Nem szeretem az emberek szemeit nézni. Ha tehetem, inkább nézem a falakat, egy fa ágait, akár a járdát beszélgetés közben. Nem szeretek szemekbe nézni, ha beszélek. Mármint ha "úgy" beszélek. Miért? Mert az emberek gyakran kinevetnek. Gyakrabban, mint hinnéd. Hisz amíg nem tudnak rólam semmit, mit látnak? Egy bájos pofit, szép mosolyt, ragyogó szemeket. Addig nincs baj. Ha nem hisznek - és a legtöbben nem szoktak - az első mondatok után már másként néznek rám, és ez rosszabb mindennél. Mert ha kimondom amit érzek, amit mondanom kell, már zavartak, mérgesek lesznek, és ennek a reakciónak tudok örülni a legjobban. Mert az, mikor csak szánakozva pillantanak rám, mintha azt gondolnák "Szegény lány! De kár érte!" az annyira elszomorít. Néha persze dühít, de általában véve csak elszomorít. Pedig én tudom, hogy nem vagyok bolond. Én hiszek abban, amit látok és hallok. Nem képzelődőm. Még akkor is, ha rajtam kívül nem látja senki így a világot. Persze ezt ők is tudják, hisz igazat mondok. Csak néha könnyebb nekik engem hibáztatni, mint hogy meglássák az igazságot. De ez a próféták keresztje, nem?
Nem szeretem, ha szélhámosnak vagy csalónak neveznek. Nem vagyok az. Ha bolondnak nézel, nézz annak. De nem vagyok csaló. Tolvaj igen, de nem csaló. Akik hozzám fordulnak, mind megkapják a pénzükért azt, amit akarnak.
Nem könnyű magam bemutatni. Hisz ismerheti-e önmagát bárki? Nem hinném. Azok vagyunk akiknek a környezetünk lát, amiknek mutatjuk magunkat. Hiába vagy a szívedben bátor és igazi harcos, ha mindig az asztal alá menekülsz és meghátrálsz. Hiába hiszed magadról, hogy okos vagy, ha mások szerint mindig butaságokat hordasz össze. Hiába képzeled, hogy jó vagy és segítőkész, ha mások azt mondják, hazudsz és bántasz másokat. Hogy én milyen vagyok? Kérdezz mást, olyat, aki ismer. Már, ha találsz ilyet. Én nem tudom. Nem tudnám megmondani teljesen milyen is vagyok. Egyrészt mert sosem maradok sehol túl sokáig, így az emberek nem tudnak kiismerni. Másfelől...én folyton menekülök. Néha nem tudom mi elől, de mindig érzem, hogy mennem kell. Hogy hová? Fogalmam sincs. De valami hajt előre, menni, menni, menni...néha csak sétálok az utcán és rám tör az az érzés, hogy valaki figyel és követ és rohanni kezdek, és addig futok, míg a tüdőm szúrni nem kezd és az oldalamba maró fájdalomtól mozdulni is képtelen vagyok tovább. Néha megbújok egy sarokban, egy kuka mellett egy kartondoboz is jó, ha abban úgy érzem, elrejtőzhetek. Nincsenek nagy igényeim, csak hagyjanak békében. Sokszor alszom az utcán, mert ott szabad lehetek és van lehetőségem menekülni ha úgy érzem sarokba szorítottak. Kissé bogaras vagyok és vannak kényszeres dolgaim, de ezek alig észrevehetőek. Például nem tudok úgy kimenni egy ajtón, hogy háromszor meg ne forduljak a tengelyem körül, balra fordulva. És szerencsétlenséget hoz, ha reggel az első ember akivel találkozom előbb köszön nekem, mint én neki. Ettől ideges leszek. És, és...nem bírom ha kiabálnak velem, olyankor mindig énekelni kezdek és ezt addig csinálom, míg a kiabálás abba nem marad. Ha fáj a fejem sűrűn pislogok, ezt tudom. És vannak hibáim. Sok hibám van. Például, hogy nem szeretem ha mások látják, hogy szomorú vagyok, ezért mindig mosolygok. Még akkor is, ha épp sírok, mosolyogva teszem, pedig fáj az arcom tőle és furán nézek ki, de mosolygok. Kedves vagyok és tényleg csak annyi kárt okozok, amennyit feltétlenül szükséges. Nem szeretek lopni, esküszöm, de néha rákényszerülök. Elég sokszor vagyok éhes, mert amit viszont ellopok, gyakran odaadom olyannak, akinek nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Vannak jó tulajdonságaim is. Vagyis én annak tartom őket. Például érdekes vagyok és minden iránt tudok érdeklődni. Nem szívesen beszélek magamról, de bárkit meghallgatok és nagyon tudok figyelni. Szeretem az életet, még akkor is, ha nagyon de nagyon bánt. Szeretem érezni, hogy élek. Szeretek beleugrálni a levélkupacokba, legurulni oldalt egy dombon tavasszal, és a napfényben fürdőzni. Imádom az állatokat, és megértem őket. A galambok különösen szeretnek, néha csak ülök és hagyom, hogy a vállamra üljenek a parkban.
Persze vannak néha tisztább pillanataim is, olyankor könnyebb velem beszélni is. Olyankor el tudom mondani ki vagyok, honnan jöttem és nem beszélek összefüggéstelenül vagy értethetetlenségeket. Olyankor nem felejtek el fésülködni és tiszta a ruhám is többnyire. Jártam iskolába is, de a gimit nem fejeztem be, mert az érettségi évében jöttek a látomások, és be akartak zárni, mert azt mondták megbolondultam. De tudok írni és olvasni, többnyire emlékszem arra mit tanultam meg és nagyon szeretem a szép verseket. Ha ideges vagyok, mindig megnyugtat, ha verset mondanak nekem. Leginkább Shakespeare-t szeretem, de Edgar Allan Poe is a szívembe véste sorait. A memóriám páratlan, több száz verset tudok fejből, sajnos azonban nem emlékszem, mikor olvastam őket, vagy hogy honnan tudom. De jó tudni, hogy ha nagyon ideges vagyok, egy vers felolvasása hangosan megnyugtat.
Ártalmatlan vagyok és ártatlan a bűnben amellyel vádolnak, de ne tévesszen meg az, hogy olykor elesett vagyok és zavart. Mert amikor kitisztul a fejem...veszélyesebb vagyok a legelvetemültebb szemfényvesztőnél. Nem bántok fizikálisan senkit, de ravasz vagyok és agyafúrt. Gond nélkül csempészek ki bármit egy boltból, ha nincs pénzem, de a zsebedből is úgy veszek ki dolgokat, hogy észre sem veszed. Sosem teszem ezt azért, hogy meggazdagodjak. Mindig csak annyit, amennyire szükségem van. Olykor előfordul persze, hogy szerencsém van és sikerül megkaparintanom egy pénztárcát, de arra mindig ügyelek, hogy a készpénz kizsebelése után az iratokat leadjam olyan helyen, hogy a tulajdonos visszakapja. Nem vagyok rossz ember, legalábbis nem ebben az értelemben. Én csak megpróbálok túlélni a magam módján. Munkát sehol nem vállalhatok, mert egyrészt szökevény vagyok, másrészt pedig a látomásaim miatt sajnos sehol nem húzom sokáig. Alkalmi munkáim persze akadnak, de jól elvagyok én azzal a tehetséggel is, amit az égtől kaptam. És szeretem a virágokat. Aki a virágot szereti, az pedig...ismered a mondást, nem?