérméket, a rengeteg fagyit, amit elnyaltunk míg végül el nem ér a csúcsponthoz, magához a csattanóhoz.
Feltúrok három fiókot mire sikerül megtalálnom a keresett eszközt, akkor aztán a hátamat nekivetem a falnak, mintha egyszerűen megfáradtam volna mindebbe a felhőtlen boldogságba, amit éreznem kellene, és amit talán érzek is, mert ott van valahol legbelül, ott bizsereg minden lélegzetvételben, ott érzem ahogyan Lilithre nézek, ő pedig visszamosolyog rám. Azt hiszem igazán szerencsés fickó vagyok, hogy az életemben tudhatom őt, hogy mindennap mellette kelhetek föl, hogy megoszthatom vele minden titkomat. Szerencsés vagyok, legalábbis annak kell lennem, ha egy ilyen lány, mint amilyen Lilith: egy ilyen karrierista, céltudatos és igazán feminista nő igent mondott nekem.
Szerencsésnek kell lennem , muszáj annak lennem.
De aztán valahogyan mégsem érzem magamat igazán szerencsésnek ahogyan a falnak támasztom a hátamat, az ujjaimat pedig görcsösen tekerem a bor nyaka köré, mintha a saját nyakamat szorongatnám, még nyelnem is nehézkessé válik  és egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra arra gondolok, hogy lelépek. Itt hagyok mindenkit ebben a nagyon cukormázas pillanatban és iszom egy korsó sört.
Azt persze nem tudnám megmondani, hogy miért érzek így, hiszen addig a percig úgy gondoltam, hogy ez életem legboldogabb pillanata és időszaka. Hosszú hónapokkal ezelőtt kezdtem el megtervezni, hogy miként is kérem majd meg Lilith kezét, aztán pedig pontosan, minden tervet követve megtettem. Jól esett, sőt, boldog voltam, mérhetetlenül boldog, magabiztosan fogtam a menyasszonyom kezét, sütkéreztem a szüleim büszkeségében ahogyan Lilith ujján a gyémánt gyűrűt csodálták, beleegyeztem, hogy már most kezdjük el tervezni az esküvőt, megígértem, hogy aktív résztvevőként funkcionálok majd, hogy nászútra Bora-Bora lesz az úti cél, és hogy minden tökéletes lesz.
Aztán pedig megláttalak téged, és hirtelenjében már nem éreztem magamat annyira magabiztosnak, pedig az elsők között gratuláltál, aztán a háttérbe szorulva hagytad, hogy Lilith beragyogja az egész teret.
Nagyot sóhajtva lököm el magamat a faltól, a konyhából kilépve pedig beléd botlok. - Rosie. - Úgy lepődök meg a jelenléteden, mintha furcsaság lenne, hogy itt talállak. - Nem ünnepelsz velünk? - Biccentem félre a fejemet, majdhogynem könyörögve, hogy ne hagyj az oroszlán barlangjában egyes egyedül, kezemmel pedig megemelem az üveg bort.  - Ha az emlékeim nem csalnak, akkor ez a kedvenced. - Ráncolom össze a szemöldökömet, mintha csak most tudatosulna bennem, hogy Lilith kedvence helyett a tiedet vettem le a polcról, de hogy honnan tudom, hogy ez a kedvenced, azt magam sem tudom. Kósza emlékeim vannak csak a nyári estékről, amikor Lilithre várva veled borozgattam, olyan dolgokról beszélve amik jelentéktelennek számítottak minden másodpercben, mégis ha kérdeznéd, talán az egészet föl tudnám idézni.
- Nolaaaan... - Lilith hangja töri meg kettőnk csendjét, pillantásom a tiedbe kapaszkodik még egy másodpercre, lemondóan és bocsánatkérőn mielőtt felsóhajtanék. - Azt hiszem nekem jelenésem van. - Egy kicsit a torkomban dobog a szívem, mintha ez egészen számíthatna, mintha ez a pillanat meghatározhatna egy egész idősorozatot a jövőben.