Kenen önmagára világéletében egyszerű emberként gondolt; sohasem voltak kifejezetten nagy vágyai, mint olyan, hogy luxuslakás, drága autók vagy éppen világhírnév – inkább gondolt magára mindig is úgy, mint a világ vándora – állandóan tapasztal és igyekszik minél több tudást magába szívni kultúrákról és önmagában a világról. Az anyagi javak kifejezetten hidegen hagyják és bár nem ért egyet a létezésükkel, kénytelen elfogadni és lenyelni a békát, hogy a modern világnak ez a rendje és az értékítélete – nem beszélve arról, hogy pénz nélkül nemhogy fedél nem lesz a feje felett, hanem lakás sem. Világszerető férfi, akit meglehetősen ritkán lehet kihozni a sodrából és bár ránézésre szemrebbenés nélkül emel kezet ez a valóságtól a lehető legtávolabb áll; nyugodt temperamentumú, aki jobb szereti ésszel semmint erővel lerendezni a problémát, ám ha ne ajd isten mégis arra kerül sor, hogy ki kelljen valakit tenni a Woodhaven-ből, szemrebbenés nélkül megteszi; és lássuk be különösebben nem is kell megerőltetnie magát, hogy bárki megdermedjen tőle elég csak egy kicsit nyersebben, erélyesebben rá szólnia bárkire.

Alapvetően nem mondhatja rá senki, hogy introvertált személye lenne, noha számtalan esetben inkább hajlik erre és bár kifejezetten élvezi a társaságot a más emberekkel való beszélgetést vagy azok gondolatainak a megismerését szüksége van a személyes térre, ilyenkor elvonul, hogy egy kicsit Önmagára fókuszáljon és általában ilyenkor él a hobbijainak. Igénye van arra, hogy elvonuljon és távol legyen a világtól, hogy egy kicsit kijjebb tolja a határait, ezzel önmagát fejlesztve – még ha ez azt is vonja magával, hogy egy időre a háta mögött kell hagyni mindent, azonban idővel mindig visszatér. Ugyanakkor végtelenül megértő és toleráns másokkal szemben, hajlamos vaktában több esélyt adni értelmetlenül, azonban minden ellenére hisz az emberi jóságban – nem naivan, de saját értékrendje és megítélése szerint mindenkiben van elég jó, hogy jót cselekedjen vagy jó útra térjen csak van egy belső gát, ami nem engedi. Világ életében úgy érezte, hogy pártfogolnia kell az ilyen embereket, mert úgy érzi, hogy lelkileg van annyira erős, hogy másoknak is erőt tudjon adni – pedig ez sokszor a hátrányára is válik, de alapvetően jó emberismerő.

Imádja az életét, nem cserélne senkivel sem és semmit nem is változtatna meg; az élet minden keserűségét és fájdalmát szereti megélni, nem csak a pozitív részeket. A családja, főleg a két lánya szent és sérthetetlen, bármit megtenne értük és ez vonatkozik a nála dolgozó fiatalokra is. Szerencsésnek vallja magát, hogy ennyi kreatív és érdekes emberrel lehet együtt, akik inspirálják minden léptében.


- Látni szeretném, mi van a gyermekkor után.
- Ne akard látni, fiam. A gyermekkoron, a mítoszokon, a hősökön túl csak rondaság van. Amíg megteheted, maradj meg ilyennek.


– Mostanra Ön is kimerült lehet… Pihennie kellene! – Néhány üres pillanatot követően éreztem a nővér sápadt kezét a vállamra nehezedni, azonban ügyet se vetettem rá, mert nem voltam hajlandó le venni tekintetemet a kedves feleségem arcáról; úgy vizslattam kicserepesedett ajkai, élettelen sápadt bőrét, mintha ez lett volna az utolsó. Már meghoztam a döntést, noha a kimondására még nem álltam készen; az elmúlt egy évben a balesetét követően minden egyes éjszaka mellette virrasztottam azt követően, hogy végeztem a munkában és lefektettem a gyerekeket aludni. Mindig megkérdezték, hogy „Anya mikor jön haza?” és kezdetben a válaszaim bizakodók voltak, ám az idő és az élet a maga kínkeserves lassú medrében haladt tovább és Ő nem ébredt fel a kómából, így veszítve el a reményt és a gyerekeket is felkészítve arra, hogy Anyát hamarosan el kell engedjük az angyalok közé, mert az volt; egy jó lelkű, tiszta szívű nő, aki a saját nevetséges, olyankor butuska rigolyáira is büszke volt. Gyönyörű lett volna? Korántsem, de belül és az életünk együtt… leírhatatlanul boldog volt és most, hogy érzem távozni kényszerül hirtelenjében a szürke hétköznapok vastag leple telepedett meg a vállaimon. A személyisége, olyan volt akár egy álarc a valóságra: távol tartotta tőlünk az élet keménységét, ridegségét és igazságtalanságát ám most, hogy elveszni látszik az életünkből… Ez a gyöngéd lepel is lehull. Sugárzó és tökéletes volt, minden porcikájában, ha rá néztem a béke és nyugalom telepedett meg a lelkemben, amely fojtogatóan ült a mellkasomra most, hogy már nem láthatom soha többé elemi mosolyát, vidámságát.


A polaroid, amely a vaskos kezemben csak egy apró fényképnek tűnt, az egykoron szeretett nő arca halványodott; az emlék fájdalma, noha csillapodott az évek alatt, mégis mintha belekovácsolták volna a lelkemben. Ez volt az utolsó fénykép róla – az utolsó pillanatokban kaptam el, ahogy a gyerekeket öleli a fárasztó napja előtt még 2007-ben. Tizenkét hosszú év telt el azóta és az utolsó órái a gép lekapcsolása előtt, olyan hosszúra nyúltak mintha évtizedek teltek volna el. Mindig is azt vallottam, hogy a keserves fájdalom megédesíti az életet, azonban a mételyes lyukkal a mellkasomon, ami a mai napig szabadon szellőzve tátongott nem került betöltésre – ugyan elhegesedett, de sohasem forrott össze és talán nem is bántam, hiszen a fájdalom elég erőt adott az élethez. Az a sípszó… Amikor lekapcsolták a gépeket hirtelenjében átütött egy falat: abban a pillanatban vége lett – a küzdelem és nap-nap után való könyörgés a reménytelenségért egyszerűen vele együtt távozott és nem hagyott mást maga után csak a végtelen űrt és a bénító keservet. Aki azt mondja, hogy idővel könnyebb lesz… Hazudik; sohasem lesz könnyebb egyszerűen másabb, amihez hozzá szokik az ember – beletörődik, hogy nincs többé. Olykor, a mai napig abban reménykedem, hogy amikor felkelek a konyhában tevékenykedik – és bár nem főzött különösebben jól, de mindig is ott volt a töretlen lelkesedése, amellyel hozzá állt az élethez. Elbűvölt. A tulajdonságai egytől egyig tették egyedivé; nem csinált problémát abból, ha nem értett valamihez és ahelyett, hogy elfogadta volna túl lendült a félelmein és megpróbálta a maga javára használni. Ma már nem láthatom, igazság szerint nem emlékszem már annyira az arcvonásaira, de az érzés, hogy milyen volt vele mindig is velem marad – és szerencsére a két lány inkább az Ő tulajdonságait örökölte, mintsem az enyéimet.