Míg a sarki bisztró általam jól ismert, ennek ellenére minden alkalommal legalább tíz percig megbámult szendvics-kínálatával szemeztem, tagadhatatlanul magamon éreztem egy tekintetet; először azt hittem, Cassia az, aki már neheztel rám, amiért ilyen sokáig kell várnia, mivel eleve is késtem, de aztán felfedeztem, hogy őt túlzottan lefoglalja a mobilja. A sorban mögöttem álló pasas azonban szinte leplezetlenül bámulta a hátsómat; mikor először odanéztem, még némileg bóknak is felfogtam, úgyhogy úgy voltam vele, rendben, elengedem, de már legalább egy perc eltelt, és még mindig bámult. Két gyerek mellett az edzésre fordítható időm szinte nemlétező, úgyhogy jól tudom, ennyire azért nincs jó fenekem.
– Hé, seggfejkém! – fordultam meg hirtelen, hogy a fenyegető „anyu-ujjat” rámutatva a fejére olvassak. – Megtenné, hogy nem bámulja a seggem?!
A fickó hirtelen felnézett és elvörösödött. – Én… Én nem…
– Nem-nem-nem, na persze! Láttam, hogy bámult! És csak hogy tudja, annál, hogy szemérmetlenül megbámulja egy nő testét, kvázi egy darab hús vagy egy tojásos-szalámis szendvics szintjére zsugorítva le a személyét, csak az pofátlanabb, ha mindezt még le is tagadja!
Már több vendég is felénk fordult, a pasas pedig kezdte kényelmetlenül érezni magát a boltban kapható öltönyében. Ránézett a partnerére, aki ekkor tért vissza a mosdóból, és megköszörülöte a torkát. – Rendben. Tényleg néztem…
– Na, ugye megy ez?
– …de pusztán azért, mert egy kocka csoki ragadt a nadrágjára…
Ezen megdöbbenek. – Mi? Hogy… – Kifordítom a felsőtestem, a nadrágom ülepének anyagát pedig az ujjaim közé csippentve húzom magam felé, hogy jobban lássam. És tényleg ott van; egy félig elolvadt, harapásnyommal is díszített csokoládédarab. Érzem, hogy hirtelen homloktól zokniig pirulok, a kedd délelőtti, gyér közönség pedig immár felém fordítja vádló tekintetét. Nem tehetek mást, minthogy kihúzom magam, megköszörülöm a torkom, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, és abszolút a helyzet magaslatán volnék. – Nos. Ez esetben olybá tűnik, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel…
A fickó felesége horkant egyet, aztán odébb rángatja a pasast, bevágva elém a sorba. Nem hibáztathatom. Kínosan ügyelve arra, hogy egy másik emberrel se vegyek fel szemkontaktust, szinte cincogva kérek ki egy duplasajtos melegszendvicset, szalonnás rántottát meg egy nagy bögre dupla eszpresszót az asztalhoz, ahol ülünk Casszel, majd sarkon fordulok, és visszasietek a helyemre. Közben persze elveszek egy szalvétát az egyik üres asztaltól, és feltűnés nélkül próbálom megvizezni a kint lévő kancsó vízben, hogy aztán eszeveszett dörzsölésbe kezdjek a csokifoltnál.
– Szóval a’sszem másik törzshelyet kell keresnünk magunknak, mert soha többé nem jöhetek ide vissza – jegyzem meg, továbbra is fültövig vörösödve, ahogy végül leülök a padra Casszel szemben a bokszban. Teszek még két kétségbeesett próbálkozást a nadrágom megmentésére, de végül összegyűröm a szalvétákat, és az asztalra dobom. – Hihetetlen. Felnőtt nő vagyok, és úgy nézek ki, mint aki a gatyájába csinált… Tudtam, hogy Logan csokit rejteget az ágyában, de azt hittem, az összeset elvettem tőle!
Sóhajtva kezdem gyűrögetni és tépkedni a szalvéta sarkát. Van egy dolog, amit el szeretnék mondani neki, de… Mégsem olyasmi, amit csak úgy, feltűnés nélkül lehet világgá kürtölni, amúgy köszönés helyett. Alig értünk ide, még a kávénkat sem kaptuk ki, úgyhogy igazán várhatok még a dologgal, főleg, hogy mikor hétvégén felhívtam őt, és megkérdeztem, mikor tudnánk összeülni, azt mondta, neki is lenne valami, amiről beszélni szeretne.
– Tony vette, persze. Columbiai csokoládé, azt mondta, az nem édesség, hanem „gourmet élvezet” – mutatom a levegőben a macskakörmöket – , ezért igazából nem szegik meg vele a „hat után nincs soki” szabályomat. Ugyanezt mondta a fehércsokira is, mivel abban nincs kakaóbab, aztán arra mentem haza, hogy Logan összekente vele az előszoba falát. Pedig a fal is fehér! – Megcsóválom a fejemet. Gondolom, az ilyesmi Cassiának sem idegen; jó, hát neki nincs a gyereke mellé még egy nagyra nőtt, harminc pluszos másik is, de… – Nem értem, miért gondolja, hogy felülbírálhatja a nevelési elveimet, ha egyszer nagyrészt az országban sem tartózkodik. Egyszerűen annyira…!
Artikulálatlan hörgést hallatok, ahogy a levegőben gyűrködve a szalvétát illusztrálom, milyen szívesen tépkedném le néha azt a jóképű arcát is a fejéről.

Nincs rosszabb érzés annál, mint mikor épp belemerülsz egy vitába, majd a közepén rájössz, hogy igazából nincs igazad. Jó, persze, van rosszabb, világméretű katasztrófák, afrikai éhezés, a Kínai-Japán konfliktus lőporoshordó jelenléte, azok a játékok a nagyszülőktől karácsonyra, amikkel bármiféle „zenei” hangot lehet megszólaltatni, és a gyerek a világért le nem rakná… Szóval, igen, van rosszabb. De Amy McCoy életében, ahol minden a határozottságról és időbeliségről szól, a bronxi fél-Hipster negyedben (ami még pont elég „dzsentrifikált” ahhoz, hogy már ne legyenek bandaháborúk a focimeccsen, de még nem eléggé, hogy kinézzenek, ha nem egykerekűn közlekedsz), egy kávézó közepén ezen a szép, kedd délelőttön… Most nem létezik rosszabb szituáció.
Az egész fejem ég. Mindig is utáltam kínos helyzetekbe kerülni; persze, nyilván senki sem élvezi, de vannak olyan emberek, akiknek egyszerűen megvan a megfelelő habitusuk ahhoz, hogy rögtön kivágják magukat, nem pedig egy nagyon kínos „…”-ot hagyjanak a levegőben lógni. Az olyanok, mint a férjem, megvan a megfelelő aurájuk ahhoz, hogy eleve ne is váljon kínossá a helyzet. Mármint, én egyszer elfelejtettem, hogy feltúrják a parkolót a munkahelyemnél, és szerda reggel kilencig el kell állni onnan. Természetesen én voltam az egyetlen gyökér, aki ott hagyta a kocsiját, és mire észrevettem a bakit, addigra már elkezdődtek a munkálatok… Szóval körbeásták szegényt. Én pedig egy hónapig metróval jártam, mert nem voltam hajlandó felvállalni, hogy igen; én voltam ez a szerencsétlen.
Tony egyszerűen odasétált volna, röhögött volna egy jót a munkásokkal, és lenne egy vicces sztorija, amit elmesélhet. Tőle nem is vár mást az ember. A karót nyelt, mindig pedáns s másokat őrületbe kergető munkamániás szuperanyu? Nekem nem szabad hibáznom. Egyszerűen nem megengedett. Ennyire zavar a gépezetbe került porszem, avagy a nadrágom fenekére kenődött csoki. Még Cassia bíztatása sem segít túl sokat, de azért kissé könnyít a lelkemen, hogy megért, ráadásul nem egyedül vagyok. Ketten együtt szívni mindig sokkal kevésbé gáz. Ez azt jelenti, hogy lúzer vagy, de legalább nem magányos.
– A végén azt hiszem, flörtölsz velem – ráncolom rá az orrom. Gyorsan lehervad a vigyorom, és a fejemet ingatva kapargatok egy foltot az asztalon, amit csak én látok. Meg gyűrködöm a szalvétát. A rövid kis anekdotát azért megmosolygom. És egy egészen kicsit kinevetem. El tudom képzelni Cass döbbent arcát, ahogy az arcába robban a krumpli…! – Csak nem a sulis projekt? Nekem nagyon bejött. Finom főttkrumpli illat volt… De ne csapjon be. Még nem főtt meg.
És szeretném azt mondani, hogy erre Logan jött rá… Szerencsére nem eskü alatt kell vallanom róla.
– Ha gondolod, szívesen segítek. Olyan jól megy nekem a szereplés a Tudományos Héten, hogy szinte érdemes lenne ezzel foglalkoznom a való életben – vigyorgom. Rendben, lehet, hogy egy szódabikarbóna vulkán nem épp olyan, mint a tettes és az áldozat helyzetének pontos megállapítása a vércseppek szóródása alapján, de azért… Előbb-utóbb minden lebontódik atomi szintre, és ott kezdődik a mágia, ez a lényeg. Nem véletlenül volt A Hangya a kedvenc Marvel-filmem az utóbbi időben. – Elég durva belegondolni, nem? Ez a sok házi… Nem is a gyerekek csinálják meg. A szülők versenyeznek egymással. Mintha nem lenne amúgy is millió dolgunk – rázom meg a fejem. Minden a szülői imázsról szól, és ez valahol érthető; a természet vagy környezet? pszichológiai kérdéskörben, a konkrét kémiai elborultságot leszámítva, abszolút amellett vagyok, hogy egy embert a környezete befolyásol a fejlődésében. Szóval ha jó a gyereked, az neked köszönhető; ha egy értetlen, idegesítő kis harapós görcs, akkor valahol nagyon elbasztad, anyukám.
És nem csak azzal tudod egy életre befolyásolni, hogy mellette vagy, és vagy jó irányba tereled, vagy hibázol néha; a hiány is épp olyan feltűnő. Van, aki megharagszik ezért; az én gyerekeim viszont mindig úgy várják az apjukat, mint a Messiást. És számtalan alkalommal pont olyan sikertelenül is jósolják meg az eljövetelét, mint Jehova Tanúi. – Hát persze. Tudod, aki nincs ott mellettük esténként, az nem is lehet olyan álnok boszorkány, hogy elküldje őket fogat mosni lefekvés előtt. Vagy nem hagyni, hogy a lábukkal próbálják megenni az ebédet, mint a gorillától látták az állatkertben… – Már csak a szememet tudom forgatni. Na jó, nem, igazából még mindig van egy perzselő harag és némi csípős, gerincborzongató féltékenység a lelkemben iránta, amiről reméltem, hogy majd eltűnik… De az még nem most lesz. És igazából szeretek ebbe kapaszkodni.
– Pff, ugyan – horkantok fel. – Tony olyan, mint valami hurrikán. Akkor jön, mikor ő úgy gondolja, ha már elindult, akkor is útvonalat változtathat, aztán mindent romokban hagy maga után. Már ha egyáltalán odaér. – A nem túl lelkes, kávét egyelőre minden bizonnyal nem ivó pincérsrác letesz elénk két csészét, úgyhogy udvarias, na jó, elég kényelmetlen mosollyal nézek fel rá, ő meg összevonja a szemöldökét. Én azt hiszem, mosolygok; de igazából általában mindig kiderül, utólag, hogy olyan fejet vágok, mint aki gyilkolni készül, úgyhogy szó nélkül hagyom az ő modorát.
Borravalót viszont tutira nem kap.
– Emma szerintem azt hiszi, én kardoskodtam amellett, hogy ne fele-fele arányú legyen a megosztott felügyeleti jogunk, és nincs szívem elmondani neki, hogy az apjuk igazából nem is akarta őket. Mármint, érted, nem is adtam volna oda, nyilván! – mutatok rá a kávéskanállal, mielőtt elkezdeném kevergetni bele a barnacukromat. – De azért… Szóval meglepett vele. Persze, tényleg olyan, mint egy harmadik gyerek, nem csoda, hogy nem akar felelőséget vállalni se. Hogy miért mindig ilyenek a férfiak?
Magamban mérgelődöm csak, ez egy olyan kérdés, amit évezredek óta nem tudunk megválaszolni. A legközelebb talán a Pedig jó ötletnek tűnt sorozat jutott. – De a végére én maradok a rosszfiú, aki soha semmit nem enged… Bezzeg apa…! Apának azt is elmondhatjuk, mi a titkos instagramm-fiókunk neve. Tudtad, hogy van ilyen? A ”finsta”? – Szemöldökeim a homlokom közepére ugranak, ahogy nekiszegezem a kérdést Cassiának. – ”Fakte insta”. Olyan képeket posztolnak, amiket csak a legközelebbi barátaiknak mutatnak meg. És közben van egy kedves és barátságos verziója, amit anyunak is megmutatsz, ha megkérdezi, mit babrálsz a telefonoddal… Nevetséges. Nem arról van szó, hogy mániákusan magamnál kell tartanom az irányítást, vagy hogy mindig mindent jobban tudok nála… De, igenis, ő csak egy kislány, én vagyok az anyja, úgyhogy mindent jobban tudok, és ezért irányíthatok is!
Olyan mérgesen iszom bele a kávémba, mintha az tehetne mindenről.
– Hidd el, Cass: áldd meg az égieket egy nagy Hallelujah-val, amiért Tyler fiú. Mindegy, mit mondanak arról, milyen rosszak a fiúk, a lányok mindenen túltesznek. Ők agyafúrtak is – kocogtatom meg a halántékom. – És ami még rosszabb: azt hiszik, okosabbak nálad.
Ez már egy nyugodtabb korty a nevetségesen drága kávéba, így már az aromáját is értékelni tudom. Végül bocsánatkérően felsóhajtok, és megrázom a fejem. – Ne haragudj. Mindig csak panaszkodom, pedig neked sem egyszerű… Szóval mi a nagy helyzet? Minden rendben veled?

– Te is tudod, hogy azt az autót már a roncstelep se venné be, legfeljebb, ha fizetsz nekik. Nem is értem, hogy mered arra bízni a fiad épségét – csóválom meg a fejem. – Hidd el, ha annyit tudnál a fizikáról, mint én, már rég biciklire váltottál volna. Vagy a zsebedben hurcolnád Tylert, mint egy kenguru. – Habár a szavaim szigorúnak hathatnak, azért mosolygom, nem csak kínomban, hanem mert Cassia ragaszkodása ahhoz a tragacshoz már-már szívmelengető. Ostobaság, és nem is túl praktikus, de azért értékelem a szentimentalizmust.  A biztosítója valószínűleg kevésbé. Meg sem merem kérdezni tőle, hogy mennyit fizet évente; a végén kijelenti, hogy nincs is olyanja.
Határozottan bólintok a válaszára. – Rendben, akkor ez egy randi, köztem meg a vulkán között. Te leszel a csodaszép segítőm, vagy Tyler? Csak azért kérdem, hogy fehérbort hozzak, vagy almalevet. – Próbálom, de valószínűleg nagyon rémesen leplezem, hogy büszke vagyok magamra, amiért segíteni tudok neki. Nem arról van szó, hogy Cassia butább lenne nálam, csak máshoz ért. Például az emberekhez, meg a baseballhoz. Szeretek hasznos lenni, bár ezt sokan egyszerű önhittségnek gondolják; Cass is ritkán fogadja el a segítséget, de az nem is annyira a büszkeségéből fakad, az csak a felszín, valójában pedig nem szeret mások adósa lenni. Engem nem zavarna az adósság; de tudom, hogy hülyén venné ki magát, ha nem lennék elég erős, okos és ügyes ahhoz, hogy mindent megoldjak, ezért nem engedhetem meg magamnak a segítségkérést. Mert fennhangon szoktam hangoztatni, mennyire erős, okos és ügyes vagyok.
Ezért utálnak annyian.
– Hjaj, mamacita, ha azt hitted, majd egyszerűbb lesz, akkor el kell keserítselek – nyúlok át az asztal felett, hogy látszólag sajnálkozó arckifejezéssel (de csak azzal a mű, túljátszott fajtával) paskoljam meg a karját. – Bár persze, én nem tudom. Emma nagyon lelkesen tesz úgy, mintha mindent meg tudna oldani nélkülem, sokkal jobban… Már nem is engedi, hogy segítsek neki a projektekben. És nagyon nehéz megmondani, azért, mert tényleg egyedül akarja csinálni, vagy zavarom, vagy mert igazából a haverjaival akar lógni az iskolaudvaron.
És ezzel el is értünk a „finsta” témájához.
A tinik szeretik azt hinni, hogy a felnőttek nem értik őket, és bár fáj elismernem, Emma a maga tíz évével bizony kezdődő tini; a legrosszabb fajta. Elvileg ennél csak a tizenkét évesek rosszabbak. A valóság viszont az, hogy értjük, mit csinálnak és miért, mi is átéltük, csak szerettük volna azt hinni, hogy majd a mi gyerekeink jobbak lesznek. Elvégre, sokszor csak a szerencsén múlott, hogy nem lett baj. Valahogy tizenévesen nem aggasztott az, hogy mondjuk hazafelé elrabolnak az utcán, vagy a helyes srácról kiderül, hogy drogfüggő állat, aki engem is be akar Ginázni… És nem csak azért, mert nem itt nőttem fel. New York persze megkeményít, de most másra sem tudok gondolni, ha a gyerekek nincsenek velem, minthogy miféle borzalmakba futhatnak bele. Pedig én aztán nem vagyok az a jó anyatípus; az Cass. Én inkább olyan… fura nagynéni alapanyag vagyok. De Tony annyira akarta, hogy voltam elég hülye hozzá. Duplán.
– Hát, Tony egészen biztosan egy éretlen kis kölyök, férfitestbe zárva. A gond az, hogy nagyon, nagyon dögös férfitestbe zárva… Tudod, még olyan izéje is van. Az a V-alakú… – mutogatok a saját ölemben, egészen félreérthető mozdulatsorral, amitől egy szomszéd asztalnál ülő néni-koszorú, felháborodva el is fordul. Pedig biztosan nem csak gyermeknemzés céljával duhajkodtak ám! Még a porcfájdalom meg a csípőprotézis előtt. – Attól minden okos nő csitri lesz. Ez a természet nagy bemutatása felénk. A női nem fizikumában, képességeiben, tűrőhatáraival egyértelműen magasabb rendű a férfinál. Úgyhogy kellett valami kis gikszer, hogy akarjunk párosodni velük. Így isten a nyolcadik napon megteremté vala a hasizmokat! A kedvenc részem a Bibliában.
Persze, ennyire leáltalánosítani a dolgokat igencsak merész, sőt, néplázító, és a feminizmus (az igazi, nem pedig a feminazizmus) úttörőjeként muszáj vagyok magamat felpofozni, legalább mentálisan. Tony jó ember, csak megbízhatatlan. De az efféle női traccspartiknak megvannak a maga szűrői; kicsit olyan, mintha még gimibe járnánk, csak pónis pizsoma helyett épp egy kávézóban. Ha valaki, akkor ráadásul Cass nagyon is jól tudja, milyen bonyolult is volt a mi kapcsolatunk Tonyval; annak idején az egyedülálló szülős csoportban elég hamar egymásra találtunk a hasonló szituáció végett.
A kérdésére a vállamat vonom meg. Kissé talán bűnösnek is érzem magam. – Annak idején megesküdtem, hogy egyikőjük sem kap laptopot meg telefont meg ilyesmiket, míg nem lesz kötelező az iskolában. Elvégre, mi is felnőttünk nélkülük, nem? De aztán rájöttem, hogy muszáj telefont adnom nekik, ha bármi lenne… Tudod. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy a többi gyereknek meg van mindenféle kütyüje, és kinézik őket, ha nekik meg nincs. – Húzom el a szám. Nagyon rossz érzés a társadalomra fogni, hogy nem tartottam magam az elképzeléseimhez, pedig még mindig vallom az igazukat. De azt sem akarom, hogy emiatt kevesebbnek nézzék őket, vagy ami rosszabb, Ők érezzék magukat annak.
– Hát, egy hete voltam kozmetikusnál, úgyhogy tudom, annak mi az ára – dőlök kissé hátra. Ezek szerint nagy dolog lehet. Remélem, nem ment bele, hogy azzal a gyökér Carlosszal randizzon. A pasas nagyon hajtott rá, ennél látványosabban nem is járhatott volna folyton oda a pulthoz, és biztos az ő kockái is rendben vannak, de az agya helyén sincs nagyon más, mint kocka. – Úgyhogy a teljes, szőrös igazságot rendelem.
Amiről nem sejtem, hogy annyira komoly, mint amennyire. Először, mikor kimondja, nem is igen fogom fel, csak tovább vigyorgok. – Viccelsz, ugye? – kérdem, és még egy rövid nevetés is kiszökik belőlem, hiába próbáltam visszatartani, szoktam azzal viccelni, hogy egyszer még visszaküldik abba a dzsungelbe, ahol született, meg hasonlók, de ezek csak ártatlan tréfák, és meg se fordult a fejemben… De nem viccel. Elkerekednek a szemeim, ahogy olyan hirtelen dőlök előre, hogy majdnem meglököm a kávéspoharamat. – Mit jelent pontosan az az „ennyire”? Megkaptad az első felszólítást, van még pár hónapod, vagy…?
Hirtelen minden olyan jelentéktelennek tűnik, ami velem történt. Mármint, az egyetlen dolog, amiben biztos szoktam lenni, az az, hogy itt vagyok – mi van, ha ezt is kihúzzák az ember talpa alól? – Jesszus, baba… Akarod, hogy feleségül vegyelek? Már legális – szólalok meg hirtelen, bár tudhatnám, hogy ez itt most nem a viccek ideje. – Hirtelen nem is tudom, hogy mit… Mármint…
Olyan elveszett vagyok, mint mikor valaki csak úgy megjegyzi, hogy meghalt valakije. Sose tudom, hogy reagáljak; nem tudok jól vígasztalni. – És most mit fogsz tenni? Harcolsz ellene? Vagy már késő fellebbezni? Tudod, hogy ha bármiben tudok segíteni…!