Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

Nem meglepő módon, életünkben először elmaradt a havi felfedezésünk a város moteleit illetően. Tinát lefoglalták a próbák, nekem pedig vissza kellett térnem abba a mókuskerékbe, amibe még Tatiana megismerése előtt rohangáltam. Igazából ez túlzás, mert végre sikerült a diákjaimra is koncentrálnom, és nem pedig azzal foglalkozni - feleslegesen -, hogy olyat győzzek meg arról, hogy folytassa, aki nem látta értelmét ezeknek az erőfeszítéseknek. Az elmúlt hét napban a kórház közelében sem jártam, hagytam időt a nőnek, hogy leülepedjenek nála azok a dolgok, amik felzaklatták. A nem túl pozitív hírek a színpadi fellépések terén, hagytam, hogy a családjával töltsön érdemben is időt, és végre én is láthattam Janetet, aki ugyanolyan lelkesedéssel figyelte Alexet, aki fogalmam sincs, hogy szakadt három-négy felé. A kórházi látogatások, a Tinával való próbák és a Janettel való próbák közt lavírozott. Dashkov volt az, akit elkaptam, hogy szolgáljon némi standard információval Tatiana felől. Nem akartam a nőt zaklatni, zargatni sem személyesen, sem pedig telefonhívásokkal. Elég volt, hogy Alex ferdítés nélkül beszélt az állapotáról. Elég volt, hogy Tinával még mindig csak két-három percekre futottunk össze napi szinten és elég volt az, hogy visszazökkentem abba a világba, ami tulajdonképpen az enyém volt. A Balancé Studio, a próbák, az, hogy Davis apjának említésére kurvára viszketett a tenyerem és nem egyszer kívántam annak a faszkalapnak a halálát idő közben. Lesz vele még egy meccsem a jövőben, ha tényleg ki akartam szakítani a lányát abból a környezetből, amiben egyre mélyebb mocsárban gázolt. Hogy Tatiana nem tudta a teljes igazságot, miért harcoltam a fekete lányért ennyire, nem zavart.
Odakint az angol időjárást idéző szürke felhőkbe burkolt zuhogó eső kopogott az utca kövezetén, és apám kocsiján is, amivel a kórház épületéhez érkeztem, az alagsori parkolóban pedig ahogy leállítottam a motort, miután még egy utolsót söpörtem egyet a szélvédőn az ablaktörlővel, a világítás lekapcsolásával pedig ugyanolyan komor hangulat uralkodott a parkolóban, mint amit éreztem is. Két perccel később már a liftben álltam, zsebre pakolt kulcsokkal, jobbomban pedig a Miss Dragomirnak szánt csokrot lóbáltam. Meg sem álltam addig az emeletig, ahol el volt szállásolva a nő, és ahogy kiléptem a liftből, az orromba kúszott az alig áporodott levegő. Inkább volt kötszer illat, sebbenzin és némi hányás szag is elegyült ebbe a csodálatos hármasba, amit nem voltam hajlandó egészen beengedni. Gyűlöltem a kórházakat, mert legalább egy életnek tűnt az az időszak, amit a svájci hegyekben töltöttem fehér falak közt, az európai legjobb dokik társaságában. Még az sem halványította el az undort, hogy lett egy eszement haverom onnan, hogy egy-egy sakkpartira leültem az engem műtő dokival, vagy azoknak az emléke, hogy a srácokkal a hallban néztük inkább a Premier League meccseket, ahelyett, hogy magányosan a szobában szurkoltunk volna.
Ezekkel az emlékekkel haladtam el Jennifer nővérpultja mellett, aki ma úgy tűnt, szabadnapját tölti. Helyette egy szőke, szeplős arc nézett vissza rám a pult mögül.
- Mr. Lackwood! Kihez jelenthetem be, uram?! - csicseregte érdeklődő, megértő hangján.
- Miss Dragomirhoz jöttem, Lora. Bent van a szobájában még, igaz? Nem kaptam értesítést arról, hogy áthelyezték volna egy másik osztályra - mosolyogtam rá nem túl lelkesen, helyette inkább tovább léptem, hogy folytassam az utam. Volna, ha nem szólalt volna meg ismét a kicsike.
- Uram! - emelkedett meg ültéből, meg is köszörülte a torkát. Nem néztem vissza rá. - Nem engedhetem be oda Önt - tétovának tűnt a hangja, de próbált magabiztos lenni a kijelentésében.
- Ugyan miért nem? - álltam meg, hátranézve rá a vállam felett.
- Ön azok közé tartozik, akiket nem szeretne fogadni a... hölgy. Megkért minket, hogy ne engedjük be a továbbiakban hozzá, Mr. Lackwood - ahogy megindultam a nő felé, ő elhátrált a pulttól, egyúttal tőlem is. A mosolyom, amivel ránéztem, nem volt túl boldog.
- Ameddig én fizetem a hölgy egészségügyi ellátását, addig nem érdekel, hogy kit akar látni és kit nem. Ameddig hozzásegítem ezt az egészségügyet ahhoz, hogy a megfelelő eszközökkel lássák el a betegeiket, addig nem érdekel, hogy Ön, vagy akár Lester is mit mond. Ameddig van annyi pénzem, hogy mások alól a szart is kihalásszam vele, addig nem fog érdekelni, hogy ki mit mond, Lora. Hívja a biztonságiakat, de csak akkor, ha veszélyt jelentek itt bárkire is. Nem gondolnám, hogy ez az esély fenyegetne itt bárkit is, és nem hiszem, hogy a személyi szabadságomat korlátozni akarná. Nemde, Lora? - a szavaim mindenféle szimpátiát nélkülöztek. Gyűlöltem, hogy a pénzemmel, apám pénzével képes voltam visszaélni, mindig is utáltam az anyagiasságot, a kérkedést, de ha ez kellett ahhoz, hogy lássam azt a kibaszott nőt, akkor bárkit lefizettem volna, dögöljenek bele a pénzembe. Tisztességes munkával került a zsebembe minden font és minden dollár, óceánon túl és innen is. Amikor Lora enyhén lehajtotta a fejét, anélkül, hogy bármit is mondtam volna, vagy megaláztam volna, csak megfordultam, hogy végre bemehessek Miss Dragomirhoz.
A bütykeim hármat koppantak a fa ajtón, és csak akkor nyílt az ajtó, ha a halk bebocsájtást megkaptam. A sokk, az undor, ami kiülhetett a beteg nő arcára, nem tántorított el a célomtól, hogy újra lássam őt. Hogy újabb esélyt adjak arra, hogy megbeszéljük a továbbiakat.
- Üdvözlöm, Miss Dragomir - ha távolságot akart tőlem, meg fogom neki adni. A viselkedésemmel legalábbis biztosan, ha a távolmaradásomat nem is garantáltam neki. - Ne haragudjon, hogy egy hétig magára hagytam, de úgy gondoltam, megérdemli, hogy a szeretteivel lehessen - mert ebben a szar időszakban felértékelődik a családtagok általi biztonság. Amikor anyám meglátogatott a rehabilitációm során, hálás voltam neki. Tinával pedig.. hát nem mondom, hogy nem vesztem meg érte akkor, amikor belibegett a szobába abban a dögös szerelésében. Magam után behúzva az ajtót egészen Tatiana ágyáig sétáltam, hogy átnyújthassam neki a három fehér tulipánnal megtűzdelt zöldséget, amit csokornak hívnak általában.
- Nyugodtan hozzám vághatja, ha szeretné, de nem emiatt hoztam Önnek - még mindig olyan aprónak tűnt a takaró alatt. Ugyanolyan törékenynek, mint amilyen volt is. A picsába.
- Szeretnék bocsánatot kérni - ha a csokor már nem volt nálam, akkor a tekintetemet kivezettem az eső áztatta ablakon túli városképre. - Mert azzal tartozom Önnek. Igazából nem csak azzal - néztem vissza a nőre, a kék szemeibe.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

A honvágy csillapíthatatlanul feszítette szét a mellkasomat, amíg az édesanyám el nem kezdte énekelni azt a dalt, mellyel álmot hozott a szememre. Az ő hangja jelentette nekem a világmindenséget, az otthont, és magát Oroszországot is. Nem kértem többet, ha ő velem volt, akkor minden fájdalmat elviseltem, könnyebben küzdöttem meg a problémákkal is, de kellett nekem. Anyás lennék? Igen, és nem. Meg tanultam távol élni a családomtól, alá szentelni magamat egy másik akaratnak, a tánc is volt annyira fontos, mint az első helyen álló fogalom, de az most elveszett. Egy kis szeretetre éheztem, egy kis megértésre, hogy nem kell félnem, hogy nem fognak még egyszer megalázni, és összetörni, hogy nem lépnek át rajtam. A lelkem már nem bírta tovább a kritikát, az idegenektől érkező megítélést. Nyugalomra, és csendre vágytam, amit meg is kaptam az elmúlt egy hétben. Nem gondoltam arra a beszélgetésre a koreográfussal, túlságosan mélyen sebzett meg, hogy több könnyet pazaroljak rá. Megmondtam, amit megmondtam neki, és ez nálam a végét jelentette a nem létező megegyezésünknek is. Anya és Szergej is többször érdeklődött róla, de nem meséltem nekik, csak annyit, hogy együtt próbáltunk, de nem férünk meg egymás mellett. A szüleim konzervatívok, mármint egy másik világnak a szülöttei, és nem értették volna meg, hogy miért bántam ennyire csúnyán azzal a férfival, aki kifizette a számlámat. Anya hálálkodva rohant volna hozzá, szerintem imába foglalta volna a nevét, és arra unszolt volna, hogy kérjek bocsánatot, amiért nem nőhöz méltóan viselkedtem vele. Megsértett, már nem fért bele az ismeretségünkbe, hogy ennél tovább engedjem, hogy elfogadjam a negatív képet, melyet rólam festett. Nem lennék alázatos, és nem venném komolyan a balettot? Pont én gúnyolnám ki az életemet kitevő táncformát? Előítéletes voltam Mr. Lackwood-al? Igen! De ő miképpen mondott ítéletet a fejem fölött, miközben meg sem próbált megérteni? Mire ment ki a játék? A feltüzeléssel nálam nem ért eredményt, főleg nem azok után, hogy a felesége vette át a helyemet. Vékony határokon táncolt, és nem óhajtottam megadni neki azt, hogy behódoljak neki, nem így…nem úgy, hogy nőként taposott meg, és nem táncosként. Megtámadtak, ez nem kis dolog, ez nem olyan, amin át tudok lépni, és ismét tündökölni a színpadon. Megrázom a fejemet, és a kinti időjárási körülményeket lesem meg.
- Tatiana…hozzak neked ebédet? – anya a sarokban horgolja a sálamat. Nem mondta ki, hogy nekem készíti, de elég erős a gyanúm, hogy nem akarja, hogy megfázzak idefent.
- Nem, most nem vagyok éhes mama. – felelem neki halkan, és az egyik verseskötetet emelem fel, hogy az ölembe fektetve olvassak bele. – Kislányom tudod, hogy enned kell, mert le fognak gyengülni az izmaid. Nem csinálhatod azt, hogy halálra éhezteted magad. Hoztunk neked egy kis borscsát. Egy kis édességnek jobban örülnél? – anya játékos vigyorral az arcán folytatja a megkezdett műveletet, és felgombolyítja a másik felét a kis gombócnak. – Most nem kérek semmit. Nem kellene inkább neked is enni? Egész éjjel mellettem virrasztottál, és úgy tudom, hogy ma délutánra van jegyetek a színházba. Szergej meg akarja neked mutatni a várost..nem kell itt lenned mellettem. Megleszek. Az injekciókat már megkaptam, úgyhogy nem menekülök, és a nővérek is azt mondták, hogy ma nem várható több vizsgálat. – mosolyodom el szeretetteljesen, mert másképpen nem tudok a mamámra nézni. – Itt maradhatok, ha szükséged van rám…de Szergej valóban készült. – elpirul, tudom, hogy nekik is új ez a hely, és anya igazán akkor érzi jól magát, ha láthat is valamit ebből. Ne legyen hátránya, mert itt van velem. – Megleszek. – mutatom fel a kötetet, aztán sóhajtva megadja magát. Feláll, és eligazítja a félkész művét, majd a mellettem lévő asztalra helyezi, és egy homlokcsókkal búcsúzik. – Holnap újra jövök. Nem vagy egyedül. Ha bármi van, akkor üzenj Szergejnek, és nem számít, hogy éjszaka van. – látom, hogy fáradt, nem akarom marasztalni. Indulás előtt még megszorítom a kezét, majd integetve sóhajtok egyet. Nem mertem előtte kivenni a tabletet, melyet Alexander hozott be. Egyből rákeresek egy videóra, és elindítom. Szinte azonnal a hatalmába kerít az a fura izgalom. A szám elé kapom a kezemet, és örömkönnyekkel a szememben nézem végig a nagymamám egyik alakítását. Gyönyörűen mozgott a színpadon…istenem, de hiányzik. Olyan mélyen merülök bele a darabba, hogy csak arra kapom fel a fejemet, hogy valaki kopog.
- Jöjjön be. – a tableten megállítom a videót, de le is fagyok, amint a kékjeim annak a férfinak a kékjeivel találkoznak, akit szerettem volna elfelejteni. – Mr. Lackwood mit szeretne? – érdeklődök semleges hangon, és megpróbálom eltüntetni az előbbi sírásom nyomait. A nekem szánt csokron egy pillanatra elhűlök. Mi ez? Minek akar nekem virágot adni? Elveszem tőle, de értetlenül pillantok fel rá. – Ezt miért hozta? – kérdezek rá, de amint bocsánatot kér…hallgatásra bír. Figyelem őt, és a gesztust is megpróbálom helyretenni a fejemben, de nem megy. – Egy hétig távol maradt? Nem vártam többet ide, és ezt Ön is jól tudja. Miért kér bocsánatot tőlem? – most egyáltalán nem támadólag kérdezem, a vegytiszta kíváncsiság szól belőlem, mert az biztos, hogy a történtek után nekem mondanivalóm nincs.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

Világ életemben a logikus gondolkodás híve voltam, és csak egyszer sikerült magamra haragítanom egy embert azzal, hogy hirtelen meggondolatlanságot csináltam a nagy pofám végett. Minden egyes lépésem és döntésem egy - talán - előre eltervezett sakkjátszma lépéseinek is beillettek volna, ha akartam, de sosem voltam az az ember, aki mindent, az ég világon mindent eltervezett volna. Hiába is tettem volna, mert a balett volt az egyetlen az életemben, aminél fejet hajtottam és szabálykövetővé váltam, alázattal nézve és megismételve minden egyes mozdulatot, hogy tökéletesíthessem a tudásom, azt pedig, hogy hogyan is adtam át ezt másoknak, kivételesen a személyes bájomnak tekintettem. Megfűszerezve némi üvöltéssel, alávetve a diákjaimat némi lehordásnak és a kényszernek, hogy ha nem ment valami, akkor perceket, órákat töltöttünk azzal, hogy csak azért is meg tudja a delikvens csinálni, mielőtt útjára bocsájtottam volna.
A munkám volt az egyetlen, ami még maradásra bírt, ami arra ösztönzött, hogy ne hajoljak meg apám akaratának és ne tuszkoljam bele magam egy olyan világba, amit a hátam közepére sem kívántam. Neki is megvolt a maga élete a maga karrierútjával, ahogy nekem is. Már kurvára messze voltunk a középkortól, hogy a feudális világot követve a szakma apáról fiúra szálljon. És ha már középkor, egy kibaszottul elfajzott trubadúrnak éreztem magam ezzel a három fehér szirmos szarral a gaz közepén, de a nők mind odáig voltak ezekért a.. figyelmességért. No nem, azért verset szavalni nem fogok a nőnek, az fix. A feltett kérdésre gondolkodás nélküli választ adtam.
- Mert beteg - a nagyanyám most biztosan huncut mosollyal csapta volna össze a kezét, amiért ilyen romantikus vonalon mozogtam, nekem meg ettől kényszerűen fordult a gyomrom. Mamával képtelen voltam megértetni, hogy a mai világban már nem azok az értékrendek voltak, mint az ő kiscsirke korában valamikor a negyvenes évek környékén. - És azt hiszem, ez inkább illik önhöz, mint hogy a rózsa émelyítő szagában kellene aludnia - vontam meg a vállaimat nemtörődöm stílusban. Az igazmondás sosem tartozott a gyengeségeim közé, és azt hiszem, hogy ez volt az egyik indok, amiért a koreográfus társak, ellenlábasok mindig is fújtak rám. Hogy érdekelt-e? Úgy igazán? Nem, lefostam magasról, hogy ki milyen véleménnyel gondolkodott rólam, főleg azokkal nem foglalkoztam, akik mindenféle ismertség nélküli kritikával borultak le a kibaszott magas lovukról, hogy egy kurva nagyot taknyoljanak közben. Ámen. Az, hogy a bocsánatkérés kicsúszott, az sem volt tervben. Vagy mégis. De, ha jobban belegondolok, az egész ittlétem célja egy volt csak: megbeszélni azt, amit mindketten elszartunk.
A nő kérdésére az arckifejezésem csak egy pillanatra sötétedett el, és mielőtt meggondolatlanul ráültem volna az egyszemélyes ágyának matracára a lábához, mint egy hajléktalan kutya, aki simogatásra vágyik, inkább elléptem tőle, vele együtt pedig a gondolataimat is csak annyi időre, hogy a már kipróbált széket megint megemelve és odacipelve az ágya mellett üljek rá a bútorra.
- Sokszor agyatlan faszfej tudok lenni, Miss Dragomir - néztem bele egyenesen a szemeibe, az ujjaimat összekulcsolva az ölemben. Nyugodt testtartással ültem, és már harmadik napja fájdalomcsillapító mentes életet éltem. Úgy tűnt, hogy az idegbeteg pillanataimban sűrűbben nyúltam a gyógyszerért. Meglepetés! - Azzal, ahogy beszéltem önnel, értse meg, hogy nem maga ellen szóltak a szavaim, de beismerem, durvább voltam, mint kellett volna. A nagyanyám biztosan a fakanalával koppintott volna a fejemre, ha ezt meghallja, de nem volt itt, és nem is meséltem neki erről az egészről - ahogy előredőltem, a kezeim a képemből egy rusnya sharpei-jé formálták, úgy összegyűrtem az arcom az ujjaimmal és a tenyereimmel, és amikor kidörzsöltem a bőrömből némi fáradtságot, a térdeimen megtámaszkodva, előredőlve néztem még mindig a nőt. - Nem érdemelte meg azt, ami történt önnel, és én sem bántam kesztyűs kézzel aztán önnel a következő napokban, egészen a műtétig és egy héttel ezelőttig sem. Kvázi egyedül érkezett egy idegen országba, aminek a nyelvét még mindig nem tudja teljesen megérteni, ráadásul olyan elvárásokat támasztott önmaga elé, ami alapvetően egészségesen is igen megterhelő tud lenni. De értse meg, nem ön ellen vagyok. Egyetlen szavammal sem, egyetlen megmozdulásommal sem, mert pontosan tisztában vagyok azzal, milyen feladni egy álmot, egy életet. Pontosan tudom, hogy milyen egy szempillantás alatt elveszíteni mindent és nem azért voltam keményebb önnel, mert ugyanazt a sorsot akarom önnek, mint ami az én jussom is - a tenyerem végigkaparta a borostámat. Végre eljutottam a borotválkozásig - úgy négy napja, szóval már kevésbé voltam Jeti, most inkább egy megnyírt birkaként brillíroztam.
- Azt szeretném, ha.. bármilyen távolinak is tűnik az, hogy a színpadon lássa önmagát, Miss Dragomir, ne adja fel. Ne higgye el azt, hogy ez itt - mutattam a lába felé - ...a vége lenne annak, amit egészen eddig felépített, amiért küzdött. Hogy hisz nekem? - vontam meg a vállaimat ismét. Nem voltam abban a pozícióban, hogy agyturkászt játsszak, hogy bármiről is próbáljam őt meggyőzni, mert amennyire orosz volt, úgyis a saját feje után ment, mint egy makacs öszvér.
- Csak ne adja fel - dőltem hátra, a szék támlájának. - Kérem! - tettem még ezt hozzá. Nem hittem a hamis ígéretekben. Nem akartam azokat hallani, mert mind áruló volt. Ahogy az egykori igen is már elhalványodott, a legfontosabb igen, amit az életemben valaha kimondtam.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

A kilátástalanság fekete hálója nem tartott fogva olyan mélyen, nem szőtte körém fonalágait, mint pár nappal ezelőtt. Csúnyán elbántak velem, anya ezeket a szavakat használta, és nem is igazán a támadásra volt kíváncsi, hanem arra, hogy nem becstelenítettek-e meg odalent, nem vették-e el a méltóságomat. Senkivel sem beszélgettem a szexuális életemről, de anya előtt színt kellett vallanom. Nagyon féltett, hogy amiatt kerültem ennyire padlóra lelkileg, mert meggyaláztak, de szerencsére ez a helyzet nem állt fenn, de mégis, ő volt az, aki felnyitotta a szememet, hogy mitől tartottam a legjobban. Nem akadtak nagyszabású eszközeim, nem voltam gazdag, mármint nem úgy igazán, ahogyan a táncosokról gondolnák. Akadtak takarékszámláim, de az egyszerűségre törekedtem. Nem éltem nagy lábon, nem vásároltam magamnak felesleges dolgokat sem, szóval szerényen költekeztem, de ennél többre neveltek. A nagyszüleim, de még a szüleim is abban a nevelési módszerben hittek, hogy egy nő csak akkor értékes, ha érintetlen, és tartja magát. Nem esik bele az első férfibe, nem adja oda magát, és ha kell, akkor vár a megfelelő udvarlóra. Odahaza nem volt szava olyan mértékben a gyengébbik nemnek, mint ebben az országban. A szabadelvűség, a mindent lehet nekem nem jött be, és idegenen hatott, ha ezt másokon láttam. Az itteni társulatban a diákok hangosan nevettek a szünetekben, esténként együtt mentek szórakozni, ez Moszkvában nem volt jellemző. Magányos farkasokként éltük a mindennapjainkat, és minden egyes szabad percünkben gyakoroltunk. Elkalandoznak a gondolataim, ahogyan a mamámat figyelem a képernyőn. A felvétel régi, és nem éppen a legjobb minőség, de nekem a világomat jelenti. Meg is lepődtem, hogy fent van a világhálón, és bármikor rá lehet keresni. Nekem fura ilyen eszközökkel élni, de Alex azt mondta, hogy nem kell bűntudatot éreznem miatta. A modern kütyüket hasznosan is fel lehet használni, nem feltétlenül a butulásra fejlesztették ki. A mosolygásom akkor marad abba, amikor kopognak az ajtómon, és egy olyan férfi jelenik meg, akit nem vártam, és nem óhajtottam látni az elkövetkező hetekben. Még frissen élt bennem az emlék, hogyan is bánt velem legutóbb, hogyan sértett vérig a szavaival, és miként viselkedett velem. Nem is egyszer elevenítettem fel a vitánkat, próbáltam összefüggést találni benne, vagy egy kis értelmet, de mindig oda jutottam vissza, hogy nem érdekli az állapotom, csak a testi felépülés, a támadás másfajta jellege nem nyerte el a tetszését. Nem látott belém, és azt feltételezte, hogy ha már úgyis merev voltam vele, akkor könnyedén birkózom meg a sérülésemmel is. Tévedett, ahogyan én is abban, hogy esélyt adtam neki. A csokor a kezében egy váratlan ajándék, nem számítottam rá. Nem is készültem fel rá. Az ujjai egyszerűen válnak meg tőle, és adja át a kezembe. Megszeppenve forgatom a három szál tulipánt, majd az orromhoz közelítem, és megszagolom őket. A tavasz jött eszembe, az éledező természet, a vad és érintetlen táj szépsége. Soha nem jártam még Oroszországon kívül, de már rengeteg képet láttam lenyűgöző tájakról…bárcsak eljuthatnék oda…az illatuk rabul ejt, de nem feledkezhetem meg az érkezéséről Mr. Lackwood-nak, így a dolgok közepébe vágva kérdezek rá, hogy miért van itt.
- Kérem, ne mondjon csúnya szavakat….eleget hallottam már. – csendesen figyelmeztetem, de nem avatkozom közbe, amíg mondandója van felém. Az arcmimikáját figyelem közben, hogy mennyire őszinte, hogy mit is vár tőlem tulajdonképpen azzal, hogy bocsánatot kér. Felejtsem el, hogy a földbe tiport, hogy üvöltött velem, hogy semmibe vette az érzelmeimet? A nagymamája említésére nem felelek, de elképzelem az öreg rokont, ahogyan megrója érte…talán egy kis jó modort is tanulhatott volna tőle. Mennyivel értékesebbek a régi eszmék, a vének, akiktől csakis tanulni lehet. A saját múltjára való utalás, a gesztusok, ahogyan előredől, és végül színt vall nekem. A kérése lágy, és megindító. Elpirultan fordítom el róla a tekintetem, mert zavarba hoz, könnyeket csal a szemembe. A virágokat a mellkasomhoz rántom, és mélyeket lélegezve szedem össze a gondolataimat.
- Még soha senki nem kért tőlem bocsánatot… - hajtom le a fejemet. – Tudja…idegen az ország, az emberek, az itteni szokások. Nem vártam volna Öntől, hogy idejön, és megpróbálja ezt…én csak. – ekkor már nem tudok a könnyeimmel megbirkózni, és az elsők ki is csordulnak. – Nem akarom feladni, csak tudja…a támadás, azok a férfiak, és az az este… - törik ki belőlem a vallomás. - …megráncigáltak, az arcomba üvöltöttek, majd…leszúrtak, és magamra hagytak….egyedül voltam.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

A táncban nem kell beszélni, legalábbis nem a verbális formában. Ott a test mozog együtt a zenére meghajolva, és ha éppen partner is akad, akkor a másikkal egyetemben egy olyan ritmust kell megtalálni, ami nem darabos - hacsak nem a zene üteme követeli azt meg -, inkább harmonikus, minden esetlenséget elkerülve. Mégsem esett nehezemre az, hogy kíméletlen őszinteséggel rohamozzam meg az embereket akár a próbákon, akár egy viták közben, mert nem voltam vadember, nem a barlangi rajzokon nőttem fel. A nagyanyám, a szüleim mind-mind az oktatás szentségében hittek, és ha arra volt energiám, hogy a balett világában merüljek el, akkor apám azt is megkövetelte, hogy minden más tárgyból is az elsők közt kellett lennem. Ha hányaveti voltam és nemtörődöm, akkor a táncon sem vehettem részt, és csak egyetlen egy órát kellett kihagynom, hogy aztán már egy-egy mozdulat is nehézséget okozzon a következő meglátogatott próbán. Pontosan emiatt váltam éjjeli bagollyá, és olyan éjjel is akadt, amikor akár kettőig is ébren voltam, csak hogy apám kisajtolja belőlem az ő maximalizmusát.
Az oktatás pedig nem vált az ellenségemmé. Csak valahogy totál feleslegesnek tartottam a logaritmusokat, és ha elém tettek volna ebben a szent pillanatban egy másodfokú egyenletet, nem biztos, hogy képes lettem volna már megoldani. Közel a harmincnyolchoz már nem voltam olyan éles elme, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, és ez rendben is volt. Mégis, egy hirtelen jött széles mosoly szabdalta végig a képem arra a megrovásra, amit Tatiana mondott arra, hogyan is beszéltem, de nem vettem magamra. Úgysem bírtam sokáig, és ha az elkövetkezendő fél órát baszdmegok és kurvaéletbék nélkül kell kibírnom, talán képes voltam feláldozni magam az ügy érdekében. De nem vállaltam érte felelősséget. Bocsánatot pedig a szóhasználatomért - ezért biztosan nem fogok kérni.
Az, hogy a szavak és a mondandóm úgy ömlöttek ki a számon, mintha szófosásom lett volna, vagy épp szavakba tömörült hányással szabadultam volna meg a sok szartól, nem lepett meg. Néha sikerült egészen közlékenynek is lennem, A-ból B-be eljutva, kihagyva Ádámot és Évát ugyan, de megoldottam, hogy végül a nő felé intézett kérésem is helyet foglaljon a szavaim végén. Muszáj volt megértenie, hogy nem ítéltem el őt, legalábbis nem olyan értelemben, mint hitte volna, de nekem nem volt választásom. Az én karrierem kettétörve lógott mellettem felakasztva a fogason a kórházi ellátásom során, míg neki lehetősége volt arra, hogy felálljon, hogy felépüljön és Tina elé állva, felszegett fejjel valamikor ismét a színpadra állhatott. Őt nem azzal fogadták a kórházi ágyon, hogy örüljön, ha nem kell kerekesszékbe kényszerülnie. Botra támaszkodni és nem kell kacsába fosnia, ha nem kel ki az ágyból. Hazudnék, a picsába, hazudnék, ha azt mondanám, nem pergett le a kilenc évvel ezelőtti történelem a szemeim előtt.
Nem tulajdonítottam túlzottan jelentőséget annak, hogy már nem engem nézett Dragomir, az engem semmiben sem befolyásolt, de amikor a hangja megtörte a közénk beékelődő csendet, sóhajtásra késztetett. Megint egy dolog, amire az orosz nép képtelen volt. Bocsánat, sajnálom. Két olyan egyszerű szó, aminek az elhagyásával kvázi csak jegesmedvéket neveltek fel. Csoda, hogy ennyire merevek voltak ezek az északi népek? Megállíthattam volna, hogy tartsa magában a könnyeket, a félelmeit, de ehelyett körülnéztem, amikor már a könnyei patakzottak, és ahogy megpillantottam azt a nyomorék dobozt, egyetlen szó nélkül álltam fel a székről, hogy felkapva azt visszaüljek a székre. A zsebkendővel teli dobozt letettem a nő mellé az ágyra, miközben őt figyeltem.
Nem, nem fogom őt megérinteni. Nem fogom őt átölelni, sem pedig meglapogatni a vállát, hogy minden rendben lesz. Meg különben is feküdt, igen béna ölelés lett volna az, ha ráborulok.
- Két dolgot tanultam meg igazán a házasságom évei alatt, Miss Dragomir. Az egyik az, hogy tudjak bocsánatot kérni úgy, hogy az hiteles és őszinte legyen. A másik pedig az, hogy minden félelem nélkül képes legyek azt mondani valakinek, hogy szeretem - sóhajtottam fel, és ha a lány nem vett még ki zsebkendőt, akkor én nyúltam a dobozért, hogy kihúzzak neki egyet és átnyújthassam neki azt. - Akkor egyedül volt, Tatiana, ez igaz és rohadtul irritál, hogy két férfi volt annyira bátor, hogy egy nőt megtámadjanak - érezhette a szavaimból a nő, hogy a bátor szó tulajdonképpen erősen ironizáló és kritizáló volt, mert a legszívesebben kerékbe törtem volna az ilyen faszokat. - De azóta Alex minden lépését úgy figyeli, mintha a biztonsági szolgálatának fejese lenne, és itt van a családja is, mellettük és velük könnyebb lesz - mielőtt még meggondolhattam volna a nő alkarjára csúszott a lapát kezem, ujjaim ráfonódva a baromira vékony kezére, bátorító jelleggel. - Ha az kell a felépüléséhez, hogy minden nap órákat sírjon, vagy hogy... - a pillantásom a csokorra tévedt. Napokon belül el fog hervadni és aztán meg kurvára ki lehet dobni azt a szart a kukába. A picsába! Elengedtem a nőt, állva nézve bele a szemeibe. - Várjon meg. Úgy értem mindjárt jövök - baszdmeg, mégis hova a picsába mehetne? Ágynyugalomra van ítélve, még a mosdóba is segítséggel képes csak kibotorkálni. - Tíz perc! - és már ott sem voltam, hogy az ajtót magam mögött behúzva végigrobogjak a folyosón, a lifttel pedig a földszintre érve néztem körbe, hogy aztán azt a kis boltot célozzam meg, amit mindig is kurvára elkerültem. Most mégis egy nagy levegővel léptem be oda és két percnyi néma káromkodás után a hitelkártyám érintette a terminál paypass felületét. Öt perccel később megkockáztatva a kopogtatás nélküli belépést rontottam be a nőhöz megint. Túlzok, mert csak nyitottam és csuktam az ajtót, a kezemben pedig egy barna cucc bolyhos felületéből fülek álltak ki, amitől megszabadulva padkoltam le Tatiana ágyára a nő mellé. A béna plüsskutya tényleg az volt. A fején kereszt alakú ragtapaszt mímelő csíkok voltak ráfércelve, a jobb mellső lába az ülő állatnak pedig fel volt kötve a nyakába. A retardált kutya volt még a legnormálisabb a rózsaszín unikornisok, lila medvék és sárga tyúkok tábora közt.
- Tudom, hogy béna, de ez volt a legjobb - böktem a fejemmel már megint a széken tespedve a kutya felé. És hogy mit akartam ezzel? Nekem még mindig megvolt az a majmom, amit a születésemkor a kiságyba pakoltak. Majd' negyven éves, nyúzott kisöreg már, de még mindig él. Valahol anyámék házában, de még megvan.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

A balett az életemet jelentette, nem láttam más kiutat, nem is érdekelt különösebben semmi más, mert ebben a szellemben nőttem fel. Nem volt választásom, nem is akartam mást, mert elképzelhetetlen volt, hogy ne a színpadon táncolva töltsem a mindennapjaimat. Hetekkel ezelőtt ez az életforma egyik percről a másikra vált gyötrelemmé, és az áhított szerelem messzebb került tőlem, mint eddig valaha. Nem bátorított semmi, szabadulni szerettem volna a bennem dúló érzésektől, a rajtam csüngő szemektől, és a kérdések hadától, hogy mi lesz velem. Édesanyám jelenléte sokat segített, hogy ne forduljak még jobban magamba, de aztán nem várt fordulatok köszöntöttek be az elmúlt napokban, és nekem meg kellett hoznom egy döntést, melyről eddig senkinek sem beszéltem, és nem is óhajtottam, de a sors felülírta a kérelmeimet, amint egy nem várt idegen lépte át a kórházi szobám ajtaját.
Nem esett jól a jelenléte, nem is vágytam Mr. Lackwood társaságára a legutóbbi találkozásunk tükrében, hiszen megsértett, és ahogyan kiolvastam a szavaiból még meg is alázott volna. Nem dobott fel az igazság sem, mely hozzákötött, és ha ugyan nem mondtam ki, de valamiféle hálát társítottam hozzá amiatt, hogy kifizette az ellátásomat. A szüleim büszkén vallották volna, hogy mennyire gáláns, csak éppen az okot nem értettem jómagam sem. Házas, a felesége az új üdvöske, aki a helyemre fog lépni, és ha józan paraszti ésszel gondolkodunk, akkor most mellette kellene lennie, és nem az én szobámban. Kitiltottam, bár sejtettem, hogy nem sokat érek vele, ha jönni akar, úgyis jönni fog, csak egyszerűen nem éreztem helyénvalónak, hogy a jövőben megkeressen, ha olyan véleménnyel van rólam, ahogyan azt az elmúlt alkalommal kifejtette. Még most is fájdalommal gondolok rá, hogy mennyire félreismert, vagy én tulajdonítottam többet neki azok után, hogy megnyíltam a hotelszobában, és elmeséltem neki az egyik titkomat. Kér ezen rágódni, kimérten fogadom, nem leszek vele udvariatlan, nem is engedné a mama, és ki tudja, hogy mikor lesz jelen megint az édesanyám, ha ő is itt lesz. A virágra egyszeriben reagálni is elfelejtek, mert rabul ejt a szépségük. Lefoglal a gesztus, és vele együtt az illat is, mely körbeölel, és egy kis boldogságot csempész a mai napomba. Nem szomorkodom különösebben, nem jött be a terápia, amit ajánlottak, de abban talán segített, hogy tisztábban lássak, és elfogadjam az elkerülhetetlent. Hallani sem szerettem volna erről a megoldásról, de nem húzhattam az időt, ha már ágyhoz lettem kötözve.
Kicsit összezavar, vagyis nagyon…mert erre nem számítottam. Miért kellett virággal jönnie, és bocsánatot kérnie tőlem? Nem kellett volna, akkor könnyebben túlteszem magam a történteken, és ha készen állok, akkor a nyilvánosság elé tárom a döntésemet, de most…úgy érzem, hogy sokkal nehezebb lesz, ha Keith Lackwood ilyesmikkel tömi a fejemet.
- A házasság bonyolult intézmény. – felelem halkan a könnyeimmel küszködve, mert amit ő lát, és amit én látok teljesen messze állnak egymástól. A balett nem az egyetlen probléma jelenleg, és ahányszor elmeséltem neki, hogy mi nyomja a szívemet, ugyanúgy továbblépett rajta, mint mások…egyedül az édesanyám, és Alexander vették észre, hogy sokkal súlyosabb a háttérben húzódó baj, mint az elején hitték volna, bár még a mama is csak sejti, hogy megkísértettek a rémek, és ezektől jó ideig nem fogok tudni megszabadulni. Nem szeretek Amerikában lenni, és ezen már nem változtat az sem, hogy lehetőséget kaptam a maradásra. A támadás újabb felelevenítése csak sajgást hoz, felszakítva a sebeket a lelkemen. Zokszó nélkül emelem el a zsebkendőt, és itatom fel a könnyeimet, de annyira nehezemre esnek a mozdulatok is. – Azok a férfiak mocskosak voltak. – fakadok ki, hozzám nem méltóan emészt a bűntudat, a méreg, és a düh egyvelege, de az égvilágon semmit sem tehetek. Veszek egy mély levegőt, és elfordítom róla a kékjeimet, hogy ne lássa, mennyire magam alatt vagyok. Hasztalan úgy tennem, mint aki jól van, mert kilométerekről lerí rólam, hogy megviseltek a történtek, és a kórházi tartózkodásom sem segít azon, hogy felépüljek, de az említett szeretteim valóban hozzájárulnak ahhoz, hogy a szenvedésem könnyebb legyen. Az intim mozdulatra, hogy a keze az enyémre csúszik, csak ijedten kapom rá a pillantásomat, de a karomat nem húzom el. – Hova megy? – csúszik ki a számon, mikor magamra hagy, és kirohan a szobából. Nem értem őt, csak bámulok a nyitott ajtó után, és várok a csodára, de nem történik semmit. A csokrot a mellettem lévő asztalkára fektetem, és a mobilt is elteszem, ha már megzavart a videó nézésben, aztán hirtelen tér vissza egy plüssel a kezében.
- Ez mi? – a kérdés abszurd, mert én is látom, hogy egy kutya az. Tüzetesebben vizsgálom meg a szőrös állatot, és húzom az ölembe. A fülei elállnak, de mégis az egyik legkedvesebb ajándék. A hasamhoz ölelem, és némán magamba roskadok…aztán egy mély sóhaj törik fel az ajkaim közül, és egy borítékot halászok elő a kis szekrény fiókjából.
- Ez az Öné…vagyis Ms. Davis-é. Az ajánló levél, amit kért tőlem…emlékszik…én is megtartom, amit ígérek. – nem nézek a szemébe, mert így kimondva valósággá fog válni, amit nem akarok. – Mr. Lackwood a napokban megérkezett a Marinkszkij Társulat egyik vezetője. Elbeszélgettem vele, és úgy láttam jónak, hogy visszautazzam Moszkvába. A gyógyulásom még el fog egy ideig tartani, de nem akartam úgy elmenni, hogy ezt ne kapja meg. Dr. Lester szabadságra ment, így nem is tudom folytatni vele a megkezdett kezeléseket, de ajánlott mást, aki segíthet talpra állni. A helyemre egy másik társam fog érkezni a Társulatból. – az ujjaim a mondandóm közepén belemarnak a plüss fülébe, hogy erőt merítsek belőle.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

A táncnak köszönhettem azt, hogy az érzelmeimet sosem tudtam a szőnyeg alá söpörni és nem létezővé tenni azokat, de azt hiszem, hogy apám kemény nevelésének köszönhetően, valamint az én viselkedésem is olyanná tesz, aki nem a puhapöcs kategóriát személyesíti meg. Nem ítéltem el az esendőséget, sem pedig a döntésképtelenséget, de idő előtt váltam türelmetlenné ezekben a helyzetekben. Egyedül a terem volt az a játszótér, ahol nem hajtottam fejet az engedékenységnek és ha kellett, akkor megtörtem azokat, akik fennhordták az orrukat. Az alázat és a kreativitás kapott csak ott helyet.
És azt sem merem állítani, hogy minden döntésem mögött megfontolt érvek állnának. De ha egyszer kijelentek valamit, ahhoz, hogy azt megmásítsam, kőkemény ellenérvek szükségesek vagy csalódások. Lehet, hogy Tina már rég elindult azon a vonaton, ami elviszi egészen Baszdmeg városba Hisztifalván keresztül, de elérkezett néha az az idő, amikor még azokhoz sem volt kedvem, akik a legközelebb álltak hozzám. Pontosan ez az előre nem megtervezett akció vezetett el ide is, ennek a kórháznak ennek az osztálynak ehhez a kórterméhez, amiben Tatiana Dragomir volt most a használója. Már jó pár napja.
- Nagyon visszafogottan jellemzi, de igaza van, szó se róla - egyeztem bele abba, amit a házasság intézményéről vallott. Még ha egyébként soha nem is panaszkodtam róla, senkinek sem, tudtam, hogy milyen nehézségek jellemezték azt általában: meddőség, gyermektelenség, megcsalás, féltékenység, elidegenedés. Azt hiszem, nálunk nem pont ilyen problémák merülhettek fel, de az egyedül az én problémám volt a feleségemmel egyetemben és most már abba sem kötöttem bele, amit a támadóiról mondott. Miért tettem volna? Reméltem, hogy egyszer a rendőrség végre normálisan is képes végezni a dolgát és végre elkapják az igazi tetteseket, ám hiába minden, ha már egy életet megrontottak és elvették tőle a másokba vetett hitét és reményét.
A kisebb szófosásom eredményeként egy olyan mozzanathoz értem, aminél rájöttem valamire, és mielőtt még magyarázkodásba kezdtem volna, már ott sem voltam, hanem a le is út, fel is út elvét követve lekanyarodtam a bolt bejáratánál. Nem érdekeltek az eladó szavai, az akciók vagy az egyenruhájának orvos jellege, mert már ott sem voltam, és amikor újfent becsuktam az ajtót magam mögött a kórteremben, Tatiana értetlen pillantására, amivel a kutyát nézte, csak megvontam a vállaimat.
- Szerintem kutya. Annak néz ki - A kutya a nő ölében pihenve bámult gombszemével a nagyvilágba, hagyva, hogy a bundába mélyedjenek azok a vékony, fehér ujjak. Ahogy megmozdult és a szekrény fiókjából kivarázsolta a levelet, összevontam a szemöldökeimet, de ahelyett, hogy a levegőben tartogatta volna, kivettem a kezéből a borítékot.
- Igen, emlékszem, hogy mit kértem Miss Davisnek - nem bontottam ki a széken ülve a levelet, egyetlen betűt sem olvastam el, mert tudtam, hogy a nő szavaiban hihetek. Az alkunknak is, mint az érmének két oldala volt: egy adok, és egy kapok, de jelenleg azt gondoltam, hogy csak a kapok része volt rendben. Kurvára semmit nem tettem Dragomirért, és ez nem tetszett. Mer Dashkov nem azért keresett meg, hogy a kibaszott egészségügyi ellátását fizessem. Nem is azért, hogy minden faszsággal ellássam őt. Nem! Az én részem az lett volna az egyezség szerint, hogy Tatianát edzem. Hogy segítek neki újra a színpadra állni. - Köszönöm - a hála nem csöpögött a szavaimból, de értékeltem, és a köszönetem pedig a legőszintébben csengett, amit csak hallhatott tőlem. Tudnom kellett volna, hogy ez csak felvezetés lett volna a részéről, mert a továbbiakban minden egyes szava méregfullánkként fúródott belém, a haragom pedig egészen mélyről kúszott felfelé a gerincem mentén, hogy az arcvonásaim megkeményedjenek, minden addigi együttérzést elsöpörve a képemről.
- A Lestert helyettesítő doktor Moszkvában él? - kényszerítetten nyugodttá és üressé vált a hangom. - Ha az orvosa azt mondja, hogy ott lenne a legjobb önnek, azt megértem, de ha csak azért szeretne elmenni innen, mert undorodik tőlem, az ellátástól, attól, hogy bántották önt, akkor azzal nem értek egyet, de mégsem kötözhetem az ágyhoz, nem igaz? - letettem az addig tartogatott levelet Tatiana mellé az ágyra. Mert nem csak Davis szabadulását jelentette az egy olyan környezetből, ahonnan élve nem fog kikerülni, hanem az ígéretem is vele érkezett a takaróra. Újabb dolog, amiben csalódást okoztam magamnak és elbuktam. Nem vihettem végbe azt, amit eldöntöttem és nem tudtam segíteni egy olyan embernek, akinek szüksége lett volna rám. Nem voltam önostorozó, de gyűlöltem elbukni egy olyan feladatban, amit az előtt kellett feladnom, mint hogy elkezdtem volna egyáltalán.
- A jard is elengedi a lezáratlan ügy ideje alatt is? Nem fogják önt kötelezni arra, hogy maradjon a nyomozás végéig? - érdeklődtem tőle, és ha Tina sokkot is fog kapni, hogy a színház próbája közben berongyolok a székek közti soron, akkor is meg fogom kérdezni azt a szarházit, hogy mégis mit mondott Dragomirnak, amiért a nő mégis csak az oroszoknál köt ki.
- Várjunk! - akadtam el, ahogy eljutott az agyamig minden részlet. - A helyére érkezik valaki? Akkor ez azt jelenti, hogy Tinától is el fogják venni a szerepet? Vagy a nő, aki érkezik, ő lesz a helyettes, ha esetleg valami gond adódna Tinával? - kérdeztem rá erre, mert konkrétan gyűlöltem, ha valamiről nem tudtam.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

A megbocsátás, és a szeretet kinyilvánítása nem tartozott rám, mármint érvként, melyet Mr. Lackwood felhozott. A feleségét ugyan nem emlegettük tabuként, de rájöttem idővel, ha rosszul reagáltam le a nevét egy beszélgetés során, vagy szimplán felhoztam egy vita alkalmával, akkor erélyesebben lépett fel ellenem. Megértettem a célzást, és tanultam az esendőségemből, így jónak láttam azt is, ha megválogatom a szavaimat, ha ő kerül témába. Nem merülnék bele a részletekbe, a bonyolult kellően jellemzi a viszonyukat, és eléggé távolságtartó ahhoz, hogy ne folytassa a megkezdett gondolatmenetet, mert félő, hogy olyat mondok, amivel sikerül kihoznom a sodrából. Tina már az ő gondja, és nem az enyém. Napokkal ezelőtt még miatta sírtam volna, de rájöttem, hogy nem tett keresztbe, csak örül a szerepnek, ami engem illetett volna, ha nem ér támadás. Nem kedveltem a nőt, ez igaz, de nem is kívántam neki rosszat, így arra sem fájt a fogam, hogy még jobban elhidegüljön a férjétől. Olyan ék voltam én, amit nem vállaltam, és bármennyire is igyekeztem volna a jövőben arra orientálódni, a Társulatom tett róla, hogy az itteni pályafutásom véget érjen. Lesérültem, nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek képes tartani a tempót, és nem azért fizettek mindent nekem, hogy egy ágyhoz láncolva valami „talánra” várjanak az itteniek. Rólunk kellett volna szólnia ennek az évadnak, de Lina jobban van, és szíves-örömet átvállalja a maradék időt, ha lement a Hattyúk tava. Nem mertem volna ellenkezni, és én is úgy láttam jónak, ha nem erőltetem a próbákat. Dr. Lester nem kertelt, mikor utoljára benézett hozzám. Nem hetek kérdése a felépülésem, hanem hónapok, de az is csak attól függ, hogy mennyire leszek makacs…és erőszakos…nem akartam harcolni. Az arcomra volt írva, hogy ez nem az én terepem, túl nagyot álmodtam, és beletört a bicskám. Ha nincs Hattyúk tava, a többi előadás sem érdekel, majd otthon rehabilitálódom, és visszatérek, ha készen állok rá. A szavak elhalnak, mert a sírásom közbeszól, és a férfi lelép. Nem tudom értelmezni a magatartását, sem azt, mikor egy plüssel tér vissza. A gesztus kedves, és talán egyfajta búcsú, bár még nem vallottam őszintén előtte, de eljött az idő. A borítékot előhalászom a fiókból, és felé nyújtom, nem nagyon tudok még mozogni, ezért el is veszi tőlem, de nem néz bele.
- Nincs mit. – közlöm egy fáradt mosollyal az arcomon, és mielőtt még folytatnám a mondandóm, a kutyát helyezem az ölembe, hogy pótcselekvésként a fülét vakargassam. A könnyek megszáradtak már a szemem sarkában, ez az érzés egészen más, torokszorító, és egyszerre felszabadító is, csak a reakció megint ismeretlen számomra. A férfi minden rezdüléséből süt, hogy megleptem, de nem a jó értelemben. Az arcvonásai kemények, már nincs benne meg az előbbi érzékenység, vagy talán csak én láttam többet bele a virágba, és a kutyusba, de nem teszem szóvá előtte. Megvárja, hogy a végére érjek, és csak utána szegezi nekem a kérdéseit. Immár nem kerülhetem el, hogy a szemébe nézzek, és egy szekundumra átérezzem a fájdalmat.
- Nem Moszkvában él, itt van a kórházban, de adott ottani elérhetőséget is. Könnyebben gyógyulnék, ha az anyanyelvemen beszélhetnék, és olyan körülmények vennének körül, ahol nyugodt maradok. – felelem neki fáradtan, de türelmesen, ha magyarázatra szorulna valami, de hogy éppen magát állítja a középpontba, ezzel lesokkol. – Tessék? Undorom Öntől? – kérdezek vissza, mert félek, hogy baj van a hallásommal. – Nem váltunk el szépen a legutóbb, de nem gyűlölöm Önt, a döntésemben nem játszott szerepet, de a támadás, és az amerikai évad igen. Mr. Lackwood újraélesztettek, ez nem olyasmi, amin túl tudok lépni…vagy a tudat, hogy félelemmel kell felkelnem egy idegen városban? Most az egyszer nem a balett érdekel a legjobban, hanem az egészségem. – hallgatok el, és a mellém fektetett borítékot figyelem. – Nem fognak elengedni, és nem holnap utazom, hanem amikor már képes leszek járni, megérkezik a másik balerina is…és elkapták a támadókat. Az irataim még készülnek, de ez a folyamat része. – sóhajtok egyet, és megtörlöm a szemem sarkát. – Nem fogják elvenni a szerepet a feleségétől, ne aggódjon. A Hattyúk tava az övé, de tudja, hogy egy egész évadról beszélünk, és a felesége nem vendégelőadó tudtommal, hanem tag. A Társulatomból jön a váltásom a következő előadásokra…ez így van rendjén. – rendezgetem el a takarót, és odébb csúsztatom elé a borítékot. – Vigye el a lánynak, ezen nemcsak az én nevem szerepel, minél hamarabb intézkedik, annál hamarabb mehet. Amerika nekem nem hozta meg a megváltást, de neki még Moszkva nyújthat újat. Nem fogja kár érni a feleségét sem, én pedig amint elrendeztem mindent, hazamegyek. – érezhető a hangomon a vágyódás, de ott van az a kis bizonytalanság is, azonban tudom, hogy most helyes döntést hoztam. – Nem a balett a legnagyobb akadály…vannak dolgok, melyeket fel kell dolgoznom, és úgy nem megy, hogy itt maradok. – közlöm vele, és most a keze felé ajánlom az itt hagyott ígéretemet.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

Talán onnan tudjuk, hogy ténylegesen is felnőttünk és nem csak az éveink száma mutatja azt, hogy olyan ólomsúlyú fáradtság gördül a vállunkra, aminél nem akarunk tovább lépni, egyszerűen csak hagyni, hogy ott maradjon. Búsan, melankolikusan.
Amikor hagyjuk, hogy elsuhanjanak mellettünk a mozgalmas pillanatok, mint a korai fekete-fehér filmvászon kockái, és csak egy kiadós alvásra vágyunk. Ez a fáradtság pedig aligha múlandó, és nem kell hozzá ősz tincsekkel keretezett fejtetővel rendelkeznünk.
Nem tudnám megmondani, mit is vártam ettől az egésztől itt, ettől a nőtől, aki az egész életem során megismert legtörékenyebb nője. Mert hiába volt karakán és talpig orosz a nő a terem falain belül vagy fent a színpadon, megtörten nem volt több, mint egy segítségre szoruló magányos teremtés. Nem kételkedtem abban, hogy Janet ajánlólevelében más szerepelne, negatívum, ezért nem is foglalkoztam vele tovább, mint hogy elvettem és letettem azt kettőnk közé. A szavak a papírról nem vésznek el még akkor sem, ha már nem ennek a kórteremnek a falai között leszek, hanem az irodám asztala mögött teszem le a seggem. Sokkal inkább a következő szavak voltak azok, amik a hirtelen idegességem fuvallataként érkeztek, de nem volt jogom ahhoz, hogy kioktassak bárkit is, hogy jobban tudjam a döntése mögött meghúzódó érveket. Mégis talán az volt a legidegesítőbb az egészben, hogy amibe belekezdtem, az vég nélkül befejeződik. Képzeljétek el, milyen lett volna Dávid szobra, ha Michelangelo beleun a kőfaragásba félidőben? Milyen lett volna Van Gogh Csillagos éje a narancssárga pacák nélkül? Borzalmas, nem igaz? Olyan szar munka, amit a gyűjtők bizonyára nem akartak volna magukénak tudni, a múzeumok pedig nem versengtek volna a tulajdonjog megszerzéséért.
Nem mondhatom azt, hogy magamba zuhantam, de a hallott szavakat engedtem, hogy a gondolataimba férkőzzenek, leülepedjenek az átgondolt szavaim előtt. Mer most mindent akartam, csak egy új meddő vitába belebonyolódni a semmiről. Mert van, ami nem ér annyi energiát, hogy felbasszuk magunkat rajta úgy igazán, és most hagytam is, hogy végigmondjon mindent, amit gondolt. Az angol kiejtése, a mondatok, amiket használt, lassan egy teljes egésszé vált. Már nem volt idegen számára ez a nyelv, de tudtam, ha bonyolultabb kifejezéseket kellene használnia, még mindig hezitálna, amiért nem hibáztattam. Huszonnyolc évig ki se tette a lábát az orosz hidegből. Az, hogy a boríték már megint felemelkedett a takaróról és Tatiana felém nyújtotta ismét, nem hatott meg. Nem nyúltam érte, mert tudtam, hogy nem fogja széttépni sem.
- Nem azért kérdezem önt, hogy mikor és hogyan tervezi meg mindezt, mert az Államokon kívül szeretném látni, Miss Dragomir - sóhajtottam fel, iszonyú fáradtsággal a hangomban. A gyógyszert már napok óta a kezembe sem vettem és úgy tűnt, hogy az energiaszintem már csak azzal lehet a régi. - Nem szeretném, hogy úgy hagyjon mindent itt hátra, hogy közben nincs jól, legalább fizikailag. Ameddig le nem zárul a nyomozás, a papírokkal történő ügyintézés, a Lester által ajánlott doktorral elindulhat a felépülési szakasza - fizikálisan. Egy idő után biztosan önhöz is kirendelnek majd gyógyterapeutát, hogy azokat az izomkötegeket és szalagokat helyrepofozza, amik sérültek és amiket megmentettek, most igazán - ha alapesetben utáltam is, ha egy nő könnyezett, valahogy én nem tudtam azonosulni vele.
- Tudja, nem azt akartam, hogy a balettért feladjon mindent, az egészségét, az elveit, vagy bármit. Nem azért csesztettem sem a szobájában, sem a bárban, sem pedig a teremben, hogy nekem kedvezzen, mert ha azt is hiszi, hogy seggfej vagyok, vagy egy szaros diktátor, akkor téved - na jó, talán nem annyira. Tudtam, hogy megkért, hogy ne beszéljek rondán, de a legutolsó volt az, hogy meghajoljak bárki akaratának. Ha azt tenném, már apám keze alá dolgoznék, apám székének várományosaként. A keményfejűségem nem ismer határokat és ezt soha nem fogom bánni.
- Amikor bejött a terembe, azt tette, amit Dashkov mondott, mintha nem lenne önálló véleménye. Fejet hajtott neki, ami nem tetszett. Nem azért érintettem, mert zaklatni kívántam önt, hanem mert látni és hallani akartam. Nem azért vagyok itt, hogy szórakozzak azon, hogy ön nincs jól, mert a hülyének is leesik ez. Nem éltem át azt, amit ön, de olvastam erről, láttam videókat... - kezdtem megint felbaszni magam, ahogy a fejemben végigpörgettem a megerőszakolt, megcsonkított, savval leöntött nők képét.. Gusztustalan egy világban éltünk, és nem is kellett messze menni, hogy a bántalmazást lássam.
- Davist sem azért akarom Moszkvába küldeni, mert az annyira jó hely. A lányt a saját apja veri otthon és olyan pszichikai terror alatt tartja, hogy fogalmam sincs, hogy képes így táncolni - néztem bele Tatiana jegesen kék, nedves szemeibe. Most komolyan, egy Csendes-óceánnyi könnye van? - Olvasta a Kisherceget? - vetettem fel, hirtelen, talán nem odaillően. - A leghíresebb idézet talán az belőle, hogy felelősek vagyunk azért, amit megszelídítettünk. Én.. felelősséget érzek Janetért is, és magáért is, mert Alexszel az volt az alkunk. És most úgy érzem, hogy az, amit elvállaltam, a kezem között csúszik ki, Tatiana. Irgalmatlanul szar érzés, de tudom, hogy haza kell mennie. Az ember mindig otthon tud a legjobban regenerálódni, emiatt sem szeretnék ellenkezni.
Megroppantottam a nyakam, aztán a gerincem mentén is kiropogtattam az ízületeket. Komolyan, mint egy vénember.
- De egy valamit tudnom kell... nem akarja feladni azt, hogy visszajöjjön, ugye? - megint a nő kék szeme, azt figyeltem. Tudom, hogy a feleségemet érintő kérdésre nem feleltem, de úgy véltem, hogy a nő szavai nyomán nem kell megint egy Hiszti hadjáratot elviselnem. Nem kell hallgatnom azt, hogy vadként feldúlja a hálószobánkban lévő ágyat, hogy kiadja a dühét. És nem kellett úgy felkészülnöm arra, hogy férjként tűrjek a női szeszélyeknek. Mert azzal, hogy a szerep részben az ő kezében is volt, nyugodt tud maradni.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

Az ajándékokkal, és a férfiakkal nem sok mindent tudtam kezdeni. Milij óta nem igazán kerestem a társaságukat, de ideát az óceán másik felén egészen más szabályok játszottak, és kénytelen voltam átlépni a határokat. Nem voltam hozzászokva, hogy a középpontban legyek, mármint nem olyan értelemben, hogy látogatókat fogadjak a kórházban, és kiöntsem a lelkemet, sőt megosszam az érzéseimet az ellenkező neműekkel, ráadásul úgy, hogy a legtöbbjük foglalt volt. Furán hatottak rám ezek a beszélgetések, és örültem neki, hogy hamarosan véget érnek, mert odahaza más körülmények várnak, el leszek izolálva, szinte már vártam, hogy egymagam lehessek, és a valós gyógyulásomra koncentráljak. New York nyüzsgött az újságíróktól, a médiától, de még a balett világ nagyjaitól is, szóval nem sok nyugtom maradt. A címlapok velem voltak tele a sajtótájékoztató óta, és bár nem első kézből éreztem eme hatást, de utolértek, mint most is…mikor egy olyan férfi a látogatóm, akihez semmilyen viszony nem fűz, mégis kifizette a kórházi számláit, és a legutóbbi félre sikerült vita után idejött elnézést kérni. Talán nem is baj, hogy nem haraggal válunk el, és tiszta vizet önthetünk a pohárba, mielőtt végleg lezárulna ez a mi is? Nem értettem Mr. Lackwood-ot, de nem is kellett megértenem őt, mert lehetséges, hogy ma láttam utoljára. A döntésemről hamarosan értesíteni fogom Alex-et is, tudom, hogy nem fog örülni, de felesleges lenne még nagyobb veszteségnek kitenni az itteni Társulatot. Nem tudom teljesíteni az elvártakat, még hónapokig nem fogok színpadra állni, sőt az is lehet, hogy soha többet. Még nem döntöttem el, hogy visszatérek-e, mármint a baletthoz, ezek kemény szavak…de érzem, hogy most egy időre le kell állnom. A halál szele lengetett meg, másra vágyom, most először elgondolkodhatom, hogy miben vagyok jó. Áltatom a lelkemet, szeretek táncolni, a balettért éltem idáig, de ez most annyira távoli álom lett, mint az itt töltött néhány hetem.
Hiába nyújtom az ajánlólevelet a férfi irányába, csak nem akarja tőlem elvenni, pedig erre vágyott mindennél jobban. A kettőnk viszonya véget ért, nem fog edzeni, nem lesz rá lehetősége, és egy kicsit meg is könnyebbültem tőle, ha őszinte akarok lenni magammal. Az átveszekedett próbák, a felesége körüli feszültségek nem nekem valóak, nem azért jöttem ebbe az országba, hogy tönkretegyek egy házasságot. Így tiszta…engem már nem vonz ez a rivaldafény…napokkal ezelőtt még sírtam, hogy nem az enyém a szerep, de lecsillapodtak a kedélyek, és rájöttem, hogy az otthoni megbecsülésemet már semmi sem ragyoghatja túl, nem kérek az itteniből, legyen másé a megtiszteltetés…úgy is mondhatjuk, hogy kiveszett belőlem a versenyszellem.
- Mr. Lackwood ez nekem nem rossz…ugye nem érti? Örömmel repülök haza, ha elhagyhatom a kórházat. A fizikális felépülés hosszú folyamat, annyit kell elérnem, hogy lábra tudjak állni, a többit odahaza oldom meg Szentpéterváron. Dr. Lester felvette a kapcsolatot a másik sebésszel, de ez is csak néhány alkalom lesz. – helyesbítek a felvetésén, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy még hónapokat fogok itt tölteni, azt már nem viselném el.
- Egy héttel ezelőtt még bántottak a szavai, hogy nem vagyok elég alázatos a baletthoz, hogy magas lovon ülök, Mr. Lackwood. Nem tudom elfelejteni, melyeket akkor mondott nekem, és valóban nem jó véleménnyel voltam Önről, de ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak Ön felett? Most csak megkönnyebbülten tekintek a jövőbe, hogy nem kell szenvednem…mármint nem itt. - mélyedek bele a fáradt tekintetébe a férfinak.
- Vannak szokások, és szabályok…Alexander orosz férfi, ha nem is áll felettem, de felnézek rá, és így adtam meg neki a tiszteletet…igen fura lehetett, hogy nem szóltam, de még nagyon elveszett volna a városban, és a kórházban is. Beledobtak a mélybe, de ez nem baj. – rázom meg a fejemet, és már másképpen emlékszem ezekre a találkozásokra is. – Uram…de a Társulat jó hely, kemény…de megtanít sok mindenre, ami itt hiányzik. Sajnálattal hallom Ms. Davis családi hátterét, de látszik a kisasszonyon, hogy mennyire küzd…egyszer naggyá válik, és a legjobbak között lehet…nem véletlenül mondtam neki, hogy még nem áll készen…akkor még nem is állt. Nem olvastam a kis herceget. – még nem hallottam a regényről, de áhítattal hallgatom az idézetet belőle. – Szép gondolat. Nem vallott kudarcot, Keith. Janetért harcol, és ez becsülendő, én meg saját magam kell, hogy megvívjam ezt a csatát. Alex és az Ön alkuja nélkülem nem is jött volna létre, de örülök, hogy jóban lettek. – letekintek a plüssre, és a hasán simítok végig, miközben elhangzik a következő kérdés. Kénytelen vagyok beiktatni egy kis szünetet. – Nem fogok visszatérni Amerikába. A családom értem jött, a bátyám nem lett meg. Megkereshetett volna, de egyszer sem látogatott meg, így azt hiszem, hogy már testvérem sincsen. Minden jót kívánok Önnek a továbbiakban, és engedje ragyogni a feleségét… - hallgatok el, és most már érzékeltetve az időnk lejártát, közelebb férkőzöm, és a kezébe adom a borítékot. – A lehetőség itt van. – jegyzem meg, és tartom vele a szemkontaktust.

Tatiana & Lackwood

━━━ "Don't tell me you don't care. Take a deep breath and let's begin."

Az élet nem csak a lehetőségekről szól, hanem az elengedésről és arról, hogy másokat hagyjunk kibontakozni. Nem tartottam magam lehetetlen embernek, de megvoltak azok a dolgok, inkább elvek, amelyekhez ragaszkodtam és senkiért sem adtam fel azokat. Nem azért, mert másnak vagy többnek képzeltem volna magam, nem azért, mert ne tudtam volna változtatni a jellemvonásaimon, egyszerűen csak már túl öreg voltam ahhoz, hogy úgy ugráljak, ahogy mások fütyültek.
A megalkuvás mindig is csak részben ment, és szerettem tudni azt, hova tartok, milyen céljaim voltak - barátnőből feleség, saját lakás, hitelmentesség, egy jól működő, jövedelmező hivatás, anyáméktól való függetlenedés és a teljes függetlenség, ami egyet jelentett a szabadságommal. Nem kifejezetten az emberektől való elszakadást jelentette ez, hanem azt, hogy azt tehettem meg, amit csak akartam, és akkor, amikor nekem volt jó. Nem ragaszkodtam sem emberhez, sem tárgyhoz, nekem csak elvekre volt szükségem, amibe nem fért bele az, hogy meghunyászkodjak bárki előtt is, mert azzal magamat szúrtam volna hátba.
Lehet, hogy kibaszottul szar mentalitás volt ez és sok ember lemorzsolódott az eltelt évek során mellőlem emiatt, ami az élet rendje. És pont. A nővel pedig? Fogalmam sem volt, hogy hol siklottunk félre, vagy pontosan mikor, de már nem volt kedvem vele küzdeni. Az ember belefárad abba, ha feleslegesen próbálkozik, és úgy tűnt, ha én A-t mondtam, ő nem hogy B-t, de leginkább már az Y-nál tartott. Lehetséges, hogy megvolt a véleményem, lehetséges az is, hogy én értelmeztem teljesen másképp az életét, azt a traumát, ami meghatározta az életét jelenleg, de úgy gondolom, hogy két embernek nem teljesen és nem mindenről kell ugyanazt vallania.
Leginkább csak figyeltem a reakcióit, az arcának rándulását, miközben beszélt, de megadva a tiszteletet neki nem vágtam félbe a mondandóját közbeékelt felvetésekkel, mert felesleges lett volna. A szék kegyetlenül kényelmetlen volt, ami arra termett, hogy az ide látogató csak ideig-óráig élvezhesse a műanyag hideg érintését a segge alatt, hogy aztán szélnek eressze az, ha lejárt az ideje.
A nő minden szavát megértettem, már az álláspontját, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor már nem ellenkeztem vele többet, mert egyrészt végre elfogadta azt, hogy nem kell azért küzdenie, amit jelenleg úgysem tud megtenni, de annak kifejezetten örültem, hogy végre ő maga volt az elsődleges. Hogy nem a balett, nem a társulata, nem Moszkva és nem Tina volt az, aki miatt vért verejtékezve is, de folytatni akarta azt a harcot, amit nem tudott véghez vinni.
Nekem is tanulópénz volt az, ami történt. A műtétek lassítottak le és a fizikoterápia volt az, ami elfogadtatta velem a megváltozott körülményeket. Részben, mert nem hazudva magamnak tudtam, hogy függőséget hozott magával még évekkel ezelőtt a sérülésem. Olyat, amit a mai napig keresztként hordok a hátamon, és nem tudok tőle szabadulni. Még ha akarnám is.. de nem akarok.
Sokszor a csend és a hallgatás nagyobb beleegyezés, mint az, hogy ódákat zengjek bármiről is, így amikor Tatiana a levelet megint felém nyújtotta, a nő kék szemeiről a borítékra siklott a pillantásom, és csak egyetlen másodpercet hezitálva nyúltam érte, hogy az ujjai közül kihúzzam az ajánlást. Janet jó kezekben lesz, és ha kell, akkor személyesen fogok meggyőződni a sorsáról, de tudtam, ha kikerül ebből a fertőből és végre el fogja magáról hinni, hogy érdemes arra, amit kap az élettől - tőlem, akkor ki fog nyílni.. merni fog, és talán sokkal többször látni is majd azt az elbűvölő mosolyt az arcán. Persze azt is tudom, hogy rettentő nehéz dolga lesz a liszt-fehér nép közt az ő sötét tónusú bőrével, úgy, hogy egyáltalán nem beszélte a nyelvet, de bíztam abban, hogy egy kis segítséggel, sokkal több szorgalommal helyet fog állni. Mert így kell lennie. A születésem és a nevem privilégiuma az, hogy szinte mindenhol voltak ismerősök... apám üzlettársai, akik olykor tartoztak neki.. Mindent meg lehetett oldani.
- Ahogy óhajtja, Miss Dragomir - csak ennyi, ennyi volt az, amit hozzáfűztem minden szavához. Elengedés, lemondás - emlékszel még, hogy erről is írtam, ugye? Felemelkedtem a székről, hogy a kezemben lévő levéllel nézzek le a nőre, aki még mindig kifejezetten apró és sérülékeny volt ott, az ágyon. - Vigyázzon magára és jobbulást kívánok Önnek - bólintottam is, mintha nyomatékosítani akarnék. Egy lépéssel közelebb érve hozzá, a tenyerem csúszott végig az állvonalán végig, felkészülve arra is, hogy biztosan megrezzen az érintésemtől. Talán meg is próbálna elhúzódni. Lehajolva hozzá túlmentem a nő felállított határain, hogy egészen közel érve, a homlokához érintve a számat.. még csak nem is belenézve a végén a nő szemeibe hagyjam ott egy elköszönő üdvözléssel. Mielőtt még tiltakozhatott volna, már elvontam róla a kezem, és a szakállba forduló borostám sem sértette a bőrét. Még utoljára visszavittem a széket a helyére, és a tényleges elköszönést mellőzve kiléptem a kórteremből.
Ideje volt, hogy megbeszéljük Tinával azt a sok szart, amibe mindketten olyan nagy elánnal belemásztunk. És ideje volt, hogy végre megint a saját ágyamban aludjak. Kurva kényelmetlen a kanapé huzamosabb ideig.

/ Köszönöm a játékot /