Brook sikeres az üzletben és a magánéletében is egyaránt. Legalábbis látszólag. A cége kitűnően teljesít, hiszen kemény kézzel fogja az alkalmazottait. Nem ismer tréfát, talán túlságosan merev is. Maximalista és igazán ambiciózus férfi, jó előadókészséggel és mély türelemmel. Az apja nyolc éve halt meg egy autó balesetben, Brook pedig még abban az évben az apja helyére lépett a cég életében, habár a tervei abban az időben teljesen mások voltak. Szeretett volna utazgatni és világot látni. Úgy tervezte, hogy egy évet Európában tölt majd, egy másikat pedig Afrikában, esetleg Ausztráliában, csakhogy az élet közbe szólt. Brook mindig is olyan férfi volt, aki könnyen alkalmazkodott, a céget gördülékenyen sikerült átvenni.
A tanácsadói ajánlatára még abban az évben megnősült. Feleségül vett egy nőt, aki három évvel idősebb volt nála, elvált és volt egy fia. Az anyja szerint Brooknak egy érett nőre volt mindössze szüksége, szerinte a fiatal lányok, akik még nem éltek meg nehéz dolgokat, csak elterelték volna a figyelmét, és Brook igazán elégedett volt ezzel a döntéssel. Samantha tökéletes asszony volt, legalábbis annak tűnt: csinosan öltözködött, három nyelven beszélt, nem volt karrierista, de a ruhákon kívül és azon, hogy miként tegye elégedetté Brookot, nem igazán értett máshoz.
Brook nem tervezte sohasem, hogy megcsalja a nejét, mielőtt találkozott volna Lotte-val, sosem akart annál többet, mint ami neki jutott: pénze és hatalma már elég volt ahhoz, hogy bármit megvásárolhasson magának. Ha eléggé szerette volna, el tudta hinni, hogy az élete tökéletes, csak aztán Lotte belecsöppent az életébe, és mindent fenekestül felforgatott, és habár Brook nem volt rá felkészülve, jobban élvezte, mint azt előtte hinni merte volna.


Emlékszem, hogy milyen voltál amikor megismertelek: csacska, nemtörődöm, életigenlő, fiatal lány. Piszkosul fiatal, hosszú hajjal és feszes bőrrel, olyan tekintettel, amitől egyszerűen bárki képes lett volna elfelejteni a nevét, lenyűgöző mosollyal és hangos nevetéssel. Utáltál magassarkúban járni, és imádtad a farmerszoknyákat, szeretted a pezsgőt, de csakis kávéscsészéből, reggelire. Gyűlölted ha valami túlságosan merev volt, de gyűlölted azt is ha nem léteztek korlátok. Nem szerettél korán lefeküdni, de ki nem állhattad a késői kelést, szeretted a selyem érintését a bőrödön, a tenger nyaldosását a lábszáradon, a homok dörzsölését a csupasz combodon, a sós víztől összeragadt hajszálaidat, a naptól bebarnult bőrödet.

Későn érkezem haza, éjfél is elmúlt már azt hiszem. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkednek, és úgy érzem magamat, mintha évek óta egy pillanatot sem aludtam volna. A kulcsot óvatosan nyomom be a zárba, még véletlenül se szeretnék nagy zajt csapni. Óvatosan nyomom be a bejárati ajtót, a cipőmet valahol a konyha és az előszoba között rúgom le, a nyakkendőmet az öltönyömmel együtt a konyhapultra helyezem. Nem akarom fölébreszteni a nejemet.
A hűtőszekrény ajtaját egészen megfontoltam nyitom ki, tekintetem máris valami ehető után kutat, a hasam pedig fájdalmasan megkordul, ahogyan a joghurtokon és a szeletelt sajton kívül nem igazán talál másra. Fölsóhajtok újra, mielőtt egy barackos tejterméket vennék magamhoz.

Véletlenül találkoztunk. Az unokanővéred a cégemnél dolgozott, őt látogattad meg, mint később megtudtam előtte egy randevún voltál: csinosan öltöztél föl, de elég lazán ahhoz, hogy kiríj a vállalati kosztümök és öltönyök közül farmerszoknyáddal, fekete pólóddal, és a kezedben lévő magassarkúval. Mezítláb, összeborzolt hajjal sétáltál a folyosókon, mindenki de tényleg mindenki megbámult magának, te mégsem törődtél igazán senkivel. Nem tudtad, hogy ki vagyok ahogyan összefutottunk a konyhában, az asztalra ültél, egyik lábadat merészen átvetetted a másikon, tenyereddel magad mögött támaszkodtál meg, a rúzsodat pedig félig lerágtad már a szádról, de egy pillanatra sem inogtál meg.
- Nincs nálatok egy kis pezsgő? - A hajadba túrtál, én pedig csak felvontam a szemöldökömet. - Mindegy is. Nem úgy nézel ki, mint aki ilyesmire tudja a választ. - Tudom, hogy meg akartál sérteni, de ezt annyira megkapóan tetted, hogy képtelenség lett volna rád haragudni.
- Éppenséggel.. tudok egy helyet ahonnan szerezhetünk pezsgőt. -

A joghurt nem segít az éhségemen, de túlságosan fáradtnak érzem magamat ahhoz, hogy bármi konkrét lépést tegyek az ügy érdekében. Csak megtámaszkodom a konyhapulton, a lábam idegesen jár a padlón, s mielőtt észrevehetném, vagy ráeszmélhetnék már a mobiltelefonom után nyúlok, s anélkül nyitom meg az üzeneteket, hogy igazán gondolkoznom kellene rajta.

Nem tudom mikor fordult kettőnk közt mindez komolyabbra, eleinte csak szórakoztunk egymással, engem túlságosan emésztett a bűntudat, téged pedig nem izgatott az egész, éppen csak húsz lettél és imádtad a kalandokat, szeretted a titkot ami minket körülvett, én pedig szerettem, ahogyan a világot látod, ahogyan megjelenté, aztán eltűntél, szerettem, hogy sokat nevettünk, hogy mindig játékokat játszottunk, hogy bulizni jártunk, aztán pedig jógázni mentünk. Szerettem, hogy neked mindent elmondhattam, hogy a veszekedéseink mindig nevetésbe fulladtak, de aztán egy ponton túl, amikor már nem csak ez volt, nem csak egy hatalmas kaland, hanem valami más, valami komolyabb, valami világokat rengetőbb, akkor...

Hét napja nem beszéltünk, lehet, hogy még ennél is több ideje, nem is tudom igazán. Azt mondtad, hogy szeretsz, hogy jobban szeretsz, mint a reggeli pezsgőt, mint a nap érintését a bőrödön, mint a tenger nyaldosását a lábszáradon. Jobban szeretsz, mint azt elképzelhetted volna, és jobban, mint azt én gondolhatnám.
Nem tudom, hogy te szakítottál-e velem, vagy én szakítottam-e veled, azt sem tudom, hogy szakítottunk-e egyáltalán, azt sem tudom, hogy mi volt ez kettőnk között csak azt tudom, hogy piszkosul bánom, hogy vége lett. Hogy utálom magamat amiért hagytam, hogy lelépj, hogy kisétálj az ajtón, hogy a szemfestéked a könnyeid mossák el. Gyűlölöm magamat érte, de utálom magamat érted is. Utálom, hogy a nejem a hálóban fekszik, és utálom, hogy nem szeretem.Utálom, hogy nem te fekszel ott helyette.