Valahol jó érzés is, hogy munkából kell elsietnem, azon nyári munkából, amelyet én szereztem magamnak, én küzdöttem meg érte és nem szüleim jóvoltából pottyant az ölembe. Szeretnék egyre inkább elszakadni tőlük és egyáltalán nem bántam meg, hogy a Presbyterian Kórházat választottam, hisz ha nem így lenne, Aicha balesetére és igen ritka állapotára sem tudtam volna felfigyelni. A lány miatt így is pattanásik feszülnek az idegeim, nagyon szeretném megtalálni számára a lehetséges gyógymódot a legjobb orvosok mellett és sokszor azon kapom magam, hogy éjfélkor is még bent vagyok. Párszor megkaptam már odahaza, hogy miért abba a kórházba mentem, sokkal elegánsabb lenne és számomra is jobban megérné, ha magánkórházban, vagy kutató laboratóriumban segédkeznék és csak bosszankodok magamban, hogy miért kell még ebbe is beleszólniuk.
Mikor Adam mondta két napja, hogy a mai céges rendezvényre jöjjek el, nemet feleltem. Miért mennék, mikor nekem más dolgom van és amúgy is csak képletes értékű a jelenlétem? Fél óra múlva anyám jött be a szobámba, ült le hozzám az ágyamhoz és a megszokottnál jóval érzékibb hanggal kért meg, hogy legyek ott, sokat jelentene a családnak, a családtagjaimnak, akikkel egyre inkább megy tönkre a kapcsolatom. De megadtam magam neki, talán ennyire anyáskodónak még sosem láttam őt, megolvasztotta szívemet.
Pont ma a végletekbe szökik az idegállapotom, s nagyon közel voltam pár órája, hogy mégis írjak egy sms-est anyának, azzal, hogy nem megyek, de mindig eszembe jut a tekintete ott az ágyamnál, ami megállásra késztet.
Mindjárt kicsordulnak könnyeim már az autómban ülve a mélygarázs kietlen táján. Ujjaimmal szapora ritmust ütök a bőr kormányra, mely hangok azonban megszakadnak telefonom pettyenésére. Először azt hiszem, hogy Chris lesz az. Szegény, nagyon el van havazva, még a vak is látja, hogy már-már ő a Hyundai vezérigazgatója és ezzel minden munka és teher rá hárul, már csak a hivatalos bejelentés hiányzik. Hajj, hogy mennyire hiányzik! Csak hét elején találkoztunk, akkor is inkább futólag, mintsem kielégítően. Régen átmentem hozzájuk és teljes napokat töltöttem vele, a szobájában, noha akkor is sokat dolgozott, de éreztem, hogy kívánja jelenlétem, akarja, hogy öleljem, hogy az ölében üljek és cserébe én is sok törődést kaptam tőle, amolyan christopheres módon. Nagyon szeretném őt, nem csak a hangját, hanem annál többet, de minek is kínozzam magam, hiszen semmit sem erőltethetek.
De nem ő írt. Szívem hatalmasat ver, ahogy meglátom Aida férjének nevét. Megremeg kezem, de rányomok az üzenetre.


Hosszasan fújom ki a levegőt, miközben hátradőlök az ölésben. Hamarosan nagybácsi leszek! Haj, remélem minden rendben lesz vele és nem fog sokáig erős fájdalmakat elszenvedni. Izgulok érte, hogy minden rendben menjen.
Eme örömhírtől végre úgy érzem, hogy erőt tudok venni magamon és mint akit nyúznak, elindulok a székhely csillivilli épülete felé. Észre sem veszem, hogy mennyire erősen szorítom a kormányt, görcsös vagyok, fáradt és hisztis már csak a gondolattól is, hogy megint valami üzleti butaságra kell mennem apához és az egyetlen boldogságforrásom sem lesz ott, mert éppen gyermekének ad életet. Hogyan kell nagybácsinak lenni? Bárhogy is, jól akarom csinálni! Nagyon sokat akarok játszani a kisfiúval!
Ahogy kiérek a mélygarázsból a szélvédőt teljesen elárasztják a rázúduló esőcseppek. Honnan jött ez a felhőszakadás? Hát ezt már nem hiszem el... Az órára pillantok, mert én ilyen esőben nagyon nem akarok vezetni, hiába van már jogsim jó pár éve és voltam már hasonló helyzetekben, de akkor is, plusz egy indok, lehet lassan le is kellene fújnom, ha még nem késő.
Tíz perc a találkozóig...
Ilyen nincs! Oroszlánmorgással taposok neki a gáznak és amilyen gyorsan csak lehet és az időjárás is engedi (ez az én esetlenben a megengedett érték másfélszerese) hasítani kezdem a forgalmas manhattani utak nedves aszfaltját. El fogok késni! Hogy késhetek el, mikor pontosan jó időben hagytam el a kórházat és egyébként sincs túl messze innen?
Hol az órát, hol az alig látható utat nézem, jár az ablaktörlő eszeveszetten, pont mint én, mikor már majdnem az épületnél vagyok, hirtelen az egyik kisebbik utcán azt veszem észre, hogy egy ember van közvetlenül az úton előttem. Izmaim a pillanat tört része alatt rándulnak össze, reflexeimnek hála tövig nyomom a féket, minek köszönhetően egy pillanat alatt megáll az autó és csak azért nem fejelem le a kormányt, mert az övem majd' elszorítja mellkasomat. Összeszorított szemeim ezután hatalmasra nyílnak, s ágaskodva próbálom felfogni, hogy mi történt. Hol a fickó??? Óh, jézusom!
Gyorsan kicsatolom magam, kiszállok az esőbe és az autó elé sietek. Szívem a torkomban dobog, a pánik uralma alá vesz, mihelyst megpillantom az embert.
- Istenem, jól vagy? Megsérültél? - szaladok oda hozzá és ijedt tekintettel nézek rajta végig, vért nem látok, ez az első, ami feltűnik, de ez még önmagában semmit sem jelent, ha kell, kész vagyok mentőt hívni.
- Sajnálom. Azt hiszem, túlságosan siettem és nem figyeltem eléggé az útra - beszél belőlem az adrenalin, szaporák is a szavaim, illetve testbeszédem is meglehetősen feszes, jóformán észre sem veszem, hogy esik rám az eső. Levegőért kapok és belélegzek párszor mélyen, tudom, hogy meg kell nyugodnom, mert pánikkal semmire sem megyek.
Szerencsére kezdek hatni magamra és már eljutok odáig is, hogy felfogjam, kit látok és ki az, akit majdnem elütöttem. Ismerős... valahonnan.
- Mi már találkoztunk, azt hiszem... - vágok részben gyanakvó, részben gondolkodóan komoly fejet, miközben próbálok valahogy úgy helyezkedni, hogy ne essen ránk az eső.

Tudom, hogy az élet nem egyszerűen abból áll, hogy amit akarok, azt megteszem és ha valamit nem szeretnék, akkor nem teszem. A világban, amelybe beleszülettem, kezdetektől fogva nem ilyen rendszer uralkodott, voltak kötelességeink, elvárások és szembemenni azokkal közel bűnnek számított. Rengeteg üzleti találkozón vettem már részt, éltem át akár kínzókamrában lennék és sosem gondoltam volna, hogy egyre nehezebben fogom viselni őket, de ez az igazság és sajnos érzem szívem mélyén, hogy mitől van ez. Egyre inkább elhiszem magamnak, hogy nagyon is valódi a megérzésem, tudom milyen aljas játékot űznek apáék velem, ahogyan azt is, hogy eddig nagyon is jól játszom ki a lapjaimat ellenül, mert ha fogást tudtak volna találni rajtam, akkor intézkedtek volna. A gond csak az, hogy előbb fogok én belefáradni, mintsem hogy ők feladják.
Nincs és nem is lehetne semmilyen mentségem arra, hogy miért nem vezetek kellő figyelemmel, tudom, de mégis annyira szétmegy a fejem, kiidegelem saját magamat, csoda, hogy még asztmám nem tört rám, pedig hasonló esetekben is szokott előjönni. Minden egy szempillantás alatt történik, az esőcseppek sokasága között megpillantok egy alakot és én szerintem csak a szerencsének köszönhető, hogy nem érzek a koppanást, vagy ütést az autó eleje felől, mindössze a lefékezés ereje passzírozna a kormányba, ha nem lennék bekötve. Az ijedtségtől nem tudom megítélni sem, hogy vajon elütöttem-e, így hát amint tudatosulnak bennem a történek, imádkozva pattanok ki az autóból és lépek az emberhez.
Nem csak az eső áraszt el, hanem az adrenalin is, amely tökéletesen megmutatkozik hangomban, aggódó tekintettel szólítom meg és nézek végig rajta tüzetesen. Felmérem, hogy vajon szükséges-e mentőt hívni. Vért nem látok, eldeformálódott végtagot sem, ellenben meghallom hangját és ez jelen esetben nagyon megnyugtató tény, még ha lehiggadnom egyelőre nem sikerül.
- Hogy micsoda? - kérdeznék vissza, elsőre fel sem fogom mit mond, mindössze másodpercekkel később esik le és azt hiszem, sikerülget összeraknom a dolgokat. - Jaa, igen, vagyis nem, persze hogy nem, én csak nagyon féltem, hogy komolyabb bajod esett és... - veszek egy mélyebb levegőt - Fel tudsz állni? - guggolok le mellé elfelejtve az előbbi gondolatomat és megfogom az alkarját, hogy segítségére legyek.
- Segítek! - Ez a minimum, igaz még egy kicsit kapkodósak mozdulataim, de próbálom szabályozni a légzésem ritmusát, már rajta vagyok, hogy hamarosan meg is nyugodjak. Lehet, hogy nyár van, de most nincs túl meleg és vizes a föld, a végén még megfázna, na meg az eső is szakad... azt hiszem, az az ő esernyője lehet ott a járdaszegélyen, szóval amint segítettem neki feltápászkodni, nekiállok megkergetni a kinyitott esernyőt. Itt a felhőkarcolók között szerencsére nem fúj annyira a szél, hogy sokat kelljen futnom utána.
- Tényleg nagyon sajnálom! - mondom ismételten már mellette bocsánatkérő halovány mosollyal és kinyújtott kézzel adom vissza az esernyőjét. Ahogy már sokszor, most sem tudom megállni, hogy ne ellenőrizzem le újból, hogy nincs véletlenül szüksége orvosra.
Az arca nagyon ismerős. Már láttam valahol, de mégsem rögzült be az arcszerkezete emlékezetembe, ami azt jelentheti, hogy vagy nagyon rég láthattam, vagy pedig olyan közegben, ahol leginkább senkinek az arcát sem akartam megjegyezni, hanem éppen felejteni szerettem volna. Gondolkodó, ijedt ártatlan arccal pislogok rá szavaira, érzem, hogy ő is sejt itt valamit, tán többet is mint, amit én tudok. Nem hiszem, hogy az egyetemen találkoztunk volna, onnan csak egy srácnak nem ugrik be az arca most hirtelen.
- Ugye nem a te füzetedre borítottam rá véletlenül a kávémat pár hónapja az egyetemi könyvtárban? - Jujj, nagyon mérges volt rám, azt hittem már keresztben lenyel. Ha nem ő az, akkor nincs nagy baj, azt hiszem.

Voltam már kórházban betegek mellett, végezhettem már valódi vizsgálatokat és kutatásokat Manhattan legjobb neurológusai mellett és teljes odaadással, komolysággal és kellő koncentrációval tudtam megállni a helyem, hát igen, teljesen más az, amikor az ember fel tud készülni a betegekre, a gyógyításra, elvégre azért van ott bent a helyén és más az, mikor így is holt idegesen siet az utakon és csoda, hogy egyáltalán bármit is láttam a heves esőzésektől. Meg is ölhettem volna a fiút! Valamilyen szinten meglepő, hogy mennyire máshogyan viselkedek fehér köpenyben, mint most. Hát igen, nem véletlenül nem mondjuk a traumatológián kötöttem ki, igaz, akkor nem lett volna abban a kínos szituációban részem, hogy a San Diegoban megejtett szintúgy borzasztóan unalmas üzleti rendezvényen - így utólag visszagondolva sem tudom megállapítani, hogy mégis mi volt az pontosan - egy két éves kislány kérdezte, minek tanulok és én elmondtam neki nagy lelkesen, hogy neurológusnak, mire ő szétkürtölte az egész öltönyös gárdának, hogy urológus lesz belőlem hamarosan. Haj, szörnyen gáz volt, pedig én jól ejtettem ki a szót, ő értette félre, esküszöm!
Na de most nincs is szükség se mentősre, se orvosra, hála az égnek! Nem teljesen értem, hogy akkor most saját bevallása szerint jól van-e, vagy sem, mert egyszer pozitívan, aztán meg nemlegesen bólogat, de akkor hát csak egyöntetűen üvöltene, ha nagy baj lenne szóval bízok a látható jelekben.
Felsegítem, majd gyorsan még elkapom az esernyőjét, mielőtt egy széllökés valahonnan messziről befurakodna ide és messziire repítené. Jó, egy kicsit az is közrejátszik, hogy kezdek teljesen bőrig ázni és az első dolog, ami evidens az az elejtett esernyő, az autómat túl veszélyesnek titulálom jelenleg és úgy gondolom, jobb nem visszaülni oda.
Jól esik, hogy nem hibáztat és kiabál velem a történtek miatt, ellenben szomorúan sóhajtok egyet látva összetört telefonját. Ha lesz lehetőségem rá, megajándékozom egy újjal. Még egy pillantást vetek a betört képernyős elektronikára, megpróbálom megjegyezni a fajtáját. Igyekszek úgy toporogni, hogy beférjek az esernyője alá, testem nehezen viseli a hideget, könnyen megfázós típus vagyok és nem akarom még egyszer eljátszani, hogy ott szipogok Christophernek folyamatosan, meg trombitálok a zsebkendőbe, hogy legalább fél pillanatban kapjak levegőt az orromon keresztül, amíg megcsókolhatom édes ajkait.
Oké, most már van annyi higgadtság a fejemben, hogy koncentrálni tudjak, illetve befókuszálni arcát. Alapvetően nem rendít meg, hogy ázsiai az arca, errefelé sok ázsiai lakik, vendégeskedik, utazgat és miegyebek, noha tökéletesen beszéli az angol nyelvet - ellentétben velem, aki még mindig nem tud leszokni a szóvégi ű-zésről -, de ami még durvább, hogy tudom, már láttam valahol, találkoztam vele, ám az istenért sem akar bevillanni, hogy hol és mikor. Egy valamivel tudok elődrukkolni, de nagyon remélem, hogy nem a könyvtáros srác az, mert lehet innen nem megyek haza épen.
- Húú, akkor jó! - Vagyis nem, nem jó, mert megint szállhatok saját agyamba és újabb mátrixokat feltörve próbáljam levezetni szépen, kicsoda lehet ő. Sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynám a témát és baráti módon kezdenénk elölről mindent, mintha ismeretlenek lennénk egymásnak. Most akkor hogy is kell? Kézfogás vagy meghajlás, vagy... mi a csuda. Amerikainak tűnik, de annyira meg mégsem. Ahh, ezek a buta etikettek.
Szerencsére a bemutatkozás okozta zavaromat szertefoszlatja kérdésével. Testem megremeg, talán a hidegtől, talán attól, hogy a KIA szót hallom. Arcom csontossága kiélesedik miként komoly tekintettel nézek vissza a fiúra. Úgy érzem magam, mintha leöntenének hideg vízzel, ami jelen esetben nem áll messze a valóságtól, ezt valljuk be.
- Oh jaj - bukik ki belőlem ez a sóhajéle fájdalom, ami mi sem tükrözné jobban a megvilágosodásom. - Apa üzlettársának a fia vagy? Kérlek ne haragudj rám! Légyszí ne mondd el nekik, hogy majdnem elütöttelek... - Teljes félelem jár át, hogyha kiderül, mi történt itt, akkor nagyon ki fogok kapni. És most, hogy bevillant apa szigora, egy szempillantás alatt elönt az újabb pánikroham.
- Jézusom! - kapok fejemhez, aztán az órámhoz, végül pedig lepillantok a ruhámra, mely csurom vizes. - Már vagy öt perce a második emeleti konferenciateremben kellene lennem! Ahh, ez nem hiszem el! - És most ahogy elnézem, még az esernyője is KIA logós. Hogy nem vettem észre?? Na de ez most nem lényeg, a fontos, hogy vagy gyorsan tűnjek, tűnjünk el a helyszínről, vagy teremjünk odabent szárazon.
Elkezdek remélhetőleg vele együtt az épület felé sétálni. Tíz-húsz méter választ el a főbejárattól, mialatt próbálok nem túl nyomulósan annyira közel menni hozzá, hogy azért beférjek az giganagy esernyője alá, már ha nem bánja, de nah, ez fele annyira ciki, mintha állandóan tüsszentgetnék.
- Egyébként Aidennek hívnak, Aiden Lee vagyok. Most hogy mondtad, tényleg megvan már, hogy mikor és hol láttuk egymást. - A sors iróniája, hogy a nevemet csakis koreaiul mondom ki, ami történetesen Aiden I-nek hangzik, ez pedig egyenlő lehet az aranyos Aidenie-vel, szóval kétség kívül nem tudom magam komoly felnőtt úriembernek beállítani, pedig az vagyok! Vagyis az is. Ezentúl Lee Jae Min-nek fogok bemutatkozni csak azért is.
A bejárathoz érve gyorsan odafutok a recepcióhoz és egy pillanatszerű meghajlást követően sietve köszönök nekik.
- Elkezdődött már a konferencia? - hajolok a pult fölé, melynek drága lapjára esőcseppek potyognak a hajamról.
- Igen, három perce tart, Mr. Lee.
- Ohh, értem - szontyolodom el. Bár nem is értem, mit vártam. Hogy majd nem pontos időben kezdik?
- Szólna valakinek, hogy nagyon sürgősen szükség lenne két személynek száraz alkalomhoz illő ruhákra? Ja és... - kezdek el forgolódni és kotorászni hipergyorsasággal a zsebeimben, amíg nem előhúzom a csuromvizes kocsikulcsot. Nem vagyok benne biztos, hogy még működik. - Itt az utcában áll az autóm, egy fehér Kia Sorento, valaki lenne szíves leparkolni vele? Köszönöm szépen!
- Természetesen.

- Figyu, az az incidens, tudoood... maradhatna kettőnk között? - fordulok féle bűnbánóan és legfőképpen nagyon halkan.
- Te is a konferencia jöttél egyébként? - És miattam késett el? Jó ég, ez egyre gázabb. Egyelőre még nem tudom, hogy bemenjek-e. Majd itt kint szépen az aulában megvárom míg szünet lesz... vagy, ah nem tudom, lehet tényleg be kellene osonni, de akkor a világ szégyene leszek és rántanám magammal Robint is.

Jót kérdez, nem is tudok egyből válaszolni arra, hogy vajon miként reagálnék, ha nem apám üzlettársának a fia lenne. Ez a kapcsolat egyébként nálunk, a mi rétegünkben - azaz bocsánat, elsőként inkább szüleink rétegében, hiszen már csak dacból is szeretném azt hinni, hogy én nem az ő elveit követem, így nem is vagyok a sznobság rabja, pedig sajna de - mindenesetre a lényeg, hogy kicsit úgy érzem magam, mintha az unokatestvérem lenne a fiú, már egészen emlékszek is rá a rég- és közelmúlt találkozóiról. De most tényleg, az apám és az ő apja ugyanúgy igazgatók, nem tudom pontosan, hogy milyen a viszony kettejük között, de elég szoros együttműködést kell tanúsítaniuk, különben elveszítene a KIA egy nagyon fontos piacot, vagy lehet előbb apa kirúgná Robin apját, amivel kétség kívül nagyon rosszul járna, mert remek család a Kang-család, csupa tehetséges emberekkel, így hát érthető számomra is, miért szükséges a szimbiózis az én és a majdnem elütött fiú felmenői között, tehát ergo majdnem unokatestvérek vagyunk. Oké, értem, semmi logika nincs ebben, de azért én akkor is ezt érzem és pont. Általában eléggé megmagyarázhatatlanok az érzéseim, már megszoktam, hogy ilyen vagyok, jobb nem is kifejtenem őket.
A kérdésére visszatérve, pár másodpercnyi tanakodás után megvonom vállam.
- Abban az esetben nem érdekelne annyira, hogy ki tudja meg. Persze nem vagyok büszke a történtekre, dehogy is, de ha rám nem tudnának visszahatni a hozzátartozóid, akkor azt hiszem, mindegy lenne nekem, ha elkürtölnéd a körödnek, mit tettem, vagy sem. Már tuti megőrültem volna, ha minden ismeretlen személy véleménye mélyen szíven ütne. - Persze nem azt mondom, hogy magasról tojom le ki mit gondol rólam, de valami finomított változatban ez lenne az igazság. Például legtöbb barátom és barátnőm tudja, hogy nem hajtok a csajokra, mert viszonylag egyszerűen el merem nekik mondani. Hogyha szoronganék a megvetések miatt, nem tudnék ennyire nyílt lenni senkivel sem. Viszont ami apáékat illeti... nos igen, velük minden más és ahogy hallom a másik szavait, ő is átérzi, mire is gondolok pontosan. Kapna a fejére, azt nem akarom, mert az én hibám és miattam sérülne feltételezem mentálisan inkább, mintsem fizikálisan, de lehet az ő apja is szereti használni a kezét. Régen azt hittem ez normális, ma már tudom hogy nem, de bár ne tudnám, hiszen változtatni nem vagyok képes ezen, így csak jobban fáj minden egyes alkalom, mikor apám tudatja velem bármilyen nemtetszését.
- Szóval te mindig is ilyen szeleburdi fiú voltál? - kérdezem vigyorogva, miután megtudom, hogy nem első eset, de aztán rájövök, hogy lehet ez túl udvariatlan tőlem, elvégre nem a haverom, hanem a családunk üzleti partnere és lényegében semmit sem tudok róla. - Oh, ne haragudj, kicsit elragadtattam magam - húzom össze magam ártatlan szolid mosollyal. Nem a haverom, sokkal tisztelettudóbbnak kell lennem így a KIA-s esernyő árnyékában.
És igen, ha már a cég beitta magát a vérünkbe, eszembe jut, hogy pontosan mit keresek én itt és több sem kell, hogy ismételten a pánik szenvedő rabja legyek és ezen Robin személyes története nem igazán tud segíteni. Kissé megdöbbent tekintettel nézek rá, amolyan "te hogy az istenben van még életben?" módon, de azt sem tartom kizártnak, hogy valamiért rosszul hallok, elég motyogósan jött át az üzenete, na meg az esernyőt verő vízcseppek is megadják az alapzajt kettőnk társalgásához. Hú, bele sem merek gondolni, hogy mi lenne most velem, ha késnék a családi bármilyen bugyutaságokról...
- Ohhh, hát akkor... azt hiszem... izé... az tök jó! - Majdnem kimondom, hogy szuper, mert nem kell felelősséggel lennem még az ő késése miatt is, bárhová is siessen dolgára, bár eléggé úgy beszél, mintha ő is a konferenciára tartana.
Gyorsan bemutatkozunk egymásnak. Áh, tényleg, Kang! Már képben vagyok. A Kangok az amerikai leányvállalat vezető családja, tudom, mert pont múlthéten mondta Adam, hogy megy hozzájuk egy megbeszélésre.
Az épületbe érve eléggé kényelmetlenül érzem magam, ugyanakkor próbálok eltekinteni a csúnya nézésektől, fűt az adrenalin, hogy mentsem a menthetőt, hiába tudom, hogy veszett fejsze az egész és már fix, hogy bünti lesz, mintha valami ovis lennék, de hát így jártam legkisebb, legrosszcsontabb gyerekként.
Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is meg lehet még annyira szárítani azt a fránya kocsikulcsot, hogy az működjön is, de amint átnyújtom az illetékesnek, ez már nem az én dolgom. Amúgy is lassan akarnék már egy új autót, mert ez már vagy... lassan egy teljes éve megvan és az új autót ha én választhatnám ki (mint ahogy mindig apa ad egyet és én meg rábólintok, mert eddig mindegy volt, hogy milyen, de most már nem lesz az!), akkor kevesebb eséllyel lenne bepoloskázva, így talán nem öt utcányira kellene leparkolnom vele, amikor Christopherhez megyek.
Mikor visszafordulok Robinhoz, látom, hogy már nincs egyedül, de levegőt sem tudok venni, már szólítanak is nevemen. Egyből kiegyenesedik a gerincem - mármint egészséges módon, megtartva a szép S-alakját -, ajkaimat összeszorítva mosolyodom a titkár felé megszeppenten. Azért csak nem hagyhatom, hogy Robinra terelje a felelősséget...
- Ne-ne-neeem, ez nem az ő hibája, tulajdonképpen az úgy volt, hogy... - kezdek el magyarázkodni, de teljesen mindegy mit mondok, mert nem számít neki, már megy is ruhákért. Valamiért úgy érzem, hogy Kang Titkár sosem mártana engem be apám előtt, így inkább nem is akarja tudni az igazat, nincs mit eltusolni, már ha egyáltalán hinne a szavaimnak. Lehet előbb tudnám neki bebizonyítani, hogy nincs globális felmelegedés, mintsem hogy most én vagyok a ludas. Bárhogy is, pontosan látom, hogy apám miért van ennyire megelégedve a Kangokkal. Céltudatosak, gyorsak és leleményesek, Kang Titkár is egyből konstatálta, hogy ez itt most nem a dorgálás ideje.
Ahogy kettesben maradunk, elönt a KIA cég súlya, idebent máris feszültebben érzem magam, holott ez már az én butaságom, túlreagálom tudom, de hiába a sok év ilyen pszichés őrültségeket hoz ki belőlem. Talán éppen ezért kérem meg ismét Robint, hogy ne mondja el senkinek a történteket.
- Megegyeztünk! - felelem megörülve, hogy ezzel mindketten eltemettük az elmúlt perceket mélyen a föld alá. Van egy közös titkunk, milyen... menő? Vagy király? Romantikus? Nem, az semmiképpen sem!
- Azta! Én is pont így érzek. Nem tartozom a céghez, csak vérem köt ide, de pont ezért lehetetlenség menekülni a formaiságok elől. Még szegény nővéremet is mindig várja apa a rendezvényekre, pedig neki már megvan a saját divatcége. Most is csak azért nincs itt, mert éppen a szülőszobában várja az unokaöcsém megérkeztét. - És ahogy ezt kimondom, újból megfeszülnek izmaim az idegességtől. Legszívesebben felhívnám őt, hogy hogy van, de lehet jobb, ha nem zavarom, mert éppen minden nagyon fáj neki.
Felkapom fejem a titkár hangjára és Robin érintésére szófogadó fiúként megindulok a lift irányába. Rettenetesen vacogok már a teljesen átázott öltönyben és ingben. A liftben szó szerint mar a feszült levegő, a teljes csendet csak a rólunk csöpögő víz hangja töri meg, illetve valahol félúton az én erőteljes tüsszentésem, melyet próbálok elfojtani, de sajnos kikívánkozik belőlem, hogy aztán megtörölhessem orromat egy nadrágom zsebemben már szétázott papír zsebkendőbe.
- Elnézést! - sóhajtom a kellemetlen és irtó ciki jelenet után, s már hirtelen azt hiszem, hogy hozzám beszél Kang Titkár, nem mondom, meglehetősen meghűl bennem a vér egy másodpercre, arra a bizonyos "Egy szót se!" felszólalásra, majd pittyeg egyet a lift, jelezvén, hogy megérkeztünk.
Teljesen összehúzva magam, szélsebes léptekkel próbálom megiramozni azt a huszonhatos szobát Robin mellett. Felszült vagyok, de szavai áldásként hatnak rám, egyszerűen nem tudok nem elmosolyogni a történetén.
- Csokit öntöttél a cipőjébe? Miért csináltál ilyet? - Jó, Robin tényleg sokkal rosszabb volt kiskorában, mint én. Így belegondolva, én egész jó gyerek voltam, bár ha így vesszük, most is jó gyerek vagyok. Persze amennyiben leszámítjuk, hogy feleslegesen és provokatívan eljár a szám, meg mondjuk lehet nem kellene a ház falának takarásában lesmárolni a Hyundai örökösét egy olyan rendezvényen, ahol minden vendég ökológiai lábnyoma kiteszi egy jobb sorsú afrikai ország összes lakosáét legalább kétszer.
- Ez lesz az - nyitok be a huszonhatos szobába magam elé engedve Robint. Mondtam én, hogy úriember vagyok!

Oké, oké, én teljesen egyetértek vele, mert tényleg nem volt semmilyen zebra az úton, vagy lámpa, bár ettől még kellemetlenül érzem magam a történtek miatt, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ideje lapozni, mert nem tudjuk megváltoztatni a múltat és szerencsére nem történt tragédia, mindketten életben vagyunk, elsősorban ő, hiszen az ütközés pillanatában ő volt a puhatestű, én meg a fémóriás. Abban is bízok, hogy majd az idő elfedi a traumát, már csak apám haragjától félek, mert ha neki kiderül, akkor teljesen mindegy lesz, hogy miket hadoválok össze indokként. Ha meg Christopher megtudja, akkor pedig tuti beirat valami "hogyan vezess lassan és biztonságosan, hogyha egy őrült sofőr vagy" tanfolyamra. Ő honnan tudná ezt meg? Hát, alapvetően elég nagy a szám és úgyis elmesélném az összes napjaimat neki, amíg nem találkoztunk, még azokat is, amit amúgy lehet jobb lenne, ha nem tudna.  
Örülök, hogy nem zavarja a közvetlen beszédstílusom. Szeretem a nyílt embereket! Gyorsan közbe is szólnék, hogy miket sportolt és milyen zenét tanult, mert mindkettőben benne van a közös pont lehetősége, ha meg éppen teniszezne, akkor biztosan befűteném, hogy legyen a párom, mert a jelenlegi csapattársam szörnyen béna és nem tudok vele rendes meccseket játszani. De persze nem pattogok, illedelmesen végighallgatom és elraktározom fejemben, hogy erre majd még később visszatérek, ha alkalmam lesz rá. Azt mondja, hogy "most kifejezetten normális". De furi! Meg akarnám nézni, mikor kevésbé normális. Izgalmas egy srác az biztos.
Mikor elhallgat, én csak felnevetem jókedvűen. Egy kicsit magamat vélem felfedezni benne, így a szavak öntésében és ahogy lecsapta a mondat végét, mintha rájött volna, hogy kezd igazán sokat beszélni és inkább gyorsan befogja. Igen, eléggé ismerős a helyzet.
- Mi eddig miért nem ismertük egymást? - teszem fel visszafogottan nevetve ezt a költői kérdést. De most tényleg, ha eddig is egy közegben mozogtunk (mint ahogy egyébként nem, mert menekültem a családi dolgok elől, mint ahogy ő is), szóval nah... nagyon bírom! És azt hiszem, ez a kérdés egyben nem közvetlenül, de választ is ad mindarra, amit mondott: megértettem, hogy ő miben felelős a balesetért, egyben pedig nem zavar, hogy ilyen, szerintem nincs vele semmi probléma. Avagy...
- Szerintem nem a probléma a probléma, hanem a probléma a hozzáállásuk a problémához... - utalok arra, hogy a hiperaktívság önmagában nem rossz, csak az emberek, esetünkben a hozzátartozóink felfújjál a dolgot, mert extrapéldásan kell viselkednünk, bár ahogy kimondom a filmbeli idézetet, rájövök, hogy szörnyen cikin hangzott most így tőlem. Jack Sparrow menőbb, mint én. - Hehe, nagy Karib-tenger kalózai fan vagyok, ne is figyelj rám... - legyintek, de legalább a szörnyű hideg ellenére kezdem jól érezni magam, amíg rám nem tör a pánik.

Ahogy végzek a pultnál és visszalépek Robinhoz, már látom, hogy az egyik ismerős tag nem kellemes szavakkal illeti. Gondolkodás nélkül ugrok bajtársiasan, hogy megvédjem, de Robin és legyint, illetve a titkár is tudomásomra adja, hogy esélytelenek törekvéseim, úgyhogy kénytelen vagyok elcsöndesedni.
- Ő neked pontosan kicsodád? - Hiszen úgy mesélt róla, mintha rokona lenne, ami valószínűleg így is van, csak nem tudom, hogy pontosan milyen is a családfa rajza náluk. Én is egy Kang Titkárhoz hasonló férfi védő leple alatt nőttem fel Párizsban, csak ő mindössze beosztott volt, nem rokon. Ettől függetlenül szorosabb kapcsolat alakult ki köztünk, mint a szüleimmel.
Tudat alatt szüntelenül szurkolok Aidanak, hogy gondok nélkül világra hozhassa első gyermekét, nem is sikerült magamban tartani.
- Köszönjük! Vagyis köszönik majd, mikor átadom. Nem igazán tudom, hogy ilyenkor mit kell mondani, mert ez az első eset. - És nagyon-nagyon izgulok is, hogy mi lesz, már megbarátkoztam a gondolattal, hogy napokat fogok a kicsivel tölteni és vigyázok rá, amíg Aidaék vagy dolgoznak, vagy alszanak.
Teljesen átérzem, amit mond, de közben pedig mégsem. Mindenesetre jó megismerni az ő helyzetét és tudni, hogy bizony náluk is minden olyan, mint nálunk. Igaz, ha nagyon őszintén kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy szeretnék-e igazgató lenni, akkor igennel válaszolnék. Szeretnék bizony, hasznos akarnék lenni én is az örökségünknek, de az élet úgy hozta, hogy az épségem miatt jobb, ha elkülönülök és elszigetelődök ettől az üzletpolitikai dologtól. De azért egy picit tényleg úgy gondolom, hogy nekem ez így jó, orvos leszek, amiért kitartóan küzdök és így nem keveredek annyiszor céges vitákba, mint egyébként keverednék. Ez a téma már nagyon érzékeny pontom, szavak nem is jönnek ki belőlem, csak arcom jelzi Robinnak, hogy megértettem a helyzetét.

Egy igencsak kellemetlen lift út után megcélozzuk a megadott helyiséget. Sosem fordult meg a fejemben, hogy csokit öntsek bárkinek is a cipőjére, vagy cipőjébe. Ellenben pár rosszaságot én is elkövettem még tíz év alatt.
- Nem vagy édesszájú? - nevetek. - Ha a kezeim közé bármilyen halmazállapotú csoki került, akkor hétszentség, hogy perceken belül az egész arcom csupa piszok volt, mert úgy faltam, ahogy nem szégyelltem - vigyorgom. Megtörtént, nem is egyszer. Máskor meg elbújtam a ház oldalánál és mikor hazajött Adam, előrántottam a vizigépfegyveremet és azzal locsoltam míg csurom vizes nem lett. Aztán kaptam ért, amint utolért.
Közben beérünk a szobába és egy pillanatra megakad bennem a levegő, hogy Robin már le is kapja magáról a felsőt. Erre nem igazán voltam felkészülve. Kicsit beljebb megyek és látva őt, kibújok a rakóból, bár hozzá képest kissé elveszettnek tűnök.
- Igen... - felelem tőlem igencsak szokatlanul komoly hangon. - Mutogatjuk magunkat, mert vagyunk, mert megszülettünk, mert apáink fiai vagyunk. - folytatom viszonylag érzelemmentesen, mint aki már beletörődött, miközben a vizes ingemet próbálom elválasztani bőrömről és kigombolni a gombjait. - Ellenben csak büszkélkednek, hogy milyen felnőtt jóképű fiatalemberekké cseperedtek a véreik, beleszólni az beszélgetésekbe már nincs jogunk, legalábbis nekem. Neked lehet valamivel nagyobb van... - Merthogy nem írom le őt, eszemben sincs.
Kissé megrezzenek a meglepettségtől, mikor belerúg egyet a földön lévő pulcsijába, ami majdnem eltalál engem. - Rosszat mondtam? - pislogok rá és most tényleg nem tudom, hogy mi történik. Olyan, mintha bevadult volna, vagy túlhergelné magát.
- Hé, hé, nyugi! - közeledek felé aggódó szemekkel, suttogva a szavakat és remélem, hogy le tudom csillapítani. - Ígyis-úgyis ugyanaz fog történni, bemegyünk, leülünk és csendben végigüljük a konferenciát, majd szünetben minél gyorsabban kimegyünk, hogy ne találjanak meg apáék. - Ahogy elé érek, gyengéden megérintem mellkasát. Igazából csak nyugtatni szeretném, nem fogdosni, de megérzem az erős testét, annak melegét hideg ujjaim alatt és ekkor elbizonytalanodok, hogy ezt már lehet nem kellene. Nem volt bennem semmi rossz, vagy buja gondolat!
- Tudom, hogy elég irritáló lesz a jövőben, de a mostani alkalomnál itt leszek és együtt futunk majd az üldözők elől! - mosolyodom el hűségesen és leveszem róla a kezemet. Ekkor veszem észre, hogy félig kigombolt ingben vagyok, ami ráadásul testemhez is tapad. Szerintem ideje gyorsan túlesni a szexizésen.
A közeli pillanatok után lépek kettőt hátra és tekintetem a száraz ruhák felé vezetem, gyorsan kigombolom a maradék gombokat is és bebugyolálom magam a törülközőbe. Jaj, nagyon hideg volt már!

- Talán... - suttogom megismételve utolsó szavát, miközben a Kia épülete felé pillantok. Eddig csak látásból láttam őt, meglehet dacból sem akartam megismerni, főleg Chris után, akivel kezdetben nagyon nem jöttük ki jól és sok fájdalmas élményben, illetve érzésben gazdagodtam általa. Christopher is velem egykorúnak tekinthető, első találkozásunk előtt annyira lelkes voltam, hogy végre megismerhetek egy a magunk köreiben felnőtt fiút, aki majd biztosan a barátom lesz, ehhez képest mást sem kaptam tőle csak azt a tökéletes örökös képét, amit apám akart volna belém is égetni, de nekem nem sikerült megfelelnem. Chris volt számomra a példa, hogy igenis velem van a baj, neki sikerült tökéletes örökösnek lennie ilyen fiatalon és ki ne mérgelődne ilyenkor saját maga gyengeségén. Aztán múltak az idők, jóban lettünk, mondhatni eléggé nagyon is, de ez az érzés azóta is változatlan és minduntalan irigylem őt, még ha nem is mutatom ki, vagy merőben az ellenkezőjét állítom.
Szerintem a vele való tapasztalataim miatt nem akartam megismerni ezt a fiút, teljesen abban a hitben voltam, hogy ő és a testvére is olyanok mint, Christopher, még ha a bátyja, ha jól emlékszem, szintúgy orvos. Emlékszem már rájuk, fel is csillant a szemem a bátyja szakmájára, apám is egyből párhuzamot állított köztünk, de aztán újra az üzletre terelte a témát. Most viszont nagyon mérges vagyok magamra, amiért a félelmem és az irigységem legyőzött, s így egészen ezidáig elszalasztottam pont azt az embert, akivel tán a legjobban hasonlítok és aki tényleg meg tudja érteni, hogy mit érzek.

Kicsit zavar, hogy nem tudom, pontosan kivel beszélek az idősödő ember személyében, azt tudom, hogy milyen beosztásban van és mi a neve, de hogy pontosan kinek a kije az homályos. Robinnal szoros kapcsolatot ápolhat a testbeszédükből és a szemkontaktusukból ítélve, emiatt első tippem, hogy rokonok, bár jobb rákérdezni, mintsem buta tényekbe ringatnom magma, mert annál még az is jobb, hogyha hülyének nézne.
Meglepettségtől kúsznak fel hirtelen szemöldökeim, mikor meghallom hogy titkár és kész. Még jó is, hogy megkérdeztem... Ahogy részletezi a kapcsolatot, elkezdet bólogatni, jelezvén hogy értem, milyen típusú kapcsolatra utal. Apám egyik beosztottja szintúgy ápol velem ilyen közvetlen viszont, pontosabban az egyik apám helyett apám, tud rólam majdnem mindent, a másik ember a sofőröm, ő nem annyira sok évtizede van apám szolgálatában, de jól kijövünk, pedig az elején nagyon haragudtam rá, hiszen tudok vezetni, csak miután a második büntetés jött a rendőrségtől gyorshajtásért, büntiből eltiltott a vezetéstől és így mindenhová a sofőrömnek kellett furikáznia. És én ezért természetesen szegény sofőrömre voltam mérges, de szerencsére nagyon jól kezelte, én meg értékeltem, hogy jól kezeli a durcimat, szóval jóban lettünk.
- "Most már felnőtt vagy, úgyhogy vége a jópofizásnak, irány a munka és az üzlet. Nincs több játék..." - utalok arra, hogy vajon mi is járhat nyíltan Kang titkár fejében, pont az, mint a legtöbb chaebol szülő és szülő-féleség esetében. - Hogyha neked más elképzeléseid vannak az életben, akkor magadra vagy utalva, ellenben ha azt nem űzöd kitűnően, akkor végképp csak játszadozol, semmi több. - Egy kicsit már megint a dac beszél belőlem, de nekem úgy tűnt, hogy Robin is valami ilyesmi úton halad és ezt nem nézik jó szemmel se a szülők, se mindenki, aki őket követi. Tényleg szeretném egy kicsit más módon is megismerni őt, máááármint csak beszélgetéssel, a családi és üzleti témán kívül is biztosan sok szimpatikus dolgot rejteget, de ez most nem az az idő, leginkább futnunk kellene átöltözni, hogy ne kapjon el minket a betegség, ha már a szülők haragja úgyis tapad ránk.
- Miii? - mondom kicsit hangosabban, miközben megremegnek a hidegtől fogaim. Ahhh, nagyon nem szeretek angolul beszélni, mert sokszor máshogy értik, amit mondom, mint ahogy én szeretném, hogy értsék. Egyáltalán miért beszélünk mi angolul? - Dehogy tragédia! Úgy értettem, hogy most születik meg a mi generációnkból az első gyerek, szüleink első unokája. - Talán azért is fogalmaztam így, mert az lenne a logikusabb ha Adamnak is lenne már gyereke, de neki még nincs, ellenben nővéremnek, ki fiatalabb nála, neki már van. Vagyis mindjárt lesz. Vagy már meg is van? Haj, nagyon izgulok érte!

Mosolyogva hallgatom a régi és az új kedvenc ételtípusait, csakhogy aztán kimondja hogy sajtos croisson és egyszerre villannak be a párizsi emlékek és fókuszálok a gyomromra, amiről meg is feledkeztem. Mint a pisilés... mikor eszembe jut, hogy pisilnem kell, akkor aztán úgy rohanok, hogy nagyon, most is ez van, eddig nem figyeltem rá, hogy mennyire éhes vagyok, de a croissonra úgy érzem, mindjárt megemésztem saját magam. Nyelek egy nagyot és inkább az ajtónak esek, hogy kinyissam azt Robinnak, mintsem tovább rágódni az étel témán. Sajtos croissont akarok enni, de azonnal!
Azt mondják, mindenki akkor igazán önmaga, mikor zárt ajtók között van kellemetlen emberek nélkül. Igen, ez így van, azonban Robinon kicsit meglepődök, mintha most jönne ki belőle valami, amit egész eddig elfojtott magában. Kezd agresszívvá válni, nem néztem volna ki belőle. Természetesen ahogy mindig, most is először magamban keresem a hibát, de aztán elhiszem neki, hogy nem miattam húzta fel magát ennyire, ellenben senkinek sem jó, ha ennyire feszült marad, úgyhogy megkísérlem lecsillapítani őt. Megjegyezném, még sosem csináltam ilyet.
Kezdem érteni... én elnyomom magamban ugyanazt a "nem akarom" érzésemet, amit ő így ad ki magából. Nem tudom melyik a jobb, de szerintem az övé, mert akkor talán nem kapnék időnként idegösszeroppanást és asztmára fogható pánikrohamot. De mint ahogy az sem számít, mit akarok és mit nem, az is csak az én gyengeségem, hogy nem tudom megfékezni időnként az asztmámat. A másik fő tulajdonságom, hogyha látok valakit segítségre szorulni, hiába rendelkezek ugyanazzal a gonddal, valahogy tudom, hogy most erősnek kell lennem és segítenem neki, szóval most is félreteszem az egyéni dolgaimat és megpróbálok szavakkal, esősorban legalábbis hangommal enyhíteni Robin bánatán.
- Megértem, hogy így érzed és hogy szívesebben születtél volna más családba. Én is pont ezért szerettem kint lakni Párizsban, messze voltam tülök és megszűntek a kitelezettségeim azzal, hogy másik kontinensen éltem. Nem úgy, mint most. Nem is tudom, miért jöttem velük New Yorkba... - gondolkozom el, de teljesen mindegy, már nem mennék vissza Párizsba lakni, Christopher és Aicha nélkül már nem.
Nem tudom, hogy eljutnak-e hozzá szavaim, s mikor lépnék el távolabb, akkor hallom tőle, hogy megköszöni. Szerintem azt, hogy vele leszek odabent és nem azt, hogy mit itt támogattam, de ez nem számít. Bár nem mintha én érdemem lenne, hogy odabent együtt leszünk... mindegy is, inkább szófogadóan leveszem a vizes és nagyon hideg ingemet.
Míg öltözök, kicsit magam gondolataiba merülök, csak erőltetett mosollyal próbálok biccenteni a hajszárító-vadászatra. Eddig miért nem jutott eszembe, hogy fogjam magam, repülőre üljek és Párizsba utazzak? Nem lenne rá pénzem. Nincs még saját keresetem, vagyis van, de nem annyi, hogy csak úgy gyorsan Európába költözzek, ráadásul ha ezt megtenném és nem támogatnának, akkor vélhetőleg az egyetemet is magamnak állnám, ami nem olcsó. Egészen eddig sosem foglalkoztam a pénzzel, elvégre evidens volt, hogy az van és kész, azonban... dolgozni akarok. Persze már most is azt teszem, de úgy rendesen is szeretnék szüleim nélkül normális lábakon állni. Persze ha megszorulnék, még Chris is ott lenne, de nála sem akarok élni kullancsként.
- Tényleg? - csillannak fel szemeim és nézek fel hatalmas komoly elmélkedésemből a fürdő irányába a meleg hallatára. Borzasztóan fázok még száraz ruhában is, úgyhogy hipergyorsan odalépkedek a fürdőbe és elvetem első ötletemet, azaz hogy lefeküdjek teljesen a földre, hanem helyette meglátom a nagy törülközőszárító radiátort és telibe megölelem.
- Nem, de ahhh ez annyira jóóóó - felelek egyszerre a kérdésére, miszerint maradhatunk-e inkább itt: hát nem, vagyis nem tudom, ő dönthet úgy, hogy itt marad, de én nem rosszalkodnék inkább többet és besuhannék a konferenciaterembe, ami választ meg összemosok azzal a fergeteges érzéssel, mely eluralkodik rajtam a meleg radiátorral kötött testi kontaktusom folyamán. Bújok hozzá, mintha valami óriási plüss lenne. Idillikusan mosolygok csukott szemmel, kisfiúsan, arcban tán úgy is nézek most ki - bár kicsit csontosabb arcberendezéssel már -, csakhogy a még kigombolt nadrág és a pőrén hagyott ing kicsit ront az összképen és inkább nyújt nekem valamilyen kanos furaságot. Szexizik meg még cuki is... de igazából csak az igyekezetem miatt nem öltöztem még fel rendesen, úgy megörültem a meleg padló és radiátor hallatán.
- Najó, maradjunk inkább itt - száll ki belőlem a felelősségteljes férfi és igen, ellent mondok magamnak, az előbb még nagyon mentem volna, de most mégis meggondoltam magam. Nem kellett sok, hogy meggyőzzenek. - Mit gondolsz, ha elbújnánk együtt a wc-fülkében és bezárnánk az ajtót, akkor Kang-titkár megtalálna minket és vasrúddal feszítené ki az ajtót, hogy tüstént takarodjunk a konferenciára? - Avagy: bújjunk el a wc-be és legyünk rosszcsontok, mert ott úgysem talál ránk Kang-titkár, mert azt hiszi, hogy már elmentünk.

Lehet nem pont ugyanarra a játékra gondolunk, nekem így jön le a szavaiból, de simán lehet, hogy tévedek, megint. Nem tudom, hogy ő pontosan mit ért az alatt, hogy játék és igazából az teljesen mindegy, én nekem mi az, csak az a fontos, hogy a szüleimnek és családomnak mi számít játszadozásnak. Nekem a szerelem sosem volt az, nekem a kapcsolatok, a társaságok, mindegy milyen viszonyban is vagyok velük, minduntalan fontosak. Az, hogy elmegyek például teniszezni a barátaimmal, vagy feltúrni egy üzletet egy stitches plüssfiguráért tegyük fel, hogy kevésbé gazdag lányokkal és fiúkkal, az nekem nem csak szórakozás. Nolan sem volt az, hiába ordította remegő képembe apám, hogy elég ebből a játszadozásból. Nagyon fájtak azok a szavai és szemeim előtt most is látom, hogyha kiderülne Chris, akkor mi lenne. Az brutális lenne, de tudom, még mindig nem nőttem fel, még mindig csak játszadozom más fiúkkal, hogy jól érezzem magam. Mondják ezt ők, akik mindenkit csak kihasználnak, akik emberi életekkel és sorsokkal csak játszadoznak, mint kártyalapokkal.  
Talán tudnék én is parasztfelkelést szítani, lehet valamit el is érnék vele, de az sem kizárt, hogy annyit ér, mintha egy hangya megrohamozná hatalmas fűszálak között egy ember csizmáját.
Nem vagyok benne biztos, hogy öröme van abból, hogy születik unokája. Anyámnak biztosan, belőle inkább kinézem, de apámat látom szemeim előtt, megpillantja az újszülöttet, végigsimít rajta és ez volt a nagypapa törődés úgy abban az évben biztos. Nem fog vele foglalkozni, ha a saját tulajdon gyerekeivel nem foglalkozott, se kiskorukban, se nagyobb korukban, akkor az unokájával sem teszi majd, arra a nyakamat rá merem tenni.
- Nem vagyok benne biztos, hogy nagyon megérinti majd. Semmi sem fog változni neki, mintha mi sem történt volna. És még csak az sem fogja jó néven venni, ha gyerekre hivatkozva Aida nem jön el egy-két olyan eseményre, amikor ott kellene lennie.  - Amúgy örülök, hogy beszél a bátyjáról is, igazából vele is annyit találkoztam, mint ezidáig Robinnal, közel semmit, pedig akár még egy helyen is dolgozhatnánk, mégsem sikerült ezt még megsejtenem, vagy kinyomoznom.
- Hmm, szóval akkor bátyád sincs előrébb nők terén. Hol dolgozik egyébként, melyik kórházban? Csak kíváncsiságból...
Ha tudnák, hogy nekik azért mennyivel több esélyük van gyerekre, mint pl nekem. Legalább ők el tudnak élvezni egy nőben... Már, ha egyáltalán heterok, de gondolom azok, nincs okom azt feltételeznem, hogy nem azok. Mondjuk így belegondolva, szerintem én is eltudnék, csak ahhoz nagyon kell szeretnem őt és fejben kicsit máshol kell lennem, de biztosan sikerülne. Ha máshogy nem, csukott szemmel? Teljesen mindegy, ez az egész egy fikció. Nekem van barátom! Már van! És mennyire csodálatos, ahw!
Ritkán látok ennyire indulatos fiút. Szerintem eléggé vagány, bár néha tény, hogy csak pislogok, hogy mi lesz most itt, mi lesz most velem. Egy kicsit zokon veszem, hogy lehülyéz, de nem veszem magamra, mert értem, hogy miként szánja ezt a kifejezést.
- Lehet. Mondjuk én nem pont ezt a szót használnám, még ha ezt könnyebb is kimondani, bevallani, mint szimplán beismerni, hogy gyengék vagyunk hogy teljesen elszakadjunk abból a közegből, amibe beleszülettünk. - És félünk, hogy egyedül bizonyára sokkal nehezebb lenne az élet, hisz ezidáig nem csak szüleink biztosítják a megélhetésünk nagy részét, hanem az életvitelünkbe olyannyira beleivódott a luxus, hogy család ide, vagy oda, szívünk mélyén félünk, hogy mi lenne, ne semmi sem annyira egyszerű lenne, mint most. Ha egy laptopra sehogy sem lenne pénzünk, ha még a szemetet is nekünk kellene kivinnünk - én még soha életemben nem vittem ki szemetet a nagy kukába, se nem mosogattam, se nem takarítottam a szobám rendrakásán kívül. És hiába mondom, hogy nem kell nekem pénz, se cselédek, se komornyik vagy szakács, de szívem mélyén azért nagyon örülök, hogy vannak és bizony félek, hogy mennyire tudnék élni úgy, hogyha nem lennének. Valahogy megoldanám persze, de mivel velük nőttem fel, ezért nehéz lenne életstílust váltani.
Ha nem megyek a konferenciára, apa biztosan nagyon mérges lenne, de talán akkor jobban, ha a közepén sétálnék be, úgyhogy végül ez az, ami miatt úgy döntök, hogy talán jobb nem menni. Még véletlenül sem az, hogy meleg a radiátor és én azt úgy ölelem, mintha életem értelme lenne! Kétség kívül szükségem van arra, hogy felmelegedjek, mert a végén még ott fogok hapcizni Chrisnek és az kicsit undi.
Egy szempillantás alatt komolyodik és nagyon boldog és édes idillikus arcom, ahogy tudatja velem, mennyire perverzül nézek ki. Hogy lehet ilyet mondani???
- Héé, te vagy az, aki rosszra gondolsz! - durcizok ez kicsit, mert nem tetszett, hogy leperverzezett. Gyorsan elengedem a radiátort és összegombolom a nadrágomat, még mielőtt a fehér részben ázott alsónacimból több látszódna, mint kellene. Persze, fiúk vagyunk, számomra ez semennyivel sem könnyíti meg a helyzetet, de ezt ő nem tudja. Vagy igen? Neem, biztos vagyok benne, hogy még nem! - Amúgy meg, kívánom, hogy az egész életem tizennyolc karikán felüli legyen... Na meg a tied is! - nézek rá végül, begombolkozva. Úgy őszintén, nem örülnénk neki? Ha Chris-szel élhetnék együtt... najó, inkább vissza a titkárra.
- Hééé mit csinálsz? - pillantok rá megszeppentem és elpirultan, ahogy letolja a nadrágját. Utólag persze elmondja, hogy fürdeni megy, de jah, ez egy irtó béna kifogás.
- Hát igen, valóban - helyeselek, miközben megrázom a fejem és dilemmázok, hogy akkor most nekem ki kellene mennem? Vagy mi van most?
Teljes pánikkal szorul össze testem, mikor letolja az alsónadrágját. Jézusom, hogy kerültem ide egy szempillantás alatt? Jó persze, én jöttem ide, de akkor még nem gondoltam volna, hogy hajszárítás után fürdik is, mert hajat szárítani utána szoktak, nem? Részemről teljesen mindegy, de azért jó lenne nem rák vörösen állni itt a fürdőben.
- Azért szólhattál volna mielőtt letolod mindenedet előttem!- fonom össze karomat és menthetetlenül a fürdőszobaajtót bámulom. - Haj, most mit csináljak? Kimenjek? Akkor engem tuti elrángat a titkárod, ha benyit, vagy befolyik a kulcslyukon, akkor is. Vagy utánad én is fürdök, beosztjuk hogy 5-5 perc járt mindkettőnknek és folyamatosan váltjuk egymást, így az veszít aki épp kint van. - Nyilván az lenne a legjobb, ha mindketten fürödnénk egyszerre, mert akkor tuti nem lenne mersze semmit sem kezdeni velünk.
- Vaaaagy, esetleg alsónadrágban mindketten bebújunk a zuhanyzóba, amikor halljuk, hogy benyit a szobába? Vagyis neeem, ez teljesen őrültség... - gondolkodok hangosan, egyre inkább pánikkal, mert érzem, hogy mindjárt benyit, ugyanakkor az még nagyobb katasztrófa lenne, ha egy zuhanyzóban lennék egy fiúval, egyszerűen csak nem, mármint vele nem, nyilván ha visszautaznánk pár évet a múltba és mondjuk Nolannak hívnák őt, vagy előreutaznánk hát remélem nem sok időt és ő lenne Chris, akkor nagyon szívesen, még alsónadrág nélkül is és akkor dobálhatja rám a tizennyolcas karikákat, nem érdekelne.