Az öltönycipőm sarka lágyan kopog, visszhangokat vert a kihalt folyosón. A városi rendőrfőkapitányság épületének egyik, privát termekkel szegélyezett szárnyában járok, úton az Állam kontra Dallworth ügy leendő tanúival teli terembe. Nem ez az első alkalom, hogy állami ügyre kérik fel az irodánkat, s főleg engem; nincs elég államügyész, aki pedig van, azt nem fizetik meg eléggé, hogy a jobbik fele ne vándoroljon el akaratlanul a magánszektorba. Az összeg, amit én kapok majd az ügyért, jelképes, szinte pro bono az egész – de meg kell ragadni az alkalmakat, hogy leendő szavazatokat gyűjtsek magamnak, Sam bácsi szebbik oldalán. Ha Coralie tartja a szavát, és febuár végére ismét egy ordító csecsemő nélküli lakásba megyek haza, hamarabb lehetek kerületi ügyész, minthogy betölteném a negyvenötöt. Sully nyomozó az ajtó előtt vár rám, az idegzsábáa, tikkelő kis társával, Prattel szemben halálos nyugalom tükröződik az arcáról. Már rég nyugdíjba kellett volna mennie, de gondolom a kevés, nyolcvanas években nyomozóvá vált fekete zsaru egyikeként nehéz elengednie az ismerős helyet, ahol annyit küzdött. – Schneider – biccent felém. Viszonzom, bár én a kezemet is nyújtom felé, amit kelletlenül fogad el. – Sully. – Már türelmetlenek. – Tudják, hogy jövök? Megejti a vállát. – Tudják, hogy jön egy ügyvéd… Csak azt nem, hogy én; egy védőügyvéd, nem pedig ügyész. Ez jó lesz. Nincs szükség felesleges udvariaskodásra, Ő kissé robajosan benyit a terembe, én pedig laptoptáskával követem. A bent lévő maroknyi ember, köztük Pratt feje felém fordul. Némely arc ismerős, némely nem, és akad, amelyik túlzottan is az. Pillantásom néhány másodperc erejéig megakad az ismerős, vörös üstökön. Enyhe meglepettséget vélek felvillanni az övén, a felismerés döbbenetét, de aztán tovább is siklik a tekintetem. Nem én futottam át a tanúk listáját, azt rábíztam az egyik nekem dolgozó ügyvéd, Julie felügyeletével a gyakornokokra. Ha már nem fizetünk nekik, az unalmas papírmunkát megcsinálhatják. Úgyhogy nem tudtam, hogy ismerősbe fogok botlani; ha olyasvalaki lett volna, akivel egy korábbi ügy kapcsán már összefutottunk, valószínűleg Julie szólt volna róla, de mivel azon a jótékonysági gálán nem volt jelen… – Annak, aki nem ismerné, bemutatom Markus Schneidert – mutat rám Sully, ahogy hozzám hasonlóan nekidől az asztalnak a fal mellett. Testbeszéde, mimikátlan arca, egyértelmű ellentmondást nem tűrést és illedelmes távolságtartást sugall. Rideg, morcosnak tűnő arckifejezése nehezen hihetővé teszi, hogy őszintén szívén viseli az ügyei sorsát, pedig így van. Még nekem is el kell ismernem, hogy lelkiismeretesen dolgozik. – Ő képviseli az ügyet a bíróságon. Kérdés? Igen? – Miért? – tárja szét karjait az egyik tanú. Azt hiszem, labortechnikus lehet, vagy nyomszakértő, ismerősnek tűnik. – Miért nem egy ügyész? – Amennyiben kifogása akad Mr. Schneider személye ellen… – Nekem akad. – A hang a sarokból jön egy elegáns, ötvenes éveiben járó nőtől. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy felismerjem benne Erica Dallworth-t, az egykori Thomas Dallworth húga, aki már a testvére és a felesége meggyilkolásával is az örökbefogadott gyerekeiket vádolta, pedig az hivatalosan is szimpla balesetnek minősült. Egyetlen vérszerinti unokahúga meggyilkolása után viszont valóságos boszorkányüldözést indított a két másik ellen; ha milliárdjaim forognának kockán, meglehet, én is így tennék. A nő rideg gyűlölettel bámul engem. – Maga az a „sztárügyvéd”, nem? Akit nem érdekel, kit véd, amíg eleget fizet. A maffiának is dolgozott. „Maffia”, annyira szeretik ezt a kifejezést az emberek, holott az, amit Ők maffiának hisznek, már a nyolcvanas években végetért, és ma már a csápjai maradéka is legfeljebb Jersey-ben kapálózik. – Természetesen nincs tudomásom ügyfeleim bárminemű kapcsolatáról a szervezett bűnözéssel. A nő fújtat egyet, láthatóan zavarja negédes mosolyom. – Na persze. Honnét tudjam, hogy nem az a két mulatt fizette le milliókkal, hogy aláássa az ügyünket?! – Nos, az bűntény volna. – Az első, amit elkövetne, mi? Erre nem tudok nem elvigyorodni. – Állam kontra Liu Fei. Állam kontra Blanc. Állam kontra Fitzpatrick, Állam kontra Hermann-Heller… – Remélem, nem a maga ellen szóló pereket sorolja. – Nem, dehogy – csóválom meg a fejem. – Ezek azok az ügyek, amiket a kerületi ügyészség elvesztett velem szemben hasonló vádkörökben január óta. Úgyhogy bizonyítottan állíthatom, hogy sokkal, de sokkal jobban jár az ügyük, ha ezen a felén állok, mintha magukkal szemben. Nevezzük kötelező jócselekedetnek a … „bűntényekért” – mutatok macskakörmöt a levegőben. – Mellesleg jobban járna, ha a rasszista megnyilvánulásait megtartaná magának. Az esküdtszék ritkán szimpatizál vele. Ez itt nem Texas, hanem New York; évtizedek óta demokrata állam. Ellököm magam az asztalról, hogy a puha fotelben ülő vagy a könyvtárra hajazó teremben ácsorgó emberekhez forduljak. – Ne raboljuk egymás idejét. Ez lesz a mai menetrend: egyesével bejönnek abba a terembe – mutatok egy innen nyíló ajtóra, amelynek szegecses bőr borítása hangszigetelésre utal –, én pedig úgy faggatom majd magukat, mintha a tanúk padján vallanának, és valóban a másik oldalnak kívánnám megnyerni a pert. Ha jól csináljuk, van esélyünk megnyerni, a nyilvánvaló hátráltató tényezők ellenére. Világos? Viszonylagos csend, némi nemtetsző morgás, majd a korábbi szemüveges fickó lassan felemeli a kezét. – Én csak a mosdóba szeretnék menni… Legszívesebben megforgatnám a szemem, de nem teszem, csupán meredek rá néhány pillanat erejéig, hogy kellően kényelmetlenül érezze magát, míg Pratt útba nem igazítja a férfi illemhelyiségek felé. Én fogom a táskám, és megindulok a szoba felé. Út közben megérintem Reena karját, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Miss King, ha megtenné…? A szám sarkát felfelé görbíti valami váratlan jókedv, amolyan izgalom, ami mindig elkap az új ügyek kezdetén. Amikor már nem a papírokat kell bújni, hanem emberekkel beszélni; abban vagyok igazán jó. Belököm az ajtót, és nyitva tartom, míg be nem sétál. Ahogy elhalad mellettem, megcsap az illata, ami még mindig rendkívül kellemes és nőies. – Az a nő el fogja veszteni nekem ezt az ügyet. Az esküdtek gyűlölni fogják – jegyzem meg fáradt morgással, mikor már magunk vagyunk. Bent már ott sorakoznak a mappák és dobozok, az ügy nyomozati anyagai, tanúvallomások, bizonyítékok, illetve a korábbi bírósági per (ahol a két kölyök közül a huszonéves srácot azzal vádolták, megbuherálta a szülei kocsiját) anyaga, valamint a tanúké. Végigfuttatom rajtuk a tekintetem, mielőtt visszapillantanék Reenára. – Nem mondom, hogy nem leptél meg az itt léteddel… Azt tudtam, hogy antropológus vagy, de azt nem, hogy szakértő tanúnak is fel szoktak kérni. Bár persze, nem állíthatom, hogy teljesen ismerjük a másikat… – Még ha bizonyos értelemben nagyon is. Odalépek az ablakhoz, és két rolócsík között kipillantok rajta; a kapitányság belső udvara. – Nem kertelek, nem feltétlenül pozitív az ismertségünk, annak milyensége folytán. Habár igen kevés esélyt látok arra, hogy a védőügyvéd vagy valaki, akit ismer, épp látott minket a gálát elhagyni, de semmit sem szabad kizárni. Ráadásul tiltottnak nem tiltott, főleg, hogy pénzt kap az itt létéért. Csak szólok; védőügyvédként az ügyészség tanúit három lépésben kezeljük: – mondom, és az egyik ezemet felmutatva számolom a pontokat – aláássuk a tanú hitelességét, új gyanúsítottat vetünk fel a szavait használva, és elássuk a bizonyítékot. Utóbbit értsd úgy, hogy annyi információt szedünk ki és dobunk az esküdtszékre, hogy fogalmuk se legyen, abból mi volt fontos. Szóval, a csekély esélyek ellenére is muszáj tudnom: ha felmerülne a gyanú, hogy a személyem végett teszed a vallomásod úgy, ahogy, tudod kezelni, vagy inkább visszakoznál a személyes jellegétől?
Mondhatnám akár azt is, hogy sétagaloppnak számított nálam, ha szakértőnek kértek fel egy-egy tárgyalás alkalmával, de akkor hazudnék. A szereplés, a beszéd nem okozott gondot, az viszont időnként nehezemre esett, hogy úgy fogalmazzam meg az általam elmondottakat, hogy az esküdtek is elfogadhatónak, sőt, érthetőnek találják. Sajnos gyakran estem abba a hibába a pályafutásom során már nem egyszer, hogy elfelejtettem közérthetően előadni a véleményemet, így pedig képtelen voltam őket megnyerni magamnak. Nem kedveltek, ez az igazság. Pedig nálam ez egyszerűen csak afféle beidegződés volt, egyszerű védekező mechanizmus, mert ha egyszerűen mondtam volna el a vallomásomat, akkor félő, hogy teret engedtem volna az érzelmeknek, a személyeskedésnek. Márpedig én hittem benne, hogy egy tárgyalóteremben ennek nincs helye. Talán ezért tűntem sokszor ridegnek, pedig fogalmuk sem lehetett róla, hogy mennyire megviselt egy-egy ügy. Különösen akkor, ha gyerek is érintett volt benne, mert akkor mindig Molly jutott eszembe, aki lányom helyett lányom volt már oly sok éve. Gondolataimból a fejembe hasító fájdalom zökkentett ki. Még mindig nem múlt el a sérülésem, igazából itt sem kellett volna lennem. A főnököm felmentett volna a kötelezettségem alól, hogy megjelenjek a tanúk padján, de én ragaszkodtam hozzá. Rács mögé akartam juttatni azt a szemetet, aki elkövette a gyilkosságot, és ahhoz az kellett, hogy én legyek ott. Az én hiteles szavam legyen a perdöntő, nem pedig valamelyik gyakornokomé, vagy velem dolgozóé, aki talán nem viselte annyira a szívén, vagy nem ásta bele magát olyan mélyen az ügybe, mint én. A legtöbben valószínűleg nem gondolták rólam, hogy folyton megjelenik előttem az áldozatok arca, hogy szinte beszélnek hozzám, és megszállottan keresem a megoldást. Pedig így volt, és mindig mindnek tudtam a nevét. Még néhány perc erejéig határozottan úgy gondoltam, hogy a legnagyobb problémám a gyógyszerek ellenére is sajgó sebhelyem, valamint a bennem megülő feszültség lesz, mint minden közelgő tárgyalás előtt. Tévedtem. Abban a másodpercben oszlott el minden egy szempillantás alatt belőlem, hogy az ajtó kitárult, és a két rendőrrel karöltve megjelent az ügyvéd. Nem ügyész, csak ügyvéd, méghozzá nem is akármilyen. Nem mondanám, hogy könnyű lenne engem kizökkenteni, de amikor felfogtam a férfi személyét, a szívem egyből megugrott, a gyomrom meg bukfencet hányt. Természetesen ráfogtam arra, hogy nem voltam még teljesen rendben, és ha az orvoson múlt volna, talán még mindig kórházban lennék. A munkahelyemre se engedtek még vissza, amitől már az őrület határára kezdtem sodródni a négy fal között, ráadásul az unokahúgomnak is folyton hazudtam valamit, hogy ne tudja meg a pár napos kényszerpihenőmet, amit kómában töltöttem. Még csak az kellett volna! - Doktor… - javítottam ki szinte automatikusan, amikor felismertem az elhangzó nevemet, az érintés meg már teljesen mellékes volt. Szinte elrepült mellettem a lezajló párbeszéd, a hangok teljesen távolinak tűntek. Ritka alkalmak egyike, bár ettől függetlenül még tökéletesen felfogtam minden elhangzott szót. Valahol a tudatalattimban mindenképpen. – Máris! – kapcsoltam közben gyorsan, hogy ne zuhanjak szét teljesen. Miközben elhaladtam a kedves ügyvédúr mellett, önkéntelenül is lesimítottam a hajamat az immár diszkrétebb kötésre. Tegnap reggel kaptam a kórházban, amikor visszarendeltek kontrollra, és végre hajat is moshattam. Megváltás volt a javából. - Engem is gyűlölni szoktak… - közöltem mintegy mellékesen, amikor már csak ketten voltunk. – Mivel haragítottad ennyire magadra? – látszólag félvállról érdeklődtem, mert a zavarom leplezése érdekében a mappákat kezdtem vizslatni az asztalon. – Ha ez vigasztal, én sem éppen rád számítottam, Mark. – csak akkor pillantottam rá rendesen, amikor kimondtam a nevét. Egészen eddig meg sem néztem őt magamnak tüzetesebben. – Persze, hogy fel szoktak! A világ egyik legjobb törvényszéki antropológusa vagyok. A város összes ügye az én kezem alatt fut át, többek között. – meg nem csak a városé, de ezt nyilván hamarosan ő is tudni fogja, ha utána néz. - Van rólam cikk a wikipedián, nyugodtan olvasd el! – humorizáltam a magam módján, de azért megrándult a szám szeglete felfelé, amitől már megint fájni kezdett a fejem. Éppen időben haraptam az ajkamba ahhoz, hogy fel ne szisszenjek. Francos sebhely! - Egy pillanatig sem fogok visszakozni. Egyrészt nagylány vagyok már, másrészt profik vagyunk mind a ketten. Képes vagyok ezt kezelni, ha te is. – húztam ki magam. Igazából így, kettesben fogalmam sem volt, hogyan kezeljem, de abban biztos voltam, hogy élesben menni fog. Az mindig más. – Viszont jobb, ha tudod, hogy az esküdtek tényleg nem szoktak kedvelni, ezzel nem vicceltem az előbb. Túl tárgyilagosnak, száraznak, és ridegnek szoktak ítélni. A múltkor már próbáltak felkészíteni, meg tanácsokkal ellátni, de hát… nem kedvelem az ilyesmit. – vontam meg a vállaimat. - Ettől függetlenül te is megpróbálhatod… - mosolyodtam el futólag, enyhén oldalra billentve a fejemet.
Habár a magam valójában szőke voltam, annyira még én sem ostoba, hogy elkerülje a figyelmem az a nagy seb a fején, vagy az, ahogy egy-egy pillanatra élesen szívta be a levegőt. A szobában, a többiek orra előtt mégsem akartam faggatni róla, főleg, hogy közvetlen köze aligha van az ügyhöz. És egyébként is jobb volna mihamarabb végezni itt, nem pedig az udvarias kérdések végtelen gyűrűjét futni; ha minden jól megy, egy csinos nővel volna vacsorám este. Előtte pedig még azt a kölyköt is le kell rendeznem valahogyan. Valószínűleg Ellie-re bízom. – A gyűlölet erős szó – biccentem oldalra a fejem. – A legtöbben csak nem állhatnak, néhányan pedig pusztán utálnak… De ez New York. Itt mindenki az ősellenséged, akkor is, ha csak elviszi az utolsó fahéjas cinabont, vagy túl sok hozzávalót rendel a kávéjához… És a biciklisek. A biciklisek mindenki ősellenségei. Még mindig jó hangulatom volt, elég jó ahhoz, hogy megkíséreljek viccelődni, akkor is, ha a helyzetünk, az ismertségünk potenciális támadófelületet jelenthetett a védőügyvéd számára. Vannak ezek a napok, mikor az ember egyszerűen jó lábbal kel fel; és semmi sem ronthatja el a kedvét. Talán rosszabb szájízzel szóltam volna hozzá, ha másként válunk el, de egy-egy kellemes éjszakában még nem akadt semmi nehezményezhető. – Ki tudja? Talán csak olyan, mint a kisfiúk a homokozóban. Tetszem neki, ezért meghúzza a copfomat – vigyorgom vállvonva. – Talán csak változókorba lépett, és mindent nehezményez. Mindenesetre, sosem találkoztam még vele, úgyhogy legfeljebb közvetve lehetett érintett. Talán visszautasítottam egy képviseletet, amihez köze volt… A hozzá hasonló nőknek nem feltétlen kell indok, hogy utáljon. Lehet, hogy egyszerűen nem szereti a zsidókat. A rasszista nyilatkozatai alapján nem lepne meg. New Yorkban bizonyára elég sok utálatot talált akkor; ha jól emlékszem, tíz emberből legalább egy askenázi zsidó. Persze, egyszerre olyannak is tűnik, aki kifejezetten imád utálkozni; látszik rajta, hogy élvezi főgonoszként feltüntetni az unokaöcsét és húgát, és nem feltétlenül azért, mert a bátyja vagyonára hajtana. Nem, egyszerűen mindenkinél nagyobbnak és jobbnak akart tűnni, aki egyet csettint, s a világ máris az ő értékrendje szerint forog. De ez nem is volt fontos. Nem ő lett volna az első tanú, aki nehezen akart együttműködni velem; a nyílt ellentét egyébként is könnyebben kezelhető, mint a rejtett, amikor titkolózik, és a tárgyalás közepén bukik ki belőle valami, amit direkt elhallgatott előlem. Nem sok szabályom van, már a nyilvánvalóakat leszámítva; de a legfőbb, hogy soha, de soha ne hazudjon nekem az üggyel kapcsolatban. Ilyenkor egy második esélyt kap; de ha megtudom, hogy megint elhallgatott valamit, kereshet másik ügyvédet. Megmosolygom a viszonylag nyugodt hangvételű, de egyértelműen sértett kijelentését. – Nem akartalak megsérteni vagy elvitatni az érdemeidet, ne aggódj. Igazából elégedett is vagyok vele; a legjobbnál kevesebbel ritkán érem be. – És ebben nincs semmi túlzás. A poénját azért értékelem egy vigyorral, mielőtt tovább lépnék, arra, amiért egyébként is jöttem: hogy felkészítsem. Nem tudhattam előre, pontosan miféle dolgok lennének azok, amikkel meg lehet fogni a tanúk padján, ez mindig csak a találkozást követően válik egyértelművé, aztán jön a háttércheck… Én magam is bele szoktam kötni a szakértő tanúk múltjába, sokszor az összes létező korábbi esetüket átvizsgálom, hogy találjak legalább egyet, de általában többet, ahol téves diagnózist állítottak fel. Az ilyesmi mindenkivel megtörténik, még az olyan világklasszisokkal is, mint amilyennek Reena állítja magát; emberi jog a hibázás. A tanúkat viszont kellően elbizonytalanítja, és pont ez a cél. – Engem nem állítanak a tanúk padjára – feleltem vigyorogva. – Neked viszont szegezhetnek olyan kérdést, hogy nem-e szívességből vallasz úgy, ahogy. Ami persze bizonyos tekintetben bűn volna, másrészt viszont nem bizonyítható, és csak az esküdtek meggyőzésére szolgáló eszköz. Kardinális, hogy miként reagálsz rá. Fogunk tartani egy valódi próbatárgyalást, ahol az egyik ügyvéd kollégám játsza majd el a védőügyvédet. Általában én szoktam, de kettőnk esetében jobb lesz az ismeretlen személy. – A jegyzeteim között kutatok a tabletemen, gyorsan bepötyögve, hogy Reena személyére külön figyelmet kell majd fordítanunk a fogáspontok tekintetében. Elgondolkodva hümmögök a vallomására. Arról is írok egy gyors jegyzetet, hogy valamelyik ügyvédbojtár szerezze meg és nézze át a publikusan elérhető korábbi ügyeket, ahol Reena tanúként volt jelen. Abból konkrétumot is megfigyelhetünk. – Akkor rögtön itt a kérdés, miszerint ha tisztában vagy a hibával, miért nem javítasz rajta? – dőlök neki lazán az asztalnak, kezeim kétoldalt támaszkodnak, ahogy őt figyelem. Van valami távolságtartó a tartásában is, az egyik lábát átveti a másikon, a kezei összekulcsolva, mintha várna valamire, és nem érne rá velem foglalkozni. A tekintete is túl vizslató, a mosolya pedig általában udvarias, már ha mosolyog. Az egész kifejezésében, a szavai formálásán látszik-hallatszik, hogy okosabbnak gondolja magát másoknál. Valószínűleg alapvetően igaza van, de az esküdtek ritkán szeretik azt, hogy hülyének nézik őket. – Az, ami a tárgyalóteremben történik és az, ami a kinti világban, két teljesen külön dolog. Gondolj rá úgy, mint egy színházra, ahová önként jelentkeztél statisztának; ha nem akarod a rendező utasításait követni, miért jelentkeztél egyáltalán? Érdeklődve figyelem az arcát. Nem szóltak nekem semmiféle balesetről, szóval vagy friss dolog lehetett, vagy elhallgatott. – Nem volt muszáj elvállalnod a tanúskodást, te is tudod. Ha nem szeretsz esküdtszék előtt szerepelni, választhattad volna, hogy írásban adsz szakértői véleményt; persze, az jóval kevesebbet ér az esküdtek szemében. Ha viszont itt vagy, akkor a megoldás része kell, hogy legyél, nem pedig a problémáé. Eszem ágában sincs kételkedni a szakértői tudásodban, de ha úgy ítélem meg, hogy az unszimpatikusságod nagyobb kárt jelent, mint amennyit a tudományos háttered nyom a latba, akkor egyszerűbb, ha még a hivatalos szakértői tanúlista leadása előtt kihúzzuk a neved a listáról. És behívjuk… – Itt lapoztam párat a tablet jegyzeteiben. – Dr. Gerald Wellhausert. Hé, nem őt nevezted „amatőr kukabúvárnak” és „dilettáns ovisnak egy homokozólapáttal”? – vigyorogtam fel rá. Nagyon is tisztában vagyok azzal, miféle verseny zajlik minden létező szakmában. A tudósok pedig híresen képesek szívükre venni az ilyesmit. – Természetesen többre értékelném a Te jelenlétedet, mint az övét. Úgyhogy a kérdés az, hogy hajlandó vagy-e kompromisszumot kötni annak értelmében, hogy a valódi tudományos érdekek érvényesüljenek a tárgyalóteremben, nem pedig szimpátia alapján válasszunk. – Hogy hízelegni próbáltam-e neki, vagy még inkább az önbecsülésének? Persze; talán Reena számára nem számít az, hogy mások mit gondolnak róla, pusztán a professzionális háttér, ám esetemben ez a kettő kéz a kézben jár. Nem elég, ha tudsz; el is kell adnod. Márpedig én nem csak abban vagyok jó, hogy a saját tudásomat eladjam, hanem másét is. Ha máshogy alakultak volna a dolgaim, valószínűleg kampánymenedzser leszek. – Hajlandó vagy megpróbálni megfogadni a tanácsaimat? Remélve, hogy igen, következőnek az arcára mutattam. – Tudom, hogy illik várni a szobában lévő elefánt megnevezésével, de… Mesélnél a sérülésedről? Mi történt? És mikor? – vonom fel a szemöldökömet, homlokomra aggódó ránc ül ki. Nem épp az ő egészségéért, hanem hogy orvosilag mennyire súlyos; egészen biztos, hogy ha akárcsak agyrázkódás közelében is volt, akkor fel fog merülni a védüügyvéd részéről, talán az egészségügyi állapota végett nem vehető figyelembe a szakmai véleménye.
Kezdőlap
