A szívem vadul ver a mellkasomban. Nyomaszt a szobám négy fala, hiába próbálom elterelni a gondolataimat, nem megy. újra meg újra ugyanott kötnek ki. Ugyanannál a személynél. És ez megy már egy teljes hete. Kiborít. Hisztizve csapkodom meg a hátam mögött a párnát a kanapén, száll az apró porfelhő a levegőben, bár egy hónapja sincs, hogy ki lett tisztíttatva. De hiába helyezkedek vissza, nem segít.
A távirányító a kezemben céltalanul billeg míg csatornát váltok. Foci. 
- Nyeh - fintorgok egyet, majd tovább kapcsolok. Főző műsor. 
- Blah - nyújtom ki a nyelvem a nyers hús láttán a vágódeszkán.
Újabb gombnyomás. Egy videoklip. Festőlány áll a vászon előtt, kantáros nadrágban, fehér trikóban, a haja feltűzve. A bőrén kék, sárga, vörös festékcsíkok. Hátravetem a fejem és felmordulok, tehetetlenül vergődöm a kanapén, míg a borzalmas latin zenét hallgatom. Még ez is irritál. Felugrok. Megvakarom a mellkasomat, aztán a tarkómat, míg végül leülök a gép elé és nekiállok néhány képet megszerkeszteni, amit nemrég lőttem. Nem értem mitől vagyok ilyen feszült. Nem fixáltunk le semmit, nem érdeklem, ez biztos. Volt egy kalandunk, és a végén békében elváltunk. Nem akarhat engem. Élete legszarabb döntése lenne, ha engem választana. Zűrös vagyok. Egyszerűen bonyolult. Idióta döntéseket hozok, nem vagyok az a fajta pasi akikkel eddig futott. Nem vagyok nagymenő. Robbanékony vagyok, de vágyom a nyugalomra. Ezalatt az egy hét alatt megőrjített a gondolat, hogy vajon összejött-e valakivel, el is felejtett-e már vagy gondol még rám, és ez a dilemma keringett körbe bennem. Majdnem leestem miatta a létráról gyakorlatozás közben. Totál szétestem miatta. És végre szabadnapos vagyok, erre most is egyre csak ő jár a fejemben. A tekintete, ahogy lépett, ahogy az ölembe fúrta magát a bárban...A számba harapok. Franc enné meg, hát ezt én nem bírom csinálni tovább. A hálóba megyek, látatlanban rángatok elő egy pólót meg egy inget, húzom fel a farmeromat. Páratlanul veszem fel a zoknimat és még csak fel sem tűnik, öt percen belül a parkolóban vagyok, és indítom a kocsimat. Megjegyeztem a címet, mikor eljöttem tőle, így nem nehéz oda találnom. Út közben megállok, veszek egy csokor virágot és az anyósülésre rakva hajtok vele tovább. A fejemben megannyi gondolat kering, részletekbe menően taglalgatom mit fogok mondani. Mit kérdezek, hogy fogok indítani. Ez percekre lefoglal legalább. Aztán leparkolok a háza előtt, épp kijön valaki a lépcsőházból, így pillanatok alatt termek a lift előtt. De az a nyavalyás nem akar jönni, csak zúg, így türelmem veszítve felrohanok a lépcsőházban az ajtaja elé, és bekopogok. A kezemben szorongatom a virágot, a szívem hevesen ver, és amikor kinyílik az ajtó, és ott áll előttem...
- Öööö...Ennyit tudok kinyögni. Csak bámulok rá, mint aki szellemet lát, és a felőle áradó energiáktól belém fagy a lélek. Úgy néz. De úgy! Csoda, hogy a nyálam nem csordul ki a szám szélén. Leállt az agyműködésem. Mit keresek én itt? Mit keres ő itt? Mi ez a kezemben? Ki vagyok? Nagy nehezen térek csak magamhoz, és szólalok meg. 
- Khm...Szia! Izé, én csak erre jártam, gondoltam beugrom, hogy megkérdezzem, hogy vagy - lépek egyik lábamról a másikra, és végre észbe kapva felé nyújtom a virágcsokrot - Ezt...ezt neked hoztam. Zavaromban megint a tarkómon simogatom meg a hajamat. Basszus, ez fejben nem egészen így játszódott le, most pedig ez az elutasító testtartás, a hideg pillantás...Tanácstalanul állok előtte, és nem tudom, hogy most hozzám fogja vágni a csokrot, vagy épp csak az ajtót vágja az orromba, de mielőtt ez megtörténhetne szelíden rámosolygok. 
- Jó látni téged. És nem csak erre jártam. Látni akartalak - vallom be őszintén, mert a hazudozás nem az én műfajom. Legszívesebben magamhoz ölelném, míg feloldódik ez a jégkirálynő páncél rajta, mert az nem lehet, hogy ilyen maradjon velem. Ami múltkor történt az...valami különleges volt köztünk, és ez nem lehetett véletlen. Ugye nem? 

Nem kedvességből hoztam a virágot, ha nagyon őszinte akarok lenni. Bár így lenne. Tényleg kedves vagyok, az alaptermészetem nem a dühöngő vadállat, de ez most sokkal inkább volt alibi nekem, mint egyszerű figyelmesség. Netán bűntudatból? Még az is meglehet. De a lényegen nem változtat, hogy a virág jelen esetben nem egyszerű kedvesség a részemről, még ha meghatározni a valódi okát nem is tudtam volna, miért hoztam. De ha még egy percet kellett volna azzal töltenem, hogy azon filózzak Bethany vajon jól van-e, hogy mit csinál, és hogy mi a helyzet velünk, biztos meghibbanok. A zavart ábrázatom tökéletesen mutatja mennyire nem vagyok önmagam, ha róla van szó, de ahogy beinvitál, mintha mázsányi súlytól szabadítottak volna meg. Azonnal bólintok és egy nagy lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot, mielőtt meggondolná magát. 
- Köszi, remélem nem zavartalak meg valami fontos teendőben - lépek beljebb, és egy kicsi gonosz hang azt suttogja a fülembe, hogy örüljek neki, hogy nem egy idegen pasas nyitott ajtót. Lehetséges, hogy széttéptem volna kapásból.
Beljebb merészkedek és amíg Bethany elintézi a virágot, körbe kukkantok. Legutóbb már a folyosón egymásnak estünk, és jószerével minden helyiségben ahol csak megfordultunk szexeltünk, így nem volt alkalmam tüzetesebben körülnézni nála. A járást nagyjából ismerem, így könnyedén simítok végig a tekintetemmel a tárgyakon. Összességében tetszik amit látok. Nem kirakatlakás, igazán otthonos, érződik rajta a művészlélek keze nyoma. A fotókon tovább elidőzik a tekintetem, felfedezem a hasonlóságot az arcvonásokban. Bethany és egy srác, ha jól sejtem férfi rokon lehet, túlságosan hasonlítanak, és egy idősebb hölgy. A nő eleganciáról, tartásról árulkodó tekintete a vesémig hatol. Ha ő az édesanyja, egészen valószínű, hogy engem nem csípne. Egy asztrofizikust, aki otthagyta a szakmáját csak azért, hogy vendégelőadóként tarthasson egyetemi előadásokat és tűzoltó lehessen? Ki az a nemnormális aki még ezt műveli rajtam kívül? Senki a világon, mert ennek semmi értelme nincs. Szóval garantált, hogy anyuka rám nézne, már eleve a kinézetem sem épp valami bizalomgerjesztő, aztán megtudná ezt, és onnantól mondhatnék bármit, el lenne metszve a torkom a családnál. Kiutálna egy perc alatt. Bethany azonban itt van, és ez jelenleg jobban érdekel, mint az, hogy az anyja vajon mit szólna hozzám. A kanapéra pillantva ismét elönt egy pillanatra a forróság, ahogy eszembe jut amit tettünk rajta, de gyorsan túllendülök a dolgon, és inkább a nő nyomába eredek. A konyhában találok rá, de a felajánlására inkább megrázom a fejem. 
- Nem kérek semmit, köszönöm - mosolygok rá szelíden, majd félrebillentem a fejem. 
- Fogalmad sincs, miért jöttem el hozzád, ugye? - kérdezem tőle, és a felismerés amit a tekintetében látok jobban fáj, mint bármi amit eddig vele kapcsolatban éreztem - Mert azt hitted, én is az a fajta srác vagyok, aki csak kihasznált téged. Azt hitted megkaptalak, megvoltál, a strigula felvésve, a bakancslista kipipálva és ennyi volt. 
Lehajtom a fejem, mert elszomorít, hogy ennyit nézett ki belőlem, de az is, hogy csupán ennyire tartja önmagát. Jesszusom, milyen pasikkal akadt eddig össze? Hátat fordítok neki, és próbálom kitalálni mit is kéne most tennem, mert ez...ez nem maradhat így.
Aztán eszembe jut valami, és visszafordulok. 
- Bármibe is kezdtél volna bele, most felejtsd el. Gyere velem, rendben? - kérdezem, és felé nyújtom a kezem. Ha megfogja, az előszobába húzom, és ott megvárom, míg felöltözik. Egy kabát, egy cipő bőven megteszi, a kocsimban ha fázna van takaró is meg még pár pulóver, mivel sokat vagyok a szabadban. Még sapka is akad, meg sál, ha jól emlékszem, de azt is megvárom, ha át akar öltözni. Remélem igent mond, és nem kell túlmagyaráznom semmit számára. 
- Most eljössz velem, kicsit kimozdulunk, és ha érdekel, megpróbálom elmondani miért voltam akkor este magam alatt. Közben pedig mesélsz magadról, én mesélek magamról, csinálok pár fotót, és beülünk valahová kajálni. Mit szólsz? Van hozzá kedved? 
Bízom benne, hogy igent mond és nem fog ellenkezni, mert akkor így elmehetünk a városon kívülre, fel a hegyekbe egy kicsit. Nem túl messze, de olyan helyre, ahol lehet fotózni növényeket, fákat, a természetet, a csillagos eget, és ahol csend van és béke. Mert úgy érzékelem Bethany zaklatott, összezavartam talán, és bevallom, én is össze vagyok zavarodva. De valahogy ki kell böknöm nekem is mi jár a fejemben, különben sosem leszek túl ezen a dolgon, és attól tartok, ha ezt most nem tisztázom le vele, el fogom veszíteni vele a kapcsolatot. 

A kapcsolatunk valahol megrekedt. Bár emlékszem, hogy akkor a bárban tényleg csak felejteni akartam, és ő felajánlotta, hogy egy éjszakára segít nekem ebben, mégsem akarom, hogy ez így is maradjon.
Kizökkentem. Látom rajta, hogy a fejlődés még nem érte el. Zavartnak és bizonytalannak tűnik, míg felvázolom neki, mi az amit gondolok. Hogy jobban belelátok abba, mi járhat a fejében, mint azt elsőre gondolhatta volna. Igen, ostoba szépfiúnak néznek nagyon sokan. Aztán meg valami furcsa zseninek, mert asztrofizikus lettem. De nem vagyok egyik sem. A kinézetem olyan, amilyen. Anyámtól örököltem a finom vonásaimat, a szemem színe a nagyapámé, a magasságom pedig apámé, bár én rajta is túltettem. A testfelépítésem kemény edzések, táplálékkiegészítők eredménye és speciális étrendé. De a gondolkodásom cseppet sem több, mint bárki másé. Nem vagyok zseni. Sokat tanultam, mert nagyon érdekelt a szakmám. Szeretek utánaolvasni a dolgoknak, ha választanom kellett egy jó könyv vagy egy buli között szombat este, inkább az előbbire szavaztam, főleg, mivel tinédzserként magas voltam, nyegle, és egy deka izom nem volt rajtam. Ráadásul rémesen pattanásos volt a képem, a csajok úgy kerültek, mintha leprás lennék, és vállig érő, hosszú hajam volt. Nem maradt más, mint a tanulás. Nem voltam kifejezetten stréber, nem okoskodtam sosem. De amit kellett, megtanultam. Csendben, hivalkodás nélkül.
Kimondom mi az amire gondolhatott velem kapcsolatban. Aztán pofán vág az igazság, hogy tényleg ezt hitte rólam. Baszki, ez most így eléggé kellemetlen, ha fogalmazhatok így. Félelmetes, mennyire nem vagyunk tisztában olykor önmagunkkal. Mert sajnos be kell látnom, hogy valahol igaza van. Nőként, egy ilyen helyzetben a szavak csak üres szavak maradnak. A tény attól még tény, hogy jöttem, megtörtént ami megtörtént, aztán huss, elinaltam. S bár én tudom, mi volt az oka, hogy elmentem, és tudom, hogy jobb volt ez így, de ő egészen mást láthatott ebben. Lehajtott fejjel hallgatom a kifakadását, amiből érződik a fájdalom, a megbántottság, és nagyon szégyellem magam. Bólogatok csupán. Megértem, és valahol szégyellem magam minden férfi miatt a Földön. Mert sokan tényleg ilyenek. Nem mindegyik direkt. Nem mindegyik azért, mert tudatosan akarja bántani a Nőt. Hanem mert senki nem tanította meg nekik, hogy meddig mehetnek el. Hogy ritka az a nő, amelyik sérülés nélkül megússza az egy éjszakás kalandokat. Mindegyik sérül. Amelyik nem, annak nincs lelke már, annál valami nagyon elúszott agyilag, szívügyileg. De amelyik még normális, az sérül. Nem játék. Akkor is ez lesz, ha azt mondja, nem lesz baj. Mert a lelkén hordozza annak az éjszakának az emlékét. Egy folt lesz rajta, egy tiszavirág életű kapcsolat, amiben a test kielégül (jobb esetben) de a lélek kiüresedik. A férfi megkapja amit akart, a nő ott marad. Ölelés nélkül. Csókok nélkül. A hideg ágy marad neki és a kihasználtság üressége, amit azzal próbál magának szépíteni, hogy ő is ezt akarta. Nem, nem ezt akarta. Sosem ezt akarja. Azt akarja, hogy a férfi maradjon. Hogy visszatérjen. Hogy ne csak akkor hívja, ha a teste kell, hanem kelljen ő maga is.
Tehetetlen vagyok a lappangó haragjával szemben, mert tudom, hogy igaza van. Ezt érezte, mert ezt mutattam, és bár bánt, mert próbáltam elmondani, hogy szét vagyok esve, és hogy nem miatta megyek el, hasztalan volt. Miért? Mert előttem már ki tudja hányan játszották el ezt vele. És ha jól sejtem, nem sok százalékuk tért vissza virággal és azzal a szándékkal, hogy ez ne maradjon ennyiben.
- Tudom mit mondtam - mondom ellenkezés nélkül, majd sóhajtok egyet és szelíden folytatom - De azt is tudom, miért nem maradtam. Mindegy, ezt még megbeszéljük majd - zárom le a mondandómat és inkább elcsábítom egy kis kiruccanásra némi gondolkozás után. A lakásban kellemes emlékeink lettek, de van ezen kívül is élet, és szeretem a napjaimat kitölteni, amennyire tehetem. Szerencsére beleegyezik a dologba. Hirtelen jött az ötlet, de amíg várom, hogy felöltözzön, azért vázolódik valami. Egy kis evés helyre rántja a vércukorszintünket, energiával tölt fel, és így lesz idő beszélgetni is. Kilépek a lakából és megmosolygom amit nyilatkozik magáról, de megcsóválom a fejem.
- Hogy mit láttam, az édeskevés. Nekem legalábbis. Láttam belőled hetente pár órát, de nem sokat beszélgettünk. Szóval fogalmam sincs, miket éltél meg. És őszintén szólva, az, hogy most mennyire vagy zűrös...majd kiderül.
Nem kell tovább firtatnom a dolgot. Én hiszek a változásban. Hiszem, hogy ha valaki valamit el akar érni, és akkor azt komolyan is gondolja, akkor képes érte áldozatot hozni, változni. Tudatosan nagyon sok mindenen tudunk alakítani az életünkben. Kilépek a lépcsőházból és elindulok az autóm felé. Az M5-ös BMW tényleg szép, bár nem a legújabb darab. Látszik, hogy nagyon vigyázok rá, és ez tényleg szívügyem. Mosolyogva köszöntöm, ám valahol elmaradnak mögöttem a tipegő léptek, így visszafordulok.
- A túrát messzebbre terveztem a lépcsőház bejáratánál - kacsintok felé játékosan, és előhalászom a zsebemből a kocsikulcsot, majd megnyomom a zárkioldót. A kocsi villant és az ajtók már nyitva is vannak. Bethany megdicséri, én pedig úgy érzem magam mint egy büszke apuka akinek a gyerekét magasztalják. Bepattanok én is a vezetőülésre.
- Köszönöm - mosolyodok el büszkén, és elcsodálkozom azon amit mond, miközben bekötöm az övemet.
- Nem vezettél? Hogy lehet így élni? - kérdezem csodálkozva, és remélem nem bántom meg vele, mert nem ez a szándékom - Én imádok vezetni. Az egyik legjobb kikapcsolódás, ha az ember olykor csak beül, egy jó lejátszási lista és maga alá gyűri az aszfaltot. Megáll valahol, ahol eddig még nem járt, aztán kész. Kicsit lehiggad, megnyugszik, kimozdul, a szeme lát valamit, amit eddig még nem látott, és máris szebb hely lesz a világ.
Elindulok az úton és beállok a városi forgatagba. Autók jönnek jobbról, balról, de szerencsére nagyon jól vezetek, a kocsi bivalyerős, így hamar túljutunk majd a zűrzavaron. A kérdésére kissé felé dőlök az ülésben.
- Ki az, aki nem szereti a palacsintát? Juharsziruppal és narancslével a legfinomabb reggelik egyike. Bár én olykor este is bevágok egy adagot, bevallom őszintén - vallom be, és való igaz, hogy imádok enni, de efféle csemegéket ritkán engedek meg magamnak, lévén az étrendem nem igazán engedi meg. Ma azonban kivételt teszek, csalónapot tartok. Ma azt eszem amit csak megkívánok. Majd holnap extra edzést tartok legfeljebb.
- Jó ötlet - bólintok a palacsintázó említésére, és elkanyarodok jobbra. Lassan kijutunk a városból, itt már kissé ritkább a forgalom. A kocsi hasít, mint a vajban a forró kés. Fél kézzel fogom már csak a kormányt, és lazán a könyöklőre támaszkodom, miközben az utat figyelem. A kérdésére felé pillantok, egyenesen a kéklő íriszekbe.
- Még nem tudom pontosan. A Breakneck Ridgenél van egy pár nagyon szép túraútvonal, oda szoktam kimenni, ha időm engedi. Úgy egy, másfél óra alatt lehet kiérni, ha ráérősen megy az ember - mondom és remélem, hogy ez a távolság nem ijeszti meg. Messze van, már mihez képest, de én imádom. Ott a természet van, teljes életnagyságban, nincsenek zajok, dudálás, hangoskodás. Madárcsicsergéstől és friss levegőtől telítődik az ember, kicsit lenyugszanak a megfáradt idegek. Nincs nagy fényszennyezettség sem, egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van.
- Tudod, asztrofizikusnak tanultam. A csillagászat a szívszerelmem, ezt sosem hagytam magam mögött. Ide szoktam kijárni a teleszkópommal, ha valami nagy esemény történik a világegyetemben. Időnként megfigyeléseket végzek, jegyzetelek, néha fotókat is készítek, bár nem valami jókat mert a gépem nem igazán erre van felszerelve. Ami a csillagokhoz jó objektív, az idelent a Földön annyira nem ideális, és fordítva. De néha egyszerűen csak kifekszem egy pokrócra és bámulom a csillagos eget.
Furcsa szokásaim vannak talán az ő szemével nézve, hisz mint említette, vadóc lány, neki ez talán maga az unalom. Nekem azonban az agyam milliónyi és milliónyi kérdést tartalmaz, keringet magában, és időnként szükségem van egy kis magányra, távolságra a világtól, hogy lerendezzem a kis dolgaimat magamban. Nem nagyon van kivel megbeszélnem, és bár imádok tűzoltónak lenni, de nem egyszerű munka. Sok lemondással és még több veszteséggel jár. Igen, megvisel, akkor is, ha mindenkit sikerül kimentenünk egy égő házból. Mert tudom, hogy aztán mi lesz. Hisz a családnak, akinek mindene odalett, sokszor nincs hová mennie. Mi elmegyünk, kihozzuk őket, aztán ott hagyjuk, boldoguljanak, ahogy akarnak. De tudjuk jól, hogy hiába az emberélet megmentése, ha egy másik fronton meg nem maradt semmijük. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha nem sikerül mindenkit megmenteni. Mint legutóbb...
- És te? Hogy teltek a napjaid mostanság? - kérdezem tőle, mert érdekel mi van vele. Szeretném jobban megismerni.

Nehéz Bethanyt kiismerni, de jelenleg tökéletesen megértem, min mehetett keresztül és mit gondolhatott rólam és arról az éjszakáról. Pont úgy viselkedtem, mint bármelyik másik pasi. A seggfej. A kihasználó. A gyökér. A tapintatlan. Pontosan azt tettem, amit egy egy éjszakás kaland során tenni szoktak az emberek. Megvolt az eget rengető jó szex, aztán érzelgősség nélkül, gyengéd ölelések és hosszas búcsúzkodás nélkül elhagyni a helyszínt. Kivétel nélkül ez a forgatókönyv.
De nálunk más volt a helyzet. Akkor és ott nem miatta nem maradtam. Akartam maradni. De nem tehettem. És a szemeiben látom, hogy bárhogy szépítem, sajnos magára vette. Nem maradhattam, mert nem volt jogom hozzá, hogy maradjak. Nem éreztem teljes embernek magam. A gondolataimat reggelre a bűntudat uralta, a bántó önmarcangoló szavak önmagamhoz maguk alá temettek és szétestem, mint az éj utolsó árnyai a hajnali napsugaraktól. Ettől akartam megkímélni.
Ám ezt nem mondtam el neki. Nem tudta mi zajlik le a fejemben. Nem tudtam elmondani, mi bántott aznap este. Miért mentem le a bárba, miért voltam már akkor részeg, amikor odaért. Ha nem ittam volna annyit, talán sosem szólítom meg. Nem lett volna hozzá bátorságom. És volt képem elfogadni a testi gyönyört, ami nem volt túl korrekt részemről. De ahhoz nem voltam elég tökös, hogy megosszam vele, mi történt az azt megelőző napokban. Felejteni akartam, és ezt szó szerint értettem. Nem kívántam megosztani vele, mert akkor újra át kellett volna élnem, és a saját fájdalmamtól jobban féltem, mint attól, ezzel majd neki mit okozok.
Mondanám, hogy tudtam, hogy ez lesz, de én is csak ember vagyok. Hibás döntéseket hozok olykor, amiért valaki megsérül. Olykor én magam vagyok a saját áldozatom. De ez az élet. Ebből tapasztalunk, emiatt merünk egyre távolabb menni és egyre többet tapasztalni, hogy aztán idősödve már egyre kevesebb ehhez hasonló hibát kövessünk el.
A távolságot azonban valóban messzebbre terveztem a parkolónál, így elégedetten indulok el vele miután behuppant mellém a kocsiba. Elcsodálkozom azon, hogy nem vezet, mert számomra azok az emberek, akik nem vezetnek és nem birtokolnak valamilyen négy vagy két kerekű motorral hajtott járművet külön bolygót érdemelnének. Nem tudok azonosulni velük. Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy lehetséges, hogy egyesek nem akarnak vezetni. Azok, akik pedig nem törnek-zúznak, vagy harapnak át torkokat azért, hogy valahogy kormány mögé jussanak, szintén furák nekem. Valahogy úgy hiszem, hogy ez a fajta beletörődés mindig vagy valami nagy traumából adódik, vagy olyan elfojtásból amit könnyedén lehetne orvosolni. Egy jogosítvány és egy akármilyen olcsó négykerekű megteszi. Bethany nem túlzottan bőbeszédű magyarázatát is kissé kétkedve fogadom, de nem firtatom a dolgot. Megint egy olyan dolog, ami mögött úgy érzem több van, mint amit elmesél. Akadályok? Mifélék? A pénzt nehezen tudom elhinni. Annak idején olyan pasikkal futott, akik gyémántnyakláncot és bundát vásároltak neki, csak a cipője egy kisebb vagyont ért. A családjáról sem hinném, hogy egy akármilyen átlagos kategóriájú autót nem engedhetnének meg maguknak. Ám el kell ismernem, lehetséges, hogy csupán én nem vagyok túlzottan jártas ezekben a dolgokban. Igenis milliónyi oka lehet annak, hogy az ember nem vezet. Lehet anyagi vonzata, lehet érzelmi háttere, akár félelem, trauma, és még annyi minden, hogy az ember nem is hinné. De lehetséges. Azt sem sokan hiszik el, hogy én asztrofizikus vagyok, vagy hogy otthagytam a kutatóintézetet azért, hogy tűzoltónak álljak. Mi okom lehetne kételkedni?
Így megvonom a vállam, és kissé mosolyra húzom a számat.
- Azért nyugtass meg, hogy jogosítványt azért szereztél - Lazítok egy kicsit a megfeszült pillanaton. Nem akarom erőszakkal kirángatni belőle a választ, majd elmeséli egyszer mi az ami miatt nem vezetett és nem vett kocsit. Minden esetre ez egy újabb olyan érdekesség ami kíváncsivá tesz vele kapcsolatban.
A beszélgetés azonban átterelődik a kajákra és arra, hogy hová is megyünk, és ez kellően érdekel úgy tűnik mindkettőnket. A sorozat-gyilkosos hasonlatra szélesen elvigyorodok.
- Hát azon az estén azt hiszem még csak ellenkezni sem ellenkeztem volna, ha megpróbálsz feldarabolni - emlékeztetem arra, hogy nagyon kész voltam - Azért örülök, hogy ehelyett valami más, jóval kellemesebb elfoglaltságot találtunk a gyilkolászósdinál - kacsintok rá, és meg kell hagyni, elég csak rá gondolni arra, hogy mit műveltünk aznap éjjel és kezdek bizseregni erre-arra. Szerencsére azonban tudom türtőztetni magam, hisz most egyáltalán nem szándékom az, hogy Bethanyt megdöntsem, még ha elég csábító is, ahogy itt ül mellettem.
- Ja, és csak, hogy megnyugtassalak, sem fűrészt, sem szakácskést, sem pedig zsákot és klórmeszet nem hoztam magammal. Ma nyugodt lehetsz, hogy ha rajtam múlik teljes testi épségedben fogsz hazaérkezni - nyugtatom meg, hogy nem akarom bántani, ha esetleg akár egy pillanatra is, de felvetődött benne ez a gondolat.
A csillagászat és a gyerekkori emlékek felelevenítését csendesen hallgatom meg. Észrevettem, hogy sokat mereng az ablakon át kifelé nézve. Nem tudom miért csinálja. Az utazás hoz elő belőle régi emlékeket, vagy valami más van a lelkében ami foglalkoztatja? Minden esetre ezt is elraktározom, és elhatározom, hogy jobban odafigyelek a testbeszédére, mert sokszor nem is kellenek szavak, hogy az ember megértse a másikat, ha kellően figyel a nonverbális kommunikációra.
- Nos, azzal egyetértek, hogy a csillagok valóban elképesztően gyönyörűek, és nem csak távoli ragyogó milliárdnyi pontként, hanem közelebbről is. A csillagködök, a különböző formájú galaxisok, a színes, ragyogó, méreteiben és látványában is elképesztő égitestek egyenként és összességében is megunhatatlan forrásai a csodálatnak. És biztos te is tudod, de azért megerősítem ezt a tudomány által igazolt tényt - azok a ragyogó pontok az égen nem elhunyt emberek lelkei, sőt, kék gyerekek sem ülnek a c betűt formáló Hold alsó csücskén horgászva - humorizálom el, nehogy azt gondolja, hogy esetleg kigúnyolom, vagy ostobának nézem - Gyerekkoromban én is ezt gondoltam, de szerintem nagyjából minden ember a világon elgondolkozik ezen legalább egyszer. Személy szerint statisztikailag nem tudom elképzelni, hogy a világegyetemben mi legyünk az egyetlen olyan bolygó, ahol értelmes életformák alakultak ki, de hogy ezek merre vannak, vagy merre lesznek? Hát az már más kérdés. Megoszlanak erről a vélemények. Lehetnek olyan fiatal bolygók az univerzumban, amelyek jelenleg még csak ott tartanak, ahol a mi világunk annak idején, amikor az ősóceánban oxigént kezdtek termelni a mikroorganizmusok. Évmilliók telhetnek el addig, míg kialakul bármiféle értelmes tudattal rendelkező élőlénycsoport. Meglehet az is, hogy van egy másik, amin már épp ezekben a percekben huny ki az élet utolsó szikrája, és mi túl távol vagyunk, hogy láthassuk, felfedezhessük, tanulmányozhassuk vagy épp segítsünk.
Ezen elgondolkozom néhány percig, és kicsit elmerengek a saját világomon. Gyakran megtörténik velem, ha épp megragad egy gondolat a fejemben, sokszor egy mondat közepén képes vagyok megállni és elidőzni azon ami épp foglalkoztat. Azt is sikerül figyelmen hagynom, hogy a válaszomnak semmi köze nem volt ahhoz, amit mesélt. Normális ember azt felelte volna, hogy " Nahát, én is sokat ültem kiskoromban a tetőnkön!" esetleg azt, hogy " A bátyáddal biztos nagyon szoros volt a viszonyotok. Még mindig ilyen közel álltok?" Vagy ha nagyon merész vagyok, akkor valami személyesebb, emlékezetesebb dolgot hoz fel vonzatként. Az emberek automatikusan megpróbálnak hasonlóságot keresni a neki szimpatikus egyénekkel, mivel az evolúció során ez a kód van belevésve a DNS-ünkbe. Persze kivéve, ha egy kissé furcsa, de ártatlannak minősíthető asztrofizikus-tűzoltó mellett ücsörög az ember kifelé menet a városból, mert akkor hamar egy hasonló kiselőadáson találhatja magát az ember.
Azért csak rátérünk arra is, hogy mivel is foglalkozott Bethany addig míg nem láttam, és érdeklődve hallgatom azt, hogy mivel tölti a napjait. Érzek rajta némi zárkózottságot, de nem tudom, miért? Összehúzott szemöldökkel hallgatom, mert mintha magyarázkodna, pedig nincs oka rá szerintem. Pár pillanatig hagyom, hogy a csend körénk fonja láthatatlan pille-karjait, s kicsit emésztem amit mondott. Az autók ritkultak erre az útszakaszra, jobban eltávolodnak egymástól a járművek, s a hegyek is egyre magasabbnak tűnnek, ahogy közeledünk feléjük. A szürke aszfalt eltűnik alólunk, a napfény megcsillan a kocsi szélvédőjén, s a rádióból fantasztikusan ismeretlen bugyuta tucatnóta hangja szűrődik be közénk s a hallójáratainkon keresztül a gondolatainkba is. Mielőtt reagálhatnék azonban a munkásságára, megkérdezi, hogy vezetheti-e az autómat. Kicsit meglep a kérdése, mert erre nem számítottam azok után, ahogy előadta, hogy annyira nem érinti meg lelkileg az, hogy nincs kocsija és busszal jár. A kérdésére elmosolyodom és szelíden pillantok felé.
- Egyszer ígérem, hogy elmegyünk egy néptelenebb helyre és megtanítom vezetni. De most azt hiszem biztonságosabb, ha inkább én vezetek - mondom, és bár kissé kellemetlen ellentmondanom neki, feltételezem nem is nagyon van hozzászokva, de kénytelen vagyok megtenni. Az M5 BMW-m nem éppen egy sétakocsi, kifejezetten gyorsulásra tervezett német gyártmány. Az amerikai autópályákon van sebességkorlátozás. A német autópályákon nincs. Pontosan erre van tervezve az én autóm is, ráadásul eltérően az amerikai autók többségétől nem is automata váltós, hanem manuális, amit direkt így választottam ki. Ritka az ilyen nagy teljesítményű benzines kocsi manuális váltóval, és nem kevés pénzembe került ezt felújíttatni. De nem is az anyagi vonzata miatt nem merem vezetni Bethanyt, hanem épp azért, mert azt mesélte, régen nem vezetett. Nem hinném, hogy erre pont egy ilyen nagy teljesítményű sportautó lenne a legjobb, hogy újra elkezdje, ráadásul épp az előzgetésekkel teletűzdelt pályán, ahol hol családi autókba botlunk bele, hol hatalmas kamionokba. De, hogy eltereljem a figyelmét, inkább visszatérek a munkásságához, mert arra nem feleltem érdemben semmit.
- Amúgy, hogy reagáljak is valami értelmeset, valami azt súgja, hogy nem feltétlenül vagy elégedett azzal, hogy gazdasági jogászként a festésre váltottál. Ha engem kérdezel nincs okod arra, hogy emiatt rosszul érezd magad. Nem te vagy az első, nem is az utolsó, aki szakmát vált az élete során, és ezzel nincs semmi baj. Örülj neki, hogy meg tudsz élni a munkáidból. Látod, rólam sem mondaná meg senki, hogy tűzoltó vagyok, azt meg végképp nem, hogy asztrofizikus. Általában kidobónak néznek, személyi edzőnek, vagy valamiféle managernek, amit néha egészen sértőnek találok, mert kifejezetten nincs manager kinézetem. Vagy mégis? - kérdezem és belesandítok a visszapillantó tükörbe, és még ez a szerencse, mert ebben a pillanatban veszem észre, hogy egy kamion a hátunk mögött eszeveszett sebességgel közeledik felénk. Nincs időm magyarázkodni.
- Basszus - nyögök fel, majd a szemem elsötétül, a szívem pedig a torkomba ugrik. A reakcióidőm tizedmásodpercekre korlátozódik. A kuplungot kinyomom, egyetlen másodpercem van reagálni és cselekedni mielőtt még belénk rohanna, így a sebességváltót visszarántom kettesbe, majd olyan erővel nyomok rá a gázpedálra, hogy az autó szinte felsikolt. Ebben a pillanatban tülköl egyet a kamionos, de mi éppen csak pár méterrel ússzuk meg a becsapódást, ahogy félrehúzom a kormányt. Az autó nekifeszül az útnak, Bethany pedig valószínűleg beletapad az ülésbe a hirtelen nyomásnak köszönhetően, míg én a másik sávban pont mellettünk elhaladó autó elé bevágva elrúgom neki. A kocsi segge kissé kifarol, pár métert ide-oda rángatja magát, és csak a tapasztalatomnak hála, hogy nem pördülünk ki. Kapok egy dudálást, de nyilván a pillanatnyi mérge az autóstársnak elszáll abban a pillanatban amikor meglátja, hogy a kamion jóval nagyobb sebességgel hagy le minket. Ahogy látom távolodni, nyomok egy elakadásjelzőt, és míg a szívem a torkomban dobog és szó szerint ver a víz, egy nagyot nyelek. Csak másodpercekkel később tudok visszatérni a sávba, és miután meggyőződtem arról, hogy most már ismét nyugodt körülöttünk minden, lopva Bethanyra pillantok.
- Jól vagy? Ne haragudj ezért - intek a kamion után és megcsóválom a fejem - Nem tudom mi lehetett a baja, de nem akart lassítani. Vagy nagyon sietős volt neki, vagy műszaki hiba, bár ez esetben nem értem miért nem villogott, vagy akármi. Lehet, hogy elaludt kicsit a sofőr - vonom meg a vállam, és csak remélni merem, hogy a következő pihenőnél kint fogom látni a kamiont, mert ez pillanatokon belül múlt csak, hogy nem száguldott belénk. Őrült egy világot élünk.

A nő mellettem olyan, mint az osztriga. Étvágygerjesztő, de piszkosul nehéz hozzá férkőzni. Vagy még inkább az igazgyöngy. Belül puha és kincset rejt, de kint egy vastag, zárt héj leplezi és egy óceán választ el tőle.
Miért erőlködöm hát, hogy megpróbáljam megismerni? Azt sem biztos, hogy kíváncsi rám. Míg előre robogunk az uticél felé, néha az az érzésem, hogy csak untatom. Érzem, hogy van valami, amit nem mond el. Valami bántja. Sejtem, hogy az, hogy múltkor leléptem szex után, és most úgy látszik hiába töröm már magam, ami egyszer elszakadt, annak vége van. Mégsem tudom feladni. Nem megy, hogy csak úgy kisétáljak az ajtón, csak úgy feladjam és hazakullogjak. Nem ígértem neki semmit, ő sem nekem. Épp ezért akarom valamiképp megváltoztatni a rólam kialakult képet.
Viccelődünk, levágott fejekkel és véres káddal húzzuk egymás agyát, és ezen mindketten jót nevetünk. Tetszik, ahogy nevet. Jól áll neki. Azonban van egy pont, amikor úgy érzem, nem szabad a szívemre hallgatnom. Mert az azt súgná, hogy álljak félre és azonnal engedjem át neki a volánt. Ám elég sok tapasztalattal a hátam mögött az az érzésem, hogy ez nem neki való terep lenne. Nem itt, közúton, nem is ezzel a géppel. Fogalmam sincs a képességeiről, arról, tud-e vezetni akármilyen autót, és hány balesete volt eddig. A felelősség azonban jelen esetben az enyém. Ha megsérül vagy bajt okoz csak mert én egy percig nem a józan eszemmel gondolkodtam, azt sosem bocsájtom meg magamnak. Így bárhogy is látom, hogy megbántódik - mert biztos vagyok benne, hogy ezt teszi - nem engedek a kísértésnek. Azonban egy ígéretet teszek. Engedem, hogy vezesse a kocsimat, ha eljött az ideje és megteremtettem a megfelelő körülményeket. Addig azonban önző módon én irányítok tovább.
Azért örülök, hogy belátja, hogy ez nem az amit erőltetni kéne.
- Aha, szóval hat éve nem vezettél, és mégis azt gondolod, jobban vezetsz, mint az "átlag nő"? Biztos voltak egykor jó allűrjeid, de hat év vezetés nélkül épp elegendő ahhoz, hogy azt is elfelejtsd, melyik a gázpedál és melyik a kuplung. - ellenkezek, bár nem ártó szándékkal - De tudod mit? Legyen hát, hamarosan elviszlek valahová és meglátjuk, mit tudsz. Majd én eldöntöm, mennyire vagy jobb, mint az "átlag nő" - vigyorgok, mert remélem érzi, hogy nem a bántás a célom, hanem épp ellenkezőleg. Csak lehet, hogy nem vagyok túl jó benne.
A munkára térve kifejtem az álláspontom, amit ő egészen furcsán reagál le. Egy pillanat alatt fut át az agyamon, hogy itt valami nem stimmel, de mielőtt válaszolhatnék, a semmiből mögöttünk egy kamion tűnik fel. Azonnal reagálok, sávot váltok, majdnem driftelés lesz a vége de még vissza tudom korrigálni. Azt azonban akkor is észrevenném, hogy Beth hogy reagál minderre, ha szemkötő lenne a szememen. A türelmem pedig eléggé elfogy amikor jószerével alig válaszol a feltett kérdésemre, azonban az ablakot lehúzva hullafehér arccal engedi magára a levegőt. Percekig hagyom, hogy némán áradjon bennem végig az adrenalin és csak a kormányt szorítom. Aztán elmondja, hogy szeretne végre odaérni és kiszállni. Én pedig letérek a pályáról egy pihenőbe, és ha megálltam, derékból felé fordulok és a kezében lévő zsepire nézek, ami véres. Aztán a csodálkozó szemekbe.
- Rendben, én komolyan igyekeztem. Tényleg. De ez...mégis, mi a jó fene volt ez? Megijedtél? Oké, elhiszed, hogy én is? De nem, ez annál jóval több volt. És egész úton félmondatokban beszélsz meg rébuszokban. Nem önszántadból hagytad el a szakmádat és álltál festőnek? Mégis, akkor ki kényszerített? Meg annyira szuper sofőr vagy, hogy hat évig nem vezettél? Beth, egyetemista korom óta nem láttalak. De akkor igen. Akkor láttalak téged, és ez...mi a fene történt veled? Ez nem te vagy. Tele voltál élettel, most meg úgy ülsz itt mellettem, mintha stukkert fognék a fejedhez, hogy itt legyél. Ha baj van, mondd el, de ne erőltesd, ha nincs kedved velem lenni, mert ez senkinek nem jó - szögezem le, és aggódva pillantok a kékségek mélyére. Mit titkol előlem? Miért érzem úgy, hogy baja van velem, csak nem mondja el? Ám sejtem, hogy ez a szöveg kicsit drasztikusra sikerült, így enyhültebben nyúlok át a térfelére, hogy ha megengedi megcirógassam az arcát.
- Szeretnélek, Beth. Szeretnélek megismerni, hogy ha te is akarod, adhassunk magunknak egy esélyt. Nem hiszek a véletlenekben. Mindennek oka van. Mindennek kell, hogy legyen oka, ahogy annak is, hogy akkor este te is oda jöttél és én is oda mentem, habár szerintem hosszú évek óta nem ment egyikünk sem. Valaki odavezetett bennünket. És nem mondom, hogy egyből hallanod kell az esküvői harangokat, de így nem megy. Nem megy a próbálkozás, ha bezárkózol és semmibe nem avatsz be. Nem kell mindent elmondanod, de ha úgy érzed sok vagyok, vagy nincs kedved velem lenni, azt jogom van tudni. És érzem, hogy valami nagyon nyomaszt téged, és nem tudok segíteni. De értsd meg, én nem vagyok olyan, mint a többiek voltak előttem. Nekem nem a kinézeted kell. Nekem nem a hazug álarc kell, ami mögé rejtőzöl. Mondd el, mi a baj, hogy segíthessek, de ha nem tudsz róla beszélni, azt is megértem, csak adj...valamit. Bármit, amibe kapaszkodhatok, hogy tudjam, ott vagy valahol, mert csak egy árnyék vagy jelenleg a falon. És ez nekem egyáltalán nem tetszik.
A hangom a végére egészen megváltozik, a kissé idegesből halk aggódásba szelídül. Nem akartam sem megbántani, sem erőltetni. De pontosan tudom, hová vezetnek azok a kapcsolatok amit ha így folytatunk, kialakítunk. Ingatag, lyukacsos alapra épülnek aztán összeomlanak a hazugságok és titkok súlya alatt. Kinek kell ez?

A megérzéseim ritkán hagynak cserben. Most is azt érzem, több van a hallgatásában, semmint a kissé gyors kormánykezelés és a gyorsítás nyomai. Nem történt baleset, de a megkönnyebbülés érzése sehol nincs benne.
Megelégelem a csendet és félre állok a parkolóban, ahogy kérte.
Aztán először kissé feszülten, aztán egyre elszálló haraggal, végül csendes kérleléssel próbálok közelebb kerülni hozzá. Ám amit kapok tőle, az nem hogy meglep, de egyenesen elborzaszt.
Megrökönyödve rántom vissza a kezem és elnyíló ajkakkal nézem ezt a nőt mellettem, aki egy jól irányzott pofonnal hálálja meg az aggódásomat és azt, hogy próbálok közeledni hozzá. A reakciója megdöbbent. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor mélységesen csalódom is benne. Amikor együtt voltunk, éreztem benne némi vadságot, de azt hittem, az csak a szenvedély. De ez...
Végighallgatom a monológját, és nem vágok vissza. Hagyom, hogy kiszálljon a kocsiból, és utána sem nézek. Előre fordulok és a kezeimet a kormányra helyezem, csak, hogy kezdjek velük valamit. Pár percig ülök így, aztán kiveszem a kulcsot, zsebre vágom és kiszállok. Megállok vele szemben és megvárom míg rám néz. Jóval alacsonyabb, magasra kell emelnie a fejét, de ezt már megszokhatta.
- Az, hogy börtönben voltál, nem érdekel - szögezem le, mert azt hiszem neki ez a legnagyobb dilemma - Az, hogy mit tettél, a múltad. Megértem, hogy nem akartál róla beszélni, ahogy azt is, hogy miért nem. Megértem azt is, hogy érzékeny téma, megértem azt is, hogy változni akarsz. Ehhez gratulálok, bár jó lett volna, ha azelőtt jut eszedbe, hogy lecsuknak. De sosincs késő, ezért abszolút elismeréssel adózom. De az, hogy megütsz, pedig jószerével semmi okot nem adtam rá, nem kiabáltam veled, nem ütöttelek meg, még a hangom sem emeltem fel...ezt velem nem csinálhatod - mondom komolyan, és erősen, határozottan nézek a kékségek felé - Nem érdekel, mit csináltak veled régen, az sem, hogy a börtön mit tett veled. Ha problémáid vannak, akkor beszéljük meg és segítek, ha tudok. De soha többé ne merj kezet emelni rám, mert én sem emeltem rád kezet. És ne hidd, hogy ha csak úgy lepofozol egy pasit, az kevésbé elítélendő, mint mikor egy pasi megüt egy nőt, vagy egy felnőtt megüt egy gyereket - mondom határozottan, de itt még nem fejezem be, ha meg akarna szólalni, akkor is csendre inteném - Az meg, hogy túl jó fiú vagyok? Nem verek nőket. Igaz. Nem generálok vitát, igyekszem a békés és szeretettel teli pillanatokat megélni, ha lehet. Szeretek nevetni, kedvesnek lenni és boldog vagyok, ha kedvességet kapok cserébe. De ne feledd, hogy nekem is van rossz oldalam. Én is bántottam már olyat, aki nem érdemelte meg. Én is hibáztam, okoztam fejfájást, szívfájdalmat, felesleges sebeket olyanoknak akikkel kapcsolatba kerültem. Túl jó fiú vagyok? Mihez képest. De tudod mit? Én nem vártam el tőled semmi mást csak azt, hogy ha szeretnél egy kicsit legyél nyitott. Egy kirándulásra hívtalak, bocsánatot kérve azért, mert múltkor eljöttem tőled. Mélypontom volt. Miattam meghaltak emberek, nehezen dolgoztam fel. Jóvá akartam tenni, hogy ne érezd azt, hogy csak kihasználtalak. Ha túl jó fiú vagyok neked, akkor meg döntsd el, hogy akarsz-e továbbra is próbálni kapcsolatot kialakítani, vagy inkább eljátszod még a sértett büszkeségű hercegnőt akik kilöktek a várkastélyból, vagy egyszerűen elkezded felépíteni az új életedet és az új énedet? És döntsd el, hogy akarod-e hogy ott legyek vagy húzzak a picsába, mert én csiki-csuki játékokra nem vagyok hajlandó  - morgom még utoljára, és mielőtt még újra megüthetne, hátat fordítok és elindulok a kocsim felé. Nem érdekel, ha megsértődik, de tessék. Ezt akarta? A rossz oldalamat? A hisztis kis tinilánykorból ideje kinőni és nagyon remélem, hogy felfogja, hogy én nem vagyok az a fajta pasas aki bármit elvisel, csak mert csini pofija van és jó az ágyban. Engem a lelke érdekel, de ha nem hajlandó úgy viselkedni, mint egy felnőtt nő, akkor keressen magának valami bohócot, aki trófeaként bánik újra vele. De én ennél többre tartom őt is, magamat is és többre is vágyom. Ha észhez tér, hajlandó vagyok újratárgyalni a dolgokat. Ha nem, akkor hazaviszem nagyon szívesen és el is búcsúzhatunk. A döntést jelenleg a kezébe adtam. Én nem árulok zsákba macskát.