„Nehéz eset.” Én nem így gondolom. A gondolataim és cselekedeteim racionálisak, habár néha elég radikálisak.
„Machiavellista.” Hallottam már. Míg a legális üzleteim berkein belül ez nem olyan feltűnő, egyébként hatványozottan igaz.
„Kegyetlen”. Igaz rám, miért is tagadnám? Ha valamit ésszel nem lehet elérni, akkor bizony erőhöz kell folyamodni. Számomra ez sosem jelentett akadályt.
„A buli lelke”. Miért is ne? Társasági ember vagyok, és szeretek összejöveteleket szervezni. A kisebb baráti társaság okozta iszogatástól a barátok barátainak barátaival együtti szétesés skáláján mindent meg lehet nálam találni, leszervezem és életben tartom.
„Őrült”. Bizonyos esetekben, igen. Aki egyszer beletenyerel a levesembe, az legközelebb már csak talppal teheti meg.
„Vakmerő”. Szeretem a rizikós vállalkozásokat. Szeretem, mikor az adrenalinom az egekben van az izgalomtól. Legyen szó bármiről a MMA-tól a zsaruk elől menekülésig.
„Megbízható”. Kétségtelenül. Bizonyos határokon belül, bizonyos személyekkel szemben. Nehéz kiérdemelni a bizalmamat, és könnyű azt elveszíteni.
„Szerető”. Maximum csak a főnévi változatában.
„Gondoskodó”.  Valamilyen tekintetben igen, viszont csak kevesek esetében.
„Makacs”. Ó, de még mennyire!
„Perverz”. Erről egy-két ember biztos tudna mesélni. Jogosan.
„Őszinte.” Ami a szívemen, az a számon.
„Pesszimista.” Néha igen, bár én nem ezt a szót használnám. Inkább realista.
„Bolond”. A szó jó értelmében, mint hogy bolondos, igen. Szeretek mókázni. A bolond, mint őrült jelzőre pedig korábban már kitértem.
„Hűséges.” Ahogy a bizalmamat, ezt is nehéz kiérdemelni, de könnyű elveszíteni.
„Zenészlélek.” Szeretek mindenféle hangszeren játszani.
„Kitartó.” Amibe belekezdek, azt végig is csinálom. Nem ismerek félmegoldásokat.
„Maximalista.” Teljesen. Nincsenek félmegoldások. Úgy vélem, ha valamit csinál az ember, akkor azt vagy csinálja jól, vagy egyáltalán ne is.


Élesen szemezünk, próbálva kielemezni, mi lesz a másik következő mozdulata. Hatalmas tétje van annak, hogy most mit fogok lépni. Megnyalom az ajkaimat, és próbálom a lehetőségeimet feltérképezni. Utálom, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy azt elterveztem. Gyorsan kell döntenem, nem szabad azt látniuk rajtam, hogy tehetetlen vagyok. Mit tegyek... Ugyan sok vesztenivalóm van, de meg kell kockáztatnom, nem lehetek beszari. Lassan, alig észrevehetően halad le az egyik kezem az oldalamra, a combom irányába és megfogom a pisztolyomat. – Jól van… ti akartátok – villantok rájuk egy mosolyt, aztán pedig kidobom az asztalra a kulcstartómat a végén lévő kis pisztolynál fogva. Full house-om van, de kétlem, hogy felrakta volna a Camaróját cserébe az én Chargeremért, ha nem lenne valami atombiztos kombinációja. Ekkorát meg nem blöffölhet… Tudom, mennyire oda van azért a kocsiért, és ő is tudja, én az enyémért. Lehet mások szerint hülyeség ennyire kötődni egy kocsihoz, de ennek megvan a maga eszmei értéke. Emlékszem, mikor anno még 16 évesen elkezdtem először csak füvet árulni, és amennyire kevés kliensem volt, két teljes évembe telt, hogy egy elég leharcolt állapotban lévő kocsit megvehessek magamnak. Szüleimre nem számíthattam semmilyen téren. Igazából nem is akartam, elég volt nekem belőlük és szerintem ez fordítva is igaz. „Ha nem tetszenek a szabályaink, mehetsz az utadra.” Hát mentem. A kezdetek kezdetén még csak füvet árultam, néhány év után tértem csak át a komolyabb pszichedelikumokra. A fejlődésem – vagy romlásom – ez után csak folytatódott. Míg eleinte csak egy kisebb drogdíler voltam, az idő múlásával már egyéb bűncselekmények is elkezdtek a nevemhez fűződni. A kapcsolataim folyamatosan gyarapodtak, ahogy az ismereteim is. Ugyan nem jártam üzleti iskolába, de sokat olvasok és egész jó rálátásom lett számos dologra. Az egyik korábban említett kapcsolatom egy lehetőséget ajánlott nekem. Számára befektetés, számomra pedig egy lehetőség az üzelmeim eltitkolására, a pénzem mosására. Így hát társtulajdonosként alapítottunk egy céget. Akkor még csak egy elektronikai üzletem volt egyedül, ma már egy hangszerüzletet is a magaménak tudhatok. Ezeket a vállalkozásokat azóta más célból is használom, hogy nagyobb mennyiségben tudjak árusítani. Na de visszatérve a kocsira - örültem, hogy meg tudtam venni, de sehol sem voltam még vele, mert ugyan a motoron kívül minden rendben volt vele, mégiscsak a lelke a kocsinak volt bajos… Gyakran lefulladt, a karburátor nem volt jól beállítva, az ékszíj is rettentő laza volt. Tehát egy éppen-éppen járóképes autót vettem, habár igaz, azt legalább olcsón. Így hát a befolyó jövedelemből amit tudtam, ráfordítottam a járgányra. És még mindig megvan az az autó, viszont fényévek vannak az akkori és a mostani állapota között. Viszont az a Camaró is, te jó ég… régen egy olyanért is odaadtam volna az egyik vesémet.
Na lássuk, mi is van neki. Ledobom a kártyáimat az asztalra, vele egyszerre, és egy pillanatra megáll bennem az ütő. Nála is full house van, viszont megfigyelve a lapokat, az én lapjaim magasabb értékűek. Pierre csak elmosolyodik, és oda dobja nekem a kulcsát. – Szép meccs volt. Megérdemelted. Egyszer úgy is visszanyerem – mondja nekem ravaszul. Én vigyorogva csúsztatom be a zsebembe a kulcsokat.
Még beszélek pár szót velük egy-két sör mellett, mikor is egy nagy puffanásra leszek figyelmes. Felkapom rá a fejem és odasietek a hang forrása felé. Zöld haj… ilyet se látok sok emberen, ezért hamar ott termek, és feltámogatom a lábára. Vagyis támogatnám én, de semmi izomtónusa nincs a lánynak, ezért hát felemelem. Kicsit arrébb ültetem őt a kanapéra, és próbálom szólítani. Semmi reakció. Felnyitom a szemeit, hogy megnézhessem a pupilláit és lesápadtam egy pillanatra. Olyan szűk volt, hogy tudtam, valami ópiátot adtak be neki. Heroin, morfin, mit tudom én, majdnem ugyanazt produkálják. És jól tudom róla, hogy ő nem szokott ilyenekkel élni, ha esetleg mégis, akkor is csak apró mennyiségben. Távolról sem él tiszta életet, ezt én tudom a legjobban, de van nála is egy határ. – Na jól van, gyere – aztán pedig szólok Pierre-nek, hogy jöjjön. Felkapom a Robint és felviszem őt a szobámba, hogy lefektessem az ágyra. Közben a férfihoz szólok. – Ügyelj rá, mindjárt jövök én is! – mondom neki idegesen, mielőtt lekocognék a lépcsőn, és kicsit sem törődve a hangtechnikával, átdobom az első kezembe akadó nehéz tárgyat a szoba másik felébe, hogy széttörjem a hangtechnikát. Hasznos módja volt a figyelemfelkeltésnek, hiszen azon nyomban mindenkinek rám meredtek a szemei. – Melyik drogozta be Robint? – kérdezem hangosan, dühösen. Senki nem jelentkezik. Csupán rémült tekintetek, amiket kapok. A legtöbben tudják, hogy szórakozhatnak ugyan vele, viszont csak ha ő is akarja. Ha valaki az akarata ellenére tesz vele valamit? Vele még mindig jobban jár, mintha az én kezem közé kerülne. Néha ezzel mondjuk tudnék vitatkozni. Miután senki nem szól semmit, csak sóhajtok egyet, és már nyugodtabb hangon szólalok meg. – Oké. Ez így nem működik. Egy esélyt kap a felelős. Most azonnal álljon fel és takarodjon el innen. Békén hagyom, nem esik bántódása. Háromig számolok. Ha addig nem jelentkezik senki, itt vér fog folyni. Egyszerű tehát. Eltakarodsz, vagy fájni fog. Nagyon – hagyok egy kellő szünetet, hogy felfoghassák. Elkezdek számolni. Lassan. – Egy… kettő… - meglepetésemre feláll valaki, mentegetőzik ahogy csak tud, én azonban felrakom a kezem, majd hüvelykujjammal magam mögé mutatok a kijárat felé. Félreállok az útjából, az meg mintha aranyat látna, úgy kezd el rohanni. Amint elhalad mellettem, megszólalok. – Három – szinte hallom, ahogy kihagy egy ütemet a szíve. Kirúgom a lábát, és miután elesett, odasétálok, hogy erősen rátapossak a vádlijára. Nem annyira, hogy eltörjön, csak hogy sántítson egy ideig. Felordít hangosan, én a hátára fordítom, és a torkához nyomom a késemet. - Ha még egyszer meglátlak akár az én, akár az ő közelében... Nem úszod meg ennyivel. Takarodj! – leszállok róla és hagyom felállni, aztán amennyire csak tud a fájó lábával, kapkodja is kifelé magát. Mit sem törődve a többiekkel mászok fel a szobámba, és küldöm ki Pierre-t. – Innen megoldom. Köszönöm – csak ennyit mondok neki, és vissza is adom neki a kocsija kulcsát. Nem veszi el, csak kacsintva egyet kisétál. A legtöbbször próbálok emberi maradni. De ha valaki keresztbe tesz, vagy árt nekem – és ebbe beletartozik Robin is -, akkor annak nem jár kegyelem.


Mikor megismertem először a kis kaméleonom, már akkor rájöttem, hogy hamar meg fogjuk lelni a közös hangot. Mikor rátaláltam még csak néhány hete, talán egy hónapja volt az utcán. Mivel én első kézből tudtam, mit is élhet át, leültem vele beszélgetni. Hosszú ideig beszélgettünk, míg végül felajánlottam neki, hogy ha akar, nálam egy kis időre megszállhat, mert már rendesen kezdett lehűlni az idő. Kicsit vonakodva ugyan, de végül rábólintott. Nem volt valami nagy lakásom, sőt, egy kicsi albérletben laktam. Volt az enyémen kívül egy szabad szoba még, amit nyugodtan kisajátíthatott, ha akart. Nem volt semmi hátsó szándékom vele, egyszerűen csak jó társaságnak tartottam, és nem szerettem volna, ha halálra fagy.
Adtam neki vacsorát, körbevezettem a lakáson, a szobáját is megmutattam neki. Ruhával ugyan nem tudtam szolgálni, maximum a sajátjaimmal, de úgy gondoltam legyen ez a legkevesebb. Amint elment fürdeni, én bemásztam a szobámba és az ágyamba dőlve pihentettem a szemeimet.
Nem aludtam, csak néha elbóbiskoltam. Attól független, hogy befogadtam, óvatosan játszottam. Épp az egyik rövid szundításom közepén voltam, mikor valami neszelést hallottam. Csendben szálltam ki az ágyamból és lestem ki az ajtón. Látva a jelenetet, nekidőltem az ajtófélfának, és kis időt követően meg is szólaltam. - Ha meg akarsz lopni, ennél jobban kell csinálnod - a hangomra egyből összerezzent. Odalépdeltem hozzá, majd elvettem tőle a táskát, és ledobtam a földre. - Én segíthetek neked. De ehhez meg kell várnod a holnap reggelt. Ajánlom, hogy élj a lehetőséggel, mert kerülhettél volna sokkal rosszabb helyre is, mint hozzám. Ezen talán gondolkozz el. De ha nagyon menni akarsz, tessék – majd felvéve a földről újra a kezébe nyomom a táskát, és hátat fordítva a lánynak indultam vissza a szobámba. Csend volt egy kis ideig, végül fogta magát és lelépett – hogy aztán egy másfél óra múlva újra meghallhassam az ajtó nyílását.


- Akkor ahogy megbeszéltük. Készen állsz? – vágtam hozzá, miközben az utcán sétáltunk. Ő csak bólintott. Még csak néhány napja ismertem ekkor, mégis elmondtam neki számos dolgot, amit én tanultam a saját káromon. Megvolt hozzá a vénája, csak a kivitelezés szorult finomításra nála, de hát ilyen fiatalon még én is tapasztalatlan voltam. Nekidőlve egy kirakat üvegének figyeltem, hogy is dolgozik a leány. Megbeszéltük, hol és mikor fogunk ez után találkozni. Figyelem, míg látom az alakját, és mint a büszke tanár, úgy mosolygok az orrom alatt. Lenyűgöző, hogy hosszú percek múltán sem tűnt fel az egyik kizsákmányoltnál, hogy megfújták a tárcáját.
Végül felkerekedtem, és elmentem a megbeszélt helyre és időpontra, kíváncsian várva a mai bevételt. Mikor megjelent és megmutatta, elkerekedtek a szemeim. Az alatt az egy óra alatt, míg ő dolgozott, összeszedett legalább 13 tárcát. Őszintén szólva 4-nél nem számítottam volna többre, ennélfogva nem is nagyon tudtam mit szólni először, csak néztem. Amint a kezdeti sokkból kijózanodtam, elismerésemet fejeztem ki. Megérdemelte, többszörösen is.


Az előző este szépen kiütötte magát a leányzó, így nem különösebben kellett reggel csendben lennem. Bár ő olyan, hogyha egyszer bealszik, akkor még egy atomtámadás sem kelti fel. Bár az egyikünket sem… Mivel a születésnapja volt, úgy gondoltam, csinálok neki valami reggelit, illetve egy tortát. Jobb ajándékötlet híján ezzel kellett beérnie. Ekkor már tizenegy hónapja ismertem.
A reggelivel hamar előálltam, de nem olyan korán, hiszen sejtettem, milyen kegyetlenül másnapos fog lenni, ezért csak olyan 9-10 körül vittem be neki a szobájába. Már ekkor is kikerekedett szemekkel nézett rám, mire én biztosítottam, hogy ez az ő napja, azt csinálunk, amit akar. Figyeltem, ahogy megreggelizik, miután befejezte jegyeztem meg, hogy van itt még valami. Kivezettem a szobából, aztán amint pedig meglátta a tortát, rajta egy 1-es és 7-es gyertyával, akkor aztán ténylegesen lefagyott. Láttam rajta, milyen jól esik ez a gesztus neki, aztán megölelt, és megköszönte könnyes szemekkel. Mondta, hogy ilyesmit még senki nem tett érte, és valahol ez volt az a pillanat, mikor visszavonhatatlanul a legjobb barátokká váltunk. A gitáromon eljátszottam egy szülinapi dalt neki, majd pedig el is kezdtük enni a tortát.
A nap hátralevő részében pedig, ahogy említettem, azt csináltunk amit csak ő akart. Elmentünk a kedvenc étkezdéjébe, a fodrászához, hogy valami új frizurát varázsoljanak neki. Nagyon tetszett, amit választott magának, egy erős vörös-fekete kombináció. Meg is említettem neki, hogy dögös, amit választott.
Valamikor este 8 körül értünk vissza a lakásba, ahol ettünk még egy adagot a tortából, majd szóltam neki, hogy menjen először ő fürdeni, nekem még van egy-két gyors elintéznivalóm, amit letudok addig. Rábólintott egy kis habozás után – amit először nem értettem -, elindult a szobájába a törölközőjéért, illetve az alvókájához. Addig én leültem az étkezőben a székre, elkezdtem telefonálni, aztán meglepődve fogadtam, mikor hirtelen újra feltűnt a leányzó, maga felé fordított és szemérmetlenül beférkőzött az ölembe. - Te mit csiná… - kérdeztem volna tőle, de belém fojtotta a szót, mikor az ajkaimra tapasztotta a száját. Egy pillanatra lefagytam. Aztán leraktam a telefont és magam mellé dobtam az asztalra. Időközben elkezdte felhúzni a felsőmet, és amint ez lekerült rólam, felültettem a konyhapultra és én is hasonlóan tettem, mint ő az előbb.


- Gyere már, ne tökölj annyit! – mondtam nevetve a lánynak szaggatottan, mivel kicsit már ki voltam fáradva a rohanástól. Épp vettünk néhány gyümölcsöt és zöldséget, ő viszont szerezni akart nekünk egy dinnyét. Hát mondom miért ne, lássuk mit hoz ki belőle. Erre eljátszotta, mintha terhes lenne és a felsője alá rejtette a gyümölcsöt. Mondtam neki, hogy ez nem fog beválni, de maximum szaladni fogunk. Hát… szaladtunk.
Végül sikerült elszöknünk a minket üldözőktől. Egy utcára voltunk a lakástól, de ki kellett fújni magunkat legalább egy kicsit. A térdeimen támaszkodtam, majd ránéztem Robinra, akinek már megint más színű haja volt. – Nem vagy normális, te kis kaméleon - mondtam neki még mindig nevetve, majd megkócolom a haját. Hirtelen jött ez a becenév, nem tudom hogy honnan, de már akkor láttam rajta, hogy imádja. - Na, gyere. Egy zuhany, majd megyünk a másik zöldségeshez. De ezt ne játsszuk be a következőnél. A végén még éhen halunk!