- … és a gyerekeket…. - Igen, már elindítottam őket suliba, de nem két évesek, apu… - Főzté… - Még nem főztem, de senki nem fog éhen halni… ha meg nem főzök is tudok rendelni – teszem hozzá az orrom alatt motyogva, szőrös kis mamuszomba bújtatott lábujjaim felé pillantgatva. - Beszéltem Richarddal, holnap elhozza a kocsit a szerelőtől, és… - Tudom, be kell majd állnom vele az udvarba. Apu! Nem a kislányodat hagyod egyedül itthon, és nem a világ végére mész. Most csak azzal foglalkozz, hogy vigyázz magadra. Egyél rendesen, mosd meg a füled mögött és a…. - Jól van kincsem – pont, mint én néhány másodperccel ez előtt, most ő is hasonlóképpen zavartan kezdi el a lábbelije anyagának milyenségét elemezni, hogy aztán magához ölelve simítsa meg hajammal elfedett hátamat. - Aztán vigyázz ezzel a faragatlan fráterrel, míg nem jövök haza, értve vagyok? – tudom jól, hogy kire utal, ezért se vagyok rest fülig érő vigyorral meglapogatni édesapám erős, széles hátát. - Persze apu, persze… vigyázok vele. Bár, amilyen állapotban hajnalban kimászott a szobájából, azt hiszem, hogy sokkal inkább kell neki tartania tőlem, mintsem nekem tőle. És tudod, hogy párszor már elláttam szegény baját. - Az én lányom – húzódik el, hogy alaposabban végigmérjen, majd egy puszit nyomjon a fejem búbjára. Nem vagyok egy alacsony nő, de apu magassága mindenkién túltesz, és akkor még nem beszéltünk arról az edzettségről és testi adottságokról, melyek megadattak neki. Mellette még én is ugyan az a csepp kislány vagyok, mint aki voltam régen, és pont emiatt érzem magam mellette a létező legnagyobb biztonságban. Most viszont mégis aggódok érte, hiszen megint olyan vizekre kell eveznie a munkáját illetően, ahol nem szeretem őt látni. Mexikó határa felé haladva, és annak környékén a bűnözők nem szarral gurítanak. Ő viszont az utóbbi néhány hónapban néhányszor kénytelen volt oda áttelepíteni a székhelyét, hiszen szükségük van rá. Megszoktam már, hogy nem látom olyan sűrűn, mint szeretném, ha mégis akkor is csak futó percekre. Néha- néha adatik csak meg számunkra az, hogy egy-két órácskára apja-lánya programokat tudjunk tartani… Most mégis valamiért nehezebben kiengedem őt a karjaim közül. Szükségem lenne rá Jade és Han miatt is. Taoról már nem is beszélve. Tudni illik, nekem jó ideje nincs már édesanyám, akivel képes lennék megbeszélni az ügyes-bajos dolgaimat. Mindig, mindennek a tekintetében apu vette át az anya szerepet is idehaza, teljesen mindegy, hogy miről volt szó. Pasi téma, lelki válság, tanulás, táncruha választás és a társaik… mindig megállta a helyét. Talán ezért is olyan mély és őszinte, erős a mi kapcsolatunk. - Vigyázz magadra, és írj minden nap! – kötöm a lelkére, mielőtt még beszállna a hatalmas városi telepjárójába. Onnantól pedig, hogy elhajt, elkezdődik az a néhány nap, amit Taoval kettesben vagyunk kénytelenek átvészelni a ház falai közé zárva. Apu szolgálati úton, a két gyerek iskolai kiránduláson. Mi pedig megmaradtunk egymásnak a munkával, kialvatlansággal és az elmúlt hetek keserűségével, nehézségeivel. Talán mindkettőnknek erre van most szüksége. A semmittevésre és néhány igazán lusta napra. Nem véletlen hát, hogy félretéve a laptopomat a hátsó teraszon lévő rattan ágyról, már kucorodok is be a sarokba a jó nagy bögre teámat kortyolgatva, mely hűen a közeledő évszakhoz, szigorúan téli ízesítésű. Lassan napnyugta felé közelít az idő, ami alapjáraton ad egy kellemes, meleg, narancssárgás árnyalatot az egész környéknek, amit kiegészítenek a bordóba és aranyba öltözött fák. Mondtam már, hogy imádom az őszt?
Úgy látom őt magam előtt, mint egy prizmát, amelybe belefut a napfény, aztán színeire bontva szétszóródik. Minden, ami előtte történt velem, azért volt, hogy vele találkozzak, s minden, ami együtt történt velünk, az egész további életemet meghatározza.
- Vigyázz magadra... De Jade-re még jobban, mert szerintem szükség lesz rá – paskolgattam meg az öcsém vállát az előző este, miközben az ágyán terpeszkedve figyeltem, ahogyan lassan bepakolja a kirándulásra szánt dolgokat a táskájába. Én a magam részéről persze bíztam a gyerekben, de ettől függetlenül azért valamennyire tartottam tőle, hogy történik valami azon a bizonyos kiránduláson. Mintha egy kicsit egy aggódó szülő szerepébe léptem volna. Az ilyen kirándulásokon mindig történik valami, én mondjuk most leginkább az ivászattól tartok, de megfogadtam magamban, hogy hagyni fogom Hant kibontakozni, így csak Theot bombáztam a hülyeségeimmel, aki szerencsére valamennyire helyre tudta rakni a fejemben a dolgokat. Ahogy behúzta a táskáját, meg is ejtettem a gyerekemmel a búcsúmat, mert pontosan ismertem magam. Az utóbbi időben egyre többet dolgoztam Eve magazinjának a javára, ami miatt fáradékonyabb lettem, pedig amúgy sem voltam soha egy könnyen ébredő típus. Ezért meg sem lepődtem, amikor sehol sem találtam a tesóinkat, amikor előmásztam, szóval rögtön megindultam a fürdő felé, hogy valamit kezdjek magammal, utána pedig egy ideig még dolgozgattam a képekkel. Soha nem volt túlságosan egyensúlyban a bioritmusom, szóval lényegében most is csak nagyokat pislogtam, amikor megláttam, hogy mennyi az idő. Le is csaptam a laptop tetejét gyorsan, és gondoltam egy kicsit körbenézek a lakásban... Hátha az egyetlen személyt megtalálom, aki még itthon van. Viszont mivel benti helyszínnél nem nyertem, inkább csak kikaptam egy banánt a gyümölcsöstálból, és azzal indultam el a hátsó terasz felé, ahol megpillantottam Evelyn alakját. - Gondolom apud elment – léptem oda hozzá, és rögtön le is vetettem magam mellé – Felkelthettél volna, hogy el tudjak tőle búcsúzni... Vagy valami. Nem mintha szívesen nézegetné a képemet, pont ezért ült is ki szinte rögtön egy pimasz vigyor a képemre, aztán nemes egyszerűséggel fel is pakoltam a csülkeimet a maradék helyre, és nemes egyszerűséggel Eve ölébe dőltem, majd úgy kezdtem el bontogatni a banánomat. - Kérsz belőle? – tettem fel a kérdést neki, én magamnak pedig letörtem egy kisebb darabot, amit rögtön a számba is tömködtem – Mi a terv mára? Munka? A kérdés csak reflexből jött, igazából egész jól haladt úgy a kapcsolatunk, hogy erre hegyeztük ki a beszélgetéseink nagy részét. Bár tagadhatatlan tény, hogy pont ezért sikerült is az utóbbi időben közelebb engednem magamhoz őt, mint korábban bármelyik nőt is... Viszont ez már nem rémisztett meg. Egyszerűen csak elfogadtam a dolgot.
Aprókat kortyolva a teából, tekintetemet mindvégig a közeli tájon, az aranyló és egészen bordóba hajló fák lombjain legeltetem. Mosolyogva, tekintetemben játékos pislogással nézem végig az aláhulló leveleket, egy pillanatig se kételkedve abban, hogy az év legszebb hónapja az ősz és ezt csak és kizárólag ilyen napsütéses napokon tudja az ember teljes egészében kihasználni. Nincsenek már túl jó idők. Egyre többször önti el az udvart és az utcákat özönvízszerű eső, mikor legszívesebben gumicsizmában, sárga esőkabátban és kiscsónakkal hagynám el az otthonomat ahelyett, hogy talpig csiniben, magassarkú csizmában botorkálnék be a szerkesztőséghez. Ilyen alkalmakkor, nyakig érő sárban és folyamatos esőverésben senki, még a magamfajta amúgy divatbolond nőszemély se vágyik arra, hogy állandóan csodaszámba vehető díszöltözetben jelenjen meg mindenhol. Így hát mire, ha nem arra van jelen állás szerint a legnagyobb szükségem, hogy kihasználva a kellemesen meleg napsugarakat, hátradőlve a rattan kanapén élvezzem ki az idei ősz utolsó napsugarait. Apu távozását követően rajtam kívül egyetlen egy személy maradt a házban, kinek csoszogását messziről felismerve pillantok el a hátsó ajtó irányába, hol felbukkanni látom magas alakját. - Persze. Eltudom képzelni, hogy milyen szívhez szóló, megható búcsú lett volna. Egymás vállára borulva ugyebár… amúgy csak közölte, hogy vigyázzak veled – vigyorodok el, szórakozottan érintve vissza ajkaimhoz a vaskos kerámiabögrém átmelegedett peremét. - Sokat alszol mostanában. Ennyit kivesz belőled a munka, vagy van valami más is? – pillantok rá akaratlanul rejtve el némi aggodalmat a tekintetemben és talán a hangomban is. Tagadni se tudom, hogy az utóbbi időkben egyre inkább válik nyilvánvalóvá számomra is az, hogy amit Tao iránt érzek, nem egyszerű testi vonzalom. Nem egy egyszerű játékosság ez, egyfajta tiltott gyümölcs a számomra aki azóta, hogy a házunkban éldegél az öccsével együtt, csak még nagyobb fejtörést okoz a számomra. Komolyan érdekel a hogyléte, az egészsége… már-már megszokássá vált számomra az, hogy időnként hosszabb ideig figyelem őt, vagy sokkal másabb módon hallgatom a beszámolóit annál, mintha egy egyszerű barátról lenne szó. Korábban nem gondoltam, hogy majd eljutok erre a szintre. Nem tudtam elképzelni se magamról azt, hogy majd egy magaféle fogja elcsavarni a fejemet. De mostanra be kell látnom, hogy izgalommal, jóleső melegséggel és borzongással tölt el a közelsége. Az, ha tudom, hogy figyel rám, foglalkozik velem… egy egyszerű beszélgetés, néhány személyesebb körülmények között váltott szó. Csak ennyi és engem máris boldoggá tud tenni. Vagy éppen meglepetté, ha olyan módon merényel meg, mint jelen esetben is. Sűrűn, kíváncsian pislogva lesek le rá ahogy az ölembe hajtja a fejét. Poharamat megemelve akadályozom meg azt, hogy esetleg megfejelje, vagy éppen leborítsam azt a nagy tök fejét annak forró tartalmával. Ezért is teszem le a mellettem lévő kis asztalkára, melynek felületén halkan, csilingelőn koppan az alja. - Nem, köszönöm, előbb ettem – nem szeretek két evés között nassolni, hajlamos vagyok belefeledkezni és magamat ismerve két hét alatt röpke tíz kilót szednék fel a hátsómra, vagy éppen a combjaimra. Nem szép látvány, higgye el mindenki. - Igazából az volt a terv, igen. Össze kell tennem még két magazinrovatot, elkezdeni megtervezni a karácsonyi lapokat, mert ha most nem, valószínűleg soha nem fogok nekiugrani. Ott van még a nyári vakáció is ami utólag szükségeltetik az új számba, és persze ki kell válogatni többek között a te képeidet is, hogy aztán mehessen a nyomdába. Fogalmam sincs, hogy mikor fogok végezni mind ezzel, főleg ha olyan lazán veszem a dolgot, hogy boldogan ücsörgök itt és nézegetem a tájat, mint egy megkeseredett, élettelen vénasszony aki már mindent véghez vitt az élete során – vonom meg a vállam, akaratlanul ejtve kezemet az ölembe, játékosan piszkálva a tincseit, tekintetemmel sokkal inkább az arcát és a szemeit elemezve, mintsem a korábban hűen őrzött naplementét.
Úgy látom őt magam előtt, mint egy prizmát, amelybe belefut a napfény, aztán színeire bontva szétszóródik. Minden, ami előtte történt velem, azért volt, hogy vele találkozzak, s minden, ami együtt történt velünk, az egész további életemet meghatározza.
Nem mondom, hogy nem vert ki a frász attól, hogy az öcsémet el kell engednem egyedül Kanadába, de ugyanakkor nem is akartam megvonni azoktól az élményektől, amikben egészen eddig lehet, hogy egyáltalán nem volt része. Nem áltattam magam, pontosan tudtam, hogy milyen élete lehetett... Vagyis maradjunk annyiban, hogy a saját tapasztalataim mitt volt némi elképzelésem a dologról. Mindenesetre csak reménykedni tudtam abban, hogy Evelyn húga valamivel leleményesebb annál, mint amilyennek mutatja magát néha – bár ezt hangosan kimondani nem merném, mert szerintem ketten állítanák belém a konyhai késkészletet – és oda tud majd figyelni Hanra. Főleg annak fényében, hogy lényegében a személyes védelmezőjévé avanzsálta magát... Én meg valószínűleg megint csak hülyeségeken idegeskedek feleslegesen, mert az meg határozottan a szokásom sajnos. Pont ezért nem is nagyon akartam egyedül maradni a házban bent, mert sajnos eléggé szokszeretek összeeskükvés elméleteket gyártani szabadidőmben... Meg ugye nem ártana dolgozni vagy valami, és így gondoltam megkeresem az egyetlen női egyedet, aki ottmaradt velem végül. Nem kifejezetten bíztam benne, hogy mindebből valami jó ki fog sülni, ha rajtam múlik a dolog, de ettől függetlenül reménykedtem abban, hogy ő nálam valamivel józanabb gondolkodású lesz az elkövetkezendő pár napban... Mert bár nem vagyok egy kangörcsös fajta, ettől függetlenül határozottan a férfiak sorait erősítem. - Igazából az öreged szerintem nagyon is kedvel – rántottam meg a vállam – Csak mindezt fél beismerni magának. Igazából nem volt a papával nekem rossz viszonyom egy pillanatig sem, csak szimplán igyekeztünk egymással ridegen bánni... Illetve ezt inkább ő erőltette az én irányomba, én pedig jókat vigyorogtam a próbálkozásain. Pontosan tudom, hogy ha tényleg arról lenne szó, hogy ő most engem nem kíván a házában tartani, nemes egyszerűséggel kivágna innen. - Amióta leérettségiztem, csak éjszaka dolgozom – rántottam egyet a vállamon – Most is inkább egyig vagy kettőig válogatom a képeket, ha úgy van, mert olyankor jobban forog az agyam. Csak felborult a bioritmusom már egy ideje, de amúgy semmi bajom. Ha bármi történne velem, akkor azt elég hamar észrevenné. Nem vagyok jó abban, hogy sokáig meg tudjam játszani magam mások előtt, illetve ha elkezdek fogyni, akkor mindig az arcomból megy le először a felesleges zsír – mert nagyjából csak ott van a testemen ilyen – és egy drogos fizimiskájával bírok olyankor. Viszont rövid időn belül nem szimplán mellette foglaltam helyet, hanem pofátlanul az ölébe is dőltem... Ha már ennyire nehezményezte az állapotomat, akkor ilyet is szabad, nem? - Legalább több marad nekem – motyogtam az orrom alatt, miután leküldtem az első falatot a banánból, aztán az ujjamról is lenyaltam az odaragadt pépet. Igyekeztem nem felnézni rá, mert titkon én magam is kicsit zavarbaejtőnek találtam a felvett testhelyzetet, de hát... Csak nem dobhatom ki innen, nem? Akkor meg máshogy kell megoldani, hogy a hatalmas testemet kényelembe helyezhessem. - Csak a szemeidet ki ne égesse az a bizonyos naplemente – pillantottam fel rá, amikor megéreztem a pillantását. Nem mondom, hízelgőnek találom, hogy a legfényesebb égitestet emlegeti, miközben engem néz. Kicsit el is vigyorodtam és ha kevésbé lettem volna lusta, akkor fel is ülök és belemászok az aurájába csak azért hogy cseszegethessem egy kicsit. - Van még két heted összerakni, nem? Akkor nézheted még a személyes naplementédet egy kicsit – vigyorogtam rá, miközben még egy darabot letörtem a banánomból – Cuki vagy amúgy, hogy ennyire magasztalsz, de nem hiszem, hogy az egomnak jót tenne a dolog.
- Apunak nincs veled semmi baja, efelől biztosíthatlak. Sőt, azt is kijelenthetem, hogy ti ketten nagyon hasonlítotok egymásra, csak még nem vettétek észre… igaz mindig is lányos apuka volt, annál is inkább lelkiismeretes szülő, de tagadhatatlan, hogy mindig szeretett volna egy fiú gyereket is. Nagyon sok munkatársának a fiát a sajátjaként szereti, de ugyebár a legtöbben már családot alapítottak, nem igazán élvezheti már a babusgatás nyújtotta lehetőségeket – mosolyodok el szeretetteljesen, ahogy az apám szóba kerül. Ő mindig mintaszülő volt számomra. Valaki, akiről majd én is szeretnék a jövőben példát venni, ha majd eljutok odáig, hogy hasonló gondolatok körül forogjanak az agytekervényeim, mint egy kisbaba – na most az, hogy benned talán nem is a fiát látja, sokkal inkább egy „potenciális seggbelőni való veszélyt a lányaira nézve”, az más kérdés. Han előbb élvezné ezt a kivételezett helyzetet. Te tényleg inkább abba a kasztba tartozol, akitől minden apa tart, akitől védi a kicsi lányát, de inkább saját magát mert ráébred arra, hogy idővel nem ő lesz már az első számú férfi a kis hercegnője életében – nem tudom tagadni, még ha arcpirító is ezen gondolkozni, de főleg erről beszélni Taoval, be kell ismernem, hogy valóban ez a helyzet. Apu a kezdetektől fogva úgy gondolja, hogy én meg Tao… Tao meg én… hát, mit ne mondjak a szülői megérzései se hagyták még cserben. - Kifejezetten kedvel téged, csak próbál távolságtartó és rideg maradni – bólintok egyet a saját szavaimat igazolva vele – nem magának fél bevallani, hanem nekem és neked. Nekem azért, mert hát eddig mégiscsak ő hangoztatta, hogy veszélyt jelentesz ránk nézve, és ugyebár úgy próbált tiltani tőled, mintha még mindig egy tizenéves kislány lennék akire oda kell figyelnie és dorgálnia, ha a szabályaival szembe megy. Neked pedig azért, mert fél, hogy elveszít. Tisztában van a helyzeteddel és fél, hogy addigra, hogy megkedvelt és elfogadott téged, az öcséddel együtt eltűntök. Apu nagyon ragaszkodó ember és sokat jelentetek neki már most. Csak nem tudja kimutatni – azokkal akikkel hosszú-hosszú ideje együtt élt, együtt dolgozott, mindig is szívélyes, őszinte és szeretetteljes volt. De a semmiből érkezőkkel nehezen tudott bánni, hiszen mindig ott volt benne a félelem azt illetően, hogy eltűnnek. Márpedig Tao és Han már most fontos neki. - Ha esetleg tudok neked segíteni bárhogyan, csak szólj. Nagyon jó dolgaim és teáim vannak alvászavarokra, megváltozó életvitelre… sokáig kísérleteztem én is főleg az egyetemi évek alatt mikor hajnali ötig tanultam, hétkor meg már indulhattam a vizsgákra, szóval itt vagyok, bármire is legyen szükséged! Meglátod, pikk-pakk erőre kapsz mellettem, csak szólnod kell – bizonygatom a magam igazát, s bár első pillanatokban még ténylegesen a konyha egyik szekrényének tartalmát futtatom át a lelki szemeim előtt, mivel is lehetnék a segítségére, a következőkben máris a zavar uralkodik el rajtam, ahogy jobban belegondolok, mi mindent mondtam az imént, és bizonyos szegmensei mennyire félreérthetőek lehetnek. Vagy már tényleg csak az én agyam állt rá egy teljesen más síkra a minket illető téma tekintetében? - Egyed csak… rád fér – bólintom, és már teszem is le a bögrémet az előttünk lévő asztalra. Sokkal érdekesebb elfoglaltságnak tűnik az, hogy az ő dús, erős és fényes szálú tincseivel szórakoztassam magam, mintsem a teámat szürcsölgessem. - Valójában egy ideje gondolkozok már azon, hogy a pofátlanságod inkább hízelgő, mint idegesítő – túrok aztán bele a hajába, jelentőségteljesen véve fel vele a szemkontaktust – a cinikusságod az utóbbi időkben sokat romlott… kezdesz szelídebb lenni Tao. Nem is tudom, hogy ezt mi hozza elő belőled? Hogy többet vagy szerető emberek között, hogy itt van veled a testvéred? Vagy az, hogy egy levegőt szívsz velem? – mert ugyebár másokkal nem hallottam hasonlóan szemtelenkedni. Amit a húgommal művel, az megint egy másik sztori. Ott is inkább a báty-húg kapcsolatot lehetne felemlegetni, azok közül is az idegtépőbbet, mikor egymás idegszálain táncolva hülyítenek meg maguk körül is mindenkit. Más nőket pedig gyakorlatilag emberszámba se vesz. - Ismerem magam, ha nem kezdem el, soha nem is fogom. A saját naplementém pedig megfog lepődni, ha sokáig jártatja a pofátlan kis száját – ezen a ponton pedig nem vagyok rest rámarkolni a tincseire, mintegy fenyítésképpen jelezve, hogy nagyon rángatja a macska bajszát – az egódnak meg már úgyis mindegy. Az veszett ügy – hajolok közelebb hozzá, hogy az imént letört banándarabot kivarázsoljam az kezéből, jól meglehet – hupszikaténylegbocsi! – kicsit sikerül ráharapnom az ujjára is... nem is marad el az ártatlan kis pillogás.
Úgy látom őt magam előtt, mint egy prizmát, amelybe belefut a napfény, aztán színeire bontva szétszóródik. Minden, ami előtte történt velem, azért volt, hogy vele találkozzak, s minden, ami együtt történt velünk, az egész további életemet meghatározza.
- Szóval a drága papa ezek szerint realizálta a végtelenül lehengerlő vonzerőmet – foglaltam össze egyetlen mondatban amit mondott – Ráadásul úgy néz ki, hogy ő sokkal inkább szagot fogott, mint a húgod vagy te, ez pedig egy kicsit... Számomra túlságosan is perverz. Soha nem tettem semmi megkérdőjelezhetőt, bár tagadhatatlan tény, hogy Han jobb gyerekjelölt nálam. Mert mondjuk ő sokkal inkább formálható, de ez már más kérdés. Én tökéletesen elvagyok a saját rossztulajdonságaimmal, és egy ideje nem is kényszerített rá senki arra, hogy megváltozzak. Tae Oh elfogadott olyannak amilyen vagyok. Betegesen féltékenynek, kissé túlérzékenynek és önzőnek, mert ezeknek mind megvoltak a maguk jó tulajdonságai. Odafigyeltem azokra akik fontosak voltak számomra és sokkal jobban tudtam ezeket az embereket szeretni, mint bárki más. Még akkor is, ha nem éppen voltam túlságosan jó abban, hogy kimutassam mindezt. - Hát ez számomra ténylegesen új – meresztettem a szemeimet, feldolgozva az információhalmazt, amit megosztott velem – Azon túl, hogy néha elvertem pár srácot, aki nem akart fizetni a főnökömnek és olykor besegítettem egy-egy triad tagnak a fordításban igazából több vaj nem volt a fülem mögött. Miféle veszélyt jelentenék, rád meg egy kislányra? Mert a húga számomra nem volt több egy hisztis kis boszorkánynál, akit a hülye kis csajos dolgai ellenére meg tudtam kedvelni a magam módján. Legalábbis kifejezetten tetszett, ahogyan kiáll magáért és leordítja bárkinek a fejét... Úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokban jó hatással lehet majd Hanra annak ellenére is, hogy néha hangos és idegesítő. - De ha szabad megkérdeznem – helyezkedtem el az ölében – Mivel vívtam ki ezt a fene nagy pozíciót a szívében? Mert az öcsémet még megértem, ő egy elég jó gyerek, viszont én... Ha beszéltem az öreggel is, tudtam pofátlan lenni. Persze csak bizonyos kereteken belül. Soha nem léptem át azt a határt, ami már azt mutatná, hogy nem vagyok hálás, amiért beengedett az otthonába, viszont egyáltalán nem könnyítettem meg a dolgát azzal, hogy az utóbbi időben igencsak rákaptam az após kifejezésre példának okáért... Pedig egyik lányához sem volt közöm. - Olyan vagy, mint a boszorkányok a mesékben, csak sokkal szebb külsőben – sóhajtottam fel magam – Ez már egyre inkább csak perverzebb lesz. De mindenképp szólok, majd ha szükségem lesz bármire. Vágykeltő teád is van? Nem mintha sok szükségem lenne a dologra, de azért megengedtem magamnak némi pimaszkodást vele szemben. Ha már adott egy ennyire magas labdát, ráadásul másodszor, azt tisztességesen le kellett csapni... Mert a többi korabeli nő mind vagy kávézik, vagy az alkoholra esküszik, ő meg jön nekem a teáival, mint valami vénasszony és elég zavaró, hogy én ezt felettébb szórakoztatónak tartom. - Vagy talán csak agyondolgoztatsz, és már annyira fáradt vagyok, hogy cinikus sem tudok lenni... És az utóbbi időben már annyit vagyunk együtt, hogy talán egy kicsit kezdek hozzászokni ahhoz, hogy egy picikét jobban tetszessz nekem az átlagnál – ejtettem meg felé egy félmosolyt, miközben igyekeztem megkeresni a tekintetét. Alapvetően tényleg ez volt az igazság, viszont kíváncsi voltam arra, hogy mennyire vagyok képes zavarbahozni, ha arról van szó – Amúgy meg ha az utolsó opció játszana, lenne jelentősége? Mert ebben én magam sem voltam biztos. Tisztában voltam a külsőm adottságaival és jóideje már nem volt problémám azzal, ahogyan kinéztem, mégis azért ő számomra egy más kategóriát fedett le. Egyáltalán nem tartozott az átlagos nők csoportjába, ami miatt sokkal inkább tűnt elérhetetlennek. - Óvatosan rángasd a hajam, mert a végén még beindulok tőle. Most futni hagylak, de a következő ilyen után tetlegességig fogok fajulni, ami nem biztos, hogy jó lesz – a megjegyzés elég lustára sikerült, és pusztán tényközlés volt. Alapvetően egy ideje már amúgy sem voltam nővel, ami miatt kissé frusztált a közelsége amellett is, hogy jól esett és én tolakodtam be a privát szférájába. Viszont azért az, ahogyan ellopta a banánomat már nekem is túl sok volt. Alapvetően jól tartottam meg a két lépés távolságot magunk között annak ellenére is, hogy ez nem kifejezetten volt egyszerű számomra. Viszont mivel én magam sem voltam biztos abban, hogy mit akarok tőle – azon túl, hogy jobban érdekel, mint a többi nő és igencsak kezdtem megkedvelni – egyszer az életben jó srác akartam lenni és nem behülyíteni őt... Viszont ebben a pillanatban összetörte az egészet. Komoly arccal tettem le mellé a kezemben szorongatott fél gyümölcsöt, majd ültem feljebb, ezáltal pedig kínosan kevésre csökkent közöttünk a távolság. - Figyelmeztettelek nem? – egyáltalán nem volt fenyegető a hangom, sokkal inkább úgy búgtam oda neki a szavakat már majdhogynem az ajkaira – Te vagy teljesen ki akarsz készíteni, vagy pedig akarsz tőlem valamit... Melyikkel nyertem?
Kezdőlap
