Nagyon-nagyon hiányzik már Christopher, több, mint két hete nem láttam, nem érezhettem és ez azért sok idő, ugyanakkor jófiúként viselkedtem egész végig és igyekeztem csak annyiszor hívogatni és írogatni neki, amennyiszer illik és nem túlzás, pedig ha szívem szerint cselekedtem  volna, a napok felét biztosan állandóan videóhívással éltem volna át. Szerintem apáéknak nem tűnt fel, sokat van így is a kezemben a telefon és sok ismerősöm van, akikkel szoktam beszélgetni és hát Christopher nem tartozik a legfecsegősebbek közé, rendszerint én öntöm neki a szavakat, amikor felhív és kérem, hogy még ne tegye le, mert szeretném még hallani a hangját. Persze mindig van valami fontos dolga, amit megértek, már azért is nagyon hálás vagyok, hogy eszébe jutok és szakít rám némi időt a sűrű beosztásában.
Rettenetesen boldog voltam, amikor karácsonykor megéreztem rezgőre állított telefonomat és amint szemeim elé emeltem, láttam, hogy Christopher az. Gyorsan felálltam a kanapéról és otthagyva a többieket felszaladtam a szobámba, ráhuppantam az ágyamra háttal és hajtincseimet bogarászva szüntelen mosollyal beszélgettem vele. Bátorkodtam megcsörgetni újévkor is, pontosabban, mikor 00-t mutatott az óra. Bár kicsit nagy volt a hangzavar körülöttem, ugyanis kint voltam egy nagyon szép kertben a barátokkal és néztük a tűzijátékot, de azért boldog újévet kívántunk egymásnak. Nem voltam biztos benne, hogy Christopher nem aludt már, annyira fáradtnak tűnt a hangja, mindenesetre másnap ő hívott fel, mint újév első napján és akkor is az ő hangjával indult a napom, noha úgy keltem, hogy már háromszor keresett, csak én tovább aludtam az előző esti buli után, Chris viszont mindig korán kel, ez hozzátartozik az eleganciájához, amit nagyon szeretek.
Nagyban tanulok a vizsgákra, holnap egy eléggé kemény megpróbáltatásom lesz, de szerencsére sokat tanultam év közben is. Szemeimet masszírozom a fáradtságtól, mikor is ismét hallom csengőhangomat. Azonnal felveszem.
- Szia! Mi?? Persze! Naná, hogy ráérek, nincs akadálya! Akkor holnap reggel fél 7-re ott leszek. Szeretleeeek! - hangzik tőlem a telefonba és érzem, hogy ettől a hírtől új energialöketet kaptam, fel is állok és a szekrényem nagyon mélyéről előhalászom a kis borítékot, amit adni akartam az ünnepek jóvoltából Chrisnek. Alig fél órával később pedig már bele is vetem magam az ágyba, hogy minél előbb holnap legyen.
Másnap nagyon korán, közel ötkor kelek. A fürdőszobában eltöltök kis időt, hogy normálisan nézzek ki, noha vizsgázni megyek, úgyhogy szép fehér ingbe öltözök, nagyon csinosan nézek ki úgy összességében, kivételesen kontaktlencse helyett szemüveget veszek fel és egy kicsit azért is van ez így, hogy Chrisnek tetszek, na meg a legutóbbi incidensem után nem akarok úgy bemenni a Hyundaiba, hogy trehányul és ziláltan nézek ki. Nem, most igazi csini úriembernek öltözök, aki igaz, nem igazgatói székben ül, hanem orvoslástanból megy vizsgázni. De ez most mindegy.
Nem a saját autómmal megyek, mert lekövetnének még a végén apáék, inkább felébresztem a sofőrömet, hogy légyszí vigyen el, őt nem kérik annyira számon, főleg, hogy jóban vagyunk és tudom, hogy csak annyit fog mondani apáéknak, hogy elvitt vizsgázni, az egyetem amúgy is közel van a Hyundai épületéhez és Manhattanban kora reggel nagy szokott lenni a dugó. Megköszönöm a fuvart, majd ismét a nagy luxus épület bejárata előtt találom magam. Kissé összehúzom magam, mivel legutóbb nem keltettem jó benyomást és fel vagyok készülve arra, hogy most is mindenki csúnyán, na meg ellenségesen fog rám nézni. Kis fekete laptoptáskámmal lassú és igencsak bátortalan léptekkel megyek be az érzékelős üvegajtón és ahogy beérek az aulába, leveszek nagy fekete télikabátomat és megérzem, hogy minden szempár rám szegeződik. Megszeppenek, főleg, hogy egyből odalépnek hozzám az öltönyös biztonsági őrök. Szemmel köszönök nekik és már kezdem is az idefele úton jól begyakorolt magyarázkodásomat.
- Én, én nagyon sajnálom a múltkorit, igazság szerint most is Christopherhez jöttem, de tudtommal... - mosolyodik el a férfi és felkapja kezét, jelezvén, hogy erre semmi szükség.
- Kérem, erre tessék! - nyújtja ki karját a lift felé, nagyokat pislogok, de egy mosoly közben bólintok egyet és megindulok arra, amerre anno még menekültem. A liftig haladva legalább öten köszönnek nekem udvariasan, két vélhetőleg koreai származású pedig meg is hajol az üdvözlés mellé, én pedig nem győzöm teljes csodálattal hatalmas bociszemekkel viszonozni a köszönéseket és a meghajlásokat. A liftben egymagam lehetek megint, bizony kell néhány másodperc, hogy felfogjam, mi is történt az előbb, de magyarázatot nem tudok találni már rá, hisz nagyon rossz voltam legutóbb, igaz, akkor vészhelyzet volt. A lift megtoppan, az ajtaja nyílik én pedig arra eszmélek fel, hogy Chris irodájának környékén állok. Gyorsan megigazítom magam, holott tudom, hogy most tényleg pompásan nézek ki.
Kopogok. Talán nem is kellene, hiszen vár engem, de mégis csak ez a normális, itt vagyok az igazgatóság ajtaja előtt, nem ronthatok be izgatott kisfiúként azt kiáltva, hogy Chriiiis! Ahogy meghallok bármilyen neszt, már nyitok is be hatalmas édes mosollyal az arcomon.
- Chriiiiiiiiis! - kiálltok csillogó szemeimmel az irányába, hipergyorsan leteszem a táskám és kabátomat ott az ajtóban a földre, majd meg sem állok csak a sokadik lépés után, akkor is csak azért, mert elámulok, hogy mennyire jól néz ki, az én Yesolom annyira menő és annyira boldog vagyok, hogy ilyen sok idő elteltével újra láthatom őt! Egyből hozzá lépek és szép fehér ing ide vagy oda, hozzá bújok, szorosan átölelem úgy, hogy orcám simítsa az övét. Eszeveszetten kezdek mély levegőket venni, hogy érezhessem illatát.
- Ahh, annyira rettenetesen hiányoztál! - nézek rá továbbra is az ölelésből, látom meseszépen megfaragott arcát, érzelmes és igen, meglepően érzelmes! szemeit, s örülhet, ha nem itt helyben fogok elolvadni.
- Ugye megcsókolhatlak? - Nem tudom, miért kérdezem meg, de valamiért megteszem. Ha beleegyez, akkor két kezem ujjaival lágyan megérintem arcának alsó ívét két oldalt és kicsit sem visszafogva magam, szenvedélyesen csókolom meg.

Ott Chris ajtaja előtt állva magamat leginkább egy izgatott kutyához tudnám hasonlítani, akit gazdája teljes erővel próbál visszatartani, míg a kutyus örömében ugrál és már menne, hú, de nagyon menne már. Saját magam pórázát fogom, de csak addig bírom, amíg be nem kopogok és képletesen fülemet az ajtóra tapasztva bármilyen legapróbb neszre figyelek, ami megadná a zöld utat.
Meghallom mozgását, vagy talán hangját, amit bár nem értettem tisztán, de most ez zavar a legkevésbé, hiszen vár engem, tudom, hogy vár, mivel megbeszéltük, hogy jövök és mint mindig - igazából nagyon nem mindig -, most is pontosan érkezem, úgyhogy benyitok, helyben lepakolok olyan gyorsan, hogy épp nem ejtem le a laptopomat, aztán szaladok is oda hozzá. Annyira csodálatosan néz ki, mint mindig és hiába fogadom meg, hogy ezúttal nem fogom letarolni szeretetemmel, hát nem jött össze.
Egymás karjaiban vagyunk, végre, eszméletlenül hiányzott már ez az érzés és Chris teljes lénye. El is felejtem, hogy nem megszokott, ha két fiú így viselkedik és így érez egymás iránt, de nekem már a világ legtermészetesebb dolga, ahogy az is, hogy Chris ez a bizonyos ember. Jó... azért Chris ölelése még nem teljesen megszokott, de éppen ezért különleges, s bizony emlékeztetnem kell magamat, hogy most mennyivel közvetlenebbnek tűnik, mint ezelőtt.
Kérdésemre nem válaszol szavakkal, ám annyira figyelem őt, békés és a megszokottnál ezerszer érzelmesebb, vágyakozóbb arcát, hogy látom, ajkaimra pillant úgy, hogy szinte felszólításnak érzem, hogy most tüstént csókoljam meg és én ezúttal a világ legboldogabb embereként leszek szófogadó fiúcska. Minden gyenge pontomat ismeri már, tarkómat, nyakamat, mondjuk oly' mindegy neki, mivel ha róla van szó, én magam vagyok a gyenge pont, nincs nehéz dolga. Szinte beszippant, úgy húz magához, vagy tán csak én érzem így, nem tudom, de megcsókolom és nem tudom elengedni ajkait. Egy eddig ismeretlen ideg fut végig rajtam, mikor ajkamba harap, első pillanatban meglepődöm, hogy mi történik, aztán mintha bomba robbanna bennem, hatalmas energia löket szabadul fel testemben, úgyhogy nem kell kérlelnie, hogy kövessem őt, bárhová is akar menni, mert nem lehet nagyobb távolság köztünk a nullánál.
Nem igazán fogom fel, hogy leülünk a kanapéra, vagyok Christopher ül le, én meg már az ő ölében vagyok, csak azt tudom, hogy egyre jobban akarom őt és hogy lehet életemben először meg fogok bukni egy vizsgámon azért, mert nem megyek be. Igazság szerint nagyon szívesen követem ezt a forgatókönyvet, csak félek, hogy mérges lenne ezért Chris. De most nem akarok gondolkodni semmin se. Csak ő létezik és az édes csókja!
Nem tudom leplezni, hogy mennyire meglepődöm szavain. Mi történt? Mi lett Christopherrel? Ki tette őt ennyire közvetlenné, vaddá és érzelmessé? Tudom, én voltam, de akkor is: azta!
- Már itt vagyok és itt is leszek amíg csak szeretnéd - simítok végig csillogó szemekkel orcáján és nedves ajkain, miközben másik kezemmel a haját túrom szinte kócosra. Szorosan ülök az ölében és elveszek tekintetében, amikor egy erős zajra leszek figyelmes a hátam mögül, az ajtó felől.

A titkároknak az a dolga, hogy minden időpontot észben tartson és elvégezze a kisebb feladatokat, meg szóljon a főnöknek minden lényegesebb dologról, ugye? Na hát igen, ám amikor ezt a feladatot egy egyetemistára bízzuk, aki a vizsgaidőszak miatt amúgy is megvan bolondulva, az nem pont egy szerencsés párosítás. Ugyanis, vannak dolgok, amiket jobban elfelejt ilyenkor az ember. Főleg akkor, ha a munka helyett a jegyzeteket bújja még a munkában is. Ilyenkor persze mindenre rábólint, de odáig sosem jut, hogy fel is írja őket, s van, hogy kis fázis késéssel, de célba is ér az üzenet. Igazából éppen véletlenül jut egy kis ideje máson is agyalni, miközben a kajáját készíti, hogy mintha elfelejtett volna valamit. Egészen pontosan még nem tudja mit, de tudja, hogy fontos dologról van szó. Már majdnem eljut ahhoz, hogy leüljön neki látni, mikor az izzó megjelenik a feje fölött. Először megörül neki, de aztán le is sápad, ahogy az órára pillant. Több se kell neki, rohan is a kabátjáért, zsebre vágja a kulcsát és rohan is, hogy elérje a buszt. Szinte annyira siet, hogy nem is figyeli, hogy papucsban sikerült elindulnia a téli hidegben, csak érzi, hogy mintha most szellősebb és csúszósabb lenne minden.
Majd pofára esik a jégen, de sikeresen és egyben beér az épületbe. Türelmetlenül várja a liftet, de örül, hogy legalább addig kitudja fújni magát aztán pattan is be és meg sem áll egészen az irodáig. Kissé csúszkál a folyosón annyira szalad, így konkrétan neki esik az ajtónak érkezéskor. Tudja jól, hogy most nem szabadna neki itt lennie, mert Chris megtiltotta neki, de ez élet-halál kérdés is lehet, így nem szándékozik többet késlekedni. Mit sem törődve a kopogással ront is be, hogy tisztázza a helyzetet, ám arra a látványra még ő sem számít, ami elé tárul. – Bocsánat Chris…topher…. Öhm….nem tudtam, hogy éppen fontos konzultációt tartasz….akkor inkább…szerintem visszajövök később….mondjuk úgy egy, vagy két óra múlva….vagy akár a jövőhéten….Inkább nem is zavarok tovább. – kínosan vigyorogva kezd meghátrálni és nagyon reméli, hogy nem lesz kirúgva a látottak miatt. Már majdnem kiér és becsukja az ajtót, mikor eszébe jut valami és visszakukucskál. – Egyébként ezt igazán bezárhatnátok…vagy rakhatnátok ki egy ne zavarj táblát is…. Csak úgy, mint javaslatot mondom….- mondja kissé halkan aztán már húzza is kifelé a belét, mielőtt tovább rontana a helyzeten és inkább előkeresi a pót cipőjét, hogy legyen mibe dugni a lefagyott lábait. Papucsban úgy sem fog tudni közlekedni itt, meg hát az, hogy is nézne ki? Na meg inkább iratokat kéne rendeznie, bár nem tudja mennyire tompítják itt a hangot ezek a falak, de legalább időben tud szólni másnak is, ha valaki netán erre tévedne. Vagy lehet okosabb lenne inkább az álláshirdetéseket böngésznie? A munkája azért jobban érdekli, mint a tény, hogy a főnök ölében egy másik srác ült. Mondjuk Amerikában az a csoda, ha valaki még megtud lepődni valamin.

Nem is gondoltam volna, hogy Chris ölében kötök ki majd és majdnem ziláltam szeretném széttépni mindenét éééés még annyira sem gondoltam volna mikor bekopogtam, hogy ennyire vadóc lesz és falni fog, mert hát mégis csak a Hyundai majdnem-igazgatói irodájában vagyunk és ha munkáról van szó, akkor mindig nagyon komoly. De a helyzet az, hogy ez megtörténik és nem szeretnék azon tanakodni, hogy vajon ez baj-e. Baj? Miért lenne? Ez az ő irodája, azt csinálhat itt amit akar, váratlan betoppanók pedig nincsenek, már ha nem épp felmondani készülnék és így már lényegében mindegy is, hogy hogyan viselkednem Christopherrel.
- Persze! - suttogom ajkaiba hatalmas szerelmes mosollyal, miközben repdesek a boldogságtól ettől a kérdésétől. Néha belém hasít a tudat, hogy lehet túlságosan könnyen adom magam, ami amúgy nem minden esetben jellemző rám, sőt, sokszor végletekig tudom kérlelni magam, de Christopherrel nem tudok játszani, nem tudok váratni magam a jóval, mert én vagyok talán az, aki kettőnk közül kész lenne mindenre és türelmetlen vagyok, holott nem szabadna. Remélem nem látszik rajtam nagyon, mert nem akarok sürgetni. De azért miattam tényleg nem kell magát visszafognia! És most nem is teszi, szóval az égvilágon könyörgöm, abba ne hagyja!
Ő nem is hagyná, ellenben egy másodperc alatt hűl meg a levegő, még érzem Christopheren, hogy hirtelen görcsbe rándul, ám a rákövetkező pillanatban egy erős és az előbbi érintkezések után meglehetősen fájdalmasan kellemetlen érzéssel csak próbálom felfogni, hogy éppen taszít rajtam egy hatalmasat és jóformán repülök a kanapéra. Az ajtónyitást egyébként én is érzékeltem, csak Chris ijedt reflexei hatásosabban elvonták a figyelmemet. Kicsit sajgó mellkassal nézek az ajtó irányába. Elsőre elönt a pánik, hogy itt van valaki, meglátott minket! Nem magam miatt aggódok, hanem Chris miatt, aztán sikerül beazonosítanom azt is, hogy ki ez a srác, aki össze-vissza hablatyol valamit. Nem tudom eldönteni, hogy jelen esetben hármunk közül ki a leginkább zaklatottabb, de magamat sorolnám talán az utolsó helyre. Nem tehetek róla, elvigyorodom annak tudatában, hogy Hendery az. Nem tudtam, hogy itt dolgozik! És ekkor nyer értelmet minden. A morcos főnöke, a munkabeosztása, az aki menten kirúgja, ha késik!
- Szia Hendery! - köszönök neki még mindig vigyorogva. Mi ismerjük egymást, ezt Chris még nem tudja, bár most hogy köszöntem neki, lesz mit magyaráznom, de nem bánom, mert nincs semmi, amit Chris ne tudhatna.
Nem érzem magam rosszul, hogy rajtakaptak, miközben egy főnök ölében smároltam nagyban, bár egy kicsit prostis a helyzet, mivel én tudom, hogy mi a valóság, ezért nincs probléma, Hendery pedig elfogadott olyannak, amilyen. Oh, jaj! De azt nem tudhatta, hogy Chris...
A szerelmem felé pillantok, aki egy éles hanggal küldi ki a betörőt. Elkezdek félni, hogy vajon most mérges lesz-e rám, elvégre én sodortam őt ilyen helyzetbe.
- Chris? - szólítom meg ijedt és óvatos hangom, mert látom, hogy nehezen tudja ezt most feldolgozni. De egyébként... nagyon szexi ilyen határozottan és keményen! Mármint nem úgy keményen, hanem mint a kisugárzása kemény és tekintélyt parancsoló. Mint egy főnök. Nagyon menő!
- Nyugodj meg, senkinek nem fogja elmondani! Ezt biztos, ismerem őt. Hendery volt az, aki megmentett annál a támadásnál, onnan ismerjük egymást. Meg akartam hálálni neki valahogy, szóval elkezdtem őt koreaira tanítani. Nem tudtam hogy ő a te alkalmazottad! - mondom el a sztorit dióhéjban, viszont a lényeg tényleg az, hogy nem fogja elkotyogni. Ha igen, neki annyi! Majd külön is megbeszélem ezt vele. Az élete a tét!
Közben felállok és odamegyek hozzá, megállok a háta mögött és gyengédem megölelem, az államat is a vállára rakom, pontosan úgy állunk, mint azon a nagyon esős napon a szobájában, amikor próbálta bevallani, hogy kezdetben csak kihasznált.
- Sajnálom, hogy ez megtörtént, de nagyon hálás vagyok a... ami azelőtt volt, hogy be nem nyitott volna. - Túrok hajába, amolyan levezetésképpen, mégse ennyire hirtelen legyen vége az érintéseknek kettőnk között, ám gerjeszteni sem akarom, úgyhogy gyorsan helyükre igazítom a tincseit, majd eltávolodok tőle és visszafelé sétálok a kanapéhoz, ám megállok az asztalnál és kényelmesen nekidőlök csípőmmel az asztalnak.
- Nem kellene újra behívni őt, hogy tisztázzuk vele még most a történteket? Elég nagy szerencse, hogy csak ő volt és nem más, mondjuk el tudom képzelni, hogy más sose merne csak így benyitni ide - vigyorodok huncutan. Oh Hendery, pedig még öltönyt is vettem neked, hogy be okozz csalódást a főnöködnek, aztán ilyen felelőtlenül viselkedsz a munkahelyeden?

Mindig is rendet tartott az agyában, szinte bármit képes volt megjegyezni, így sokszor fel sem szokta írni a dolgok nagy részét. Általában elég volt párszor átfutnia valamin, vagy csak egyszer meghallani valamit és az ott ragadt az agyában. Mégis, valahogy mumusként tekint a vizsgákra, fél, hogy majd ott bezzeg cserbenhagyja az a nagy esze, így gondolatában sem volt akár csak egy percre is letenni az anyagot, hogy másra is figyelhessen. Persze, most már látja, hogy nem volt túl okos gondolat, de hát majd legközelebb máshogy csinálja, tanult az esetből. Türelmetlenkedve várja, mikor írják ki a neki megfelelő megállót, nehogy hamarabb pattanjon le ilyen hidegben. Igazából, olyan gyorsan történt az egész, hogy alig kapott magára valamit. Most így ahogy végig néz magán, rájön, hogy miért mosolyogta meg a sofőr, de a fenét is érdekli az, hogy úgy néz ki, ahogy egy normális ember. A kifutókon is olyan göncökbe jönnek ki a modellek, amiket egy normál ember hordani sem tud, akkor most miért gáz rajta a nejlonból készült, nike utánzatú, kék melegítőnadrág, szürke festékes pulcsival, Rudolfos zoknival, kék alapon fehér csíkos műanyag papuccsal és vélhetőleg a nővére barna ballonkabátjával? Otthon mindenki azt viseli, ami kényelmes, nem? Arról nem tehet, hogy nem volt ideje átöltözni. Vagyis, lett volna, de hát mi van, ha addigra elfelejti? Vagy, ami rosszabb: elkerüli a főnököt, a tökölése miatt? Nem ér itt rá ilyenekre! Amúgy sem titok, hogy van egy öccse, akit neki kell lefoglalnia, vagy, hogy nem éppen egy gazdag kölyök, mert feleslegesnek tartják a szülők pénzt költeni rá. Vannak itt nagyobb gondok is az ő szettjénél!

Szinte majd pofára esik – amúgy is életveszélyes az a papucs száraz felületen is, nem hogy a jégen, vagy vizesen -, de végre eljut a megfelelő ajtóig. Meg sem áll, azzal a lendülettel nyit is be, ám a látottak után fogalma sincs, hogy lehetséges e az, hogy úgy tegyen, mint aki amúgy ott sem lenne, vagy ne látott volna valamit… Most tettesse azt, hogy igazából szemüveges, és semmit sem lát, mert otthon maradt a kontaktlencséje? Bár, az egy elég gyenge kifogás lenne, nem? Zavartsága miatt viszont nem is tud tisztán gondolkozni, csak igyekszik kihátrálni a helyzetből és egyúttal az irodából is. Nagyon ideje sincs felfogni a dolgokat, így csak akkor jut el a tudatáig, hogy kit is lát a kanapén, mikor meghallja a hangját. Aiden? De hát ő mit keress itt ilyenkor? Ám mielőtt bármit is kérdezhetne, kiküldik a teremből, így mint egy kiskutya -mikor nem érti, hogy mi rosszat tett -, fülét, farkát behúzva és kissé nyüszítve tesz is eleget a kérésnek. Először nem is tudja, hogy most mi tévő legyen. Menjen, vagy maradjon?  Ha elmegy, lehet rosszat gondolnak majd róla, ha marad meg, leveszik a fejét a helyéről. Egyik sem a legjobb, de talán az utóbbi a legtisztességesebb. Na, meg így legalább tudja, hogy be kell e fáradnia legközelebb, vagy viheti minden cuccát egyből.

Már a cipőátvételnél jár, mire elkezd gondolkodni a történteken. Szóval, a főnököt egy sráccal látta smárol, aki történetesen Aiden. Aidennel jóba van, szóval nincsen ezzel semmi gond, ahogy azzal sem, hogy a főnökkel látta, de… Most, hogy így végig gondolja a dolgot, mintha már mondott volna neki pár nem éppen dicsérő dolgot a főnökéről. Ergo, saját magának ásta meg a gödröt, amibe most elfogják őt temetni. Pedig ő sosem tett semmi rosszat és fiatal még a halálhoz! Ajkát harapdálva dől hátra a székében miközben idegesen rázza a lábát és körmét rágcsálja. Mi lesz most vajon? – Tuti kinyír majd Chris… De az is lehet, hogy először bekéri a felmondásom és aztán fojt meg… Ah, ha megtudja, hogy elfelejtettem szólni, akkor duplán megöl, akarom én ezt? Inkább már most a felmondásomat kéne előkészítenem… - motyog az orra alatt miközben a plafont bámulja és várja, hogy vajon újra ajtót nyitnak e neki, egyenesen a pokolba.  

Kicsit hirtelen és váratlanul kerülök a kanapéra, s ha nem éppen a meglepettségtől és a még nem elillant vágytól lenne ködös a szemem, akkor bizonyára többet is ki tudnék nyögni, mint egy "szia Hendery". Például azt, hogy miért öltözött bohócnak ma és mit keres itt, na meg hogy izé, nem tudtam, hogy itt dolgozik, mert akkor a barátomat nevén is megnevezhettem volna, amit nyilvánvalóan nem tettem volna meg, legalábbis Chris engedélye nélkül biztosan nem.
Ahogy távozik Hendery, pontosabban hát kizavaródott az én bitangul szexi szerelmem által, aki neki az igazgatója, egyből Christopher állapotával kezdek foglalkozni. Én speciel nem lettem feldúlt a rajtakapás miatt, de tudom, hogy nála ezek nem mennek ennyire könnyek, részben azért sem, mert hát ő a majdnem igazgató és ez mégis csak az irodája. Nem így terveztem ezt a találkozót, vagyis nem akartam ennyire elhúzni azt az ártatlan csókot, én csak egy kicsit meg akartam ölelni, ám meglepett azzal hogy ennyire vadóc lett és hát elvitt a hév. De azért tetszett!
Miután megtudom, hogy milyen gondolatok zajlanak a fejében, próbálok neki támaszt nyújtani és megerősíteni őt abban, hogy nincs mitől tartania. Megszólítom, de igazából nem várok tőle semmit reakciót, csak jelezem, hogy közeledem és iroda ide vagy oda, meg fogom őt ölelni szerelmesen hátulról, ám az ablak tükröződéséből látom, hogy szemöldökei összébb rándulnak. Mi rosszat mondtam már megint?
Érzékien hozzá bújok, pedig elég rideg most, mégis ahhoz menekülök, akitől talán jelenleg a legjobban félhetnék, mert ha hagynám, akkor elmém akaratlanul azonosíthatná ezt a helyzetet az apámmal szokottakhoz. De nem hagyom, hogy félelmem kivetüljön Chrisre, s segít is ebben az, hogy az érintésektől úgy érzem, nyugodtabb lesz.
Hagyom, hogy szembeforduljon velem és megfogja a kezeimet. Imádom fogni a kezeit, nem is tudom eldönteni, hogy melyikünké a nagyobb, nem mintha számítana. A kérdést hallva azonban meglepetten nézek rá. Miért nem mondtam el? Christopher most felelősségre von, vagy tán nem bízik bennem? Egyértelműen túlgondolja a dolgot.
- Chris, rengeteg minden történik velem nap mint nap és másra sem vágyom, minthogy megoszthassam veled - nézek szemeibe komoly tekintettel. - De nincs rá alkalmam, mert nagyon sok a munkád, amit természetesen tiszteletben tartok és nem is akarlak zavarni, de ha nincsenek találkozások, se hosszabb telefonhívások, akkor csak annyit tudok mesélni neked a mindennapjaimról, amennyi belefér az időnkbe és ilyenkor nem a mellékes "történtek még" pillanataimat tárom eléd. - Nyelek egyet. Próbálom úgy megfogalmazni, hogy ne értse vádaskodásnak, vagy panaszkodásnak, hogy nincs ideje rám, de bárhogy nézzük, tényleg nincs rám ideje. Én viszont egy nagyon beszédes ember vagyok, aki egy nap történéseiről is képes tizenórákat mesélni, de hát nem lehet.
- Mikor tegnap hívtál és mondtad, hogy ma találkozhatnánk, egyből igent mondtam és felkelek akármikor csak hogy találkozhassak veled. Sőt, ha most van időd, akkor nem megyek el vizsgázni és akkor annyit tudok mesélni, amennyit csak szeretnél, meg remélem te is nekem... Majd a következő alkalomra elmegyek, nincs belőle probléma! - Igazából már el is határoztam magam ebben. Majd azt hazudom otthon, hogy átmentem és már egy teljesen más tárgyból megyek el vizsgázni, nem mintha otthon bárkit is érdekelnének az iskolás dolgaim. Nem tudom, Christ érdeklik-e, de az előbbi kérdéséből ítélve, igen.
- Hmm? - pislogok egy nagyot ahogy meghallom azt a "szerencse" szót, ami nekem kicsit lekezelően jön át, de csak nem annak szánta... Most mi van? Nem bízik bennem? Rosszat tettem? Keserű érzésekkel toppanok meg az asztalánál, miközben ő kinyitja az ajtót. Nyelek egyet, azt hiszem még én is kicsit izgulok attól, hogy mi fog most történni.
Mikor ismételten meglátom az irodába belépő Henderyt, lágy mosollyal biccentek neki, bár ez nem hiszem hogy javítana a kedvén, csupán jelezném neki, hogy részemről nincs semmi gond, engem nem zavar, hogy benyitott, illetve annyiban igen, hogy Chris taszított rajtam egy nagyot és így minden érintése megszűnt, de hát ezt már megszoktam.
Még én is meglepődöm azon, hogy nem inti leülni Chris Henderyt, gombóc indul növekedésnek a torkomban ahogy fokozódik bennem a feszültség és részben a félelem is. Lehet ki kellene mennem. Nem szabadna Christophert olyannak látnom, amilyennek gondolom, hogy most változni fog, vagy már rég az is. Az ajtó felé pillantok, míg ő leül a székébe, de aztán veszek egy mély levegőt és megbeszélem magammal, hogy inkább maradok.
Ahogy hallgatom Chris durva, tekintélyt parancsoló hangját és látom rideg, könyörtelen arcát, tudatomon kívül is előcsalogatnak bennem emlékképeket. Nem Christopher, legfeljebb a viselkedése, de inkább maga a szituáció. Hogy Hendery itt áll és éppen felelősségre vonják, bárhogy is reagál, bárhogy is érinti ez őt, engem megráz, mert anno én is hasonlóan védtelenül álltam ott apám előtt, bűnnel ugyan, de csak jót akartam, mégis akkora fejmosást és... verést kaptam, amitől máig megremeg a lábam. Pont mit ebben a pillanatban is, de igyekszem leplezni.
Eddig Christopher és Hendery arcai között cikázott a tekintetem, ám mikor Christopher kijelenti, hogy nem érdekli a magánélete, akkor úgy döntök, hogy elfordítom a fejemet Christől és inkább a távoli padlón pihentetem üvegeső szemeimet. Amit az az ember mond, akit a szerelmemnek tartok, nos, minden szava igaz és jogos. Csak próbálom megtalálni a szíves és az agyam között azt az érzelmet, amit most éreznem kellene... Tényleg nagyon menő, szigorú és tökéletes igazgató, nem értem miért viselem nehezen ezt most itt, lehet a közelsége miatt, lehet csak túlságosan közelről iszom szavait, vagy apámmal keverem össze a szituációt és nem több ez egy mentális reflexnél tőlem, mégis megfeszülnek izmaim, fogaimat összeszorítom továbbra is elfordulva tőle. Nem akarom ilyennek látni, holott tudom hogy ez is ő és így is nagyon szeretem, csak én... ahh, rettenetesen félelmetes számomra.
Nagyon erőltetem magam, hogy a padlót nézzem összeszorított fogakkal, csak részben a jelenben maradva, így hát csak akkor emelem vissza Christopherre a tekintetem, mikor felfogom, hogy már nem ül a székében, hanem közelebb lép hozzám. Nyelek egyet és egy erőltetett, de nagyon visszafogott mosolyt igyekszek felé mutatni, hogy támogassam őt, mert én tényleg igazat adok neki és még mindig nagyon király igazgató. Én vagyok a gyenge, ha ilyen helyzetbe kerülök, de ez nem az ő hibája, úgyhogy remélem is, hogy nem látja meg szemeimben az üvegesedést, vagy az ordítást, noha ebben picit kételkedem. Lágyan és nagyon visszafogodtan hozzáérek alulról a karjához, s így remélem érzi a támogatásomat, még ha megszólalni a szó szoros értelmében, nem merek.

Kissé kezdi bűnösnek érezni magát a történtek miatt, holott semmi rosszat nem tett, azon kívül, hogy kopogás nélkül rontott be. Őszintén, nem is tudja mit vártak, legalább a zárat rá fordíthatták volna, és akkor most nem tartanának itt. Amúgy is, nem kicsit túlzásnak tartja, hogy itt az irodában lendültek neki a dolognak, elvégre elég sok veszélyforrás van itt rajta kívül is. Eddig csak azt hitte, hogy csak a filmekben –esetleg felnőtt filmekben, nem mintha nézne olyanokat, csak hallott már a létezésükről - szokás kijátszani az iroda kártyát, de úgy tűnik, hogy létező dolog. Mondjuk tény, hogy hallotta már annak a hírét, hogy van, aki úgy jobb szereti, ha nagyobb a lebukási esély mert abban több az izgalom, az adrenalin, de… akkor most miért is tervezik leszedni a fejét? Mindenestre szófogadó gyerekként inkább kint várja meg a végítéletet és nagyon reméli, hogy még élve hazajut. Fogalma sem volt arról, hogy Aidennel egy ugyanazon az emberről beszéltek végig, vajon ő tudta? Hiszen olyan könnyedén köszönt neki, mintha nagyon meg sem lepte volna a tény, hogy ő ott dolgozik. Vagy őt csak szimplán nem érdekli a dolog? Mert akkor adhatna pár tanácsot a morcos főnöknek is, ha már az előbb az ölét melengette. Lehet, jobban járna azzal, ha Aiden lenne a főnöke, de lehet, hogy abban a pozícióban már ő sem lenne ennyire nyugodt, ki tudja ezt?
Épp azt tárgyalja magával, hogy vajon milyen módon ér véget az élete, mikor nyílik az ajtó. Szinte észre sem veszi, csak Chris hangjára rezzen meg és az utasításának eleget téve megy is beljebb. Kissé remegve lép be és habár próbál nyugodtnak tűnni, egyértelműen látszik, hogy elhagyta minden bátorsága, még a fehér fal is élénkebb színben pompázik most nála. Beljebb húzza a nyakát az ajtó csattanására. Sajnálattal hallja, hogy a leülést megtagadták előle, a szék talán nagyobb biztonságot nyújtott volna, ha netán végleg elhagyja az erő, vagy legalább előpihenhetett volna a meneküléshez. Csak lesüti a fejét és bólint egyet jelezvén, hogy egyetért vele és sajnálja a történteket, de egyelőre megszólalni sem mer, nehogy rosszabbodjon a helyzete.
Az öltözékéről hallva végig is pillant magán. Nos, tudja, hogy nem éppen úgy néz ki, mint aki a New York Fashion Week-ről érkezett volna, de hát nagyon sietett, megesik ez az emberrel, nem? Egészen idáig nem is érdekelte mi van rajta, hiszen megszokta már kiskorától kezdve, hogy mindig volt rajta valami nevetni való, de most már kezdi komolyan szégyellni magát. – Bo-bocsánat. – szólal meg halkan, szinten alig hallhatóan. Még sosem volt ilyen nehéz a szavak formálása a számára. Máskor be sem áll a szája, de most még a vér is megfagyott az ereiben. Nem gondolta volna, hogy ennyire ijesztőnek fogja még látni a másikat. Ökölbe szorítja a bal kezét, hogy egy kis erőt szerezzen, majd inkább gyorsan a háta mögé húzza a jobbjával, mielőtt bárki is félre értené, de még mindig nem mer a másik szemébe nézni. Fél, hogy tekintete csak rontana az állapotán. Mivel férfi, ezért erősnek kell lennie, de a helyzet valahogy a gyerekkorára emlékezteti, így elég nehéz helyzetben van. Hányszor verték már el őt helytelenül, vagy szidták meg minden ok nélkül? Egész élete eddig ebből állt, félő, hogy az a mélyen rejtegetett múlt hamar felszínre törne most könnyek formájában, ha felnéz, amit nem engedhet meg magának. Ám, az is tiszteletlenség, ha nem veszi fel a szemkontaktust.
Fogalma sincs, mennyi idő telik el mire összeszedi a hangját, de el kell telnie kis időnek a kérdés után. Nem süket és nincs is fáziskésésben, csupán a torkában lévő gombóc nem hagyja szóhoz jutni. A szó viszont most az övé, így jobbnak látja, ha az elejétől kezdi a dolgot. Nem szeret magyarázkodni és talán a másiknak sincs kedve hozzá, de valahogy tisztáznia kell magát. – Nagyon…. Nagyon sajnálom uram! Elismerem, hogy nem megfelelően viselkedtem, azonban… - pillant fel rá végül, úgy döntve, hogy képes visszatartani a könnyeit. Ki kell most állnia magáért, végre férfiként kell viselkednie, nem hagyhatja, hogy csak úgy lenézzék! – Azonban nem hiszem, hogy joga lenne megszólni az öltözékemet! Tudja, ma nem dolgozom, tehát az ön szabályai nem érvényesek rám. Nem mellesleg, ki nem szarja le, hogy miben vagyok?! Siettem, megesik az, hogy ilyenkor az ember nem nézi meg, hogy mit kap a kezébe. Tudom, hogy maga tökéletes és sosem fordult elő magával, hogy valami mellé nyúlt, de képzelje, én nem vagyok ilyen tökéletes, de ezt már szerintem rég tudja. Igen, most lehet pofátlan vagyok és ilyet nem szabadna mondanom, főleg nem ilyen helyzetben. De akkor sem tűröm el, hogy valaki megint a kinézetem alapján szóljon le, még ha az a valaki a főnököm is. Azért maga sem a mindenható, hogy ítélkezzen felettem. – pillant vissza kissé szúrósan. Ezért még biztos kap, vagy egy pofont, vagy a felmondását, de nem érdekli, ezt akkor is kimondja. Nem játszhatja folyton a védtelen kisfiút. –Amúgy sem értem miért van most ennyire kiborulva. Maga nem zárta be az ajtót és szerintem így is jobban járt, hogy én nyitottam be. Legközelebb legyen előrelátó és vagy zárkózzon be, vagy ne itt éljen szerelmiéletet miközben a lebukástól tart! Nehogy már én legyek a hibás mindenért… Vállalja fel, hogy ez az ön hibája volt, és ne rám zúdítsa mindazt, ami az ön felelőtlenségéből adódott. Látja? Maga sem tökéletes. – ha már ki lesz rúgva vagy megverve, akkor legalább ezt had vághassa a másik fejéhez. Szálljon le azért arról a magas lóról, attól mert főnök, még az ő viselkedésének is megvan a határa. – Egyébként, csak azért jöttem, mert elfelejtettem szólni egy fontos találkozóról, de ahogy látom, nem érdekli a dolog. Majd ha emberien, s nem gúnyosan tud hozzám szólni, akkor megosztom az információt, addig viszont feleslegesnek érzem. Maga dönt, mennyire fontos számára a dolog. – teszi karba a kezeit és kíváncsian figyeli a másikat. Neki aztán van ideje, megvárja, míg normál hangnemben szólnak hozzá.  

Igazából tudtam én jól, hogy nem fogja hagyni, hogy ne menjek el vizsgázni, főleg azt nem, hogy miatta tegyem ezt meg. Valójában sohasem fordulna ez meg a fejemben, ha nem éppen róla, illetve kettőnkről lenne szó, de mivel példásan szeretnék előtte viselkedni és azt akarom, hogy tudja, nem veszem félvállról a tanulmányaimat, ezért nem ellenkezek, csak bólintok egyet, jelezvén, hogy megértettem, elmegyek vizsgázni. Bár afelől kétsége se legyen, hogy ameddig csak tudom húzni az indulást, megteszem és ez egyáltalán nem teher, vagy áldozathozás, szeretnék vele lenni, ennyi az egész.
Ideje lerántani a leplet Hendery előtt. Én egyébként szívesen elmondtam volna neki eddig is, de Chris miatt nem tettem. Mondanom sem kell, mennyire meg lettem lepve azzal, hogy az a goromba igazgató, akiről annyira panaszkodott az pont Christopher Nam. Nem szeretném elmondani ezt Chrisnek, mivel szeretném, ha Hendery megtarthatná az állását, de félek, hogy nem én leszek az, aki a legnagyobb veszélyt jelenti rá, elintézi ő maga, mint hallom, hogy elbocsátsák.
Ismerem azt a szituációt, amiben ő benne van. Én is sokat álltam így, főleg apám előtt, s már a puszta gondolattól is megremegek. Én tényleg félek az apámtól, a család főnökétől és egyben talán az én legnagyobb főnökömtől is, aki mellelegesen csak az apám. Szörnyű azt érezni, hogy szidást kapunk, főleg, ha Hendery tényleg úgy gondolja, hogy ő nem tett semmit. Én is mindig ezt gondolom apám előtt. Heny szerintem most igenis vétkes, szóval akkor valójában én is az vagyok, csak nem látom be?
Az elmélkedésből Christopher közelsége mozdít ki. Igen, egy kicsit tényleg félek, nem akarom, hogy Chris szerepében apámat lássam, ám az érintése hamar szertefoszlatja a gondomat. Ő sosem lesz olyan, mint apa!
Sokat jelent nekem, hogy még egy harmadik fél jelenlétében is megfogja kezemet és végigsimít ujjaival rajta, hogy nem titkol se engem, se a kapcsolatukat, holott még mindig a cégének igazgatói irodájában vagyunk. Nagyon-nagyon tisztelem ezt az embert!
A majdnem szép pillanatokat, amit lehet csak én élek meg így, Hendery azonban-szava töri meg, mindketten felé tekintünk és egy kicsit látom Chrisen is, hogy eddig örült, hogy talán megértette Heny amit mondott, s ez most úgy tűnik mégsem bizonyul valósnak. Ijedt arccal nézek Henyre, megrázom a fejemet, hátha ezzel tudom figyelmeztetni, hogy bármit is tervez, azt ne tegye meg, mert mondhat akármit, nem fog jól kijönni belőle, márpedig azért nem, mert most nem abban a helyzetben van. De nem járok sikerrel.
Noha nem értek egyet szavaival, nem, vagyis inkább úgy mondom, hogy a szavaival teljesen egyetértek, csak nem helyénvaló, hogy ezeket ki is mondja, főleg nem amilyen stílusban, mert valljuk be, eléggé nem tisztelettudó. Szívesen megmondanám neki, hogy itt senki sem szarja le, hogy miben van, ahogy iskolába sem mehet alsóneműben, úgy ezen a nem is pocsék munkahelyen sem viselhet akármit, viszont nem mondom inkább ki, mert ez nem az én feladatom, mégis csak egy vendég vagyok az igazgató mellett.
Chrisre nézek, mivel én egy kicsit úgy hallom, mintha sértegetné őt Hendery, ám Chris arca semmilyen visszajelzést nem ad. Tűr. És ez... ijesztő. Én ennyire nem tudok nyugodt maradni, pedig nagyon próbálok.
Mit tesz most Chris? Kicsit félek, de megpróbálom magamat a helyébe képzelni. Én kirúgnám Henderyt, ha igazgató lennék és egy alkalmazottam - aki eléggé újonc és nem magam beosztású, se nem pótolhatatlan - így beszélne velem, vagy bárkivel a cégemen belül, biztosan kirúgnám. De a valóság más, Henderyt a barátomnak tartom, Christ pedig a szerelmemnek, nem akarom, hogy Heny elveszítse az állását, de azt sem hagyom sokáig, hogy sértegessék a szerelmemet. Nagyon mérges vagyok most Henyre!
- Hendery, elég lesz! - Nem tehetek róla, muszáj egy kicsit hangosabban és tőlem nem megszokott szigorral felkiáltanom, amiért nem vagyok büszke magamra, de nem igaz... vegye már észre magát! Meddig akarja még szidni a világot, Christ és mindent, nem az anyjával beszél! Bár én az anyámmal sem beszéltem így sohasem! Sokadik azonban, sokadik egyébként... és ez már nem egy kis megjegyzés, vagy önvédelem, ez már utálkozás és hiszti!
Bocsánatkérően nézek Christopherre, amiért beleszóltam a dolgukba, egy kicsit össze is húzom magam, mely főleg inkább az idegességtől és méregtől van, szemeim még szikráznak, arcom kőkemény és kicsit sem olyan aranyos, mint aminek ő látni szokta. Nem akarok apámra hasonlítani, nem akarom átvenni a génjeit, pedig párszor megkaptam, hogy ha dühös arcot vágok, akkor kiköpött apám vagyok, csak megfiatalodva. Inkább behúzom nyakamat és magamban duzzogok tovább, s figyelem a megszólaló Christophert, kinek hangja erős, de mégis ahh... kenjetek kenyérre!
A düht szép fokozatosan felváltja a csodálat, amit Christopher iránt érzek, miközben hallgatom őt. Hihetetlen, hogy mennyire szépen és igazgatóhoz méltóan fogalmazza meg azt, amit én is gondolok. Mindennel egyetértek Chris-szel, viszont ami tény, hogy bizonyos mértékben Henderyt is csodálom. Noha nem helyesen tette és nem is a megfelelő módon, mégis szembe mert szegülni a főnökével, míg én apám előtt mukkanni sem merek.
Halvány boldog mosollyal fogadom hátamon a simogatást és meg vagyok győződve afelől, hogy ezzel csak nyugtatni szeretne engem. Ő tényleg nem is ideges egy picit sem?
Picit elgondolkodok ezen az ajtó dolgon. Biztos, hogy nem volt nyitva, de az is biztos, hogy kulccsal sem zártuk be, miért tettük volna? Nem, semmilyen módon nem tudom elképzelni, hogy legalább Christopher ne vette volna észre, hogy nyitva felejtettük az ajtót, én is megtanultam már, hogy magam mögött mindig becsukjam azt. Márpedig egy igazgatói irodába még akkor is kopogni kell, ha csak be van hajtva az ajtó, így hát semmiképpen sincs ebben Henynek igaza.
Sok fejmosáson vagyok túl, sokszor rosszalkodtam, amikért felelnem kellett, vagy szidást tűrnöm, ám Christopher éretten, higgadtan és még csak leheletnyi felsőbbrendűség érzete nélkül is teszi a dolgát, amitől én nem győzök csak pislogni, mintha csak egy kisfiú lennék, aki ismerkedik a világgal és rájön, hogy "ezt így is lehet?". És akkor ha ez a normális, amit Chris csinál, apám a szememben végérvényesen is nagyon mélyre süllyedt, nem ő a példaértékű, legyen bármennyi éves, s talán nekem sem kellene mindig eltűrnöm azt, amit művel részben velem, részben másokkal.
Az egész gondolatmenetből az ugraszt ki, hogy Christopher ki akarja rúgni Henyt, amelyre viszont kissé megijedt és szomorú arcot vágok. Ahogy mondtam, én is kirúgnám a helyében, de... nem szeretném, ha ez megtörténne. Talán később tudok beszélni vele erről és megpuhíthatom a szívét, végtére is ha én nem jöttem volna ide, akkor most Heny sem lenne ekkora bajban. Bajban lenne (mert kopogni így is kellene és nem ilyen ruhába illik megjelenni), de talán nem ekkorában.
Elküldi Henderyt, amire én is az órára pillantok. Lassan nekem is indulnom kellene, de nem akarom, hogy most Christopher teljesen egyedül maradjon. Terveim szerint várok még egy kicsit, aztán gyorsan Hendery után futok, hogy még elkapjam a Hyundai épülete előtt.
- Csodálatos igazgató vagy, ugye tudod? - lépek oda hozzá, mikor már újra kettesben vagyunk, s kezeimet nyaka köré fonom. Fejemet enyhén oldalra billentem, miközben szemeimből megannyi érzelem sugárzik. Az elmúlt percek alatt nagyon sok érzelmet éreztem, de szummával elmondhatom, hogy számomra nagyon tanulságosak voltak ezek.
- Köszönöm, hogy megmutattad, milyen is egy igazi igazgató! - Igen, apámra gondolok, nem titkolom előtte sem. - Minden rendben? - Érdeklődök azért iránta, hogy ő hogyan élte meg ezeket a perceket, hiszen ismerem már jól, az, hogy nem mutat ki semmilyen érzelmet, még nem azt jelenti, hogy nem is érzett jót, vagy talán inkább rosszat.
Megcsókolom, egészen hosszasan, hiszen ez egyben valami búcsúcsók féleség is, természetesen nem az ő hibájából, hanem mert szűkös az idő és nem szeretnék neki csalódást azzal, hogy nem érek be vizsgára.
- Lassan mennem kell... - szakítom meg a lágy csókot és suttogom ajkaiba, de amint ezt kimondom, újra megcsókolom őt. Csak még egy kicsit hagy... még egy icipicit, hisz annyira szeretem és tisztelem!

Őszintén nagyon örült mikor felvételt nyert a céghez, ám mióta itt van, olyan, mintha csak egy hullámvasúton ülne. Hol épp a leejtőfelé halad és hol meredeken felfelé. Tudja nagyon jól magáról, hogy nem tartozik a legügyesebb és legképzettebb emberek közé, viszont mivel eddig valahogy mindig egyenlíteni tudta a bénaságát, így egészen el volt itt. Most viszont kedve lenne az asztalra csapni, hogy ő ebből nem kér többet. De tudja jól, hogy nem irányíthatják ennyire az érzelmei, hiszen, ő itt egy senki, aki könnyen pótolható, ő még egy ilyen ugródeszkát viszont nem igen talál az életben. Ezért is tűri csendben először a kapott szidást, de után egyszerűen nem tudja tovább visszafogni magát. Lehet, hogy ez számukra csak egy gyerekes hiszti, ő viszont akkor is szeretne egyszer az életben kiállni önmagáért. Eddig csak hagyta, hogy mindenki rúgjon belé egyet, de többé nem akarja, hogy így bánjanak vele. Ne nézzék le és ne higgyék azt, hogy csak azért, mert nincs sok értéke, attól ő még egy senki. Igaz, talán nem a megfelelő módon és embernek rontott neki, de egyszerűen eddig tűrt, most telt be nála ez a pohár. Mire kimondja, ami a fejében van, addigra meg is bánja, de igyekszik nem kimutatni. Ha már egyszer belekezdett, akkor ne futamodjon meg a végére.
Aiden felszólítására csak ökölbe szorítja a kezét, hogy fékezzen magán, de vonásai egy cseppet sem enyhülnek. Már csak azért is jobban megfeszülnek az arcizmai, amit a főnökétől hall. Szóval ő tényleg egy pénztelen senkinek tartja? Csak ezért lenézi, mert más osztályból való? Tény, hogy buta remény volt az Henderytől, hogy majd ő a két férfival valaha is lesz olyan kapcsolatban, hogy a barátinak nevezhesse őket. Pedig már kezdte belátni azt, hogy Chris sem olyan rossz fej, erre tessék. Nem is tudja miért fűzött ahhoz reményeket, hogy lesz belőle valaki egy csupán kávé küldöncön kívül. Azt belátja, hogy nem kellett volna kopogás nélkül csak úgy betépnie az ajtót, de mennyivel lett volna az jobb, ha kopog és egyből nyit? Így is olyan sietségben volt, hogy majd el taknyolt. Szerinte neki is igaza van abban, hogy ha már szerelmi életet próbál élni az irodában, akkor igazán zárhatná az ajtót. Feleslegesnek tartja ezt a fajta fejmosást, mert vannak ennél komolyabb dolgok is az életben, mint, hogy most rájuk tört. Mindenkin ruha volt, nem látott semmi olyat, akkor most mi ez a komolyság? Amúgy is érdekli őt a dolog, hogy kivel enyeleg az igazgató. Utána meg az lesz a baj, hogy nem szólt időben egy fontos találkozóról. Így tegyen jót az ember, ha még ennyi lecseszés is jár érte.
A továbbiakban már inkább csak csendben figyeli Christopher szavait, mielőtt még nagyobb gödröt ásna maga alatt. Ami a jövőbeni munkát illeti, nem különösebben lepődött meg eme döntésen. Régen is megkapta már ezt tőle, hogy csak azért lehet itt, mert a cég mostani feje ezt akarja. Neki aztán mindegy most már, csak a gyakorlatát tudhassa le és utána fel is mond, ha a másik úgy kívánja. Tényleg nem neki való ez a világ és a mostani eset után már annyira sem lesz kedve bejárni, mint az eddigi kudarcai után. Amint megkapta a végszót, csak csendben meghajol feléjük, majd szó nélkül távozik is, gondosan ügyelve arra, hogy kilincsre csukja az ajtót. S csak miután hátat fordított az ajtónak, azután kezdi el szidni magát amiért ilyen ügyesen elrontott minden jövőbeni esélyét. Letörve battyog is a lifthez és örül, hogy legalább egy ember sem látja most. A ruhája egy cseppet sem izgatja most, inkább csak a kibuggyanó könnyei. Nem tehet róla, de a liftbe lépve már nem bírja tovább tartani. Egyszerre érzi magát csalódottnak és megalázottnak, ugyanakkor hálásnak, amiért nem egyből kirúgás lett a vége.
A földszintre leérve csak ledobja magát az egyik ülő alkalmatosságra, ami az előtérben található. Természetesen nem tervez itt éjszakázni, viszont a buszok nem járnak ilyenkor olyan sűrűn, hogy megérje őket kint megvárni, ilyen hidegben. Itt addig is legalább melegen van, ha már nem sikerült az időjáráshoz megfelelően felöltöznie. Nem hiszi, hogy még egy ideig arra menne bármelyik férfi is, így nem látja gondnak, hogy az előtérben várakozzon. -Ah, annyira egy idióta vagyok! Talán visszakéne mennem Franciaországba? Ugyan, mit kezdenének velem ott? Egyáltalán minek élek én még? – kezd is el kicsit hangosabban elmélkedni, hátha tisztább képet kap, mintha csak magában tartja. A térdeire könyökölve temeti is a fejét a tenyereibe, hátha rájön arra, hogy ez csupán egy rossz álom volt, amiből most felkelhet, hogy utána kisangyalként mehessen jót tenni az irodába. Azonban szembe kell néznie a valósággal, amit csak egy fáradt sóhajjal enged inkább el. -Add fel Hendery! Igaza van, nem vagy te ide való…

Csak pislogok a kialakult helyzeten, őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy ebből egy ilyen nagy... beszélgetés??, dorgálás??, vitatkozás?? lesz, mivel könnyen is el lehetett volna rendezni, például, hogy Christopher jelzi Henderynek, hogy máskor kopogjon, plusz kicsit jobban öltözzön fel, ha egy olyan munkahelyre jön, ahol a megszokott viselet rendszerint az öltöny és fehér ing. Szerintem Chris is valami hasonló szituációt képzelt el, mit sem számítva arra, hogy Heny ilyen heves válaszreakciót fog adni, mely szerintem nem csak engem, de őt is jócskán meglep, szimplán azért, mert ez most nem idevaló. Természetesen szívesen meghallgatom minden panaszát, csak nem egy igazgatói irodában. Valamiért most azt tartom legkisebb bajnak, hogy rajtakapott minket, én bízom benne, hogy nem adja tovább, illetve valljuk be, nagyon nincs olyan társadalmi helyzetben, vagy munkakörben - például nem újságíró -, hogy veszélyt jelentsen ránk. De nem, Hendery egy aranyos fiú, én bírok benne, még ha sértegeti is a szerelmemet, amire ellenben irtó gyorsan be tudok pöccenni és ennek ahogy általában, most is hangot adok. Örülök, hogy nem haragszik Christopher a bekiabálásomért, vagyis nem úgy néz rám, mint aki mérges lenne, de a továbbiakban már csendben maradok.
Mikor kimegy Hendery, én megnézem az idő, hiszen nem akarnék elkésni. Noha eszembe jut az is, hogy nem véletlenül nem fogok már tudni beérni a vizsgára, de ezt nem szeretném eljátszani, mivel nem akarom becsapni Christ, hiába néz rám ilyen szomorú szemekkel.
Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna az elmúlt percekben, mivel több szempontból is nagy hatással voltak rám, illetve tanulsággal egyrészt apámat illetően, merthogy rájöttem, nem az a normális, amit ő művel, másrészt pedig... néha igenis ki kell és ki lehet állni magamért, ahogy Hendery tette. Noha semennyire sem értettem vele egyet, azért becsülöm a bátorságát és egy olyan tulajdonságát, miben én gyenge vagyok. Ám amint újra ketten vagyunk és nyakába borulhatok, visszatér a meghittség érzete.
- Nekem már most is az vagy! - Hülyeségnek tűnhet, de annyira nem is az. Nem ismerem az apját és bármikor kontaktusba léptem a Hyundaial, mindig Chris volt az, aki kezében tartotta a dolgot, így nekem ő a Hyundai kicsit sem szerény igazgatója.
Szemeimből csakis a ragyogást tudja felfedezni, illetve valamit, ami nem szomorkás, inkább nyugtalanságot sejtetető. Ennek oka az, hogy még egy gondolatmenetet le kell folytatnom magammal, át kell gondolnom olyan témákat, amikben még nem tudom pontosan, hogy mit gondolok, vagy mire akarok kilyukadni, ám ezek nem Chrishez kötődnek, sokkal inkább magamhoz és... talán apámhoz is.
- Tényleg nem láttalak még így, de szerettem volna ezt az oldaladat is megismerni. - Hiszen egy idő után elkerülhetetlen lenne. Bizony ám, én hosszútávra tervezek vele, de ezt egyelőre inkább nem merem mondani, mert rosszul is elsülhet. - Szerintem helyesen döntöttél, sőt, mindenben igazat adtam neked. Mesélt a magánéletéről, nincs könnyű sorsa, bár nem tagadás, hogy sok ember jár ilyen cipőben, mégis... kérlek, adj még neki esélyt, mielőtt majd kirúgnád. Szerintem a szavai ellenére egy életre megtanulta, hogy hogyan kell viselkedni. - Tudom, semmi közöm hozzá és nem szólok bele a cég életébe, valamint abba sem, milyen igazgatói döntéseket hozzon, hiszen ki vagyok én? A Kia vállalat fejének legkisebb gyermeke, pont a Kiaé, örülhetek, ha egyáltalán itt állhatok, azon a helyen, ahová apám mindig is be akarna jutni, de soha sem lesz rá lehetősége, márpedig az nagy szó, ha valami számára lehetetlen. - Sosem fogok beleszólni az üzletbe, irtózok tőle, de Chris... Hendery megmentette az életemet. - Talán már el is felejtette, hogy bizony ő volt az, akiről anno meséltem a terrortámadás után. Ez talán egy olyan tény, amin megéri elgondolkodni.
Nem akarom, hogy most felelevenedjen benne az az alkalom, mikor még kórházba is vitt, úgyhogy, ha már úgyis mennem kell lassan, az utolsó perceket ki akarom élvezni a csókjával. Még mindig emlékszem azokra az időkre, mikor még csak álmodoztam arról, hogy valaha ilyen közelségbe kerülhetek vele, hogy majd ilyen szerelmes szemekkel fog rám nézni és nem olyan üveges komolysággal, s lám, itt van, itt csókoljuk egymást, amitől az ember nem tud mást tenni, mintsem elolvadni. Sóhaj szökik ki ajkaim közül, mikor nyakamra is kapok egy csókon, majd ahogy távolodik tőle, én úgy kezdem felnyitni eddig álomba merülten csukott szemeimet.
Megigazítom kócos tincseimet és próbálok nem olyan arcot vágni, mint aki most élte át a legszebb álmát, ébresztő Aiden, vizsgára mész! Ez a tény kellően lelomboz ahhoz, hogy Chris mellett engedelmesen haladjak az ajtóhoz, összeszedjem a cuccomat, kabátomat és táskámat. Végül felegyenesedek, várom, hogy nyissa az ajtót, ám Chris csak néz és néz, én pedig kezdek kicsit elpirulni ettől.
- Hogy festek? - vakarom meg tarkómat, majd lepillantok az ingemre. Egy kicsit gyűrött, de ez Chris hibája, ő tette mikor a kanapén voltunk.
Aztán elindulunk. Én arra számítok, hogy kitárja az ajtót, integetünk, aztán én elindulok lefelé, de nem, ő jön velem. Kissé úgy megyek mellette, mint aki azt se tudja, hogy mi történik, egy kicsit megint megszeppent fejet vágok és bárki jönne velünk szembe a folyosón, én legszívesebben Chrishez bújnék a tudattól, hogy mi mit csináltunk bent, viszont igyekszem kihúzni magam és komoly embernek mutatkozni, legalább olyan komolynak, mint az öltözékem.
Mire megjön a lift, én kétszer halok meg Christopher tekintetétől, pedig mindössze kétszer pillantok rá, első alkalommal pírral az orcámon megszeppenten félrepillantok, másodjára viszont cukkoló grimasszal tudatom vele, hogy ne csinálja már, így is kellemetlenül érzem magam a Hyundai épületében a Hyunda jövőbeli igazgatójának a teljesen illegális szerelmeként.
Nagyon szurkolok, hogy üres legyen a lift, elsősorban azért, mert van egy enyhe klausztrofóbiám, főleg kis térben tömegben, de nem járok szerencsével. Chrisre pillantok kedves mosollyal, próbálok úgy tenni, mintha csak üzleti partnerek lennénk, de... mondanom sem kell, ez számomra lehetetlen.
- Önnek is, Mr. Nam! - mondom már a liftben felé fordulva, formálisan, ellenben cuki arcot vágok, amit csak ő láthat. A hátam mögött lévők csak az illemet hallják, Christopher pedig a huncut énemet érzékelheti még a köszönésből is. Mielőtt végleg bezárulna az ajtó, az utolsó centi résnél is még az ő szemébe nézek. Aztán mély sóhaj és már megyek is lefelé. A földszinten már egy teljesen más világ fogad, próbálok átszellemülni.
Jut eszembe, Hendery! Megiramodok gyors sétával az ajtó felé, már majdnem elhaladok a padok mellett, mikor a sietség ellenére mégis oldalra pillantok, ahol megpillantom pontosan őt. Egyből meg is torpanok.
- Hendery! Hogyhogy még itt vagy? Történt valami... azóta? - megállították, hogy addig nem mehet innen ki, amíg nem hoz valaki neki egy öltönyt? - Elvihetlek az egyetemig? Vizsgám lesz, de addig is... tudod, beszélgethetnénk. - Mindketten tudjuk, hogy van miről és nem, én most nem a ruhájára gondolok, se nem a kopogás elmulasztására.

Nem tudja mit gondolt egész végig. Igazából talán nem is gondolkodott, csak megint a szája járt hamarabb. Végre lett volna egy lehetősége, hogy megalapozza a jövőjét és kikerüljön abból a nagy gödörből, amibe a saját családja taszította bele. Itt lett volna a lehetőség, hogy bizonyítson, hogy ő igen is jó valamiben és tessék. Most elintézte azt, hogy ki is legyen rúgva, amint lehetőség lesz rá. Nem csoda hát, ha kissé összetörve száll be abba az üres liftbe, és amint becsukódik az ajtó, könny formájában ki is tőr belőle az az érzelem maszlag, ami majd szétfeszíti belülről. Nem akar gyengének tűnni, nem akar sírni főképp nem itt és ilyen okok miatt, de egyszerűen nem tud parancsolni magának. Igyekszik azért összeszedni magát, hogy mire a földszintre ér eltűntesse magáról a gyengeségének a nyomait. Majd talán a buszon ráér, de itt nem kéne, hogy még jobban megalázza magát. Megtörölgeti a szemeit, majd csak lehajtott fejjel baktat előre, hogy a szemébe hulló tincsek eltakarhassanak mindent. Reménykedik benne, hogy valamiféle pajzsként használhatja, ami mögé megbújhat a kíváncsi szemek elől. Már éppen menne is ki az utcára, mikor eszébe jut, hogy még egy félóráig biztosan nem jut buszhoz, addig meg hülyeség is lenne kint fagyoskodnia. Így amint levette magáról a kabátot huppan is egy fotelbe, hogy ott várja ki míg leléphet. Talán okosabb lenne taxit hívni, de hát minek is költsön mos ilyenre? Amúgy sincs nála pénz, mivel nem a saját kabátját hozta.
Próbál higgadt maradni, de egyszerűen újra és újra az jut eszébe, hogy milyen balfék húzás volt az, amit tett. Most biztos nagyon haragszik rá Aiden is, főleg miután kiderül, hogy végig a pasijáról panaszkodott neki. Most biztosan mindketten megutálták őt egy életre. Talán pont ezért nincsenek barátai, mert ő mindent csak elrontani tud a tanuláson kívül. Nagy kétségbeesése közepette nem is nagyon figyeli, hogy kik járkálnak itt. A két férfi biztos nem jön még le egy darabig, szóval előlük sem kell bujkálnia. Ám igen meglepődik, mikor a nevét hallja. Egyből kapja is fel a fejét és mikor az egyik említtettel találja szembe magát, zavarában nem is tudja miképp kéne viselkednie. Kérdésére csak megrázza a fejét míg két szipogás között igyekszik megtalálni a hangját, ami még nem is olyan rég olyan nagy volt. -Nem, én csak… Várom a buszom. – pillant is rá kissé félve, de kerüli a tekintetét. Bánja azt az értelmetlen kirohanását és hát, mivel kiderült, hogy Chris és Aiden milyen kapcsolatban állnak egymással… Aggódik azon, hogy megint valami rosszat szól vagy tesz. Őszintén ő már nem is tudja mit illik vagy mit nem, csak azt, hogy nincs egy szinten a másik kettővel. Miért is akarna Aiden ezek után még barátkozni vele? Megmentette az életét, na és? Ez még nem jelenti azt, hogy ők míg világ a világ jóban lesznek. A felajánlását hirtelen nem is tudja hova tenni, de amint meghallja az elbeszélgetés szót… Most biztos ő is a fejét akarja venni, ugye? Nagyot nyelve bólint is egyet és kell is fel a helyéről, hogy ne várakoztassa meg nagyon. Nem szeretné, ha miatta késne a vizsgájáról. Egészen csendben követi is az autóig és csak akkor szólal meg kissé bátortalanul, mikor beültek a járműbe. – Most mindent elszúrtam nálatok, igaz? Én… én nem is tudom mit képzeltem. Ahj, Aiden, bocsáss meg! Nagyon sajnálok mindent! Azt is, hogy anno rosszat mondtam Chrisről és ezt az egészet, amit ma leműveltem. Én nem akartam, csak…csak úgy jött és… Röstellem magam, de tényleg! – néz is rá végre őszinte megbánással és kissé reménykedve, hátha még menthető. Bár őszintén fogalma sincs, hogy mi van most a másik fejében, de biztos nem túl sok pozitív gondolat.

Szerencsére nem jogásznak készülök, se nem ügyvédnek, hogy valakinek mindig mindenáron az igazát védjem. Szerintem nem cselekedett teljesen jól Hendery az imént, de azért megütötte a fülem az fél mondat, ami Christopher szájából hangzott el: hogy nagyon nincs biztos lábakon Hendery a munkahelyén. Ismerem a múltját, vagyis amennyire nekem arról beszélt és tudom körvonalazva, hogy mint ment keresztül. Amire most kérem Christopher, tudom hogy nem objektív dolog, de meg kell próbálnom, így hát emlékeztetem, hogy Hendery volt az, aki anno megmentette az életemet.
Igazából nem szomorodok el a válaszon, mert végül is sikert érek el, van második esélye és ez itt a lényeg. Mikor megölel, hozzá bújok ezúttal mosoly nélkül. Én nagyon tisztelem őt, úgy is mint vezető. Sosem lennék képes érzelmeimtől elvonatkoztatni egy helyzetben sem, emiatt talán nem is lennék jó vezető, de távol áll tőlem ez a munka.
Mielőtt még kilépnék, érdeklődöm afelől, hogy hogyan nézek ki. Nem számítok nagy vallomásra és mégis valami újat kapok Christől. Szavai bár kétértelműek, arckifejezése világosan megérteti velem, mit gondol a kinézetemről. Számomra nagyon fontos az ő visszajelzése, bizony a külsőmről is, mivel szeretnék neki tetszeni. Gyermeki öröm telepedik arcomra, elvigyorodom, majd kilépünk a folyosóra és minden megváltozik. Vagyis... látszólag, merthogy mikor a liftajtón keresztül újra összenézünk, én látom szemei tükrében azt az embert, aki csak az enyém. Nem, nem Christopher Nam az enyém, hanem egy bizonyos énje.
Mikor újra nyílik a liftajtó, már teljesen más világ fogad. Nekem vizsgára kell mennem, az idő is hűvösebb idelent az aulában, hirtelen belecsöppenek a reggeli forgalomba, mely uralja a várost.
Kifelé menet megpillantom Henderyt. Nem számítottam rá, hogy még itt lesz, majdnem el is sétáltam mellette nagy sietségemben. Érdeklődök az állapota felől, mivel nincs jó passzban, amit megértek, mondjuk egy kicsit azt érzem, hogy ezt magának is köszönheti. De ez most teljesen mindegy, nem a múlton akarok rágódni, legalábbis nem a fent történteken, mert ami volt, elmúlt, én személy szerint nem haragszom rá. Ha már a buszt várja, megkérdezem, hogy nem vihetném-e el az egyetemig, remélem útba esik neki és addig is tudnánk beszélgetni úgy általánosságban mindenről.
Egyáltalán nem vágok túl komor fejet, mégis kezd kicsit nyugtalanítani a mögöttem érkező Hendery csöndes mivolta. Tényleg megérinthette őt Christopher szavai, meg is értem, de talán hamarosan már minden rendben lesz. Van egy jó hírem számára amúgy is, előbb viszont beülünk az autóba.
- Nem haragszom, ne aggódj - felelem neki, miközben szaporán nézek jobbra-balra a parkolóban, hogy jön-e autó, s mivel éppen nem, ezért gyorsan rátaposok a gázra, hogy kihajtsak a főútra. - Szerintem nem szúrtál el semmit, ránk nézve biztosan nem. Oké, lebuktunk, tényleg járunk, de ha nem kürtölöd világgá, akkor számunkra nem releváns, hogy tudsz rólunk - pillantok rá, amíg engedi a forgalom. Valami közben sípolni kezd. Ó, az öv. Gyorsan becsatolom magam, míg térdeimmel megtartom a kormányt. - Inkább a gond az, hogy az állásodat veszélyeztetted azzal, ahogy válaszoltál a főnöködnek, de ez már igazából engem nem érint. Más helyeken egyből kirúgnák egy ilyen viselkedéséért az embert, úgyhogy szerintem örülhetsz, hogy itt helyben ez nem történt meg. - Nem akarok belemenni abba, hogy igaza volt-e, vagy sem, ez elég összetett dolog. Valamilyen szinten mindketten jogosan mondták, amit és egyébként Hendery szavaival sem lenne semmi baj, ha a haverjának intézte volna és nem a főnökének.
- Beszéltem Christopherrel miután elmentél. Ad még neked egy esélyt, úgyhogy nem fog kirúgni, hacsak nem vétesz valami nagyot a jövőben. - Nyugtatni szeretném őt, mialatt felváltok egyel nagyobb sebességi fokozatba. Nekem hihet, azért még mindig én vagyok azon személyek egyike, aki a legjobban tud hatni Christopherre, még ha ezt ő nem is vallja be saját magának. Szerintem szíve mélyén nagyon is számít neki, hogy Hendery volt az, aki megmentette az életemet.
Halványan elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy végig róla volt szó, mikor szidta a főnökét. És most, hogy belegondolok, teljesen Christopherre illenek egykori szavai, nem is értem, hogy nem jutott eszembe ez az aprócska egybeesés. Ellenben én is Chrisről beszéltem, mikor viccből azzal fenyegettem a koreai tanulás előtt, hogy szólok a páromnak, aki majd ellátja a baját. Ebbe így aranyos utólag belegondolni.
- Szóval nem könnyű főnök Christopher? - vigyorodom el utalva a régi találkozásunk beszélgetésére.

Mikor újból megpillantja Aident a várakozóban, hirtelen nem is tudja mi tévő legyen. Kissé bizonytalanul, de követi is az autóhoz, ezzel is elfogadva a felajánlott fuvart. Mélyen belül pedig már előre fél attól, hogy vajon miről is akar beszélgetni vele a másik. Hát mi másról, ha nem valami szidás félével akarna előállni? Alig, hogy beültek a kocsiba már zúdítja is a másikra azt a bocsánatkérésféleséget, ami most a fejébe kering. Szeretné tudatni a másikkal, hogy tényleg megbánta a dolgot és hogy innentől tudja azt is, hogy hol a helye. A válaszán viszont meglepődik. De hát, ha most nem haragszik, akkor mit szeretne megbeszélni? Zavarodottan pislog is rá, majd eszébe jut bekötnie magát, nehogy aztán kirepüljön itt a szélvédőn. – Miért kürtölném világgá? Mi jó származna nekem abból? Nem is lenne kinek. – horkant is fel, hiszen még csak a közösségi médián sem büszkélkedhet olyan sok ismerőssel, hogy esetleg ott. Ha lenne is több ismerőse, nem biztos, hogy megélné a posztolási lehetőséget Aiden vezetési stílusát látva, ami miatt akaratlanul is rámarkol a feje felett lévő kapaszkodóra. Két kézzel, az a biztos. Tuti ez a büntetése, most tisztára úgy érzi magát, mint abban a Taxi című filmben. Remélhetőleg ő is egyben száll ki a kocsiból a végén. – Mondjuk, most már őszintén összezavarodtam azt illetőleg, hogy veled is miképp beszélgethetek innentől kezdve. Mármint, hogy most akkor mennyire kell nagyon udvariasnak lennem vagy mennyire nem. Elvégre, most már duplán állsz fölöttem. – utal is arra, hogy ha ténylegesen a koreaiak által olyan nagy becsben tartott ranglétrát nézzük mennyire is van most ő felette Aiden. Mivel tehetősebb családból származik alapból nem lenne normális az, hogy ő haverkodnak, de így, hogy ő a főnök párja is… Ezek után nem is csodálja, ha Chris megtiltja neki azt, hogy beszélgessen vele, legalábbis olyan haveri formában, mint jelen esetben. Rosszabb esetben pedig rá sem nézhetne.
-Köszi, igyekszem. – sóhajt is fel és valamivel már könnyebbnek is érzi magát, de még mindig nem az igazi, ami azt illeti. -Szerintem mindenki úgy jár a legjobban, ha a gyakorlatom lejárta után elhúzom a belemet a cégtől. Egyáltalán nem vagyok odavaló. Nem vagyok kiemelkedően jó semmiben sem és ázsiai létemre rohadtul nem vagyok otthon ebben a hierarchiai rendszerben. Én félig európaiként, félig amerikaiként felnőve nem tudok ezzel azonosulni. Persze, eddig minden munkahelyemen megbecsültem a főnököm szavát és nem akadékoskodtam, de sosem volt ekkora társadalmi szakadék egy tipikusan amerikai főnök és köztem, mint most itt. Szóval igaza van, nem vagyok én ide való. De már csak pár hónapot kell kibírnia velem és utána lejár az a szerződés, amit az apjával kötöttem. Utána azt tehet velem, amit csak akar. – fintorodik is el, ahogy kémleli a tájat és minél messzebb kerülnek az épülettől, annál könnyebbnek érzi már magát. A hangja is visszatért, ami talán azért probléma, mert innentől valószínűleg be sem áll majd a szája, ezzel is zavarva a sofőrt a koncentrációban. Talán ráérne az agymenésével addig, míg meg nem állnak a parkolóban.
-Jaj, ne kezd… Visszaszívok róla minden rosszat, amit valaha is mondtam! Csak nagy volt a szám, nem gondoltam ám azokat sem komolyan… - forgatja is meg a szemeit és nagyon reméli, hogy azok sosem jutnak vissza Chris fülébe. Innentől kezdve meg jobban odafigyel majd, hogy kinek mit mond, vagy éppenséggel kiről panaszkodik, nehogy aztán a saját gödrébe essen bele. – Lehet egy indiszkrét kérdésem? –pillant rá kíváncsian, de meg sem várja a választ, alapból úgy is csak költői kérdésnek szánta, beleegyezés nélkül is feltenné, mert van olyan pimasz és minden lébe kanál, hogy ezt tudja. -Miért pont ő? Félre ne értsd, nekem semmi gondom nincs a nem hetero emberekkel, csak… Valahogy semmi vonzót nem látok benne. Azt elismerem, hogy jó kiállású a főnök, de túl sok jó tulajdonságot nem látok benne, ami csak úgy megfogna egy embert. Nem ellene akarok beszélni, vagy leszólni őt, csak, szerintem lenne nála jobb fickó is. De lehet csak az én preferációm a melegebb természetű egyedek. Nem túl rideg ő neked? – bár sejti, hogy erre nem könnyű rövid, tömör, avagy értelmes választ adni, azért mégis csak érdekli, hogy mi az a titok, amiről ő még nem tud. Elvégre, ha tényleg olyan borzasztó lenne a főnöke, mint ahogyan ő is látja azt, akkor Aiden nem járna vele, nem?

Szeretem az aggodalmaimat másokkal megosztani és csak tisztázni a helyzetet, így most sem fordulhatna elő az, hogy ne jelezném Henderynek, mennyire nem szeretném, ha ez kitudódna. Más az, hogy egy dologról nincs kinek beszélni, de nem sejtjük, hogy ez titok féleség lenne, ilyenkor könnyű elszólni magunkat, ellenben, amikor jól tudjuk, hogy tiltott téma felé közeledünk, akkor még megálljt tudunk parancsolni magunknak. Én legalábbis valahogy így működöm, de bárhogyan is, a közérzetem már jobb így, hogy ezt elmondhattam Henderynek. A válasszal mondjuk bajban vagyok, mert tény, hogy ő nem ismer olyan személyeket, akik bármit is tudnának kezdeni ezzel az információval, így csak megvonom a vállamat, jelezve neki, hogy magam sem tudom.
- Fogalmam sincs, csak azért szerettem volna leszögezni - mondom, hogy ne keressen túl sok logikát ebben, ellenben látom, ahogy nagyon kapaszkodik, szeretnék is lassítani, de az a helyzet, hogy oda kellene érnem a vizsgára. Elsőre meglepődöm a kérdésén, aztán rájövök, hogy igazából érthető minden. Ő az első, aki tényleg Christopher barátjaként kezem, pontosabban szerelmeként, párjaként és ez nagyon jól esik, úgyhogy komolyabb választ adok neki annál, hogy értetlenül pislogjak csupán felé, hogy mégis honnan jutott eszébe ilyen butaság.
- Nem szeretném, ha máshogy állnál hozzám, mint eddig. És mire fel mondod, hogy feletted állok? Vagyis, oké, értem, hogy mire gondolsz, de jobban érzem magam, ha nem másokkal baráti viszonyokat alakíthatok ki, mintsem mondjuk alá és fölérendelt kapcsolatokat. Lehet az, hogy nem változik köztünk semmi, csak mert a főnököd a párom?- Mivel nem tud még annyira koreaiul, ezért formális fokozatokban sem kell beszélni. Angolban ez a könnyű és ha így vesszük, én szeretném is, ha megmaradna köztünk az angol nyelv. Másrészt meg, cselekedetekkel végképp zokon venném, ha maga fölé helyezne, mikor nincs sok korkülönbség köztünk.
Én nagyon küzdök azért, hogy ne rúgja ki őt Christopher, de persze ha Hendery nem akar tovább maradni, akkor azt tiszteletben tartom. Szomorúan hallgatom őt, mivel ez tényleg egy tök jó lehetőség lett volna neki, jó fizetéssel és megbecsüléssel is - ha nem rontja le az képét butaságokkal -, de el kell ismernem, hogy amiket mond, azok számomra is teljesen érthetőek. Nagyon nehéz jól helytállni egy olyan kultúrában, amiben nem vagyunk otthon. Kicsit úgy érzem most magam itt mellette az autóban, miután végighallgatom, akárcsak egy ázott veréb. Teljesen meg vagyok lőve, nem tudom, mit lenne a helyes válasz most: marasztaljam és tartsam benne a lelket, vagy... helyeseljek.
- Öhm... Figyelj, teljesen megértem, amit mondasz és igazad is van. Szerintem egyébként ha nagyon szeretnéd és küzdenél érte, akkor pozitívan el elsülhetne ez a lehetőség, meg tudnál felelni Christophernek is, csak nem szabad feladnod. - nyelek egyet, illetve pár másodpercre elhallgatok, mert megelőzök egy autóst és annyira sok felé nem tudok egyszerre figyelni. - Viszont annak nincs semmi értelme, hogy szenvedj a munkahelyeden és hogy ne érezd ott jól magad, vagy fogcsikorgatva végezd a munkád. Igazából ezt tényleg neked kell eldöntened. A képességeid és a küzdőszellemed szerintem megvan hozzá - elvégre jó a küzdősportokban, nem? Az azért ad neki egy nagy önbizalmat és erőnlétet, feltételezem, nem csak fizikálisan.
Próbálom egy kicsit szertefoszlatni a feszült hangulatot, úgyhogy vicceskedve bedobom azt, hogy régen nekem ugyebár szidta Christ. Bár azt is megjegyezném, hogy én meg rá akartam zúdítani a páromat, mikor ő szívatott engem, így utólag ezekbe vicces belegondolni. Felnevetek, amikor mindent visszavon róla.
- Héé, na ne hidd, hogy én nem tudom, milyen tud ő lenni. - Nem azt mondom, hogy egyet is értek minden panaszkodásával, de szerintem is jogosan tette. - Amiatt egy percig se aggódj, hogy valaha is átadnám neki. Mindenki szokta szidni a főnkét. - Ez normális, akár jogosan teszi az, akár nem, de mint mondtam, én is tudom, milyen az uraság, ismertem őt már azelőtt is, hogy rózsaszín köd vakított volna el.
- Öhm, persze... - Azért kicsit izgulok, hogy mit kérdezhet, az ujjaim is görcsösebben hajolnak rá a kormányra. Azt kérdezi, miért pont ő. Ügyesen rátapintott egy hatalmas dilemmára, ami engem sem hagy nagyon nyugodni.
- Ha tudnád, hányszor tettem fel magamnak ezt a kérdést... Nem jó a családunknak, hogy mi ketten együtt mutatkozunk, már azon túl is, hogy fiúk vagyunk. - sóhajtok. - Értem a kérdésedet. Sokáig csak egy bunkó, arrogáns köcsögnek gondoltam őt, aki megkeseríti az életemet mindig, mikor találkozni akart velem. - Ez kicsit úgy hangzik, mintha ő kezdeményezte volna a kapcsolatunkat, ami nem igaz önmagában, de nem akarom részletezni, hogy eleinte csak ki akart használni, mert azzal magamat is nagyon kiszolgáltatottnak állítanám be. - Tényleg rideg, tényleg minden ami nem én vagyok, de kezdetben pont ez fogott meg benne, annyira kiismerhetetlen volt számomra és mindenkinek, hogy meg akartam érteni őt. Fogalmam sincs, hogy sikerült ez, de befogadott a lelkébe és megláthattam azt a Christophert, akit szerintem rajtam kívül kettő, esetleg három ember lát csupán és azok egytől egyik az otthonában laknak. - Nem hiszem, hogy örülne Chris, ha részleteket mondanék el róla, nem is akarom kitárni a lelkét Henderynek, de azért bennem van a késztetés, hogy kicsit közelebb hozzám őt hozzá. - Gondolom sosem tudnád elképzelni őt gombócként feküdni az ágyban, az ölemben és mosolyogva, csillogós szemekkel nézni felém. De ez is megtörtént. Mint ahogy az is, hogy szomorúan ölelt át, amikor el kellett most jönnöm vizsgázni. Szóval.. tényleg van benne ridegség, de hatalmas szeretet is. Még a legnagyobb igazgatóknak is van emberi oldala - mondom mosolyogva, szemeim előtt az említett pillanatok képei villannak fel, ám amint kimondom, hogy a legnagyobb főnökök is tudnak emberiek lenni, saját szavaimtól fagy meg bennem a vér. Ez Chrisre tökéletesen igaz, bele sem gondoltam, hogy mennyire általánosan fogalmaztam, amikor kimondtam, valóban hittem, hogy ez mindenkire igaz. De ha mindenkire igaz lenne, akkor apámnak is kellene lennie egy emberi oldalának, amit én még életem során sosem tapasztaltam meg, ellenben most felmerül bennem a kérdés: vajon létezik benne is bármi, ami érzelmes, ami nem... szörnyeteg?
- Szerintem veled is meg tudna békülni. Meg tud bocsátani a mai alkalomért, csak egy kis idő kell neki. Az sem kizárt, hogy nem is rád volt mérges, csak az öltözékért szólt volna be, na meg a kopogásért, aztán ennyi, csak mivel feleseltél, ezért eldurvult a helyzet. - Én így gondolom legalábbis. Chris pedig sokkal inkább volt mérges magára - és rám -, amiért nem zártuk be az ajtót, csak ezt nyilván nem mondhatta Henderynek. És most ebbe így belegondolva... tényleg nem láthatott sokat belőlünk, mikor ránk nyitott elsőre, mert akkor meglátta volna azt a Christophert, akiről az előbb meséltem.

- Nyugi, ha tehetném sem mondanám el. Felfogtam, hogy a köztetek lévő kapcsolat papíron nem okés. Igazából túl sok logika nem kellett hozzá, csak meglepődtem kicsit. Nem gondoltam, hogy így futunk össze viszont. – hiszen míg ki lett küldve az irodából kellő ideje volt ezen gondolkozni, hogy két ellenséges cég fiú gyermeke koreai szemmel minden szempontból is egy nagy nemmel egyenlő. Ennyire már azért ő is felvette a fonalat, csak örült volna, ha hamarabb beavatják és akkor óvatosabban közlekedik itt. Most viszont ég a pofájáról a kép, amiért így beégette magát újdonsült barátja előtt. Barátról eszébe jutva pedig, nem ártana megbeszélni a hogyan továbbot sem, mert nem akar megint hatalmasat bakizni. – Persze…csak akkor ezt beszéld meg a főnökömmel is mielőtt félre érti és azt hiszi én vagyok a tiszteletlen. – lehet már túlparázza a dolgot, de jobb szeretne nem beleesni egy ilyen problémába is. -Engem nem zavar, hogy jártok, eltudom különíteni a munkát és a magánéletet, csak azért azt sem szeretném, hogy a fejemet vegyék. Szívesen falazok is meg minden, amire csak szükség van, csak akkor legközelebb hamarabb kérem az informálást. – vonja meg a vállát, mintha mi sem lenne természetes. Mondjuk manapság már pont, hogy természetesnek kéne lennie. A barátok erre vannak és hát most ez az egész sztori is olyannyira kiemelkedő számár, minthogy a szomszéd fűszeres megemelte az árait. Mármint jó, nyilván nekik ez nem engedélyezett, de most ki legyen ő, hogy megítélje őket emiatt? Emberek, 2020 van, tudni kell élni!
-Megfelelni? Én? Ő neki? Biztos vagy te ebben? – hangja is tökéletesen tükrözi, akár csak az arca, hogy mennyire hitetlen ezzel kapcsolatban. -Már nem azért, de nem hiszem, hogy egy kétbal kezes, nagyszájú és szétszórt asszisztenst keres maga mellé. A tudásom ezek mellett el is törpül. Azt meg mindörökké nem hozhatjuk fel, hogy jaj mert megmentettem az életedet… Egyrészt ez egyszeri alkalom volt és reméljük az is marad, másrészt attól még nem javít a képességeimen, nem fedi el a hibáimat. Titkárból meg nem lökhet át testőrbe, mert értelme se lenne. – sóhajt is egy nagyot. Hiszen ő szívesen maradna, de nem illik ide. Ez egy teljesen másik világ számára, ahova nem egyszerű csak úgy beszokni. De ha ennyin múlik, ő minden magától tehetőt megtesz annak érdekében, hogy javítson a pontjain. Igyekszik jobban összeszednie magát és ennél is komolyabban venni a munkát.
-Igen, csak általában nem a főnök párjának. – zavart mosollyal vakarja is meg a tarkóját. – Amúgy, ha már ott tartunk, hogy nem kell udvariasnak lennem: téged ki tanított vezetni? – nem tudja, hogy más is érez életveszélyt mellette, vagy ő az első, de már csak azért is fontos információ ez, mert akkor ő nem oda fog menni. Illetve nem Aidentől kér segítséget a gyakorlásban. Talán mindketten így járnak a legjobban. -Szóval, már annyira utáltad, hogy végül megszeretted? – homlok ráncolva igyekszik is felvenni a fonalat, hogy biztosan megértse a teljes háttért. -Hát sok mindennek eltudnám képzelni, csak éppenséggel romantikusnak vagy védtelennek nem. – bár azt belátja ő is, hogy sok mindent másképp csinál az ember, ha szerelmes, vagy a szerelmén kívül más nem látja. Így ő ebbe a dologba annyira nem is tud és nem is akar belelátni. Annyira a csöpögős és nyálas része nem érdekli, csak amennyi rátartozik. Többet nem akar tudni. Vagyis… - Nos, öhm… ez most lehet, hogy egy tök fura és jelentéktelen kérdés lesz, de… Őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy most akkor nálatok ki hordja a nadrágot? – igyekszik olyan finoman megfogalmazni a kérdést, ahogy csak tudja közben a lényeget is megtartva. Nem az érdekli, hogy az ágyban kinek mi a szerepe, csak az, hogy kinek van több hatalma a másik felett, hogy vész esetén mennyire bújhat Aiden háta mögé. Bár ez most így lehet hülyén jött ki és még félre érti a másik.
-Nem volt szándékomban a feleselés része. Ahogy rátok rontani sem akartam, csak… Szerinted ráfoghatom a vizsgaidőszakra, vagy az nem kellő indok a viselkedésem kimagyarázására? – pillant rá tanácstalanul, elvégre Chris is volt diák, talán megérti, hogy ilyenkor ezer fele van az ember gondolata és emiatt sem az öltözék nem úgy jön össze, ha siet az ember, sem más. -Szerinted mivel tudnék nála jó pontot szerezni? Az a baj, hogy olyannyira sem ismerem még, hogy tudjam mivel rontok nála vagy mivel nem. – és hát, ha már ők ennyire jóba vannak, talán Aiden is tud mondani valami olyat, amivel jobb színben tűntetheti fel magát. Reméli olyan dolgot mond a másik, ami számára is könnyen teljesíthető. Hiszen hiába akar a főnök kedvébe járni, mindent azért ő sem tud megtenni érte. Bár Christopher nagyon keménynek tűnik vele szemben, biztos számára is van valami kiskapu, amivel hamarabb a bizalmába kerülhet.

- Hát azt én sem… - merthogy tényleg nem így akartam összefutni vele újra én sem. Egy kicsit rosszul is érzem magam, hogy lebuktam és nem közöltem vele, bár az is igaz, hogy semmi sem követelte meg azt, hogy meséljek neki a barátomról és amennyire ismerem őt, úgyis lettek volna újabb kérdések a kiléte vagy a személyisége iránt és hát… ahogy meg magamat ismerem, úgysem tudtam volna hazudni, de még csak magamban tartani sem és feltehetőleg elkezdtem volna nyíltan áradozni Christopher Namról, a Hyundai új, vagy legalábbis hamarosan új igazgatójáról. De már talán felesleges is ezen rágódni.
- Mindenképpen! – Említeni fogom neki, hogy nekem más a viszonyom Henderyvel, mondjuk megnézném, hogy miként fogadna Christopher egy kötetlen beszélgetést köztem és Hendery között, puszta kíváncsiságból. Mindazonáltal attól, hogy mi… szóval, járunk, még kialakíthatom a magam baráti körét és viszonyulhatok hozzájuk a magam módján, nem érzem, hogy ebbe nagyon Chris beleszólhatna, még ha Hendery főnöke is. Ha meg akarná szabni – amit nem tudok elképzelni, na meg kisebb gondja is nagyobb ennél -, hogy miként beszéljek Henderyvel, akkor meg fogom mondani neki, hogy nem úgy lesz, ahogy az igazgató azt kéri. És szerintem… talán még tetszene is neki, ha sarkamra állnék. Vagy nem, ki tudja, izgalmas eljátszani ezzel a fiktív szituációval, ami – ahogy mondtam is -, szerintem sosem fog megtörténni.
- Ami engem illet, nem szándékozok többé titkolni előled kettőnk kapcsolatából semmi olyat, úgyhogy emiatt ne is aggódj. – Na nem mintha nagyon szaftos dolgokat is ráöntenék dögivel, de teljesen érthető, hogy információk hiányában eléggé sötétben tapogatózik az ember, ami nem jó.
Kedvesen felnevetek, mikor hitetlenül kérdezi, hogy tényleg meg tudna-e felelni Chrisnek. Oké, értem én, hogy máshogy néz ki most a helyzet, ettől függetlenül én kitartok az állításom mellett. Jókedvűen hallgatom tovább, majd válaszolok aranyos vigyorral, vezetés közben.
- Pedig pont egy kétbal kezes, nagyszájú, szétszórt asszisztens kell neki, csak ezt ő még nem tudja és soha nem is fogja bevallani. Szerintem nem árt, ha néha kikerül a komfortzónájából még cégen belül is, na meg, nem csak tökéletes, illemtudó, csöndes és minden pozitív jelzővel megkent emberek léteznek, nem is könnyű csak olyanokat összeválogatni egy akkora cégnél, mint a Hyundai. Persze meg lehet oldani, de az olyan… unalmas. Na most nem voltam túl szakmai, tudom én, de vegyük példának Christopher apját. Ő vett fel téged asszisztensnek, nem? Valamiért téged választott és valamiért ki is tart melletted és szerintem ez nem véletlen, ő is tudja, hogy a fiának edződnie kell, szüksége van az olyanokra, akik lazábbak, olyanok, mint… te. - Remélem érti, nehéz megfogalmazni és abszolút nem megbántani akarom, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy Chris apja már egy nagyon tapasztalt ember, aki ráadásul a fiát is ismeri. Lehet pont azt akarja megtanítani ezzel a fiának, hogy ne legyen annyira komor és csőlátású, lássa meg az emberekben a jót akkor is, ha első ránézésre nem tűnik úgy, mintha tökéletes asszisztens lenne. Vagy az egésznek semmi értelme nincs és túlgondolom az egészet, bár abban azért valamennyire hiszek, hogy az apuka tudatosan teszi ezt a fiával.
Egy pillanat alatt feszült meg testem és pirulok el a vezetésemre tett kérdést hallva, nagyon hirtelen témaváltás lett és tényleg nem figyeltem oda, hogy miként vezessek, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy minéle előbb érjek az egyetemhez, illetve szó mi szó, nagyon belemerültem Henderyvel a beszélgetésre. Érezhetően kicsit visszafogom a vezetési stílusomat, hogy ne legyen mellettem halálfélelme.
- Öhm, nagyon bocsi! - kínos mosollyal pillantok felé, elfelejtettem, hogy másnak nem szokványos az, ahogy nyomom a gázpedált és forgatom a kormányt. Amennyire gyengéd vagyok másokkal – Christpoherrel! – annyira durva az autóval. Feltételezem csak jelzésértékű volt kérdése, úgyhogy nem kezdek el azon gondolkodni, hogy mikor és hol tanultam meg vezetni. Szerintem egyébként Párizsban a brutális négysávos körforgalmakban. De visszatérve Chrisre…
- Öö, hát tulajdonképpen valami ilyesmi. De átgondolva mai szemmel a múltat, inkább úgy fogalmaznék, hogy féltékeny, mérges és dühös voltam rá. Többek között azért is, mert valamiért vonzott az, hogy megismerjem, pedig tudtam, hogy távol kellene maradnom tőle. - Még most is így gondolom, csak tudatosan nem érdekel, hogy mennyire nem jó és veszélyes, hogy mi ketten együtt vagyunk.
- Megértem, én sem tudtam kezdetekben elképzelni róla. - Tény, hogy másképpen fejezi ki ő a szeretetét, mint például én, de attól még szerintem romantikus ember ő. Meglephetne kissé diszkrét kérdése, de éppen azért, mert már régóta benne vagyok a… témában, nem ördögtől való a kérdése és értem, hogy mi felől érdeklődik, csakhogy a válasz egy kicsit bonyolult. Legfőképpen azért, mert ilyen dolgok még nem forrtak ki nálunk, hiába vagyunk hónapok számában viszonylag régóta együtt, nehéz megmondani a státuszunkat. Még én magam sem tudom, talán emiatt is kissé hangossá válik némaságom közepette a menetzaj. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezen még nem gondolkodtam, de sosem jutottam semerre sem. Talán majd az évek és a rengeteg találkozás megmondja a választ, de addig is, nem hagyhatom válasz nélkül Henderyt.
- Részemről is őszinte és értéktelen kérdés, de kíváncsi vagyok, hogy szerinted ki az kettőnk közül - pillantok rá egy másodperc erejéig. Nem mintha befolyásolna a véleménye, csak jobb válasz híján ez volt az első, ami eszembe jutott és azért kíváncsi vagyok, hogy mire tippel. A valóságot úgy sem fogja szerintem kitalálni, merthogy… - Egyébként, én úgy gondolom, hogy mindketten nadrágot hordunk, csak az élet más-más termén mutatkozik ez meg. Ha úgy érted, ki a dominánsabb… hát attól függ, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, milyen érzelmi állapotban vagyunk. - Jobb válasz híján azt mondom, amit feltételezek és szerintem nem térek el nagyon a valóságtól. Mióta együtt vagyok Christopherrel, éreztem már úgy, hogy egyértelműen övé a nadrág, azonban azt is, hogy az enyém, ami szerintem egészséges.
Veszek egy nagyobb levegővételt, ezzel pedig próbálom elhessegetni a rám tört komolyságot. Szerintem most az előbbi témán fogok kapkodni még vizsga közben is, ami természetesen nem Hendery hibája, csak… szeretem Chrisről és rólam fantáziálni. Hiába vagyunk együtt, sokszor játszok a gondolattal, hogy milyenek lennénk, ha még több időt töltenénk egymással, még jobban egymás karjaiba költöztetnénk magunkat, s remélem, hogy ezek az álmodozások egykor meg is fognak valósulni, nem is baj, hogy nem rohanunk, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat. Kétségkívül nagyon izgalmas élethelyzetben vagyunk.
- Szerintem ne fogd semmire. Ha látja rajtad, hogy sajnálod a történteket és tudod, hogy máskor ez nem fog előfordulni, akkor az jobb, könnyebben túl tudtok lépni a történteken, mintha kifogásokat keresnél. – Én így gondolom, de ez csak az én meglátásom. Odahaza én is rengetegszer kerestem a kifogásokat, amíg meg nem untam. Például, hogy hol töltöm a napjaim nagy részét és miért csak olyan este kilenckor térek haza… kezdetben mindig úgy léptem be az ajtón, hogy már mondtam is a szöveget, amit hazafelé begyakoroltam magyarázatnak. Aztán elfáradtam ebbe és nem szóltam egy szót sem. Nem tűnt úgy, mintha hiányolták volna a bugyuta szavaimat.
Na, most viszont megfogott. Mivel szerezhetne jó pontot nála? Nem tudom, de először is kiteszem az indexet, hogy jelezzem, befordulok az egyetemhez, úgyhogy szíveskedjenek elengedni, mivel sietek.  Viszont Henderynek nem mondhatom azt, hogy fogalmam sincs, mert a végén még elönti a pánik. Gondolkodok, gondolkodok…
- Mondjuk… ah, nem tudom. Lehet csak meg kellene jobban ismernetek egymást. Eddig még nem beszélgettél vele a munkádon kívül, nem? Nem láttad még a cég épületén kívül, igaz? Na! – csettintek lelkesem, megvan a mindent felülmúló, ultrakirály megoldás! - Szervezek nektek egy találkozót magánemberként. Mondjuk… a golfklubban? Ja várj, az nem jó, mert akkor golfozni is kellene, Christopher játékától pedig szeretnélek megóvni. Nem számít! Elmegyünk hármasban egy jó kis helyre, ahol van lehetőségetek megismerni jobban egymást és kibékülni. Ha pedig valamelyikőtök rosszul viselkedne, én fogok szétcsapni köztetek! - csapom össze tenyeremet a zseni ötletem miatt, amint leállítom az autót. Nem mintha lenne már Henderynek beleszólása ebbe, eldöntöttem, így lesz, de természetesen övé az érdem, hogy rákérdezett.
- Majd írd meg kérlek, hogy melyik napokon érsz rá, a többit bíz csak rám - teszem hozzá, miközben kiszállok az autóból. Hogy én mennyire nem akarok vizsgázni, ah. Inkább maradtam volna Christophernél, bár tudom jól, hogy neki is dolgoznia kell, nem zavarhatom egész nap.