“Egy gyereknek az anyja az isten”
A fenti mondat a Silent Hill-ben hangzik el, talán nem is alaptalanul. Ám azt már nem teszi hozzá senki, hogy néha az istenek is tévednek, hibáznak, rosszul kelnek fel reggel, nem tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő teherrel.
Anyám aprócska termetű, mélyen ülő barna, kíváncsi gombszemekkel megáldott asszony volt, akinek haját tökéletes ecsetvonásokkal vonta be ezüsttel a múló idő már harminc éves korára. Mégsem akarta soha befesteni, mert úgy tartotta, hogy ez mindig emlékezteti őt arra, hogy a test múlandó, a lélek, amely benne lakozik azonban örök. Örökké ifjú. Vidám, karizmatikus, jó humorú erős asszony volt, aki az utolsó pillanatig titkolta a betegségét ahogyan azt is, hogy szinte hetei vannak hátra. Nem sokkal Eris születése után halt meg.
Az apámat nem ismertem. Emlékeimben él valami róla. Érzem a bőr kesernyés szagát, az ázott barna bőrkabát nyekkenése időnként még visszaköszön az álmaimban. Rozsdaszín félhosszú haját mindig lófarokban hordta, és egy elrágott szivarvéget egyensúlyozott a szájában. Valódi texasi redneck lehetett, aki inkább élt a motornak és az út adta szabadságnak, semmint egy nőnek akinek gyereket csinált. Hogy hiányzott e? Mindig. Őrülten. Annyira tudni akartam miért lépett le, miért nem kellettünk neki….hogy én miért nem kellettem, de végül letettem azon törekvésemről, hogy felkutassam. Az élet pedig egy keserű és fájdalmas pofonnal adta tudtomra, hogy ezt az érzést örökölni lehet.
Belesétáltam ugyanabba a hibába, és most értetlenül szemlélem, hogy a lányom pontosan az ellenkezőjét csinálja annak, amit én nem mertem vagy nem akartam megtenni egykor.
A lányom Enid. A világ közepe, annak is a legtökéletesebb drágaköve. Minden ami bennem jó, ami talán az apjában jó lehetett benne összpontosul. Sosem mondtam el neki mennyire büszke vagyok rá, ahogyan azt sem, hogy mennyire irigylem a bátorságát. Nem mondtam, mert mindezek mellett féltem is.
Nekem ő mindig is az a picike lány marad, akit esténként dúdolva altattam el, akit a karjaimban tartottam akár órákig is, és számoltam a lélegzetvételeit. Akinek gyönyörködtem a mosolyában, akinek az éjszaka közepén is megsütöttem a kedvencét, akit írni tanítottam. Én voltam, akivel megnézhette az első kalandfilmjét, akivel tököt faragott, akivel idétlen maskarába bújhatott farsangkor, akit szinte kizárt az életéből a kamaszkor hajnalán, és akihez sírva oldalgott vissza, ha valaki porrá zúzta a szívét és az önbecsülését. Az én karom mindig ölelésre nyílt a lányom felé, csak ezt nem mindig vette észre. Ahogyan úgy tűnik mostanság sem veszi.Pedig a kapcsolatunk soha nem volt rossz...talán csak az az apró űr volt ott mindig, az az egyetlen, amiről ritkán beszéltem neki, vagy egyszerűen hallgatásba temetkeztem: hogy ki is pontosan az apja.
Az igazság elhallgatása csak pillanatnyilag kínál megoldást. Valahogyan elfeledkezünk arról, hogy az az apróság, akit magunkhoz ölelünk, mert szál egyedül maradtunk, egyszer majd felnőtt lesz, a kérdései kíméletlen őszinteséggel pattognak nekünk, amire választ kellene adnunk. Csak éppen, talán magunk is képtelenek vagyunk elfogadni azokat a bizonyos válaszokat.
Niklas. Egy név, ami már a telefonomban sem szerepel, akit szerettem volna örökre elfelejteni és akit nem lehet.Valaki immáron örökre összeköt vele, és ahogyan Enid cseperedett egyre többször szorult görcsbe a gyomrom amikor a gesztusokból, a hanghordozásból, a megjelenésből, abból ahogyan a csészét tartotta az apja köszönt vissza. Mintha mindig is itt akart volna maradni, mintha a történtek ellenére is ragaszkodott volna hozzánk, ám én egyetlen lehetőséget sem adtam arra, hogy jóvá tegyük….hogy újra kezdjük. Most sem akarom. Nem én akarom, hanem a lányunk. Enid bátor, erős és kitartó. Képtelen elfogadni az igazságot, és pontosan ennek a természetnek a következménye az, hogy most egy buszon ülök, zötykölődve New York felé...az éjszaka falja a kilométereket, én pedig azon tűnődöm, hogy ha elhangzanak azok a bizonyos kérdések, vajon tudok majd őszintén felelni rájuk? És ha megtalálja akit keres….ő vajon tud majd? Hogyan számolunk majd el a lányunknak mindazzal amit tettünk?

18 évvel ezelőtt…

A bárban valaki érmét dobott a zenegépbe, ami nyekeregve kezdett játszani valami rossz country slágert a felejtésről, meg az örök szerelemről, és arról, hogy egy üveg whisky majd jó altató lesz. Na ja, a pia majd mindenre megoldás. Persze ez baromság, én mégis itt ülök, lassan két órája, és a feles poharamba számolatlanul kérem az italt. Magam elé bámulva, időnként a mogyorós tálba csippentve és szigorúan kerülve a szemkontaktust Harry-vel, a csapossal. Öreg róka már, és tudom, hogy az első pohár óta vizslat, igyekszik kitalálni mire ez a nagy poharazgatás, miért egyedül, és tulajdonképpen mit keresek még mindig itt, ahelyett, hogy Nik-el lennék.
Felpillantok, de csupán átnézek rajta, ahogyan nem akarom meglátni a háta mögötti tükörben a szétfolyó vonásaimat, a szánalmas vörösre bőgött szemeimet sem, meg azt sem, hogy mekkora egy barom vagyok, hogy elhittem mindent: hogy ő meg én...hogy a barátságot nem kell félteni az majd akkor is megmarad, hogy nem kockára tesszük, hanem átalakítjuk….Mióta az eszemet tudtam szerettem őt. Eleinte bátortalanul tapogatózva a saját érzéseimet is alig ismerve, aztán már egyre magabiztosabban, végül kiapadhatatlan odaadással. Rajongtam érte, azt hiszem ez lenne rá a legjobb kifejezés, és amikor viszonzásra leltem, amikor egy ideje tartó kergetőzésünk végén rádöbbentem, hogy én is...hogy ő engem...és talán ugyanúgy...nem is tudom, hogy el mertem e hinni.
Megkocogtatom a poharat, jelezve Harry-nek, hogy töltse újra, ő azonban csak a kezemre helyezi a kézfejét, és próbál a szemeimbe nézni. Nem nézek rá...nem akarom, hogy belém lásson, hogy mennyire pokolian szenvedek, mint a lagzis kutya, hogy legszívesebben vonyítanék attól, hogy éppen tegnap alázta porig minden kitartó önbecsülésem az a férfi és az a nő akiktől a legkevésbé vártam az árulást.
- Ugye tudod kislány, hogy ha valaki elkap, mert itatlak az nem csak az állásomba kerülne? Az az egy mázlid, hogy kinézel huszonegynek. Szóval mondd el szépen Harry bácsinak, hogy mi nyomasztja a kicsi lelked és fejezd be végre a piálást!- áthajolt a pulton, megtámaszkodott erős, edzett és negyvenöt éves kora ellenére is izmos két felkarján, és én azon kaptam magam, hogy a bicepszén lévő tetoválást figyelem: Aida.
- Gondolom nem Verdi rajongó vagy. Ki akkor Aida?- elnevette magát, erősen krákogva, majd maga elé húzott egy poharat és megtöltötte.
- Aida a karmám. Imádtam, a tenyeremen hordoztam, megcsalt, aztán kidobott, de előtte feltörölte a lelkemmel a közös lakásunkat, az egykori közös életünket.
-Üdv a klubban!
-Ó dehogy! Te még fiatal vagy, előtted az élet. Mi történt?- nem faggatózó volt a hangja, egyszerűen csak érdeklődő, mint amikor az ember mellé odatelepedik az apja….vagy a legjobb idős barátja és arra kéri öntse ki neki a lelkét.
- Nik, a karmám. Imádtam, megcsalt, de előtte még feltörölte a lelkemmel az egész univerzumot.
Harry cöccögve gurította le a szagról is méregerősnek tűnő piát, majd a fejét rázva fintorogva igyekezett megkeresni a szavakat. Fújt párat a levegőbe, aztán bedobott egy fél maroknyit a mogyorós tálkából.
- Nem olyan vészes a helyzet, May. Nézd….
- A legjobb barátnőmmel csalt meg.
Minimum egy perces csend ült meg közöttünk, a háttérben a zene töltött be mindent, poharak csörrentek egymáshoz, és én önző módon azt gondoltam, hogyan képesek az emberek ilyen könnyedén élni, létezni, levegőt venni, miközben nekem az életem éppen most hullik atomjaira.
- Baszki!- halkan, torok hangon súgta maga elé, a ropogó mogyoró hangja szinte el is nyomta a továbbiakat, amit még mondott.Tán nem is volt érdekes.
- Bárhogy is volt, bármi is volt, neked fel kell állnod, előre kell nézned és tovább lépned. Fiatal vagy, okos és gyönyörű. Fogd fel úgy, hogy...na figyeld!- azzal maga elé húzott egy korsót, meg egy feles poharat. A korsóba valami narancs színű italt töltött, de éppen csak egy keveset. Viszont a feles poharat csordultig zúdította, majd mindkettőt elém tolta és biccentett a fejével.
- Idd ki mind a kettőt, aztán mondd el melyik volt a jobb!- először a feles poharat dobtam le, de azt hittem, hogy ugyanazzal a lendülettel fordul is vissza. Borzalmas volt. Ellenben a korsó tartalma édes volt, kellemes, mégis volt egy leheletnyi pikáns utóíze, ami miatt olyan érzése volt az embernek, hogy ebből még kér, hosszabban akarja ízlelni. Megkocogtattam a korsót, mire Harry mosolyogva kezdte maga előtt pótcselekvésként suvicolni a pultot.
- Látod galambom? A korsó te vagy, a feles pohár pedig a barátnőd, akivel megcsalt. Lehet, hogy csordultig van, lehet, hogy többnek és jobbnak tűnik...és lehet te hirtelen kevés lettél. De hidd el, sokkal édesebb vagy, sokkal jobban kellenél majd neki. De akkor már késő lesz, mert elfogysz. Limitált vagy. Szóval szedd szépen össze magad, és lépj tovább. Egy hét, két hét, hónapok, évek. Túl leszel rajta és boldogabb leszel mint valaha.

Napjainkban….

Egy dologban igaza lett Harry-nek. Limitált vagyok. De soha nem voltam képes túlleni rajta, soha nem tudtam igazán elfelejteni. Elnyomni, mélyre ásni. Az ágyam hidegét mások forróságával csillapítottam, a kapcsolataim rendre zátonyra futottak, mert senkiben nem volt meg az, amit belőle elveszítettem.
Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok tőle, fogalmam sem volt, hogy zokogjak a tehetetlenségtől, vagy boldogságot érezzek, hogy mégis van valamim tőle, amit soha nem vehet el tőlem senki többé. Sem ő, sem Erica...persze ebben is megint tévedtem.
Erős akarok lenni mint az anyám volt, erős és megrendíthetetlen, de egyre gyengül a védelmem, úgy érzem szélmalom harcot vívok az évekkel, a felszínre kerülő kérdésekkel, melyek sürgető választ akarnak és nem tudom megadni. Mert nem lehet. Mert nincs ésszerű válaszom.
Enid két napja ment el itthonról a hitelkártyámmal. Az útvonala tökéletesen nyomon követhető, és attól félek, hogy bár utána indulok, a lavinát már nem tudom majd megállítani. És vele együtt nekem is szembe kell majd néznem a múlt démonaival: az el nem mondott szavakkal, a ki nem beszélt problémákkal, az elfojtott sérelmekkel és azokkal a dolgokkal, melyekről gyerekfejjel, fülig szerelmesen és megalázottan nem akartam tudomást venni. Ahogyan azt sem tudom, hogy ha újra ott lesz a dilemma a korsóval vajon én akarok újra különleges lenni? Túl sok év, túl mély szakadék, túl sok egymástól távol töltött pillanat. De vajon lehet valaha idegen az a számunkra akit ha jól a lelkünk mélyére nézünk igazán nem akartunk sosem elengedni?Félek. Életemben csak egyszer féltem ennyire: amikor meg akartam keresni az apámat, és amikor végül úgy döntöttem jobb nem feszegetni bizonyos dolgokat.
Enid azonban, ha van is benne félelem, túllépett a saját árnyékán.Mindig is egész családot akart. Az apját. Nem papírmasé utánzatokat, hanem azt aki valóban az apja. Érezni a vér kötelékét. Én pedig rádöbbentem, hogy vele együtt én is erre vágytam volna. De ahogyan mondtam túl sok év….túlságosan jól elnyomott érzelmek, amelyek kordában tartása eddig működött is. Eddig, ameddig mérföldek választottak el egymástól.
Fut velem a busz New York  felé, a távolság fogy, a szívem ezerszeresen dobban, a pulzusom az egekben. Ha nem Enid-ről lenne szó sosem mennék. De ez valóban így van? Kit akarok becsapni?