Tae Oh & Dae Won

today's little moments become tomorrow's precious memories

A zacskóhalmok, bár annál is inkább azok tartalma önkéntelenül adja meg magát a gravitációnak, mikor felhelyezve őket a pultra azok önálló életüket élve terülnek szét annak lapján, mint egy-egy Jabba. Azt hiszem, ha valamivel, hát azzal nem számoltam, hogy a demográfiai robbanás, ami a lakásban történik, hatással lesz arra, hogy míg a hűtő a késő délutáni-esti órákban tartogat magában elfogyasztható ételeket, az másnap reggelre-késő délelőttre már maximum a kukában található egy üres zacskó formájában, ha nem éppen mosatlan edényként a pulton. Mert ugyebár mindenkinek –nekem is- derogál az a derékmozdulat, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a használt edényeket a mosogatógépbe helyezzük.
Meglehetősen megnőtt azon alkalmak száma, mikor becaplatva a közeli szupermarketbe egy mozdulattal borítom a fél polcot a kosaramba. Na alapvetően nem mondom, hogy nehezemre esik a feladat, tekintve, hogy Yoon-t nemrégiben tettem ki a suliban, így bárhogy is szerettem volna elkerülni, hogy később majd mentegetőzzek, magamnak is be kellett ismerni, hogy pont útba esett…
A hűtő maradéktalan feltankolását követően bújtatom a kávéfőző alá a frissen mosott bögrémet, hogy feltöltve egy kapszulával izzítsam is a masinát, eltűnődve emelve gondolkodón a kezemet a szám elé, résnyire szűkített szemekkel járatva a fejemben a kerekeket, máson se rágódva, miszerint Yvie tett-e megjegyzést arra, miszerint az itteni kávé is negatív értelemben súrolja az ízlésküszöbét, vagy azt szigorúan csak a nála lévő kütyüre értette… A gondolatok pedig önmaguktól váltják egymást: valami nincsen rendben…
A hálószobák irányából érkező tompa csattogások hívják fel magukra a figyelmemet, így sűrű pislogások közepette pillantok a zombiként elővánszorgó Tae Oh irányába.
- Szia! Felébresztettelek? –érdeklődöm rögvest, noha a szavakat már nem neki, annál is inkább a bögrémnek célzom, amit harcias küzdelemmel applikálok ki a kávéfőző alól. Felturbózva a sötét italt két és fél teáskanálnyi cukorral és szemrevaló mennyiségű tejjel kortyolok belőle, hogy biccentve az egyik bárszék irányába érzékeltessem, tegye le magát.
- Kérsz valamit enni? –atyáskodok szükségtelenül, hiszen tudom, ha akarja, ő is ki tudja magát szolgálni, mint ahogy azt már többször megvitattuk. Mégis, amíg várom a kérdését, reflexszerűen teszek elé egy pohár kellemesen hideg vizet, hogy legalább addig kösse le magát vele.
- Te Tae Oh?... Kérdezhetek valamit? –pillantok rá tanácstalanul, majd újból vissza a két kézzel közrefogott bögrémbe, annál is inkább annak tartalmát pécézve ki, visszakanyarodva a nemrég kivesézetlenül hagyott kérdés irányába.

Dae Won and Tae Oh

xxx

Lábujjaim kellemesen, jólesően kapaszkodnak bele a paplan huzatának átmelegedett anyagába, s már húznám azt a fejemre, hogy elzárjam magam elől a sötétítők között beszűrődő fényt, mikor az ajtó túloldaláról érkező zajokat hallva ijedten rezzenek össze. Ahelyett, hogy ténylegesen a dunyhaszerű anyag védelmébe és oltalmába menekülnék, inkább egyszerűen lelököm magamról, mintegy sokkterápiaként fogva fel a jelenlegi ébresztőt.
Talán nem olyan hangos a szöszmötölés és mocorgás, pakolászás, mint amennyire gondolom, de így az ébrenlét és az álmok határán mintha mindig minden visszhangosabb, zavaróbb és erőteljesebb lenne. Emlékszek, gyerekként rengeteget morogtam emiatt az otthoniakkal, amiért már hajnalok hajnalán ébresztőt fújtak, én pedig bújtam volna még az ágyat… és így volt ez rendszerint akkor is, mikor Tao volt nálunk, vagy egy-egy szemrevalóbb nőnemű egyed, akik már hajnalban igyekeztek magamhoz téríteni. Mindig a neszekre ébredtem fel, egy-egy csukódó ajtóra ami felért egy ágyúdörrenéssel noha elmondásuk szerint épp, hogy kattant a zár. Talán most is csak megcsörrent egy kicsit a zacskó, viszont mégis úgy hangzott, mintha egy bowling bábuval teli zsákot vágtak volna telibe a szükséges golyóval.
Barna szemeim fáradtan nyílnak ki, szempillám alól ugyan olyan meggyötörten és kimerülten pillogok ki, mint ahogy az éjszaka folyamán lefeküdtem. Az utóbbi időkben nem csak, hogy felgyorsultak az események körülöttem, de azt is lehet mondani, hogy valamiféle csoda folytán javult az állapotom noha tisztában vagyok azzal, hogy mind ez szimplán átmeneti. Elvégre nem fogja semmi se meggyógyítani és rendbe tenni a már kis híján teljesen elpusztult vesémet, szuszakoljanak belém bármennyi gyógyszert és egyéb „csodaszereket”. Így hát kihasználva a helyzetet, lehetőségek tárházát, amit a jobb közérzet nyújtott, sikerült tökéletesen…lestrapálni magam.
Mindent beletettem az elmúlt napokba, minden plusz tartalékot kiadtam magamból, ennek tudatában pedig fel kell készülnöm az egyre közeledő romlásra is. Mert mint azt már megtapasztalhattam, minden rosszat jó, a jót pedig rossz követi. Jelen állás szerint a puszta fáradtságról van még csak szó. A testem nem kifejezetten engedelmeskedik, nem teszi azt, főleg nem úgy, ahogy azt szeretném és elvárnám tőle. Nem lep meg hát az sem, hogy beletelik egy kis időbe, mire a hosszú, pizsamanadrágnak kikiáltott ósdi mackónadrágommal öltöztetett csülkeimet kiimádkozom az ágyból, magamat pedig ülő helyzetbe küzdöm.  De sikerül! És ez a lényeg.
Kihasználva hát a pillanatnyi erőt, már csattogok is kifele a hangok irányába, mire Dae Wonnal és az ő furcsa… hangulatával találom szembe magam.
- Mi? – bököm ki reszelős hangon, szemeimből vadul törölgetve és hessegetve az oda nem illő, pofátlan kis csipákat – ja, nem. Tulajdonképpen már ébren voltam egy ideje – azt hiszem pont úgy nézek ki, mint aki az egész reggelét azzal töltötte, hogy kitakarítsa a szobáját, a kötelező korai tornát lerendezze és egyéb finomságok – nem lesz sok az a cukor? – biccentek a bögréje felé, fázósan dörzsölve meg fedetlen karjaimat, majd téve azokat keresztbe mellkasom előtt, míg letornázom magam az imént jelölt helyre.
- Lehet most elfogadnék egy meleg teát – motyogom, világtalanul bambulva ki a fejemből. Nem sűrűn szoktam kérni tőle, főleg nem olyat, ami az én kiszolgálásomat illeti. Boldogulok egyedül is anélkül, hogy valakinek körbe kellene dongania engem, ám jelen állás szerint nem csak, hogy be akar fagyni a seggem, de még abban se vagyok egészen biztos, hogy teljesen felébredtem. De addig is, amennyiben megkapom amit az imént rebegtem el neki, lapos pislogásokkal kamillázok az elém letett pohárra, és annak áttetsző tartalmára.
- Persze, hogy kérdezhetsz – őszintén kíváncsivá tesz, hogy mégis miféle kérdésről lehet itt szó, amennyiben az én véleményemre van szüksége.

Tae Oh & Dae Won

today's little moments become tomorrow's precious memories

- Most mondjam azt, hogy „nem mi, hanem tessék”, csak, hogy kellően, tatásan szőrszálhasogató legyek? –éppen csak felsejlő, mégis szórakozott mosollyal bazsalygok a cukorlapátolás közepette. – Majd legközelebb igyekszem halkabban ténykedni. Hiába, még mindig nem sikerült fejben teljesen átállni arra, hogy nem csörtethetek kedvem szerint, mint egy vaddisznó –rántom meg a vállamat, visszatéve a kiskanalat a cukrot rejti kis tálkába, rázárva annak fedelét. Meglehet, hogy itt lakik már pár hónapja, az utóbbi hetekben pedig Yoon is csatlakozott a családi egyesülethez, de maga a ténye annak, hogy itt vannak, hogy valahol érthetetlen okokból kifolyólag én, nem pedig a szüleik felügyelnek értük, még mindig nem teljesen magától értetődő.
- Sokallod? –szalad fel a szemöldököm, míg nem spórolok energiát arra, hogy szükségtelenül egy újabb kanalat rángassak elő annak érdekében, hogy felkeverhessem a kávéba adagolt édesítőt. Azt hiszem elkönyvelhető, hogy a mai napnak nem túlzottan vagyok a magaslatán… Na meg állíthatjuk, hogy ezek alól az elmúlt napok se kivételek, mégis, ez a rajtam túlmutató, szétesett állapot most tetőzik.
- Milyet szeretnél? –sandítok rá futtában a szemem sarkából, felpöccintve a teásdoboz tetejét, mellkasom előtt font kezekkel döntve derekamat a pultnak. – Van egyszerű fekete, zöld, zöld citrom ízesítéssel, különféle gyümölcsösök… abból lényegében nem tudsz olyat mondani, ami nincs, már ahogy elnézem a készletet, amivel Yvie betárazott. De van pár otthonról is. Iseul, yuja, omija… -ellökve magamat a támaszomtól lépek a vízforraló mellé, hogy azt a jelölésig töltve már helyezzem is vissza annak talapzatára, bekapcsolva a masinát várva a csodát. – Kérsz bele valamit? –már annak függvényében is fontosnak tartom feltenni a kérdést, hogy az imént minden további nélkül leszólta az általam kifogásolhatatlannak vélt kávéízesítésemet.
Hátrahagyva a magában forró vizet, marékra fogva a saját, lassan kihűlésnek indult bögrémet lépek a szabadon álló bárszék felém eső oldalára, hogy átemelve felette a lábamat húzzam azt be magam alá. Alkarommal támaszkodva meg a pulton forgatom két kezem között a fekete kerámiát, mindezt a mozdulatot úgy figyelve végig, mintha a világ legérdekesebb cselekménysorozatát hajtanám végre, nem pedig csak az idegeket borzolnám azzal, ahogy karistolódik a durva anyag a márvány konyhapulttal.
- Yvonne… -kezdek bele, megelőlegezve a fejemben kavargó gondolatokat, rosszallón vonva össze a szemöldökömet. – Nem gondolod, hogy az utóbbi időben, nem is tudom… olyan… furcsa?... –hiába igyekszem, ennél kifejezőbben nem sikerül megfogalmaznom az aggályaimat. Helyette, mintha arra várnék, hogy a létező legjobb gondolatolvasói képességeit bevesse, némaságba feledkezve fogom ujjaim közé a kiskanalat, hogy azzal generáljak apró örvényeket a kávéban.

Dae Won and Tae Oh

xxx

- Mi?...mármint…. hjah… jó, bocsánat, tessék... csak – legyezgetem ide-oda magam előtt a levegőt hol a szobám irányába, hol felé, hol pedig úgy összességében utalva vele a mai napra, a reggelre és az ébrenlétre. Vagy a nem ébrenlétre – mit szeretnél inkább hallani? A létező legkegyesebb hazugságot, hogy egészen hozzászoktam már, szóval ne is zavartasd magad. Amúgy is itthon vagy, úgy zajongsz ahogy kedved tartja. Nem neked kell hozzám vagy a sokadikhoz igazodni. Vagy éppen az őszinte igazat, hogy szedd már végre össze magad mert vannak ám a házban olyanok, akik nem hajnalban katapultálnak az ágyból de még olyanok is, akik alig aludtak valamit, te meg a kakasokat megelőzve vered fel őket álmukból? – billentem félre leheletnyit a fejem csak, hogy ezzel is jelezzem, kíváncsian várom a választását noha mindkét eshetőséget felvázoltam már, válassza bármelyiket is. Tényleg nem lehet egy elégedetlen szavam se Dae Wonnal kapcsolatban. Nem olyan zajos ám, mint amit a mai reggelen lerendezett, ez csak… ez csak egy kellemetlen véletlen lehet, no meg ő rajta is látszik, hogy a töke tele van már az elmúlt hetekkel, hónapokkal. El van nézve neki, hogy ha nem figyel oda mindig mindenkire, én meg majd kipihenem magam máskor és máshol.
- Annak tekintetében, hogy idejét se tudnám megmondani, hogy mikor ettem utoljára cukros dolgot vagy éppen tettem cukrot a ki tudja, hogy mikor ivott kávémba, igen – mert eljött az ideje annak, hogy minden mesterséges dolgot ki kellett irtanom az étrendemből. Többek között a nem természetes eredetű cukrot – mindent, ami példának okáért nem a gyümölcsben van benne alapjáraton – tartósító szereket és sorolhatnám még napestig. Ennek okán se kávé, se más nem jöhet szóba, amibe olyan mértékben pakolandó a cukor, amit most ő maga is bemutatott nekem. Jó, meglehet, hogy ez saccra fele annyi, mint amit alapjáraton beletenne. De mégis!
- Iseul jó lesz, köszönöm – bólintok hálásan, mindkét kezemmel az előttem lévő pult lapjára könyökölve, hogy arcomat a tenyereimbe temetve alaposan átdörzsölgessem azt. Szemeimet jó ideig dörgölöm, mire nyöszörögve választ adok – csak a tea.
Ahogy helyet foglal velem szemben, karózva a tököt pislogok rá a tenyeremmel oly szorgosan tartott fejemből. A név hallatán szemöldököm a hajam tövébe szökik, s ezzel a lendülettel már harapok is rá a nyelvemre, mielőtt olyat mondanék, vagy szimplán olyan hang szökne ki belőlem, amivel beigazolnám a később mondottakat, miszerint „furcsa”. Épp ezért pislantok néhányat rá.
- Mit értesz az alatt, hogy furcsa? Nekem ugyan olyannak tűnik, mint egy vagy… két napja… baj van vele? Összevesztetek? Vagy… kinőtt a bajsza? Nagyobb tökei vannak mint neked? Mert tény és való, hogy mostanában kicsit talán harapósabb – vonok vállat az apró észrevételt illetően, miszerint Yvonne kezdte el hordani a nadrágot az elmúlt egy-két hétben… és úgy látszik, hogy a nagybátyám az élet ezen területén teljes mértékben csökött agyú, esetleg ostoba. Ő él együtt vele x hónapja, de még nem tűnt fel neki az a számos reggeli alkalom, mikor rongyolt kifele a wc-be? Vagy épp az, hogy többet alszik a kelleténél és több mindenre tesz megjegyzést, már ami az illatokat, ízeket illeti?

Tae Oh & Dae Won

today's little moments become tomorrow's precious memories

Fültől fülig érő vigyorral nézem végig azt a tétova mozdulatsort a hozzá tartozó halandzsával, amit a kérdésem nyomán művel le, nem különbül értékelve azt a hosszan kifejtett szónoklatot, amivel megadja a két választási lehetőséget. Bár, momentán egyik se kedvezőbb a másiknál, de ezt már nem teszem szóvá…
- Ahhoz mérten, hogy most keltél, azért eléggé fel van vágva a nyelved –rosszallásomat kifejezvén szűkítem vékony réssé a szemeimet, míg arcát fixírozom. – Különben is, tehetek én arról, hogy az öcsédet ki kell űzni az ágyból reggelente, és el kell vinni suliba? Arról már nem is beszélve, hogy valamit ennie is kell nap közben –mert ugyan megtehetném, hogy hozzá vágok húsz dolcsit, mondván, hogy éljen belőle boldogan, de annak valahogy mégis más feelingje van, amikor az ember hazulról viszi magával a napi betevőt. Én legalábbis mindig nagy örömmel fogadtam a házi kosztot, még ha az egy jól megkomponált szendvics formájában is köszönt vissza, nem egy ötfogásos ebéd képében. – Na meg hát dolgozni se fog helyettem senki, az a nagy büdös igazság –rántom meg a vállamat serény kutyulgatásokat követően végül kortyolva a kávéból. Mert ugyebár a mai napom se egy az egyben arról fog szólni, hogy itthon csinálom a semmit… van még ugyan pár órám, mielőtt bemennék, de estig hajtom az igát.
- És annak mégis mi értelme volna, hogyha olyan keserű lenne, mint a bűn? –hasonló lehet ez, mint az elkötelezett, szakavatott borivóknál, akik elszántan vallják azt, hogy az egyetlen, értékelhető bor csakis a száraz. Én a magam részéről, szégyen vagy nem szégyen, de beismerem, hogy abból is a minimum a félédes. Ebből kifolyólag bizony lesznek, akik undorral nézik végig, ahogy több kanálnyi cukrot tolok bele a kávémba.
Igényét hallva bólintok egyet, majd az alapján zárom le a teásdobozt, hogy a mellette sorakoztatott papírzacskók egyikét vegyem magam elé, belelapátolva a teatojásba az említett fűből a megfelelő mennyiséget. Elrendezve magam után a pultot már fordulok is, hogy helyet foglalhassak Tae Oh-val szemközt, felpillantva a bögréből nézve farkasszemet a barna szempárral. Provokáló kérdése nyomán még a szemöldököm is megugrik, már-már lesajnáló arckifejezéssel ütközve meg a hallottakon.
- Nem vesztünk össze –serényen intve nemleges választ a fejemmel biztosítom efelől. – Bár ugyebár ezt egy férfi soha nem mondhatja teljes meggyőződéssel, mert lehet, hogy a nő ezt máshogy gondolja –ujjaimmal szüntelenül dobolva a bögre falán, lábamat idegesen járatva fűzöm tovább a gondolatot. – Nyilván nem arra gondoltam, hogy a mai nap furcsább a tegnapihoz, vagy az azelőttihez mérten. Itt értelemszerűen gondolj egy nagyobb intervallumra –lefejtve kezemet a pohárról, két egymástól viszonylag távoli pontban szögezem le a tenyereim élét, hogy érzékeltessem, mit is gondolok a nagyobb intervallum alatt.
- Nem mondhatom azt, hogy olyan, mintha kifordult volna magából… de valahol mégis…

Dae Won and Tae Oh

xxx

- Ilyenkor szokott igazán felvágva lenni az ember nyelve, Tata. Nem rémlik a múltkori eset? – igyekszek rendezni a vonásaimat és végre valahára igazán emberinek, szórakozottnak ható mosolyt eresztve meg felé, ha már ilyen lelkesen kóstolgat ő maga is. Jól emlékszek ám arra a reggelre, mikor hajnalok hajnalán, az egész reggeli kínlódásom végéhez közeledve ücsörögtünk Yvievel egymás mellett az asztalnál. Én nem aludtam már második napja a folyamatos görcsöktől és a magas láztól, ő pedig a reggeli rosszulléteivel viaskodva, kimerülten rogyott le a mellettem lévő székre. Egy-egy pohár víz volt előttünk, de egyikhez se nyúltunk hozzá, csak bambultunk bele az áttetsző víztükörbe. Akkor azt hiszem tökéletes lelki társaivá váltunk egymásnak, és még csak szólnunk se kellett a másikhoz, mert némán tudtuk, min megy keresztül a másik. Persze mindkettőnknek másmilyen okokból adódtak az akkori bajai – na még jó hogy! - de ott voltunk egymásnak, teljesen megértettük a másikat és nem próbáltuk meg kiszedni a másik nyűgét-baját. Erre ez a jóember kicsörtetett korán reggel épp csak, hogy a tökeit nem vakargatta, meresztette egy ideig ránk a szemeit, mígnem megjegyezte, hogy „de szarul néztek ki, reggel van mi?!”. Hát, de még milyen reggel volt. Még Yoon se botorkált elő a szobájából, hogy suliba induljon, de még a három házzal arrébb lévő kakas se vette a fáradtságot, hogy magához térjen és riassza az utca népét, amiért előmerészkednek a napsugarak a horizont mögül.  
- Rossz az időbeosztásod. Legközelebb előző nap vásárolj be, csinálj neki este másnapra kaját, aztán reggel elég kikergetni az ágyból és elfurikázni a suliba. De amúgy meg ha hagynád, hogy én is csináljak valamit, de legalábbis ehhez hasonló dolgokat, akkor nem kellene korán reggel ezzel foglalkoznod – az már más kérdés, hogy nyilván én se kelnék ki túl jó szájízzel a meleg paplanom védelméből főleg nem akkor, ha éppen a létezés maga fárasztónak bizonyul.
- Túl sokat melózol. Fel kellene vennetek még néhány embert, főleg az árvaházba, nem gondolod? Te is és Yvie is túl sokat foglalkoztok mindkét munkahelyetekkel ahelyett, hogy néha pihennétek is – nem akarom én leszólni a munkamoráljukat vagy éppen a napi rutinjukat, de igaz ami igaz mást se látok mint ajtón ki és ajtón be, majd újra meg úja minden áldott nap. Nem tudhatom, hogy kinek mi számít igazán, mi a fontos az életében és közöm sincs hozzá, ez tagadhatatlan. De aggódok értük.
- Nem kell, hogy keserű legyen, mint a bűn, de az se segít rajta szerintem, javíts ki, ha tévedek, ha elveszed a rendes kávé ízét a mérhetetlen mennyiségű cukorral. De úgy iszod, ahogy akarod, én csak…tudod, hogy nem vagyok édesszájú ezért nekem fura – az idő alatt míg ő leforrázza nekem a teát, én próbálok magamhoz térni a pultnál ücsörögve, hogy mihamarabb gondolkozóképes legyek, mert hát csak sikerült korábban leszűrnöm már az arckifejezéséből és a gondterheltségéből azt, hogy valami nyomja a szívét.
- Fogalmam sincs. Mi lenne, hogyha ezt inkább tőle kérdeznéd meg? Bár előre szólók, hogy ne úgy kezdj bele, hogy „Yvonne, miért vagy mostanában ennyire furcsa?!” Félek, hogy te lennél utána furcsa egy mokesszal a szemed alatt. De előtte javasolnám, hogy gondolkozz el egy kicsit, hogy mi minden történik mostanában, miféle okok lehetnek amiért „furcsa”? – sóhajtok egy nagyot miközben kihúzom a hátamat. Csigolyáim jólesőn pattannak néhányat, izmaim lassacskán megnyúlnak, majd ernyednek el újra, mikor a pultra könyökölve keresem meg Dae Won tekintetét.
- Tudod, tényleg hihetetlen vagy. Mindig tudod, hogy mi történik az irodában, Hwan vagy éppen Yoon és én körülöttem. De nem tudod, hogy mi történik azzal az emberrel, akivel együtt élsz, akivel megosztod az ágyadat… gondolkozz egy kicsit – sejtelmesen, kíváncsian szavalom, mintha csak a hanglejtésben próbálnám elrejteni azt és megértetni vele, hogy mi nem jut el a tudatáig. Kis hatásszünet után állok fel, hogy a teámhoz caplassak.

Tae Oh & Dae Won

today's little moments become tomorrow's precious memories

- Életemben olyan rossz döntést nem hoztam, mint akkor, amikor feltettem azt a kérdést –magam is hitetlenkedve az aznapi, kora reggeli agymenésemen ingatom a fejemet. – Ha szemmel ölni lehetne, minden bizonnyal kiugró teljesítményt érhettetek volna el ezen a területen –mert valljuk be, külön-külön is megvan bennük a spiritusz ahhoz, hogy meglehetősen éles, haragvó tekintettel meredjenek az ellenük szóló személyre, mindezt úgy, hogy az illetékesnek kedve legyen elsüllyedni szégyenében annak kapcsán is, hogy annak idején volt mersze a világra születni, de hogy együtt!... Nem is volt bennem akkor kellő lélekjelenlét ahhoz, hogy sokáig álljam azokat a pillantásokat, inkább gyorsan eliszkoltam, hogy feltegyem a kávét főzni amolyan „jobb a békesség” alapon húzva meg magamat a félreeső kis zugban. Meglehet, hogy onnantól kezdve a nap további részében Yvonne nem azon fáradozott, hogy a vitathatatlan szeretetét mutassa ki irányomba, annál is inkább a „baszódj meg” sugárzott a szemeiből, de másnap meglehetősen nyugodt szívvel konstatáltam, hogy nem gyártott az éj leple alatt woodoo babát, és még mindig életben vagyok.
- Ha már ennyire választékos terveid vannak annak kapcsán, hogy miként lehetne hatékonyan beosztani az időmet, leváltom rád a személyi asszisztensemet, mit szólsz? –vetem elé a kérdést sokkal inkább pökhendien, mint azt eleinte kivitelezni kívántam. – Most éppen így jött ki a lépés. Nyilván nem idegen számodra se az érzés, amikor bizonyos teendők egyik napról átcsúsznak a következőre –bár meg kell hagyni, mostanság a sűrű teendők közepette többször kell átcsoportosítani bizonyos teendőket, rosszabb esetben teljesen kihagyni, semmint elnapolni őket.
- Folyamatosan keressük az embereket. Már meghirdettük a fontosabb posztokat, hogyha megtaláljuk a tökéletes személyeket onnantól kezdve nekünk is egyszerűbb dolgunk lesz. De amíg foghíjas a munkaerő, addig mi se tudjuk feltenni a lábunkat az asztalra, és lazítani –pedig minden további nélkül állíthatom azt, hogy zavartalanul végigtudnánk aludni akár egy napot is, csakis a létszükségletek elvégzése érdekében kelve fel arra az öttől maximum tíz percig terjedő időszakra. Ehelyett mégis beállítjuk minden áldott reggel hatra, de legkésőbb fél hétre az ébresztőt
- Te meg tudod, hogy én mindig is az voltam –tárom szét a karjaimat beismerve vétkeim egyikét. Régen pontosan azon kölykök táborát erősítettem, akik minden létező módot bevetettek annak érdekében, hogy eltüntessék a rendes főtt ételt a különböző zugokban, hogy minél hamarabb következhessen a desszert, és abból tudjanak a legtöbbet elpusztítani.
- Tae Oh… ha activityzni támadt volna kedvem, akkor megkérdeztem volna Winnie-t… nem vagy hasznomra, kölyök! –fújok némileg bosszankodva, viszont annál is inkább tanácstalanul. – Múltkor megkérdeztem, hogy jól van-e… azt mondta, hogy jól, én meg nem firtattam tovább –bár lehet, hogy kellett volna?...
Bögrém fülébe akasztva az ujjaimat fordulok utána a széken, hogy felkönyökölve a pultra kísérjem figyelemmel a ténykedéseit.
- Szeretném azt hinni, hogy csak fáradt… -elbambulva az egyik fiók gombjának látványában tartok egy pár másodpercnyi szünetet, mielőtt felpillantok Theo arcára. – De minden bizonnyal nem ilyen egyszerű a helyzet. Akarok én egyáltalán más forgatókönyvben gondolkozni?...

Dae Won and Tae Oh

xxx

- Legközelebb majd kétszer is meggondolod, hogy mit mondasz. Legalábbis jobban jársz… - mosolyogva fürkészem az arcát, melyen nyomokban még most is felfedezhető az aznapi kétségbeesése. Csak pislogott ránk szerencsétlen értetlenül, gyaníthatóan nem is gondolta, hogy milyen rosszul fog érinteni bennünket az akkori megjegyzése. Most visszagondolva úgy nézhettünk ki ott egymás oldalán, mint két másnapos kezdőalkoholista, aki a világáról nem tud, főleg nem arról, hogy melyik évezredben vagyunk és, hogy milyen neműek. A nap vége felé már egészen sajnáltam szerencsétlent, mert ha én még képes is voltam elengedni neki az aznapot, Yvonne már annál kevésbé. Harapós volt, még én se kötöttem volna belé, de Dae Won minden egyes szava után félthette a fejét... ha csak nem ott tartottak, hogy édesgetve ajánlotta fel neki, hogy készít valami finomat, vagy éppen váltott át doromboló kismacskába. És pont ez az a hangulatingadozás az, amiről nem tudom elképzelni, hogy Dae Won még nem vett észre. Hogy képes valaki ennyire fapofával, csőlátással elmenni a nyilvánvaló mellett? Vagy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter? Nekem esett le egyedül, hogy mi történik? Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a nagybátyám ennyire analfabéta legyen, vagy ne ismerje a várandósság legjellemzőbb „tüneteit”, melyeket Yvonne jó ideje produkál. Bár, aki úgy alszik reggelente is mint akit jól fejbe nyomtak egy öntöttvas serpenyővel, annak nem fog feltűnni, mikor a kedves asszony pár falat reggelije csakhamar újult alakot ölt, mielőtt még leérne.
- Hát, azt hiszem, hogy ez lenne a minimum azért, hogy itt lébecolok nálad és szívom előletek a drága jó levegőt – jegyzem meg elhúzott szájjal. A mai napig nem békéltem meg teljesen azzal, hogy minden „fizetség” nélkül kell itt tartózkodnom nála. Dae Won még mindig nem máltai szeretet szolgálat és olyan érzés ez számomra, mintha folyamatosan visszaélnék a jóindulatával és a vendégszeretetével, noha valljuk be, tényleg nem zavarok sok vizet. Nem ugrálok egész nap a közös terekben, ha tehetem inkább bent vagyok a szobában, amennyiben nem ténylegesen házon kívül. Kórházban, a munkahelyemen, bent a stúdióban. De az érzés mégis csak nyomaszt.
- Ha átküldöd emailben, hogy mik a feltételek, talán én is tudok segíteni. Lehet, hogy vannak emberek az ismertségi körömben, akik közül lehetne válogatni. Ki tudja? – vonom meg a vállamat kérdőlegesen. Fogalmam sincs, hogy pontosan mit várnak el, mik a feltételei annak, hogy betöltsék az emberek az adott posztot. Sőt, ha már itt tartunk, abban se vagyok biztos, hogy hova hirdetnek, kit keresnek és mire. De majd ha velem is megosztják a téma ezen részét, én is okosabb leszek.
- Tudom-tudom. Le se tagadhatnád a nővéredet… anya is egy az egyben ugyan ilyen. Inkább kihagyta minden főétkezését csak, hogy elő tudjon venni valami fogához való édességet. Hihetetlen – mint ahogy az is, hogy mind ebből én nem örököltem semmit. Egyedül egy valamire, a vanília fagylaltra vagyok rácuppanva, amiért mint az kiderült, Dae Won választottja is épp ugyan ennyire rajong. Nem meglepő, hogy az utolsó egy-két kanálért gyakorlatilag élet-halál harcot vívunk egymással. Félek innentől kezdve jobban járok, ha ráhagyom a fagylaltot.
- Dae Won. Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy ténylegesen firtasd, hogy valóban jól van-e? Ha egy nő azt mondja, hogy jól van, attól még nem biztos, hogy tényleg jól is van. Ők ilyenek, nem olyan egyszerű és lebutított a gondolkozásmódjuk mint a miénk. Egy ideig még kéretik magukat a válasszal kapcsolatban csak, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy mi férfiak tényleg szánunk rájuk annyi figyelmet, hogy észrevesszük ha valami baj van. És, ha egyszer azt mondják, hogy igen, de mi látjuk, hogy nincsenek, akkor többször is rákérdezünk. Na majd ekkor fogják azt mondani, hogy valójában tényleg vannak bajok – magyarázom nagy elánnal mutogatva egy képzeletbeli pontból a másikba vagy éppen az az utániba, mígnem elérek a teámig.
- Attól függ, hogy hány hónapon át akarsz még gondolkozni az esetleges forgatókönyveken? – morgom az orrom alatt valamelyes tompítva a hangerőn – amennyiben nem köti rögtön az orrodra, hogy mi a baja, fáj a haja a körme vagy a társaik, addig biztos lehetsz abban, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek te azt gondolod – kocogtatom hozzá a kiskanalat a bögrém pereméhez, majd marokra fogva azt fordulok felé, nekitámaszkodva a konyhapultnak.

Tae Oh & Dae Won

today's little moments become tomorrow's precious memories

- Nem tudtam, hogy mit vállalok veletek… -sóhajtom, mielőtt egy tetemes mennyiségű kortyot küldenék el az alaposan felkavargatott kávéból. Persze, olyan vállalás ez, amit önként hoztam meg, és egy szalmaszálat nem tennék keresztbe annak érdekében, hogy ezen az állapoton változtatni tudjak, vagy alapjaiban véve akarjak. Tökéletes ez, ahogy most vagyunk, eltekintve mindennemű hullámhegyektől és völgyektől, amiket meg kell élnünk Tae Oh betegsége és az azáltal diktált hangulatok és körülmények végett. Vannak jobb és rosszabb napjaink, de azt hiszem ez minden háztartásban így van, éppenséggel nem olyan szembeötlőek a szélsőségek. Valakiknek azonban ilyennek is kell lenniük, nem? Majd eljön az az idő is, amikor az öcskös a lehető legjobb formának fog örvendeni, és újból a saját lábára tud állni, mint annak idején. Amikor már nem fogom érezni a késztetést, hogy minden léptét olyan árgus szemekkel figyeljem, mint egy épp, hogy felegyenesedett gyerekét, aki megteszi az első bizonytalan lépteit.
- Fárasztó vagy –állapítom meg a fejemet csóválva az újfent felhánytorgatott téma végett. – Bár én vagyok a hülye, újból gyakorolnom kéne azt az egykor nagyon hasznosnak tartott taktikát, miszerint „egyik fülemen be, másikon ki” –a távolba révedve gondolkozok el azokon a „boldog békeidőkön”, amikor az apám ellen tanúsított heves ellenkezésben ehhez a fortélyhoz fordultam segítség gyanánt. Nem volt egy hosszú időszak, alig tartott tovább egy hónapnál, de most, amikor minden adandó alkalommal felhánytorgatásra kerül annak kérdése, hogy Tae Oh „elszívja előlünk a levegőt”, nagy hasznát venném az egykori gyakorlatnak.
- Végül is… miért ne? –rántom meg a vállamat, újból ajkaim elé emelve a bögrét a kávé reményében. – Majd ha beértem onnan elküldöm –az utóbbi időben igyekszem ahhoz tartani magamat, hogy a munkát az ajtón kívül hagyjam, mikor belépek a házba. Nem szívesen foglalkozok munkaügyekkel a családi közegben, bár meglehet, hogy alkalomadtán összemosódnak a határok, és meg kell ejteni egy-két telefont, vagy el kell küldeni pár e-mailt a bentire, esetleg onnan leszedni pár dokumentumot, hogy a másnap könnyebbsége érdekében még átfussam az este.
- Meglehet, hogy van közünk egymáshoz –vigyorgok rá a bögre pereme felett. – Bár ami engem illet már soha nem hagynék ki egy kiadós ebédet a desszertért… de ugyebár annak valahogy mindig van még hely, tehát emiatt nem kell, hogy fájjon a fejem –amiatt viszont már annál inkább, hogy a felettébb nagy étvágyam végett bizony napi szintű rutin a konditerem látogatása. Nem különösebben visel meg az egy-két óra intenzív testmozgás, az viszont annál inkább, mikor kimarad, és jön a tanakodás, hogy szedjek-e még egy tányérral, vagy ne…
- Tudod… ez Juliana-val sokkal egyszerűbb volt. Akkor is nyígott, amikor senki nem kérdezte, tehát nála nem volt nehéz észrevenni, ha valami gondja akadt… -piszmogom az orrom alatt visszautalva arra a majd’ egy évtizedre, amit a volt nejem oldalán éltem le. Nem szeretem felhánytorgatni ezt az időszakot, és nem azért, mert bárminemű szégyenem is lenne ennek értelmében, annál is inkább, mert tisztelem annyira, hogy ne vegyem szükségtelenül a számra a nevét és ne keltsem még rosszabb hírét. Igyekeztem a békés elválást fenntartani –már amennyire a megcsalás kihirdetése után ezt lehetett-, éppen emiatt kerülöm az efféle megnyilvánulásokat. Most viszont mégis kicsúszott…
- Fantasztikus… -konstatálom az utolsó korty legurítása előtt. Felpattanva a székről biccentek a fejemmel, érzékeltetve, hogy tegye magát odébb, hogy odaférjek a mosogatóhoz.
Erős hangulatingadozások. Különösen háklis az ízekre. Ingerlékenység. Fáradékonyság. Napközbeni alvások… „hány hónapon át akarsz még gondolkozni az esetleges forgatókönyveken”… Hónapok…
- Tae Oh?... –a nyöszörgő kérdéssel egyidejűleg áll meg a kezemben a bögre és a szivacs, sűrű pislogások közepette figyelem, ahogy kézfejemen szétpukkannak a buborékok. – Ugye nem?...

Dae Won and Tae Oh

xxx

- Az ember csak akkor jön rá arra, hogy mekkorát vállalt, hibázott vagy éppen nyert, mikor már nyakig benne van a…. szarban? – inkább tűnik kérdésnek a megállapításom, elvégre nem mondhatnám kifejezetten rossznak a helyzetet. Igen, néha bajosak a dolgok. Yoon körül és körülöttem főleg, nem beszélve arról a temérdek munkáról, ami Dae Won és Yvonne neve mellé írható fel. De ettől függetlenül harmonikus kis egész a miénk, már-már ijesztően családi. Pont annyira, hogy Yoon végre valahára otthon érezhesse magát valahol, olyan emberek között, akikre számíthat, akik szeretik őt. Akiknek igazán fontos és soha nem hagynák innentől kezdve, hogy baja, bántódása essen. A múltkori beszélgetésüket hallgatva az ajtóból, míg ők hárman próbáltak dűlőre jutni az iskola és a bizalom kérdésével kapcsolatban, komolyan elkönyveltem magamban, hogy hatalmas mázlija van ennek a gyereknek velük. De ezzel együtt ugyan olyan haragot is ébresztette bennem, mint minden eges alkalommal, mikor a szüleinkre gondolok: ez az ő feladatuk lenne! Miért nem tudtak vigyázni erre a gyerekre? Mi a franc történik ebben az istenverte, rohadt világban, ami arra készteti az embereket, hogy lemondjanak a gyerekükről sőt, fittyet hányjanak rá? Mert való igaz azóta, hogy előkerült, egyszer se tették tiszteletüket itt, hogy lássák őt. Az már nem is érdekel, hogy én tabutéma vagyok odahaza és hallani se akarnak felőlem. De ez a gyerek?
- De azért szeretsz, ugye? – somolygok játékosan az orrom alatt, miközben jókora bólogatásokkal adok neki igenlő választ a bolondságára és arra, hogy figyelmen kívül kellene hagyni egy-két dolgot amit meghall. Talán igaza lehet.
Az email és a munka kérdésére csak biccentek. Tudom, hogy elég határozottan kerüli a témát idehaza, és nem is vetem meg érte. Sokan képtelenek arra, hogy elkülönítsék a kettőt és rendszerint haza hordják azt. Ő legalább tesz kísérleteket arra, hogy mindent a helyén tudjon kezelni… a melóját ott ahol arra van szükség, itthon pedig ügyeletes családapává avanzsálódva teljesít maximumon. Helyesen, teszem hozzá.
- Hát, attól függ, hogy milyen az a desszert. A te esetedben tudom mindegy, csak legyen sok, undorítóan édes és ha egy mód van rá akkor csokis… csokis, ugye? – fogalmam sincs, ennyire még soha nem mentünk bele, csupán megmaradtunk azon a szinten, hogy desszertet desszerttel. De most jobban belegondolva egy jó nagy sacher tortát eltudok képzelni, ahogy nekiáll egymaga elmajszolni.
- Yvonne sokkal erősebb nő annál mint, hogy állandóan panaszkodjon. Te is tudod, hogy milyen házasság van mögötte, szóval ezek alapján ha valaki, hát ő soha nem fog neked feleslegesen nyígni minden hülyeség miatt. Erős, és előbb oldja meg maga a problémákat mint, hogy bárkitől is segítséget kérjen. De aztán majd rájön ő is, hogy vannak dolgok, amikben nem lehet mindig egyedül az aggodalmai miatt, mert idővel ijesztően szembeötlőek lesznek a változások – horkantva emlékeztetem magam arra, hogy ideje lenne lakatot tenni a számra, mert amilyen nyilvánvalóan beszélek jelen állás szerint dolgokról, pont annyira lesz nyilvánvaló az is, ha Dae Won esetlegesen ráébred a valós helyzetre, hogy valaki köpött neki. Hova lesz így az Yvonne-Theo szövetség?!
És tessék… már itt is van. Jön… közeledik…
Felvont szemöldökkel pillantok oldalra, profilját figyelve miközben a meleg víz lassacskán az életet is kipöfögi magából, miközben próbálja megtalálni a megfelelő nyomást. Leheletnyit hátrébb dőlve teszek azért, hogy jobb rálátásom legyen az arcára s már teszem is le a bögrémet, hogy az ő kezében szorongatottért nyúljak.
- Ugye nem, mi? – mosolyodok el ahogy lefejtem az ujjait a bögréről – inkább add ezt oda, mielőtt ripityára töröd és akkor hallgathatod majd Yvietől halálodig, hogy meggyilkoltad a kedvenc bögréjét!

Tae Oh & Dae Won

today's little moments become tomorrow's precious memories

- Meg bizonyos esetekben arra is, hogy milyen unalmas volt előtte az élete –nemes egyszerűséggel, halovány kis mosollyal vonom meg a vállamat. Hisz való igaz, az életem a megjelenésük előtt csakis a munka területén virágzott. A magánéletem az elmúlt időkben nem élvezett prioritást –talán nem is akartam különösebben energiát fektetni abba, hogy fellendítsem, de az biztos, hogy lehetőségem, erőm és időm se sok volt rá. Most viszont rendre azon kapom magamat, hogy a nap bizonyos szakaszaiba beiktatott időkben vágyódó sóhajjal konstatálom, hogy nem lennék máshol szívesebben, mint otthon… És, hogy mi volt azelőtt? Reggel hatkor, amint megszólalt az ébresztő rohantam a fürdőbe, a gyors tusolást és borotválkozást követően benyomtam egy szelet pirítóst, magamra kaptam az este kiválasztott öltözetet, és már fordultam is ki a lakásból. Mostanra ez a procedúra már gyökereiben megváltozott, hiszen minden alkalommal szakítok időt arra, hogy a szintúgy ébredező Yvie-t magamhoz öleljem, és a rendezetlen tincseken át nyakába fúrva arcomat mormogjam felettébb elégedetlenül, hogy „nem akarok dolgozni menni”, és „maradjunk inkább itthon”.
- Mondtál valamit? –érdeklődöm pimasz, szórakozott vigyort vonva ajkaimra, megjátszva az előbb vázolt stratégiát.
Mindig is volt egy ideám az ideális családkép fenntartása érdekében. Biztosra vettem azt, hogy ahol csak lehet, ellenkezőleg fogok cselekedni, mint ahogy azt az apám tette –ez alapjaiban véve ott kezdődik, hogy időt fogok szentelni a gyerekeimre, és meg fogom nekik adni azt a törődést, odafigyelést és szeretetet, amit igényelnek, és amit érdemelnek. Apa számára ez csak egy szükséges rossz volt annak érdekében, hogy majd egykoron biztos kezekben tudhassa a birodalmát. Én viszont szeretném kihasználni és értékelni azt az időt, amit a családommal tölthetek, és ebbe nem tartozik bele a munka.
- Bingo! –hirdetem ki a helyes választ jelezvén a találgatásával. Emlékszem még azokra a vérre menő harcokra a nővéremmel, amikor a karácsonyi asztal felett viaskodtunk az egyetlen megmaradt csokis sütiért… eleinte nagyobb lévén ő került ki győztesként, de hamar megváltoztak az erőviszonyok, és onnantól már neki görbült a szája, ha elvesztette az utolsó süti jogát.
- Már ne is haragudj… -megköszörülve a torkomat, összevont szemöldökeim alól sandítok bele a bögrébe, lemeózva, hogy mennyi is van még a kávémból, majd ezt követően tekintek vissza az arcára. – lemaradtam volna arról, hogy ekkora kebelbarátokká váltatok? Vagy csak ennyire összehozott titeket az a sötét reggel a vizespoharak felett hervadozva? –félreértés ne essék, legkevésbé sincs problémám azzal, hogy jól kijönnek, mi több, kifejezetten örülök neki! Éppenséggel csak azzal nem számoltam, hogy ez akkora méreteket öltött, hogy Tae Oh ilyen határozott, korrekt véleménnyel tud lenni felőle pontosan érvelve a házassága, és az egész jelleme tekintetében.
A számon keresztül kapott levegő valahol félúton akad el, résnyire tátott szájjal, viszont annál nagyobbra guvasztott szemekkel meredek bele a mosogatóba. Nem különösebben ellenkezek, mikor eltulajdonítja a valószínűleg tökéletesen átforrázott bögrét, kezeim azt követően a mosogatókagyló szélén pihennek meg alkaromon.
- Tae Oh, nem mondod, hogy… -pont, mint az előző alkalommal, úgy most se fejezem be a mondatot. – Neeem! –nyújtom el szánt szándékkal, bizakodó mosollyal pillantva rá, reménykedve abban, hogy az enyémmel megegyező választ fogok kapni. - …ugye?... –csatolom még hozzá már sokkalta bátortalanabb hangszínnel, idegesen kapkodva a levegőt, feltehetőleg falfehéren…

Dae Won and Tae Oh

xxx

- Látod-látod? Végre rájöttél, hogy már egy egészen befásult kis Tata voltál. Jó, lehet, hogy nem olyan „izgalmakat” kellett volna kezdésként a nyakadba szabadítani, mint amilyen én vagyok, vagy úgy alapjában véve amilyen az én esetem, de hát tudjuk, hogy teher alatt nő a pálma – innentől pedig mondhatnám, hogy ezt követően Yoon már csak hab volt a tortán, vele valamivel könnyebb dolga volt utánam, de ez nem igaz. Alapjaiban véve az én esetemben a nehézségek fő okozója, hogy képtelen vagyok teljes mértékben önző lenni és elfogadni az odaadó segítségnyújtást… lehet, hogy rokonom, a nagybátyám és ő maga ajánlotta fel a segítségét, de csak azért mert beteg vagyok, nem várhatom el, hogy körülöttem forogjanak mások napjai. Mint ahogy arra is ügyelek, hogy ne kerüljek túl közel hozzájuk, mert tudom, hogy az én utam és a közös életünk végén csak a búcsúzás áll és az én részemről nem létezik az a fogalom, hogy boldogság. Persze, boldog még lehetek ebben a maradék fennálló kis időben – hacsak nem történik csoda és pottyan az ölembe teszem azt, karácsonyi ajándék formájában egy már más számára nem létszükséges vese. Yoon viszont boldogan élheti itt az életét velük mert szeretni fogják, oltalmazni ameddig szükségesnek érzi és nem dönt úgy, hogy ideje kirepülni a fészekből. Bár, orvosi tanulmányaim során megtanulhattam, hogy a nevelőotthonban élt, szülei által ilyen-olyan formán eltaszított gyerekek fognak a legnehezebben alkalmazkodni a nagyvilághoz. Ebből adódóan csak sejteni tudom, hogy sokáig szüksége lesz arra, hogy Dae Wonék mellette legyenek.
Talán én is kellenék. De ez esetben nem szeretném hitegetni se őket, se magamat.
Kérdését hallva idült, gödröcskékben végződő vigyort varázsolok az arcomra, majd hosszúra nőtt frufrúmat hessegetve ki a szememből, nemlegesen intek egyet.
Szeretek Dae Wonnal lenni. És főként szeretek itthon lenni. Az addig rendben van, hogy Amerikában való tartózkodásomhoz járult egy lakás is ami még mindig arra vár, hogy kinyissam az ajtaját és tiszteletemet tegyem előtte, de otthonnak semmiképp nem neveztem volna. Mert ugyebár nem azt a helyet nevezzük otthonnak ahol állnak a falak és ahova betérünk egy fárasztó nap után, sokkal inkább azt, ahova hazavárnak. Ahol figyelem, szeretet vesz bennünket körül. Ezt pedig tőle és Yvonnetól is megkapom.
- Mhm… tekintettel arra, hogy sokszor vagyok itthon mikor ő is, nem csak ülünk egymással szemben, nagy egyetértésben élvezve a csend nyújtotta lehetőségeket. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy már-már a legszaftosabb történeteiteket is ismerem? – vonogatom meg a szemöldökömet – ez esetben természetesen én lennék a leginkább zavarban, mert szó nélkül hirdetném, hogy átcsaptam a pletykás nőegyletek egyik jeles képviselőjévé. Deee, szó se róla, elég sokat beszélgetünk.
A korábbi idilli pillanatokat pedig mi sem koronázza meg jobban, mint a képzeletbeli csilingelő hang, miszerint játékosunk megnyerte a fődíjat!
- Reménykedek benne, hogy nem azt várod, hogy a szádba rágjam a dolgokat… momentán azt se tudhatom, hogy miről ábrándozol éppen, mi forog a kis fejecskédben, mint ahogy arról se, hogy mi történik valójában. Csupán csendes megfigyelője vagyok annak, ami a falak között zajlik… aztán csak leszűröm a látottakból, hallottakból a következtetéseket. Az egyik így hangzik – hajolok közelebb hozzá, szórakozott pislogással kémlelve borostás arcát – a nagybátyám egy címeres ökör! Folytassam, vagy utánajársz magad?