2001. március 12.

Anya és apa elmentek valahová, nem részletezték nekem, de komolynak tűntek. Azt mondták, hogy aludjak nyugodtan este, mert ők majd csak későn mennek, de én nem tudok, félek. Nem szeretek Helen nénivel lenni, mert állandóan pasikkal telefonál és vihog, aztán ha megkérem, hogy adjon nekem enni csak annyit válaszol, hogy „persze, persze kincsem”. Felőle akár fejre is állhatnék, ha úgy tartja kedvem, mert észre sem venné. Most is már nyolc órakor azt mondta aludjak, pedig anya és apa mindig engedi, hogy kilencig fent maradjak, de ő nem. Nem értem, hogy miért hoztak ide, Helen néni magán kívül senkivel sem törődik.
Nem tudok itt aludni, ez nem az én szobám, nem az én ágyam és Mr. Brumm sincsen itt, hogy megvédjen, ha jönne valaki. Már egy csomó bárányt megszámoltam, mert anya mindig azt mondja, ha nem tudok aludni, akkor számoljam őket és úgy jó lesz. Körülbelül harmincnál járhattam, amikor beleuntam és inkább feladtam az egészet. A digitális óra kijelzőjét bámulni sem valami vicces. Elhatározom, hogy engem aztán nem érdekel a szőke Helen néni és kimegyek hozzá a nappaliba. A televízió előtt ül és nevetgél valami filmen, már nem telefonál. Na vajon hogy lehet?
- Helen néni – szólítom meg halkan. Megállok a nappali szélén, mert nem akarok közelebb menni, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy nem kezd el velem kiabálni. Fáradt tekintettel, s kérdőn néz rám. Azt hitte alszok.
- Bonnie, neked nem aludnod kellene? – kérdezi és elindul felém.
- Nem tudok aludni, félek egyedül a szobában – válaszolok, mire Helen néni sóhajt egyet és felvesz az ölébe. Anyáék is mindig így szoktak engem vinni.
- Ha gondolod, alszok veled – mosolyog rám kedvesen, s visszavisz a vendégszobába, amit a mai estére megkaptam tőle.
- Csak akkor aludj velem, ha nem telefonálsz közben – mondom neki, mire elneveti magát, de nem értem miért. Ő mindig telefonál, és úgy nem lehet pihenni, ha végig beszél mellettem.
Nem mond semmit, mindössze lefektet az ágyba és alaposan betakar, hogy még véletlenül se legyen kint egyik részem sem, s lefekszik mellém. Hát azért Helen néni nem olyan, mint a macim, Mr. Brumm, vele kevésbé jó aludni. Lehunyom a szemem, mikor meghallom, hogy csörren a telefon és sóhajtok egyet. Úgy volt nem telefonál, átvert engem, hiszen ahelyett, hogy kinyomná rögtön a készülék felé nyúl.
- Igen, tessék? – kérdezi. – Igen, én vagyok Helen – mondja. Az arcát figyelem, habár ebben a félhomályban nem látok tökéletesen. Felkapcsolom az éjjeliszekrényen lévő kislámpát és Helen néni arcát figyelem, aki elszörnyedve hallgatja az információkat, amiket közölnek vele. Még sosem láttam ilyen… ilyen megtörtnek.
Pár perc elteltével bontja a vonalat, s rám néz, potyognak a könnyei, de nem mond semmit. Megijedek, Helen néni mindig vidám, akkor most meg miért itatja az egereket?
- Annyira sajnálom Bonnie – húz oda magához, s szorosan átölel. – A szüleid eltávoztak az élők sorából – suttogja a fülembe. Nem, az nem lehet! Én ezt nem hiszem el!